A türelem lát

Az egy héttel ezelőtt elkövetett bejegyzéssel, amely a politikai rendszerünk várható átalakulásának irányáról szólt, több célom is volt. Egyrészt nyilvánvalóan az, hogy felhívjam a figyelmet a mostani liberális demokráciát az emberi történelem csúcstermékének beállító közvélekedés hátulütőire. Hadakozzunk bármilyen hévvel és lelkesedéssel az ellenképnek tekintett totális diktatúrák megjelenése ellen, mégsem mondhatjuk biztosra, hogy mindent megtettünk saját magunk és gyermekeink nemzedékeinek biztonságáért. Lehet, hogy egész más nehézségek várnak ránk. További célom volt, hogy leírjam, milyen folyamatok zajlottak le a mintának is tekinthető antik civilizáció több lépcsőben zajló összeomlásakor, és mi alakult ki utána. Végül, de nem utolsósorban szerettem volna megindokolni a párhuzamot az akkori korral. 

A feudalizmus rendszere, amelyet felrajzoltam, koránt sincs kőbe vésve, számos ponton jó néhány eltérés képzelhető el az akkori megoldásoktól. Maga a rendszer jellege, a decentralizáció, a nyers erővel felemelkedő arisztokrácia rétegének kifejlődése és például valamilyen klasszikus jellegű államvallás kialakulása vagy újra felfedezése nagy valószínűséggel része lesz a következő évtizedek, évszázadok történéseinek. Ne gondoljuk, hogy ezzel visszafelé haladunk az időben! Találunk olyan helyeket a földgolyón, ahol ehhez igen hasonló kormányzatok működnek, és talán még több olyat is, ahol egy ilyen rendszert mindenki örömmel fogadna. Hogy mi nem oda születtünk, az csupán a személyes tapasztalatainkat befolyásolja, csőlátás lenne azokat egyetemes élményeknek és értékeknek hinni.

Ma is egyfajta csőlátásról lesz szó, amely szoros kapcsolatban is áll az említett  testvérével. Első látásra talán speciális jelenség lesz, valójában azonban a társadalmi lét egyik kulcskérdéséről van szó, amelyet ráadásul a liberalizmus mesteri húzással kisajátított. Ez az társadalmi tolerancia problémája.

Mindeddig nem rejtettem véka alá azt tényt, hogy a liberalizmus, mint ideológia, rendkívül sikeres. A liberális demokrácia politikai rendszere a legelterjedtebb a Földön, a szabadelvű pártok pedig mindmáig számottevő erőt képviselnek a legtöbb országban. A sikerrel azonban együtt jár az is, hogy az eszme eredeti követeléseiből a legtöbb már megvalósult, és csupán a legelméletibb - vagy ha úgy tetszik: legszélsőségesebb - témák részei a mindennapi törekvéseknek. A két legjellemzőbb ezek közül a klasszikus vallások megmaradt intézményeinek kigúnyolása, háttérbe szorítása, valamint az egyes társadalmi csoportok, kisebbségek körüli viszonyok sterilizálása, vak egységesítése. Ez ismét egy olyan téma lesz, amely a közéleti viták során ma is gyakran előkerül, mind az "elit", mind pedig a kisemberek szintjén, és egy kifejezetten modern probléma, amely még a teljes megdicsőülés küszöbén is rámutat a szabadelvűség korlátaira. Ma ezekről a tárgyakról nyíltan beszélni legtöbbször nem "politikailag korrekt", ami egy bájos eufemizmus, hiszen a valóságban annyit jelent, hogy egyszerűen mindenki kikerüli a kijelölt tabukat, mivel a múltban számos kudarc tanított meg rá minket, hogy nem lehet őket egyszerűen leszerelni. Sajnos ha ezt az utat követjük, az a struccok "politikájához" hasonlít leginkább, homokba dugnánk a fejünket. 

Azt hiszem, hogy a történetet az elejéről illik kezdeni. Amikor politikai rendszerekről, feudalizmusról írtam, akkor azt feltételeztem, hogy az ipari berendezkedés előnyeit minden állam fokozatosan el fogja veszíteni. Nem lesz szupermarket, televízió, internet, autópálya, hitelkártya. Nem lesz védőoltás, fájdalomcsillapító, tűzoltóság, stabil munkahely, nem lesznek közművek, segélyek, kedvezmények. Lesz viszont szegénység, létbizonytalanság, egész napokat kitöltő túlnyomó részben fizikai munka, lesznek betegségek és sérülések, amelyekre ma akár legyintünk is, akkor pedig nem lehet majd rajtuk segíteni. Egy veszélyes, és a mai életünkhöz képest kiszámíthatatlanabb világ jönne el ebben az esetben, ilyen volt ugyanis az ipart, a fosszilis erőforrásokat megelőző kor is. Ilyen viszonyok között a lét értelmét, az igazi, válaszokat adó vallást lehetetlen volt a bölcsőtől a koporsóig tartó időben meglátni, ezért az emberi közösségek, népcsoportok a halál utáni, túlvilági okokra és célokra vezettek vissza mindent. Alapjában véve persze mindannyian azokat a dolgokat tartották tilosnak, bűnnek, amelyek a csoport érdekeivel ellentétesek. Büntették az alattomosságot, a gerinctelenséget, az árulást. Konkrét törvényeikben azonban a világ mibenlétéről alkotott nézetek éppoly különbözőek, mint a népek, amelyek létrehozták őket. Két sztyeppei lovasnép vallása talán kísértetiesen hasonló, de valószínűleg kevesebb egyezést találunk, ha egy óceániai sziget kultuszával hasonlítjuk össze.

Az idő előrehaladtával aztán persze a népek egymás mellé sodródtak, megismerték a másik viselkedését, szokásait. Látták azt, hogy a másik számukra értelmetlen szabályokat is tiszteletben tart, furcsa szertartásai vannak, másrészt viszont olyan tetteket is megenged magának, amely számukra visszataszíító és aljas. Lehet ez a többnejűség, lehet a kannibalizmus, lehet ezer más dolog, amelyre nem is gondolnánk. Ezek elkerülhetetlen konfliktusok forrásai lettek, amelyek így a közösségek alapvető különbségeiből fakadnak. Aki járt iskolába, az tudja, hogy nincs két egyforma osztály, aki szereti a sportot, az tudja, hogy a sportklubok sem csak a színeikben és címerükben különböznek. Hatványozottan igaz ez a nagyobb közösségekre, népekre. Több stratégia is létezett és létezik az ebből fakadó ellentétek kezelésére, erőszakkal vagy anélkül egyaránt. Azt azonban nem mondhatja senki, hogy lépjünk át a dolgon, "nincs itt semmi látnivaló". A tét ugyanis egyáltalán nem semmiség, hanem épp ellenkezőleg, megfelelő cselekvés nélkül  akár szinte minden veszendőbe mehet, amit valamelyik fél fontosnak tűnik az életben.

Időről időre jön egy korszak, amikor egy közösség ilyen vagy olyan okból - általában egy civilizáció virágzása, és különösen egy birodalom dicsőségesebb napjai idején - olyan gazdagságra tesz szert, ami a túlvilágban való ájtatos hitet homályos misztikummá változtatja. Ilyenkor, és csakis ilyenkor lehetséges, hogy egy társadalom az élet értelmét az itt a Földön egyre elérhetőbbnek tűnő testi, lelki és szellemi élvezetek hajszolásában lássa. Nem véletlen, hogy a rómaiak hanyatlására gyakori okként hozzák fel a vezető réteg kicsapongásait és erkölcsi züllését, hiszen addigra az eredeti szigorú latin vallás már szinte el lett feledve. Addigra az ősi isteneiket a görögség életvidámabb és változatos mondavilággal felruházott alakjaival állították párba, sőt, azonosították velük. Jupiter Zeusz lett, Mars Árésszá változott, Vénuszból előbújt Aphrodité. Persze ezek az istenek nekik csupán annyit jelentettek, mint például nekünk is, irodalmi élményt, versek, hasonlatok és viccek tárházát és Homérosz eposzait. A saját gyökerektől való ilyen elfordulást, a kézzelfogható dolgok kultuszát is nevezhetjük vallásnak, hiszen a többivel kölcsönösen kizárják egymást, ráadásul megvannak a saját papjai és szertartásai is. Ha ezt a közelítést tesszük, sok minden érthetőbbé válik.

Érthetőbbé válik például a liberalizmus olthatatlan kényszere, hogy minden vallási vagy etnikai ellentétet a sötét múlt maradványának bélyegezzen. Egy olyan kultusztól, amely az emberiség megállíthatatlan haladását, az egyén felsőbbségét, az egyenlőséget és a jogállamot hirdeti, nem is várhatnánk mást, mint hogy maga is ellentétbe kerüljön a többivel. Érthetőbbé válik az is, hogy a régi vallásokat elutasítók közössége miért is tart meg mégis egy ősi evangéliumi hagyományt, és miért akar másokat is hasonló nézetekre "téríteni". Vallástalanság egyébként sem létezik, az ateisták sem kivételek. Istenekben nem kell hinnie senkinek, hogy vallása legyen. Akinek leledzik bármilyen szikra az elméjében arról, hogy miért is él ezen a világon, annak van vallása is, ez a szó ezt jelenti az én olvasatomban.

A liberálisok mantrája az, hogy "toleránsnak" kell lennünk, minden csoportokra vonatkozó előítélet csupán aljasság és babona, mert valójában lényegileg egyformák vagyunk. Ahogy az lenni szokott az ilyen ideológiák esetében, rögtön az első kijelentést kell megfogni, mielőtt túl messzire jutunk a szavak rengetegében. Nem vagyunk egyformák, lényegesen különbözően látjuk a világot. Attól kezdve, hogy édesanyánk meséket mond elalvás előtt, részei vagyunk egy kultúrának, amely az attól eltérő közösségekkel folyamatos feszültség állapotában van. Amikor az első európai hajók Tahitire érkeztek, azzal szembesültek, hogy a helyi lányok a vendégszeretetet nemi úton is lelkesen kifejezték. Ez önmagában korántsem aggasztotta a tengerészeket, sőt... Ellenben amikor egyes szigeteken azzal a jelenséggel találkoztak, hogy az őslakosok mindent ellopnak, amire csak lehetőség nyílik, nem vették jó néven. Saját törvényeik szerint a tahiti lányok és a húsvét-szigeti tolvajok nem követtek el bűnt, a különbség oka egyszerűen a közösségek különbözősége volt.

Manapság már nincsenek érintetlen, elzárt szigetek, ez igaz. Vannak azonban elszigetelt közösségek, etnikai csoportok, és bőségesen vannak népek, országok, amelyek nem oldódtak fel kulturálisan. Észrevennénk a különbséget, ha egy olasz és egy német buszmegállóban körülnézünk? Még akkor is, ha nem olvassuk el a feliratokat... Látjuk, hogy mennyire más Erdélyben egy román, egy szász és egy székely falu? Szinte ordít róluk, hogy más nép lakja (egyes esetekben sajnos csak lakta) őket. Ezek nem csak külsőségek, az emberek saját magukhoz formálják a környezetüket, saját világképük fejeződik ki mindenben, amit alkotnak. Tévedés, hogy mindössze a külsőségek okozzák az említett konfliktusokat, meggyőződésem, hogy ennél legtöbben bölcsebbek vagyunk...

Amikor több közösség él együtt, az igazi kihívást jelent a kormányzás számára. Ma a világ szinte minden államában felvetődnek ezek a kérdések, és a migrációs, avagy ha tetszik "népvándorlási" folyamatokat (ahogyan azt korábbi példák mutatják...) egy válságban levő civilizáció képes még inkább felerősíteni. Természetesen minden tiszta fejű ember szeretné elkerülni, hogy erőszakba torkolljon egy ilyen szituáció, de erre korántsem nyilvánvaló, hogy milyen megközelítés szükséges. A szabadelvűek hajlamosak azt hinni, hogy monopóliumuk van a különböző etnikai és vallási csoportok békés együttélésének irányítására, de sajnos ki kell őket ábrándítsam, ez távolról sem igaz. Sőt, még azt is kétségbe vonom, hogy az ő hozzáállásukat egyáltalán toleránsnak lehetne nevezni.

Mit tesznek  a liberálisaink? Egységes, világi szabályozást alkotnak minden egyénre nézve, csoporttól és vallástól függetlenül, és ezzel egy időben minden előítélettől megvetően elhatárolódást követelnek. Mivel maguk a világi törvények nem felelnek meg pontosan egyik csoportnak sem, hanem alkuk eredményei, mindenkitől igazodást követelnek meg. Akitől ezek a szabályok távolabb állnak (ezek jellemzően az alkuból kis arányuk miatt is kimaradó kisebbségek), azok természetesen gyakrabban kerülnek összeütközésbe a törvénnyel. A következtetés azonban itt elakad, ugyanis ezt a tényt nem lehet nyilvánosan konstatálni, még ha matematikailag igaz is. Egyszerűen nem "politikailag korrekt" a törvénysértéseket etnikai, nemzeti, vallási hovatartozás alapján kezelni. Életkor, nem és jövedelem alapján például ugyanennek semmi akadálya, de innentől tabu. Jó, nem beszélünk róla, de mi ezzel a gond, kérdezhetnénk. Hiszen mindenkire ugyanazok a törvények vonatkoznak, és ugyanazok a büntetések is. Ez így igazságos! A gond az, hogy nem felelünk meg a liberális ideálnak, nem vagyunk egyformák. Egyes csoportokhoz közelebb áll a kitalált rideg törvények szelleme, másoktól távolabb. Sőt, amelyik büntetés az egyik csoport számára halálos szégyen, az a másiknak talán csak múló kellemetlenség, ne adj' Isten büszkeség. Vajon így is igazságos és bölcs ez a stratégia? Mivel a hétköznapi emberek legtöbben ma sem ideológiákban gondolkodnak, ők észreveszik mindezt. Előállhat olyan helyzet, hogy a társadalom több részre szakad etnikai, nemzeti vagy vallási törésvonalak mentén, az állam pedig visszautasítja, hogy a problémával foglalkozzon. Ez kell nekünk? 

Pedig alapvetően egyik csoport sem gonoszabb, nem embertelenebb, mint a másik. Maga a kérdés kezelése visz zsákutcába. Nem tudom, hogyan szögezzem ezt le ahhoz, hogy szalonképes maradjak, de lényegében mindegy is. Semmilyen sértőt nem írtam, így aki támadásnak veszi, az magára vessen.

A szabadelvűség jelenlegi leglátványosabb korlátja az emberi közösségek világnézeti különbségeiből fakad. Mivel eredendően tagadja, hogy ezek a különbségek léteznek, és kizárólag az egyének szintjén vizsgálódik, nincs ebben semmilyen meglepetés. Ez - akárhogy is forgatjuk - nem tolerancia, ez vakság. A vakság pedig, még ha önkéntes is, és megfelel az írott és íratlan trendeknek, akkor sem más, mint fogyatékosság. Ne várjuk, hogy a világ igazodik majd hozzánk, az élet csak úgy marad fenn, ha ő alkalmazkodik. Ez a blog a korlátokról szól, és arról, hogy ha nem ismerjük el őket, ha nem fogadjuk el, akkor az tragédiához vezet. Ez a ma leírt elvi határ nem csupán azért érdekes, mert szeretnék megmondóembert, polgárpukkasztást játszani. A fontossága abban is rejlik, hogy jelen időben rámutat a kérdéses eszme tökéletlenségére. Márpedig ha egy hiba akad valahol, ott bizony előkerül majd több is, ezt legkésőbb Murphy óta tudjuk. A liberális "tolerancia" egy olyan pont, amelyből az egész gondolati rendszert ki lehet fordítani, meg lehet pörgetni, szét lehet szaggatni. A jövő kérdése, hogy tényleg megtörténik-e, vagy máshol még sebezhetőbbnek mutatkozik ez az ideológia. A következő hétre azt tervezem, hogy megkísérlek ilyen irányban spekulálni, és esetleg alternatívát mutatni a békés együttélésre.