Amikor az általános gazdaságtani elméletek kritikája után belefogtam a lehetséges jövő, az új minták tálalásába, akkor sejtettem, hogy a kezdet egyszerű lesz. Tudtam ugyanis, hogy a háztartásokkal, illetve a mezőgazdasággal illik először foglalkozni. Olyan dolog ez, amelyet aligha lehet túlságosan hangsúlyozni, hiszen nem csupán az emberi munkaerő átrendeződése várható a mezőgazdasági munka irányába, hanem külön-külön is szinte mindannyian kapcsolatba fogunk kerülni vele. A bejegyzések, amelyeket erről a témáról írtam, nem véletlenül utalják a dolgot a saját személyes hatáskörünkbe. Egyszerűen a továbbiakban a földművelés és állattartás nem csupán egy szakma lesz a sok közül, hanem a társadalom alapja. Ma legyintünk, ha a gazdák tüntetéseiről hallunk, és elsiklunk egy jégverés vagy aszály híre fölött. A modern civilizáció hanyatlása nem azzal jár, hogy százalékosan többen dolgoznak majd a földeken és a legelőkön, és így több idegent veszünk majd egy kalap alá. Ez a jelenség sokkal inkább azt foglalja magában hogy egyáltalán nem fogunk legyinteni az ilyen hírekre, mert egyrészt a bőrünkön érezzük majd a hatásukat, másrészt pedig szemünk előtt lesznek maguk a kézzelfogható károk, az összetört, elszáradt növények, vagy éppen az éhező szomszédok. Ezt az átalakulást néhány mondatban szinte képtelenség érzékeltetni. Az ipar előtti időkben rendszerint - a világ minden táján - az élelem megtermelésén dolgozott a lakosság legalább 90-95 százaléka. Bármilyen fenntartható világot is képzelünk el, e mindennapi kihívások leküzdésében szinte mindenkinek szerepe kell, hogy legyen.
Más irányból nézve ez a téma azért is volt magától értetődő, mert alapvetően természetesen mindnyájan tisztában vagyunk a legfontosabb anyagi szükségleteinkkel. Az élethez kell egy otthon, amely megvéd az időjárás viszontagságaitól; Kell hozzá valamennyi hő, amellyel átvészeljük a hideg, fagyos napokat; és elengedhetetlen a mindennapi, egészséges eleség is. Ezek közül legtöbbünket mostanság az élelem kérdése foglalkoztatja igazán. Időnként eltöprengünk azon, hogy mit is eszünk és iszunk tulajdonképpen. Rendszeresen visszatérő kérdés a boltban kapható áruk egészségre kifejtett hatása, a kiszolgáltatottságunk a külföldi termelésnek, és sok minden más is. Én úgy látom, hogy a köztudatban ott lappang a fenyegetettség érzése, és valami távoli, halvány, lehetetlen vágy is az önellátásra, legalább országos szinten.
Más részről viszont nagyon rövid gondolatmenet után látszik, hogy a másik két fő igényünket - a lakást és a hőt - jelen pillanatban az elképesztő bőségben fojtjuk el. Ez még akkor is igaz, ha minden fejlett ipari országban vannak hajléktalanok és fagyási halálesetek. A rendelkezésre álló lakások és a hő mennyisége bőven elég lenne mindenkinek ezeken a helyeken, sőt, ha csak ez számítana, akkor még a szegényebb, iparilag elmaradottabb vidékekről is szinte mindenkit befogadhatnánk. A pazarlás olyan mértékű, hogy az aggodalom ilyen téren legfeljebb elvont, racionális szinten jelenik meg, ezt pedig a hétköznapokban könnyű félresöpörni. Az eszünkkel talán tudjuk, hogy például felesleges az üres házat befűteni, de ha az ára nem vág bennünket földhöz, akkor a kényelem sokszor fontosabb az észérveknél. Az extravagáns példák azonban nem itt kezdődnek, hanem sokkal-sokkal mélyebben...
A mai lakáshelyzetet vizsgálva például az unokáink generációja valószínűleg vagy reménytelenül irigyelni vagy leplezetlenül gyűlölni fog bennünket. Esetleg mindkettő. Az a tény, hogy a szülőktől való elköltözés a felnőtté válás szinte kötelező velejárója, kíméletlenül rámutat, mennyire idegenné vált tőlünk a takarékosság. Egy lakásban hat ember ugyanúgy képes teljes életet élni, mint két lakásban három-három, és az előbbi változat jelentősen olcsóbb. Olcsóbb pénzben, energiában, olcsóbb abban a tekintetben, hogy a belső munkamegosztás révén kevésbé fogunk függeni a külső ismeretlentől. Mit jelent ez? Kevesebb rezsit kell fizetni, kevesebbet kell takarítani, tatarozni, karbantartani. Kevesebb evőeszköz, bútor, ágynemű kell, kevesebb szerszám, kevesebb játék, kevesebb ruha. Csak nézzünk szét egy mai modern városban, alighanem feltűnik majd, hogy ez milyen brutális mértékű megtakarítást jelenthet... És ezzel nincs vége: ha sokan élnek együtt egy lakásban (mármint a mai értékrendünk szerint sokan), akkor mindig akad, aki tud vigyázni a gyerekekre, sőt, mindig van, aki tudja gondozni az elmúlt hetekben sokat emlegetett ház körüli kertet, vagy akár a jószágokat. Nem véletlenül élt korábban együtt három-négy generáció a legtöbb háztartásban, és nem is a babona, az elmaradottság vagy ostobaság miatt. Hanem pontosan ilyen okokból. Ami azt illeti, még vérrokonságra sincs ehhez szükség, könnyen lehet hogy a következő évtizedekben sokan barátokkal, ismerősökkel, albérlőkkel vagy főbérlőkkel osztjuk meg majd a lakhelyünket.
Az említett előnyökért fizetett ár nem elsősorban gazdasági természetű, sokkal inkább emberi erőfeszítés. Az együttélés, egymáshoz igazodás, és a nap huszonnégy órájában jelen levő személyes kapcsolatok megviselnek bennünket. A szó szoros értelmében véve a dolog nem kényelmes. Mindig várni kell a másikra, mindig tekintettel kell lenni a hibáira, és mindig - tényleg mindig - érnek majd minket kellemetlen meglepetések. Ezeket a problémákat azonban az ember le tudja küzdeni, erre képesek vagyunk, erre születtünk. Ezzel szemben az anyagi világban energiát teremteni lehetetlen.
Ezek után a hővel kapcsolatban már csak annyit kell megjegyeznem, hogy még kevesebb lakás mellett is nagyságrendnyi tartalék maradna a fűtéssel való takarékoskodásban. Ennek egy részét a technológiai változtatások - például a jobb szigetelés, vagy egy hatékony napkollektor - is kitehetik, de még komolyabb spórolást jelent, ha nem fűtjük be az egész házat, hanem csak egy alkalmas részét. Például a konyhát és egy szobát. A tárgyaknak a raktárban nem árt egy kis hűvös levegő, ha pedig tartósított élelmiszer is van a polcon, abban inkább épp a fűtés tehet kárt. Ezt ismét nem azért említem, mert egy ilyen félig hideg házban való élet a szívem vágya, vagy mert az erre való kényszer kellemes lenne, hanem hogy lássuk, milyen messze vagyunk az anyagilag tényleg szegény, de még tökéletesen élhető - és egyébként nagyapáink nemzedéke számára minden további nélkül normális - viszonyoktól.
Sok mindenre szokás gondolni, ha a jövőről kérdeznek, de ilyesmire nem. Pedig ha megoldhatatlan anyagi problémákkal szembesülünk, akkor elkerülhetetlenné válik a takarékosság. Ha megfogyatkozik és megdrágul a rendelkezésre álló energia, akkor az első és legfontosabb cél, hogy minél kevesebb energiát használjunk el. A modern társadalom kérdése az szokott lenni: mit használjunk helyette? A válasz: elsősorban semmit. A további próbálkozások, minden trükk és lelemény csak ezután következhet. Szél-, nap és biomassza-energiát sem használhatunk olyan módon, ahogy a fosszilis erőforrásokkal tesszük. Ahhoz ezek a dolgok túl becsesek, túl drágák. A képletes nadrágszíj meghúzása után megmaradó, feltétlenül szükséges dolgokra kell őket igénybe venni. A fenti gyors lakás- és fűtéskörkép rámutat, hogy milyen komoly aránybeli változásokat lehet elérni csupán akarattal és alkalmazkodással.
Erre az érvelésre vissza lehet vágni annyival, hogy a takarékosság nem old meg semmit, mert lerontja az életszínvonalunkat. Vissza lehet vágni azzal, hogy nem akarunk olyan világot, amelyben meleg téglákat tesznek a gyerekek lábához, hogy ne fázzanak éjszaka az ágyban. Vissza lehet vágni azzal, hogy félresöpörjük a dolgot, mintha el sem hangzott volna. Egyik visszavágás sem segít azonban, ha tényleg bajba kerülünk. Akkor csak az segít, ha az anyagi károkat és hiányokat emberi odafigyeléssel és erőfeszítéssel pótoljuk, amennyire tudjuk. Ha gazdaságról van szó, akkor pedig nem csak az a kérdés, hogy mit kezdjünk magunkkal. Azzal is törődnünk kell, hogy mit nem teszünk. Ideje rájönnünk, hogy a pazarlásnak minden fajtája a jövőnk ellensége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése