Cui bono?

A szokásosnál valamivel többet vívódtam azon, hogy az e heti bejegyzés miről is szóljon, és végül arra jutottam, hogy most (ismét) érdemes egy kicsit megszakítani a gazdasági kérdések boncolgatását. Azt hiszem, hogy akit a két előző poszt érvei nem mozdítottak meg legalább gondolati szinten, azt most egy harmadik megközelítés sem hozná lázba a kertészkedéssel és általában a háztartásvezetéssel kapcsolatban. Ezekben a dolgokban különben is az a legfurcsább, hogy bőven élnek közöttünk olyan idősebb társaink, akik pontosan tudják, hogyan is működik mindez. Az egész megközelítés korántsem áll annyira távol tőlünk, mint azt esetleg elsőre gondolnánk. Ami elsősorban hiányzik az alkalmazásukhoz, az a kényszer. Vannak, akik számára belső késztetés elegendő; a késztetés hogy szebbé tegyék a világot, hogy biztonságban érezzék magukat,  vagy egyszerűen az elégedettség, hogy ők megtettek mindent a gyermekeik boldogulásáért. Másoknak viszont - és ez természetesen a többség - mindenképp külső kényszerre van szüksége a kézzelfogható döntésekhez. Szegénységre, munkanélküliségre, vagy éppen betegségre. Egyik csoport sem igényli, most egy témát harmadszor is lenyomjak a torkukon, különösen ha van jobb munícióm is.

Bízom benne, hogy van. Az a téma, amelyet most tárgyalni szeretnék, már hetek óta foglalkoztat. Ez a propaganda és a vele szembeállított emberi reakciók témája.

A propaganda szó alapvetően olyan kommunikációt jelöl, amellyel egy adott emberi közösséget rá akarunk venni valamire. Bár a kifejezést leggyakrabban visszatetsző esetekben vesszük elő, a propaganda ugyanúgy használható hasznos ügyek elősegítésére is. Valójában a legtöbb cselekvésünk megítélése persze eleve viszonylagos, ami az egyik embernek hasznos, a másikat mélyen felháboríthatja. Már csak ezért sem lehet a propaganda felett általában ítéletet mondani. Ez egy eszköz, amely a modern világban szinte túlnőtt önmagán.

Miért mondom ezt? Nincs benne semmi ördöngösség. Értelemszerűen akkor van szükség propagandára, ha olyasmire akarjuk rávenni az embert, amit egyébként nem tenne. Ugyanilyen fontos követelmény azonban, hogy a célcsoport az adott témáról ne rendelkezzen tapasztalatokkal, hogy ne legyen eleve kialakult álláspontjuk. Az elv szempontjából lényegtelen, hogy a mindennapos reggeli fogmosásra vagy önkéntes karhatalmi besúgásra biztatunk, mindenképpen csak akkor lehetünk hatékonyak, ha valamilyen úton-módon kiragadjuk a dolgot abból a rendszerből, amit a közönségünk a hétköznapokban megszokott. Aki pontosan meg tudja ítélni a reggeli fogmosás előnyeit és hátrányait, azt semmilyen ínybetegséggel való riogatás sem hatja meg. Aki pedig tudja, mi a jó saját magának, azt a besúgásra is nehéz, vagy éppen lehetetlen rábeszélni...

A modern világban a fejünk búbjáig állunk olyan ügyekben, amihez nem értünk, hiszen mindnyájan specializálódtunk egy szakmára, sőt legtöbbször annak egy részletére. Egy ügyvéd nem mindig tud szót érteni egy közgazdásszal, ugyanígy viszont gyakran egy nemzetközi ügyekkel foglalkozó jogásszal is lehetnek problémái. A városok felduzzadása és a vidéki élet szinte teljes megsemmisülése eltörölte azokat a kapcsolódási pontokat is, amelyek szüleink, nagyszüleink egykori tapasztalatához, bölcsességéhez fűztek bennünket. Egyszerűen az életünket befolyásoló ismeretek jelentős részéhez soha nem férünk hozzá. Általában ezzel nem is foglalkozunk, az ember számít azoknak a tisztességére, akik az adott területen dolgoznak. Itt jön azonban képbe a propaganda. A tömegkommunikáció már az említett régi kötelékek elbontásában is szerepet játszott, de egyben pótolja is őket valamivel: megmutatja, hogyan gondolkodjunk. Elképesztő mennyiségű inger ér minket akár egy óra alatt: a reklámok, adománykérő közlemények, politikai csatározások, bűnügyek és ki tudja még mi minden. De amit látunk, az nem a valóság. Annak csupán az a szelete, amit a készítők láttatni szeretnének. Elég egy interjúból egy fontos mondatot kivágni, hogy mást jelentsen, elég egy poén mögé más háttérzenét illeszteni, hogy erősebben hasson a többinél. Nincs ebben semmilyen összeesküvés, ezek a szakmák, tevékenységek léteznek, talán az olvasó testvére vagy a szomszédja épp ilyen üzletágban keresi a kenyerét.

Végső soron az a kérdés van emögött is, ami a mostanában jórészt elsorvadófélben levő személyes kapcsolatok mozgatórugója: hogy kiben bízunk meg és kiben nem. Van olyan ismerősünk, akinek bármilyen kijelentését kétely nélkül elhisszük? Aligha. Mindenkinek van gyenge pontja, és - még ha jóhiszeműen is - mindenki téved valamiben. Az ismerőseinket, rokonainkat a helyükön kezeljük. Akkor hát miért hinnénk el bármit, amit ismeretlen emberek valahol messze valamilyen célból összeállítottak? Van ennek értelme? Persze. Azért teszünk így, mert könnyű. Pontosan azért, mert nem ismerjük őket... Hatalmas veszély rejtőzik ebben a helyzetben, ahogy arra a huszadik század véres története világosan rámutatott. Propagandával háborút lehet indítani, társadalmi rétegeket lehet megbélyegezni, életműveket lehet eltörölni. De maradjunk a közelmúltnál, gondoljunk Szíriára, és a sokat emlegetett amerikai beavatkozásra! Tudja valaki pontosan, hogy ki használt ott vegyi fegyvert ki ellen? Dehogy! Még helyben is átláthatatlan lehet a káosz... Mi még azt sem tudjuk biztosan, hány áldozat volt! Innentől kezdve miről beszélünk egyáltalán? Arról, hogy a hírek sokszor - valamilyen mértékben szinte mindig - érdekeket szolgálnak, és az igazság közvetítésének magasztos célja csupán ürügyet jelent.

Igen, a propaganda esetében nem az számít, hogy igaz-e. Ez a kijelentés talán furcsán hangzik, de nyilvánvaló: az igazság - már ha egyáltalán ismerjük - ritkán képes megmozdítani a tömegeket. Az igazság, a valóság ugyanis maszatos, szagos dolog, és izzadsággal, sőt, gyakran vérrel van beszennyezve. Egy öt perces hírblokk még csak bele sem tud kóstolni. Népszerűbb és hatásosabb módszer eldöntendő kérdéseket feltenni, mert a tömegnek nincs lehetősége mögéjük tekinteni, nincs módja meggyőződni a becsületünkről. Aki nem gyanakszik minden pillanatban, azt előbb-utóbb "megfertőzzük", és minél többet csüng valaki a különböző információs csatornákon, annál nehezebb neki folyamatosan gyanakodni. Ez a propaganda igazi csapdája: kijelöli a kereteket, amiben gondolkozhatunk. Elhangzik egy állítás: "Magyarország jobban teljesít", és képesek vagyunk akár egymás torkának ugrani. Pedig láthatnánk, hogy ez egy kegyetlen játék szokványos húzása, és hogy a valóság nem attól függ, mit mond a tévé, hanem attól, mi hogyan döntünk a saját hétköznapjainkban.

A manipuláció szándéka lehet jótékony, lehet kártékony. A konkrét közvetített üzenet szó szerint véve lehet akár igaz, vagy hamis is. Egyik sem számít. Ha élhető környezetet szeretnénk magunknak - beleértve ebbe a természeti és társadalmi környezetünket is -, akkor nem  hagyhatjuk magunkat manipulálni. Saját döntéseket kell hoznunk, saját felelősséggel, saját ismeretek alapján. Attól, hogy egy lakásba bekötötték az kábeltévét, a lakók még nem tudnak többet a világról. Ez brutális tévedés. Na jó, persze többet tudnak arról, amit mások tudatni szeretnének velük. De az igazi tapasztalat kint vár az utcán, a sportpályán, a táncteremben, a munkahelyen. A személyes bizalmon túl minden gyanú tárgya, ez a világ minden pontján, minden korban és időben így természetes. És hogy mit tegyünk, ha felismerjük, csőbe akarnak húzni? Ne dőljünk be semmilyen módon! Aki például harcol a propaganda állításai ellen, az már elveszett. Nem az állítás a lényeg, a szándék a lényeg. Ahogy Cicero mondta: cui bono? Kinek áll ez érdekében?

Kinek állt érdekében a damaszkuszi gáztámadás? Kinek áll érdekében a magyar lakosság elégedettsége? De folytathatom a sort: kinek áll érdekében a reggeli fogmosás népszerűsítése? Kinek áll érdekében a besúgóhálózat létrehozása? Ezek az igazi kérdések. Aki a propagandával harcol, az nem vitatkozik az állításaival. Talán kineveti, talán meg sem hallgatja, lényegtelen. A lényeg, hogy nem hiszi el, nem hagyja, hogy megváltoztassa a gondolatait. Ez a legtöbb, amit megtehetünk, mert ezzel hiúsítjuk meg magát a szándékot. Egészen abszurd világban élünk, manapság a fehérről szemrebbenés nélkül el lehet mondani, hogy fekete, a forróról, hogy hideg, a működésképtelen roncsról, hogy reményteljes gépcsoda. A bizalmunkat ezért érdemes lassan, körültekintően és fokozatosan adagolni, legyen szó akár erről a blogról, akár az indexről, vagy éppen a kuruc.infóról. Mindannyiunknak vannak érdekei. Aki az ellenkezőjét állítja, nos, annak én a magam részéről inkább nem "adagolok" semmit.

Nincsenek megjegyzések: