A homály mint alapkő

Talán másoknak furcsa lesz ezt leírva látni, de valójában nagyon tartok attól, és nagyon szeretném elkerülni, hogy ezekben az esszékben túlságosan elrugaszkodjak a közvetlenül érzékelhető környezetünktől. Nem akarok maratoni távon elmélkedni a semmiről, mert nem vezet sehová. A regényírók azt mondják, hogy ha egy jellemet már megalkottak, akkor utána nincs beleszólásuk a döntéseibe, a szereplők maguk viszik a történet fonalát. Furcsa, de úgy érzem, ez a blog hasonló élményt nyújt számomra. Politikával eredetileg csupán valamikor a kényelmes, távoli jövőben szerettem volna foglalkozni, ehhez képest a bevezető általános körök után szinte az élre tört a téma. Egyelőre kezemben van a gyeplő, de mintha a lovak saját fejük után húznák a szekeret... Ezzel önmagában nincs is semmilyen probléma, hiszen az itt felvállalt általános megközelítés - magyarán szólva a világunk természetszerű hanyatlása - olyan széles körben fejti ki a hatását, hogy akárhová lépek, szinte beleütközöm. Számomra a kérdés sokkal inkább az, hogy mennyire képes visszaadni ez a száraz szöveg azokat a benyomásokat, hangulatokat és indulatokat, amelyeket mögötte én magam átélek. Azt hiszem, ha ezek valahogy átjutnának az idetévedő olvasó gondolatai közé is, akkor már nem is lenne hiábavaló az egész. A teljesen elvont okoskodás ilyen tekintetben sehová nem vezet. Röviden és markánsan kifejezve magam, nem áll szándékomban unalomba fojtani az oldalt. Már csak azért sem, mert számomra meglepően üdítő időtöltés is tud lenni, amikor rendesen elkülönítem erre a célra a szükséges időt.

Remélem, hogy a legutóbbi bejegyzés nem lépte át a túlzott elméletieskedésnek ezt a határát, de a kezem bizonyos mértékig meg volt kötve, hiszen egy eszméről volt szó, ráadásul általánosságban. Ami azt illeti, a sznobok és a nacionalisták párhuzamát kifejezetten provokatív húzásnak szántam, és kissé még mindig elbűvöl a szimmetriája. Mindkettő a nemességet imitálja, és mindkettő képes a legvisszataszítóbb szintre elvinni ezt a törekvést. A nemességre, mint társadalmi csoportra is gondolok itt - ahogy erről részletesen szó volt -, de talán még ékesebben igaz az állítás átvitt értelemben. Hiszen mit nevezünk nemesnek? Azt, ami tiszta, ami szilárd, ami hű és őszinte. Ami eredeti. A sznobban és a nacionalistában sincs meg egyik sem.

A nemzet ideológiája tudatosan fejlesztette ki saját bűvkörét, amivel nagyszerűen le lehet csillapítani a tömegek tudattalan szomjúságát az irracionalitásra. Félreértés ne essék, a nemzeti érzelem szóösszetételben nem az érzelmet kritizálom, sokkal inkább magát a nemzetet! Ez a fogalom teljesen határozatlan, homályos és könnyen manipulálható. Az érzelem gyönyörű, megindító pillanatait igazi, velünk közvetlenül érintkező közösségekkel kapcsolatban is át lehet élni, lehet ez baráti társaság, rokonság, lokálpatrióta kör, hobbikör, sportklub, vallási irányzat vagy akár egy egész nép vagy etnikum is. Ezek mindegyike látványosan gazdagítja életünket, és - különböző mértékben - mindegyikért lehet és kell is áldozatot hozni. Néhanapján olyan érzelmi árnyalatokat is megismerhetünk, amelyekről nem is álmodtunk korábban. Ezekre valóban lehet olyan világnézetet építeni, amely nem hordozza magában a biztos csalódást. Hol van a határvonal, ami elválasztja őket a nacionalizmustól? Szerintem ott, ahol eltévesztjük szemünk elől az embert, amikor a fogalmak léptéke eltűnik a látómezőnkből. Mi sem könnyebb, mint egy közösséget nemzetté tenni, emberfeletti erőnek beállítani, ezzel viszont eltűnik a lelkesedés magabiztos, szilárd alapja is.

Annak idején a politikai ideológiákat a racionalizmus, az ész kultuszának vadhajtásaiként írtam le, tehát érvek rendszereként, amelyek a társadalom viselkedését próbálják előírni. Más részről viszont - mint minden magában álló érvelés esetében - ott van mögöttük néhány alapállítás, amelyekhez a logikának semmi köze. Az ideológiák lelkét ezek az állítások adják, és csak itt lehet őket hatásosan megcáfolni. A szabadelvűség esetében az emberi kultúrák és közösségek gyökeres eltéréseire vonatkozó vakság volt a konkrét támadási pont. Azt a tételt, hogy senkit nem szabad megkülönböztetni a másiktól a családja, etnikuma, származása alapján, filozófiai, jogi háttérrel szokás tálalni, ezt próbáltam meg kikezdeni jó néhány héten keresztül. A nacionalizmus ezzel szemben bevallottan nem az észre alapoz az axiómák kimondásánál, hanem az érzelmek felkorbácsolására. Így ezt a "beépített" kételyt az említett módon emberfeletti misztikummá tudja fokozni. Hiszen ha egy állítás annyira szívbemarkoló, és annyira lelkesítő, hogy nem tudunk kapcsolatba hozni a hétköznapokkal, akkor nincsen semmi okunk tagadni sem. Az erős érzelem azonban önmagában nem garantálja, hogy ez tényleg helyes út.

Többféle példát fel lehet hozni a végsőkig fokozott misztikumra, de az egyik leglátványosabb épp a nacionalizmus lényegéhez, az államok mibenlétéhez kapcsolódik. Az államok és a nemzetek ma szinte azonos dolognak tűnnek fel előttünk, már csak ezért is különösen kínos, ha egy-egy terület hovatartozása nem egyértelmű. Amellett, hogy ezeken a helyeken gyakran teljesen valós, kézzelfogható, véres harcok zajlanak, szinte mindig megjelenik az ideológiai küzdelem is. Utóbbi színpadon - akárcsak például az óvodai veszekedések nagy részében - a legnagyobb hatású érv az, hogy "mi voltunk itt előbb" vagy az, hogy "ő támadott először". Bizonyos mértékig ez talán természetes, különösen ha konkrétumokkal lehet alátámasztani. Amikor azonban ezen elemek valamelyike egy több száz, netán több ezer évvel korábbi tragikus csatára, vagy rég elfelejtett korok hatalmas fejedelmeire vonatkozik, ott már gyanakodhatunk, hogy egy bizonyos kábító ideológiával van dolgunk...

Hasonló a helyzet a nemzetek eredetével. Gyakorlatilag erről mindenki azt állít, amit csak akar, mert egzakt módon lehetetlen pontos kimutatást készíteni. Nincs ugyanis pontosan meghatározva semmi. Amikor a 18-19-20. századok során a nemzetek "felébresztésére" sor került, senki nem hívta föl rá a figyelmet, hogy ezt az - egyébként megint csak kissé nagyzoló - "ébredést" nem előzte meg semmilyen "szunyókálás", maga a fogalom ilyen formában korábban egyáltalán nem létezett. Nem, inkább ködös, semmibe vesző, múltba révedő hipotézisekből próbáltak táplálkozni. Ezeknek a levezetéseknek vajmi kevés közük van a történelemhez, hiszen Nagy Károly még lázálmai között sem láthatott franciákat és németeket, és valószínűleg Traianus sem tépte haját a majdani román államért aggódva... Sorolhatnánk tovább a különféle érdekességeket akár itthonról is, de egy közös: a legtöbbnek az igazságértéke gyakorlatilag teljesen lényegtelen. Nem arra valók, hogy a való életben bármilyen - nem csak anyagi, hanem akár mentális vagy spirituális - hasznot hozzanak, hanem kizárólag arra, hogy tápláljanak egy eszmét, ami ma államokat fog össze.

Nézzük tehát inkább az ideológia megfogható részét, ami természetesen adja magát: a nemzetállamokat! Tiszta sor, hogy elvileg minden nemzet önrendelkezési jogot és saját országot érdemelne. Tegyük fel, hogy elfogadom ezt az állítást! A valóság sajnos kegyetlen, és évezredekig nem volt erre tekintettel. Amint ez a hanyagság feltűnővé vált (150-200 éve), lassacskán megindult a törekvés, hogy változtassanak rajta. Néha az államhatárokhoz próbálták igazítani az adott nemzetet, néha pedig fordítva, mikor mit diktált az adott régió hatalmi felállása. Az eredmény még ma sem kielégítő. Egy erős hadsereg persze igen könnyen eldönti bárkiről, hogy ruszin vagy ukrán, spanyol vagy katalán, olasz vagy francia, de még azt is, hogy magyar vagy szerb. Hogy ő maga mit gondol erről, az ilyenkor senkit nem érdekel. E két vélemény viszont gyakran továbbra is makacsul igyekszik ellentmondani egymásnak. Amíg magán a fő elven nem módosítunk, addig teljesen reménytelen a megoldás. Mi magyarok tökéletesen ismerjük a "mindenki a saját országában éljen" gondolat hátulütőit. Egyszerűen - még teljesen pártatlan döntőbírákat feltételezve is, amilyeneket még nem látott senki - nem léteznek ennek megfelelő országhatárok. Ha a szomszédomnak német az anyanyelve, akkor útlevéllel kellene bekopogni a gyerek átrúgott labdájáért? Ez nyilván lehetetlen. Akkor viszont valamelyikünk egyértelmű hátrányt szenved. Vagy elnyomják, vagy elkergetik, vagy kiirtják, mindháromra bőven van precedens. Ha nem tartozik az államalkotó nemzethez, akkor az esetleges pillanatnyi nyugalom ellenére sincs számára garancia semmire. Bármikor bűnbakká válhat, mert kívülállónak tartják, még akkor is, ha tucatnyi generáció fűzi a talpa alatti földhöz.

Ez a baj a merev eszmerendszerekkel, képtelenség őket egy valódi, élő közösségre alkalmazni. Nincs olyan nemzeteket meghatározó elv, ami értelmes államhatárokra vezetne. Szerintem épp ellenkező irányból és az ellenkező irányba kell elindulni.

Egy fenntartható világban senkinek nem lehet célja, hogy homogén, egynemű közegben létezzen, illetve akinek mégis ez, az biztos kudarcra van ítélve. Hogy a környezetünkben kiegyenlítsük a különbségeket - legyen ez a lakásunk éjjeli és nappali hőmérséklete, az évszaktól függő étrend, vagy a körülöttünk élők eltérő kultúrája - rengeteg energiát kell elhasználnunk. Egyre kevésbé lesz rá lehetőség, hogy ezt folytathassuk, még kevésbé pedig, hogy fokozhassuk. Ez azt is jelenti, hogy ha most nem stimmelnek az országhatárok a levezetett érveinkhez, akkor később sem fognak azokhoz igazodni. Ugyanúgy nem lesznek nemzetállamok, ahogy korábban sem voltak. Kétségtelen, hogy ezzel elveszítünk néhány imádott jelképet, de azt is látni kell, hogy végül mi is lesz a mérleg másik serpenyőjében.

A változás első áldozata a misztikum lesz, amely megfelelő utánpótlás nélkül könnyedén szertefoszlik. Van, vagyis volt (vagyis ki tudja...) egy olimpiai bajnokunk, akit úgy hívnak: Janics Natasa. Büszkeséget és dicsőséget szerzett ennek az országnak, ugyanakkor a személye mostanában megmutatta a nacionalizmus fénytelenebb oldalát. Az ő esetének értékelése a nemzeti érzelem fényében szinte kibogozhatatlan. Ki mondja meg, hogy ő magyar volt vagy sem? Ki mondja meg, hogy kié az a dicsőség? Magunkénak érezhetjük most is? Vagy akkor sem kellett volna? Az országot váltó sportolók mind árulók lennének? A bizonytalanságot jórészt el lehet oszlatni, ha az eredeti nemesi szemléletet nem csak utánozni akarjuk, hanem tényleg meg is érteni és megélni. Akkor ugyanis rögtön fény derül arra, hogy mit jelent egy államhoz, vagy inkább egy országhoz tartozni.

Ha állapotként tartjuk számon, hogy hol, kikkel, hogyan élünk, az végső soron arra vezetne, hogy mindez csak valamilyen véletlennek köszönhető. "Miért strapáljam magam, ha húsz kilométerrel arrébb születek, az lenne a hazám." Így tekintve nem is érdemes rá az egész, hogy feljegyezzék. Épp ezért bármikor meg is változtatható. Elköltözöm, megtanulok egy másik nyelvet, és meg is szűnt a kapcsolat. Ha valaki nem érez kötődést, szeretetet a szülőföldje, a helyi társadalom felé, akkor ez teljesen vállalható álláspont. Nem hiszem azonban, hogy keményebb körülmények között ilyen cinizmusra lehetőség lesz. Arra számítok, hogy idővel mindannyiunknak gyökeret kell eresztenie, mert a száraz faleveleket könnyen felkapja a vihar, akkor pedig nem marad a fában élet...

A másik lehetőség, ha a haza kérdését választásként fogjuk fel, ahogyan a középkorban szokás volt. Nem biztos, hogy személyes választás, ezt elismerem, hiszen például a szülőföld szeretete gyermekneveléssel továbbadható. Ez viszont éppen egy korábbi döntés folyománya, egyik család sem véletlenül él az adott helyen. Ha tisztán kényszer juttatta volna őket oda, akkor nem is tartják magukénak, és elhagyják, amint lehet. Kérdezzünk meg erről egy palesztint, aki a menekülttáborokban születettek harmadik generációjának tagja, és mégsem vált egyiptomivá, libanonivá, vagy szíriaivá... A hazafiság, a hűség, a közösséghez, társadalomhoz tartozás mindig vállalás kérdése, csak így lehet számon kérni.

Ez az érme másik oldala. A nacionalizmus az érzelmi kitörések szuggerálása közben erről az egy dologról tereli el a figyelmet. A hűség nem fakadhat abból, hogy valakinek milyen színű a bőre, hol született, vagy milyen nyelven beszél. Még abból sem, hogy kik az ősei. Mindegyik fontos dolog, hogy megismerjünk valakit, de ebből a szempontból lényegtelenek. A hűség egyszerűen a felvállalt kötelesség teljesítését jelenti, amelynél kevés földhözragadtabb és izzadságosabb tevékenység létezik. Egyben kevés szebb is. A határok így pengeélesek, az elveszített misztikumért viszont kapunk cserébe valamit: elsősorban megnyugvást, biztonságot. A zaklatottság, a nagyság szünet nélküli bizonygatása helyett pontosan tudjuk majd, kik vagyunk, és hová tartozunk. Egy másik, könnyebben felmérhető következmény, hogy az államokon belüli kulturális sokszínűség új értelmet nyer. Mint korábban írtam, az eltérő erkölcsi értékekből fakadó konfliktusok megállás nélkül folynak a különböző közösségek között, akár beszélünk róla, akár nem. E harc közben viszont felismerhetjük a másikban saját hűségünk tükörképét, hiszen azt immáron egyáltalán nem köti valamelyik csoporthoz feltétel vagy kizárólagosság. Ekkor érzékelhetjük majd igazán, milyen erős az országunk.

Nincsenek megjegyzések: