Eldobált kincsek

Az ipar két héttel ezelőtt leírt hanyatlásának folyamatát nagyon könnyű elképzelni. Nincs hozzá másra szükség, mint hogy egy kicsit szétnézzünk magunk körül. Éreztük már úgy, hogy ugyanazért a termékért, ugyanazért az élményért vagy életszínvonalért egyre többet kell dolgoznunk? Éreztük már úgy, hogy a ruha vagy a bútor, amit ma megvásárolunk a boltban, az rosszabb minőségű, mint amit tavaly vettünk ugyanott? Volt már olyan alkalom, hogy feltűnt, a péksütemények egyre kisebbek, és a csokiszeletek csomagolásában egyre több a levegő? Mindenki csak saját maga adhatja meg a választ, de kétlem, hogy bármelyik megfigyelésem egyedi lenne...

Talán arról van szó, hogy nem tudjuk, hogy kell nagyszerű minőségű, tartós és egészséges dolgokat készíteni? Aligha. Nagyon is képesek vagyunk erre, ezért fáj észlelni a változást. A képesség azonban nem elég. Még azt sem mondhatom, hogy az akarat hiányozna, mert az igazi kakaós csigáért, igazi íróasztalért és igazi munkahelyért pillanatokon belül nagyon sokan jelentkeznének. Meg tudjuk tenni, és meg is akarjuk tenni, akkor mégis mi lehet a probléma? Sokan ebből egyenesen azt a következtetést vonnák le, hogy a tapasztalataink csalnak meg bennünket, és valójában a panaszkodással csak a kákán keresünk csomót. Hiszen ez a kor a legjobb mind közül, és így minden amit létrehozunk, csak a lehető legjobb lehet.

Ezen a ponton lép be a képbe a szokásos, visszatérő mondókám. Az ipari termelés ugyanis az emberi képességektől és akarattól függetlenül jelenlévő korlátoknak van alárendelve. Nem csupán szándék kell és szakértelem, hanem nyersanyagok, gyártófelszerelés és fizetett munkaerő is. Sőt, szükség van magára a gyártó telephelyre, fűtésre, világításra, munkavédelemre. Szükség van arra a biztonságra, amit az állami szervezetek az adókért cserébe nyújtanak. E dolgok egyike sincs ingyen, az árukat pedig valamilyen módon ki kell fizetni. Egy hanyatló világban ráadásul mindez egyre drágább és drágább lesz... Lehet fizetni pénzzel, de így a költségek közvetlenül a a termékek árában jelennek majd meg. A vevőink így nem fogják tudni kifizetni őket, mert ők is ugyanolyan kritikus helyzetben vannak, mint a gyár. Mi fog tehát történni? Az, hogy ugyanazon az áron egyre silányabb árut bocsájtunk majd ki. Az emberek többsége ezt sokkal lassabban veszi észre, de egy idő után végül már ez sem segít, és le kell húzni a rolót.

A felrajzolt mintát valószínűleg ezerszer is megfigyelhetjük majd a következő évtizedekben. Mindaddig nincs belőle igazi kiút, amíg az erőforrásválság alapvető okait társadalmi szinten fel nem tárjuk. Senki ne tartsa vissza a lélegzetét, ez az időtartam emberöltőkben lesz mérhető...

A válságok természetesen lehetőségeket is nyitnak, régi közhely ez pénzügyi körökben. Általában azt a mérsékelten dicsőséges folyamatot érthetjük ez alatt, ahogyan egyes szereplők mások hátrahagyott hulladékát, becsődölt cégek raktárkészletét, szervezeti egységeket, és még ki tudja mi minden mást szinte ingyen megkaparintanak és újrahasznosítanak. Ha más nem jut eszünkbe, gondoljunk a magyar privatizációs hullámokra! Bár a dolog nem melengeti a szívet, mégis teljesen indokolt és természetes. Ahogy a modern ipar visszaszorul, szinte folyamatosan elképesztő mennyiségű lekötött erőforrás szabadul fel.

Gondoljunk csak az iménti történetre! A gyárunk megszűnésével lehet hogy igen komoly mennyiségű pénz semmisül meg. Ez kétségtelen. A pénz azonban önmagában semmi, csupán egy mérőeszköz, ami a viszonyítást segíti. Annyi a szerepe, hogy rajta keresztül nyilvánvalóvá válik a termelésünk értelmetlensége. A csőd azt jelenti, hogy az erőforrásaink - a tőlünk függőek és és tőlünk függetlenek együtt - nem elegendőek a az adott feladat elvégzéséhez.Nem jelenti viszont azt, hogy egyáltalán nincsenek erőforrásaink, nem jelenti azt, hogy azok örökre elvesztek számunkra. Ez az a gondolat, amit a világvége-jövendölések terjesztői rémülten visszautasítanak, mikor egy-egy pénzügyi válság vagy háború hatását elemzik.Vannak igen gyors folyamatok, történtek már szinte pillanatszerű társadalmi összeomlások, de ezeket minden esetben valamilyen legalábbis részleges kilábalás követte. Csupán saját önhittségünk és cselekvésre való képtelenségünk mondatja velünk, hogy egy hatalmas kataklizma az egyetlen kiút a jelenlegi helyzetből. Az élő természetben kevés lénynek, kevés közösségnek adatik meg, hogy tragikus dicsfényben fürödve pusztuljon el. A nyomorult nyöszörgéssel kísért haláltusa ezerszer gyakoribb. Ha tévesen azt gondoljuk, mi nem vagyunk e természet részei, az az esélyeket egyáltalán nem változtatja meg.

A példánkra visszatérve, a gyárban lekötött tőke nem semmisül meg egy pillanat alatt. A raktárkészlet ott lesz a csőd másnapján is, a beszállítók ugyanúgy eladásra kínálják majd az áruikat. Másnap is meglesz a telephely, a gépi felszerelés és a munkaerő is (kivéve persze aki rögtön kútba ugrik, de erről szerencsére inkább beszélni szokás mint megtenni). Az állami "gondoskodás" sem válik semmivé. Persze azt tudni fogjuk, hogy az eredeti terméket, mondjuk egy adott gyógyszert ez a gyár már nem fogja kibocsátani soha többé. Azt azonban nem írja elő semmi, hogy mindezt a felszabadult tőkét ne lehetne felhasználni valami másra.

A jelenséget, amiről beszélek, újrahasznosításnak vagy visszaforgatásnak szokás nevezni (angolul recycling), de ugyanúgy lehetne hívni értékmentésnek, erőforrás-kinyerésnek vagy guberálásnak is. Teljesen mindegy azonban, hogy mi a neve, válságos időkben mindenképp kulcsfontosságú ez a tevékenység. A magyar privatizáció során rengetegen a szétbomló szocialista közvagyon romjaiból vonták ki a használható elemeket, a személyes krízist átélő, hajlékukat vesztett embertársaink pedig gyakran a konténerekbe vetett hulladékban találnak élelmet a mindennapos túléléshez. Bármelyikük gondolhatja, hogy az összehasonlítás sértő, valójában azonban ugyanarról van szó mindkét esetben. Egy-egy összeomlás nem végez a világgal, az túlságosan kényelmes, túlságosan hollywood-i lenne. Mindig van másnap, és ezt a másnapot az tudja elviselni, aki alkalmazkodik hozzá. Nem olyan nehéz felvenni egy szerszámot, amit más eldobott, nem olyan nehéz alkatrészek után kutatva szétszedni egy régi gépet, nem olyan nehéz üresen álló épületekbe költözni. Az ipar hanyatlása hullámokban, hihetetlen mennyiségben generálja az ezekhez hasonló lehetőségeket a rászorulóknak. És lesznek rászorulók, bőven...

Nem szeretnék az olcsó tőzsdei pojácák szintjére süllyedni azzal, hogy a hanyatlást mint meggazdagodási esélyt írom le. Ez hazugság lenne, mindannyiunkra nehezen elviselhető évek várnak. A problémák azonban várhatóan nem egyenletesen terülnek majd el, sokkal inkább egy-egy társadalmi konfliktusra vagy földrajzi helyre fognak koncentrálódni. Megtehetjük, hogy nem veszünk részt ezekben a játszmákban, megpróbálhatunk kimaradni az áldozatok első vonalából. Ehhez azonban többek között nélkülözhetetlen, hogy az újrahasznosítás folyamatát központi szerepbe helyezzük. Ez kezdődhet azzal, hogy használt autót vásárolunk, kezdődhet azzal, hogy ácsolunk egy kis komposztálót a kertünkbe, vagy akár azzal, hogy a gyermekünk ruháit eltesszük a rokonságban születő csemetének, a jövőben születendő unokánknak. Minden, amit eldobunk, valaki más számára kinccsé változhat. Úgy kell a szemétkosárra nézni, hogy kincsek ne kerüljenek bele. Amit úgy veszünk meg, hogy kukába való, arra pedig egyáltalán nincs mentség... Ha pedig azt látjuk, hogy más pazarol, nyugodtan vegyük fel a kesztyűt és kaparintsuk meg a parlagon hagyott értékeket.

Az utóbbi két évszázadban szinte minden nyersanyagot kitermeltünk a földből, ami könnyen hozzáférhető volt. Néhány generáció múlva alighanem ebből a felhalmozott készletből élnek majd az utódaink. Például - tényleg csak szemezgetek - a villamosenergia-hálózat egyes részei valószínűleg évtizedeken belül működésképtelenné válnak, ez pedig annyi rezet, alumíniumot és egyéb fémet szabadít fel, amennyit el sem tudunk képzelni. De hasonló a helyzet a különböző építőanyagokkal is, csak nézzünk körül Detroit tízezernél is több elhagyott házában. Nem állhatnak örökké parlagon, üresen. Az ipari társadalom - ahogy az egy igazi pionír létformához illik - végül felfalja saját részegységeit, felemészti önmagát is. Amikor felismerhetetlenné torzul, akkorra már  a maiak közül nem lesz ott senki, hogy felidézze az eredeti állapotát. Ebből is látszik, hogy nincs egy konkrét időpont, mikor azt mondhatjuk, vége a modern világnak. A változások sodrában magunk sem vesszük észre, és ebben a visszaforgatásnak elévülhetetlen szerepe van.