A sok közül a miénk

Mielőtt továbblépnék egy másik, a mindennapokban is erőteljesen megnyilvánuló modern politikai ideológia irányába, még egy utolsó bejegyzést szeretnék szánni a szabadelvűség eszméjére. Akik együtt haladtak velem az elmúlt hetek ingoványos területein, már tudják, miért is tartom fenntarthatatlannak ezt az elvrendszert, és tudják azt is, hogy ez az ítélet a legvégső alapokból indul ki. Minden életünket és boldogságunkat illető fenyegetés azt harsogja a fülünkbe, hogy a minket körülvevő, és hozzánk kötődő különböző emberi közösségek megerősítésén kell dolgoznunk. Ez az erőforrás nem merül ki csak az utolsó embertársunk halálával, és nem igényel nagy koncentrációjú és olcsó fosszilis üzemanyagot. Másik oldalról nézve viszont a közösségi élet messze nem adja ingyen az előnyöket, amit várunk tőle. Ennek is - mint gyakorlatilag mindennek - megvan a maga ára, amelyet minden résztvevőnek meg kell fizetnie. Személyiségtől függően valakitől szinte kibírhatatlan önmegtartóztatást, másoktól nyomasztó felelősségérzetet, megint csak másoktól pedig folyamatos óvatosságot, bizonytalanságot kíván meg. Egy dolog azonban teljesen biztos: egyre kevésbé működhet olyan társadalmi rendszer, ami a közösségek saját belső szabályait, kultúráját és erkölcseit egyáltalán nem veszi figyelembe. Ez a közeg krízisek idején kifejezetten bénító hatású, és nem mindig engedhetjük meg magunknak.

Néhány dolgot azonban még hozzá kell fűznöm mindehhez, ami eddig kimaradt, de fontos lehet. A gazdaságpolitika témáját például nem véletlenül kerültem ki az eddigiek során, ez egy külön témaóriás, amelyet nem szeretnék felaprózni. Ami viszont mindenképpen most említést érdemel, az a liberalizmus hazánkra gyakorolt hatása. Ha már újra és újra hangsúlyoztam a lokalizáció, a helyi szintű gondolkodás és cselekvés fontosságát, akkor nem tehetem meg, hogy meghunyászkodom, mikor az aktuális téma ilyen irányú megtámadása kerülne sorra. Hazánk történelme igen gazdag, és akár korábbi tapasztalatokból kiindulva is megítélhetünk sok mindent, ami az egyes politikai irányzatokkal kapcsolatos. Ez a terület különösen veszélyes lesz, mivel most leplezetlenül azokba a gondolatokba fogok botlani, ami nap mint nap megfordul rengeteg ember fejében ebben az országban. A szándékaim tiszták, így ha tévedek is néhány dologban, nem kell majd szégyenkeznem. Azt gondolom, hogy a magyar nép hagyományaival összhangban van szinte minden, amit el fogok mondani, tehát semmiféle túlzott prédikációra nincsen szükség, a cél csupán egy esettanulmány arra nézve, miről is volt szó az utóbbi hetekben. Egy eset a sok közül, nekünk mégis különleges.

Először talán azt kell leszögezni, hogy ha magyar liberalizmusról beszélünk, az első blikkre nem Kuncze Gábor vagy Kóka János képét kellene hogy felidézze, mert - ezen talán ők sem sértődnének meg - messze nem ők a legnagyobb hatású magyar liberálisok. Nem, ahogy az a jól definiált eszmék esetében lenni szokott, az úttörőkre, az új gondolatokat meghonosító gondolkodókra emlékszünk legtovább. Ebben az esetben két kulcsembert kell említeni (szigorúan születési sorrendben): Széchenyi Istvánt és Kossuth Lajost. Igen, mind a kettőjüket. Mióta ők véghezvitték életpályájuk főbb alkotásait, a magyar politikai élet konzervatív és progresszív mintái többé-kevésbé egyértelműen hozzájuk kötődnek. Már önmagában ez a tény is mutatja, hogy ez a klasszikus jobb-bal felosztás nem egyértelmű azzal, hogy egyik oldal a múltba, a másik a jövőbe szerelmes, ahogy azt sem, hogy lefednek minden elvi lehetőséget. Egyszerűen két meggyökeresedett viselkedési mintáról beszélünk, amelyeknek művelői valós céljaikban és eszközeikben nem is mindig tartalmaznak jelentős eltérést.

Széchenyi és Kossuth ennek megfelelően - minden azóta részletesen kielemzett ellentétük dacára - egy oldalon álltak a reformkorban. Az ellenfeleikre, a maradiakra, vagy a sokszor gúnnyal emlegetett fontolva haladókra nem emlékezik hasonló tisztelettel szinte senki, részben mert a kor viszonyai között vereségre voltak ítélve, részben pedig azért - és talán ez még nagyobb hatású ok - mert a bécsi birodalmi politika őket támogatta a reformok ellenében. Az ő régi, "ósdi" rendszerük más körülmények között, más időkben alakult ki, és más kihívásoknak felelt meg. Ha csak a reformkor haladóit próbáljuk követni és másolni, akkor a nagyszerű és forradalmi jelentőségű vita másik oldalát elfelejtjük, és így kihagyunk a számításból rengeteg lehetőséget, ami korábban működőképes volt. Persze a birodalmi fennhatóság nem tartozik a nélkülözhetetlen elemek közé, sőt, ami ezt illeti, remélem minél hamarabb és utána minél tovább mentesek leszünk ettől...

A 48-49-es forradalom és szabadságharc a liberalizmusról is szólt, de ennél azért jóval több forgott kockán. Ami viszont igazán az eszme alkotása, az a későbbi kiegyezés és a dualista monarchia. Ez az állam az ezerféle nemzetiség ezerféle érdekeinek gyűjtőtégelye volt, s eközben - jó liberálishoz híven - totális vakságot mutatott ezen érdekek jó részére, mint például a számos belső törekvésre, ami a határok átrajzolására irányult. A bürokrácia útvesztőiben tévelyegve, a lázasan iparosodó városokban talán elsikkadhattak a feszültségek, de amikor az első világháború a teljes társadalom kohézióját követelte volna meg, maga a monarchia totális kudarcnak mutatkozott. A cseh, román, szlovén,lengyel  - és még sorolhatnánk - ezredek többször is örömmel dezertáltak az első puskalövésre, a hátország "frontján" pedig a békét vereség árán is követelő pacifizmus igen nagy teret kapott. A háború végén aztán Magyarország korábban szinte példátlan cselekvésképtelenségbe süllyedt, ennek következménye pedig több máig megalázó esemény (például Budapest román megszállása) és egy katasztrofális békediktátum lett. Nem áll szándékomban Trianont egy az egyben a liberalizmus nyakába varrni, de a Monarchia felettébb különös felépítéséhez nem kevés köze volt.

Ezt az említett felépítést sokan az Európai Unió előképének tekintik, mint a nemzetek feletti integráció mintapéldáját. A Kafka által annak idején kigúnyolt embertelen bürokrácia és az EU brüsszeli vízfeje közötti összefüggés ezek szerint nem csak nekem tűnik párhuzamosnak. Mindenesetre számunkra, akik tudjuk, hogyan is végződött az az előző kísérlet, szerintem nem túl vonzó újra megpróbálni, már csak azért sem, mert a másik hasonló helyzet és forgatókönyv, amit a történelem kínálni képes, nem más, mint szintén csúnya véget érő Jugoszlávia...

Trianon után a liberalizmus hosszú időre háttérbe szorult, de a kommunista rendszer végével ismét erőre kapott. A nyugati demokráciák lemásolása ezt a tényezőt egyértelműen magában foglalta. A mai országunk azonban sokkal inkább homogén, és jóval kevesebb belső tényező fenyegeti az integritását. (A trianoni határok célja a meghirdetett elvek szerint a minden nemzet önrendelkezését megvalósító homogén államok létrehozása volt, az irónia ebben csupán annyi, hogy Közép-Európában egy homogén nemzetállam keletkezett csupán, ez pedig Magyarország.) A nemzeti kisebbségeink aránya szinte elenyésző, és eloszlásuk is a gyors beolvadásnak kedvez. Van azonban két közösség, amely visszatérő konfliktusok forrása, mert mindkettő végletekig bezárkózó és az asszimilációnak ellenálló kultúrát fejlesztett ki.

A zsidóság és a cigányság története is a különcség története, ezek klasszikus kisebbségi közösségek. Mindkét nép alapjaiban különlegesnek tartja magát, és elhatárolódik a környezetétől. A zsidóknál ez az ősi vallásban szó szerint szerepet kap ("választott nép"), a cigányság esetében pedig egyfajta szellemi örökség (romanipen) formájában tartja fenn magát. Nincs nagyobb büntetés számukra, mint a saját közösségük kitaszítja őket. Amikor egy társuk bajba kerül, egy pillanat alatt összezárnak az idegenek előtt, és megvédik az illetőt. Az elhatárolódás ilyen módon az ő lételemük, ehhez persze teljesen különböző módszereket alkalmaznak.

A zsidó nép és kultúra egy olyan térségből származik, ahol a ravaszság a mindennapi túlélés eszköze. A mai Izrael állam és az általuk megszállt területek három kontinens számára is kulcsfontosságúak, kicsit olyan az a hely, mint egy kereszteződés egy regényben, ahol az igazán veszélyes szereplők mindig összefutnak. Szinte mindig akad nagyhatalom, aki pályázik rá. Az itt élő népeknek meg kellett tanulnia kezelni az erősebb féllel szembeni konfliktushelyzeteket, a zsidók a diaszpórában is megőrizték és fejlesztették ezeket az erényeiket. A cigányság sorsa már messze nem ilyen egyértelmű, tudományosan sokkal kevesebbet foglalkoztak velük, annyira érthetetlenek és zavarba ejtőek voltak minden kívülálló számára. Annyi biztosnak tűnik, hogy a vándorló életmód nagyon mélyen beleivódott az ő viselkedésükbe, és hogy a kívülállók törvényeit csupán nyers erővel lehet rájuk erőltetni. A romantikus irodalomban az abszolút, öntörvényű szabadság mintaképei, azonban a valóságban a szabadságból és az egzotikumból nem lehet megélni, ezért a roma kultúra az elsődleges, többségi társadalom nélkül értelmezhetetlen.

Mielőtt az asszimilációs törekvések, az "integráció" erőltetése általános normává vált, mindkét közösségnek megvolt a saját helye és funkciója. Természetesen a teljes társadalom máshogy nézett ki akkoriban, ezért ma vagy holnap ide visszatérni lehetetlen, de nem árt ha tudjuk, van egyensúly, amelyben ezek a kisebbségek megfértek a többséggel. Ez legfőképp annak volt köszönhető, hogy valóban voltak különleges tulajdonságaik, el tudtak látni olyan funkciókat, amelyekre messze nem mindenki volt hivatott akkoriban. A középkor nagy részében a pénzzel bánni, aranyat számolni, adót beszedni, hitelezni aljas, visszataszító munkának számított. (Ez nem csupán babona volt, hanem megvolt a maga oka, amelyre a gazdasági részben egyszer majd szeretnék visszatérni.) A keresztény vallás tiltotta a kamat szedését is, a judaizmusban azonban a tiltás kicselezhetőnek mutatkozott. A városokban emellett korlátozott mértékű kereskedelemre is szükség volt, amelyet a politikai hatalmat birtokló hadurak neveltetésüknél fogva nem tudtak és nem is akartak megérteni. A zsidóság csak egy csoport azok közül, akik ezekre a feladatokra vállalkoztak, és kétségtelenül nem jártak vele rosszul, mikor az iparosodás a városok irányába billentette ki a hagyományos hatalmi berendezkedést. A zsidóság igazi nyertese az ipari civilizációnak, talán még inkább, mint amennyire a cigányság vesztese annak. Ők is több lábon álltak mindig is, hiszen a vidéken szükséges iparcikkek előállításán túl - kanalas, lakatos, teknővájó, kosárfonó, és ki tudja meddig folytatható a sor a hagyományos cigány szakmákat nézve - szerepet játszhattak a helyi kereskedelemben, sőt, volt idő hogy a hírek terjesztését is jelentős részben ők valósították meg. Az ő életterük az állami hatalom véges befolyásában rejlett, és a totális ellenőrzéssel gyakorlatilag megcsonkították a kultúrájukat, függetlenül attól, hogy ez az ellenőrzés éppen liberális demokráciában, vagy kommunista diktatúrában történik.

A leírt kisebbségi közösségek esetében egyaránt visszatérő téma az üldöztetések kérdése. Írtam már néhány mondatot az elmúlt hetekben arról, hogy különböző morális értékek esetén az egyes csoportok konfliktusa elkerülhetetlen, itt ez fokozottan igaz. A többségnek kifejezetten nagy erőfeszítésébe került mindig is, hogy megismerje a zsidókat és a cigányokat, ismeretek nélkül pedig semmilyen helyzetben nincsen ok, hogy megbízzunk valakiben. A bezárkózás ösztönszerűen félelmet szül abban, aki rejtőzik, hiszen bármikor betörhetnek a szentélyébe, de abban is, aki kívül reked, mert nem tudja, mit is forralnak odabent. Az időről időre kitörő ellenségeskedés így mindkét oldalról természetes reakció, ami aztán elősegíti azt, hogy továbbra is megmaradjon a határ, és ne mosódjanak el a különbségek. Ilyen módon tévedés azt gondolni, hogy ezek a népek az üldöztetés viharaival szemben heroikusan helytállva maradtak fenn. Nem, ez egy dinamikus egyensúly, amelyben a folyamatos feszültség fenntartása éppen a kultúrák megmaradását segíti elő. Szó szerint véve tehát üldöztetés nélkül elveszítenék eredeti karakterüket, tehát megsemmisülnének. A jelenlegi magyarországi liberalizmus ezt a veszélyt tartogatja számukra - és mivel a sokszínűségben érdekeltek vagyunk, számunkra is.

Záróakkordként hozzá kell fűznöm mindehhez, hogy ezek nyilvánvalóan sztereotípiák, általánosítások. Azokat a tapasztalatokat tükrözik, amelyekkel én közvetve vagy közvetlenül találkoztam, semmi többet. Senkinek nincs oka, és emellett nincs semmi joga sem arra, hogy ezektől a tapasztalatoktól engem megfosszon, csupán azért, mert az ő hite szerint tilos közösségekben gondolkodni. Továbbmegyek: az idegengyűlölet - bármennyire is vörös posztó manapság a szó - a valóságban nem kevés esetben megalapozott és hasznos. Az emberi érzelmek nem véletlenek, attól még hogy nem mindig érthetőek közvetlenül és könnyen, a legtöbbjüknek kifejezett oka van. Már önmagában az sem véletlen, hogy az ember tud szeretni, utálni, megvetni másokat, csalódni másokban. Hogy tud hálát tanúsítani, megalázkodni, és tud gyűlölködni. Mindannyian társas élőlények vagyunk, ezek a dolgok a szociális lét részei. Egyik érzelem sem az ellenségünk, egyik sem megvetendő, vagy utálatos. Tényleg, csak hogy egy szép paradoxonnal fejezzem ki magam, hogyan lehetne a gyűlölet gyűlöletes? Az érzelmeknek azonban szintén megvan a maga helye, és tudnunk kell, hogyan kezeljük őket. Ha valaki képtelen erre, nem az érzelmek a hibásak, hanem a környezete, a neveltetése, vagy esetleg mentális betegség. Mint említettem, mi itt Magyarországon ezt talán még tudjuk, jó lenne, ha ez így is maradna.