Ha folyik a vér, mikor a hús és acél egyesül.
s az alkonyi nap színében szárazra sül;
a holnapi eső elmossa a foltokat
valami mégis az elménkben ragad.
Talán mindezt arra rendelték,
hogy rendezze, mi vitánk volt rég:
hogy az erőszakból semmi nem ered, és nem is eredhet,
hogy kikre születésükkor dühös csillag tekint,
ne feledjük, milyen törékenyek vagyunk mi mind.
Az eső pedig hull és hull
mint könnyek a csillagokból
és az eső csak annyit súg
milyen törékenyek vagyunk.
Egy vers vagy egy dal szövegének értelme nem csak azon múlik, aki írja, hanem azon is, aki olvassa, maga az elemzés is egy egyéni alkotás, egyes esetekben szinte művészi folyamat (nem feltétlenül ebben az esetben). Számomra úgy tűnik, hogy ebben a szövegben az erőszak elítélése mellett helyett kap egy másik gondolat is, amely nem más, mint a civilizált ember sebezhetősége, ha a mindig is sejtett, de nem ismert külvilággal kerül kapcsolatba. Az erőszak említése, és a következmények mind csupán ennek a sziluettjét rajzolják ki. Kényelmetlen és rémisztő belegondolni is, mi történhet velünk, ha a körülmények megváltoznak. Sting eddig a pontig jut a szövegben, mivel egy melankolikus nótához ez a hangulat tökéletesen elegendő. Manapság azonban érdemes mindezt tovább gondolni, mert igenis van tovább.
Ma ugyanis ott tartunk, hogy nem a status quo-t kell megvédeni a változástól, mint ahogy az instabil békét a háború veszélyétől, hanem maga az alaphelyzetünk alakul át, amellyel lépést kell tartanunk. Legutóbb amellett próbáltam érvelni, hogy a változás generációkon átívelő hosszú folyamat lesz, amely több lépcsőben, összeomlások és részleges gyógyulást megvalósító periódusok egymást váltó hullámaiban fog lezajlani. Ezen álláspont ellen két irányból érkezhet támadás. Számuk miatt elsőként kell említeni azoknak a táborát, akik magát a változás létét tagadják, vagy a jeleket másképp értelmezik, másodikként pedig azokat, akik úgy vélik, sokkal gyorsabb, sokkszerű események várnak ránk, melyek rögtön végleges pusztulást hoznak. A két megközelítés - mint már korábban körülírtam - több lényeges hasonlóságot mutat, az egyik ezek közül, hogy képtelenek elképzelni az emberi társadalmakat olyan keretek közt, amelyek a civilizációk hanyatlása idején előállnak. Ha tagadjuk magát a hanyatlást, akkor erre nincs is szükség, épp ezért valószínűleg sokan lesznek, akik minden valós érv és akár a bizonyosság ellenére is ki fognak tartani e tagadás mellett. Viszont ha a tényekkel való szembefordulás különböző világvége-elméletek szektáiba sodorja az embert, akkor is ugyanilyen távol kerülhet a valóságtól. Az ilyen forgatókönyvek az emberiséget egyének összefüggéstelen, kapcsolat nélküli halmazává torzítják, akik érdemi reakcióra képtelenek, és csak sodródnak az árral.
Az emberiség azonban nem ilyen, sőt, a magunkról képzelt törékenység mögött olyan rejtőző képességek rejlenek, amelyeket jelen helyzetben alig-alig sejtünk. Egyáltalán nem véletlen, hogy ebből a fajból a szavannáktól a tundráig bármilyen éghajlati körülmények között csúcsragadozó vált a Földön, ahogy az sem, hogy általában véve az iparosodás előtt is nagyszerűen elboldogultunk. Amikor szükség van egy döntésre, akkor előbb, vagy utóbb a társadalom meghozza azt. Ha a kőolaj megdrágul, és ritkább lesz, akkor helyettesíteni fogjuk más erőforrásokkal, vagy ha ez nem megy, egyszerűen megszüntetik az adott alkalmazást. Például az erőművek sok helyen szépen visszatérnek majd széntüzelésre, ami a környezeti károkat, az éghajlatváltozás ütemét megsokszorozza, magát az ipart azonban képes fenntartani még egy ideig. A közúti közlekedés csak gázüzemű motorokkal lenne így lehetséges, de ez az áttérés aligha valósul meg, mivel a gáz csak kevéssel jár az olaj mögött kimerülés tekintetében. A közutak helyett ezért a vasút, majd a hajózás kerülhet előtérbe. Mindez persze a településszerkezet és a gazdaság alapvető átalakulásával jár majd, a lakosság súlypontja az új feltételeknek megfelelő helyszínek felé tolódik majd el. A fennmaradó kőolajat, földgázt pedig az elégetésük helyett valószínűleg a nagy értéket hozzáadó vegyipar és egyéb létfontosságú alkalmazások, például a hadsereg mozgatása fogja felemészteni mindaddig, amíg egyáltalán rendelkezésre áll. Az ember alkalmazkodni fog, mert kénytelen lesz rá. A magyar társadalom elviselte az ország három részre szakadását, és számottevő károkkal ugyan, de kezelni tudja Trianont is. Az afgánok elviselik, hogy a birodalmak hozzájuk járnak elpusztulni, a japánok pedig a természeti katasztrófák szinte bármilyen kombinációjához is hozzá vannak szokva. Az emberi közösségek összehasonlíthatatlanul erősebbek és rugalmasabbak, mint az egyes egyének. Ennek a tényezőnek a hatását nem szabad elhanyagolni. A törékenység egy álca, az emberiség titka nem a fizikai vagy mentális képességekben, hanem a szociális létben gyökerezik.
Ugyanakkor van a társadalmaknak egy jellemző tehetetlensége, egy lendülete, amely meghatározza, milyen gyorsan képesek irányt váltani, és hogy mennyire tudatosak a reakcióik. Az eddigi bejegyzéseim, de persze a civilizációs válság irodalmának nagy része is arról szól, hogy mentálisan mennyire elkötelezetté váltunk arra nézve, hogy folytassuk, amit eddig tettünk, hiszen ez - mármint a legtöbb eddigi tettünk - maga a civilizáció lényege. Amíg lehet, addig az ember gyárakban fog termelni, amíg lehet, addig kőolajat fog égetni, és mérgekkel fogja védeni a haszonnövényeket a kártevőktől. Ennek az oka egyszerű: az egyének többsége ragaszkodik azokhoz a módszerekhez, rendszerekhez, amelyekkel és amelyekben felnőtt, és ösztönösen csak ezekben gondolkodik. Különösen igaz ez, ha nap mint nap használja őket. Egy gyakorló bankárt, vagy brókert általában jóval nehezebb, szinte lehetetlen meggyőzni arról, hogy a pénzügyi világ felépítése nem fenntartható. Olyan ez, mint mikor egy duzzasztógát alatti vidéket vizsgáltak abból a szempontból, a lakosok mennyire aggódnak a gát épsége miatt. Az eredmény az lett, hogy akik nap, mint nap látták az építményt, sokkal kevésbé foglalkoztak a lehetséges gátszakadás gondolatával, pedig objektív módon ők sem lehettek volna bizakodóbbak. Azoktól a tárgyaktól, tevékenységektől, amit mások végeznek, könnyű elvonatkoztatni és őket más összefüggésbe helyezni, a saját mindennapi életünket már nehezebb; ennek kiteljesedése az, hogy ma lényegében minden nehézség esetén az adott állam irányító rétegére van bízva a megoldás megtalálása, akik viszont cserébe nem értenek semmihez. A példákból is kitűnhet, szerintem a rendszer tehetetlensége napjainkban igen nagy, a legtöbb ember kis túlzással programozott robotként végzi el a napi tevékenységét.
Miért hoztam fel ezt? Szerintem ebből következik a lépcsőzetes hanyatlás, amiről legutóbb szó volt. Ha az ipari civilizáció alapvető erőforrásának továbbra is a fosszilis nyersanyagokat tekintjük - erre minden ok megvan -, akkor azt látjuk, hogy a kitermelés fokozatos növekedése idején a közösségek alkalmazkodtak a többletenergia lehetőségéhez, és megalkották azokat a kereteket, amelyek közt azt fel lehetett használni. A látszat ellenére ez sem volt mindig kellemes, elkezdve az iparban alkalmazott munkások gyalázatos körülményeivel, a gyermekmunkával, a gazdasági növekedésből származó pusztító háborúkkal, folytatva az új, gyökértelen társadalmi rétegek megjelenésével, akik aztán szétcincálták az egész korábbi szilárd struktúrát. És akkor még nem is beszéltünk azokról a népekről, országokról, melyeket az ipari államok alávetettek, kihasználtak, gyarmatosítottak a folyamat során. Minden felsorolt fájdalmas jelenség sem tudta megakadályozni a társadalmak alkalmazkodását, nincs tehát semmi okunk arra, hogy azt higgyük, a felmerülő feszültségek miatt a jövőben az alkalmazkodás megakad. A józan ész azt diktálja, hogy az ugyanúgy jellemző lesz ezután is, mint eddig.
Ami az egyes egyének tehetetlenségét illeti, annak a jelentősége nem kevésbé lényeges. Részben ennek köszönhető az, hogy maga az ipari forradalom több generációt vett igénybe A földműves, akit leküldtek a föld alá, először soha nem bányászként tért vissza. A haladás sebességének tompításához a maradiság, a régi rendszerhez való ragaszkodás, a régi törvények, szokások mindenhol hozzájárultak. Ha nem lenne jelen ez a tehetetlenség mikor az ellenkező irányba haladunk, akkor simán, rendben zajlana a civilizáció feladása, mindenki oda költözne, ahova abban a pillanatban szükséges, mindenki annyi erőforrást élne fel, amennyi rendelkezésre áll. Mindenki rögtön megértené a folyamatok lényegét, és tudatosan azt tenné, ami rövid és hosszú távon egyaránt a leghasznosabb. Ez viszont nem az a világ, és mi nem ez a faj vagyunk. A legtöbben amíg csak lehet megtartják majd a jelenlegi szokásaikat, jelenlegi kereteket, amelyben élnek, már csak azért is, mert nem tudják vagy nem akarják megérteni, hogy azok egyszerűen nem maradhatnak meg. Addig próbálják majd menteni a menthetetlent, amíg az így felépülő feszültség aztán robbanáshoz vezet. Ha önként nem vetjük alá magunkat a megjelenő korlátoknak, vagy különböző trükkökkel eltakarjuk őket, akkor egy idő után ugyanis hatványozottan fognak megjelenni. Sok ország volt már például, ahol az adósságok és bérek kifizetését a pénz nyomtatásával próbálták "kicselezni". A törvényszerűen megjelenő infláció egy ideig kordában tartható, ha azonban a művelet a maga teljességében kitudódik, a papírpénzbe vetett bizalom meginoghat, ez pedig az adott fizetőeszköz - legyen az pengő, korona, dollár, rúpia vagy márka - megsemmisüléséhez vezet. Ez a korábban említett "összeomlás" jelensége. Az esemény után egy sok értelemben elpusztult tájat látunk, azonban az emberek még mindig emlékeznek, mi volt amit elvesztettek, és még mindig megvan az erőforrások egy része, így aztán az egész kezdődik elölről. Újra elérjük majd a túllövés határát, újra felépülnek a megfelelő belső feszültségek, aztán újra összeroppan minden. A lefelé vezető út durva bukkanókkal és kátyúkkal van megterhelve, de alapvetően az erőforrások kimerüléséhez igazodik, tehát több nemzedéken át tart majd.
A körből ki lehet törni, egyénileg és kisebb közösségek szintjén biztosan. Hogy egész országok megteszik-e, az a jövő zenéje, de ezt sem tartom kizártnak. A módja nagyon hasonló ahhoz, ahogy az ellenkező irányú változás történt annak idején. Az iparosodás pionírjai, az első gyárosok, feltalálók, mérnökök már egy új világot láttak a szemük előtt, és egy új világban éltek, mielőtt az megérkezett volna. Tudták, hogy valóban el fog érkezni, így nem kockáztattak semmit, sőt, a többiek megelőzésével hatalmas haszonra is szert tehettek. A mostani szituáció más, ez a hanyatlás, de ehhez ugyanúgy alkalmazkodni akarunk. Képesek vagyunk erre is. A mentálisan belénk táplált lendület azonban újra és újra hiábavaló zsákutcákba irányít, ahonnan aztán drasztikus károk mellett tudunk csak kikecmeregni. Mit kell tennünk? Fel kell venni a harcot a saját tehetetlenségünkkel, elébe kell mennünk annak, ami jön. Ami nem fenntartható, azt már azelőtt fel kell adnunk, hogy megjelenne a kényszer. Amiből hiány lesz, abból kevesebbet kell használnunk, még mielőtt rajtunk csattanna az ostor.
Ennél kellemetlenebb instrukciókat aligha adhatnék bárkinek, talán felháborítónak is tűnhet. Látszólag az történik, hogy szembekerülünk egy problémával, amitől rettegünk, és ahelyett, hogy megküzdenénk vele, feladjuk a harcot. A látszat azonban csal, ugyanis ez nem egy megoldható probléma, amivel harcolni lehet, ez egy helyzet, amit kezelnünk kell. Amiről írok, az nem megoldás, ami elűzi az egész kínos kérdést, hanem egy általános kezelése a helyzetnek, amely az életünk legmélyebb rétegéig hatol. Mik az előnyök, amelyek következnek belőle? Kettőt tudok felsorolni. Az első: előbb túl leszünk rajta. Lehet, hogy ez szubjektív, de én a magam részéről nem szívesen vágok bele olyan dolgokba, amelyekről tudom, hogy nem visznek sehova. Emellett ha valaki azt kérdezi: "van egy jó meg egy rossz hírem, melyiket mondjam előbb?", akkor mindig a rosszat akarom először hallani. Számomra szenvedést jelent , ha tudom hogy valami kellemetlen vár rám, még akkor is ha semmi nem akadályoz meg abban, hogy addig jól érezzem magam. Úgy vettem észre, vannak azért bőven, akik megbirkóznak ezzel a kihívással, mégis veszem a bátorságot, hogy a sajátomat tekintsem alapesetnek. Elsőként tehát mentális hasznot húzunk a megelőző "módszertől".
A második lényeges előny ennél kézzelfoghatóbb. Már leszögeztem, de nem lehet elégszer megemlíteni, olyan dolgokról beszélünk az egyes összeomlás-jelenségek esetén, ami előbb vagy utóbb mindenképp megtörténik, a kérdés tehát ez: az "előbb" vagy az "utóbb" kedvező számunkra? Az nagyon valószínű, hogy a többség tudatosan, vagy tudattalanul a későbbi időpontot választja majd, ezzel is számolnunk kell. Ha nem tartunk velük, csak akkor lehet különböző a sorsunk. Így önként adhatjuk fel egyes szokásainkat, kedvteléseinket, nem a kényszer hatására, alkalmazhatjuk akár a fokozatos leszokást is, akár a televízióról, a külföldi nyaralásról, akár az egzotikus ételekről van szó. Most még olyanok a körülmények, hogy mi döntünk a sorrendről és az egyes dolgok fontosságáról. A kényszer hatása ezeket a feltételeket soha nem veszi figyelembe. Míg a többséget váratlanul éri majd a következő lépcsőben jövő válság, mi előre felkészülhetünk rá szellemileg, fizikálisan, gazdaságilag. Aki felvállalja ezt a döntést, már ismerni fogja a szükséges új életmód egyes elemeit, egyes technológiákat, talán egész szakmákat is, és ezáltal segítségére lehet másoknak is a megfelelő időben. Amikor a tudatáig eljut mindez az embernek, akkor rájön, ez egy lehetőség, amelyet nem hagyhatunk kiaknázatlanul.
Ha ez azt jelenti, hogy vonattal közlekedünk autó helyett, akkor azt jelenti. Ha azt jelenti, hogy veteményeskertet ültetünk, és haszonállatokat tartunk, akkor azt. Ha pályamódosítást követel, akkor bizony kezdjünk új szakmát keresni, és ha ezzel feladjuk a karrierünket, akkor legyen. Ha a döntés emberi kapcsolatok építését igényli, akkor bizony meg kell látogatnunk a rég nem látott kellemetlen rokonokat, gondozni az elhanyagolt barátságokat, megismerkedni a szomszédainkkal. Ha csak kisebb lakást tudunk fenntartani, akkor el kell költözni, ha pedig újra kell kezdenünk mindent a nulláról, akkor most még nem késő újrakezdeni. Ha ezért mások bolondnak néznek, és nem értenek meg, ne sajnáljuk, meg fogják érteni.
Kedves közmondásunk, hogy aki korán kel, az aranyat lel. Ha azonban valaki állandó jelleggel korán akar kelni, annak bizony korábban kell lefeküdnie is. A közmondás tehát nem szerencsejátékról, hanem életmódról szól. Valami hasonlót próbáltam megfogalmazni az eddigiekben. Más nézőpontból nézve viszont aki korán fekszik és korán kel, az sokkal többet tölt álomban a sötétség óráiból, mint aki éjszakai bagolyként él, és délig sütteti a hasát. Ha meghozzuk a leírt önkéntes döntéseket, mi is úgy fogjuk érezni, hogy sötétségtől szabadulunk meg. A hajsza a menthetetlen kincsek után, és a párhuzamosan zajló kétségbeesett örömkeresés és tivornyázás nem olyan tevékenységek, amelyeket sajnálnunk kellene, mikor elhajítjuk őket. Kívülről szemlélve viszont felfoghatjuk az egyes esetek tanulságait. Ami azt illeti, a korán való lefekvés példája nagyon is konkrét, mivel ez az energiatakarékosság valószínűleg legősibb módja. Talán van akinek feltűnt, hogy a posztok általában késő este kerülnek fel, bevallom, ezt a lefekvéssel kapcsolatos vállalásomat nekem még nem sikerült teljesítenem. Nem merek ígérni semmit, de ez is egy olyan pont, ahonnan el lehet indulni, vagy folytatni a korábban megkezdett utat.
Ma ugyanis ott tartunk, hogy nem a status quo-t kell megvédeni a változástól, mint ahogy az instabil békét a háború veszélyétől, hanem maga az alaphelyzetünk alakul át, amellyel lépést kell tartanunk. Legutóbb amellett próbáltam érvelni, hogy a változás generációkon átívelő hosszú folyamat lesz, amely több lépcsőben, összeomlások és részleges gyógyulást megvalósító periódusok egymást váltó hullámaiban fog lezajlani. Ezen álláspont ellen két irányból érkezhet támadás. Számuk miatt elsőként kell említeni azoknak a táborát, akik magát a változás létét tagadják, vagy a jeleket másképp értelmezik, másodikként pedig azokat, akik úgy vélik, sokkal gyorsabb, sokkszerű események várnak ránk, melyek rögtön végleges pusztulást hoznak. A két megközelítés - mint már korábban körülírtam - több lényeges hasonlóságot mutat, az egyik ezek közül, hogy képtelenek elképzelni az emberi társadalmakat olyan keretek közt, amelyek a civilizációk hanyatlása idején előállnak. Ha tagadjuk magát a hanyatlást, akkor erre nincs is szükség, épp ezért valószínűleg sokan lesznek, akik minden valós érv és akár a bizonyosság ellenére is ki fognak tartani e tagadás mellett. Viszont ha a tényekkel való szembefordulás különböző világvége-elméletek szektáiba sodorja az embert, akkor is ugyanilyen távol kerülhet a valóságtól. Az ilyen forgatókönyvek az emberiséget egyének összefüggéstelen, kapcsolat nélküli halmazává torzítják, akik érdemi reakcióra képtelenek, és csak sodródnak az árral.
Az emberiség azonban nem ilyen, sőt, a magunkról képzelt törékenység mögött olyan rejtőző képességek rejlenek, amelyeket jelen helyzetben alig-alig sejtünk. Egyáltalán nem véletlen, hogy ebből a fajból a szavannáktól a tundráig bármilyen éghajlati körülmények között csúcsragadozó vált a Földön, ahogy az sem, hogy általában véve az iparosodás előtt is nagyszerűen elboldogultunk. Amikor szükség van egy döntésre, akkor előbb, vagy utóbb a társadalom meghozza azt. Ha a kőolaj megdrágul, és ritkább lesz, akkor helyettesíteni fogjuk más erőforrásokkal, vagy ha ez nem megy, egyszerűen megszüntetik az adott alkalmazást. Például az erőművek sok helyen szépen visszatérnek majd széntüzelésre, ami a környezeti károkat, az éghajlatváltozás ütemét megsokszorozza, magát az ipart azonban képes fenntartani még egy ideig. A közúti közlekedés csak gázüzemű motorokkal lenne így lehetséges, de ez az áttérés aligha valósul meg, mivel a gáz csak kevéssel jár az olaj mögött kimerülés tekintetében. A közutak helyett ezért a vasút, majd a hajózás kerülhet előtérbe. Mindez persze a településszerkezet és a gazdaság alapvető átalakulásával jár majd, a lakosság súlypontja az új feltételeknek megfelelő helyszínek felé tolódik majd el. A fennmaradó kőolajat, földgázt pedig az elégetésük helyett valószínűleg a nagy értéket hozzáadó vegyipar és egyéb létfontosságú alkalmazások, például a hadsereg mozgatása fogja felemészteni mindaddig, amíg egyáltalán rendelkezésre áll. Az ember alkalmazkodni fog, mert kénytelen lesz rá. A magyar társadalom elviselte az ország három részre szakadását, és számottevő károkkal ugyan, de kezelni tudja Trianont is. Az afgánok elviselik, hogy a birodalmak hozzájuk járnak elpusztulni, a japánok pedig a természeti katasztrófák szinte bármilyen kombinációjához is hozzá vannak szokva. Az emberi közösségek összehasonlíthatatlanul erősebbek és rugalmasabbak, mint az egyes egyének. Ennek a tényezőnek a hatását nem szabad elhanyagolni. A törékenység egy álca, az emberiség titka nem a fizikai vagy mentális képességekben, hanem a szociális létben gyökerezik.
Ugyanakkor van a társadalmaknak egy jellemző tehetetlensége, egy lendülete, amely meghatározza, milyen gyorsan képesek irányt váltani, és hogy mennyire tudatosak a reakcióik. Az eddigi bejegyzéseim, de persze a civilizációs válság irodalmának nagy része is arról szól, hogy mentálisan mennyire elkötelezetté váltunk arra nézve, hogy folytassuk, amit eddig tettünk, hiszen ez - mármint a legtöbb eddigi tettünk - maga a civilizáció lényege. Amíg lehet, addig az ember gyárakban fog termelni, amíg lehet, addig kőolajat fog égetni, és mérgekkel fogja védeni a haszonnövényeket a kártevőktől. Ennek az oka egyszerű: az egyének többsége ragaszkodik azokhoz a módszerekhez, rendszerekhez, amelyekkel és amelyekben felnőtt, és ösztönösen csak ezekben gondolkodik. Különösen igaz ez, ha nap mint nap használja őket. Egy gyakorló bankárt, vagy brókert általában jóval nehezebb, szinte lehetetlen meggyőzni arról, hogy a pénzügyi világ felépítése nem fenntartható. Olyan ez, mint mikor egy duzzasztógát alatti vidéket vizsgáltak abból a szempontból, a lakosok mennyire aggódnak a gát épsége miatt. Az eredmény az lett, hogy akik nap, mint nap látták az építményt, sokkal kevésbé foglalkoztak a lehetséges gátszakadás gondolatával, pedig objektív módon ők sem lehettek volna bizakodóbbak. Azoktól a tárgyaktól, tevékenységektől, amit mások végeznek, könnyű elvonatkoztatni és őket más összefüggésbe helyezni, a saját mindennapi életünket már nehezebb; ennek kiteljesedése az, hogy ma lényegében minden nehézség esetén az adott állam irányító rétegére van bízva a megoldás megtalálása, akik viszont cserébe nem értenek semmihez. A példákból is kitűnhet, szerintem a rendszer tehetetlensége napjainkban igen nagy, a legtöbb ember kis túlzással programozott robotként végzi el a napi tevékenységét.
Miért hoztam fel ezt? Szerintem ebből következik a lépcsőzetes hanyatlás, amiről legutóbb szó volt. Ha az ipari civilizáció alapvető erőforrásának továbbra is a fosszilis nyersanyagokat tekintjük - erre minden ok megvan -, akkor azt látjuk, hogy a kitermelés fokozatos növekedése idején a közösségek alkalmazkodtak a többletenergia lehetőségéhez, és megalkották azokat a kereteket, amelyek közt azt fel lehetett használni. A látszat ellenére ez sem volt mindig kellemes, elkezdve az iparban alkalmazott munkások gyalázatos körülményeivel, a gyermekmunkával, a gazdasági növekedésből származó pusztító háborúkkal, folytatva az új, gyökértelen társadalmi rétegek megjelenésével, akik aztán szétcincálták az egész korábbi szilárd struktúrát. És akkor még nem is beszéltünk azokról a népekről, országokról, melyeket az ipari államok alávetettek, kihasználtak, gyarmatosítottak a folyamat során. Minden felsorolt fájdalmas jelenség sem tudta megakadályozni a társadalmak alkalmazkodását, nincs tehát semmi okunk arra, hogy azt higgyük, a felmerülő feszültségek miatt a jövőben az alkalmazkodás megakad. A józan ész azt diktálja, hogy az ugyanúgy jellemző lesz ezután is, mint eddig.
Ami az egyes egyének tehetetlenségét illeti, annak a jelentősége nem kevésbé lényeges. Részben ennek köszönhető az, hogy maga az ipari forradalom több generációt vett igénybe A földműves, akit leküldtek a föld alá, először soha nem bányászként tért vissza. A haladás sebességének tompításához a maradiság, a régi rendszerhez való ragaszkodás, a régi törvények, szokások mindenhol hozzájárultak. Ha nem lenne jelen ez a tehetetlenség mikor az ellenkező irányba haladunk, akkor simán, rendben zajlana a civilizáció feladása, mindenki oda költözne, ahova abban a pillanatban szükséges, mindenki annyi erőforrást élne fel, amennyi rendelkezésre áll. Mindenki rögtön megértené a folyamatok lényegét, és tudatosan azt tenné, ami rövid és hosszú távon egyaránt a leghasznosabb. Ez viszont nem az a világ, és mi nem ez a faj vagyunk. A legtöbben amíg csak lehet megtartják majd a jelenlegi szokásaikat, jelenlegi kereteket, amelyben élnek, már csak azért is, mert nem tudják vagy nem akarják megérteni, hogy azok egyszerűen nem maradhatnak meg. Addig próbálják majd menteni a menthetetlent, amíg az így felépülő feszültség aztán robbanáshoz vezet. Ha önként nem vetjük alá magunkat a megjelenő korlátoknak, vagy különböző trükkökkel eltakarjuk őket, akkor egy idő után ugyanis hatványozottan fognak megjelenni. Sok ország volt már például, ahol az adósságok és bérek kifizetését a pénz nyomtatásával próbálták "kicselezni". A törvényszerűen megjelenő infláció egy ideig kordában tartható, ha azonban a művelet a maga teljességében kitudódik, a papírpénzbe vetett bizalom meginoghat, ez pedig az adott fizetőeszköz - legyen az pengő, korona, dollár, rúpia vagy márka - megsemmisüléséhez vezet. Ez a korábban említett "összeomlás" jelensége. Az esemény után egy sok értelemben elpusztult tájat látunk, azonban az emberek még mindig emlékeznek, mi volt amit elvesztettek, és még mindig megvan az erőforrások egy része, így aztán az egész kezdődik elölről. Újra elérjük majd a túllövés határát, újra felépülnek a megfelelő belső feszültségek, aztán újra összeroppan minden. A lefelé vezető út durva bukkanókkal és kátyúkkal van megterhelve, de alapvetően az erőforrások kimerüléséhez igazodik, tehát több nemzedéken át tart majd.
A körből ki lehet törni, egyénileg és kisebb közösségek szintjén biztosan. Hogy egész országok megteszik-e, az a jövő zenéje, de ezt sem tartom kizártnak. A módja nagyon hasonló ahhoz, ahogy az ellenkező irányú változás történt annak idején. Az iparosodás pionírjai, az első gyárosok, feltalálók, mérnökök már egy új világot láttak a szemük előtt, és egy új világban éltek, mielőtt az megérkezett volna. Tudták, hogy valóban el fog érkezni, így nem kockáztattak semmit, sőt, a többiek megelőzésével hatalmas haszonra is szert tehettek. A mostani szituáció más, ez a hanyatlás, de ehhez ugyanúgy alkalmazkodni akarunk. Képesek vagyunk erre is. A mentálisan belénk táplált lendület azonban újra és újra hiábavaló zsákutcákba irányít, ahonnan aztán drasztikus károk mellett tudunk csak kikecmeregni. Mit kell tennünk? Fel kell venni a harcot a saját tehetetlenségünkkel, elébe kell mennünk annak, ami jön. Ami nem fenntartható, azt már azelőtt fel kell adnunk, hogy megjelenne a kényszer. Amiből hiány lesz, abból kevesebbet kell használnunk, még mielőtt rajtunk csattanna az ostor.
Ennél kellemetlenebb instrukciókat aligha adhatnék bárkinek, talán felháborítónak is tűnhet. Látszólag az történik, hogy szembekerülünk egy problémával, amitől rettegünk, és ahelyett, hogy megküzdenénk vele, feladjuk a harcot. A látszat azonban csal, ugyanis ez nem egy megoldható probléma, amivel harcolni lehet, ez egy helyzet, amit kezelnünk kell. Amiről írok, az nem megoldás, ami elűzi az egész kínos kérdést, hanem egy általános kezelése a helyzetnek, amely az életünk legmélyebb rétegéig hatol. Mik az előnyök, amelyek következnek belőle? Kettőt tudok felsorolni. Az első: előbb túl leszünk rajta. Lehet, hogy ez szubjektív, de én a magam részéről nem szívesen vágok bele olyan dolgokba, amelyekről tudom, hogy nem visznek sehova. Emellett ha valaki azt kérdezi: "van egy jó meg egy rossz hírem, melyiket mondjam előbb?", akkor mindig a rosszat akarom először hallani. Számomra szenvedést jelent , ha tudom hogy valami kellemetlen vár rám, még akkor is ha semmi nem akadályoz meg abban, hogy addig jól érezzem magam. Úgy vettem észre, vannak azért bőven, akik megbirkóznak ezzel a kihívással, mégis veszem a bátorságot, hogy a sajátomat tekintsem alapesetnek. Elsőként tehát mentális hasznot húzunk a megelőző "módszertől".
A második lényeges előny ennél kézzelfoghatóbb. Már leszögeztem, de nem lehet elégszer megemlíteni, olyan dolgokról beszélünk az egyes összeomlás-jelenségek esetén, ami előbb vagy utóbb mindenképp megtörténik, a kérdés tehát ez: az "előbb" vagy az "utóbb" kedvező számunkra? Az nagyon valószínű, hogy a többség tudatosan, vagy tudattalanul a későbbi időpontot választja majd, ezzel is számolnunk kell. Ha nem tartunk velük, csak akkor lehet különböző a sorsunk. Így önként adhatjuk fel egyes szokásainkat, kedvteléseinket, nem a kényszer hatására, alkalmazhatjuk akár a fokozatos leszokást is, akár a televízióról, a külföldi nyaralásról, akár az egzotikus ételekről van szó. Most még olyanok a körülmények, hogy mi döntünk a sorrendről és az egyes dolgok fontosságáról. A kényszer hatása ezeket a feltételeket soha nem veszi figyelembe. Míg a többséget váratlanul éri majd a következő lépcsőben jövő válság, mi előre felkészülhetünk rá szellemileg, fizikálisan, gazdaságilag. Aki felvállalja ezt a döntést, már ismerni fogja a szükséges új életmód egyes elemeit, egyes technológiákat, talán egész szakmákat is, és ezáltal segítségére lehet másoknak is a megfelelő időben. Amikor a tudatáig eljut mindez az embernek, akkor rájön, ez egy lehetőség, amelyet nem hagyhatunk kiaknázatlanul.
Ha ez azt jelenti, hogy vonattal közlekedünk autó helyett, akkor azt jelenti. Ha azt jelenti, hogy veteményeskertet ültetünk, és haszonállatokat tartunk, akkor azt. Ha pályamódosítást követel, akkor bizony kezdjünk új szakmát keresni, és ha ezzel feladjuk a karrierünket, akkor legyen. Ha a döntés emberi kapcsolatok építését igényli, akkor bizony meg kell látogatnunk a rég nem látott kellemetlen rokonokat, gondozni az elhanyagolt barátságokat, megismerkedni a szomszédainkkal. Ha csak kisebb lakást tudunk fenntartani, akkor el kell költözni, ha pedig újra kell kezdenünk mindent a nulláról, akkor most még nem késő újrakezdeni. Ha ezért mások bolondnak néznek, és nem értenek meg, ne sajnáljuk, meg fogják érteni.
Kedves közmondásunk, hogy aki korán kel, az aranyat lel. Ha azonban valaki állandó jelleggel korán akar kelni, annak bizony korábban kell lefeküdnie is. A közmondás tehát nem szerencsejátékról, hanem életmódról szól. Valami hasonlót próbáltam megfogalmazni az eddigiekben. Más nézőpontból nézve viszont aki korán fekszik és korán kel, az sokkal többet tölt álomban a sötétség óráiból, mint aki éjszakai bagolyként él, és délig sütteti a hasát. Ha meghozzuk a leírt önkéntes döntéseket, mi is úgy fogjuk érezni, hogy sötétségtől szabadulunk meg. A hajsza a menthetetlen kincsek után, és a párhuzamosan zajló kétségbeesett örömkeresés és tivornyázás nem olyan tevékenységek, amelyeket sajnálnunk kellene, mikor elhajítjuk őket. Kívülről szemlélve viszont felfoghatjuk az egyes esetek tanulságait. Ami azt illeti, a korán való lefekvés példája nagyon is konkrét, mivel ez az energiatakarékosság valószínűleg legősibb módja. Talán van akinek feltűnt, hogy a posztok általában késő este kerülnek fel, bevallom, ezt a lefekvéssel kapcsolatos vállalásomat nekem még nem sikerült teljesítenem. Nem merek ígérni semmit, de ez is egy olyan pont, ahonnan el lehet indulni, vagy folytatni a korábban megkezdett utat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése