Korántsem szeretnék panaszokat zúdítani az idetévedt olvasóra, de néha valóban meglepő nehézségeket tartogat számomra a téma, amellyel e blog foglalkozik. A hét első napjaiban rendszerint azon kapom magam, hogy az aktuális bejegyzés témáján töröm a fejem, és igen ritkán fordul elő, hogy összeszedett, kész gondolatok pattannak ki belőle. Ebből következik aztán a bejegyzések közzétételének immár rendszeres átcsúszása szerdára, amivel az önbecsülésem gyanúsan simán meg tudott békélni... De innen ered az is, hogy gyakran csak a következő alkalommal látok meg néhány lényeges motívumot, hogy sokszor le kell ülepednie a leírt dolgoknak, mielőtt teljesen kitisztulnának. Igen gyakran elmondható, hogy az esszék első fele visszatekintés és értékelés, a második részük pedig inkább nyers kísérletezés és érvelés. Ez egyszerűen a blog formájából, a hetes periódusból adódik.
Azért hoztam fel most ezt a kis személyes monológot, mert legutóbb úgy éreztem, nem sikerült elég ütős és velős módon visszaadni a csúcstechnológia elégtelenségének dilemmáját. Amikor én erről olvastam, amikor magamban végiggondoltam, akkor sokkal mellbevágóbb volt... Jó néhány napnak kellett eltelnie, mire rájöttem, hogy ez csak azért van, mert egy számomra egyértelmű történetet mondtam el, nekem már "nem volt új a poén". Hogy pontosan mi is volt a lényeg legutóbb? Valójában nagyon tömören meg lehet fogalmazni. A következő mondat: "Azt kell felhasználnunk, amink van, semmi egyebet."
Még most is banálisan, laposan hangzik, pedig harsognia, üvöltenie kellene. Olyan világban élünk, amelyben a napi betevő falatunk több ezer kilométerről érkezik. Amelyben az egyre fogyatkozó erőforráskészletünk minél mohóbb elpusztítására törekszünk. Olyan világban élünk, melyben minden gazdasági érték alapja az adósság, a hitel... Ha valamikor, akkor most nagyot kellene szólnia ennek a mondatnak. Persze amíg közvetlenül nem tapasztaljuk meg, mi is mindezzel a probléma, addig akár le is tagadhatjuk a helyzetet magunk előtt is... Ezzel azonban egyáltalán nem kerülünk közelebb a boldogsághoz vagy a nyugalomhoz. Ott lesz minden tettünkben az a kínos ellentmondás, hogy ennek az egyszerű elvnek nem felelünk meg. Maga az életmódunk, a civilizációnk legmélyebb alapjai szállnak szembe vele. Dobjuk el a dédelgetett gépeinket, kütyüjeinket, a legújabb modellt, a leggyorsabbat, legnagyobbat, legerősebbet? Ennél nagyobb káromlást nem egyszerű a szélbe kiáltani, mégis sikerült. Így szól: elégedj meg azzal, amid van.
Ez a szemlélet már azt hiszem elég durva ahhoz, hogy legalább a figyelmet megragadja. Ami csak távolról is fenntartható, attól ez bizony elválasztatatlan. Sőt. Valójában sokkal kevesebb anyagi jószágot birtoklunk, mint azt elsőre gondolnánk. A saját személyes vagyonunk jelentős részét statikus, állandó tényezőnek gondoljuk, amelyre feltétel nélkül alapozhatunk. Rá van vésve, bele van égetve a nevünk, és kizárólag mi ítéljük meg, mi legyen vele. Ha akarjuk, akkor el is pusztíthatjuk. Jogosan tekintünk így rá, valóban ennyire biztos talajon áll? Távolról sem. A legtöbb vagyontárgyunk tagadhatatlan függésben van a környezetünktől, azoktól a folyamatoktól és rendszerektől, melyeknek a válságáról és összeomlásáról éppen beszélek. Például van egy autónk, ott áll a garázsban. Vigyázunk rá, tisztogatjuk, büszkélkedünk vele. Ha azonban az üzemanyag ára a duplájára emelkedik, akkor az autó értéke is biztosan megváltozik, hirtelen jóval kevésbé lesz használható. Hirtelen - még ha nem is vesszük észre - a "tulajdonunk" egy része elpárolgott. Még egyszerűbb példa, ha beüt egy komolyabb válság az állami gépezetben és a közbiztonság megrendül. Nem kell, hogy kiraboljanak ahhoz, hogy óvatosabbak legyünk és néhány vagyontárgyunkat inkább elrejtsük vagy nyomott áron túladjunk rajtuk. Remélem, hogy a világban körülnézve mindenki számára egyértelmű, hogy nem üres absztrakciókról van szó...
Minden lényeges folyamat az anyagi elszegényedés felé mutat, ezt a megfigyelést felesleges lenne, sőt, hiba lenne kozmetikázni. Amikor azonban azt mondom, hogy azzal kell élnünk, ami valóban rendelkezésre áll, akkor nem csupán a társadalom további anyagi gazdagodását és az imént említett félig-meddig illúziókból álló vagyontárgyakat zártam ki. A törekvés ennél jóval szélesebb körben érvényes. Arra is vonatkozik, amit valóban lehetetlen elidegeníteni az embertől.
Bizony, van olyan tőke, amelyet minden külső beavatkozás nélkül is saját magunkban hordozunk, amely független a körülményektől, a konkrét szituációtól. Az ember a természet része, kis romantikát beleszőve mondhatnám úgy is, hogy a vadon gyermeke. Az elmúlt évszázadok fő irányát faramuci módon a természet leküzdésében szabtuk meg, és ezzel az elért eredmények mellett megdöbbentő károkat is okoztunk. Az önostorozás mellett azonban nem szabad elfeledni, hogy a a földdel, az élettel való összetartozásunk nem csupán egy átok a modern társadalomra, hanem egyben a kivezető út is az egész slamasztikából. A csúcsszuper gépek helyett az emberi tehetségre, szorgalomra, kitartásra, tűrőképességre és fegyelemre is helyezhetnénk a hangsúlyt, csak hogy jó néhány szükséges tulajdonságot említsek a sok közül. Hiszen mire szolgálnak a gépek? Hogy mindenki mindent el tudjon végezni egy gombnyomással, hogy a fentiekre ne legyen szükség... Ráadásul miközben azt a délibábot kergetjük, hogy méla semmittevés töltse ki a napjainkat, külön szórakoztatóiparra, személyes hobbikra van szükség az eredmény elviseléséhez. Így kell levezetnünk, rövidre zárnunk azt, ami élővé tesz minket, ahelyett hogy a munkánkba fektetnénk, és így aratnánk le a gyümölcseit.
A mostani folyamatok és a történelmi példák azt mutatják, hogy e belső erőforrások kihasználására könyörtelenül rá leszünk kényszerítve. Talán nem áll majd felettünk egy ütővel felszerelt verőlegény, de épp elég ha érezzük a bőrünkön a gyerekeink pillantását, ha látjuk a rendszer kilátástalanságát. A saját korlátaink megkísértése és a saját lehetőségeink kihasználása egyáltalán nem alávalóbb az anyagi erőforráshatárok üldözésénél. A kihívás megéri a fáradságot, talán az sem szentségtörés, ha azt állítom, bizonyos mértékig mindnyájan ezért születünk erre a világra...
A munkánk során használt termelőeljárások és -módszerek eszerint alapvető átalakításra szorulnak majd. Elsősorban nem gépekre lesz szükségünk, hanem egyre inkább szerszámokra. A munkát segítő és nem azt helyettesítő technológiára, amely a lehetőségeinkhez illeszkedik. Megfelel a körülményeinknek és méltó emberi mivoltunkhoz. A komposzt, a logarléc, a kerékpár ilyen. A műtrágya, a zsebkalkulátor és a gépkocsi nem.
De úgy becsületes, ha magamon kezdem a sort. Vegyük csak a blog példáját, amellyel a mai bejegyzést indítottam! Az első mondat helytálló: a nehézségek ebben az esetben nem adnak indokot a panaszkodásra, hiszen épp ezért a kihívásért fogtam bele az egészbe... Ami viszont a technológiát illeti, nos, meghúzhatom magam a sarokban. Nézetem szerint a számítógép, melynek billentyűzetét éppen püfölöm, és az internet, amely eljuttatja a szöveget az olvasókhoz, egyaránt reménytelenül romlásra vannak ítélve. Hogy ez miért baj? Nem is gondolná az ember, hogy mennyivel könnyebb a kényelmes virtuális környezetben fogalmazást készíteni, mint papíron kézzel vagy akár írógéppel. Leírok valamit, nem jó, kitörlöm. Semmi nyoma. Részleteket illesztek ide vagy oda, rögtön átlátható, hogy stimmelnek vagy sem. Fenntartható technológiát használva mindez nem magától értetődő, mindez sokkal inkább a saját szellemi képességeimre, képzeletemre hárulna. Szoktam ezzel próbálkozni például utazás közben, ezért pontosan tudom. Kíváncsi vagyok, hogy a modern társadalom hány százaléka tudna kézzel megírni egy olyan több oldalas, borítékba csomagolt, postai levelet, amelyhez hasonlókkal néhány évtizede a távolba szakadt rokonok, barátok tartották egymással a kapcsolatot. Gyanítom, hogy lelombozó lenne az arány.
Ami az internetet illeti, ez a történet még inkább rámutat a dolog visszásságaira. A világ legegyszerűbb dolga egy ingyenes blogban megjelentetni a gondolataimat. Aki akarja, az elolvassa, aki nem, az nem. Mindez emberi úton egy folyóiratot, egy újságban vitt rovatot, levelezőlistát, könyvkiadást vagy egyéb hasonló konstrukciót igényelne. Ez nem lenne ingyenes, tehát külön anyagi befektetést igényelne tőlem és valószínűleg az olvasóktól is, de ez még azzal együtt is szinte elenyésző probléma, hogy éppen nincs a dologra mindent elsöprő kereslet. Az igazi szakadék abban rejlik, hogy ez bizony már személyes felelősségvállalást, valódi megjelenést, közösségépítést jelentene, valamit amitől a megmondóemberi "blogger" hozzáállás nem is állhatna távolabb...
Nem tudom megígérni, hogy most rögtön rávetem magam ezekre a változtatásokra, egyelőre vannak a listámban előrébb való tényezők. Ez azonban nem jelenti azt, hogy elfelejteném a leírtakat, hogy ne lennék velük tisztában. Fájdalmas ez, hiszen épp a tapasztalatokon és kihívásokon keresztül számomra is rengeteg jótékony hatása lehetne, ha felgöngyölíteném e két kifejtett szálat, de jelen pillanatban az életem más területein próbálok hasonló elemeket kibontakoztatni. Így ez még mindenképp várat magára egy ideig.
Bizonyára mindenki meg tudja tenni, hogy hasonlóan átgondolja néhány napi tevékenységét, vagy akár a megélhetését biztosító munkát. Aligha lesz olyan, aki ne találna olyan pontokat, amelyet emberibbé, lehetne tenni. Persze ha tényleg őszintén keresgél... Ha tanár lennék fel is adnám ezt házi feladatnak, A tervek szerint fogok ugyan még technológiai példákat mutatni, de ezt a momentumot semmi sem helyettesítheti.
Új ritmusok
Az utóbbi hetekben e blog hasábjain újra és újra az utánzást ostoroztam, helyette pedig a könyörtelen, tabukat nem ismerő helyzetértékelést és az ezen alapuló alkalmazkodást helyeztem előtérbe. Ez a szembeállítás ugyanakkor egyáltalán nem egy univerzális igazság, nem valamilyen kőbe vésett törvény. Az emberi faj alkalmazkodóképessége valóban elképesztő, és jórészt tényleg ennek köszönhetjük minden eredményünket, ugyanakkor ez a tehetségünk szoros kapcsolatban áll egy másik tulajdonságunkkal, méghozzá a társas életmóddal. Közösségben élve sokkal rugalmasabban tudunk viszonyulni a felvetődő problémákhoz, mindig van egy B-terv, amelyet elővehetünk, amikor szerencsétlenül járunk. Lehet, hogy ez a B-terv egy állami beavatkozás, egy ismerőstől kért szívesség, vagy a családi kapcsolatok mozgósítása, a lényeg mindenképp ugyanaz. Ha egy tűzvész miatt leég az otthonunk, legtöbben akkor is tudnánk ideiglenes hajlékot találni.
A közösségek működésében az utánzás kulcsszerepet játszik. Rengeteg mindent lehet elmondani a társas reflexeinkről és a velük kapcsolatos visszásságokról, de ez a tétel annyira kétségtelen, hogy pszichológiai - tehát természettudományos igényű - kísérletekkel is sikerült igazolni. Vegyük például Asch kísérletét, amelyben látásvizsgálatnak álcázva éppen ezt vizsgálták! Papírlapokra rajzolt vonalak hosszát kellett összehasonlítani. A résztvevők azt látták, hogy egy egyértelmű, tényszerű kérdésre a körülöttük levő társaik - valójában beépített emberek - következetesen rossz választ adnak. Az eredmény: az esetek több mint egyharmadában a kísérleti alany csatlakozott a nyilvánvalóan helytelen válaszhoz, csupán a közösség véleménye miatt. Tehát egy látásvizsgálaton sokan nem a szemüknek, hanem a fülüknek hittek inkább. Ráadásul még azokban az esetekben is, mikor az adott személy ragaszkodott a helyes válaszhoz, gyakran kényelmetlenül, feszélyezve érezte magát miatta. Ha jobban belegondolunk, ez az eredmény brutális. Szeretünk arra hivatkozni, hogy az eszünkre hallgatunk, de ez csak olyan körülmények között igaz, amikor a befolyásoló tényezők nem elég erősek. Megfelelő manipulációval meghökkentő dolgokra vagyunk hajlandóak, ami rémisztő veszélyt jelent, ugyanakkor egyben felvillanyozó lehetőség is.
Azzal érzünk közösséget, akit saját magunkhoz hasonlónak gondolunk, azért tudunk áldozatot hozni, akinek a helyébe tudjuk képzelni magunkat. Ez adja a társas élet savát-borsát, és ugyanúgy vonatkozik a legeldugottabb törzsi csoportra, mint bármelyik feljegyzett civilizációra az antik világtól a klasszikus Kínáig, vagy a globális modern jelenig. Ez azonban mit sem változtat a tényen, hogy nem minden közösségnek van jövője. Ha van bármilyen tanulsága a történelemnek, akkor ez az. Néha egész egyszerűen egy másik minta utánzása a célravezető, ha nem akarunk elpusztulni. Arnold Toynbee - a ciklikus történelemfilozófia egyik élharcosa - éppen abban határozta meg egy civilizáció hanyatlásának egyik biztos jelét, amikor az utánzás már nem működik. (Mellesleg ez a ciklikus, visszatérő jelenségeket kereső látásmód már kis túlzással önmaga is egy ilyen jel, hiszen a társadalom túlnyomó többsége számára a történelem javíthatatlan különcök kedvtelését kielégítő panoptikum csupán.) A legtöbb közösség életében eljön ez a pillanat, amikor a vezető réteg, a közös vallás és a hozzájuk kapcsolt értékek már kevésbé csábítóak. Amikor egyre többen utasítják vissza az örökségüket valamilyen tökéletesen idegen élményért. Különösebb keresgélés nélkül is felötlik egy jelenlegi példa: a zene. A manapság népszerű dalok, stílusok túlnyomó többsége afrikai eredetű jazz, rock, blues, rap alapokon nyugszik, vagy éppen korábban elképzelhetetlen, elektronikusan létrehozott effekteken. A modern civilizáció zenéje eredetileg nem ez, hanem a klasszikus szimfóniák, hegedű- és zongoraversenyek. Ezt hallgatta Watt, Newton és Einstein, de ezt hallgatta Széchenyi is. Az operák ma furcsának és gyakran visszataszítónak beállított világa egyszerre töltötte be az arisztokrácia és a legkisebb kispolgár képzeletét is. Ma az egész alig több, mint reménytelen zárvány, mert az emberek elfordultak tőle.
Az iménti gondolatok üzenete nem az, hogy mostantól mindenki járjon operába, és ezzel fogjuk megmenteni a modern életmódot. Sokkal inkább azt akartam körüljárni, hogy az utánzás időnként becsődöl, és amikor ez történik, különösen oda kell figyelni a reflexeinkre. Talán így észreveszünk olyan döntéseket is, amelyeket semmi más, csupán egy lefelé tartó közösség iránti kötődésünk diktál...
Mindez felírható gazdasági színtéren is, ebben a leszűkített esetben pedig elsőre esetleg nem feltűnő alattomos buktatók is megjelennek. Ebben a kérdésben - sok máshoz hasonlóan - a célok és az eszközök egyaránt az ipari civilizáció értékrendjével vannak átitatva, ennek megfelelően ha bármelyiket is változatlan formában hagyjuk, akkor ugyanoda jutunk, ahol most is vagyunk. A nemzetközi zöld mozgalom megmutatja, milyen az, amikor a kézzel megfogható, látványos visszásságok elleni tiltakozás a mélyebb alapok hiányában öncélú vergődéssé silányul. Az ipari rendszerben kételkedő százak, ezrek és milliók tétlensége pedig épp ellenkezőleg, a konkrét személyes tevékenység fontosságát emeli ki. Másképp fogalmazva: a gazdasági döntéseink célján - a minél nagyobb vagyon minél gyorsabb összehordásán - és az ennek elérésére használt eszközön - az aktuális technológián - is változtatnunk kell. Márpedig ez félreérthetetlenül a modern csúcstechnika visszaszorítását is jelenti.
De mégis mit keressünk helyette? A válasz hihetetlenül egyszerű: azt, amire a konkrét esetben szükségünk van. Jellegre persze lehet általánosítani, ezt pedig legkönnyebben a jelenlegi próbálkozásaink hiányosságain keresztül ítélhetjük meg. Múlt héten - Ernst F. Schumacher nyomán elindulva - írtam arról, hová vezet a modern vívmányok alkalmazása szegény országokban: a lakosság vándorlásához a vidékről a városokba, a felpüffedt nyomornegyedekhez és munkanélküliséghez. Erőszakhoz, kilátástalansághoz és a közösségek széthullásához. Az utánzás megbukása ezt vonja maga után. Hogy mindezt megakadályozzuk, nem a minta nagyszerűségét kell tovább sulykolni, vagy éppen erővel kényszeríteni, hanem másik irányt kell mutatni.
A jövő technikájának számos egyértelmű vonása van, mai szemmel azonban jó közelítéssel néhány szóban összefoglalhatóak. Először is kis igényűnek kell lennie. Mivel a helyi közösségek erejét ki akarjuk használni, nem szakíthatjuk szét őket, a termelésnek az emberek lakhelyének közelében is működnie kell. Akkor is ha háború van, ha nincsenek közművek, vagy akadozik a közlekedés. Sem az alapanyag, sem a szükséges szerszámok nem lehetnek függésben távoli helyek távoli döntéseitől. Ahol nincsenek erdők, ott nem fűthetünk fával, ahol nincsenek gépgyárak, ott nem szánthatunk traktorral. Az az előttünk álló években ez egyre biztosabban a csődöt vonja maga után. Azt kell felhasználnunk, amink van, semmi egyebet.
Természetesen van egy tényező, amellyel az említett "igénytelenség" ellentmondásban áll, ezért az imént nem soroltam fel: az adott technikához csatlakozó emberi tudás. Amit más frontokon elveszítünk, azt a gyakorlati tudás területén kell kipótolnunk. Ne is próbáljunk úgy tenni, mintha az emberi tudás csúcstermékei a high tech kütyük lennének! Ezek legtöbbje az élet egy apró részletének szinte elhanyagolható mértékű módosítását célozza, és eltűnésüket alig vennénk észre. Ennél sokkal nagyobb kihívás olyan eszközöket készíteni, amelyek nem ágyazódnak be a jól ismert, kiépített, laboratóriumi körülmények közé, hanem azoktól függetlenül oldanak meg alapvető műveleteket. Az egyiptomi piramisokat ma talán egy hónap alatt felhúzná egy komolyabb építőipari cég. A köveket importálnák Mexikóból, a szarkofágokat Japánból, az építészeket Németországból, és így tovább. Mégsem mondanám, hogy jobban értünk a piramisokhoz, mint az ókoriak, sőt. Rengeteget áldoztunk arra, hogy a gépeinkkel kiváltsuk, szükségtelenné tegyük az emberi tényezőt, de az anyagi korlátok megjelenésével ismét ahhoz kell visszanyúlnunk.
Az eddig leírtakon felül a speciálisan megfelelő technika választása azt feltételezi, hogy át kell látnunk az egyes folyamatok kapcsolódási pontjait. Soha nem lesz egy univerzális eszköz, mindig többfelé kell figyelni, és alapvetően több dologhoz kell érteni. Az ipari ember vagy éppen a homo oeconomicus azt mondaná, hogy ez nem hatékony. Tényleg nem az. De nem ezért vállalkozunk rá, hanem azért mert rugalmas, és azért, mert fenntartható.
Természetesen van egy tényező, amellyel az említett "igénytelenség" ellentmondásban áll, ezért az imént nem soroltam fel: az adott technikához csatlakozó emberi tudás. Amit más frontokon elveszítünk, azt a gyakorlati tudás területén kell kipótolnunk. Ne is próbáljunk úgy tenni, mintha az emberi tudás csúcstermékei a high tech kütyük lennének! Ezek legtöbbje az élet egy apró részletének szinte elhanyagolható mértékű módosítását célozza, és eltűnésüket alig vennénk észre. Ennél sokkal nagyobb kihívás olyan eszközöket készíteni, amelyek nem ágyazódnak be a jól ismert, kiépített, laboratóriumi körülmények közé, hanem azoktól függetlenül oldanak meg alapvető műveleteket. Az egyiptomi piramisokat ma talán egy hónap alatt felhúzná egy komolyabb építőipari cég. A köveket importálnák Mexikóból, a szarkofágokat Japánból, az építészeket Németországból, és így tovább. Mégsem mondanám, hogy jobban értünk a piramisokhoz, mint az ókoriak, sőt. Rengeteget áldoztunk arra, hogy a gépeinkkel kiváltsuk, szükségtelenné tegyük az emberi tényezőt, de az anyagi korlátok megjelenésével ismét ahhoz kell visszanyúlnunk.
Az eddig leírtakon felül a speciálisan megfelelő technika választása azt feltételezi, hogy át kell látnunk az egyes folyamatok kapcsolódási pontjait. Soha nem lesz egy univerzális eszköz, mindig többfelé kell figyelni, és alapvetően több dologhoz kell érteni. Az ipari ember vagy éppen a homo oeconomicus azt mondaná, hogy ez nem hatékony. Tényleg nem az. De nem ezért vállalkozunk rá, hanem azért mert rugalmas, és azért, mert fenntartható.
Ismerős történet
Egészen furcsa számomra, de néha épp azokat a bejegyzéseket a legnehezebb megírni, amelyeknek a felvezetésére heteket szántam, és amelyekben terv szerint éppen a legkevesebb saját kútfőből származó érv lenne található. Nem titok, hogy ezúttal is egy ilyen következik, arról, hogy az általános szegénység, a hanyatlás miként befolyásolja az gazdasági tevékenységekhez (avagy egyszerűbben: a munkához) használt technológiák kiválasztását.
Hogy miért volt nehéz ebbe belefogni? Valószínűleg azért, mert az elsődleges forrásomul szolgáló - korábban többször említett - A kicsi szép című tanulmánykötet egész másképp, és egész más szempontból vizsgálódik. A szerző, Ernst Friedrich Schumacher vérbeli közgazdász volt, olyannyira, hogy jó ideig magával John Maynard Keynes-szel, a jelenleg uralkodó gazdaságpolitikai irányzatok egyik atyjával is együtt dolgozott. Más kérdés, hogy életének későbbi szakaszában olyan, gyakorlati munkát megkívánó pozíciókba került, amelyek sok esetben rendkívül messzire sodorták a gazdaságtan fő áramlatától, és sokkal közelebb a nyugodt, egyensúlyt kereső létfilozófiához. Húsz évig vezető gazdasági tervezőként dolgozott a Brit Nemzeti Szénbányáknál, így reális képe volt az energiaszektor jövőjéről és lehetőségeiről, egyszersmind - mivel ez a cég akkoriban a világ egyik legnagyobb vállalatának számított - az embercsoportok, közösségek pszichológiáját, szervezési problémáit sem hagyhatta figyelmen kívül. Hiszen hiába minden nagyszerű gondolat és elv, ha a valósággal nem lehet őket összeegyeztetni; számos fő akadály pedig éppen az emberekbe van "belekódolva". Schumacher nem kezd el azon siránkozni, hogy például mennyire kapzsi vagy mennyire gyáva ez vagy az a társadalmi réteg. Ha ő megállapít valami hasonlót, akkor tudomásul veszi, és megpróbálja ennek tudatában kezelni a konkrét feladatot. Mindez rám személy szerint igen nagy hatással volt, és rendkívül nagyra becsülöm.
A kicsi szép, noha teljes természetességgel beszél a fenntarthatóság fontosságáról, rengeteg lehetséges következményről nem szól. Ez legfőképp annak köszönhető, hogy sokkal gyakorlatibb és kézzelfoghatóbb, mint szinte bármelyik gazdasági hír egy mai magyar napilapból. Ennek megfelelően viszont szinte mindent a jelen pillanat döntéseire és a közeljövő problémáira vezet vissza. Ha saját írásaimmal hasonlítom ezt össze, akkor azt mondhatom, "belőlem" talán éppen ez hiányzik leginkább. Noha én sem szeretek siránkozni (nagy csalódás lenne nekem, ha a blog mégis ezt közvetítené...), de kétségtelen hogy mivel a szemem előtt legtöbbször évszázados távlatok lebegnek, a konkrét gyakorlati példákról egyszerűen nem tudok nagy mélységben, hosszan írni. Nem vagyok erre büszke, és gyakran szívesen változtatnék rajta, de ez a kérdés például pontosan emberi korlátokra mutat rá: a tapasztalataim nem mérhetőek össze Schumacherével a könyv írása idején, és könnyen lehet, hogy még saját szakterületemen sem érem majd el azt a szintet soha. Igen nagy különbség van abban, ha kvázi kívülállóként megfigyelünk valamit, illetve ha felelős pozícióban számításba vesszük azt. A könyv üzenetét így el tudom olvasni, fel is tudom fogni, de a maga teljességében továbbadni aligha lennék képes. Így aztán - akár tetszik, akár nem - haladok tovább a saját tempóm szerint. Ha ez csak annyira lenne elég, hogy néhányan utánanéznek a forrásnak, már bőven megérte.
A téma, amiről szó lesz, Schumacher munkásságának egy ma eddig nem említett területével kapcsolatos. Szakértelme ugyanis - amint azt már az elmúlt hetekben nem egyszer felhoztam - kiterjedt a harmadik világ gazdasági kihívásaira is. Mint India, Burma és Zambia kormányának gazdasági tanácsadójától, ezt alighenem el is várta mindenki... Pontosan itt jön a képbe a szempontok felvázolt különbsége: ezek a kihívások az ötvenes-hatvanas-hetvenes években tökéletesen aktuális és megoldatlan problémának számítottak, amelyek bizonyos körökben komoly érdeklődésra tartottak számot. Amennyire tudom, a helyzet azóta nem sokat változott, tehát ugyanazok a problémák sok helyen ma is megtalálhatók, de talán még az érdeklődés sem hagyott alább. De hát mégis hogyan lehet ez az egész releváns a teljes ipari civilizáció számára, amely az én fő témám? Miért kellene a hanyatlásra való felkészüléshez olyan országok ügyeit figyelni, ahol esetleg soha nem is volt számottevő ipar?
A kérdésben többé-kevésbé benne van a válasz: mert a hanyatlás minden jel szerint nálunk is megrendíti, ezután pedig meg is szünteti majd a modern ipart. Mikor hasonlít a sosemvolt gazdagság arra, amit korábban birtokoltunk és elveszítettünk? Mi sem egyszerűbb ennél: amikor a szegényeket szüntelenül a felemelkedés délibábjával hitegetik. A dilemma ugyanis nem az, hogy a nyomort egy háború, egy természeti katasztrófa, vagy az évszázados gyarmati múlt idézte elő, a dilemma az, hogy a helyzetet hogyan kezeljük. Márpedig a lehetetlen vágyálmok kergetése nem csupán azzal a biztos csalódással kecsegtet, hogy "nem sikerül". Azt is magában hordozza, hogy mérlegelés nélkül aránytalan áldozatokat hozunk, és hogy a helyzetünk valójában még kilátástalanabbá válik. A politikai ideológiák - például a német nácizmus - története erre világosan rámutat.
Márpedig a hanyatlás következtében elveszített gazdagság visszaszerzése éppen annyira lehetetlen küldetés lesz, mint a harmadik világ "felzárkóztatása" volt a hatvanas években vagy éppen napjainkban. A mondat első felét talán nem kell kifejtenem: ha a civilizációs hanyatlást meg tudnánk állítani, nem lenne értelme kiemelve beszélni róla. A lehetetlenség ez esetben a meghatározásból rögtön következik. (Más kérdés, hogy a társadalom többsége szemében épp ezért nem érdemes szóba hozni...) A felzárkóztatás esete viszont még némi magyarázatra szorul. Az persze kétségtelen, hogy a sokmilliárdos lélekszámú emberiség összes tagja egyszerűen nem folytathatja azt az életmódot, mint az amerikai, vagy akár az európai középosztály. A beépített lehetőségek, a Föld nevű bolygó erőforrásai ezt minden további nélkül könyörtelenül kizárják. Ugyanakkor nem árt, ha megnézzük, hogyan nyilvánul meg mindez, ha mégis teszünk egy próbát.
A mai világ telis-tele van ilyen kísérletekkel. Nem is kell messzire mennünk hozzá, hiszen Magyarország is jó ideje ebben a cipőben jár. A folyamat kulcsszava az utánzás. Mivel a cél az, hogy ugyanazt érjük el, mint valaki más, ugyanazokat az eszközöket is fogjuk használni. Ugyanazt a magot fogjuk elvetni, ugyanazt a gyárat fogjuk felépíteni. Mivel a leggazdagabb államok a csúcstechnika fellegvárai, ebben vetélkednek egymással, mi is ezt helyezzük majd a fejlesztés középpontjába. Versenyezni fogunk mindenkivel a világon, többek között a nyilvánvaló helyzeti előnyben levő, mintául szolgáló fejlett régiókkal is. Ennek következtében rengeteg lehetőség eleve kiesik a kalapból. A legújabb technológia ugyanis biztonságos, állandó környezetet, kiváló nyersanyagot és jól képzett felügyelő személyzetet igényel, hogy igazán kielégítő és kelendő árut termelhessen. A környezet címszó alatt itt elsősorban infrastruktúrát értek: utakat, vasutat, megfelelő áramellátást, közbiztonságot stb. Egy szegény ország általában legfeljebb a nagyvárosaiban képes ezeket együtt szolgáltatni, ezért a termelés túlnyomó része is szinte mindig oda fog települni. Kiváló nyersanyag? Talán rendelkezik vele (vagy egy részével) az adott ország, de ha mégsem, akkor importálni kell. Képzett munkaerő? Ebből talán hiány van, és szintén külföldről kell behozni, de a szakoktatás a városokban szintén megszervezhető.
Ez a fejlesztési modell sikeres lehet abból a szempontból, hogy a létrehozott termelés profitot hoz a világpiacon. Elvégre egy globális világban élünk, egy gyárat szinte bárhol megépíthetünk (és kedvünk szerint bárhova áthelyezhetünk...), ha fenti feltételeket kikényszerítjük. Tudjuk mindannyian, sőt, van aki a bőrén tapasztalta, hogy ha máshol 5 centtel olcsóbban lehet gyártani valamit, akkor a legtöbb cég pillanatok alatt átköltöztetheti a termelést. Az egyes régiók - beleértve a tarthatatlan helyzetben tengődő területeket is - legtöbbször ezekért a kis előnyökért gürcölnek. De jó ez nekik, jó ez nekünk? A termék profitot hoz, igen, de ez a nyereség vagy elhagyja az országot, vagy egy helyi elit kezébe kerül, mert ők engedhetik meg maguknak, hogy ilyesmibe fektessék a pénzüket. Akik tehát eleve bőségben élnek, így még több jövedelemre tesznek majd szert... A helyi lakosság tehetetlen, nincstelen rétegei számára viszont már korántsem ennyire gyümölcsöző a folyamat.
Talán ott érdemes elkezdeni, hogy ezek a családok eredendően általában vidéken élnek, ami az ilyen jellegű "fejlesztés" hatálya alól eleve kivonja őket. Ez önmagában talán még nem lenne katasztrófa, hiszen beszéljünk akár az Ormánságról, akár a Kongó völgyéről, mindenütt megvannak azok a sok éves módszerek, melyekkel a helyiek ősei fenn tudtak maradni. Az élet azonban nem ilyen egyszerű, nem ilyen statikus, az ipar kérdezősködés nélkül behatol a legtávolabbi, legeldugottabb falu hétköznapjaiba is. Behatol az oltásokon és gyógyszereken keresztül, melyeknek köszönhetően a népesség a termőföld és a hagyományos mezőgazdaság eltartóképessége fölé növekszik, valamint behatol a szennyezésen és klímaváltozáson keresztül. Ezek nem állnak meg a közigazgatási határoknál és a tovább rombolják a rendelkezésre álló erőforrásokat. Ilyen-olyan úton megérkeznek majd a termékek is, a helyieknek pedig feltűnik, hogy ilyesmit ők a fejük tetején állva sem tudnak készíteni. Ennek tetejébe pedig elkezd majd beszivárogni a propaganda. Az első rádió, az első tévé, amelyek árasztják magukból a modern világ nagyszerűségét. Ha a hagyományos életmódot megzavaró eddig említett tényezők még nem tették elégedetlenné, kétségbeesetté a falusiakat, akkor ez be fogja végezni a munkát. A fiatalok hamarosan vissza fogják utasítani a szüleik értékeit, és el fognak vágyódni a városok felé. A vidéki élet magára hagyva összeomlik.
A nagyvárosok azonban általában szintén nem tudnak ellátni ennyi embert, kevés vállalat tud versenyezni a globális piacon. Az a kevés vállalat pedig - a más körülmények között kifejlesztett technikának köszönhetően - a lehető legkevesebb dolgozót akarja alkalmazni. Hiszen a gépek erre vannak kitalálva, a munka megspórolására! Az eredmény ennek megfelelően meghökkentő munkanélküliségi statisztika lesz, és lélegzetelállító méretű nyomornegyedek. A városban már senkinek nincsenek hagyományai, ott már egyáltalán nem létezik valós alternatíva. A gyökereiket elhagyó családok feloldódnak a szinte tökéletes kilátástalanságban, elszakítva minden olyan tevékenységtől, ami konkrétan értelmet adhatna az életüknek. Mondanom sem kell, hogy ez meg fogja mérgezni néhány kilométerrel arrébb lakó elit réteg, illetve a modern vállalatok vezetőségének elégedettségét is. Nem is a szenvedés látványa, szaga vagy hangja zaklatja fel őket, mert leghamarabb a kerülőutak és a szembehunyás alakul ki. A folyósítandó segélyek, a rendfenntartás, az egészségügy költségei fogják őket megérinteni, melyeket jó részben nekik kell fedezniük.
Az adott terület jövedelme, az ország GDP-je ilyen programokkal felturbózható, de ez aligha mond el mindent a gazdaság valós helyzetéről. Ezek a statisztikai, ökonometriai módszerek eleve a gazdag és fejlett államok értékelésére vannak kitalálva, de még ott is könnyen zsákutcába vezethetnek. Az elérhetetlen cél - a felzárkóztatás - valójában addig ismeretlen kínokat hoz, miközben a sikertelenség teljesen szilárd marad. Ha visszaolvasok, akkor talán az sem szorul különösebb részletezésre, hogy miként kapcsolódik a folyamat a mai magyar viszonyokhoz. Gigantikus bádogvárosaink jelen pillanatban nincsenek, ez igaz, de ez csupán annak köszönhető, hogy igen sokat költünk az ilyen jelenségek visszaszorítására. Nem vagyunk annyira szegények. Fenntartunk egy olyan infrastruktúrátt, ami a fél országon keresztül is lehetővé teszi a napi ingázást, rengeteg területet megvédve a pusztulástól. A vidék csődje viszont nyilvánvaló, ha eldugottabb, nehezen megközelíthető tájegységekre tekintünk, mint Észak-Borsod vagy Nógrád megye. Ez könnyedén párhuzamba hozható a leírtakkal... Egy-két nagyobb lökés választ el minket attól a szinttől, ahol a legtöbb harmadik világbeli ország tengődik, a lökések pedig előbb vagy utóbb ránk köszönnek. Bízom benne, hogy nem akarjuk majd ugyanezt az utat járni azután is.
Van más választásunk. Ehhez azonban más célt kell kitűzni, és más eszközöket kell alkalmazni. A célról már szóltam korábban, röviden, minden sallang nélkül talán tisztességes megélhetésként tudnám megnevezni. Kétségtelen, hogy ez eleve egy hatalmas átalakítás, de ha belátjuk, hogy a Nyugatra sokáig jellemző bőség elérhetetlen, akkor ezt el lehet fogadni. Az eszközök, a technológia kiválasztása viszont ismét egy külön megerőltetés kell hogy legyen, mert ezzel kapcsolatban szintén mélyen az agyunkba égett számos előítélet. Minden beidegződéssel szemben nem hagyatkozhatunk teljes egészében a csúcstechnikára, sokkal inkább az alkalmazkodásba kell vetnünk a bizalmunkat, a helyzetünkhöz megfelelő technikát kell találnunk.. Hogy ez mégis milyen jellegű eszközöket jelenthet, és milyen termelést, arról szeretnék szólni a legközelebbi alkalommal.
Hogy miért volt nehéz ebbe belefogni? Valószínűleg azért, mert az elsődleges forrásomul szolgáló - korábban többször említett - A kicsi szép című tanulmánykötet egész másképp, és egész más szempontból vizsgálódik. A szerző, Ernst Friedrich Schumacher vérbeli közgazdász volt, olyannyira, hogy jó ideig magával John Maynard Keynes-szel, a jelenleg uralkodó gazdaságpolitikai irányzatok egyik atyjával is együtt dolgozott. Más kérdés, hogy életének későbbi szakaszában olyan, gyakorlati munkát megkívánó pozíciókba került, amelyek sok esetben rendkívül messzire sodorták a gazdaságtan fő áramlatától, és sokkal közelebb a nyugodt, egyensúlyt kereső létfilozófiához. Húsz évig vezető gazdasági tervezőként dolgozott a Brit Nemzeti Szénbányáknál, így reális képe volt az energiaszektor jövőjéről és lehetőségeiről, egyszersmind - mivel ez a cég akkoriban a világ egyik legnagyobb vállalatának számított - az embercsoportok, közösségek pszichológiáját, szervezési problémáit sem hagyhatta figyelmen kívül. Hiszen hiába minden nagyszerű gondolat és elv, ha a valósággal nem lehet őket összeegyeztetni; számos fő akadály pedig éppen az emberekbe van "belekódolva". Schumacher nem kezd el azon siránkozni, hogy például mennyire kapzsi vagy mennyire gyáva ez vagy az a társadalmi réteg. Ha ő megállapít valami hasonlót, akkor tudomásul veszi, és megpróbálja ennek tudatában kezelni a konkrét feladatot. Mindez rám személy szerint igen nagy hatással volt, és rendkívül nagyra becsülöm.
A kicsi szép, noha teljes természetességgel beszél a fenntarthatóság fontosságáról, rengeteg lehetséges következményről nem szól. Ez legfőképp annak köszönhető, hogy sokkal gyakorlatibb és kézzelfoghatóbb, mint szinte bármelyik gazdasági hír egy mai magyar napilapból. Ennek megfelelően viszont szinte mindent a jelen pillanat döntéseire és a közeljövő problémáira vezet vissza. Ha saját írásaimmal hasonlítom ezt össze, akkor azt mondhatom, "belőlem" talán éppen ez hiányzik leginkább. Noha én sem szeretek siránkozni (nagy csalódás lenne nekem, ha a blog mégis ezt közvetítené...), de kétségtelen hogy mivel a szemem előtt legtöbbször évszázados távlatok lebegnek, a konkrét gyakorlati példákról egyszerűen nem tudok nagy mélységben, hosszan írni. Nem vagyok erre büszke, és gyakran szívesen változtatnék rajta, de ez a kérdés például pontosan emberi korlátokra mutat rá: a tapasztalataim nem mérhetőek össze Schumacherével a könyv írása idején, és könnyen lehet, hogy még saját szakterületemen sem érem majd el azt a szintet soha. Igen nagy különbség van abban, ha kvázi kívülállóként megfigyelünk valamit, illetve ha felelős pozícióban számításba vesszük azt. A könyv üzenetét így el tudom olvasni, fel is tudom fogni, de a maga teljességében továbbadni aligha lennék képes. Így aztán - akár tetszik, akár nem - haladok tovább a saját tempóm szerint. Ha ez csak annyira lenne elég, hogy néhányan utánanéznek a forrásnak, már bőven megérte.
A téma, amiről szó lesz, Schumacher munkásságának egy ma eddig nem említett területével kapcsolatos. Szakértelme ugyanis - amint azt már az elmúlt hetekben nem egyszer felhoztam - kiterjedt a harmadik világ gazdasági kihívásaira is. Mint India, Burma és Zambia kormányának gazdasági tanácsadójától, ezt alighenem el is várta mindenki... Pontosan itt jön a képbe a szempontok felvázolt különbsége: ezek a kihívások az ötvenes-hatvanas-hetvenes években tökéletesen aktuális és megoldatlan problémának számítottak, amelyek bizonyos körökben komoly érdeklődésra tartottak számot. Amennyire tudom, a helyzet azóta nem sokat változott, tehát ugyanazok a problémák sok helyen ma is megtalálhatók, de talán még az érdeklődés sem hagyott alább. De hát mégis hogyan lehet ez az egész releváns a teljes ipari civilizáció számára, amely az én fő témám? Miért kellene a hanyatlásra való felkészüléshez olyan országok ügyeit figyelni, ahol esetleg soha nem is volt számottevő ipar?
A kérdésben többé-kevésbé benne van a válasz: mert a hanyatlás minden jel szerint nálunk is megrendíti, ezután pedig meg is szünteti majd a modern ipart. Mikor hasonlít a sosemvolt gazdagság arra, amit korábban birtokoltunk és elveszítettünk? Mi sem egyszerűbb ennél: amikor a szegényeket szüntelenül a felemelkedés délibábjával hitegetik. A dilemma ugyanis nem az, hogy a nyomort egy háború, egy természeti katasztrófa, vagy az évszázados gyarmati múlt idézte elő, a dilemma az, hogy a helyzetet hogyan kezeljük. Márpedig a lehetetlen vágyálmok kergetése nem csupán azzal a biztos csalódással kecsegtet, hogy "nem sikerül". Azt is magában hordozza, hogy mérlegelés nélkül aránytalan áldozatokat hozunk, és hogy a helyzetünk valójában még kilátástalanabbá válik. A politikai ideológiák - például a német nácizmus - története erre világosan rámutat.
Márpedig a hanyatlás következtében elveszített gazdagság visszaszerzése éppen annyira lehetetlen küldetés lesz, mint a harmadik világ "felzárkóztatása" volt a hatvanas években vagy éppen napjainkban. A mondat első felét talán nem kell kifejtenem: ha a civilizációs hanyatlást meg tudnánk állítani, nem lenne értelme kiemelve beszélni róla. A lehetetlenség ez esetben a meghatározásból rögtön következik. (Más kérdés, hogy a társadalom többsége szemében épp ezért nem érdemes szóba hozni...) A felzárkóztatás esete viszont még némi magyarázatra szorul. Az persze kétségtelen, hogy a sokmilliárdos lélekszámú emberiség összes tagja egyszerűen nem folytathatja azt az életmódot, mint az amerikai, vagy akár az európai középosztály. A beépített lehetőségek, a Föld nevű bolygó erőforrásai ezt minden további nélkül könyörtelenül kizárják. Ugyanakkor nem árt, ha megnézzük, hogyan nyilvánul meg mindez, ha mégis teszünk egy próbát.
A mai világ telis-tele van ilyen kísérletekkel. Nem is kell messzire mennünk hozzá, hiszen Magyarország is jó ideje ebben a cipőben jár. A folyamat kulcsszava az utánzás. Mivel a cél az, hogy ugyanazt érjük el, mint valaki más, ugyanazokat az eszközöket is fogjuk használni. Ugyanazt a magot fogjuk elvetni, ugyanazt a gyárat fogjuk felépíteni. Mivel a leggazdagabb államok a csúcstechnika fellegvárai, ebben vetélkednek egymással, mi is ezt helyezzük majd a fejlesztés középpontjába. Versenyezni fogunk mindenkivel a világon, többek között a nyilvánvaló helyzeti előnyben levő, mintául szolgáló fejlett régiókkal is. Ennek következtében rengeteg lehetőség eleve kiesik a kalapból. A legújabb technológia ugyanis biztonságos, állandó környezetet, kiváló nyersanyagot és jól képzett felügyelő személyzetet igényel, hogy igazán kielégítő és kelendő árut termelhessen. A környezet címszó alatt itt elsősorban infrastruktúrát értek: utakat, vasutat, megfelelő áramellátást, közbiztonságot stb. Egy szegény ország általában legfeljebb a nagyvárosaiban képes ezeket együtt szolgáltatni, ezért a termelés túlnyomó része is szinte mindig oda fog települni. Kiváló nyersanyag? Talán rendelkezik vele (vagy egy részével) az adott ország, de ha mégsem, akkor importálni kell. Képzett munkaerő? Ebből talán hiány van, és szintén külföldről kell behozni, de a szakoktatás a városokban szintén megszervezhető.
Ez a fejlesztési modell sikeres lehet abból a szempontból, hogy a létrehozott termelés profitot hoz a világpiacon. Elvégre egy globális világban élünk, egy gyárat szinte bárhol megépíthetünk (és kedvünk szerint bárhova áthelyezhetünk...), ha fenti feltételeket kikényszerítjük. Tudjuk mindannyian, sőt, van aki a bőrén tapasztalta, hogy ha máshol 5 centtel olcsóbban lehet gyártani valamit, akkor a legtöbb cég pillanatok alatt átköltöztetheti a termelést. Az egyes régiók - beleértve a tarthatatlan helyzetben tengődő területeket is - legtöbbször ezekért a kis előnyökért gürcölnek. De jó ez nekik, jó ez nekünk? A termék profitot hoz, igen, de ez a nyereség vagy elhagyja az országot, vagy egy helyi elit kezébe kerül, mert ők engedhetik meg maguknak, hogy ilyesmibe fektessék a pénzüket. Akik tehát eleve bőségben élnek, így még több jövedelemre tesznek majd szert... A helyi lakosság tehetetlen, nincstelen rétegei számára viszont már korántsem ennyire gyümölcsöző a folyamat.
Talán ott érdemes elkezdeni, hogy ezek a családok eredendően általában vidéken élnek, ami az ilyen jellegű "fejlesztés" hatálya alól eleve kivonja őket. Ez önmagában talán még nem lenne katasztrófa, hiszen beszéljünk akár az Ormánságról, akár a Kongó völgyéről, mindenütt megvannak azok a sok éves módszerek, melyekkel a helyiek ősei fenn tudtak maradni. Az élet azonban nem ilyen egyszerű, nem ilyen statikus, az ipar kérdezősködés nélkül behatol a legtávolabbi, legeldugottabb falu hétköznapjaiba is. Behatol az oltásokon és gyógyszereken keresztül, melyeknek köszönhetően a népesség a termőföld és a hagyományos mezőgazdaság eltartóképessége fölé növekszik, valamint behatol a szennyezésen és klímaváltozáson keresztül. Ezek nem állnak meg a közigazgatási határoknál és a tovább rombolják a rendelkezésre álló erőforrásokat. Ilyen-olyan úton megérkeznek majd a termékek is, a helyieknek pedig feltűnik, hogy ilyesmit ők a fejük tetején állva sem tudnak készíteni. Ennek tetejébe pedig elkezd majd beszivárogni a propaganda. Az első rádió, az első tévé, amelyek árasztják magukból a modern világ nagyszerűségét. Ha a hagyományos életmódot megzavaró eddig említett tényezők még nem tették elégedetlenné, kétségbeesetté a falusiakat, akkor ez be fogja végezni a munkát. A fiatalok hamarosan vissza fogják utasítani a szüleik értékeit, és el fognak vágyódni a városok felé. A vidéki élet magára hagyva összeomlik.
A nagyvárosok azonban általában szintén nem tudnak ellátni ennyi embert, kevés vállalat tud versenyezni a globális piacon. Az a kevés vállalat pedig - a más körülmények között kifejlesztett technikának köszönhetően - a lehető legkevesebb dolgozót akarja alkalmazni. Hiszen a gépek erre vannak kitalálva, a munka megspórolására! Az eredmény ennek megfelelően meghökkentő munkanélküliségi statisztika lesz, és lélegzetelállító méretű nyomornegyedek. A városban már senkinek nincsenek hagyományai, ott már egyáltalán nem létezik valós alternatíva. A gyökereiket elhagyó családok feloldódnak a szinte tökéletes kilátástalanságban, elszakítva minden olyan tevékenységtől, ami konkrétan értelmet adhatna az életüknek. Mondanom sem kell, hogy ez meg fogja mérgezni néhány kilométerrel arrébb lakó elit réteg, illetve a modern vállalatok vezetőségének elégedettségét is. Nem is a szenvedés látványa, szaga vagy hangja zaklatja fel őket, mert leghamarabb a kerülőutak és a szembehunyás alakul ki. A folyósítandó segélyek, a rendfenntartás, az egészségügy költségei fogják őket megérinteni, melyeket jó részben nekik kell fedezniük.
Az adott terület jövedelme, az ország GDP-je ilyen programokkal felturbózható, de ez aligha mond el mindent a gazdaság valós helyzetéről. Ezek a statisztikai, ökonometriai módszerek eleve a gazdag és fejlett államok értékelésére vannak kitalálva, de még ott is könnyen zsákutcába vezethetnek. Az elérhetetlen cél - a felzárkóztatás - valójában addig ismeretlen kínokat hoz, miközben a sikertelenség teljesen szilárd marad. Ha visszaolvasok, akkor talán az sem szorul különösebb részletezésre, hogy miként kapcsolódik a folyamat a mai magyar viszonyokhoz. Gigantikus bádogvárosaink jelen pillanatban nincsenek, ez igaz, de ez csupán annak köszönhető, hogy igen sokat költünk az ilyen jelenségek visszaszorítására. Nem vagyunk annyira szegények. Fenntartunk egy olyan infrastruktúrátt, ami a fél országon keresztül is lehetővé teszi a napi ingázást, rengeteg területet megvédve a pusztulástól. A vidék csődje viszont nyilvánvaló, ha eldugottabb, nehezen megközelíthető tájegységekre tekintünk, mint Észak-Borsod vagy Nógrád megye. Ez könnyedén párhuzamba hozható a leírtakkal... Egy-két nagyobb lökés választ el minket attól a szinttől, ahol a legtöbb harmadik világbeli ország tengődik, a lökések pedig előbb vagy utóbb ránk köszönnek. Bízom benne, hogy nem akarjuk majd ugyanezt az utat járni azután is.
Van más választásunk. Ehhez azonban más célt kell kitűzni, és más eszközöket kell alkalmazni. A célról már szóltam korábban, röviden, minden sallang nélkül talán tisztességes megélhetésként tudnám megnevezni. Kétségtelen, hogy ez eleve egy hatalmas átalakítás, de ha belátjuk, hogy a Nyugatra sokáig jellemző bőség elérhetetlen, akkor ezt el lehet fogadni. Az eszközök, a technológia kiválasztása viszont ismét egy külön megerőltetés kell hogy legyen, mert ezzel kapcsolatban szintén mélyen az agyunkba égett számos előítélet. Minden beidegződéssel szemben nem hagyatkozhatunk teljes egészében a csúcstechnikára, sokkal inkább az alkalmazkodásba kell vetnünk a bizalmunkat, a helyzetünkhöz megfelelő technikát kell találnunk.. Hogy ez mégis milyen jellegű eszközöket jelenthet, és milyen termelést, arról szeretnék szólni a legközelebbi alkalommal.
A cél és az eszköz
Amikor valaki az alkalmazkodásról beszél - mint én tettem az előző bejegyzésben -, azt gyakran elég könnyű félvállról venni. Elvégre nincs semmi megerőltető abban, hogy az ember belássa, minden szituáció, minden kultúra és minden személyiség speciális eset, amelyeket csak szigorú előzetes átgondolás alapján szabad egy kategóriába tuszkolni, és azonos módon kezelni. Ha csak ennyi lenne a történet, akkor nem is lenne ezzel semmilyen probléma; csakhogy van folytatás, méghozzá a kellemetlenebbik fajtából...
Mióta a harmadik világ helyzetének és az abból levonható tanulságoknak a tárgyalásába belekezdtem, elsősorban az afrikai segélyprogramokat hoztam fel ellentmondásos példaként. Ezek jó része ugyanis a segítségnyújtás felemelő érzését fogyasztói termékként árulja az ipari társadalmak számára, miközben a rászorulók kézzelfogható gondjaira alig van jótékony hatása. Mint a Live 8 gigakoncert, ami a nézőközönség hangulatán tényleg segített, máson nem igazán... Önmagában ezzel a gondolattal persze megint csak nem mondok újat, rengetegen észrevették már az egész törekvés kudarcát. Az igazán érdekes momentum az, hogy hogyan reagálunk erre a tényre. A válaszok és megoldási javaslatok egészen tipikus jellegűek: létezik két szélsőséges vélemény, amelyek folyamatos vitában állnak, eközben pedig könyörtelenül elnyomnak minden valódi alternatívát. Sok területről ismerős lehet ez a minta...
A segélyezés kérdésében - és ez nem is csak a nemzetközi esetekre igaz - az első vélemény mindig az, hogy a viszonylagos kudarc oka a túl kevés adomány, a túl kevés pénz. E tétel hirdetői szerint a segélyezettekért felelősséggel tartozunk, mutatnunk kell nekik az utat, és épp ezért nem adhatjuk fel mindazt, amibe belekezdtünk, még ha pillanatnyilag sikertelennek tűnik is. A második vélemény ezzel ellentétben abból indul ki, hogy az adott közösség - akiken segíteni szeretnénk - annyira ostoba, "visszamaradott" vagy életképtelen, hogy felesleges bármilyen adományt a kezükbe adni, felesleges minden törekvésünk. Eszerint mindenkinek azzal tesszük a legjobbat, ha nem csinálunk semmit. Legtöbb ismerősünk álláspontját valószínűleg megtaláljuk az e két véglet közötti skálán, ez az a tartomány, amelyhez hozzá vagyunk szokva. Kevesen vállalják fel a két szélsőséget, de tompított formában mindig jelen van mindkettő. Előfordul, hogy igen komoly erőlködésbe torkollik az ilyen jellegű vita, és sokszor az árnyalatok elemzése szinte elviselhetetlen kukacoskodáshoz vezet. És mindez azért, hogy eldöntsük, többre vagy kevesebbre van szükség abból, ami jelenleg egyáltalán nem működik. Az fel sem merül, hogy esetleg eleve egy teljesen más megközelítésre van szükség. Fel sem merül, hogy a rászorulókat teljes, felnőtt emberként kezeljük, hogy alkalmazkodjunk a problémához...
A harmadik világ nincstelenjeinek helyzetére önmagában is érdemes lenne kitérni e blog keretei közt, de különleges célom is van vele. Az ő helyzetük ugyanis több tekintetben hasonlít ahhoz, ami ránk és gyermekeinkre várhat a jövőben. Nem lenne baj, ha azokat az állapotokat, amelyek néhány helyen uralkodnak - gondolok itt a népirtásokra, éhínségekre, totális diktatúrákra - el tudnánk kerülni, ehhez pedig igenis az ő tapasztalataik is mérvadóak lehetnek. Ha nem tévedek nagyot, akkor néhány évtized múlva maguk a segélyprogramok is elképzelhetetlenek lesznek (a maiakhoz hasonlóan gazdag országok hiányában), tehát ezeknek a kritikája konkrét eredményekre nem visz. Megfelelő bevezetés lehet viszont ez a példa egy jóval nagyobb és mélyebbre ható témához.
Néhányszor már bemutattam itt azt a meggyőződésemet, hogy a modern ipari civilizáció hanyatlik, és ráadásul éppen olyan módon, ugyanolyan törvényeket követve mint az eddigi civilizációk. Ez nem az a dolog, amelyet a legtöbb modern ember igazán szeret hallani. Abban hitben nevelkedünk, azt látjuk vissza az utcán sétálva, hogy a mostani vívmányaink különlegesek, hogy rengeteg dolgot elértünk, amely korábban lehetetlen volt. Éppen ezért rengetegen zsigerből visszautasítanák még a feltételezést is, hogy a történelem ilyen leckékkel szolgálhat számunkra. Minden érvük közül az egyik legerősebbnek tűnik a fejlett technológia jelenléte. Az a rendszer, amely létrehozta az internetet, hogyan bukhatna el ugyanazon a módon, mint egy másik, ami talán még a kereket sem ismerte?
A válasz persze pofonegyszerű, hiszen csak arra kell visszaemlékezni, mi is a technológia valójában. Eszközök és módszerek összessége, se több, se kevesebb. Technológiát jelent a telefon, a rádió, de ide tartoznak a füstjelek is. Technológia a részecskegyorsító és a homokóra is. Azt persze nem vitatja senki, hogy a modern "high tech" sokkal fejlett bármi másnál, ha fejlettség alatt az összetettséget, bonyolultságot és a létrehozás elvi nehézségét értjük. Lélegzetelállító dolgokra vagyunk képesek. Ez azonban nem mond el rólunk semmit, ez csak a felszín, a lényeg sokkal inkább ott keresendő, ahol az indítékok rejtőznek. Ezen pedig a fejlett technológia egészen pontosan semmit nem változtat.
Ott van például a Hoover gát, sok képet láthattunk róla a tévében, de az interneten barangolva is. Nagyjából 220 méter magas, és egy Balaton nagyságú tavat duzzaszt fel a Colorado folyón. Csak ez a tó nyolcszor mélyebb... Majd' nyolcvan éve feszül ez a nyomás a betonszerkezetnek. Lenyűgöző teljesítmény még személyes élmény nélkül is. A képek előkerüléséhez viszonyítva aránylag kevés szó esik arról, milyen célt szolgál a gát: más hasonló építményekhez hasonlóan villamos energiát termelnek ott, illetve a folyó vizének felhasználását is elősegíti. Ez eddig rendben is lenne. Sajnos azonban az utóbbit sikerült annyira tökélyre fejleszteni, hogy a Colorado manapság egyszerűen nem éri el a saját torkolatát. Még azelőtt kiszárad... Igen, a gát a maga meghatározhatatlan arányú részét hozzátette ehhez a helyzethez. Ami azt illeti, a helyi klíma változása miatt még a jelenlegi helyzet sem ígérkezik tartósnak, a mesterséges Mead-tavat például eredetileg jóval több - kb. kétszer ennyi - vízre tervezték, de a szintje hosszú évek óta folyamatosan csökken. Néhány évtizeden belül százezrek, milliók vízellátása fog ott megszűnni, hacsak nagy fordulat nem áll be...
Ilyenkor jut megint az ember eszébe az idei dunai árhullám... Az akkori írásomnál egy hozzászóló felhívta a figyelmet, a folyók vízhozamát végső soron a globális éghajlati egyensúly határozza meg. Így igaz, talán nyár elején mi kaptunk meg valamennyit abból a vízből, amelynek a Colorado-n kellene végigcsorognia. Beavatkozni - vagy a beavatkozásokat visszafogni - azonban mégiscsak magunk körül, helyben lehetünk képesek, ezért a helyi jelenségekből is muszáj a lehető legtöbbet kihozni. De nézhetjük más szemszögből is az egészet. Nem tudom, hányan ismerik az Aral-tó történetét, amely a szovjet öntözési megalomániának köszönhetően szinte teljesen kiszáradt. Korábbi halászfalvak és kikötővárosok maradtak víz nélkül, mert a Párt pár évtizeddel korábban kitalálta, hogy Közép-Ázsiában, a sivatagban mezőgazdasági csodát kell létrehozni. Jöhet a legyintés, igen, szovjetek, a saját eszközeikkel egy megdöbbentő ideológia szolgálatában. De ugyan kinek van joga ennyivel elintézni a dolgot, ha Kaliforniában szintén a sivatagot öntözik, és ezzel a homokban tűnik el a Colorado? A technika nem mutatja meg mit tegyünk, épp ellenkezőleg, a szándékhoz igazodik az eszköz. A rossz döntéseken a fejlett módszerek mit sem javítanak.
Az ilyen jellegű érvelések iskolapéldája persze az atombomba, nukleáris láncreakció létrehozása. Kristálytisztán rajzolja ki mindenki elé a következtetést, hogy az eszközök önmagukban nem bírnak értékkel, csupán azokkal a célokkal együtt, amire alkalmazzák őket. Hiszen rengeteg jelzőt lehet írni ennek a felfedezésnek a gigantikus jelentőségéről, hatásairól és magáról a mögötte levő szellemi teljesítményről, ezen túllépve viszont gyakorlatilag mindenki jobban járt volna, ha sosem történik meg. Tudomásom szerint az egyetlen dolog ez, amely az emberiség fennmaradását rövid távon veszélyeztetni tudná, és már eddig is rengeteg életet tett tönkre a megfélemlítésen és rettegésen vagy a szennyezésen és betegségeken keresztül. És megint jön a szovjetekre való legyintés bosszúja: ki hitte volna, hogy Csernobil emléke épp Japánban bukkan fel majd újra? Akkor hogyan hihetjük, hogy mi vagy bárki más biztonságban van?
Az atomkorszak kezdete mellesleg egyéb gondolatokat is felvet. Hiszen akkor éppen az emberiség mostani értékrend szerinti legnagyobb elméi hozták meg a kérdéses döntéseket... Ők szabadították ki a szellemet a palackból. Ha ők nem a helyes utat választották, akkor maga az értékrend nincs rendben...
Utoljára hagytam még egy "apróságot", az internetet. Javában tombol az amerikai kémügynökségek informatikai hírszerzéséhez kapcsolódó botrány (egy kis gyorstalpaló). Az USA diplomáciai gépezete a fél világon keresztül üldözi Edward Snowdent, aki lerántotta a leplet arról, hogy a hatóságok - ebben az esetben az amerikai NSA - gyakorlatilag mindent tudnak rólunk. Az internet egy igazán nagyszerű dolog, fantasztikus szabadságot és hihetetlen lehetőségeket biztosít. Ugyanakkor pedig precedens nélküli eszközt kínál azoknak, akik egyes emberek, netán a teljes társadalom manipulálását célozzák. A totális diktatúrák negédes álma ez. Gondoljunk bele, hogy legálisan is mi minden olvasható rólunk a világhálón! Rólam például megtudható gyakorlatilag minden, ezzel tisztában vagyok, de ugyanígy vagyunk ezzel mindannyian, akik bármilyen közösségi oldalon aktívan tevékenykedünk. A teljes ismeretségi, kapcsolati hálózatunk visszafejthető tíz perc alatt. Ha ehhez hozzáveszem, hogy illegális úton mi minden hozzáférhető lehet a leveleimtől az általam látogatott weblapokig, akkor talán többet is megtudhatnának rólam, mint aminek saját magam tudatában vagyok. A feltételes mód a személyem felé irányított érdeklődésre vonatkozik, nem arra, hogy általában kételkednék az ilyen kormánytörekvésekben szerte a világon...
A technológia tehát nem egy abszolút érték, nem egy cáfolhatatlan jelzőkaró, amelyhez igazíthatjuk az elvárásainkat. Sőt, mi több, különböző helyzetekben különböző technológia használata a leggyümölcsözőbb. Néha egy homokóra tényleg jobban jön, mint egy iPhone. Kevés komolyabb tabuja van jelenleg az ipari civilizációnak, mint ez a témakör. Vajon az egyes új fejlesztések mit érnek nekünk valójában? Tényleg bízhatunk a jövőben, ha nincs akire nyugodtan rábízhatjuk a döntést, hogy mire is használjuk a vadonatúj csúcstechnikát? Az alkalmazkodáshoz kapcsolódva sok kérdésre választ kaphatunk. Legközelebb arról szeretnék egy kisebb ismertetőt adni, a gazdaságban hogyan találkozhat a hanyatlás és a fejlett technológia.
Mióta a harmadik világ helyzetének és az abból levonható tanulságoknak a tárgyalásába belekezdtem, elsősorban az afrikai segélyprogramokat hoztam fel ellentmondásos példaként. Ezek jó része ugyanis a segítségnyújtás felemelő érzését fogyasztói termékként árulja az ipari társadalmak számára, miközben a rászorulók kézzelfogható gondjaira alig van jótékony hatása. Mint a Live 8 gigakoncert, ami a nézőközönség hangulatán tényleg segített, máson nem igazán... Önmagában ezzel a gondolattal persze megint csak nem mondok újat, rengetegen észrevették már az egész törekvés kudarcát. Az igazán érdekes momentum az, hogy hogyan reagálunk erre a tényre. A válaszok és megoldási javaslatok egészen tipikus jellegűek: létezik két szélsőséges vélemény, amelyek folyamatos vitában állnak, eközben pedig könyörtelenül elnyomnak minden valódi alternatívát. Sok területről ismerős lehet ez a minta...
A segélyezés kérdésében - és ez nem is csak a nemzetközi esetekre igaz - az első vélemény mindig az, hogy a viszonylagos kudarc oka a túl kevés adomány, a túl kevés pénz. E tétel hirdetői szerint a segélyezettekért felelősséggel tartozunk, mutatnunk kell nekik az utat, és épp ezért nem adhatjuk fel mindazt, amibe belekezdtünk, még ha pillanatnyilag sikertelennek tűnik is. A második vélemény ezzel ellentétben abból indul ki, hogy az adott közösség - akiken segíteni szeretnénk - annyira ostoba, "visszamaradott" vagy életképtelen, hogy felesleges bármilyen adományt a kezükbe adni, felesleges minden törekvésünk. Eszerint mindenkinek azzal tesszük a legjobbat, ha nem csinálunk semmit. Legtöbb ismerősünk álláspontját valószínűleg megtaláljuk az e két véglet közötti skálán, ez az a tartomány, amelyhez hozzá vagyunk szokva. Kevesen vállalják fel a két szélsőséget, de tompított formában mindig jelen van mindkettő. Előfordul, hogy igen komoly erőlködésbe torkollik az ilyen jellegű vita, és sokszor az árnyalatok elemzése szinte elviselhetetlen kukacoskodáshoz vezet. És mindez azért, hogy eldöntsük, többre vagy kevesebbre van szükség abból, ami jelenleg egyáltalán nem működik. Az fel sem merül, hogy esetleg eleve egy teljesen más megközelítésre van szükség. Fel sem merül, hogy a rászorulókat teljes, felnőtt emberként kezeljük, hogy alkalmazkodjunk a problémához...
A harmadik világ nincstelenjeinek helyzetére önmagában is érdemes lenne kitérni e blog keretei közt, de különleges célom is van vele. Az ő helyzetük ugyanis több tekintetben hasonlít ahhoz, ami ránk és gyermekeinkre várhat a jövőben. Nem lenne baj, ha azokat az állapotokat, amelyek néhány helyen uralkodnak - gondolok itt a népirtásokra, éhínségekre, totális diktatúrákra - el tudnánk kerülni, ehhez pedig igenis az ő tapasztalataik is mérvadóak lehetnek. Ha nem tévedek nagyot, akkor néhány évtized múlva maguk a segélyprogramok is elképzelhetetlenek lesznek (a maiakhoz hasonlóan gazdag országok hiányában), tehát ezeknek a kritikája konkrét eredményekre nem visz. Megfelelő bevezetés lehet viszont ez a példa egy jóval nagyobb és mélyebbre ható témához.
Néhányszor már bemutattam itt azt a meggyőződésemet, hogy a modern ipari civilizáció hanyatlik, és ráadásul éppen olyan módon, ugyanolyan törvényeket követve mint az eddigi civilizációk. Ez nem az a dolog, amelyet a legtöbb modern ember igazán szeret hallani. Abban hitben nevelkedünk, azt látjuk vissza az utcán sétálva, hogy a mostani vívmányaink különlegesek, hogy rengeteg dolgot elértünk, amely korábban lehetetlen volt. Éppen ezért rengetegen zsigerből visszautasítanák még a feltételezést is, hogy a történelem ilyen leckékkel szolgálhat számunkra. Minden érvük közül az egyik legerősebbnek tűnik a fejlett technológia jelenléte. Az a rendszer, amely létrehozta az internetet, hogyan bukhatna el ugyanazon a módon, mint egy másik, ami talán még a kereket sem ismerte?
A válasz persze pofonegyszerű, hiszen csak arra kell visszaemlékezni, mi is a technológia valójában. Eszközök és módszerek összessége, se több, se kevesebb. Technológiát jelent a telefon, a rádió, de ide tartoznak a füstjelek is. Technológia a részecskegyorsító és a homokóra is. Azt persze nem vitatja senki, hogy a modern "high tech" sokkal fejlett bármi másnál, ha fejlettség alatt az összetettséget, bonyolultságot és a létrehozás elvi nehézségét értjük. Lélegzetelállító dolgokra vagyunk képesek. Ez azonban nem mond el rólunk semmit, ez csak a felszín, a lényeg sokkal inkább ott keresendő, ahol az indítékok rejtőznek. Ezen pedig a fejlett technológia egészen pontosan semmit nem változtat.
Ott van például a Hoover gát, sok képet láthattunk róla a tévében, de az interneten barangolva is. Nagyjából 220 méter magas, és egy Balaton nagyságú tavat duzzaszt fel a Colorado folyón. Csak ez a tó nyolcszor mélyebb... Majd' nyolcvan éve feszül ez a nyomás a betonszerkezetnek. Lenyűgöző teljesítmény még személyes élmény nélkül is. A képek előkerüléséhez viszonyítva aránylag kevés szó esik arról, milyen célt szolgál a gát: más hasonló építményekhez hasonlóan villamos energiát termelnek ott, illetve a folyó vizének felhasználását is elősegíti. Ez eddig rendben is lenne. Sajnos azonban az utóbbit sikerült annyira tökélyre fejleszteni, hogy a Colorado manapság egyszerűen nem éri el a saját torkolatát. Még azelőtt kiszárad... Igen, a gát a maga meghatározhatatlan arányú részét hozzátette ehhez a helyzethez. Ami azt illeti, a helyi klíma változása miatt még a jelenlegi helyzet sem ígérkezik tartósnak, a mesterséges Mead-tavat például eredetileg jóval több - kb. kétszer ennyi - vízre tervezték, de a szintje hosszú évek óta folyamatosan csökken. Néhány évtizeden belül százezrek, milliók vízellátása fog ott megszűnni, hacsak nagy fordulat nem áll be...
Ilyenkor jut megint az ember eszébe az idei dunai árhullám... Az akkori írásomnál egy hozzászóló felhívta a figyelmet, a folyók vízhozamát végső soron a globális éghajlati egyensúly határozza meg. Így igaz, talán nyár elején mi kaptunk meg valamennyit abból a vízből, amelynek a Colorado-n kellene végigcsorognia. Beavatkozni - vagy a beavatkozásokat visszafogni - azonban mégiscsak magunk körül, helyben lehetünk képesek, ezért a helyi jelenségekből is muszáj a lehető legtöbbet kihozni. De nézhetjük más szemszögből is az egészet. Nem tudom, hányan ismerik az Aral-tó történetét, amely a szovjet öntözési megalomániának köszönhetően szinte teljesen kiszáradt. Korábbi halászfalvak és kikötővárosok maradtak víz nélkül, mert a Párt pár évtizeddel korábban kitalálta, hogy Közép-Ázsiában, a sivatagban mezőgazdasági csodát kell létrehozni. Jöhet a legyintés, igen, szovjetek, a saját eszközeikkel egy megdöbbentő ideológia szolgálatában. De ugyan kinek van joga ennyivel elintézni a dolgot, ha Kaliforniában szintén a sivatagot öntözik, és ezzel a homokban tűnik el a Colorado? A technika nem mutatja meg mit tegyünk, épp ellenkezőleg, a szándékhoz igazodik az eszköz. A rossz döntéseken a fejlett módszerek mit sem javítanak.
Az ilyen jellegű érvelések iskolapéldája persze az atombomba, nukleáris láncreakció létrehozása. Kristálytisztán rajzolja ki mindenki elé a következtetést, hogy az eszközök önmagukban nem bírnak értékkel, csupán azokkal a célokkal együtt, amire alkalmazzák őket. Hiszen rengeteg jelzőt lehet írni ennek a felfedezésnek a gigantikus jelentőségéről, hatásairól és magáról a mögötte levő szellemi teljesítményről, ezen túllépve viszont gyakorlatilag mindenki jobban járt volna, ha sosem történik meg. Tudomásom szerint az egyetlen dolog ez, amely az emberiség fennmaradását rövid távon veszélyeztetni tudná, és már eddig is rengeteg életet tett tönkre a megfélemlítésen és rettegésen vagy a szennyezésen és betegségeken keresztül. És megint jön a szovjetekre való legyintés bosszúja: ki hitte volna, hogy Csernobil emléke épp Japánban bukkan fel majd újra? Akkor hogyan hihetjük, hogy mi vagy bárki más biztonságban van?
Az atomkorszak kezdete mellesleg egyéb gondolatokat is felvet. Hiszen akkor éppen az emberiség mostani értékrend szerinti legnagyobb elméi hozták meg a kérdéses döntéseket... Ők szabadították ki a szellemet a palackból. Ha ők nem a helyes utat választották, akkor maga az értékrend nincs rendben...
Utoljára hagytam még egy "apróságot", az internetet. Javában tombol az amerikai kémügynökségek informatikai hírszerzéséhez kapcsolódó botrány (egy kis gyorstalpaló). Az USA diplomáciai gépezete a fél világon keresztül üldözi Edward Snowdent, aki lerántotta a leplet arról, hogy a hatóságok - ebben az esetben az amerikai NSA - gyakorlatilag mindent tudnak rólunk. Az internet egy igazán nagyszerű dolog, fantasztikus szabadságot és hihetetlen lehetőségeket biztosít. Ugyanakkor pedig precedens nélküli eszközt kínál azoknak, akik egyes emberek, netán a teljes társadalom manipulálását célozzák. A totális diktatúrák negédes álma ez. Gondoljunk bele, hogy legálisan is mi minden olvasható rólunk a világhálón! Rólam például megtudható gyakorlatilag minden, ezzel tisztában vagyok, de ugyanígy vagyunk ezzel mindannyian, akik bármilyen közösségi oldalon aktívan tevékenykedünk. A teljes ismeretségi, kapcsolati hálózatunk visszafejthető tíz perc alatt. Ha ehhez hozzáveszem, hogy illegális úton mi minden hozzáférhető lehet a leveleimtől az általam látogatott weblapokig, akkor talán többet is megtudhatnának rólam, mint aminek saját magam tudatában vagyok. A feltételes mód a személyem felé irányított érdeklődésre vonatkozik, nem arra, hogy általában kételkednék az ilyen kormánytörekvésekben szerte a világon...
A technológia tehát nem egy abszolút érték, nem egy cáfolhatatlan jelzőkaró, amelyhez igazíthatjuk az elvárásainkat. Sőt, mi több, különböző helyzetekben különböző technológia használata a leggyümölcsözőbb. Néha egy homokóra tényleg jobban jön, mint egy iPhone. Kevés komolyabb tabuja van jelenleg az ipari civilizációnak, mint ez a témakör. Vajon az egyes új fejlesztések mit érnek nekünk valójában? Tényleg bízhatunk a jövőben, ha nincs akire nyugodtan rábízhatjuk a döntést, hogy mire is használjuk a vadonatúj csúcstechnikát? Az alkalmazkodáshoz kapcsolódva sok kérdésre választ kaphatunk. Legközelebb arról szeretnék egy kisebb ismertetőt adni, a gazdaságban hogyan találkozhat a hanyatlás és a fejlett technológia.
Szempontok játéka
A múlt heti bejegyzésben - az akkor aktuális, mostanra a többség számára szinte elfelejtett eseményeken felbuzdulva - a folyók szabályozásával hasonlítottam össze a globális segélyprogramokat és az árvizekkel a szélsőséges nyomor problémáját. Talán távolinak tűnik a párhuzam, mégis úgy vélem, hogy a két jelenség, a rájuk adott válaszok és kapott következmények egyaránt azonos tőről fakadnak. Az okuk az, hogy az ipari civilizáció átlépett rengeteg határt, amelyet bizonyos szempontból nem lett volna szabad. Szerettem volna, hogy a kijelentés erősebb legyen, ezért szívesen kihagytam volna a "bizonyos szempontot" a mondatból, de úgy sajnos túlságosan primitív lenne. Ahhoz ugyanis, hogy megragadjuk a dolog lényegét, figyelembe kell vennünk, hogy mindennek ára van. Nem állítom azt, hogy ha valaki, valahol, valamikor másképp dönt, akkor most boldogan, fenntarthatóan élnénk mindannyian, árvizek és nincstelenség nélkül. Azt sem mondhatom, hogy ha a blogon hirdetett filozófiát tekintjük vezérfonalnak, akkor a jövőben ez vár ránk, sőt.
Legutóbb további példákat is felhoztam, amelyek szintén nem segítenek ki ebből a kátyúból. Említettem az antibiotikumok elterjedésének köszönhető szuperkórokozók megjelenését, de nyilvánvaló, hogy a vegyipar nélküli orvoslás számos jelenleg kezelhető "normális" betegséggel sem tudna mit kezdeni. Említettem a növényvédelem teljesen hasonló kihívásait, amelyek egész népek élelmezését veszélyeztetik, de nem tudom garantálni mindenki biztos betevő falatját a jövő előttem felrémlő képében sem. Említettem továbbá a terrorista-gerilla szervezetek nyers erővel való megszüntetésének lehetetlenségét is, de nyilvánvaló, hogy egy fenntartható társadalomban is lennének konfliktusok, sőt, a háború intézménye az ember társas mivoltának alighanem elválaszthatatlan része. Más szóval ha az olvasók egy szempillantás alatt hirtelen a számomra helyesnek tetsző úton ítélnék meg a világunk állapotát, és eszerint reagálnának, akkor sem jönne el a Kánaán. Az elmúlt hónapokban - amíg politikai ideológiákról volt szó - százszor a földig lehordtam az összes utópiát, ami csak felmerült. Kategorikusan visszautasítom őket. Akkor hát miről szól ez az egész? Miről hadoválok itt hetente több oldalnyi szöveget?
Az a "szempont", amiről szó esett, a fenntarthatóság szempontja. Nem vagyok benne biztos, hogy mindenki látja, mennyire könyörtelen fogalom is ez... Az ENSZ megfelelő bizottsága 1987-ben úgy definiálta a fenntartható fejlődést: "olyan fejlődési modell, amely a jelenleg élő generációk igényeit kielégíti anélkül, hogy az eljövendő generációk igényeinek majdani kielégítését veszélybe sodorná". Azt az apró körülményt persze gondosan kikerülték, hogy ez a hangzatos szlogen egyértelmű a jelenlegi elvárások drasztikus átalakításával. Ha ezeket változatlanul hagyjuk, akkor mit sem ér az egész hajcihő. A tételmondatban utalás sincs arra, hogy az egész cirkuszt valójában egyáltalán nem az igények, hanem a korlátozott lehetőségek köré kell építeni: az emberi hozzáállás változtatható kemény munkával, a Föld erőforráskészlete viszont nem bővíthető tetszésünk szerint. Biztosan sok nagyszerű dolgot végigvitt ez a bizottság, de saját kampányaik élét biztosan kicsorbították ezzel a meghatározással. Hiszen mit válaszol az a sofőr, akinek a szemébe mondják, hogy az alatta brummogó városi terepjáró elviselhetetlen, szinte már bűnös pazarlást jelent? Hogy neki ilyenek az igényei... És senki nem vitathatja, mennyire igaza van. Márpedig nemcsak a városi terepjárók - micsoda szóösszetétel... - fenntarthatatlanok, hanem például a többi autó is az, egytől egyig. Gyakorlatilag minden géppel együtt, ami fosszilis eredetű üzemanyagot éget. Teljesen érthető, hogy ezt nem vághatjuk a tömeg szemébe, de a gyáva megfogalmazással még az önálló következtetés csírája sem marad meg... Annak idején reklámot akartak a témának, népszerűvé akarták tenni, hogy haladjon az ügy, hogy működjön. A fürdővízzel azonban kiöntötték a gyereket is, mert ami népszerűvé vált így, az valami egészen különböző dolog. A valódi fogalom egyáltalán nem kedves és nem divatos, sokkal inkább kegyetlen és oda nem illő a modern értékrendben.
Hogy mégis miért is kell ezzel egyáltalán foglalkozni, azt nem a mi személyes ítéletünk, hanem egyszerűen a környezetünk, a konkrét helyzetünk mutatja meg. Amikor Caesar sereggel vonult Rómába, akkor megszegett minden törvényt és hagyományt, de a szituációnak megfelelően cselekedett, hiszen a köztársaság egyébként is éppen a haláltusáját vívta. Amikor Franciaország gyarmatosítani kezdett, morális okok aligha merültek fel, már csak azért sem, mert értelme sem lett volna, hiszen a konkurens birodalmak úgyis szívesen lecsaptak volna egy zsebkendőnyi szabadon hagyott területre is. Egy személy vagy egy közösség a sikereket a korszellem hullámainak betörésével és meglovagolásával érheti el. Gondoljunk bele, hogy ugyanez igaz nagyobb, civilizációs léptékben is, hiszen végső soron ez is egy élő és fejlődő emberi közösség. Van idő, amikor a növekedés sikeres, de van olyan is, amikor az egyensúly, valamikor a harc, valamikor az elfogadás. Az ember dolga ezt észrevenni, és ennek megfelelően cselekedni. Ezt hívjuk alkalmazkodásnak, és ez az emberi faj talán legnagyobb erénye és legfontosabb képessége.
Az alkalmazkodás egyik nyilvánvaló következménye, hogy különböző körülmények között hasonló problémákra néha teljesen eltérő megoldások a leghasznosabbak. Az utánzás, a gombnyomásra előálló, kreativitás nélküli lózungok erőltetése nem mindig hoz eredményt. Ennek köszönhető például, hogy minden korábbi ígéret ellenére máig sem közelítettük meg a nyugat-európai életszínvonalat az EU-csatlakozás előnyeinek kihasználásával. "De hát jött közben egy válság" - hallom a választ, ami persze szó szerint véve igaz, de ezt a krízist nem véletlenül sorsolta számunkra valaki, hanem éppen a Nyugat teremtette meg a feltételeit. Azt hiszem, az átlagemberek többsége legalább tudat alatt észleli is ezt, még ha hangosan nem is beszél róla. Hol van már az az idő, mikor azon versenyeztünk a csehekkel, lengyelekkel, hogy ki a "legjobb tanuló" a térségben? Akárhol is, remélem soha nem jön vissza. Kelet-Európa, és ezen belül Magyarország helyzete nem nyomkodható azonos skatulyába senki más döntéseivel. Természetesen a nyitottságra, az érdeklődésre szükség van, a rugalmatlan másolásra és behódolásra viszont egyáltalán nincs... Aki pedig még mindig feltétel nélkül bízik a nyugatiak önzetlen segítő szándékában, annak javaslom, gondolkozzon el rajta, mennyire egyeztethető ez össze az ugyanonnan érkező, csupasz, önző haszonszerzést leplezetlenül bálványozó gazdaságfilozófiával...
Ebből a szempontból Magyarország helyzete hasonló a harmadik világéhoz, őket is diákoknak, gyerekeknek, önálló döntésekre képtelen, sajnálatra méltó csordának mutatja be a sajtó, illetve így élnek a köztudatban. Ami a komolyabb probléma - mint általában -, az az, hogy a fenti ítélet tettekben is megmutatkozik. Ebben aztán persze megjelenik mindkét oldal, ahogy az EU és hazánk esetében is történt. Itt ismét a nemzetközi segélyprogramokra gondolok. Biztosan sokan emlékeznek például a 2005-ös Live 8-re, vagy az idősebbek akár a húsz évvel korábbi Live Aid-re is. 8 évvel ezelőtt én is ott ültem televízió előtt, és igen lelkes voltam, arra gondoltam, milyen nagyszerű dolog is egy ilyen világméretű esemény jótékony célokkal. Még a profit bezsebelésétől is eltekintett mindenki... Ráadásul a zene és az egy helyen, egy időben megjelenő rengeteg ismert előadó is magával tudta ragadni az embert. A több napos rendezvénysorozat közvetítésében csak egy disszonáns hangra emlékszem, mikor - talán tévedésből - egy tényleges Afrika-szakértőt is meghívtak a stúdióba. (Sajnos a nevét elfelejtettem.) Ez az úriember tényleg sokat tudott a kontinensen pusztító nyomorról és annak okairól, ennek megfelelően arról szívesen beszélt volna. A dolog azonban úgy állt, hogy a segélykoncertről kérdezték, és így kénytelen volt elmondani, hogy már a húsz évvel korábbinak sem volt semmi értelme, az adományozott összegek ugyanis ugyanazon a csatornán, ugyanazokon a kezeken folynak át, amelyek egyébként is minden erőforrást kezelnek arrafelé. A korrupt kormányok például ellopják, a belső konfliktusoktól kínzott országokban mindig lesz, akinek ebből vagy abból nem jut, és még sorolhatnánk.
Körülbelül ennyire engedték a tévések, hogy a valóság belerondítson az ünnepi hangulatba, és felkonferálták a következő előadót. Pedig a lényeg még csak itt kezdődne... Abban a pillanatban egyáltalán nem értettem, miért ez a keserűség, és miért érzem magam ennyire zavartnak. Aztán megnyugtattam magam, hogy ettől még óriási dolog ez az összefogás, és hogy a többi az afrikai kormányok és a pénzt kezelő intézmények, no meg a politikusok hibája. Csalóka önáltatás volt ez, hiszen épp azt mondtam ki ezzel, hogy a világméretű gigantikus buli minden különösebb valódi haszon nélkül is erkölcsileg feljebb emelt mindenkit... Pedig ugyebár mindennek ára van. Valódi segítség az ilyen? Valódi gyógyító az, akit nem érdekel, milyen kór kínozza a beteget? A koncertek nem az éhezőkről, hanem a világ gazdagabb feléről szóltak, arról, hogy megnyugtassuk magunkat, mi megtettünk mindent. Még aki tényleg aktív volt - a zenészek, az énekesek és szervezők -, közvetetten még az is hasznot húzott népszerűségben, hasznot húzott magából a széles körű megjelenésből és a megszerzett tapasztalatból.
Sokan azt gondolják, ha elegendő pénzt és egy követendő mintát adnak valakinek, akkor megoldották az illető életének minden gondját, pedig lehet, hogy ezekkel az eszközökkel az ő helyzetéből csak teljes zsákutcába lehet jutni. Rengeteg problémánk van, amelyet emberi eszközökkel, szemléletváltással enyhíteni lehetne, anélkül viszont csak tovább rontani... Tudnunk kell különbséget tenni a szituációk között, meg kell látnunk a speciális követelményeket és lehetőségeket, és saját kútfőből kell megalkotnunk a saját megoldásainkat. Nem állítom, hogy az alkalmazkodás lehetővé tesz egy tökéletes, vagy akár csak egy jobb világot. Csak azt, hogy ezen az úton el tudjuk viselni a való élet minden kegyetlen tévedését és fájdalmát. Hogy ezen az úton megláthatjuk a szépet abban, ami rendelkezésre áll. Ennél pedig senki nem ajánlhat többet.
Ebből a szempontból Magyarország helyzete hasonló a harmadik világéhoz, őket is diákoknak, gyerekeknek, önálló döntésekre képtelen, sajnálatra méltó csordának mutatja be a sajtó, illetve így élnek a köztudatban. Ami a komolyabb probléma - mint általában -, az az, hogy a fenti ítélet tettekben is megmutatkozik. Ebben aztán persze megjelenik mindkét oldal, ahogy az EU és hazánk esetében is történt. Itt ismét a nemzetközi segélyprogramokra gondolok. Biztosan sokan emlékeznek például a 2005-ös Live 8-re, vagy az idősebbek akár a húsz évvel korábbi Live Aid-re is. 8 évvel ezelőtt én is ott ültem televízió előtt, és igen lelkes voltam, arra gondoltam, milyen nagyszerű dolog is egy ilyen világméretű esemény jótékony célokkal. Még a profit bezsebelésétől is eltekintett mindenki... Ráadásul a zene és az egy helyen, egy időben megjelenő rengeteg ismert előadó is magával tudta ragadni az embert. A több napos rendezvénysorozat közvetítésében csak egy disszonáns hangra emlékszem, mikor - talán tévedésből - egy tényleges Afrika-szakértőt is meghívtak a stúdióba. (Sajnos a nevét elfelejtettem.) Ez az úriember tényleg sokat tudott a kontinensen pusztító nyomorról és annak okairól, ennek megfelelően arról szívesen beszélt volna. A dolog azonban úgy állt, hogy a segélykoncertről kérdezték, és így kénytelen volt elmondani, hogy már a húsz évvel korábbinak sem volt semmi értelme, az adományozott összegek ugyanis ugyanazon a csatornán, ugyanazokon a kezeken folynak át, amelyek egyébként is minden erőforrást kezelnek arrafelé. A korrupt kormányok például ellopják, a belső konfliktusoktól kínzott országokban mindig lesz, akinek ebből vagy abból nem jut, és még sorolhatnánk.
Körülbelül ennyire engedték a tévések, hogy a valóság belerondítson az ünnepi hangulatba, és felkonferálták a következő előadót. Pedig a lényeg még csak itt kezdődne... Abban a pillanatban egyáltalán nem értettem, miért ez a keserűség, és miért érzem magam ennyire zavartnak. Aztán megnyugtattam magam, hogy ettől még óriási dolog ez az összefogás, és hogy a többi az afrikai kormányok és a pénzt kezelő intézmények, no meg a politikusok hibája. Csalóka önáltatás volt ez, hiszen épp azt mondtam ki ezzel, hogy a világméretű gigantikus buli minden különösebb valódi haszon nélkül is erkölcsileg feljebb emelt mindenkit... Pedig ugyebár mindennek ára van. Valódi segítség az ilyen? Valódi gyógyító az, akit nem érdekel, milyen kór kínozza a beteget? A koncertek nem az éhezőkről, hanem a világ gazdagabb feléről szóltak, arról, hogy megnyugtassuk magunkat, mi megtettünk mindent. Még aki tényleg aktív volt - a zenészek, az énekesek és szervezők -, közvetetten még az is hasznot húzott népszerűségben, hasznot húzott magából a széles körű megjelenésből és a megszerzett tapasztalatból.
Sokan azt gondolják, ha elegendő pénzt és egy követendő mintát adnak valakinek, akkor megoldották az illető életének minden gondját, pedig lehet, hogy ezekkel az eszközökkel az ő helyzetéből csak teljes zsákutcába lehet jutni. Rengeteg problémánk van, amelyet emberi eszközökkel, szemléletváltással enyhíteni lehetne, anélkül viszont csak tovább rontani... Tudnunk kell különbséget tenni a szituációk között, meg kell látnunk a speciális követelményeket és lehetőségeket, és saját kútfőből kell megalkotnunk a saját megoldásainkat. Nem állítom, hogy az alkalmazkodás lehetővé tesz egy tökéletes, vagy akár csak egy jobb világot. Csak azt, hogy ezen az úton el tudjuk viselni a való élet minden kegyetlen tévedését és fájdalmát. Hogy ezen az úton megláthatjuk a szépet abban, ami rendelkezésre áll. Ennél pedig senki nem ajánlhat többet.
Harc önmagunk ellen
A természet nyila visszatérő olvasói megszokhatták, hogy a nagyobb természeti csapások vagy a nemzetközi politikai helyzet durvább és látványosabb fordulatainak idején gyakran kitérek az események értékelésére, és megpróbálok tanulságokat levonni. Ennek különösen akkor van értelme, ha a blog egyébként is hasonló területen jár, vagy legalább létezik értelmes kapcsolódási pont. Hiszen mi lehetne nagyszerűbb példa bármilyen általános gondolathoz, mint az a tárgy, az a jelenet, amely ott van az orrunk előtt? A Duna idei félelmetes áradása látszólag igen távol áll a harmadik világ szegénységétől és segélyezésétől, de azt hiszem, mégis találtam egy olyan nézőpontot, amelyből akár össze is vethetőek.
Korábban előfordult olyan eset, hogy kritikát fogalmaztam meg Molnár Géza valamelyik interneten megjelent cikkével szemben, ugyanakkor ez mit sem változtat a tényen, hogy az ő írásait is magában foglaló FFEK-honlap továbbra is díszhelyen van feltüntetve a "Hasznos linkek" között. Jó néhány szemléletformáló és gondolatébresztő esszé gyűjtőhelyéről van szó, és ebben Molnár sem marad le a többi szerzőtől.
Olyannyira nem, hogy amikor árvízi védekezésről, töltésekről, homokzsákokról esik szó, akkor mindig eszembe jutnak a folyók szabályozásáról közzétett hasonlatai és leírásai (például ez), és ezek közül is elsősorban a fegyverkezési verseny metaforája. A folyókat magában foglaló vízrendszerbe való beavatkozás ugyanolyan hatású, mintha hangyabolyba nyúlna az ember, csak a fájdalom nem rögtön jelentkezik a csípések nyomán, hanem sokkal lassabban, hosszú évek alatt gyűlik össze. A dolog könnyen átlátható. Valamikor a múltban eljött egy pillanat, amikor az ember azt gondolta, hogy megmondhatja a folyóknak, merre folyjanak, hogy teljesen rájuk kényszerítheti az akaratát. Hogy ő az erősebb. Egy darabig úgy tűnt, hogy ez rendben is fog működni. Aztán egy idő után addig nem tapasztalt helyeken bukkant fel a víz, olyan mennyiségben, amire soha senki nem gondolt volna. A folyó ugyanis - legyen az a Tisza, a Duna vagy a Colorado - nem egyszerűen egy adott köbméternyi vizet elvezető felszíni csatorna, hanem egy évmilliók alatt kialakult, folyamatosan változó rendszer, amely reagál az őt ért hatásokra.
Igen, hosszú távon jobban járnánk, ha tudomásul vennénk, a folyóknak van egy tulajdonsága, amely szinte megkülönböztethetetlenül hasonlít az akarathoz. "De hiszen ez babona," - jöhetne a válasz - "hiszen ez nevetséges!" Talán az is. De nem nevetségesebb, mint bármi más az életben. Az ember akarata talán nem abszurd? Hiszen csupán hám-, izom-, máj- és kötőszövet kusza egyvelegéről van szó! És hogy lehet akarata kettő, három vagy harminc embernek? Még egymás igazi gondolatait sem ismerik... Akkor hogyan lehet akarata egy kutyának, egy méhkasnak, vagy egy megbolygatott hangyabolynak...? Valójában teljesen mindegy, felesleges a szavakon lovagolni. A lényeg, hogy bizonyos körülmények között ezt figyeltük meg, és így számolnunk kell vele.
A folyók akarata legtöbbször az őket körülzáró mesterséges építmények lerombolására irányul, ki akarnak szabadulni. Akár a védművek átszakításával, akár a megkerülésükkel, akár a felettük való átbukással. A múltban a Duna nem véletlenül terült szét sokkal szélesebben, nem véletlenül volt több ága és kanyarulata, és az átlagosan jóval sekélyebb mivolta sem statisztikai tényező volt. Nem, azért nézett ki így a folyam, mert a természetes körülmények - az éghajlat, a domborzat, a növénytakaró és mi ki tudja még mi minden - éppen ezt a formát követelték meg. Mivel ezek a tényezők ilyen szorosan összefüggnek, a folyók szabályozása az egész rendszert megváltoztatja. A domborzat már a töltésekkel alapvetően módosult, de a szabályozáshoz a folyamatos földmunkák továbbra is nélkülözhetetlenek. A víz beszorítása miatt rengeteg mezőgazdasági terület szorul öntözésre, amelynek korábban nem voltak ilyen igényei, ráadásul a csapadék eloszlása is szélsőségesebbé vált. Olyan az egész, mintha minden ellenünk játszana, nem igaz? Senki nem számolhatott ennyi esővel, mikor a védműveket építették. Az idei időjárás minden szakember rémálma. Mégsem jelenthető ki, hogy baleset volt, hogy az "évszázad árvizét" láttuk volna, hiszen az előző rekordokig is csak 5-10 évre kell visszatekinteni. Ha természeti jelenségekkel akarunk versenyezni, akkor - bár észre sem vesszük - a saját korlátainkkal szállunk hadba. Ennek pedig nem lehet számunkra jó vége...
Képzeljük el, hogy 10 év múlva egy fél méterrel magasabb árhullám érkezik hozzánk a Dunán! Ennyivel még a töltéseket is alighanem illik felültervezni, de nincs már ennyi tartalék még Budapesten sem. Nos, ilyen esetben valószínűleg százezres nagyságrendben lenne a hajléktalanná vált áldozatok száma. Az ország talpra tudja állítani őket? Lehetséges, de az árát meg kell fizetni. Az elveszett munkát és értéket nem lehet a semmiből megteremteni. És a folyók nem fáradnak el, érkezik majd a következő özönvíz, amelyből már kevésbé lehet kilábalni. Aztán a következő, aztán a következő.... Egészen addig, míg a természet által követelt egyensúly helyre nem áll. Amikor a Duna a vagy a Tisza nyugodtan és csendesen csorog a medrében, akkor szinte elképzelhetetlen ez a gondolatmenet. Elaltat minket a saját nagyságunk és intelligenciánk. Pedig elég ha tíz éves távlatokat nézünk, és rögtön felfogjuk, milyen veszély fenyeget.
Természetesen nemcsak a folyókról van itt szó. Ugyanilyen harc zajlik a kórokozó baktériumok ellen, a haszonnövények kártevői ellen, de nagyszerű párhuzam állítható fel például Amerika "terror elleni háborújával" is. Vannak határok, amelyet tiszteletben kell tartani, mert különben saját önhittségünk könyörtelenül megbosszulja magát. És az nem a véletlen hibája lesz. Nem a TBC kórokozójának mutációjától kell félnünk, nem a paradicsomvésztől vagy az öngyilkos merényletektől. Attól kell óvakodnunk, hogy a cselekedeteinkkel ezeket elkerülhetetlenné tegyük. Ha nem akarjuk a romlásunkat kikényszeríteni, akkor változtatnunk kell a viselkedésünkön. Egy ember, egy család, egy település vagy egy állam, teljesen mindegy, a józan belátás az életet jelentheti.
Ezen a ponton kapcsolódnék a harmadik világ szegénységének témájához. Mint korábban említettem, ez a szegénység rengeteg helyen a totális nyomornak felel meg. Ott már nem az a kérdés, hogy mi lesz jövőre vagy öt év múlva, hanem hogy ki éli túl ezt a hetet, ezt a napot. A nincstelen nyomort kevés anyagi és szellemi tulajdonnal és nagyon egyszerű kitanult képességekkel is le lehet győzni annyira, hogy elfogadható és hellyel-közzel fenntartható életet teremtsünk. De ott még ez a kevés sincs meg. Ott sokan úgy élnek napról napra, hónapról hónapra, mint akit tegnap öntött ki az árvíz az otthonából.
Mire kell biztatni ezeket az embereket? Hogy éljenek úgy, mint mi? Hogy csinálják ugyanazt, amit mi? Sikeresebbek vagyunk, ez igaz, de csak a saját mércénk szerint. Ha nem az anyagi javakban, hanem például lelki nyugalomban és elégedettségben mérnénk a sikert, akkor jó néhány elszigetelt közösség nevetve előzné meg a globális ipari civilizációt, nem beszélve az elmúlt korok legtöbb társadalmáról, melyek soha nem hallottak szuperszámítógépekről és sportautókról. "Önmagaddal vitatkozol," - hallom a választ - "arról prédikálsz, hogy nem az anyagi javak számítanak, közben pedig a nyomorgó tömegek, akikről beszélsz, egy palack tiszta vizet nem tudnak kifizetni. Milyen álszent kéjelgés az, ha egy gazdag nép gyermekeként a szegénység elfogadásának eszméjével koptatod a billentyűzetet..." Aki ezt gondolja, az még nem érti, mit akarok mondani. Azt a tételt akarom megalapozni, hogy az elviselhetetlen nyomor nem anyagi kérdés. Nem az az oka, hogy nincs pénz ételt venni a boltban, vagy hogy túl kicsi adott ország GDP-je. Sokkal inkább a kilátástalanság, a kétségbeesés, és a mentális önfeladás az oka. A dunai árvíz után talán idén is maradnak teljesen földönfutóvá vált családok. Remélem, hogy minél kevesebben, de sajnos ennek ez a rendje. Törvényszerű, hogy számukra ezzel minden örömnek vége az életben? Egyáltalán nem. Van aki vigasztalja őket, van aki bizalommal fordul feléjük, így az önbecsülésüket, az életük szeretetét meg tudják tartani, meg tudják erősíteni. A harmadik világban ugyanez elképzelhetetlen.
A mieinket támogatjuk anyagilag is, ez igaz. De ez igaz például az afrikai éhezőkre is! Egy részükhöz - még ha nem túl nagy részhez is - eljutnak a segélyprogramok, van aki megkapja a lakást, az ételt, a gyógyszert. Azt gondolnánk, hogy az adományok tiszta nyereséget jelentenek, olyan tőkét, amelyből tovább lehet lépni. Pedig sokkal nagyobb szükségük lenne emberi támogatásra, arra hogy a saját javaikért maguk dolgozhassanak meg. Arra hogy büszkén nézhessenek tükörbe még akkor is, ha az egész falu egy pocsolyát használ tükörként. A konkrét anyagi javak hiánya sokszor megkerülhető, munkával kitermelhető, ha fel lehet ébreszteni az ember kreativitását, ha fel lehet ébreszteni a közösség képességeket megsokszorozó erejét.
A különbség talán még érezhetőbbé válik, ha arra gondolunk, milyen amikor valaki egy ismeretlentől ajándékot kap. Természetesen örülünk neki valamennyire, de mivel közvetlenül nem fektettünk a megszerzésébe semmilyen energiát, gyakran nem is vigyázunk rá túlságosan. Ha pedig naponta kapunk adományokat, akkor egyszerűen hozzászokunk, hogy ez "jár", anélkül, hogy továbbgondolnánk az egésznek az értelmét. Az egyik legveszélyesebb gondolat a világon, ha valaki azt gondolja, neki valami alanyi jogon "jár". Veszélyes, mert idővel biztosan csődöt mond, és akkor vagy esztelen dühöngés vagy kétségbeesett pusztulás következik; esetleg mind a kettő. A nemzetközi élelmiszeradományok nélkül az igazán kilátástalan rétegek lélekszáma jóval kisebb lenne szerte a világon. Ezt akartuk elérni? Aligha... Nyilvánvalóan nem azért alakult így, mert valamilyen átok van a gondosan csomagolt lisztben és cukorban, vagy mert rosszat akarunk. Sokkal inkább azért mert ezzel a hozzáállással - az ajándékokkal - öntudatlanul is a helyzetük konzerválására, esetleg még szaporodásra is ösztönözzük a nincstelen tömegeket. Ezzel nem az ő erkölcseiket kritizálom, mert az erkölcsök a helyzethez igazodnak. Ezzel saját magunkat kritizálom. Olyan harcot vállalunk fel, amelyet hosszabb távon lehetetlen megnyerni. Fegyverkezünk a saját korlátaink, saját magunk ellen.
Ugyanígy volt a helyzet az árvizekkel is, nem? Igen, azt hiszem, sikerült visszajutnom a kiindulópontra... Az igazán komoly válságjelenségek hátterében gyakran ilyen természetű dolgokat találunk. Gyakran a saját csőlátásunk, saját beszűkült látásmódunk akadályoz meg benne, hogy felfogjuk mit miért is teszünk. A vak erőlködés pedig további katasztrófákhoz vezet. A konkrét példához még annyit fűznék hozzá, hogy az árvízkárosultak kilábalásában természetesen nagyon bízom, de a mostani csapástól függetlenül rengetegen társunk, ismerősünk, rengeteg ember kínlódik kilátástalanul közöttünk, Európában is. Még olyanok is, akiknek nem gond megszerezni bármilyen árut, amire szükségük van. Az igazi szenvedés ugyanis - legyen szó szinte bármilyen fájdalomról - az esetek jelentős részében nem ezen múlik.
Korábban előfordult olyan eset, hogy kritikát fogalmaztam meg Molnár Géza valamelyik interneten megjelent cikkével szemben, ugyanakkor ez mit sem változtat a tényen, hogy az ő írásait is magában foglaló FFEK-honlap továbbra is díszhelyen van feltüntetve a "Hasznos linkek" között. Jó néhány szemléletformáló és gondolatébresztő esszé gyűjtőhelyéről van szó, és ebben Molnár sem marad le a többi szerzőtől.
Olyannyira nem, hogy amikor árvízi védekezésről, töltésekről, homokzsákokról esik szó, akkor mindig eszembe jutnak a folyók szabályozásáról közzétett hasonlatai és leírásai (például ez), és ezek közül is elsősorban a fegyverkezési verseny metaforája. A folyókat magában foglaló vízrendszerbe való beavatkozás ugyanolyan hatású, mintha hangyabolyba nyúlna az ember, csak a fájdalom nem rögtön jelentkezik a csípések nyomán, hanem sokkal lassabban, hosszú évek alatt gyűlik össze. A dolog könnyen átlátható. Valamikor a múltban eljött egy pillanat, amikor az ember azt gondolta, hogy megmondhatja a folyóknak, merre folyjanak, hogy teljesen rájuk kényszerítheti az akaratát. Hogy ő az erősebb. Egy darabig úgy tűnt, hogy ez rendben is fog működni. Aztán egy idő után addig nem tapasztalt helyeken bukkant fel a víz, olyan mennyiségben, amire soha senki nem gondolt volna. A folyó ugyanis - legyen az a Tisza, a Duna vagy a Colorado - nem egyszerűen egy adott köbméternyi vizet elvezető felszíni csatorna, hanem egy évmilliók alatt kialakult, folyamatosan változó rendszer, amely reagál az őt ért hatásokra.
Igen, hosszú távon jobban járnánk, ha tudomásul vennénk, a folyóknak van egy tulajdonsága, amely szinte megkülönböztethetetlenül hasonlít az akarathoz. "De hiszen ez babona," - jöhetne a válasz - "hiszen ez nevetséges!" Talán az is. De nem nevetségesebb, mint bármi más az életben. Az ember akarata talán nem abszurd? Hiszen csupán hám-, izom-, máj- és kötőszövet kusza egyvelegéről van szó! És hogy lehet akarata kettő, három vagy harminc embernek? Még egymás igazi gondolatait sem ismerik... Akkor hogyan lehet akarata egy kutyának, egy méhkasnak, vagy egy megbolygatott hangyabolynak...? Valójában teljesen mindegy, felesleges a szavakon lovagolni. A lényeg, hogy bizonyos körülmények között ezt figyeltük meg, és így számolnunk kell vele.
A folyók akarata legtöbbször az őket körülzáró mesterséges építmények lerombolására irányul, ki akarnak szabadulni. Akár a védművek átszakításával, akár a megkerülésükkel, akár a felettük való átbukással. A múltban a Duna nem véletlenül terült szét sokkal szélesebben, nem véletlenül volt több ága és kanyarulata, és az átlagosan jóval sekélyebb mivolta sem statisztikai tényező volt. Nem, azért nézett ki így a folyam, mert a természetes körülmények - az éghajlat, a domborzat, a növénytakaró és mi ki tudja még mi minden - éppen ezt a formát követelték meg. Mivel ezek a tényezők ilyen szorosan összefüggnek, a folyók szabályozása az egész rendszert megváltoztatja. A domborzat már a töltésekkel alapvetően módosult, de a szabályozáshoz a folyamatos földmunkák továbbra is nélkülözhetetlenek. A víz beszorítása miatt rengeteg mezőgazdasági terület szorul öntözésre, amelynek korábban nem voltak ilyen igényei, ráadásul a csapadék eloszlása is szélsőségesebbé vált. Olyan az egész, mintha minden ellenünk játszana, nem igaz? Senki nem számolhatott ennyi esővel, mikor a védműveket építették. Az idei időjárás minden szakember rémálma. Mégsem jelenthető ki, hogy baleset volt, hogy az "évszázad árvizét" láttuk volna, hiszen az előző rekordokig is csak 5-10 évre kell visszatekinteni. Ha természeti jelenségekkel akarunk versenyezni, akkor - bár észre sem vesszük - a saját korlátainkkal szállunk hadba. Ennek pedig nem lehet számunkra jó vége...
Képzeljük el, hogy 10 év múlva egy fél méterrel magasabb árhullám érkezik hozzánk a Dunán! Ennyivel még a töltéseket is alighanem illik felültervezni, de nincs már ennyi tartalék még Budapesten sem. Nos, ilyen esetben valószínűleg százezres nagyságrendben lenne a hajléktalanná vált áldozatok száma. Az ország talpra tudja állítani őket? Lehetséges, de az árát meg kell fizetni. Az elveszett munkát és értéket nem lehet a semmiből megteremteni. És a folyók nem fáradnak el, érkezik majd a következő özönvíz, amelyből már kevésbé lehet kilábalni. Aztán a következő, aztán a következő.... Egészen addig, míg a természet által követelt egyensúly helyre nem áll. Amikor a Duna a vagy a Tisza nyugodtan és csendesen csorog a medrében, akkor szinte elképzelhetetlen ez a gondolatmenet. Elaltat minket a saját nagyságunk és intelligenciánk. Pedig elég ha tíz éves távlatokat nézünk, és rögtön felfogjuk, milyen veszély fenyeget.
Természetesen nemcsak a folyókról van itt szó. Ugyanilyen harc zajlik a kórokozó baktériumok ellen, a haszonnövények kártevői ellen, de nagyszerű párhuzam állítható fel például Amerika "terror elleni háborújával" is. Vannak határok, amelyet tiszteletben kell tartani, mert különben saját önhittségünk könyörtelenül megbosszulja magát. És az nem a véletlen hibája lesz. Nem a TBC kórokozójának mutációjától kell félnünk, nem a paradicsomvésztől vagy az öngyilkos merényletektől. Attól kell óvakodnunk, hogy a cselekedeteinkkel ezeket elkerülhetetlenné tegyük. Ha nem akarjuk a romlásunkat kikényszeríteni, akkor változtatnunk kell a viselkedésünkön. Egy ember, egy család, egy település vagy egy állam, teljesen mindegy, a józan belátás az életet jelentheti.
Ezen a ponton kapcsolódnék a harmadik világ szegénységének témájához. Mint korábban említettem, ez a szegénység rengeteg helyen a totális nyomornak felel meg. Ott már nem az a kérdés, hogy mi lesz jövőre vagy öt év múlva, hanem hogy ki éli túl ezt a hetet, ezt a napot. A nincstelen nyomort kevés anyagi és szellemi tulajdonnal és nagyon egyszerű kitanult képességekkel is le lehet győzni annyira, hogy elfogadható és hellyel-közzel fenntartható életet teremtsünk. De ott még ez a kevés sincs meg. Ott sokan úgy élnek napról napra, hónapról hónapra, mint akit tegnap öntött ki az árvíz az otthonából.
Mire kell biztatni ezeket az embereket? Hogy éljenek úgy, mint mi? Hogy csinálják ugyanazt, amit mi? Sikeresebbek vagyunk, ez igaz, de csak a saját mércénk szerint. Ha nem az anyagi javakban, hanem például lelki nyugalomban és elégedettségben mérnénk a sikert, akkor jó néhány elszigetelt közösség nevetve előzné meg a globális ipari civilizációt, nem beszélve az elmúlt korok legtöbb társadalmáról, melyek soha nem hallottak szuperszámítógépekről és sportautókról. "Önmagaddal vitatkozol," - hallom a választ - "arról prédikálsz, hogy nem az anyagi javak számítanak, közben pedig a nyomorgó tömegek, akikről beszélsz, egy palack tiszta vizet nem tudnak kifizetni. Milyen álszent kéjelgés az, ha egy gazdag nép gyermekeként a szegénység elfogadásának eszméjével koptatod a billentyűzetet..." Aki ezt gondolja, az még nem érti, mit akarok mondani. Azt a tételt akarom megalapozni, hogy az elviselhetetlen nyomor nem anyagi kérdés. Nem az az oka, hogy nincs pénz ételt venni a boltban, vagy hogy túl kicsi adott ország GDP-je. Sokkal inkább a kilátástalanság, a kétségbeesés, és a mentális önfeladás az oka. A dunai árvíz után talán idén is maradnak teljesen földönfutóvá vált családok. Remélem, hogy minél kevesebben, de sajnos ennek ez a rendje. Törvényszerű, hogy számukra ezzel minden örömnek vége az életben? Egyáltalán nem. Van aki vigasztalja őket, van aki bizalommal fordul feléjük, így az önbecsülésüket, az életük szeretetét meg tudják tartani, meg tudják erősíteni. A harmadik világban ugyanez elképzelhetetlen.
A mieinket támogatjuk anyagilag is, ez igaz. De ez igaz például az afrikai éhezőkre is! Egy részükhöz - még ha nem túl nagy részhez is - eljutnak a segélyprogramok, van aki megkapja a lakást, az ételt, a gyógyszert. Azt gondolnánk, hogy az adományok tiszta nyereséget jelentenek, olyan tőkét, amelyből tovább lehet lépni. Pedig sokkal nagyobb szükségük lenne emberi támogatásra, arra hogy a saját javaikért maguk dolgozhassanak meg. Arra hogy büszkén nézhessenek tükörbe még akkor is, ha az egész falu egy pocsolyát használ tükörként. A konkrét anyagi javak hiánya sokszor megkerülhető, munkával kitermelhető, ha fel lehet ébreszteni az ember kreativitását, ha fel lehet ébreszteni a közösség képességeket megsokszorozó erejét.
A különbség talán még érezhetőbbé válik, ha arra gondolunk, milyen amikor valaki egy ismeretlentől ajándékot kap. Természetesen örülünk neki valamennyire, de mivel közvetlenül nem fektettünk a megszerzésébe semmilyen energiát, gyakran nem is vigyázunk rá túlságosan. Ha pedig naponta kapunk adományokat, akkor egyszerűen hozzászokunk, hogy ez "jár", anélkül, hogy továbbgondolnánk az egésznek az értelmét. Az egyik legveszélyesebb gondolat a világon, ha valaki azt gondolja, neki valami alanyi jogon "jár". Veszélyes, mert idővel biztosan csődöt mond, és akkor vagy esztelen dühöngés vagy kétségbeesett pusztulás következik; esetleg mind a kettő. A nemzetközi élelmiszeradományok nélkül az igazán kilátástalan rétegek lélekszáma jóval kisebb lenne szerte a világon. Ezt akartuk elérni? Aligha... Nyilvánvalóan nem azért alakult így, mert valamilyen átok van a gondosan csomagolt lisztben és cukorban, vagy mert rosszat akarunk. Sokkal inkább azért mert ezzel a hozzáállással - az ajándékokkal - öntudatlanul is a helyzetük konzerválására, esetleg még szaporodásra is ösztönözzük a nincstelen tömegeket. Ezzel nem az ő erkölcseiket kritizálom, mert az erkölcsök a helyzethez igazodnak. Ezzel saját magunkat kritizálom. Olyan harcot vállalunk fel, amelyet hosszabb távon lehetetlen megnyerni. Fegyverkezünk a saját korlátaink, saját magunk ellen.
Ugyanígy volt a helyzet az árvizekkel is, nem? Igen, azt hiszem, sikerült visszajutnom a kiindulópontra... Az igazán komoly válságjelenségek hátterében gyakran ilyen természetű dolgokat találunk. Gyakran a saját csőlátásunk, saját beszűkült látásmódunk akadályoz meg benne, hogy felfogjuk mit miért is teszünk. A vak erőlködés pedig további katasztrófákhoz vezet. A konkrét példához még annyit fűznék hozzá, hogy az árvízkárosultak kilábalásában természetesen nagyon bízom, de a mostani csapástól függetlenül rengetegen társunk, ismerősünk, rengeteg ember kínlódik kilátástalanul közöttünk, Európában is. Még olyanok is, akiknek nem gond megszerezni bármilyen árut, amire szükségük van. Az igazi szenvedés ugyanis - legyen szó szinte bármilyen fájdalomról - az esetek jelentős részében nem ezen múlik.
Elfelejtett tanulságok
A "harmadik világ" kifejezés mai jelentésében egyértelműen a huszadik századból, mégpedig a hidegháború korszakából ered. Azokat a területeket határozták meg így mindkét nagyhatalmi tömb tagjai, amelyek nem voltak közvetlenül elkötelezve, nem tartoztak sem a keleti kommunista, sem a nyugati kapitalista csapásirányhoz. Ez a feltűnő függetlenség azonban - még ha első említésre a mi szempontunkból úgy is tűnne - korántsem volt irigylésre méltó.
Nem mindegy ugyanis, hogy egy adott ország hogyan kerül ilyen helyzetbe. Mao Kínája vagy éppen Tito Jugoszláviája tudatosan, lehetőségeit aktívan kihasználva lavírozott a két említett fél között, ezzel szemben a harmadik világ országai inkább passzívan belekényszerültek ebbe a szerepbe. A hanyatló európai gyarmatbirodalmak kirugdosása - vagy éppen kiimádkozása - után ugyanis csak annyira keltették fel az USA vagy a szovjetek érdeklődését, hogy azok folyamatos titkosszolgálati játékokkal rontsák náluk a levegőt. Távolabbról szemlélve a puccsok és sokoldalú gerillaháborúk sok országban csak propagandacélokra voltak jók, valójában senki nem vállalt kockázatot Jemenért, Bolíviáért vagy Angoláért. Már a név is tükrözi tehát azt, amiről legutóbb próbáltam szólni, a harmadik világ felé irányított közönyt és a gondjaik iránti érzéketlenséget.
Megint szeretném hangsúlyozni: nem arra gondolok itt, hogy mennyire sajnáljuk meg a tévében látott éhező gyerekeket vagy a helyi hadurak ellentéteinek ártatlan áldozatait. A szánalomra megtaláljuk az indokot ennél közelebbi és elérhetőbb jelenségek kapcsán is. Az érzelmek igazi emberi értékekről tanúskodnak, és az általuk kiváltott tettek becsülendők, én mégsem erről akartam értekezni. Sokkal inkább arról, hogy amikor az emberiség jövőjén spekulálunk, akkor számos dolgot szívesen kihagyunk a képből. Mert az egy dolog, hogy valaki Amerikában vagy Németországban, esetleg Magyarországon el tudja képzelni a társadalmi rendet és fejlett technológiát, amely felé haladunk, ugyanis ezek a példák ma még hellyel-közzel illenek egy mintába. Gondolhatjuk, hogy villamos autókkal megyünk majd dolgozni a gépek által tisztán tartott utcákon, gondolhatjuk, hogy szabadon tudunk majd választani a tetszőlegesen felkínált anyagi javak, szórakozási lehetőségek közül, sőt, azt is, hogy hatékony szerekkel évtizedekkel meghosszabbíthatjuk majd fiatalságunk, egészségünk és szépségünk időszakát. Hiszen valami már el is kezdődött mindebből, nem? Ugyanezt Srí Lanka szigetén, vagy Nigériában elhelyezni teljesen abszurd. Ami azt illeti, lehetetlen még egy olyan Földet is komolyan venni, ahol a fent leírtak és Srí Lanka, valamint Nigéria egymás mellett léteznek. A harmadik világ ilyen tekintetben nem más, mint egy csúnya, hatalmas csótány a fejlett ipari nemzetek álmainak illatos tisztaságában, nem csoda hát, hogy szinte észrevétlenül inkább a szőnyeg alá akarjuk söpörni.
Természetesen nem az egyetlen árulkodó jelről van szó, ugyanerre a sanyarú sorsra jut az óceán halainak, az őserdők fáinak pusztulása, a fosszilis energiahordozók fogyása vagy éppen a modern társadalomra jellemző totális elidegenedés és az ebből származó mentális betegségek és boldogtalanság. Ami miatt most mégis visszatérek például az etióp nyomorra és a bangladesi kilátástalan helyzetre, az az, hogy gazdaságilag ezek a jelenségek kritikus tanulságokat hordoznak magukban. Nagyszerűen megmutatják azt, hogy mibe érdemes belefogni és mibe nem egy szegény társadalomban, és azt is, hogy van élet a nélkülözésben és kiszámíthatatlanságban is.
Számos ilyen tanulságra mutatott rá Ernst F. Schumacher A kicsi szép című tanulmánykötetében. Érdekes mű ez abból a szempontból, hogy fejezetenként rengeteg látszólag egymástól teljesen idegen téma kerül benne terítékre. Van benne szó az atomenergiáról, az oktatás fontosságáról, a nagyméretű szervezetek felépítéséről, a tulajdon mibenlétéről is, végeredményben mégis mindez ugyanazt a szemléletet tükrözi. 40-50 évvel később zseniális blog születhetett volna abból a kútfőből, hiszen ez a forma talán még inkább illene az ilyen mindent körbefonó látásmód közzétételéhez. Schumacher az ismereteit és javaslatait nem tankönyvi példák és absztrakt levezetések útján állította elő, hanem az elvégzett munkájának tapasztalatait osztja meg velünk, ráadásul mindezt egy olyan korszakból, amikor a ma látható globális válságjelenségek közül jó néhány alig volt észlelhető. A fejlődő országok segélyezésének általános kérdései mindazonáltal akkor is ugyanazok voltak, mint most, Schumacher pedig - ahogy az egy igazi kritikushoz illik - nem a válaszokat, hanem a feltett kérdéseket bírálta.
A feltett kérdések ismerősek lehetnek számunkra is, igaz, kevésbé kiélezett formában. Nálunk is visszatérő téma a közbeszédben, hogy hogyan lehet fenntartani, esetleg fokozni a gazdasági növekedést, hogyan érhetnénk be a Nyugatot életszínvonalban. A helyzet azonban úgy fest, hogy erre a kérdésre nincs jó válasz, tehát valószínűleg nem jól tettük fel.
Tulajdonképpen két kérdés is volt itt. Vegyük először a gazdasági növekedést! Ez bizony egy elvont statisztikai mutató, legtöbbször a GDP, a bruttó hazai termék növekedése. Egy számot akarunk így görcsösen feljebb tornászni. Ez az egy szám vajon mit mond egy országról? Miért akarunk ezen az ösvényen haladni? Nyilvánvaló, azért, mert a mintának tekintett országok - a németek, az osztrákok, a svédek, kinek melyik tetszik - esetében az egy főre eső GDP kivétel nélkül nagyobb. De hát eleve így választjuk ki őket! Gazdagok akarunk lenni, erre pedig az az okunk, hogy... Hogy gazdagok akarunk lenni, hogy ne legyünk szegények. Pedig a GDP még ilyen tekintetben sem megbízható mutató. Gondoljuk meg, hogy egy szám mégsem mondhat el mindent egy ország gazdaságáról... Szaúd-Arábia és Barbados egy főre eső GDP-je is a miénkhez hasonló nagyságrendben van, mégsem jelenthetjük ki, hogy gazdasági szempontból mindegy lenne, melyik helyen élünk. Nem beszélve a gazdasági szemponton kívüli tényezőkről...
Lehetséges lenne a törekvéseinket nem puszta számokra visszavezetni, hanem az emberek valódi igényeire. Ez nem újdonság, igen sok ország volt már a történelemben, melyet nem közgazdászok és kiszolgálóik irányítottak. Ezek az igények a kulturális hatásoktól lecsupaszítva általában véve viszonylag szerények. Az embernek szüksége van élelemre, szüksége van meleg hajlékra, és szüksége van napi tevékenységre, amellyel mindezt biztosítani tudja magának. Ami ezen felül nélkülözhetetlen, azt egy közösség rendszerint saját forrásból elő tudja állítani. Miért érdekes ez? Például azért, mert eszerint a munkahelyek teremtésekor át kell formálnunk a stratégiánkat. Nem adott befektetéshez keresünk majd alkalmazottakat, hanem a helyi igényekhez alakítjuk majd a vállalkozás szerkezetét, funkcióját és az alkalmazott technológiát is. Persze könnyen lehet, hogy ez kevésbé lesz nyereséges, hiszen a növekedés elsőségét feladtuk. De végső soron mi a cél? Hogy aki már most sem szűkölködik, az még gazdagabb legyen, vagy a nyomor felszámolása?
Adott például egy menekülttábor, amely mellett egy korábbi háborúból visszamaradt sánc- és bunkerrendszer halad. Ilyen szituációkból manapság sincs hiány. Megszületik az ötlet, hogy a hadseregek által hátrahagyott védelmi elemek szétbontásával építőanyaghoz és akadálymentes közlekedéshez akarunk jutni. Mi erre a ma alkalmazott hatékony megoldás? Buldózerek, daruk, kamionok. A letargiában tengődő menekülteket hidegen fogja hagyni az egész. Konkrétan őket megfizetni erre munkára és megfelelő egyszerű szerszámokkal felszerelni őket talán drágább, és biztosan lassabb munkát eredményez, mégis, a helyi közösség számára ez a hozzáállás ezerszer inkább megtérül. És nem csak pénzben. Szavakkal nehezen leírható az a tudat, amikor az ember haszontalannak érzi magát, amikor minden új élmény és történés saját kilátástalanságára emlékezteti. A felelős munka - legyen bármilyen nehéz és olcsó is - méltóságot nyújt, amely minden további cselekvés alapköve és kiindulópontja lehet, nem beszélve arról, hogy mennyire képes egy együtt elvégzett feladat a közösségek működésének megindítására és megerősítésére.
Itt persze elkerülhetetlenül belefutunk a másik említett kulcsszóba, az életszínvonalba is. Ez megint egy bántóan leegyszerűsített fogalom. A színvonalat lehet emelni, lehet csökkenteni, és lehet szinte tartani, ez tiszta sor. Az élet azonban nem erőszakolható be egy ennyire bárgyú egydimenziós skálára. Mennyiségi fogalmakkal akarunk megragadni valamit, ami nyilvánvalóan minőségi kérdés. Nem az az igazán lényeges, hogy hány használható cipőnk van raktáron, hanem az, hogy amikor kell, akkor tudunk-e megfelelő lábbelit húzni. Nem az a legfontosabb kérdés, hogy milyen végsebességre képes, vagy mennyibe kerül az autónk, hanem az, hogy szükségünk van-e rá egyáltalán. A harmadik világ segélyezése a legtöbb helyen épp azért nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert ez a merev mennyiségi szemlélet nem engedte, hogy a más körülmények között született rideg elméleteket felülvizsgálva azoktól minőségileg eltérő megoldásokat találjunk.
Van egy vetülete a felvázolt gondolatnak, amely ugyan szerepelt ma is, de amelynek részletesebb vizsgálatán keresztül a döntésünk jellege még világosabbá válik. Szinte magától értetődő, hogy ez az érvelés az uralkodó hittételek szerint felháborító eretnekségnek minősül. Jövő héten az egy adott munkához használt technológia önkényes kiválasztásáról, a köztes technológiáról lesz szó. Bízom benne, hogy lassan kezd körvonalazódni, miért is hoztam fel ezt az egész témát; továbbá abban is reménykedem, hogy ha egy a közvetlen környezetemben élő közösség roggyan meg a rázuhanó csapások alatt, akkor lesz aki a számok helyett az emberekre, az életszínvonal helyett pedig az életminőségre figyel majd.
Nem mindegy ugyanis, hogy egy adott ország hogyan kerül ilyen helyzetbe. Mao Kínája vagy éppen Tito Jugoszláviája tudatosan, lehetőségeit aktívan kihasználva lavírozott a két említett fél között, ezzel szemben a harmadik világ országai inkább passzívan belekényszerültek ebbe a szerepbe. A hanyatló európai gyarmatbirodalmak kirugdosása - vagy éppen kiimádkozása - után ugyanis csak annyira keltették fel az USA vagy a szovjetek érdeklődését, hogy azok folyamatos titkosszolgálati játékokkal rontsák náluk a levegőt. Távolabbról szemlélve a puccsok és sokoldalú gerillaháborúk sok országban csak propagandacélokra voltak jók, valójában senki nem vállalt kockázatot Jemenért, Bolíviáért vagy Angoláért. Már a név is tükrözi tehát azt, amiről legutóbb próbáltam szólni, a harmadik világ felé irányított közönyt és a gondjaik iránti érzéketlenséget.
Megint szeretném hangsúlyozni: nem arra gondolok itt, hogy mennyire sajnáljuk meg a tévében látott éhező gyerekeket vagy a helyi hadurak ellentéteinek ártatlan áldozatait. A szánalomra megtaláljuk az indokot ennél közelebbi és elérhetőbb jelenségek kapcsán is. Az érzelmek igazi emberi értékekről tanúskodnak, és az általuk kiváltott tettek becsülendők, én mégsem erről akartam értekezni. Sokkal inkább arról, hogy amikor az emberiség jövőjén spekulálunk, akkor számos dolgot szívesen kihagyunk a képből. Mert az egy dolog, hogy valaki Amerikában vagy Németországban, esetleg Magyarországon el tudja képzelni a társadalmi rendet és fejlett technológiát, amely felé haladunk, ugyanis ezek a példák ma még hellyel-közzel illenek egy mintába. Gondolhatjuk, hogy villamos autókkal megyünk majd dolgozni a gépek által tisztán tartott utcákon, gondolhatjuk, hogy szabadon tudunk majd választani a tetszőlegesen felkínált anyagi javak, szórakozási lehetőségek közül, sőt, azt is, hogy hatékony szerekkel évtizedekkel meghosszabbíthatjuk majd fiatalságunk, egészségünk és szépségünk időszakát. Hiszen valami már el is kezdődött mindebből, nem? Ugyanezt Srí Lanka szigetén, vagy Nigériában elhelyezni teljesen abszurd. Ami azt illeti, lehetetlen még egy olyan Földet is komolyan venni, ahol a fent leírtak és Srí Lanka, valamint Nigéria egymás mellett léteznek. A harmadik világ ilyen tekintetben nem más, mint egy csúnya, hatalmas csótány a fejlett ipari nemzetek álmainak illatos tisztaságában, nem csoda hát, hogy szinte észrevétlenül inkább a szőnyeg alá akarjuk söpörni.
Természetesen nem az egyetlen árulkodó jelről van szó, ugyanerre a sanyarú sorsra jut az óceán halainak, az őserdők fáinak pusztulása, a fosszilis energiahordozók fogyása vagy éppen a modern társadalomra jellemző totális elidegenedés és az ebből származó mentális betegségek és boldogtalanság. Ami miatt most mégis visszatérek például az etióp nyomorra és a bangladesi kilátástalan helyzetre, az az, hogy gazdaságilag ezek a jelenségek kritikus tanulságokat hordoznak magukban. Nagyszerűen megmutatják azt, hogy mibe érdemes belefogni és mibe nem egy szegény társadalomban, és azt is, hogy van élet a nélkülözésben és kiszámíthatatlanságban is.
Számos ilyen tanulságra mutatott rá Ernst F. Schumacher A kicsi szép című tanulmánykötetében. Érdekes mű ez abból a szempontból, hogy fejezetenként rengeteg látszólag egymástól teljesen idegen téma kerül benne terítékre. Van benne szó az atomenergiáról, az oktatás fontosságáról, a nagyméretű szervezetek felépítéséről, a tulajdon mibenlétéről is, végeredményben mégis mindez ugyanazt a szemléletet tükrözi. 40-50 évvel később zseniális blog születhetett volna abból a kútfőből, hiszen ez a forma talán még inkább illene az ilyen mindent körbefonó látásmód közzétételéhez. Schumacher az ismereteit és javaslatait nem tankönyvi példák és absztrakt levezetések útján állította elő, hanem az elvégzett munkájának tapasztalatait osztja meg velünk, ráadásul mindezt egy olyan korszakból, amikor a ma látható globális válságjelenségek közül jó néhány alig volt észlelhető. A fejlődő országok segélyezésének általános kérdései mindazonáltal akkor is ugyanazok voltak, mint most, Schumacher pedig - ahogy az egy igazi kritikushoz illik - nem a válaszokat, hanem a feltett kérdéseket bírálta.
A feltett kérdések ismerősek lehetnek számunkra is, igaz, kevésbé kiélezett formában. Nálunk is visszatérő téma a közbeszédben, hogy hogyan lehet fenntartani, esetleg fokozni a gazdasági növekedést, hogyan érhetnénk be a Nyugatot életszínvonalban. A helyzet azonban úgy fest, hogy erre a kérdésre nincs jó válasz, tehát valószínűleg nem jól tettük fel.
Tulajdonképpen két kérdés is volt itt. Vegyük először a gazdasági növekedést! Ez bizony egy elvont statisztikai mutató, legtöbbször a GDP, a bruttó hazai termék növekedése. Egy számot akarunk így görcsösen feljebb tornászni. Ez az egy szám vajon mit mond egy országról? Miért akarunk ezen az ösvényen haladni? Nyilvánvaló, azért, mert a mintának tekintett országok - a németek, az osztrákok, a svédek, kinek melyik tetszik - esetében az egy főre eső GDP kivétel nélkül nagyobb. De hát eleve így választjuk ki őket! Gazdagok akarunk lenni, erre pedig az az okunk, hogy... Hogy gazdagok akarunk lenni, hogy ne legyünk szegények. Pedig a GDP még ilyen tekintetben sem megbízható mutató. Gondoljuk meg, hogy egy szám mégsem mondhat el mindent egy ország gazdaságáról... Szaúd-Arábia és Barbados egy főre eső GDP-je is a miénkhez hasonló nagyságrendben van, mégsem jelenthetjük ki, hogy gazdasági szempontból mindegy lenne, melyik helyen élünk. Nem beszélve a gazdasági szemponton kívüli tényezőkről...
Lehetséges lenne a törekvéseinket nem puszta számokra visszavezetni, hanem az emberek valódi igényeire. Ez nem újdonság, igen sok ország volt már a történelemben, melyet nem közgazdászok és kiszolgálóik irányítottak. Ezek az igények a kulturális hatásoktól lecsupaszítva általában véve viszonylag szerények. Az embernek szüksége van élelemre, szüksége van meleg hajlékra, és szüksége van napi tevékenységre, amellyel mindezt biztosítani tudja magának. Ami ezen felül nélkülözhetetlen, azt egy közösség rendszerint saját forrásból elő tudja állítani. Miért érdekes ez? Például azért, mert eszerint a munkahelyek teremtésekor át kell formálnunk a stratégiánkat. Nem adott befektetéshez keresünk majd alkalmazottakat, hanem a helyi igényekhez alakítjuk majd a vállalkozás szerkezetét, funkcióját és az alkalmazott technológiát is. Persze könnyen lehet, hogy ez kevésbé lesz nyereséges, hiszen a növekedés elsőségét feladtuk. De végső soron mi a cél? Hogy aki már most sem szűkölködik, az még gazdagabb legyen, vagy a nyomor felszámolása?
Adott például egy menekülttábor, amely mellett egy korábbi háborúból visszamaradt sánc- és bunkerrendszer halad. Ilyen szituációkból manapság sincs hiány. Megszületik az ötlet, hogy a hadseregek által hátrahagyott védelmi elemek szétbontásával építőanyaghoz és akadálymentes közlekedéshez akarunk jutni. Mi erre a ma alkalmazott hatékony megoldás? Buldózerek, daruk, kamionok. A letargiában tengődő menekülteket hidegen fogja hagyni az egész. Konkrétan őket megfizetni erre munkára és megfelelő egyszerű szerszámokkal felszerelni őket talán drágább, és biztosan lassabb munkát eredményez, mégis, a helyi közösség számára ez a hozzáállás ezerszer inkább megtérül. És nem csak pénzben. Szavakkal nehezen leírható az a tudat, amikor az ember haszontalannak érzi magát, amikor minden új élmény és történés saját kilátástalanságára emlékezteti. A felelős munka - legyen bármilyen nehéz és olcsó is - méltóságot nyújt, amely minden további cselekvés alapköve és kiindulópontja lehet, nem beszélve arról, hogy mennyire képes egy együtt elvégzett feladat a közösségek működésének megindítására és megerősítésére.
Itt persze elkerülhetetlenül belefutunk a másik említett kulcsszóba, az életszínvonalba is. Ez megint egy bántóan leegyszerűsített fogalom. A színvonalat lehet emelni, lehet csökkenteni, és lehet szinte tartani, ez tiszta sor. Az élet azonban nem erőszakolható be egy ennyire bárgyú egydimenziós skálára. Mennyiségi fogalmakkal akarunk megragadni valamit, ami nyilvánvalóan minőségi kérdés. Nem az az igazán lényeges, hogy hány használható cipőnk van raktáron, hanem az, hogy amikor kell, akkor tudunk-e megfelelő lábbelit húzni. Nem az a legfontosabb kérdés, hogy milyen végsebességre képes, vagy mennyibe kerül az autónk, hanem az, hogy szükségünk van-e rá egyáltalán. A harmadik világ segélyezése a legtöbb helyen épp azért nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert ez a merev mennyiségi szemlélet nem engedte, hogy a más körülmények között született rideg elméleteket felülvizsgálva azoktól minőségileg eltérő megoldásokat találjunk.
Van egy vetülete a felvázolt gondolatnak, amely ugyan szerepelt ma is, de amelynek részletesebb vizsgálatán keresztül a döntésünk jellege még világosabbá válik. Szinte magától értetődő, hogy ez az érvelés az uralkodó hittételek szerint felháborító eretnekségnek minősül. Jövő héten az egy adott munkához használt technológia önkényes kiválasztásáról, a köztes technológiáról lesz szó. Bízom benne, hogy lassan kezd körvonalazódni, miért is hoztam fel ezt az egész témát; továbbá abban is reménykedem, hogy ha egy a közvetlen környezetemben élő közösség roggyan meg a rázuhanó csapások alatt, akkor lesz aki a számok helyett az emberekre, az életszínvonal helyett pedig az életminőségre figyel majd.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)