Záradék

A szemben ülő öreg cipész jókora hördüléssel riad fel a demecseri zökkenőnél. Vigácz bakfis kamaszkora óta járja már ezt a vasútvonalat, és jól ismeri az érzést, amit útitársa az imént átélhetett. Az embereknek gyakran fejükre potyogott a poggyászuk itt már korábban is. Volt aki elharapta a nyelvét, sőt, néhány éve egy mellette ülő kisfiú valamilyen rohamot kapott az ijedségtől, és orvost kellett keresni. Az öregnek sem lehet újdonság a dolog, egy pillanatra méltatlankodva Vigáczra mosolyog, majd ismét elszenderül. A nő arra gondol, talán el kellene fogadnia a cipész ajánlatát. Aztán lopva a odapillant nagy becsben tartott lezser lábbelijeire, és elhessegeti a gondolatot. Ott még azért nem tartunk.

Ő maga az idegességtől nem aludt egy percet sem egész éjjel, most pedig a kétségbeesés tartja ébren. Nyíregyházán kézhez kapta a megbeszélt táviratot, de az üzenet a várt megnyugvás helyett valamilyen leírhatatlan, torokszorító érzést szabadított rá. Nem tudja, illetve inkább nem akarja felidézni, hogyan jutott vissza a postától a vasútállomásra. Még szerencse, hogy előzőleg megvette a jegyét, így nyert néhány órányi halasztást, amíg nem kell eldöntenie, hogyan tovább. Ha akkor kellett volna kijelölni az utat, akkor ki tudja milyen vonatra száll...

Mindeddig abban a hitben élt, hogy az árulás haragot, bosszúvágyat szül, hogy megfeszíti az embert belülről mozgató rugókat. Ehhez képest most még csak csalódást sem érez. Nem tud haragudni Szalkaira vagy az ügyészekre, hiába ígértek neki védelmet alig két nappal korábban. Egy hónapja még a tenyeréből evett volna bármelyikük, de közben elveszett valami megfoghatatlan. Az elszivárgó pénz számít, a nyakába szakadó csőd vagy a megaláztatás kockázata? Nem, ezerszer is nem... Csak az eltűnt szikrára képes gondolni, a talizmánjára, a szerencséjére. Hiszen mit ér a feljelentés vagy a körözés? Birkózhatna akár a hatóság polipkarjaival is, épp elég kapcsolati tőkéje van. Most kamatozhatna rengeteg befektetése: bírók, parlamenti bizottságok és pénzügyi szakértők sütkéreztek a fényében évek óta. De még ha mindenki ellene fordul, akkor sincs minden veszve. Ott kavarog a fejében rengeteg értékes információ, rengeteg dátum, név és ár, amellyel kiadós rémületet tudna kelteni sok csinos budai villában és balatoni nyaralóban. Ha keresné, akadnának új szövetségesei is, talán még profittal jöhetne ki az egészből. Csak akarnia kellene. Most mégsem tud kitörni a zsibbadásból, képtelen megragadni a gyeplőt. Ugyan mit ér mindez, ha oda a szikra?

Élőhalott állapotából a felszállás után idős útitársa szakította ki, amikor felajánlotta, hogy megveszi a cipőjét. Az öreg szakmai szeme rögtön észrevette a neves esztergomi műhely munkáját. Remek minta lenne ez a tanítványainak, a várdai asszonyok pedig imádnák a pesti stílust. Valahonnan tudta, hogy a lány menekül. Képtelenség, mégis igaz. Először pénzt ajánlott, aztán papírokat, végül pedig "szabad utat" Lengyelországba. Vigácz alig jutott szóhoz a meghökkenéstől, meglepetésében gyakorlatilag csak a fejét rázta. Szerencsére ez is elég volt, ostromlója pedig néhány perc múlva már nyugodtan húzta a lóbőrt.

Lengyelország? Most már nevetnie kell a gondolatra... Egy hete még a lengyel államcsődre spekulált, most meg azon üzletel, hogy a ruhájáért cserébe becsempésszék oda...

Jön Gégény, le kell szállnia. Nem köszön el a szundító öregtől. Ha kell, akkor Kisvárdán úgyis könnyen megtalálja. De hátha nem kell... Egyedül kászálódik le a magas lépcsőfokokról a poggyászával, nem is száll le senki más. A kalauz két-három öregasszonyt tessékel fel a szerelvényre a peronról, ők talán vásárolni mennek a városba. Vigácz leteszi a táskáját, és megvárja, míg a vonat hangos zötyögéssel elindul. A zaj egyre távolodik, majd megszűntével üres csend telepszik a környékre. Néhány pillanat után hirtelen különböző neszek tűnnek elő a semmiből. A szellő suhogva simogatja a megállóhely platánfáit, a falu felől kalapácsütések érkeznek. Egy szarka telepszik meg a vasúti kerítésen. A nő sóhajt egy mélyet, és mivel jól esett, megteszi még egyszer. Utána az országút felé indul, görgőkkel ellátott táskáját maga után húzva.

Nem akarja kézben vinni a holmiját, mert újra megtapasztalná, milyen könnyű és milyen kevés, amit magával hozott. Két legkedvesebb alkalmi ruhája, pulóverek,  nadrágok, fehérnemű, egy másik pár cipő és néhány emlék. Fényképek, ékszerek, levelek... És szerződések. Ha valaki megkérdezné, miért is van itt - és lesz aki meg fogja tenni - akkor feketén fehéren meg tudja neki mutatni. A száraz jogi szöveg persze semmit nem mond el arról, mekkora munka fekszik ezekben a papírokban... Ott van köztük az első Pesten megkötött hitelzáradék-csereügylet - vagy ahogy Vigácz szerette hívni: Z-swap - saját aláírt példánya is, amelyet már két éve be lehetett volna zúzni. A kapcsolódó hitelt a marcali papírgyár időben kifizette a két budaörsi uzsorásnak, így a megállapodás már csak nosztalgikus értéket képvisel. Igen, úgy fel tudja idézni azt az üzletet, mintha tegnap lett volna. A következő sok tucatnyi, talán több száz hasonló ügy alig hagyott nyomot az emlékeiben.

Lassan poroszkál az út mentén. A vasúttól Nyírvasad felé igyekezve az embernek át kell vágnia szinte egész Gégényen, ami persze nem egy veszedelmesen hosszú séta, de az ablakokból kikukkantó és az országúton szembejövő szemek kíváncsi pillantását most szívesen elkerülné. Ezzel azonban nem lehet mit tenni. Máskor a bátyja elé jönne az egyik pónival vagy akár a kocsival, de most az állatok bérbe járnak, dolgozniuk kell az aratásnál. Ami azt illeti, jó ha egyáltalán a testvére el tud szabadulni. Marad a gyaloglás. Inthet ugyan valamelyik járműnek a mellette elhaladók közül, de akkor mosolyognia és csevegnie kell, ennél nehezebb mutatványt pedig jelenleg kitalálni is nehéz. Épp a karrierje romjain kellene zokognia, hogyan nevessen ilyenkor a szomszéd fuvaros otromba tréfáin?

A mosolya kellett a karrierjéhez is, soha nem áltatta magát ezzel kapcsolatban. A Z-swap ötlete visszanézve is eredeti és bravúros, egy férfinak csupán ezért hajbókoltak volna a hozzáértők. Mágus- vagy ördögnév lett volna a beceneve. Neki viszont szüksége volt a megfelelő megjelenésre a megfelelő helyen, és még így sem szívesen hallotta volna, minek is nevezik a háta mögött. Az első születésnapi estélyre, ahová meghívták, a saját kezével igazította meg a ruhája szabását, és a kalapjára is maga varrta a díszeket. Nem is volt mindez hiábavaló. Amikor a bál éjjelén hazaért, biztos volt benne, hogy bekerült a körbe, hogy megfogta az Isten lábát. Biztos volt benne utána még évekig. Most mégis elhajítják, mint a lerágott csontot.

A faluból kiérve rövidesen letér egy mellékútra. Itt egy kis akácliget következik, majd jókora szántóföldek veszik körül az utat. A jobbján a távolban mozgó alakokat vesz észre a rozsban, de képtelen megmondani, van-e közöttük ismerős. Balra néhány lépésre óriási sártenger terül el, ahol a belvíz átadta a helyét valamilyen terméketlen, csúszós és ragadós talajszerűségnek. Néhány éve már feladták ezt a részt a helyiek, és nem vetettek itt semmit. De mintha újra terjeszkedett volna, tavaly ez a két szilfa még nem pocsolyában állt... Hallgatta ő már ezt elégszer, a sógornője családjának is van itt földje. Mivel az út magasabban van néhány centivel, most száraz lábbal maga mögött hagyhatja az egészet. Már csak két erdősáv és otthon van.

Otthon? Mintha az olyan egyszerű lenne... Már az első Pesten töltött év után idegennek érezte itt magát. Hirtelen nem ismerte az út gödreit, a szél illatát, nem tudta a háztáji állatok nevét és családfáját. Hirtelen öregnek és göcsörtösnek tűnt a gesztenyefa, amit a születésekor ültettek, és az ebéd illata mintha egy regényből szivárgott volna elő. Ez az érzés telepedik rá most is, pedig kézzelfoghatóbb problémákon kellene töprengenie. Talán a sors akarta úgy, hogy júniusban elhalassza az utazást, és épp mostanra tűzze ki. Nincs más mód, ahogyan feltűnés nélkül megszökhetett volna. Talán hálát kellene rebegnie ezért valakinek... Cserébe viszont baktathat fel az utolsó homokhátra gyalog, mert a pónik elkezdték az aratást.

Még mindig  nehezére esik elhinni, hogy az alkalmazottai teljesen vakok maradtak a közelgő összeomlásra. Ez az utazás hónapok óta tervbe volt véve, találkozók és kinevezések ütemezése múlott rajta. Végül mégis mindegyikük állása, és nem kizárt hogy a személyes szabadságuk múlott a főnökük felszívódásán. Olyan pancser elemzőket és üzletkötőket szedett össze, hogy még csak nem is gyanakodtak, pedig már napok óta égett felettük a ház... A hatóságnak persze kényelmesebb így, Szalkai félig-meddig biztatta is a szökésre. Ezzel feladta a védekezés lehetőségét, minden bizonnyal az ő számlájára írnak majd mindent, amit csak lehet. A beosztottjai pedig versenyezhetnek azon, hogy ki tudja legszebben mondani, amit a politika hallani akar. Néhányukat persze - szokás szerint a legkevésbé érintetteket - le is csukják majd, csak hogy a propaganda szárnytól se érje szó a ház elejét.

Megáll a kapu előtt. Új, rövid szőrű kutya ugat a kerítés mögött, így nem akar egyedül besétálni. Aranyos jószágnak tűnik, de nincs már annyi ruhája, hogy bármilyen balesetet kockáztasson. Aztán előkerül Saci is. A vén szőrmók csak másodpercek után ismeri meg a látogatót, majd néhány üdvözlő nyüszítés után szalad is a konyhaablakhoz jelezni az otthoniaknak. Rövidesen nyílik az ajtó, és egy szikár, magas férfi lép ki rajta, kényelmetlennek tűnő szürke zakóban. Jelentőségteljes arcáról Vigácz nem sok biztatót olvas le, mégis mosolyogva üdvözli közeledő Dénes bátyját. Cserébe a kerítés fölött kap két száraz, szúrós puszit az arca két oldalára.

"Még nem ismered Ninát, igaz, Hannus? Fürge mint egy agár."

Vigácz megrázza a fejét, a férfi pedig beparancsolja a kutyákat a ketrecükbe. A szokásos szigorú rendet látva a nő hirtelen sajnálni kezdi, hogy nem nyálazza és sarazza össze a nadrágját egyik állat sem. Gyorsan erőt vesz magán, mielőtt a gondolatmenet folytatódna; most ezt nem engedheti meg magának. Ahogy besétálnak a régi téglaházba, a kínos tisztaság és a gondozott veteményes egyértelművé teszik, hogy nem változott errefelé semmi tavaly óta.

Odabent hárman fogadják: az anyja, a sógornője és Bori. Bori vér szerint második unokatestvére, ha minden igaz, de egész gyerekkorát az ő családjukban töltötte, így ezt alig tartják már számon. A lány vőlegénye biztosan kint dolgozik valahol, de nem baj, így még nyíltabban beszélhet majd mindenkivel. A három nőt gyakran hasonlította magában a római mondák párkáihoz, akik a sors fonalát fonják, de ilyenkor általában a fivére sorsára gondolt. Most úgy tűnik, hogy - bármennyire hihetetlen és megalázó is ez - a saját fonala is az ő kezükbe került...

Az üdvözlések és összeölelkezések után rögtön asztalhoz ülnek. Az ebéd csak a messziről hazatérő lány érkezésére várt, de a leves így is forró, a hús pedig frissen sült és puha. Vigácz anyjának időzítése mindig is káprázatos volt, tulajdonképpen remek bróker is válhatott volna belőle; igaz, még a gondolat is nevetséges az asszony értékrendjét és temperamentumát ismerve. Evés közben nem sok szó esik, csupán az egyetlen férfi dicséri az ételt többször is, amit anyja könnyed bólintásokkal nyugtáz. A betegsége előtt az ilyen bókokat soha nem hagyta szó nélkül, és mindig elmondta, hogy túl sós a leves, túl kemény a bab vagy hogy kozmás a főzelék. Bori ezzel szemben szélesen mosolyog, mikor Vigácz megdicséri a főétel után előkerülő cseresznyés lepényt. Hanna hálásabb a lány arcán tükröződő őszinte örömért, mint magáért a süteményért.

Sajnos ezek a pillanatok nem tarthatnak örökké. Dénes egy-egy kupa remek vörösbort tölt mindegyiküknek, Vigácz tudja, hogy ez az ital is alkalmi fogás. Ekkor a ház nagyasszonya ragadja magához az irányítást, mégpedig azzal, hogy egy lassú pillantást vet az unokahúgára. Rögtön megértik mindannyian, hogy Bori most a saját szavaival, de az ő nevében beszél.

"Valami baj van, Hannus, igaz...? Veszítettél a mostani lengyel csődön? Kötvényekbe fektettél?" 

Mit lehet erre válaszolni? Többször próbált beszélni itthon a munkájáról, de soha nem tudott igazi hatást kifejteni a történeteivel. És milyen a világ, most érdeklődnek először, mikor már vége... Vesz egy mély lélegzetet.

"Kötvényeim nincsenek, de igen, baj van... Ezért küldtem a sürgönyt, hogy ne hívjatok miattam vendégeket vasárnapra. Néhány politikai húzásra nem számítottam, ezen sokat lehet bukni."

"Sokat?"

"Mindent."

A sógornője még a megszokottnál is visszahúzódóbb ma, fel sem néz az újabb szelet süteményről. Ezzel szemben az anyja és a bátyja szinte egyforma, éles tekintettel merednek rá, mintha mindketten a lelkébe látnának. Komoly erőfeszítéssel elfordítja a fejét, de Bori szomorú, elsápadó arca csak még mélyebb tőrdöfésként hat. Igen, erre lehetett számítani. És most hogyan tovább?

"Ezt mondtuk neked."

A bátyja szavai sem váratlanok, még akkor sem, ha a hang túlságosan diadalittas az alkalomhoz. Ez is az anyja gondolatának hangzik, bár Dénes is teljesen ugyanarra a ritmusra jár... De ami jogos, az jogos. Kénytelen a borra pillantani erőt keresve.

"Mi történt?"

"Beszéltem nektek az ötletemről, a Z-swap-ről. Talán emlékeztek... A lényeg az, hogy sok kötvényben van egy olyan záradék, ami megkönnyíti az adósság-átrendezést. Mondjuk a lengyel kötvényekben az volt, hogy ha a hitelezők négyötödével megegyezik a lengyel állam, akkor az átrendezés ellenére a kötvények még teljesített hitelnek minősülnek. Még úgy is, ha a maradék húsz százalék meg akarná kapni az eredetileg nekik járó pénzt... A Z-swap egy biztosítás arra az esetre, ha ez megtörténik."

"Pénzért cserébe megígéred a kötvényeseknek azt, amit elveszítettek a záradékkal."

"Igen. Ezt szereti a szabályozó hatóság is, mert megkönnyíti az adósság-átrendezést, valamivel kevesebb lehet a hirtelen sokkot jelentő csőd."

Szünetet kell tartania, mert észrevette, hogy a sógornője felpillantott. Bizonyára meghallotta a szavaiban rejtőző büszkeséget, és meg akart bizonyosodni.

"Ez volt mostanáig..."

"Akkor ezek szerint a lengyel ügyben volt egy ilyen átrendezés, és nem tudod kifizetni, amit ígértél?"

"Igen, nagyjából... De ennél rosszabb a helyzet... Tudjátok mi a CDS?"

Dénes széttárja tenyerét.

"Ez olyasmi mint a Z-swap, de régebbi dolog, még a Wall Street-en találták ki. Biztosítás egy adott hitel csődje ellen. Ha sokan vettek tőlem Z-swap-et valamilyen kötvényre, mondjuk a lengyel államkötvényre, akkor már tudtam, hogy ott gond van... Mikor a problémák kitudódtak, akkor elkezdtem CDS-t árulni."

A bátyja most hitetlenkedve, sőt, meghökkenve néz rá.

"Miért?"

"A záradék és a csőd kizárja egymást. Csak jól kell időzíteni, és kis számolgatással csak jól jöhetek ki." Le kell nyelnie a keserű pirulát, mégpedig nagyon gyorsan. "De most a lengyelek keresztbe tettek. Pasinszki bosszút akart állni azokon, akik nem tárgyaltak vele, ezért csak a megegyezésben részt vevők kapnak bármit is. 82 százalék adósságátrendezés, 18 százalék csőd."

Hallgatás. Végül ismét Dénes szólal meg.

"Akkor ezért volt a balhé Pozsonyban és Pesten. A rádió nem mondta be rendesen. Akik megalkudtak, a teljes pénzt kihúzták a többiek zsebéből."

"Igen... És én mindenkinek fizethetek."

"A barátaid? Nem segítenek?"

"Ilyenkor nincsenek barátok. Nem maradhattam ott... Nem is mehetek vissza." Próbál nem odafigyelni saját szavaira, mert az értelmüktől elcsuklana a hangja. "Tudom... Tudom, hogy Kéken és itt is bújtattok csempészeket."

"A rendőrök elől szöksz?"

"Igazából nem... Az államnak az eltűnésem megfelelne. De akiknek tartozom..."

Csend.

"Ehh... A kávés fiúk csak egy-két hetet töltenek itt egyszerre. És... Nézd... Bennük megbíznak az emberek..."

Ez már igen. Vigácznak kis híján könny szökik a szemébe. A csempészés vagy rablás esetleg belefér, de a bukott pénzügyi úttörőt nem bújtatja senki, mert nem érdemli meg. Erre nem gondolt, mikor elkezdte a szakmát.

Halk csilingelést hallatszik, anyjuk a kanalával ütögeti üres boroskupáját. Erőtlen, alig hallható suttogást présel ki ajkai közül.

"Nem engedünk közéjük, Hanna."

A gégegyulladás óta szinte csak tőmondatokat használ, azt is nagyon ritkán. A kezével int, hogy a lánya menjen oda hozzá. Vigácz feláll elgyengült lábaira és odasétál. Még egy intés, erre odatartja a fülét édesanyja szájához.

"Leknernének kell egy lány a szabóságba. Várdán. Egy okos, ügyes lány. Tud neked segíteni."

Vigácznak elszorul a torka, ahogy felegyenesedik. Az anyja tehát fel volt erre készülve. De most komolyan azt várja tőle, hogy újra beálljon varrólánynak? Harminc évesen, miután annyi mindenen keresztülment? Van ennek egyáltalán értelme...? Aztán megismétli magában: "tud nekem segíteni". Akkor valamit vár is cserébe... Egy szabóságba nemcsak kamasz csitrik kellenek. Kell hozzáértés, ötlet, kedvesség, ízlés és furfang. Bánni kell az ügyfelekkel, a versenytársakkal, a beszállítókkal, kezelni kell az anyagi döntéseket. Hannának gyerekkorától kezdve gyengéi a szép ruhák. Eszébe jut mit is mondott a cipész a pesti divatról és a várdai asszonyokról...

Ez nem lehet igaz. Most már nem bír magával, tényleg sírva fakad. Könnyein keresztül csókolgatja az anyját és az egész családját. Talán ők sem értik meg teljesen, hogyan lehet ennyire örülni egy apró szalmaszálnak, egy halvány szikrának a sötétségben.