A jóslat értelme

Móricka hazatér az iskolából, és azt mondja a szüleinek:
- Szerintem a matektanárunk paranoiás.
- Móricka! Miért mondod ezt?
- Ma húsz percig azt bizonygatta, hogy a háromszög legnagyobb oldalával szemben a legnagyobb szög fekszik. Úgy látszik, már nem csak velünk szemben bizalmatlan, hanem a saját szemének sem hisz.

A matematikáról szóló viccek hagyományosan csak egy szűk réteg körében népszerűek, de a fenti poén talán még ezen a "kocka" szubkultúrán kívül is megmosolyogtató. Aki valaha járt iskolába, annak biztosan feltűnt a matematika és a való élet eltérő világlátása, a mindennapokban nem mindig léteznek, és ami ennél logikailag talán még sokkolóbb, nem is mindig szükségesek szabatos bizonyítások. A jelenlegi válsággal és az energiahelyzettel foglalkozó cikkek jelentős része - a legnagyobb tisztelettel a szerzők felé - azt a hangulatot kelti bennem, mint amit Móricka is érezhetett. Úgy érzem, egyes témák sokakat csapdába ejtenek, és túl nagy figyelmet kapnak, míg más, jelentős területek elsikkadnak.

Maga ez a vélemény - és a gondolat, hogy a fő iránytól eltérve itt is írjak róla - az FFEK honlapján megjelent utolsó kettő Molnár Géza-cikk kapcsán alakult ki bennem. Nem mintha nem lehetne akár nyolc-tíz hasonló bejegyzést találni az energiaproblémák következményeivel foglalkozó "blogoszféra" különböző fertályairól. Ezek java része persze angol nyelven született meg, ahogy az említett két cikk egyik elsődleges forrása is, Dmitry Orlov tollából. A téma, amely gordiuszi csomóként újra és újra előkerül, a megoldás halvány jele nélkül, a jövendőmondásról, az előrejelzés nehézségeinek elemzéséről szól.

Számomra az az érdekes ebben a kérdésben, hogy majdnem minden vélemény, amit olvastam, ugyanazt a helyzetet írja le, mégsem látom azt, hogy igazán túl tudnánk lépni rajta. Arról van szó, hogy a hosszabb távú trendeket és eseményeket fel lehet ismerni előzetesen, viszont a konkrét, hirtelen történéseket időzíteni hihetetlenül nehéz. Hosszú fejtegetésekig és totálisan elvont tudományos elméletekig vihető el a kérdés, hogy miért van ez így, de maga a tény teljesen egyértelműnek tűnik. Aki a hanyatlásról érvel, ugyanúgy igazolást keres a környezetében, mint bárki bármilyen vitában, és a konkrét előrejelzések bizonytalansága sokszor mintha rátelepedne az egész párbeszédre. A hallgatóság egy része menetrendet vár az összeomlásról, aki pedig éppen beszél, nem hajlandó kockáztatni, hogy a valószínű tévedés miatt az egész mondanivalóját semmibe vegyék.

Pedig egyáltalán nem kellene fennakadnia ezen senkinek. A pontos előrejelzések követelése az egyik első dolog, amit fel kell adnunk, ha képesek vagyunk tudatosítani magunkban a folyamatok irányát. Egy bedőlő hitellel küzdő család esetében ki mondja meg, hogy először a villanyt vagy a gázt kötik ki a lakásukból?  Ki mondja meg, hogy a szülők válnak el előbb, vagy a tetőt veszítik el a fejük fölül? A mostani világunk százezer módszert és eszközt megpróbálhat arra kitalálni, hogy a csődöt elhárítsa, de amikor már megtörtént, akkor teljes sötétben vagyunk. Semmi nem arra van megalkotva, hogy használat közben tönkremenjen, ezért gyakorlatilag senki nem ért hozzá, hogy ilyen esetben mi történik.

Miért követelünk mégis pontos időpontokat? Természetesen azért, hogy tudjunk tervezni. Ha tudnánk, hogy november harmadik hetében az eurozónát északi és déli részre bontják fel egy EU-csúcsértekezleten, akkor megtehetnénk, hogy az utolsó pillanatig kihasználjuk az előnyeit, és nyereséggel spekulálhatnánk az időpontokra, illetve a különböző értékpapírokra. Ha valakinek elhisszük, hogy Izrael április közepén támadja meg Iránt, akkor addig fel tudunk készülni a benzin drágulására, akkor addig akár nyugodtan elutazhatunk Bahreinbe vagy Katarba is egy kis kikapcsolódásra. Egyik időpontot sem garantálja semmi, sőt, ezek az események talán meg sem történnek ebben a formában. Ami viszont szinte biztos, az az, hogy húsz év múlva nem lesz monetáris unió Európában, és hogy további háborúkra számíthatunk a nagyobb kőolajlelőhelyek környezetében. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor beismerhetjük, hogy ez a tudás - persze ha komolyan vesszük - elégséges az életünk megfelelő átalakításához. Ahhoz viszont határozottan kevés, hogy kényelmesen holnapra halasszunk bármit, és ahhoz is, hogy meggyőzzük magunkat, mégiscsak mi irányítunk.

Hiszen végeredményben erről van itt szó... A modern ember a nyakába szakadt gigantikus mennyiségű olcsó, nagy koncentrációjú energiát arra használta, hogy minél több dolgot irányítson. Hogy emberi ész által tervezett eszközökkel olyanná formálja a világot, amilyen neki a legelőnyösebb. Ezt tesszük, amikor füvet vágunk, amikor antibiotikumot veszünk be, ezt tesszük, amikor a mostanában itt tárgyalt politikai ideológiákba helyezzük a hitünket. Remélem, hogy a rengeteg dolog közül, amivel váltakozó sikerrel próbálkoztam az utóbbi hetekben, legalább ez az egy üzenet eljutott minden olvasóhoz: az ideológiák megtervezett, gépszerűen működő világot akarnak létrehozni, viszont az emberi élet minden lehetséges módon több és érdekesebb ennél. A tervek készítése azonban lételemünkké vált, egy olyan cselekvéssé, ami látszólag már önmagában is garantálja a sikert. Hiszen ha van elég energia, és van egy kigondolt módszer, akkor a legtöbb problémát meg lehet oldani. Igaz, az első feltételt közben szinte el is felejtettük...

Pedig ha nincs elég energia, akkor a helyzet gyökeresen megváltozik, egyszerűen nem lehet előre tervezni. Saját gőgünket legyőzve ilyenkor alkalmazkodnunk kell. A kényszer iránya megfordul, akár akarjuk, akár nem. A szegénység minden körülmények között együtt jár a kiszolgáltatottsággal. Az időjárásnak, a kormánynak, a bűnözésnek, a betegségeknek, olyan külső tényezőknek, amelyekkel vagyonosabb embertársainak nem kell számolnia. Ha tehát azt látjuk, hogy bizonytalanság övezi a közeljövő eseményeit, akkor nem hibára kell gyanakodnunk. Épp ellenkezőleg, ez a kiszámíthatatlanság magára a teljes folyamatra jellemző, és még csupán ízelítőt kaptunk belőle.

A hozzáállásunk változása leginkább talán a halálhoz való kapcsolatunkban mérhető le. A hagyományos vallások csaknem mindegyike az ember halálát kulcsfontosságúnak jelölte meg. Amikor ezek a vallások kialakultak, és igazán virágoztak, akkor a halál volt gyakorlatilag az egyetlen megbízható esemény, amire bárki személyesen számíthatott. Ami a halál előtt történik, az akkori ember számára sokszor zagyvaságnak, áttekinthetetlen homálynak tűnt, a halálban pedig - még ha fájdalmas is volt elveszíteni valakit - biztos sarokpontot talált. Ma, ezzel ellentétben, az e világon végzett munkánkat, eredményeinket tekintjük stabilnak, a halált pedig csupán amolyan elkerülendő veszélynek tartjuk. Pedig továbbra is igaz, hogy minden ember, állat és növény szükségszerűen elpusztul előbb-utóbb. Nincs kivétel. Az is meghal, aki egyetért velem, az is aki kinevet, az is, aki megcsókol, vagy éppen kirabol az utcán. Az orvosok egy része ebben a pillanatban is azzal foglalkozik, hogy kínlódó, beteg emberek életét néhány nappal, esetleg héttel meghosszabbítsa. Vajon ez a felfogás segítségnyújtás vagy inkább saját emberi korlátaink tagadása?

Ide kapcsolódik az is, hogy az ipari civilizáció polgára mennyire a részletekre összpontosít. Ahogy mondani szokás, fogaskerekek vagyunk egy nagy gépezetben. Egyes szakmákon belül már olyan részterületek is vannak, amelyeknek művelői alig értik meg egymást. Minden kis részletet egy tervhez igazítunk, de eközben szemük elől tévesztjük az egész képet, ami ugyanúgy megmutatkozna, ha odafigyelnénk. Ennek köszönhető az is, hogy senki nem veti föl a civilizációs hanyatlás témáját a közbeszédben. Az okok ugyanis nem a részletekből erednek. Az okok kívülről erednek, a természetből, amit már szerettünk volna elfelejteni, vagy kedves, ártalmatlan képeslappá degradálni. Ebben ma senki nem illetékes, mert senkinek nem feladata, hogy átlássa az egész rendszert.

Ezen az oldalon én erre teszek kísérletet. Kétségtelenül hatalmas feladat, de egyben kalandos és néha szórakoztató is. Nem akarok híreket keresni, statisztikákat elemezni, ezek számomra csupán illusztrációk. Azokat a gondolatokat akarom megfogalmazni, amelyeket végig kell járni, hogy ebben a környezetben értelmes világképem legyen. Nagyon sok mindent kell fejtetőre állítani. Egy ember világképe pedig nem azon múlik, hogy mennyi a dollár árfolyama, vagy hogy hány hordó olaj halad át a Szuezi-csatornán, hanem például azon, hogy hogyan köti össze a hétköznapi élet apró-cseprő ügyeit azzal a jövővel, amit a gyermekeinek hagy majd hátra. Feltűnhetett, hogy sok esetben olyan folyamatokat említettem, amelyek évszázadok alatt mennek végbe. Miért lehet ez fontos? Mert eddig tudat alatt azt hittük, nem ezek a folyamatok mennek majd végbe ugyanezen évszázadok alatt... Mást gondoltunk magunkról, az emberiségről, a természetről, az életről. Ezen kell változtatni, mert a körülmények elsöprik azt, aki rossz irányba fordul. Amikor a civilizációnk hanyatlásáról és végéről írok, ugyanazt teszem, mint a középkori pap, aki a halálról prédikált. Addig százezer dolog történhet velünk, családunkkal és utódainkkal, amelyeknek ki vagyunk szolgáltatva, de akárhogy is lesz, csak úgy járhatunk be teljes utat, ha a végső korlátokat szem előtt tartjuk.

Az is igaz, hogy a hasonló témával foglalkozó társaim - ha mondhatom így - javarészt értelmiségiek, tudományosan képzett emberek. A mai társadalom ebbe a rétegbe különösen beleneveli, hogy meg kell hódítani mindent, amit még nem ismerünk. Ami már zsebben van, az mondjuk már nem annyira érdekes. Ez a gondolkodás igazi pionírokra vall (ha emlékszik valaki a stratégiákról szóló kétrészes posztra, annak nem mondok ezzel újat), de a pionír stratégiát alkalmazó létformák esetében a felívelést mindig biztos, magától értetődő hanyatlás fogja  követni. Egyre kevésbé számít, hogy mennyi új tudást szerzünk meg. A kulcskérdések abba az irányba mutatnak, hogy amit ismerünk, azt hogyan használjuk fel és hogyan tartjuk meg. Épp ezért szerintem ajánlatos lenne, hogy ne az előrejelzések bizonytalanságain görcsöljünk, bonyolult módszerekkel és teljes mentális kapacitásunk kiaknázásával, hanem egyszerűen azzal foglalkozzunk, amit tudunk.

Ekkor ér majd minket a meglepetés, hogy töméntelen mennyiségű ismeret áll rendelkezésre arról, ami a következő generációk, gyermekeink generációjának életét általában meg fogja határozni. Fel kell készülnünk, hogy az alkalmazkodás számukra már természetes lehessen. Csak ez az út járható. Ha ma nem tudunk tervezni egy adott kérdésben, akkor készüljünk fel, hogy a jövőben csak több ilyen szegmense lesz az életünknek. Minden fájdalom, nehézség és halál ellenére ez korántsem jelenti azt, hogy maga a pokol szabadul el. Hogy milyen lesz, nem elhanyagolható mértékben rajtunk múlik.

Hogyan is ír Müller Péter a Jóskönyvben?

"A kettő között döntő különbség van.
A jövendőmondó azt mondja meg, hogy mi lesz veled - a jóslat pedig azt, hogy mit tégy, hogy ami lesz, az jó legyen.
A magyar nyelv páratlan bölcsessége rejlik a jós, javas, jósol, jóslat szavakban.
A Jós megmondja, mi a Jó.
Mit csinálj, hogy a jövendőd, Jó legyen - és ne rossz.
A régies kifejezés még pontosabb: a Javas „javasol” - megmondja, melyik úton indulj el és hogyan járj rajta, hogy az a javadra váljon."

Azt szeretném, hogy ha már felismertük ennek a témának a fontosságát és komolyságát, akkor ne próbáljuk meg hiábavaló módon kitisztítani a jövendőmondás misztikumát, vagy ha úgy tetszik, kilapátolni ezt a bűzös istállót. Ne próbálkozzunk mindent szabatosan levezetni, amikor nincs értelme. Próbáljunk meg inkább jósolni, mert úgy többre jutunk.