Hősök nélkül

Az elmúlt hetekben megpróbáltam társadalmunk alapjának, a modern iparnak a jövőjét kifürkészni. Nem könnyű vállalkozás ez, és nem csupán azért, mert általában is kemény kihívás előrejelzéseket hirdetni (bár persze ez is igaz). Legalább ennyire zavaró volt számomra a tény, hogy ez pontosan egy olyan téma, amelyhez semmiféle vigaszt vagy pozitív ellenpontot sem tudok felidézni.

A civilizációs hanyatlással kapcsolatban bizonyos értelemben szinte mindenre van gyógyír, mert az emberi igényeket drasztikusan eltérő körülmények között is ki lehet elégíteni. A legtöbb félelmünk gyakorlatilag önként vállalt dolog, amelyektől némi erőfeszítéssel meg tudunk szabadulni. Rettegünk a közösségek közti gyűlölettől, az anyagi szegénységtől, az önkényuralomtól, de ezek az érzések jelentős részben saját felépített környezetünkből fakadnak. Egy sincs köztük, ami abszolút a gonoszság megtestesítője lenne, egyik sem egyértelmű a szenvedéssel. Még a látszólag legdurvább példáról, a halálról sem lehet kijelenteni, hogy az állandó fenyegetése (amely valószínűleg ismét hétköznapjaink része lesz) egyértelműen kárunkra válik.

Ezt természetesen az ipar visszaszorulásáról sem állíthatom. Azt is ott lehet ugyanis hagyni, és kevés kétségem van, hogy egyre többen hagyják majd ott. Aki azonban marad... Annak olyan depresszív világban kell élnie és dolgoznia, amelyet őszintén nem kívánok senkinek. Ebben a világban nem lesz egy enyhítő pillanat, nem lesz egy szemvillanásnyi egyensúly. Minden filozofálgatás és az összes kerülőút leírása sem vonja kétségbe az alaptételt, hogy aki a mai értékrendjét, életmódját és körülményeit nem hajlandó újragondolni, arra valószínűleg borzasztó idők jönnek. A pusztítást megakadályozni sok esetben nem tudjuk, azt viszont megtehetjük, hogy felkészülünk rá. Bármennyire is igyekszik azonban az ember a helyes útra koncentrálni, az mindig tiszta kell maradjon, hogy mi menthetetlen. Az ipar az. Értelmes léptékben vizsgálódva csak keserű csalódásokat tartogat.

Persze mindez nem jelenti azt, hogy holnap vége minden gyárban a termelésnek, előnyös és hátrányos következményeivel együtt. Csupán azt, hogy a kellemetlen vonások lassacskán durva túlsúlyba kerülnek. A pillanat alatt történő összeomlást legalább olyan nehéz elutasítani, mint jelenlegi életünk gátlástalan kivetítését a jövőbe. Egy a bloghoz érkezett hozzászólás hasonlatával élve úgy viselkedünk, mint az életunt arisztokraták, akik egy inassal és három üveg töménnyel belevetik magukat az éjszakába. Nem, nekik sincs olyan szerencséjük, hogy ne érkezzen meg rájuk a másnap...

Ez az igazán kegyetlen, sőt könyörtelen mindabban, amiről ez a blog szól: hogy bizonyos sikerekről, bizonyos örömökről előre be kell látnunk, hogy kudarcba fognak fulladni. Hogy aki igazán bölcs akar lenni, annak rengeteg dologból a saját és környezete épsége miatt ki kell maradnia. Néhány példa is eszembe ötlik.... Aki fel tudja mérni világunk helyzetét, az például nem teheti meg, hogy külföldi nyaralásokkal frissítse fel a hétköznapokban elfáradt tagjait. Nem teheti meg, hogy egy előnyösebb állás miatt másik városba költözik. Nem teheti meg, hogy valamit csak azért megvegyen a boltban, mert hirtelen szeszély támad rá. Mindez a mai világban nagyon is az élet része, és hozzá vagyunk szokva, ahogy az autókhoz, a feszültség alatt levő konnektorokhoz, a közbiztonsághoz, és ki tudná felsorolni mi mindenhez, ami nagyon is múlandó. Egyes helyzetekben akár kínzással érhet fel nemet mondani rájuk.

És hogy miért is van szükség erre az önmegtartóztatásra? Mert a jövőben is születnek majd elmés találmányok, zseniális gépek és ellenállhatatlan szolgáltatások, amelyek reményt keltenek, az évek múltával azonban csődöt mondanak... Nincs pusztítóbb vívódás, mint újra és újra bizakodni és csalódni, bizakodni és csalódni. Ezt az utat fogja járni a többség, a lemorzsolódás folyamatából mégis jobban tesszük, ha kimaradunk. Hogyan tudjuk követni a változásokat, az arányok eltolódását? Van néhány módszer, ami talán érdemes az említésre, egyet fel is vázolok.

Az elmúlt két-három évszázadban számos feltaláló, felfedező és tudós járt pórul a kutatás fáradalmai közt. James Cook kapitányt például Hawaii-on megölték az őslakosok, Nikola Tesla nyomorban és elhagyatva pusztult el, Marie Curie pedig egyike volt a radioaktivitás első ismert áldozatainak. Így vagy úgy, de mindnyájan az ipar érdekeit szolgálták, ők azon hősök csoportjába tartoznak, akikre manapság szívesen emlékezünk. Természetesen rengeteg olyan sikeres embert fel lehetne sorolni, akik nem tragikus véget értek, de a kivételekre vagyunk fogékonyak, nem az általánosságokra. És vajon van-e bárki, aki szerint Cook életműve, Tesla találmányai és Curie hagyatéka nem érték meg meg az áldozatukat? Akkorát lendítettek a haladás kerekén, hogy az saját magukat is bedarálta. Felemelő számunkra e gondolat.

Ez a néhány nemzedéknyi időszak rászoktatta a nyugati embert, hogy minden kudarc így néz ki. Hogy az ipar előretörését csupán ideiglenesen lehet megakasztani, mert az ereje ellenállhatatlan. Egyetlen alternatívaként - saját vélt nagyságunktól eltelve - legtöbben azt tudjuk csak elképzelni, hogy elpusztítunk mindent magunk körül egy megsemmisítő kataklizma keretében. Meg kell barátkoznunk azzal, hogy az ipar számára a kudarc most már sokkal természetesebb a sikernél, ezt pedig könnyen lehet, hogy ismét a kivételek fogják leginkább elősegíteni. Az olyan sikertörténetek, mint például a NASA Holdra szállásai, amelyek önmagukban nagyszerűek, de a való világban minimális hasznuk van (ha egyáltalán van). Vagy hazánk uniós csatlakozása, melyből pénzügyileg talán pozitívan jövünk ki, általában véve viszont semmilyen gondunkon nem segített, és még újabbakat tett hozzájuk. E folyamatoknak is megvannak a maguk hősei, de a melldöngetésükön tisztelet helyett józan ésszel sokkal inkább nevetnünk kellene. Ha valaki a hanyatlásról beszél, e hősöket fogják felhozni neki. A legújabb okostelefon tervezőjét, az egyre értelmetlenebb törvények megalkotóit és társaikat. Ha így lesz, hasonlítsuk össze őket Cook-kal, Teslával és Curie-vel! Nem csupán azt fogjuk meglátni, hogy az új korban elenyészően ritkák az említett mártíromságok, hanem azt is, hogy hosszabb távon melyik teljesítmény vezet valahová, és melyik nem.

Karl Marx mondta egyszer - és ebben az egyben legalábbis alighanem igaza volt -, hogy a történelemben minden dolog kétszer esik meg: egyszer mint tragédia, és egyszer mint bohózat. Igen, korunk ünnepelt hősei gyakran nevetséges pojácák. Az események, melyekre epedve várunk - legyen az az olimpia, egy könyv kiadása vagy az országgyűlési választások - túlnyomó részben inkább hasonlítanak kabaréra, mint bármilyen értékes folyamatra. A híradót nézve az ember nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen. Elképesztően abszurd kijelentések bűvkörében élünk mindannyian. A sors úgy hozta, hogy az igazi hősöket saját életünkben kell megtalálnunk, saját magunknak kell a hiányukat kipótolni, méghozzá úgy, ahogy azt Cook, Tesla és Curie tette: a kor igazi kihívásaihoz igazodva...

Az egyik leggyakrabban emlegetett ókori görög mítosz Pandóra szelencéjének története. Amikor a lány kiengedte a dobozból az emberre leselkedő összes betegséget, fájdalmat és sorscsapást, akkor kiengedte mellé a reményt is. Manapság ezt vigaszként, könyörületként szokás értelmezni. Amikor azonban a történet még élt és szájról szájra járt, akkor egész más világot élt az emberiség. Akkoriban a görög lakosság a mükénéi civilizáció hanyatlásának kínjait nyögte, és teljesen máshogy viszonyult az anyagi világhoz, mint a mi magabiztos korunk. Számukra pontosan a remény volt a legkeserűbb csapás, leggyűlöletesebb minden ember ellen elkövetett merénylet közül. Tudták ugyanis, hogy a csalódás elkerülhetetlen. Az ipari világra, és azon belül az iparra különösen hasonló időszak vár. Nem érdemes tehát felülni semmilyen önjelölt megváltónak, még akkor sem, ha rövid távon tényleg sikerrel kecsegtet.