"Csak az a vég..."

Az előző alkalommal abból szerettem volna egy apró szeletet mutatni, hogy mit is jelent a takarékoskodás, ha életvitelt alapozunk rá. Az egyensúly keresését jelenti, azt a hozzáállást, amelynek segítségével el lehet érni, hogy ne az anyagi javak birtoklásától tegyük függővé saját magunk és mások megítélését. A vagyontárgyak, az ingatlanok és a pénz lehet csupán eszköz a boldog, teljes életre való törekvés során, az eszközök pedig - hiába nélkülözhetetlenek - sohasem hajtják rabságba az embert. Azokról ugyanis tudjuk, hogy alábbvalók a mi emberi képességeinknél és tapasztalatunknál. Nem csupán arról van tehát szó, hogy meghúzzuk a nadrágszíjat, és emiatt minden nehezebb lesz. Ez a kijelentés is valószínűleg teljesen igaz, de nem ad minden részletre kiterjedő leírást az életünket átformáló válságról. Fájdalmas, nehéz és kimerítő éveknek, évtizedeknek nézünk elébe, és ebben az időszakban rengeteg ma magától értetődőnek vett anyagi jószágtól és szolgáltatástól meg fognak fosztani bennünket a körülmények. De ez nem minden, ennél azért többre vagyunk képesek. Ezúttal egy példán keresztül szeretném illusztrálni ugyanezt az eszmefuttatást. Méghozzá az egyik legdurvább példán keresztül.

A következő nemzedékek születéskor várható élettartama várhatóan drasztikusan alacsonyabb lesz a jelenleginél. A Föld lakossága exponenciális növekedésen ment át az elmúlt évtizedekben, az utolsó egymilliárdos növekedés tizenhárom évet vett igénybe. Emlékszem, bemondták a híradóban a hatmilliárdot, és emlékszem ugyanígy a hétmilliárdra is... Ez a folyamat az ökológia szabályai szerint rövidesen hanyatlásba fordul majd, az élővilág így működik. Aligha van bármilyen esélyünk, hogy megakadályozzuk. Az okokat kezdhetem például onnan, hogy a föld alól bányászott szénhidrogének fokozatos kimerülésével és megdrágulásával ismét előtérbe kerül majd előbb a viszonylag olcsóbb és bőségesebb szénnel, majd a fával való fűtés. Ez a váltás folyamatban van most is, nem egy ismerősöm fanyalodott hasonló változtatásra mostanában. Füstszagú és torkot kaparó telekre számíthatunk tehát. Különösen ha számításba vesszük azokat is, akik bármivel hajlandóak lesznek begyújtani, ételmaradékoktól az ipari hulladékig. Mit jelent mindez az egészségünkre nézve? Asztmát, tüdőgyulladást, légúti betegségek tömkelegét.

Érdemes végiggondolni... Ma a rákos daganatoktól rettegünk, külön helyet tartunk fent nekik a félelmeink között. Könyörtelen kórról van szó, ez vitathatatlan, ugyanakkor a tény, hogy ilyen nagy részt vállal a lakosság halálozási statisztikáiból, pontosan az bizonyítja, hogy milyen jól működik az egészségügy. Az igazság ugyanis az, hogy valahogy mindenképp meghalunk, és ha ez a mód a rák, akkor valószínűleg sokkal idősebbek vagyunk abban a pillanatban, mint ha például a TBC, egy korábbi korszak réme...

Miért gondolom azt, hogy jelenleg leküzdöttnek gondolt betegségek újra széles körben felütik a fejüket? Nem csak azért, mert a levegő minősége sok helyen romlani fog, hanem azért is, mert az a harc amelyet a gyógyszergyártók folytatnak a kórokozók ellen, vesztésre áll. A baktériumok rendkívül gyorsan szaporodnak, így az evolúciójuk is igen gyors eredményekre képes. Sorozatosan fejlődnek ki az olyan változatok, amelyek ellenállnak a legújabb antibiotikumoknak is. Az orvostudományunk erre aztán újabb gyógyszerrel felel, amelyik utána szintén elveszíti a hatását. Gigantikus, hősies küzdelem, de a versenyfutás egyik résztvevője ugyebár kimerülő erőforrásokat használ fel és törékeny társadalmi rendszereken alapszik... Nem a himlő vagy a torokgyík kórokozójára célzok ezzel...

De említhetnék más okokat is a várható élettartam csökkenésére. Legalább ennyire hátborzongató például a háború. Az erőforrások megritkulása és az áruk égbe emelkedése természetesen együtt jár az értük való harcokkal. Ez a háború lehet igazi hódító hadjárat, mint amelyeket a maja városállamok indítottak egymás ellen a kukoricaföldek kimerülése után, de bizony testet ölthet kegyetlen elnyomás és zsarnokság formájában is, ahogy az Róma esetében többször megtörtént. Vagy ott van az egészséges étkezés kérdése. Amíg a fenntartható kertészkedés nem foglalja el az őt megillető helyet, addig a hanyatlás könnyen okozhat vitaminhiányt és általános immungyengeséget is. Összekapkodhatok még tíz példát is, és nem jutnék a végére. A hatások pedig egymást erősítik.

Van ennek az egésznek "jó" oldala? Ha egy élet értékét években mérjük, akkor nincsen, ez világos mint a Nap. Ráadásul a különböző megpróbáltatások a gyermekeket érintik a legérzékenyebben, az ő pusztulásuk pedig a legszívbemarkolóbb minden csapás közül. Az egész folyamatról csak a fájdalom hangján lehet beszélni.

Az emberi történelem viszonylag nagy része ilyen, vagy ehhez hasonló körülmények között folyt le. Mégis tévedés lenne azt hinni, hogy az akkor élő őseink boldogtalan páriák lettek volna... Az ő örömeiket és fájdalmaikat egész más események idézték elő, mint a mi hasonló reakcióinkat. Az ember hihetetlen mértékig képes alkalmazkodni a környezetéhez, olyan dolgokhoz is hozzá tud szokni, amelyeket előzőleg el sem tudott képzelni. A saját pusztulásunk és szeretteink halála még csak végletnek sem nevezhető, minden további nélkül el lehet fogadni a mindennapok részeként. Félreértés ne essék, így sem lesz kevésbé fájdalmas. De a fájdalmat el lehet viselni és eredményesen lehet kezelni.

Mint már említettem, az igazság az, hogy végül mindannyian meghalunk. Nincs kivétel. Ez így természetes. Mikor láttunk utoljára a tévében ehhez köthető műsort, filmet, interjút? És milyen arányban van ez jelen az újságokban, a közbeszédben? És a politikában? Csak a saját nevemben beszélhetek, de én azt látom, hogy a halál témája tabu. Nem beszélünk róla, nem foglalkozunk vele. Ez pontosan a hosszú várható élettartam eredménye. A filmjeinkben a főhős képtelen feldolgozni a halált és szinte mindig az újabb pusztításhoz, a bosszúhoz fordul. Az újságokban a gyászjelentés a legutolsó oldal utolsó eldugott sorába kerül, hogy aki nem keresi, nyugodtan át tudjon siklani fölötte. Még komoly társaságban sem illik felhozni a témát, mert mindenki hátrahőköl tőle. Legtöbben ebben nőttünk fel, esetleg a legidősebbek emlékezhetnek csupán, hogy nem volt ez mindig így. De vajon ez a helyzet egészséges, ez lenne maga a "jó", amit meg kell védenünk? Ha egy élet értékét években mérjük, akkor igen, ez ismét csak nem kérdés. Innen nézve az öregedés és a vég egy szerencsétlen baleset, amelyet el kell kerülni. De bármilyen nehéz, egy pillanatra mégis tegyük félre ezt a tételt...

Kezdjük az alapoktól! A szépségnek, a becsületnek, a katarzisnak mi ad értelmet, mi ad értéket? Az, hogy viszonylag kevésszer találkozunk velük. A kedvenc ételünket akkor tudjuk igazán szeretni, ha nincs lehetőségünk reggeltől estig habzsolni belőle. Egy igazán jól sikerült kirándulást, az igazi ünnepet mindig a kivételességük jelöli meg. Készülhet egy  összejövetelről ezer fénykép, az csak annak mond valamit, aki jelen volt.

Véges világban élünk. Elringattuk magunkat abba a hitbe, hogy nem így van, de a valóság lassan visszaszivárog a hétköznapokba, a halál jelenlétével együtt. Rengeteg sírás és kétségbeesés vár ránk, amíg teljesen kiábrándulunk a végtelen kergetéséből... Pedig nyilvánvaló, hogy a dolog másképp nem működhet. Az életünknek - mint minden anyagi dolognak a világon - a korlátai adnak értelmet. A halál jelöli ki a keretet, amelyet tartalommal akarunk megtölteni. Ahhoz tudjuk igazítani a személyes döntéseinket, végső soron abban van a biztos alap, amelyre támaszkodhatunk. Aki nem ismeri a halált, azzal bármit el lehet hitetni, mert hajlamossá válik még a legegyszerűbb problémáknak is csak az egyik oldalát megvizsgálni. Aki nem veszi tudomásul a halált, az soha nem mer majd igazi döntést hozni, mert nincs oka kockázatot vállalni. Aki soha nem beszél a halálról, azt meglepetésként és igazságtalanságként fogja érni. Az rettegni fog tőle. Olyan körülmények közé menekülünk, mint a mesterségesen fenntartott kóma, küzdünk a haláltusa kínjainak meghosszabbításáért, mintha nem lenne más lehetőség. Műtétekkel fedjük el az öregedés jeleit, otthonokba rejtjük szüleinket, mikor gondoskodásra szorulnak. Ez is "jó"? Így kell működnie az emberi gondolkodásnak?

Nincs általános válasz, mindenki maga döntse el. Én azt gondolom, hogy ha szembesülni kényszerülünk az emberi élet törékenységével, akkor nem fogjuk kevesebbre értékelni, hanem inkább sokkal-sokkal többre. Én el tudnék fogadni egy olyan világot, amelyben kevésbé koncentrálunk arra, hogy meddig élünk. Több erőnk maradna kitalálni, hogy hogyan. A korlátok - a magyar nyelv zsenialitása - megakadályoznak a terjeszkedésben, de egyszerre kapaszkodót is nyújtanak. Ez a belenyugvás szerintem nem önfeladás. Ez a belenyugvás azt jelenti, hogy nem követelhetünk magunktól többet, mint amire képesek vagyunk. Nem kérhetünk számon olyasmit, ami tőlünk független. Ez a belenyugvás megengedi, hogy ne hazudjunk magunknak. Talán vereség, de nem megsemmisülés. Talán fájdalom, de nem őrület. Talán veszendő, de nem fenntarthatatlan. Talán ez az egyensúly útja.