Mesterek kellenek

Néhány hete tervezgetem már, hogy a konkrét ipari termelésről szóló bejegyzések sorát miként fogom lezárni. Valójában nem is volt ez igazán nehéz kérdés, egy fontos nézőponttal ugyanis konkrétan még nem foglalkoztam. Mindeddig főleg azt jártam körül, hogy mi vár arra az iparra, amit mindannyian ismerünk. Azzal kapcsolatban próbáltam előrejelzéseket tenni, hogy a fosszilis energiahordozók fokozatos fogyásának fényében a futószalag melletti munkahelyekre milyen sors várhat, ide értve a szó szerinti gépsoron végzett, és a fizikailag távolabb történő, de ugyanazokhoz a folyamatokhoz fűződő tevékenységeket is. Teljesen világos, hogy a munkás, akinek a termékraktár átpakolása, vagy gyártó gépek működtetése a feladata, erős függésben áll a modern ipartól, de legalább ilyen kötöttségei vannak rengeteg másik szakmának is. A természettudósok ma szinte mindig az iparnak kutatnak, a politikusok ennek érdekében tartanak beszédeket, az újságírók erről írnak, a kereskedők ezzel üzletelnek.

Egyszer talán ez is egy külön poszt témája lehet majd: hogy miért is nevezhetjük magunkat ipari társadalomnak... A válasz pofonegyszerű, ennek ellenére a hétköznapokban vajmi keveset foglalkozunk vele. Az ipar határozza meg az életünk kereteit. Az ötnapos munkahét, a bérezés, a mesterséges személyiséggel felruházott "társaságokra" írt jogrendszer hálója, a gépek által biztosított közlekedés és háztartásvezetés mind részei a képnek. De ha teleírnék három nyomdai ívet konkrét példákkal, a teljes összefüggést akkor sem festhetném le. Egyszerűen az ipar rendszerében élünk, ahhoz igazítjuk a valóságról észlelt információk feldolgozását, a légkör összetételétől elkezdve a saját önértékelésünkkel bezárólag. Mindez persze annak köszönhető, hogy az utóbbi néhány évszázadban az ipar sikere minden más kultúrát, közösséget és filozófiát képesnek látszott elsöpörni, ezért nemzedékek alatt teljesen erre hegyeztük ki az életmódunkat. Minden hátsó szándék nélkül mondhatom, hogy bámulatos ez a fajta rugalmasság. 

Már csak azért is nagyra kell becsülnöm az efféle idomulást, mert a továbbiakban is szükségünk lesz rá... Ugyanis - ahogyan arról bővebben szó volt - az ipar a nagy koncentrációjú energiaforrások kimerülésével üzemanyag nélkül marad, és így a sikere szükségszerűen kudarcba fordul majd. A kudarchoz pedig ugyebár senki sem akar majd alkalmazkodni, sőt...

Itt érkezik a képbe a következő felmerülő probléma: ha így lesz, akkor mit tegyünk? Egyáltalán mit tehetünk? Igyekeztem töredékeket mutatni erről a területről is. A magától értetődő válasz ellenére itt is gyakran futunk bele zsákutcát jelentő elképzelésekbe. Például ott van a vitathatatlan többség szemléletmódja, amely szerint az ipar majd megoldja a gondjait, ahogy eddig. Meg fogjuk találni a kiutat, szól a dogma, a végső indok pedig az, hogy "mert muszáj". Ezután szintén meg kell említeni a másik széles körben elterjedt változatot, mely szerint a gyárak természetellenes gonoszsága és embertelensége végül olyan pusztítást okoz, amely megszüntet minden emberi gondot a Földön, mellékesen magával az emberi fajjal együtt. Legutóbb azt szerettem volna megmutatni, hogy nem szükséges ezen opciók közül választani, sőt, még csak nem is kell igazodni a gondolatmenetükhöz. Mondhatunk rájuk egy-egy becsületes "nem"-et, és kereshetünk szebb, értelmesebb, bölcsebb és maradandóbb elveket magunknak.

Az ipar dicsőítése vagy sátáni színben való feltüntetése tehát a valóságban nem követelmény. Én azt gondolom, hogy a legjobb, amit tehetünk, az az, ha magára hagyjuk. Így gyakorlatilag ki tudunk maradni a két említett uralkodó ideológia csörtéiből, amelyek ma is át- meg átjárják a mindennapjainkat. Például az aktuális kormánynak minden rózsaszín, az ellenzék számára még a só is keserű. Tudjuk, hogy valamelyikük hazudik, és szívünk mélyén azt is, hogy egyik sem mond igazat... Az ember innen menekülni akar, ez a természetes és bölcs reakció. 

Csak arról mondjunk hát véleményt, amiről van értelme gondolkodni, máskülönben elkerülhetetlenül csalódás lesz a vége. Végső soron ez egy totális kivonulást jelent. Feladni az egész civilizáció kézzelfogható erényeit persze a már eldöntött visszautasítás után is nehéz, de ez a mentális folyamat annak mégis alighanem a legkegyetlenebb szakasza. Szavakkal alig megfogható az eltérés aközött, hogy garantáltnak tekintjük az anyagi értékeinket vagy veszendőnek. Aki a végtelenbe vágyik, annak ezer okos érv sem állíthat valósnak tűnő korlátot, a felismerés útját sokkal inkább a makacsul ismétlődő kudarcok jelölhetik ki.

A gyakorlatban az iparból való "kivonulás" már az egyén lehetőségeire,  képességeire és körülményeire van bízva. Jelenthet igazán nagy dolgot és jelenthet apróságokat is, és elsősorban nem is a méretek számítanak. Talán valaki megteszi, hogy munkáját feladva a háztartás gazdaságát vagy az organikus növénytermesztést és állattenyésztést tanulja ki. Jómagam nagyra becsülöm az ilyen elhatározást, de korántsem merném ajánlani mindenkinek, még akkor sem, ha nem egy hasonló történettel találkoztam már (akár a főszereplőkkel személyesen is). De ha valaki a saját műhelyének, üzemének nyersanyagait helyi, újrahasznosított forrásból szerzi be, az is kritikus döntés lehet a jövőre nézve. Még a puszta figyelem is sokkal több a semminél. Mikor az ember észben tartja, hogy ezt és ezt most megtehetem, de öt év múlva talán már nem.

Ilyen jellegű írások jelentek meg a blogon a közelmúltban. Mindeközben azonban maguk a konkrét termelési technikák, és persze azok elkerülhetetlen változásai kevésbé kerültek szóba. Ezzel azonban mindenképp foglalkozni kell, hiszen hiába írom le ezerszer, hogy az ipart sorsára kell hagyni, hiába írom le, hogy a termékek túlnyomó többsége felesleges vagy kiváltható. Mindenképp marad egy rész, marad néhány tárgy, eszköz vagy érték, amelyet ipari jellegű termelés nélkül nem tudunk előállítani. Egy jó fejsze acélját például alighanem magas hőfokú tűzben kell edzeni, egy hordó dongáit valószínűleg csak különleges trükkökkel lehet légmentesen összeilleszteni, nem beszélve az olyan használati tárgyakról, mint a korsók, evőeszközök, ruhák, szőnyegek, bútorok, tisztálkodó szerek és építőanyagok. A teljesség igénye nélkül. 

Az ipar bukása szükségszerűen annyit jelent, hogy minderről mindannyiunknak le kell mondania és hozzá kell szoknunk a kőkorszakhoz hasonló körülményekhez? Egyáltalán nem. Rengeteg anyagi eszközt létre lehet hozni fenntartható módon egy helyi szintű gazdaságban is. A feljegyzett emberi történelem legnagyobb részében a fejszétől az építőanyagokig felsorolt termékeket mind így kezelték az őseink. 

Valójában azért vártam sokat ezzel a témával, mert van hozzá egy remek hivatkozásom, amelyhez keveset tudok hozzátenni. John Michael Greer egy korábbi blogbejegyzésének fordításából bárki megtudhatja mi is volt a céhrendszer lényege. Az én egykori történelemóráimon tanáraim úgy emlékeztek meg a céhekről, mintha mesevilágról beszélnének. Együtt sajnáltuk a régieket, hogy nem tudták még, hogyan is kell hatékonyan és olcsón termelni... Pedig az a rendszer nem véletlenül működött, és nem véletlenül működött remekül. Ha egy igazi kovácsmester meglátná, milyen szerszámokkal dolgozunk manapság, szinte biztosan szánni kezdené a mai világot, mert nem tudunk értékes dolgokat előállítani. Mit sem számítana neki, hogy a selejt legalább olcsón és hatékonyan készül...

Jó szívvel ajánlom a belinkelt fordítás elolvasását. Mint cseppben a tenger, benne van minden arról, amit ez a blog mondani szeretne. Csupán annyi megjegyzést fűznék hozzá, hogy a céhek filozófiájának kérdése az évnek ebben a szakában különösen aktuális. A karácsonyi ajándékozás szokása miatt többé-kevésbé mindannyian rá vagyunk kényszerítve, hogy elgondolkozzunk azon, mi is okoz örömet igazán az életben, illetve arra is, mely tárgyak érik a legtöbbet. Nagyképűség lenne, és nem is lenne igaz, ha az ajándékok szakértőjének tartanám magam. Azzal kapcsolatban viszont aligha van kétségem, hogy szebb meglepetést okoz egy akár évtizedekig megmaradó, személyre szóló, komoly befektetett munkával megalkotott és összeállított kis csomag, mint akár a leglátványosabb és legdrágább ipari termék, amit egy pillanat alatt megvehetünk a boltban. Jobb ilyesmit adni, és jobb ilyesmit kapni. Emléket szerez, kapcsolatot teremt. Aki látja a karácsony lényegét, az tudja, hogy milyen értéke lehet egy helyi szintű gazdaságnak. Persze ez már a vallás ingoványos területére vezetne, amelyre ma nem szeretnék kitérni... Remélem, minden kedves olvasó számára örömteli volt az ünnep. Bízom benne, hogy jövőre újra találkozunk ezeken a hasábokon.