Lépcsőn lefelé

A civilizációk hanyatlása általában nem tartozik a népszerű társalgási témák közé. Az oktatott történelemanyag összeállítására gondolva valószínűleg szakmai körökben sem, hiszen a legtöbb óra az egyes civilizációk fellendülésével, az elért legnagyobb eredményeikkel foglalkozik. A történeti irodalomban is hasonló a helyzet, például a könyvespolcomon pihenő Róma története című 685 oldalas vaskos kötet (Ribáry Ferenc tollából) a birodalom utolsó 300 évét írd és mondd 45 oldalban foglalja össze, a kelet-nyugati szakadás utáni időszak pedig nem is szerepel. Ez a gyakori "hanyagság" több okra is visszavezethető. Az első ezek közül, hogy a szóban forgó folyamatokról valóban kevesebbet tudunk. Az ilyen idők történéseiről jellemzően nem marad sok feljegyzés, mivel a zűrzavar, menekülés, bujkálás vagy elszegényedés közepette erre kevesebben szánják rá magukat, mint jobb időkben. Más területek, például a vallások vagy az asztrológia több vigaszt nyújtanak az embereknek, ezért az írástudók is inkább azzal foglalkoznak. Ami mégis fennmarad, azt a történelmet - mint ahogy mindig - a győztesek írják, így a hanyatlás jelenségeit gyakran csak diadalittas gondolatok függönyén keresztül látjuk, esetenként önös érdekből erősen eltorzítva. Az ellenség átfogó, belső problémáinak részletes leírása nem olyan dolog, amit egy vezér szívesen lát a győzelmét leíró krónikában, sőt, inkább figyelmen kívül hagyná azokat, felnagyítva ezzel saját érdemeit.

Az események magyarázatának megértését azonban valószínűleg nem ezen okok akadályozzák igazán, hanem a szóban forgó folyamatokra vonatkozó értékítéletek. Az azt megelőző korszak elpusztuló kulturális értékeinek tisztelete és a civilizáció törzsterületén élőkre zúduló jó ideig nem tapasztalat szenvedés miatt legtöbben csupán egyfajta pátosszal, vagy legalábbis tragikus hangszínnel közelítik meg a témát, ami ugyan érthető, a megértéshez mégsem visz közelebb. Ha az ismert múlt tapasztalataiból következtetést szeretnénk levonni a saját jövőnkre és döntéseinkre nézve, akkor ennél mindenképp többre van szükségünk. A két legfőbb kérdés: miért és hogyan buknak el a civilizációk általában? A tanuláshoz ugyanis mindenképp általánosításra van szükség, amelyet aztán saját esetünkre alkalmazhatunk. A fenti okok miatt sokáig csupán olyan elméletek születtek, mint például hogy a bukást az eluralkodó erkölcsi romlás okozza. Talán nem szorul különösebb magyarázatra, hogy ez nem kifejezetten az a tudományos igényű egzakt megközelítés, amiből egyértelmű, vitathatatlan eredményekre vezet...

Az elmúlt évtizedekben az észrevehető válságjelenségeknek köszönhetően mégis született jó néhány olyan gondolat, ami hasznunkra lehet. Joseph A. Tainter könyve, a Komplex társadalmak összeomlása (The Collapse of Complex Societies) című opus épp ugyanezt a célt tűzte ki, és lehet mondani, hogy jelentős lépést tett az előbb leírtakhoz képest. Egy rövidebb cikkben online is megtalálható elméletének lényege, amelyet röviden úgy foglalhatunk össze, hogy a csökkenő hozadék elvét alkalmazta a emberi problémamegoldás folyamatára. Rövidnek ugyan tényleg elég rövid ez a megfogalmazás, de a könnyebb érthetőség kedvéért azért kicsit jobban kifejtem. A csökkenő hozadék elve egy a gazdaságban régen megfigyelt tényt ír le, azt, hogy adott erőforrások mellett az egyre nagyobb befektetés az arányosan elvárhatótól kisebb hasznot hoz. Például ha paprikát ültetünk, akkor az erőforrásunk az adott terület termőtalaja, a befektetés pedig az elültetett palánták képét ölti. Ha növeljük a területegységre jutó növények számát, akkor egy darabig arányosan növekszik a termés mennyisége is, egy adott pontot elhagyva azonban csökkenni kezd a növekmény. Ez a pont fajtánként eltérő, de mindegyiknél létezik egy olyan ültetési távolság, amelyen belül már zavarják egymást a növények, elszívják egymás elől a tápanyagokat, általában véve satnyábbak lesznek, és ezért kevesebb termést hoznak. Gyakran előfordul az is, hogy egy idő után a növekmény negatívba fordul, azaz a befektetés növelésével tulajdonképpen csökkentjük a kapott hasznot. Ebben a példában is ez a helyzet, az egymás hegyén-hátán levő paprikanövények közül némelyik óhatatlanul el lesz nyomva a többiek által, az ilyen egyedek pedig szinte vonzzák a kártevőket és betegségeket, amelyek aztán a szomszédaikra is átterjednek.

Tainter ezt a klasszikus elvet alkalmazta a civilizációk problémamegoldó mechanizmusára, amelynek általában egyik lényeges, megfogható eleme a bonyolultság növelése. Ha egy emberi közösség szembesül egy problémával, akkor előbb az egyszerű megoldásokat használja ki, majd a felmerülő újabb gondok miatt egyre bonyolultabb eszközökhöz nyúl. Ez történik a mezőgazdaságban, az iparban, a jogban, a harcászatban, a tudományban, és szinte minden területen, ami eszünkbe jut. A bonyolultság növeléséhez meg kell fizetni annak a költségeit pénzben, munkában, energiában és a ráfordított időben. Egy mai vadászgép és például egy lándzsa (vagy akár több ezer lándzsa) ára között is érzékelhető a különbség, de egy igazi modern részecskegyorsító költsége is összehasonlíthatatlan azokkal a kémcsövekkel, amelyekre néhány évtizeddel korábban volt szükség. A mai kor összetett, bonyolult mivoltát és a belőle fakadó nehézségeket senkinek nem kell bemutatni, valószínűleg ez szolgáltatta az ötletet az elmélethez, hogy egy adott civilizáció bonyolultságának növelésére érvényes a csökkenő hozadék elve, tehát az újonnan bevezetett komplex megoldások egyre kevésbé hatékonyak a közösség egészére nézve. A linkelt cikk ábráin látható néhány példa, de nem kell ehhez annyira messzire menni. Ugyan részletes, számszerű kimutatást nem tudok adni az EU helyzetéről, de ha azt mondjuk, hogy az uniós jogszabályok száma megtöbbszöröződött az elmúlt években (nyilván a hozzávaló jogászokkal együtt), akkor sejthetjük, hogy az aránytalanság elve itt is érvényes. Hasonlóan nagy öröm hallani, mikor új parlamenti bizottságot, ilyen-olyan szabályozó szerveket (stb.) hoznak létre a fejünk felett, a hatásuk ugyanis ezzel a mércével mérhető. Az elmélet szerint az igazi probléma azonban akkor következik be, mikor a negatív hozadék tartományába érünk, azaz hiába dolgozunk egyre többet, mégis egyre rosszabbul járunk. Ismerős? Nos, ilyenkor történhetnek összeomlás jellegű jelenségek, amikor a civilizáció egyes komplex rendszereket elhagyva egyszerűbb, fenntarthatóbb formát ölt. Mivel kisebb bonyolultság mellett egyszer már elérte az adott állapotot, a negatív növekmények tartományában a társadalom hajlamossá válik az oda való visszatérésre (ahogy azt a Tainter-cikk ábráján a B1-C1 és B1-C3 pont viszonya mutatja). Az átrendeződés az egyszerűbb formába az absztrakt világtól eltérően a valóságban igen fájdalmas folyamat is lehet, hiszen a korábbi fejlődés számos megbecsült jelképét sutba kell dobni, nem ritkán akár egész szervezeti rendszerekkel vagy akár központosított államokkal együtt.

Tainter számos történelmi példát megvizsgált ilyen szempontból, és kielégítőnek találta az eredményeket, azonban az elvnek vannak hiányosságai. Egyrészt kizárólag megfigyelésen alapszik, könnyen belátható mélyebb indoklás nélkül, másrészt az általa említett összeomlások (Róma, Mükéné, maják stb.) nem pillanatszerűek voltak, és nem is pár évtizedes időtartamnak feleltek meg, hanem több generáció alatt, hosszan játszódtak le. Harmadrészt pedig az összeomlás utáni egyszerűbb állapotból a modell szerint semmi akadály nem mutatkozik az újabb kibontakozásra, a felrajzolt görbe újbóli megtételére, tehát a teljes megsemmisülést ez az elv abszolút nem magyarázza. Ezen ellentmondások kiküszöbölése érdekében született J. M. Greer hasonló témájú elmélete, amely egy sokkal konkrétabb, szinte matematikai pontosságú rendszerelméleti megközelítésből vizsgálódik. Ennek részleteit most nem írom le, az angol tudományos publikációk szaknyelvéből kihámozva is túl nagy terjedelmű lenne. A legfontosabb eltérés, ami az igazi különbséget jelenti, az erőforráskorlátok figyelembe vétele, ennek köszönhető, hogy a folyamat nem mindig fordítható meg az említett módon.

Ha az összes szükséges erőforrást olyan mértékben használjuk, ahogy azt a természetes folyamatok rendelkezésre bocsátják, csak akkor lehetséges egy a fentihez hasonló ciklikus folyamat. A kínai császárság például több évezreden keresztül nagy dinasztiák és decentralizált időszakok hullámai közepette élte mindennapjait, a szilárd alapok, a fenntartható mezőgazdaság miatt azonban szinte változatlan formában képes volt fennmaradni (egészen addig, amíg az ipari civilizáció el nem söpörte, de ez már egy másik téma). Amennyiben viszont van olyan erőforrás, amelyből tényleges hiány lép fel a folyamat során, azt jellemzően csak máshonnan történő átcsoportosítással, durva beavatkozással lehet kezelni. Az emberi közösségek a hiány betöltésében látják a problémát, de ez más területeken aránytalanul nagy veszteségeket jelent a fenntartható felhasználás esetéhez képest. Ehhez hasonló volt a németek "szénből üzemanyagot" programja a második világháború idején, ami technikailag tökéletesen működött, csupán nagyságrendekkel drágább volt a szövetségesek olajtartalékainál, nemcsak a rossz hatásfokú átalakítás, hanem az ezzel lefoglalt ipari kapacitás miatt is. Ennél is jobb példa azonban az USA jelenlegi "ételből üzemanyagot" programja, amelynek keretében főként a learatott kukorica erjesztésével állítanak elő etanolt a gépjárműpark számára. Az így kialakul iparágnak nem kis szerepe van a rekordokat döntögető nemzetközi élelmiszerárakban, amelyeket viszont a hírekben nem nagyon reklámoznak. Vannak olyan szituációk, amikor demagógia megemlíteni az afrikai éhínségeket, ez a kérdés éppen nem oda tartozik... Ilyen körülmények között a bekövetkező összeomlás addig a pontig tart, amíg az "egyszerűsödés" következtében az erőforrások felhasználása annyira lelassul, hogy a korábbi hiány eltűnik. Mindez különösen akkor veszélyes, mikor maga a rendelkezésre állás is csökken, tehát a kérdéses erőforrás egyszerűen fogyóban van, mint a fosszilis erőforrások. Amikor a hiány mégis felszívódik, a társadalom ismét növekedésnek, fejlődésnek indulhat a régi úton, és sokan elhihetik, hogy minden rendben. Csakhogy mivel rengeteg értékes dolgot kidobtunk a szemétbe a legutóbbi válság alkalmával, mikor a menthetetlent akartuk menteni, és kevesebb nyersanyagunk is van, az újabb "kör" már alacsonyabb szinten fog bekövetkezni.  Végül pedig a fűrészfogakhoz hasonló lefolyású hanyatlás teljes megsemmisüléshez is vezethet. A ciklikus jelleg miatt nehezen meghatározható a folyamat eleje és vége, de általában így az azt megelőző fellendüléshez hasonló időtartamot emészt fel.

Megint eléggé eltévedtem az absztrakció világában, hogy néz ez ki a valóságban? A 2008-as gazdasági válság egyik elég fontos eseménye volt a kőolaj árában bekövetkező ideiglenes árrobbanás, amit részben a korábbi posztokban említett spekulatív hatások idéztek elő. Egy hordó kőolaj ára 147 dolláron tetőzött 2008 nyarán, mielőtt az amerikai tőzsde megroppant volna. Amikor aztán a válság miatt a termelés visszaesett az egész világon, a kereslet csökkenése miatt 2009 elején az ár 35 dollárig esett. Azóta is zajlik a kilábalás (legalábbis így hívjuk), az országok próbálnak növekedni, az olajár megint 100 dollár felett van. Lassan eljön a kritikus pont, amikor megint közvetlen gondjaink lesznek. Ha azonban a görbére nézünk, a fűrészfogakat gondolatban kisimítva átlagosan drágulást látunk. Valószínűleg ez a csiki-csuki játék játszódik le majd szinte minden területen, és igencsak oda kell majd figyelni, hogy egy-egy viszonylag hosszabb fellendülés idején ne mindenki higgye el, megszabadultunk a hanyatlástól. Már ha ez lehetséges egyáltalán. A 70-es évek energiaválságai után a közvélemény mindenhol elhitte, hogy a korlátok megszűntek, még csak generációváltás sem kellett hozzá. Nálunk kevésbé volt érezhető ez a folyamat, a nyugati világban azonban az emberek kitörő örömmel számoltak le a takarékosság érdekében bevezetett intézkedésekkel, amihez a kormányzat is nagyban hozzájárult. Jimmy Carter annak idején jelképes okokból napkollektort szereltetett a Fehér Ház tetejére, amit Reagan aztán 9 év múlva lebontatott, addigra senki nem emelt szót ez ellen.

A hanyatlás folyamata egy annyira általános jelenség, hogy nemcsak civilizációkra, hanem birodalmakra, egyes iparágakra, vagy akár természeti jelenségekre is alkalmazhatjuk. Hogy egyet mondjak, ezen a héten újabb hír látott napvilágot a légi közlekedésben tapasztalható viszonyokról. Nemcsak a Malévvel volt gond, elemzők szerint az európai piac a közeljövőben a cégek nehézségei miatt akár három szereplősre is szűkülhet. Amit pedig csak sejtetnek a cikkben, az az, hogy az általuk nyújtott szolgáltatás is valószínűleg különböző lesz, mivel csak a gazdaságos járatokat tartják majd fent. Talán ezek a vállalatok kihúzzák még jó pár évig, de a következő lépés sem várat magára örökké. Ami feleslegessé válik, azt időről időre le kell írni. A légitársaságok különösen érzékenyek, és nincsenek túl nagy tartalékaik, ezért ez az iparág gyors "landolásnak" néz elébe, a több lépcső mégis megfigyelhető. A globális emberi társadalom tartalékai ennél szerencsére arányosan is jóval nagyobbak.

Viták alapját képezheti a kérdés, vajon melyik időszak volt az ipari civilizáció fénykora. Legtöbben persze a közgondolkodás által sugallt módon a saját korunkat említenénk meg, de jó érvek szólnak a 19. század mellett is. Ha csak Európát tekintjük, akkor viszont kézzelfogható különbséget látunk az egy-másfél évszázaddal ezelőtti állapotok javára. Az európai központú birodalmak nyíltan uralták és igazgatták a lakható földfelszín igen nagy részét, az akkori kor Amerikája, a Brit Birodalom vezetésével. Az ipari termelés legnagyobb részét az itteni hagyományos gyárak adták a világnak. Az európai tudomány, a művészetek, a zene, az irodalom egyaránt maradandót alkotott, rengeteg mai napig álló építészeti remekmű származik ebből az időszakból. Azonban a britek csillaga a jelenlegi USÁ-hoz hasonlóan a 20. század elején már lefelé ívelt, az utódlásra pedig több állam jelentkezett, köztük legerőteljesebben a feltörekvő Németország. Az összeütközés történelem, a következő 30-40 év háborúinak köszönhetően Európa a leírtak legtöbbjét elveszítette, a valódi központ pedig mind politikailag, mind gazdaságilag, mind kulturálisan nagyrészt más földrészekre került. Ezen az azóta eltelt 6-7 évtized újjáépítése sem segített. Európa volt az ipari forradalom otthona, innen indult az egész, törvényszerű hogy a hanyatlása is előbb következik be. Érdemes arra gondolni, mennyivel előbb merültek ki itt az erőforrások, és hogy manapság a földrész energiakérdésekben szinte teljesen függő viszonyban áll külső termelőkkel. A világháborúk időszaka volt az első lépcső, és az itteniek számára talán (remélhetőleg) a legfájdalmasabb is. A második fok, ami mostanság vár a világra, ennek az édestestvére lesz. Még maga a konkrét helyzet is hasonló, az USA egyes privilégiumait ugyanis már több állam is megkérdőjelezi. Abban bízhatunk, hogy Európa eléggé a perifériára került már ahhoz, hogy a fő frontok elkerüljenek minket, ezáltal a közvetlen károk kisebbek lehetnek.

Viszont a néhány évtizeden belül kialakuló új stabil állapot már aligha tud fenntartani a britekhez és az USÁ-hoz hasonló világbirodalmakat. Míg Anglia annak idején Londonból kormányozta a lakható földfelszín egynegyedét, az USA körmönfontabb módokon, titokban (vagy nem is annyira titokban) támogatott diktátorokkal, puccsokkal, gazdasági manőverekkel és "szövetséges" államokban elhelyezett katonai és tengerészeti bázisokkal teszi ugyanezt. (Muszáj megemlítenem: a rómaiak is szövetségesnek hívták a behódoltatott itáliai népeket...) A következő domináns nagyhatalom, legyen az Oroszország, Kína, vagy bárki más, könnyen lehet, hogy csak lokálisan, illetve alacsonyabb technológiai szinten álló ellenfelekkel szemben szerez majd előjogokat, ahogy annak idején a spanyolok tették. Ez a hanyatlás útja.

E blog keretein belül arra keresem a választ, mit tehetünk ebben a helyzetben, hogyan kell reagálnunk az elkerülhetetlen változásokra. Ezt a kérdést több szinten is meg lehet válaszolni. Ami elsőként meg kell hogy ragadja a figyelmünket, az a személyes kihívás, az hogy esetleg olyan károkat kell majd elviselnünk, olyan tetteket kell majd véghez vinnünk, ami soha nem is jutott eszünkbe ezelőtt. Le kell számolnunk azokkal a mentális gátakkal, amelyek esetleg akadályoznak a szükséges döntések meghozatalában, amikor azokra szükség van. A következő szint a családokhoz, kis közösségekhez fűződik, ez akár egy településig is terjedhet. Az ipari forradalom előtt a falu volt a nép "mértékegysége", az elsődleges összetartozó gazdasági elem, ez a fajta gondolkodás a jövőben is egyre fontosabb szerepet kap majd. Végül, de nem utolsósorban országos súlyú érveket és döntéseket pedzegető posztokat is megengedek majd magamnak, mivel egyrészt az ország kormányzásának módja és eredményessége ilyen időkben is mindannyiunk életére közvetlen kihatással van, másrészt úgy érzékelem, hogy legtöbbünkben a közös hazából fakadó összetartozás érzése is ott munkálkodik. Mindeközben nagy hangsúlyt kell fektetni arra, mi az, amit ne tegyünk, különösen azért, mert a legtöbb tett, amit folyamatosan elkövetünk, és a legtöbb elv, amelyben hiszünk, pontosan ebbe a kategóriába sorolható. Ugyanakkor ellenkező, aktív irányba is teszek majd lépéseket. Ezekhez nagyobb bátorság kell majd, ugyanis nagyrészt én is mostanában ismerkedek velük. Félreértés ne essék, ez nem azt akarja jelenteni, hogy vizet prédikálok, miközben bort iszom, hanem azt, hogy az általam hasznosnak és előremutatónak tartott dolgok jellemzően hosszú távú energiabefektetést igényelnek. Ezeknek a gyümölcse számomra még nem minden esetben érett be, de úgy gondolom, hogy életmódváltás esetén a kezdeti lépések ha nem is a legnehezebbek, de a legfontosabbak. A következő posztban arról lesz szó, mi az elsődleges elv, amelyben érdemes gondolkodnunk.