A másik oldalról

Mi tagadás, múlt héten eléggé a világpolitika aktuális híreinek - legfőképp a szíriai konfliktusnak - a hatása alá kerültem, és ez megmutatkozott az itteni blogbejegyzésben is. Miközben az emberek többsége szerte a világon a nyugodt hétköznapokat éli, a nagyhatalmi elit elvont, csalfa trükkökkel és szégyentelen propagandával sokkal hosszabb távra meghatározó döntéseket hoz. Annyira megbarátkoztunk már a közel-keleti háborúk gondolatával, és annyira hozzászoktunk a szereplők egymást meghazudtoló retorikájához, hogy egyes szavak jelentése is megváltozott. Nem tiszta már, hogy mi a háború, hogy mi a bizonyíték, hogy mi a vegyi fegyver, hogy mi a diplomácia. Aki elfogultság nélkül akarja megítélni a hírek jelentőségét, mindenképpen sötétben tapogatózik.

Száz évvel ezelőtt elég volt néhány napilapot alárendelni az állami hírfolyamnak, könnyen lehet, hogy az átlagember mégis könnyebben meglátta a cikkekben a valós, igaz részeket. A tömegkommunikáció felfejlesztése, az internet meghökkentő élményt nyújt azzal, hogy az ember bármilyen hírnek utána tud nézni, aminek akar. Amit viszont nem akarunk hallani, azt nem mondja el senki. Attól mindenki meg akar kímélni bennünket. Az újságíró nem írja le, a szerkesztő nem teszi be a híradóba, a politikus nem említi kampány közben. Ami senkinek sem tetszik, az ma nem is létezik. Így aztán a rendszer még azt is megengedheti magának, hogy bárki bármiről szabadon írjon, az a néhány kirívó gondolat el fog sikkadni a megszokott mantrák áradatában... Az emberre nézve nem az a legrosszabb, ha cenzúrázott sajtót olvas. A legveszélyesebb, ha nincs is szükség cenzúrára...  "Tanítsam meg neked, mi a tudás?" - mondta Konfuciusz - "Amennyiben tudsz egy dolgot, akkor felismered, hogy tudod, és ha nem tudod, akkor felismered, hogy nem tudod - ez a tudás." Ma épp ebben a bölcsességben szenvedünk hiányt a társadalom minden szintjén... Valószínűleg épp az elit fog leginkább megdöbbenni, mikor nem sikerül kibogozni az általuk összehozott valamelyik csomót, és megremeg alattuk az egész felépítmény.

De hát mégis mit tehetünk a hétköznapokban? Van egy kimondatlan, eltitkolt kockázat, amit a legtöbben biztosan az utolsó pillanatig megpróbálnak a szőnyeg alá söpörni. Mivel próbálkozhat, aki nem szeretne struccot játszani?

A válasz elméletben pofonegyszerű. Távolságot, függetlenséget kellene kiépíteni mindentől, ami a következő években veszélynek lesz kitéve. El kell szakítani a kapcsolatokat a hanyatló rendszerekkel, mielőtt magukkal rántanának bennünket. Ha ezt önként meg merjük tenni, azzal nem csak időt nyerünk, hanem felfoghatatlan mélységű szellemi felfrissülést is. Aki csak kicsit is el tud vonatkoztatni a szokásos rutinjától, az tudja, hogy harminc év múlva a jelenlegi nyugdíjrendszer emlék lesz csupán. Tudja, hogy a jelenlegi politikai viszonyok nem vezetnek sehová. Tudja, hogy a gazdaságban - például Magyarországon - egy reményt keltő folyamat sem látszik hosszú távon. Igazi kín minden kétséget félreszorítani, és megmérgezheti azt is, ami szép az életünkben. Ezzel szemben a tudatos visszavonulás olyasmivel kecsegtet, ami a modern világban - bármennyire szomorú kimondani -egyre ritkább: önbecsüléssel. Talán fel sem fogjuk, micsoda erőt képvisel ez a kifejezés...

Mindez természetesen meg kell hogy nyilvánuljon abban a munkában is, amit a megélhetésünkért végzünk. "Az vagy, ami létrehozol" - írtam egy korábbi posztban, de messze nem csupán az én személyes megszállottságomról van itt szó. Az emberi minőséget az alkotás tényleg képes kifejezni, ellenben a fogyasztás inkább rombolja azt. Ki képvisel értéket, aki megfőzi az ételt, vagy aki megeszi? Ha csupán ennyit tudunk róluk, akkor aligha kétséges a válasz... Ezzel az egy gondolattal persze brutálisan sok mostani munkahelyet "végeztem ki". A legtöbbünket egyáltalán nem érdekli, hogy amiből élünk, hozzátesz-e valamit a világhoz vagy sem. Nem elviseljük az alkotás hiányát, hanem tudatában sem vagyunk. Arrébb toljuk a papírtömböt, még egyszer megnyomjuk a gombot, utoljára megszámoljuk a pénzt, aztán menekülünk. Menekülünk a fogyasztásba.

Vannak konkrét lehetőségeink, hogy mindezen változtassunk, olyan is akad, amit akár ma is meghúzhatunk. Kérdés, hogy észre akarjuk venni, vagy sem... Az első ilyen esély mellbevágóan egyszerű. Sokak szemében valószínűleg káromlásnak tűnik majd. Ez viszont a tényen nem változtat: nincs szüksége mindenkinek munkahelyre. Pont. A tevékeny mindennapokhoz nem szükséges a gazdaság országos, vagy akár globális egészében részt venni. A háztartásban végzett munka épp ennyire fontos és becsületre méltó.

Persze ez a munka nem egyezik meg a reklámokban látott, kisminkelt színészek által előadott szemfényvesztéssel. Azok a reklámok éppen a fogyasztás, konkrétan a vegyszerfogyasztás fellendítését célozzák, eszközük pedig a házimunka megbecsülésének szétrombolása. Pedig elvileg mindenkinek tudnia kellene, hogy nem a mosogatószer mosogat; de ha eleget halljuk, akkor elhisszük, hogy csak azon múlik... Valahogy így hittük el azt is, hogy a háztartásokra, mint gazdasági egységekre nincs szükség, mert az ipar mindennel ellát minket, amire szükségünk van. A gazdaságnak növekednie kellett, ezért már nem volt elég, ha csalásonként egy ember dolgozik az ipari gazdaságban. Kellett a második, aztán a harmadik, és időnként még a gyerekek is. Aki otthon marad, az ostoba és értéktelen, körülbelül ez a közvélekedés... És miért? Pontosan azért, mert aki a háztartás gazdaságában tevékenykedik, az független. Erről a munkáról nem lehet profitot lehúzni, nem lehet megadóztatni. Ebből nem lehet exportálni, nem lehet rá hitelt adni. Rosszabb mint a fekete munka, mert még az eredményét is csak egy szűk csoport élvezi. Mintha a Sátán teremtménye lenne.

Nincs ebben semmilyen túlzás, a háztartás ugyanis messze túlmutat a főzés-takarítás kettősségén. Ma már ebbe sem gondolunk bele. Hozzá tartozik ezer kisebb-nagyobb feladat, amellyel a nagy társadalmi rendszerektől függetleníteni tudjuk magunkat. Kisebb használati tárgyak készítése, javítása, otthonunk és a környék gondozása, a kertek és háziállatok nevelése. Csodálkoztunk valaha, hogy a nagymamánk vagy az édesanyánk miért tud feleannyi pénzből sokkal finomabb csirkepörköltet készíteni, mint mi? Azért, mert megdolgozott érte... Ha akarnám sem tudnám felsorolni, mi minden tartozhat még a házimunka körébe a természetes gyógymódoktól  gyermeknevelésen keresztül a helyi politikáig. Szinte felmérhetetlen erőforrás egy jól működő társadalomban.

Nem hiszem, hogy véletlen lenne, hogy ezt a kulcsfontosságú szerepet általában az asszonyok vállalták a régebbi időkben. Ugyanakkor a nemi szerepek és megkülönböztetés témája egy hajszállal túlmutat a mostani kérdésen... Egyszer bizonyára sorra kerül majd ez is. A lényeg most annyi, hogy - nemektől függetlenül nézve is - a háztartások felélesztése az egyik legkomolyabb fegyverünk bármilyen gazdasági krízis esetén. A kommunizmus alatti háztájik, vagy a korábbi háborúk idején elszaporodó "győzelemkertek" kristálytisztán kirajzolják ezt az irányt. A dolog azonban nem megy egyik napról a másikra, különösen akkor nem, ha nincs tanítómesterünk. A háztartás kegyetlen világ. Ott nincs kire áthárítani a felelősséget, nincs ötnapos munkahét, nincs szabadság, nincsenek béren kívüli juttatások, sőt, bér sincs. Cserébe viszont működőképes és van értelme.

Utolsó gondolatként kicsit visszatérnék a megelőzés témájához. Könnyen lehet úgy érvelni, hogy aki például szándékosan kivonja magát a munkaerőpiacról, az maga is gyorsítja a hanyatlást, hogy az ilyen ember átáll a "másik oldalra". Hiszen így nem lehet róla profitot lehúzni, nem lehet megadóztatni, stb. Aki felkészül, aki a tudatos visszavonulást választja, szinte elkerülhetetlenül ellendrukkerré, csúnyább szóval árulóvá válik. Nem ezen jelzők büszke viselésére nevelnek minket a szüleink, az vitathatatlan... A probléma azonban végeredményben ennél sokkal primitívebb: oda kell állnunk, ahol számunkra vállalható, és működő világot látunk. Ez a blog arról szól, hogy én mit látok. Mindenki maga eldöntheti, és mindenki el is dönti a saját sorsát. Ha nincs szerencsénk, akkor ezért néhányan megvetnek, kinevetnek, talán gyűlölnek is majd. Az első ítélet mégis mindig a saját ítélet, azt hiszem, érdemes arra is odafigyelni.

5 megjegyzés:

JI írta...

Kedves Ádám!

Olvasva írásod, azzal teljes mértékben egyet tudok érteni.
Sajnos egy kép ugrik be minduntalan, mintegy ellenpéldaként, miért is oly' nehéz a leírtakat megvalósítani a gyakorlatban legtöbbünk számára: a háztartás mint gazdaság a panel 6. emeletén nem működőképes, ott nincs gazdaság, mert nincs sem háztáji nevelése, sem megfelelő élettér az egéz önellátás beindításához...

Üdv.: JI

Sleisz Ádám írta...

Kedves JI!

Igazad van, sajnos ilyen körülmények között tényleg komoly nehézségekbe ütközik a klasszikus háztartásvezetés. Nem lehetetlen bizonyos eredményeket elérni, de összehasonlíthatatlan egy kertes ház esetével... Mégis azt gondolom, hogy az egész társadalmat nézve ez egy fontos erőforrás lehet.

doxaki írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
doxaki írta...

Sziasztok!
Egy városi panellakás árából takaros falusi kertes házat lehet venni. Most még!
Mondjuk elég lehangoló jövő előtt állnak a lakótelepek, ha ezt sokan felismerik, de úgy tudom már most alig lehet eladni egy panellakást...
Ádám, köszönjük hogy megfogalmazod azt, amit senki nem mer kimondani!
Üdv! doxaki

Sleisz Ádám írta...

Szia, doxaki!

Nagyon szívesen, én pedig köszönöm a hozzászólásokat!

Ami a panelrengetegeket illeti, túl sok reményt én sem fektetek beléjük. Egy belvárosi bérház igazi találékonysággal talán még gazdaságosan működtethető, legalábbis jó ideig.