Azt gondolná az ember, hogy nemet mondani a világon a legegyszerűbb dolog. Hiszen semmi másra nincs szükség hozzá, csak hogy tagadjunk valamit, amit más már kimondott. Csupán vissza kell utasítanunk egy felkínált ajánlatot, és helyette lustán nem csinálni semmit. Nem kerül semmibe. Ebből kifolyólag sokan megvetendő barbárságnak tartják, vagy éppen félnek tőle.
Csakhogy ez az álláspont veszedelmesen torz. A való életben minden igazi döntésnek több oldala van, az igazi döntések mögött ugyanis ambíciók, testi-lelki igények, elvek, érzelmek és jellemek húzódnak meg. Olyan nincs, hogy visszautasítunk valamit, és űr marad a helyén, e világon egyszerűen elképzelhetetlen ez a nirvánához hasonló állapot. Még alvás közben sem érhetjük el, agyunk akkor ugyanis lázasan dolgozik, amely munkából - a sokszor érthetetlen álmainkon keresztül - számos részletre emlékezhetünk is. Ami azt illeti, az egyik legpusztítóbb kór, amivel az ember megfertőződhet, a semmittevés kergetése. Aki ugyanis semmivel nem foglalkozik a körülötte lévő világból, tétlenségében végül eljut majd saját maga kíméletlen lerombolásához.
Szóval aki nemet mond, az szükségszerűen depresszióban szenved? Ellenkezőleg. Sokkal inkább az válhat önmaga árnyékává ily módon, aki igent mond a semmittevés csábítására. A "nem" egész mást jelent. Azt, hogy a saját utunkat járjuk, és azt, hogy nyitva tartjuk a szemünket és elménket. Már megint egy ellentmondás... Hiszen épp a visszautasítást szokás a gyávaság, a beszűkült gondolkodás, a babona, vagy akár az ostobaság számlájára írni! Ehh, valahogy ki kellene gabalyodnom ebből...
Vegyünk egy példát! Mondjuk egy ismerősünk azt közli velünk, hogy neki nincsen autója, és nem is akar jogosítványt szerezni. Mi lenne az első reakciónk? Jobb esetben egy kérdés: miért nem? Rosszabb esetben rögtön egy ítélet az illető értelmi képességeiről, neveltetéséről, lustaságáról, vagy arról, ami éppen az eszünkbe jut. Azt gondoljuk, hogy a gépkocsi tudatos visszautasítása egy kiváltságos kisebbség előjoga, vagy egyszerűen őrültség, hiszen a magunk életéről ismerjük használatának előnyeit és sokszor csaknem nélkülözhetetlennek tűnik.
Egyszerű mennyiségi döntésként tekintünk az egészre: egy autó több, mint nulla autó, és miért érnénk be kevesebbel? Azt nagyon is megértjük, ha valaki anyagi vagy egészségi okokból képtelen csatlakozni az autós társadalomhoz, sajnáljuk is érte. Az önkéntes kimaradást viszont egyáltalán nem akarjuk feldolgozni. Pedig mint mindennek, egy ilyen választásnak is mindig oka van, ez az ok pedig származhat szemléletbeli különbségből is. A gépkocsi nem más mint egy közlekedési eszköz a sok közül. Igaz, hogy abból egy igen elterjedt fajta, és számos kedvező paramétere van, de sok más módon is eljuthatunk A pontból B pontba. Sőt! Esetleg abba is belegondolhatunk, hogy tulajdonképpen nincs is szükségünk annyi utazásra, ami egy gépkocsi fenntartását kifizetődővé tenné. Noha ez a poszt nem közvetlenül az autó technológiájáról szól, meg kell jegyeznem, csak annak fizetődik ki, aki a következő emberi nemzedékek sorsával abszolút nem törődik... A "nem" kimondása bezár egy világot, ez igaz, de egyszersmind megnyit ezer másikat, amelyek minőségileg különbözőek. Megnyitja a világot a sétára a friss levegőn, embertársaink megfigyelésére a vonaton, lehetőséget ad, hogy a biciklizéssel tartsuk fenn a kondíciónkat. Mindezen túl pedig arra utal bennünket, hogy megismerjük a közvetlen környezetünkben elhelyezkedő boltokat, piacokat, szórakozóhelyeket, és minden mást, ami hirtelen érdekessé válik. Az autó feladásához elégséges lehet egy konkrét indok is ezek közül, de tulajdonképpen egy sem kell. Csak annyi, hogy felismerjük, létezik alternatíva.
E ponton hívnám fel a figyelmet, hogy a gépkocsi visszautasítása nem jelenti azt, hogy az adott ismerősünk valamilyen motoros banda szenvedélyes tagja lenne. Igaz, hogy a motorosok és autósok közt akadnak ellentétek az országúton, de ettől még az élet nem a "több motorkerékpár" és a "több autó" közötti lehetetlen kompromisszum kereséséről szól. Megtehetjük, hogy egyszerűen magára hagyjuk mind a kettőt, pontosan azért, amit az imént levezettem: mert van más lehetőségünk. Nevetségesnek tűnhet ez a motoros példa, de rémisztően sok hasonlóan abszurd megnyilvánulás vesz körül bennünket a mindennapokban. Kezdve ott, hogy aki utálja a kormányt, az az ellenzékre akar szavazni (és viszont), folytatva azzal, hogy akiket meg tudnak hatni a pandák képei, azok imádják a környezetvédőket, akiket pedig nem, azok megvetik. Aki elégedett az emberiség helyzetével, az a földi mennyország eljövetelét látja a jövőben, aki pedig nem, az a rohamosan közeledő apokalipszist. Rákényszerítjük saját magunkat erre a kizáró választásra, mert ez megengedi, hogy a saját zárt világunkban maradjunk, ahol ezeknek a kérdéseknek egyáltalán értelme van...
Nem, egy rendkívül beszűkült országúti szubkultúrán kívül nincs értelme lényegi különbséget tenni a motorkerékpár és az autó között. Vannak eltérések, de ezek eltörpülnek, ha a korábban említett egyéb lehetőségeinkre gondolunk... Ugyanígy nincs értelme a szavazatokért folyó - napjainkban egyre gusztustalanabb - politikai játszadozásnak, vagy éppen a mélyebb folyamatokra teljesen vak zöld mozgalomnak. A való világban mindezek alig számítanak, legjobban tesszük, ha figyelmen kívül hagyjuk őket, a technológia istenítésével és a világvége-jóslatokkal egyetemben. Ezek a viták mentális elefántcsonttornyok, amelyekből igen nehéz leszállni a földre. A kitörés útját pedig egy szó jelzi újra és újra: nem, nem és nem...
Az e blogon megjelent írások nagyobbik részében arról van szó, hogyan mondjunk nemet. Valójában folytatok egy igazán nemes - és "nem"-es - küzdelmet a bejegyzések címében előforduló tagadások ellen, mert sokszor ezek adódnak első ötletként, és lassan unalmassá válnak. Ennek ellenére legutóbb ismét egy ilyen poszt került sorra, amely ráadásul konkrétan az ipar elkerülhetetlen bukásának lefolyását szerette volna megvilágítani. Újra szembesülnöm kellett tehát a ténnyel, mennyire bonyolult dolog az elutasítást érvényre juttatni még írásban is. Egyszerűen ez még viszonylag kis dolgok esetében is egy önmagában fájdalmas fordulatot, egy csalódást jelent, valamit, amit a hétköznapi életünkben inkább kerülni szeretünk. Hát még nagy dolgok esetén... Igent mondani egészen más kihívás, csapódni valakihez vagy valamihez lehet egy pillanat műve is. De otthagyni egy élő közösséget, feladni valamit, amire korábban értékként tekintettünk... Nos, embert próbáló feladat.
Legtöbb döntését az ember tudat alatt hozza meg, a logikai érvelést utólag igazítja hozzá, ezért az igazi visszautasításhoz legtöbbször kellemetlen érzésekre, kényelmetlenségre vagy lelkiismeret-furdalásra van szükség. Ismerhetjük ezt a folyamatot a párkapcsolatainkból, a munkahelyünkről, a családi életünkből, nem hiszem, hogy sokáig kellene magyaráznom. Akinél a fenti jelek már megjelentek, az bizonyos értelemben már meghozta a döntést. Onnantól kezdve nincs szükség másra, csak egy szikrára, hogy megmutassa a külső világot. Ilyen pillanatnyi jelenésnek szántam a társadalom ünnepelt hőseinek kritikáját, kevés látványosabb kudarc akad ennél a modern nyugati világban. Kicsit olyan ez, mint Andersen ókori eredetű meséje: kell egy hang, amely elkiáltja magát, hogy a császár meztelen... A mai közlendőm egy lépéssel tovább megy: a tagadást szeretném bátorítani. Nem képzelem magam madáchi magasságokba, de ez a kis esszé is nyújthat némi illusztrációt a tételhez, hogy a tagadás szelleme képes változás előidézni. Legyünk mindannyian kétkedő Luciferek! És amiről tudjuk, hogy nem vezet sehová, azt kezeljük is a nézetünknek megfelelően! Ami nem lényeges, arra ne fordítsunk figyelmet! Ha nincs kire, akkor ne menjünk el szavazni! Ha ostobaságokat beszélnek a tévében, akkor kapcsoljuk ki! Igen, ez kevesebb erőfeszítést, kevesebb véleményt, kevesebb szavazatot, és kevesebb reklámbevételt jelent. Viszont megnyitja az utat arra, hogy olyasmivel foglalkozzunk, ami érdemes a figyelmünkre.
Az ipar alternatívái számos könyvet megtöltöttek már, és alighanem még többet fogunk ezután teleírni róluk. Két hét múlva folytatom a feltérképezésüket, ezúttal jó néhány lépéssel közelebbről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése