A változatosság gyönyöréről

Nem voltam könnyű helyzetben, mikor a mai bejegyzés témáját kiválasztottam, ugyanis az elmúlt hét nap több eseménye is anyagot szolgáltathatna hozzá. Például a péntek negatív szenzációja, azaz hogy a Malév sorsa bevégeztetett, mindennél világosabban kellene hogy mutassa a jelenlegi válság jellegét. Egy légitársaság költségeinek nagyságrendileg 70-75%-át az üzemanyag adja, így az olajipari trendekre ez az iparág különösen érzékeny. Mivel a kőolaj ára az elmúlt 10 évben ötszörös növekedésen ment keresztül, nem meglepő, hogy az eleve veszteséges Malév nagy bajba került. A sajtó szokás szerint az egymásra mutogató politikusokkal van elfoglalva, és közben mintha elsikkadt volna ez az apróság, amely az egész privatizációs/segélyezős/államosítós játék mélyebb alapját adta. A Malév, mint a szocializmusból örökölt nagyvállalat, soha nem a hatékony működés mintaképe volt, a presztízs, a kényelem és a fapadosokkal szembeni minőségkülönbség pedig így egyre kevésbé volt finanszírozható, ezért került előbb sorra, mint jó néhány vetélytársa. Michael C. Ruppert egyik kedvenc mondása: "Ha egy medve rátámad a kempingre, ahol alszol, a meneküléshez akkor sem kell gyorsabbnak lenned a medvénél. Elég ha gyorsabb vagy, mint a leglassabb táborlakó." Most a magyar nemzeti légitársaság volt a leggyengébb piaci szereplő, de ez nem jelenti azt, hogy a riválisai elkerülik ugyanazt a végkifejletet. A légi közlekedés hanyatlása az olajhozamcsúcs egyik első közvetlen megnyilvánulása, de ezt akár múlt időben is írhattam volna.

Ami azonban inkább megragadta a figyelmemet ezen a héten, az az Európára zúduló hideghullám. Jómagam nem kedvelem a fagyot, sem a havat, ezért nem bántam az eddigi enyhe telet, azonban kissé paranoiás módon tartottam tőle, hogy februárban és márciusban meglesz annak a böjtje. Sajnos nem érte meg aggódni, mert nem segített semmit a dolgon... A nagy hidegben az ember észreveszi, mennyivel többet kell fűtenie, hogy ugyanazt a kényelemérzetet elérje, mennyivel könnyebben fogy a gáz vagy a fa. Ilyenkor szinte lehetetlen azokra a forró nyári napokra gondolni, mikor épp hűtésre van szükség ugyanehhez a kényelemhez. Ha azonban egy kis erőfeszítéssel mégis visszanézek a kánikulára, az eszembe juttat egy korábbi bejegyzésemben nem kifejtett gondolatot. Akkor a befejezés részeként ezt a két tételmondatot fogalmaztam meg: "Valójában az emberiség mai globális civilizációjának sikere a hőtani törvények kihasználásán, az azoknak való teljes behódoláson alapult. A természet nyilának gyermekei vagyunk, épp ezért lenne igazán kicsinyes, ha a ugyanez a nyíl sebezne halálra minket." Az idézetet nem azért hoztam fel, hogy ismét gyönyörködjek a hőtan második főtételének tetszetős metaforájában, hanem azért, mert most közvetlenül láthatjuk, az emberi faj miért is tekinthető az élharcosának.

A második főtétel, ahogy arról akkor szó volt, azt mondja, az energia elszigetelt környezetben mindig a nagyobból a kisebb koncentrációjú formájába alakul át, a rendszerben elvégezhető hasznos munka mennyisége pedig csökken. Az állítás két fele valójában ugyanazt a folyamatot fejezi ki más szavakkal, az is kiolvasható belőle, hogy az elvégezhető hasznos munka a rendelkezésre álló energiafajták koncentrációkülönbségéből ered, ez a különbség pedig mindig csökken. Mit jelent ez? Például azt, hogy fűtés szempontjából semmire nem megyünk azzal, ha a hűvös szobánkban van egy hordó, amely azonos hőmérsékletén tárolt 100 liter vizet tartalmaz. Miért is mennénk? Viszont ha a víz akár csak néhány fokkal melegebb, az már segít felfűteni a lakást, ugyanis átadja a hőt a környezetének, miközben a koncentrációk, azaz a hőmérsékletek különbsége kiegyenlítődik. A számunkra hasznos munka az, ami a tartályt körülvevő gázrészecskék gyorsabb mozgását, és így a gáz hőmérsékletének növekedését okozza; ennek mennyisége  folyamatosan csökken és idővel eltűnik. A hordó "kihűl". Valójában még ez a víz is jelentős energiatartalommal bír, de egy szoba fűtésére csak akkor alkalmas, ha a környező levegő hidegebb nála. Ugyanez a jelenség minden hőtani folyamatban (tehát lényegileg minden nekünk fontos folyamatban) megjelenik, a különbségek kiegyenlítődése az, ami jellemző a világunkra. A testek, amelyek mozognak egymáshoz képest, magukra hagyva lelassulnak, működik a közegellenállás és a súrlódás. Az összezárt gázok nyomása és hőmérséklete kiegyenlítődik. A víz is azért áll meg vízszintesen, mert így van a legkisebb különbség az egyes molekulák helyzeti energiái között.

Az emberi faj - csakúgy mint általában véve az élet a Földön - kiemelten a különbségek kilapítására szakosodott. A most különösen szembetűnő példa a fűtött terek hőmérsékletének egyenletes értéken tartása. Az év minden napján, 24 órában. Korábbi korszakokban, amíg az olcsó fosszilis energia nem állt rendelkezésre, a legtöbben nem fűtötték be az egész lakást, és azt is csupán néhány óráig a legfontosabb esti időszakban. Nem is volt az régen, mikor a szülők lefekvés előtt felmelegített téglát tettek a gyerekek lábához, ami sokáig megtartotta számukra a hőt éjjel. De ennél is durvább a nyári légkondicionálás hatása. 20 évvel ezelőtt a villamos hálózat egyes részeinek karbantartási munkáit a téli csúcsidőszakon kívül az év minden szakaszára lehetett ütemezni, mivel a többi időszakban jelentősen kisebb volt a fogyasztói teljesítményigény, így egy-egy vezeték lekapcsolása biztonságosan kivitelezhető volt. Az évek múlásával azonban ez megváltozott, a belső terek nyári hűtése annyira "felturbózta" a nyári fogyasztást, hogy az üzemeltetők már a téli csúcsidőszakhoz hasonlóan kezelik. Tehát a légkondik nyáron elviszik közel ugyanazt az energiát, mint télen a fűtés. Egyenlő hőmérsékletet akarunk teremteni magunk körül, és ezért óriási mennyiségű energiát áldozunk fel. Pedig egy-két nemzedékkel korábban enélkül is egészséges, teljes értékű életet éltek az emberek, sőt, talán megkockáztathatom a kijelentést, hogy a tűréshatáruk, a tartalékaik is jóval nagyobbak voltak.

Ehhez kapcsolódik, hogy az évszakok mesterséges kiiktatását az étrendünkben is kifejezésre juttatjuk. Paprikát eszünk januárban, sonkát eszünk augusztusban, mindent akkor, amikor kedvünk tartja. Az, hogy minek van szezonja, legfeljebb az árakon látszik valamilyen mértékben. A múltban - a kőolaj alapú globális élelmiszer-kereskedelem előtt - az emberek étrendje a mezőgazdasági munkákhoz igazodott, télen például a novemberi disznóvágások termékeit fogyasztották a korábban "eltett", azaz saját felhasználásra tartósított savanyúsággal, lecsóval, kompóttal, vagy lekvárral. Ez a kalóriadús táplálék, sőt, akár az időszakosan felhalmozott zsírréteg is, segített a hideg téli időjárás elviselésében. Talán itt érdemes megjegyezni, ha valaki nem tudná, hogy a kalória az energia egyik mértékegysége, se több, se kevesebb. Ha a bevitt kalória mennyiségét csökkentjük, azzal nem mérget vonunk el magunktól, hanem a minden tevékenységünkhöz szükséges energia mennyiségét szabályozzuk le. A tél végi farsangi mulatozást a böjti időszak követte, amelyet bármennyire is babonának vélne az ember elsőre, kritikus szerepe volt a szervezet felfrissítésében a téli időszak leírt étrendje után. Valamit azért mégis értettek akkoriban az "ősök" az élethez, nem igaz? Ezek után aligha csodálkozunk, ha az akkori ételek, melyek kifejezetten szezonális fogások voltak, mai körülmények közt nem felelnek meg. Nem a magyar konyhával van a baj, mint ahogy azt elég nagy divat hangoztatni, hanem az életmódunkkal. A magyar konyha hibája csupán annyi, hogy a nehéz ételeket, melyekre télen és például a kemény mezei munkák elvégzésének idején volt szükség, olyan finoman tudja elkészíteni, hogy a munkák elhagyása után, azaz ma is ragaszkodunk hozzá. Nem véletlen, hogy az egyik legnagyobb hatású és legkarakteresebb nemzeti konyhaként tartják számon.

A különbségek kiegyenlítődését egyszerűbben is kifejezhetjük, ami még a jelenség jellemző hangulatát is megragadja. Mindössze arról van szó, hogy mindent egyre kopárabbá teszünk. A lakások hőmérsékletének állandósítása és a szezontól független étkezés egyaránt lehet kényelmes, de az egészségünknek, közérzetünknek nem feltétlenül tesz jót, és ehhez nagy mennyiségű energiát használunk fel. Mindkettő arra szolgál, hogy a természeti hatások régi kezelési módjától függetlenedjünk, miközben az előző posztban említett fenntarthatatlan függőségekbe sodorjuk magunkat. Az étrendváltoztatást manapság, mint modern felfedezést próbálják propagálni, és valóban jótékony hatása lehet az egészségre. Persze azt nem említik, hogy korábban az emberek erre folyamatosan, konkrétan rá voltak kényszerítve. Érdekes belegondolni abba is, vajon az ember akkor örül-e jobban, ha a kedvenc ételét bármikor megkaphatja, vagy akkor ha csak az év adott időszakában jut hozzá. Vajon nem értékeli le ezeket az örömöket a folyamatos rendelkezésre állás? Számomra nem egyértelmű a megítélése.

Ugyanez zajlik le, mikor nyersanyagokat bányászunk. Mikor az európaiak először érkeztek az Újvilágba, ott olyan nagy réztartalmú érceket találtak, amelyeket odahaza már régen nem látott senki. Az őslakos indián törzsek csak kis mértékben termeltek ki fémérceket, így néhol még a felszínen is maradtak olyan sziklák, melyekben szemmel látható volt a réztartalom. Ez akár 50% feletti koncentrációt is jelenthetett, ami a bányászok számára főnyeremény volt. Ma ilyen fejtőket használnak ugyanerre a célra Amerikában, a kitermelt ásványok pedig jellemzően néhány tized százalékban tartalmaznak rezet, így az utómunkálatok jóval drágábbak és bonyolultabbak. A folyamatokat figyelve egyesek már tervezgetik, hogy a bányák kimerülése után majd a tengervízből vonjuk ki a rezet, hiszen egy szinte elhanyagolhatóan kicsi arányban abban is megtalálható, a világ óceánjaira összegezve viszont ez is gigantikus mennyiség. Azt azonban érdemes észrevenni, hogy a kitermelés energiaigénye egyre csak duzzad, ahogy a koncentráció csökken (mennyi földet is kellett megmozgatni korábban és most?), és a tengervizes megoldás sem lenne kivétel. Ilyen abszurd ötleteket csupán egy a korlátjairól teljesen megfeledkezett civilizáció vehet komolyan, az udvariasság kedvéért nevezzük szélsőséges optimizmusnak... A réz egy kémiai elem, amely stabil, tehát nem bomlik le sugárzás kibocsátása közben, mint néhány másik. A kifogyásától ezért nem kell tartanunk, az általunk űrbe kilőtt mennyiséget nem számítva mindig ugyanannyi lesz belőle a földön. Ami viszont változik, az a koncentráció, a természetben előforduló ércek egyre nehezebben teszik hozzáférhetővé ezt az értékes anyagot. Szerencsére a réz jó pár felhasználási módja (tekercselések, bronzöntés, stb.) nagy koncentrációjú végeredménnyel jár, ezeknek a tárgyaknak és szerkezeteknek az újrafelhasználása a jövőben napirendre kerülhet. Ha kevésbé finoman fogalmaznék, akkor azt mondanám, a saját feleslegessé vált, történelmi léptékben extravagáns luxusnak számító alkotásainkat kell majd visszabontania a gyermekeinknek, ha rézhez akarnak jutni. A föld már megadta, amit adhatott.

Vannak a réznek más alkalmazásai is. Ha a mai csúcstechnikáról kérdeznek, legtöbbünknek az elektronikai technológia aktuális újdonságai jutnak eszünkbe, kinek a kommunikáció, kinek a szórakozás, kinek a társadalmi státusz kifejezése miatt fontosak. Ha ezeket az említett kopársági szempontból megvizsgáljuk, ugyanarra az eredményre jutunk. Minél fejlettebb az eszköz, amire gondolunk, annál kisebb alkotórészekből áll (nem véletlen, hogy a mai sláger a nanotechnológia...), és annál kevésbé elkülöníthetőek az egyes anyagok, alkatrészek és funkciók. Ezekből az eszközökből szinte semmit nem lehet hasznosítani, ha a támogató infrastruktúra összeomlik. Eredeti funkcióik, mint a műholdas navigáció, képszerkesztés, és online szerepjátékok egyszerűen megszűnnek majd, míg nyersanyagnak senki nem fogja lekaparni az áramköri lapokra felvitt néhány mikrométer vastagságú fémrétegeket. Egyszerűen szemétté változnak.

Az emberiség egységesítő, kiegyenlítő törekvéseit saját magán is kifejezésre juttatja. A mai konkrét pénzügyi válság egyik gócpontja Görögország, aki kicsit figyeli a híradásokat, annak van némi fogalma, hogy hogyan kerültek ebbe a helyzetbe. A magasabb életszínvonal elérésének érdekében az állami juttatások olyan sűrű hálóját építették fel, amelyet még a németek sem engednek meg maguknak. Nagy nyugdíjak, szociális juttatások, magas bérek az állami szektorban, mellé persze jött még a korrupció és az adóelkerülés. Egyszerűen mondva felélték az euró által biztosított alacsony kamaton felvett hiteleiket, és most nem tudják visszafizetni. A német sajtó mindent megtesz, hogy Európa felháborodjon ezen, az uszítás közben még azt is megkérdezik: milyen állam az, amely fennállásának felét fizetésképtelen állapotban töltötte? (Görögország az 1820-as években vált függetlenné a törököktől, államcsődjei évszám szerint  1826, 1843, 1860, 1893, 1932.) Valahol itt van a pont, amikor az ember gyermeke gyanakodni kezd: ha ezek a görögök ennyire felelőtlenek, mint a makacs számok mutatják, akkor vajon miért van az, hogy most rajtuk múlik Európa sorsa? Hogy kerülhettünk mi ebbe a helyzetbe? Hiszen ezt az egészet azért észrevehettük volna korábban is... A népek különbségei nem elmaradott beidegződések és előítéletek, melyeket el kell törölni. Ez nem rangsorolást jelent, hanem egyszerű különbségtételt, előnyöket és hátrányokat ezerféle irányba. Ha valaki járt már a görögöknél és a németeknél is, az látta ezeket a különbségeket a saját szemével. Nem véletlen az sem, hogy kis túlzással minden évre jut egy új olasz kormány, vagy az hogy 45 évvel ezelőtt Spanyolország, Portugália és Görögország egyaránt a kommunista blokkhoz bátran hasonlítható - igaz, ellenkező oldalon álló - diktatúra volt. Mindezt jóval kisebb külső befolyásolással, megszálló hatalom nélkül. A déli államok egyszerűen másképpen működnek, mint az északiak, és ami azt illeti a keletiek pedig másképpen, mint a nyugatiak, és ez még Európán belül is egy elég durva felbontásnak számít. Az euró arra tett kísérletet, hogy olyan módon létezzen egy közös monetáris politika és fizetőeszköz, hogy az egyes országuk adóikat és kiadásaikat, tehát fiskális politikájukat maguk intézték. Az alkotók azzal számoltak, hogy mindenki azonos módon, önkéntesen tartja majd magát a szükséges fegyelemhez, ez a feltételezés azonban borzasztó rondán megbukott. A görögöket nem tette németté az euró, de az olaszokat, spanyolokat, íreket, portugálokat sem. Felesleges felülni az ellenük szóló politikai célú uszításnak, mert pontosan úgy viselkednek, ahogy az tőlük elvárható. "Nem adhatok mást, csak mi lényegem." mondja Lucifer Istennek, de ettől még nem lesz ördög, akire ugyanez vonatkozik... Jelen pillanatban ez a jelenség egyértelmű hátrány számukra és mindenki más számára is, de általában véve az emberiségnek (és bármely más fajnak is) nagyon előnyös tulajdonsága, hogy viselkedéskultúrák több változata is létezik egy időben. Ha minden társadalom egyforma lenne, akár olyan, mint a német, akár olyan, mint a görög, akkor minden problémára ugyanúgy felelnének és minden kudarc egyben teljes katasztrófát szülne. Mivel különböző válaszokat tudunk adni, a végeredmény olyan, mintha az emberiség több élettel rendelkezne. A természetes szelekciónak van miből válogatnia. De valójában nem is kell ilyen messzire menni, hogy véleményt formáljunk, az uniformizált népek gondolatából áradó unalom és élettelenség magában is visszavezet a kopársághoz.

Lehetni folytatni a sort a kézzel fogható kopársággal, amit okozunk: az ipari méretű erdőirtással, de a sivatagosodással vagy sok faj kipusztításával, a biodiverzitás csökkenésével is. Lehetne folytatni azzal a gyakorlattal, hogy manapság a tenyészett állatoknak gabonatápot adunk, miközben az evolúció évmilliói mindent megtettek, hogy ezek a fajok olyasmivel tudjanak táplálkozni, ami az embernek emészthetetlen. A legfontosabb példa azonban maga a mai társadalmi modellünk lenne, amely először egyénekre bontja a közösségeket, majd az egyéneket felismerhetetlen masszává, tömeggé gyúrva megpróbálja uniformizálni. Nem kerülhető el, hogy erről a témáról is írjak a későbbiekben, de ehhez még gyűjtenem kell egy kis erőt és bátorságot. Amit most konklúzióként le szeretnék vonni, az annyi, fontos, hogy észrevegyük mikor különbségeket tüntetünk el. Igenis, vegyük észre, hogy ez éltet minket! Ha ezen túl vagyunk, akkor talán megkereshetjük azokat a területeket, ahol bizonyos különbséget meg akarunk védeni, meg akarunk őrizni talán hosszú távra is. Ráakadhatunk olyanokra is, amelyekkel egyszerűen takarékoskodnunk kell. A másik fontos dolog, hogy nem a kényelem, hanem a változatosság az élet sója. Ez tesz minket élővé, emberré. Küzdjünk érte, hogy ne merüljön feledésbe!

Nincsenek megjegyzések: