Zenélő székek

Az ipari civilizáció motorja a növekedés, üzemanyaga pedig a nagy koncentrációjú, jó minőségű energia. Amíg van mit elégetni, addig a gép remekül tud forogni, hiszen erre lett kitalálva. Más kérdés, hogy némelyek arról is meg vannak győződve, hogy ha folyamatosan ugyanazt csináljuk - tehát megszakítás nélkül, egyre gyorsuló ütemben pazaroljuk az energiát -, akkor nem csupán működni fog a rendszer, hanem egyre jobb is lesz.Ezek általában ugyanazok az emberek, akik a "haladást" nagy kezdőbetűvel és erkölcsi tartalommal ruházzák fel, pedig a szó önmagában csupán egy A ponttól egy B pont felé való közeledést jelenti.

Ma nem ezt a meggyőződést akarom boncolgatni, bár természetesen kapcsolódik az aktuális témához. Most arról szeretnék szólni, hogy mi történik, amikor elkezd fogyni az üzemanyag. A lassan ránk köszönő jövő gazdaságában valószínűleg fontos szerepe lesz a mezőgazdaság organikus válfajainak és a takarékos, egyensúlyt kereső életmódnak. Aligha lehet e fejleményeket elkerülni, más út nincs. Ugyanakkor ezek a korábbi bejegyzésekben körülírt területek pontosan az iparral szemben, annak kárára erősödnek majd meg. Magukról az ipar kilátásairól mit sem árulnak el, legfeljebb közvetve. Évtizedes, évszázados folyamatokról van itt szó, nem várhatjuk tehát, hogy például a kapitalizmus holnap reggelre megszűnik minden hibájával és erényével együtt. Az ipar még számos lépcsőt be kell hogy járjon, mielőtt a jelenlegi formáját teljesen maga mögött hagyhatja.

Nyilvánvalóan kulcskérdés, hogy mit értek "ipar" alatt, de erre viszonylag egyszerű és rövid választ tudok adni. Elsősorban a modern, gépesített, központosított gyáripart. Ami manapság ezen kívül tárgyak és szolgáltatások előállításával és üzemeltetésével foglalkozik, azt általában inkább művészetnek vagy iparnak. Ilyen lehet például a szakács vagy a fodrász szakma, ha kis léptékben űzik. Az oktatás és egészségügy, amelyek további példákat szolgáltathatnának, rohamosan iparosodnak.

Az imént meghatározott ipar a világunk alapja. Ez teremti meg a nagyvárosokat, ez írja elő a társadalom rétegződését, az értékrendet és életmódot. Fő hajtóereje abban áll, hogy a résztvevőknek gyarapodást biztosít. Az iparban dolgozók elvárják, hogy a bérükből félre tudjanak tenni, hogy időnként előléptessék őket. Sokat a karrierjükre teszik fel az életüket. Talán úgy tűnhet, hogy ez az egyetlen normális viselkedés, és sosem volt másképp, de ez korántsem igaz... Szinte mindenki ipari munkát végez, gépeket kezel, programoz, vagy egy hatalmas gyártófolyamat apró szeletéért felelős. Ezzel jár együtt, hogy szinte mindenki a fent leírt módon gondolkodik. Növekményt akarunk, egy kis pluszt a szükségleteinken felül. Profitot akarunk.

A profit a fenntartható gazdasági tevékenységek körében - mint az organikus mezőgazdaság vagy a klasszikus kézművesség - ismeretlen fogalom. Nincs értelme, mert nem támaszt korlátokat. A földművesnek szigorú korlátokra kell szorítkoznia, mert pontosan tudja, hogy a talaj kizsigerelésével saját magának árt. A kézművesnek szintén szűk a mozgástere, mivel a saját meggazdagodása csak a termékei elrontásával lenne lehetséges, ezt pedig a vevők hamar észrevennék. Csak az iparban törekszik arra mindenki, hogy többet vigyen haza, mint amennyit érdemel. Az a "kis plusz" rengeteg szenvedés okozója lesz még, mert az árát a későbbi generációk fogják megfizetni. Ne gondoljuk, hogy a gyermekeink, unokáink megértőek lesznek. Számukra alighanem káromlásnak hangzik majd, ha valaki többet akar, mint ami elég...

Annak hogy ez így alakult, az anyagi értékek hajszolása az oka. Az, hogy a társadalom jó része hajlandó feladni az egészségből, szép és ép természetes környezetből és igazi alkotó munkából adódó hasznot a profitért. Az ipar ugyanis az előzőeket nem képes szolgáltatni, sőt, ezeket - az egészséget, az ősi tájak szépségét és a munka szeretetét - könyörtelenül elpusztítja. Nyilvánvaló, hogy megfelelő növekedés nélkül nem működhet, mert előbb-utóbb ott fogja hagyni mindenki. Bibliai hasonlattal élve ki kell termelni a harminc ezüstpénzt.

Pontosan ez vár ránk. Ahogy a hozzáférhető jó minőségű energiakincset a mohóságunk eltünteti a Föld színéről (jó részben használhatatlan, elillanó hővé alakítja), úgy fog egyre kisebbre zsugorodni a nyereséges iparágak, a nyereséget behajtani képes társadalmi csoportok, az ipari országok és az iparban dolgozó emberek száma. Zökkenőkkel teli, egyenetlen folyamatnak ígérkezik, mint ahogy eddig is az volt. Nem lehetünk ugyanis vakok, látnunk kell, hogy az ipar hanyatlása már igen régen folyamatban van. A hetvenes évek olajválsága a legkésőbbi időpont, amikor erről már muszáj beszélni. Amit a régi munkásosztály akkoriban elszenvedett a nyugati országokban, abból soha nem épült fel. De a második világháború hadműveletei is túlnyomó részben az olajkészletek megszerzésére irányultak, mert a tengelyhatalmak nem fértek hozzájuk megfelelő mértékben.

Saját szemszögünkből nézve hasonló időszak volt a rendszerváltás kora. Az összeomló szovjet befolyás védtelenül hagyott bennünket a nyugatiakkal való versengésben, aminek drasztikus áremelések, infláció és megugró munkanélküliség lett az eredménye. Részlegesen kimásztunk a gödörből, de ezt az országnak csak egyes részeire, csak egyes csoportokra foghatjuk rá. Az ilyen zökkenők másik oldala az, hogy akik közvetlenül nem érintettek, azok rendszerint hasznot húznak belőlük. A keleti blokk szétesése a nyugati vállalatoknak nyitott új vadászmezőket, új területet a növekedésre. A hetvenes évek válsága a középosztály megerősödésével járt, a világháborúk pedig az idegen sereget 80-100 éve nem látott USA malmára hajtották a vizet.

Itt van a lényeg. Már nem növekedő világban élünk, nem számíthatunk rá, hogy a hogy a holnap könnyebb lesz. Nem jönnek jobb idők. Olyan az egész, mint a "zenélő székek" játéka, amikor tíz kisgyerek kerülget kilenc széket, és a zene megállításakor le kell ülniük. Lesz akinek nem jut hely, de a többiek továbbra is jól mulatnak. Aztán elveszünk még egy széket. Aztán még egyet. A hanyatlás ipara így működik. Addig is voltak gondok, amíg növekedett a torta, de addig mindenki számíthatott rá, hogy jól fog járni. Jelenleg közel stagnáló állapotban vagyunk, amit egyikünk nyer, azt a másiktól veszi el. Egy zsugorodó torta esetén csak bajokat várhatunk.

Ha ez a leírás sötéten, nyomasztóan hangzik, akkor sikerült jól. Az ipar jövője ugyanis pontosan annyira sötét és nyomasztó, amennyire a múltja felvillanyozó és lelkesítő. Ennek ellenére valószínűleg még jó ideig szükségünk lesz rá. Ott van például a közlekedés kérdése, az autó- és repülőgépipar jelenlegi válságából aligha van kiút. Ebből viszont más területek hasznot húzhatnak, a jóval energiatakarékosabb vasút például igen komoly reneszánsz elé nézhet. A vasút ugyanakkor motorok, sínek és egyéb műszaki felszerelés egész garmadáját igényli, amelyeket csak a modern ipar tud szolgáltatni. A közgazdászok kedves mondása a növekedéssel kapcsolatban, hogy "az emelkedő ár megemel minden csónakot". Csakugyan, a társadalmunk gyökeresen átalakult az iparnak köszönhetően, végeredményben igaz ez a mantra. A süllyedő vízszint miatt viszont a csónakjaink nem fognak egyszerre megfenekleni. Egyes helyeken, bizonyos körülmények között sokáig profitot termelhet néhány gyár, máshol már az unokáink generációja sem fog ilyesmire gondolni soha.

A bejegyzés első mondatában egy gépezethez hasonlítottam az ipari civilizációt. A metafora több szempontból megáll, mert mi magunk is ilyen elvek mentén próbáljuk azt működtetni. Rideg szabályokat alkotunk, programozzuk a tömegeket, gépi alkatrészeket ültetünk az összes lehetséges funkcióhoz. A társadalom mégsem gép. Nem fog megállni egy pillanat alatt, nem megy tönkre. A metaforát folytatva inkább olyan ez, mint a gép és a mohó gépkezelő esete. Tömni fogjuk mindennel az üzemanyagtartályt, ami hozzáférhető. Egyre inkább köhögni fog, egyre romosabb lesz... Ezzel a gondolattal meg kell tanulnunk együtt élni.