Mint az a visszatérő olvasónak bizonyára feltűnt, az egyes heti bejegyzések témáját úgy igyekszem kiválasztani, hogy azok végül egy hosszabb, nagyobb lélegzetű ívet írjanak le. A blog legfőbb tételei - amelyek korántsem keresetlenül rímelnek a hőtan igazi főtételeivel - olyan szerteágazó és messzire vezető következményekkel bírnak, hogy ez a forma tűnik a legkedvezőbbnek egy értelmes, fenntartható világkép megformálásához. A választott terjedelem és tempó csak kis mértékben engedi meg, hogy össze-vissza kapkodjak, bár némelyik aktuális esemény vagy nagy hatású olvasmány körüljárása azért mindig belefér. Az alaposságra való törekvés az említett megkötések miatt megköveteli, hogy egyik héten főként elvontabb fogalmakat boncolgassak (lehetőleg azért két talppal a földön maradva), a következő alkalommal pedig esetleg egészen látványos és szinte húsba vágóan konkrét kijelentéseket tegyek, amelyekre talán az először idetévedők inkább felkapják a fejüket. A két irány számomra összefonódik, és egyiket sem akarom elsorvasztani, de kétségtelen, hogy az utóbbi számomra is szórakoztatóbb. Mégis, csak a bolond rohan fejjel a falnak, már csak ezért is kötelező ezeknek az "erősebb" írásoknak előzetesen megágyazni. A lehetséges felmerülő kérdések közül így legalább a sajátjaimra mindenképp tudni fogom a választ...
Ennyi bevezetés után elárulhatom, hogy a mostani esszé szerintem az utóbbi, élesebb csoportba tartozik. Miután megkíséreltem megfogalmazni, hogyan is látom a nacionalizmust, és mi a valódi alternatívája általában, eljött az idő, hogy szót ejtsek a téma elvileg könnyebb, érzékletesen viszont jóval sokkolóbb oldaláról is. Mindeddig az eszmét az ember irányából néztem, azt firtattam, hogyan látjuk rajta keresztül a világot. Mivel a modern nemzeti ideológia elválaszthatatlan a nemzetállamoktól, külön kitértem rá, hogy a fogalmak, melyeket ezekkel kapcsolatban használunk, mennyire álságosak és befolyásolhatóak. Kritizáltam azt a hozzáállást, mely szerint például a hazafiság bárkinek eleve elrendelt kötelessége lenne, ahogy azt is, mely szerint kivándorolni árulás. Én úgy gondolom, hogy mindenkin csak az kérhető számon, amit ő maga valamilyen módon felvállalt, és az ilyen hűség többet ér bármilyen érzelmi fellángolásnál. Egy-egy mámoros forradalommal vagy csatával gyakran érkezik kéz a kézben a kiábrándulás, a saját magunk által hidegen, józanul létrehozott kötődés viszont soha nem hozhat szégyenbe, amíg becsben tartjuk. Ez most kissé úgy hangzik, mintha személyes kapcsolatokról írtam volna, ki tudja, talán ott is van benne valami... Ugyanakkor arra is felhívtam a figyelmet, hogy ha nem vállalunk fel semmilyen hűséget, akkor - amellett, hogy egy nem lényegtelen emberi elemet kihagyunk az életünkből - előbb vagy utóbb magunkra fogunk maradni a gondjainkkal. Ha az a hanyatló, kegyetlen jövő vár ránk, amire számítok, és amelynek leírásáért, kezeléséért végeredményben az egész oldal működik, akkor ez a hozzáállás rövidesen egyenlő lehet akár a halálos ítélettel is.
Lehet azonban az egészet más szemszögből is nézni. Igaz, hogy maga a nacionalizmus a kezdetektől fogva a modern államokat szolgálta ki, például sorkatonák tömegeivel? Igaz. Igaz, hogy a nemzetállamok fenntartása energiatemető, mert instabil állapotokat konzerválnak? Igaz. Igaz, hogy a modern nemzet eszméje megfoszt minket a szabad választás és személyes hűség imént említett élményeitől, ezáltal pedig rontja a későbbi esélyeinket? Szerintem igaz. De ha az ideológia téved, akkor mégis kinek adhatjuk a hűségünket, kik vagy mik közül választhatunk? Milyen államok és országok lehetnek működőképesek egy évszázad múlva, ha a számunkra jól megszokott határok tényleg nem maradhatnak?
Hogy ezekre a kérdésekre választ találjunk, először tisztázni kell, mi is egyáltalán maga az állam. A mai eltorzított viszonyok között ez már nem egyértelmű, pedig a definíció egyszerű. Az állam szóval jelöljük azokat a szervezeteket, csoportokat, vagy nagy ritkán személyeket, amelyeket bármit megtehetnek, amit csak akarnak, nincsenek felettük hatályos emberi törvények. Általában személyes életünk során számos módon meg van kötve a kezünk kívülállók hatalma és jelenléte által, az államokat ezzel szemben tényleg csak saját elhatározásuk befolyásolja. Ennyi az egész. Nincs benne semmilyen misztikum, és nincs benne semmilyen csalás, maga ez a szuverenitás a lényeg. No, persze amikor valaki azt mondja, hogy nincsenek korlátok, rögtön gyanakodni kell, egy államot azonban csupán egy dolog korlátozhat: egy másik állam, egy hasonló intézmény, vagy csoport. Mégpedig küzdelem árán.
Az államok első, és talán legfontosabb tulajdonsága ebből fakadóan szükségszerűen az, hogy erőszakosak. Másképp ugyanis nem maradhatnának életben, megsemmisülnének hasonszőrű társaik fegyverei által. A királyok végső érve (ultima ratio regum) sosem volt más, mint a háború, erre például XIV. Lajos, a francia Napkirály rengeteg ágyúba öntött latin felirata is emlékeztet. Ami azt illeti, királyok nélkül sem csökkent e kényszer ereje, sőt. A mai államok rengeteg fizetett erőszakszervezetet tartanak fent (rendőrség, vámőrség, titkosszolgálat stb.), a hatalmuk alatt állóknak pedig megtiltják ugyanezt. A mai eszközökkel lehetséges szinte elviselhetetlen mértékig fokozni a lakosság terrorizálását, és totális diktatúrákat fenntartani. Ez egy energiaszegényebb korban lehetetlen lett volna, azaz lehetetlen volt és lesz is.
Egy beugratós kérdés: ha valóban ez minden, akkor mi különbözteti meg az államokat az úgynevezett szervezett bűnözéstől? Válasz: egyáltalán semmi. Esetleg az, hogy általában az államok (akiket hivatalosan annak hívunk) jóval erősebbek... De amikor azt látjuk, hogy valaki nem ismeri el maga felett a törvényt, ott mindig egy állam véget ér, és egy másik kezdődik. A pitiáner tolvaj, aki csak kijátssza a rendszert, tisztában van vele, hogy vét a társadalom ellen, tehát bűnt követ el. Ő itt nem számít. A maffia verőlegényei és besúgói azonban a szó ilyen értelmében nem bűnözők. Nekik saját törvényeik vannak, az államra pedig - legyen bármilyen félelmetes is az adott helyen - nem mint felsőbbrendű intézményre, hanem mint egyenrangú riválisra tekintenek. Nincs meg bennük a megalázkodás kísértése a rendőrökkel szemben, csupán elkeseredetten gyűlölik őket, mert az ellenségeik, és harcban állnak velük. Természetesen az állami tisztviselők tudják, hogy az ő törvényeik az igazán és kizárólag érvényesek. A baj csak az, hogy sajnos a jakuzák, triádok, a Camorra, és az összes hasonló szervezet tagjai is mind tudják, hogy az ő törvényeik az igaziak, és hogy azokat nem szabhatja át senki. Vajon mi dönt közöttük? Ha kilépünk saját helyünkről egy pillanatra, akkor világosan látszik: csak és kizárólag az erőszak képes objektív különbséget tenni, és a hatóköröket elosztani.
Gondoljunk bele, hogyan is ítéljük meg a rendőröket mi, átlagemberek! Mint hollywood-i zsarufilmeken felnövekedő kisgyerek, sohasem értettem, hogy ha minden rendőr hős, ahogy a tévében látom, akkor a valóságban miért nem szereti őket senki. A hivatalos szinten túl nyoma sincs a tisztelet és megbecsülés szólamainak. Gúnyoljuk őket, kiröhögjük, mikor nincsenek ott, és sokszor utáljuk őket, különösen amikor "fentről" kapott parancsok miatt semmibe vesznek bennünket. Tehetetlenek vagyunk velük szemben, ki vagyunk nekik szolgáltatva, ezt pedig nehéz elviselni. Aki rendőrnek áll, az beáll a sorba, a kormány "verőlegénye" lesz. Szinte bármikor olyan helyzetbe kerülhet, hogy elvárják tőle, érzéketlenül teljesítsen bizonyos parancsokat, amelyeket civilek jó érzésből nem követnének. A rendőrvicceken, a közmondásos ostobaságukon is ezért nevetünk, bizonyos szituációkban ugyanis nekik nem lehetnek saját gondolataik. Ezért (is) kapják a bérüket... Az egész velük szembeni viselkedésnek ott van a hátterében a sejtés: aki erőszakkal foglalkozik, oldaltól függetlenül bizonyos mértékig mind egyforma. Rablóból lesz a legjobb pandúr. de ez alighanem visszafelé is igaz...
Távol álljon tőlem, hogy kikezdjem a rendőrség intézményét, mert ezt a szerepet - ha nem anarchia a célunk - mindenképp be kell töltenie valakinek a társadalomban. De aki felveszi a kéket, annak ezt mind tudnia kell, vagy ha nem tudja, rövidesen meg fogja tanulni. Amíg nincsen semmi komolyabb gond, addig fel lehet vágni a semleges "szolgálunk és védünk" látszatával, ha azonban például zavargások, lázongások törnek ki - remélem nem kell ujjal mutogatnom nem túl távoli európai országokra, ahol ez ma sem ritkaság - akkor el kell dönteniük, ki is az, akit szolgálnak és akit védenek... Az állam és a lakosság szembenállása esetén a fizetett állami erőszak már egyáltalán nem lesz rokonszenves, még jelenlegi pártolóinak sem. Ezen keresztül látszik, hogy az állam minden fényes díszlet ellenére is tényleg mindössze az, amit leírtam. Kétlem, hogy gonosz vagy aljas jelenségről lenne szó, inkább egyszerűen kényszer szülte megoldásról. Nem kell lábtörlőnek, talpnyalónak lenni, hogy egy állam fennhatóságát elismerjük, és nem kell imádni ahhoz, hogy megtartsuk a kötődést.
Vannak nyilvánvalóbb államhatárok is, konkrét földrajzi helyeken, ahol a jog és bürokrácia gépezetei szintén képviseltetik magukat, de ezúttal még a külsőségekben is teljesen szimmetrikusan. Ezeknek a minden irányból elismert vonalaknak a két oldalán elterülő földeket különböző színre színezik a térképeken, máshol van a fővárosuk, más a zászlajuk, a nevük. A két oldalon élő emberek más himnuszt hallgatnak a nemzeti ünnepeiken, amelyek más napra esnek. De mi már túl vagyunk ezeken a felszínes dolgokon, mi azt keressük, hol is van az egésznek az értelme. A lényeg pedig ugyanaz, mint az imént: két állam határa ott van, ahol a kettejük közti harc felrajzolja azt. Az erőszak lehet, hogy jelenleg csak verbális vagy jelképes, de mindig jelen van valamilyen formában. Nem is érdemes úgy tenni, mintha ennél többről lenne szó, hiszen képtelenség tagadni a történelmi tényt, a legtöbb ilyen vonalat háborúk utáni szerződések, vagy nagyhatalmak arcátlan alkui alakították ki. (A kettő mondjuk őszintén szólva egyáltalán nem is zárja kis egymást.)
Magára a küzdelemre is vonatkoznak azonban korlátok, ezek pedig gyakran kívül esnek az emberi beavatkozás körén. Sziklaszilárd földrajzi tényekre gondolok itt, úgy mint hegységek, tengerek, folyóvölgyek, sivatagok, mocsarak, és még ezer más, első pillantásra talán lényegtelen dolog. Ezek a harcászatban - a küzdelem hívatásában - ma sem elhanyagolhatók, energia hiányában viszont egyre jobban fog szorítani ez a cipő... Egy Tigris tank például nem húzhatja maga után a benzinkutat a a Szaharában. Hát még egy hadosztálynyi páncélos... Meglehet, hogy több állam sem lesz képes megtartani hegységekkel vagy tengerrel elválasztott területeit, az ellenlábasai ugyanis az akadályok másik oldalán egyre nehezebben behozható előnnyel bírnak majd. Az államok továbbra is azt tesznek, amit akarnak, de közben a kedvezőtlen földrajzi helyzet némelyikük sorsát akár meg is becsételheti a többiekkel szemben. Igen, ezt a lehető legkomolyabban gondolom, az energiahiány minden további nélkül okozhatja például államok területeinek darabokra hullását, amikor a szinte tetszőlegesen pingált vonalak elkezdenek igazodni a természeti körülményekhez. Vannak persze olyan földrajzi helyek is, melyek természetes módon egy állam fennhatósága alá kívánkoznak, ma mégis szét vannak darabolva. Szeretnék majd ezekre az esetekre egy külön bejegyzést is szánni, mert a nacionalizmus jellegét gyakran szépen megvilágítják. Elöljáróban például az Ír-sziget példája az összetartozásra meglehetősen szembe szökő minden egyéb indoklás nélkül is.
A tájat lehet szeretni még úgy is, hogy a szeretett föld konkrét körvonalai homályosak, de a magyar nép esetében a Kárpát-medence olyan tisztán rajzolódik ki, hogy számunkra még könnyebb a helyzet. Az érte való cselekvéshez, a küzdelemhez azonban államot kell választanunk, és hűséget kell tanúsítanunk. Más lehetőségünk - egyedül - nincsen. Valaki felteheti a kérdést, hogy ha az államok mind egyenrangúak, akkor miért és hogyan is kellene választanunk közülük? Erre is szeretnék majd bővebben kitérni.
Végül eljutok oda, hogy megfogalmazzam, mit is akarok ezzel az egésszel mondani. Amikor múlt héten azt írtam, meg kell fordítanunk a gondolkodásunkat a nacionalizmushoz képest, akkor azt úgy is gondoltam, veheti mindenki szó szerint. Nem a nemzetünk és államhatáraink szinkronba hozásán kell dolgoznunk a nemzetállami utópia elérése érdekében. Az irány ellentétes: a meglevő, beépített földrajzi határok között, a természet által "kijelölt" országban kell létrehozunk a saját létünkhöz szükséges kereteket. A hegységek soha nem kérdezik meg, melyik lejtőjükön milyen nyelven beszélnek az emberek, ezért a többnyelvű, több különböző identitással bíró társainknak otthont adó helyet kell fenntartanunk. Ez komoly gond? Ha megszabadulunk a belénk nevelt elvek hálójától, rájövünk, hogy önmagában ez nem lenne az. Mindössze olyan államot kell létrehoznunk és elismernünk magunk felett, amely az egész lakosság számára érdemes a bizalomra.
A homály mint alapkő
Talán másoknak furcsa lesz ezt leírva látni, de valójában nagyon tartok attól, és nagyon szeretném elkerülni, hogy ezekben az esszékben túlságosan elrugaszkodjak a közvetlenül érzékelhető környezetünktől. Nem akarok maratoni távon elmélkedni a semmiről, mert nem vezet sehová. A regényírók azt mondják, hogy ha egy jellemet már megalkottak, akkor utána nincs beleszólásuk a döntéseibe, a szereplők maguk viszik a történet fonalát. Furcsa, de úgy érzem, ez a blog hasonló élményt nyújt számomra. Politikával eredetileg csupán valamikor a kényelmes, távoli jövőben szerettem volna foglalkozni, ehhez képest a bevezető általános körök után szinte az élre tört a téma. Egyelőre kezemben van a gyeplő, de mintha a lovak saját fejük után húznák a szekeret... Ezzel önmagában nincs is semmilyen probléma, hiszen az itt felvállalt általános megközelítés - magyarán szólva a világunk természetszerű hanyatlása - olyan széles körben fejti ki a hatását, hogy akárhová lépek, szinte beleütközöm. Számomra a kérdés sokkal inkább az, hogy mennyire képes visszaadni ez a száraz szöveg azokat a benyomásokat, hangulatokat és indulatokat, amelyeket mögötte én magam átélek. Azt hiszem, ha ezek valahogy átjutnának az idetévedő olvasó gondolatai közé is, akkor már nem is lenne hiábavaló az egész. A teljesen elvont okoskodás ilyen tekintetben sehová nem vezet. Röviden és markánsan kifejezve magam, nem áll szándékomban unalomba fojtani az oldalt. Már csak azért sem, mert számomra meglepően üdítő időtöltés is tud lenni, amikor rendesen elkülönítem erre a célra a szükséges időt.
Remélem, hogy a legutóbbi bejegyzés nem lépte át a túlzott elméletieskedésnek ezt a határát, de a kezem bizonyos mértékig meg volt kötve, hiszen egy eszméről volt szó, ráadásul általánosságban. Ami azt illeti, a sznobok és a nacionalisták párhuzamát kifejezetten provokatív húzásnak szántam, és kissé még mindig elbűvöl a szimmetriája. Mindkettő a nemességet imitálja, és mindkettő képes a legvisszataszítóbb szintre elvinni ezt a törekvést. A nemességre, mint társadalmi csoportra is gondolok itt - ahogy erről részletesen szó volt -, de talán még ékesebben igaz az állítás átvitt értelemben. Hiszen mit nevezünk nemesnek? Azt, ami tiszta, ami szilárd, ami hű és őszinte. Ami eredeti. A sznobban és a nacionalistában sincs meg egyik sem.
A nemzet ideológiája tudatosan fejlesztette ki saját bűvkörét, amivel nagyszerűen le lehet csillapítani a tömegek tudattalan szomjúságát az irracionalitásra. Félreértés ne essék, a nemzeti érzelem szóösszetételben nem az érzelmet kritizálom, sokkal inkább magát a nemzetet! Ez a fogalom teljesen határozatlan, homályos és könnyen manipulálható. Az érzelem gyönyörű, megindító pillanatait igazi, velünk közvetlenül érintkező közösségekkel kapcsolatban is át lehet élni, lehet ez baráti társaság, rokonság, lokálpatrióta kör, hobbikör, sportklub, vallási irányzat vagy akár egy egész nép vagy etnikum is. Ezek mindegyike látványosan gazdagítja életünket, és - különböző mértékben - mindegyikért lehet és kell is áldozatot hozni. Néhanapján olyan érzelmi árnyalatokat is megismerhetünk, amelyekről nem is álmodtunk korábban. Ezekre valóban lehet olyan világnézetet építeni, amely nem hordozza magában a biztos csalódást. Hol van a határvonal, ami elválasztja őket a nacionalizmustól? Szerintem ott, ahol eltévesztjük szemünk elől az embert, amikor a fogalmak léptéke eltűnik a látómezőnkből. Mi sem könnyebb, mint egy közösséget nemzetté tenni, emberfeletti erőnek beállítani, ezzel viszont eltűnik a lelkesedés magabiztos, szilárd alapja is.
Annak idején a politikai ideológiákat a racionalizmus, az ész kultuszának vadhajtásaiként írtam le, tehát érvek rendszereként, amelyek a társadalom viselkedését próbálják előírni. Más részről viszont - mint minden magában álló érvelés esetében - ott van mögöttük néhány alapállítás, amelyekhez a logikának semmi köze. Az ideológiák lelkét ezek az állítások adják, és csak itt lehet őket hatásosan megcáfolni. A szabadelvűség esetében az emberi kultúrák és közösségek gyökeres eltéréseire vonatkozó vakság volt a konkrét támadási pont. Azt a tételt, hogy senkit nem szabad megkülönböztetni a másiktól a családja, etnikuma, származása alapján, filozófiai, jogi háttérrel szokás tálalni, ezt próbáltam meg kikezdeni jó néhány héten keresztül. A nacionalizmus ezzel szemben bevallottan nem az észre alapoz az axiómák kimondásánál, hanem az érzelmek felkorbácsolására. Így ezt a "beépített" kételyt az említett módon emberfeletti misztikummá tudja fokozni. Hiszen ha egy állítás annyira szívbemarkoló, és annyira lelkesítő, hogy nem tudunk kapcsolatba hozni a hétköznapokkal, akkor nincsen semmi okunk tagadni sem. Az erős érzelem azonban önmagában nem garantálja, hogy ez tényleg helyes út.
Többféle példát fel lehet hozni a végsőkig fokozott misztikumra, de az egyik leglátványosabb épp a nacionalizmus lényegéhez, az államok mibenlétéhez kapcsolódik. Az államok és a nemzetek ma szinte azonos dolognak tűnnek fel előttünk, már csak ezért is különösen kínos, ha egy-egy terület hovatartozása nem egyértelmű. Amellett, hogy ezeken a helyeken gyakran teljesen valós, kézzelfogható, véres harcok zajlanak, szinte mindig megjelenik az ideológiai küzdelem is. Utóbbi színpadon - akárcsak például az óvodai veszekedések nagy részében - a legnagyobb hatású érv az, hogy "mi voltunk itt előbb" vagy az, hogy "ő támadott először". Bizonyos mértékig ez talán természetes, különösen ha konkrétumokkal lehet alátámasztani. Amikor azonban ezen elemek valamelyike egy több száz, netán több ezer évvel korábbi tragikus csatára, vagy rég elfelejtett korok hatalmas fejedelmeire vonatkozik, ott már gyanakodhatunk, hogy egy bizonyos kábító ideológiával van dolgunk...
Hasonló a helyzet a nemzetek eredetével. Gyakorlatilag erről mindenki azt állít, amit csak akar, mert egzakt módon lehetetlen pontos kimutatást készíteni. Nincs ugyanis pontosan meghatározva semmi. Amikor a 18-19-20. századok során a nemzetek "felébresztésére" sor került, senki nem hívta föl rá a figyelmet, hogy ezt az - egyébként megint csak kissé nagyzoló - "ébredést" nem előzte meg semmilyen "szunyókálás", maga a fogalom ilyen formában korábban egyáltalán nem létezett. Nem, inkább ködös, semmibe vesző, múltba révedő hipotézisekből próbáltak táplálkozni. Ezeknek a levezetéseknek vajmi kevés közük van a történelemhez, hiszen Nagy Károly még lázálmai között sem láthatott franciákat és németeket, és valószínűleg Traianus sem tépte haját a majdani román államért aggódva... Sorolhatnánk tovább a különféle érdekességeket akár itthonról is, de egy közös: a legtöbbnek az igazságértéke gyakorlatilag teljesen lényegtelen. Nem arra valók, hogy a való életben bármilyen - nem csak anyagi, hanem akár mentális vagy spirituális - hasznot hozzanak, hanem kizárólag arra, hogy tápláljanak egy eszmét, ami ma államokat fog össze.
Nézzük tehát inkább az ideológia megfogható részét, ami természetesen adja magát: a nemzetállamokat! Tiszta sor, hogy elvileg minden nemzet önrendelkezési jogot és saját országot érdemelne. Tegyük fel, hogy elfogadom ezt az állítást! A valóság sajnos kegyetlen, és évezredekig nem volt erre tekintettel. Amint ez a hanyagság feltűnővé vált (150-200 éve), lassacskán megindult a törekvés, hogy változtassanak rajta. Néha az államhatárokhoz próbálták igazítani az adott nemzetet, néha pedig fordítva, mikor mit diktált az adott régió hatalmi felállása. Az eredmény még ma sem kielégítő. Egy erős hadsereg persze igen könnyen eldönti bárkiről, hogy ruszin vagy ukrán, spanyol vagy katalán, olasz vagy francia, de még azt is, hogy magyar vagy szerb. Hogy ő maga mit gondol erről, az ilyenkor senkit nem érdekel. E két vélemény viszont gyakran továbbra is makacsul igyekszik ellentmondani egymásnak. Amíg magán a fő elven nem módosítunk, addig teljesen reménytelen a megoldás. Mi magyarok tökéletesen ismerjük a "mindenki a saját országában éljen" gondolat hátulütőit. Egyszerűen - még teljesen pártatlan döntőbírákat feltételezve is, amilyeneket még nem látott senki - nem léteznek ennek megfelelő országhatárok. Ha a szomszédomnak német az anyanyelve, akkor útlevéllel kellene bekopogni a gyerek átrúgott labdájáért? Ez nyilván lehetetlen. Akkor viszont valamelyikünk egyértelmű hátrányt szenved. Vagy elnyomják, vagy elkergetik, vagy kiirtják, mindháromra bőven van precedens. Ha nem tartozik az államalkotó nemzethez, akkor az esetleges pillanatnyi nyugalom ellenére sincs számára garancia semmire. Bármikor bűnbakká válhat, mert kívülállónak tartják, még akkor is, ha tucatnyi generáció fűzi a talpa alatti földhöz.
Ez a baj a merev eszmerendszerekkel, képtelenség őket egy valódi, élő közösségre alkalmazni. Nincs olyan nemzeteket meghatározó elv, ami értelmes államhatárokra vezetne. Szerintem épp ellenkező irányból és az ellenkező irányba kell elindulni.
Egy fenntartható világban senkinek nem lehet célja, hogy homogén, egynemű közegben létezzen, illetve akinek mégis ez, az biztos kudarcra van ítélve. Hogy a környezetünkben kiegyenlítsük a különbségeket - legyen ez a lakásunk éjjeli és nappali hőmérséklete, az évszaktól függő étrend, vagy a körülöttünk élők eltérő kultúrája - rengeteg energiát kell elhasználnunk. Egyre kevésbé lesz rá lehetőség, hogy ezt folytathassuk, még kevésbé pedig, hogy fokozhassuk. Ez azt is jelenti, hogy ha most nem stimmelnek az országhatárok a levezetett érveinkhez, akkor később sem fognak azokhoz igazodni. Ugyanúgy nem lesznek nemzetállamok, ahogy korábban sem voltak. Kétségtelen, hogy ezzel elveszítünk néhány imádott jelképet, de azt is látni kell, hogy végül mi is lesz a mérleg másik serpenyőjében.
A változás első áldozata a misztikum lesz, amely megfelelő utánpótlás nélkül könnyedén szertefoszlik. Van, vagyis volt (vagyis ki tudja...) egy olimpiai bajnokunk, akit úgy hívnak: Janics Natasa. Büszkeséget és dicsőséget szerzett ennek az országnak, ugyanakkor a személye mostanában megmutatta a nacionalizmus fénytelenebb oldalát. Az ő esetének értékelése a nemzeti érzelem fényében szinte kibogozhatatlan. Ki mondja meg, hogy ő magyar volt vagy sem? Ki mondja meg, hogy kié az a dicsőség? Magunkénak érezhetjük most is? Vagy akkor sem kellett volna? Az országot váltó sportolók mind árulók lennének? A bizonytalanságot jórészt el lehet oszlatni, ha az eredeti nemesi szemléletet nem csak utánozni akarjuk, hanem tényleg meg is érteni és megélni. Akkor ugyanis rögtön fény derül arra, hogy mit jelent egy államhoz, vagy inkább egy országhoz tartozni.
Ha állapotként tartjuk számon, hogy hol, kikkel, hogyan élünk, az végső soron arra vezetne, hogy mindez csak valamilyen véletlennek köszönhető. "Miért strapáljam magam, ha húsz kilométerrel arrébb születek, az lenne a hazám." Így tekintve nem is érdemes rá az egész, hogy feljegyezzék. Épp ezért bármikor meg is változtatható. Elköltözöm, megtanulok egy másik nyelvet, és meg is szűnt a kapcsolat. Ha valaki nem érez kötődést, szeretetet a szülőföldje, a helyi társadalom felé, akkor ez teljesen vállalható álláspont. Nem hiszem azonban, hogy keményebb körülmények között ilyen cinizmusra lehetőség lesz. Arra számítok, hogy idővel mindannyiunknak gyökeret kell eresztenie, mert a száraz faleveleket könnyen felkapja a vihar, akkor pedig nem marad a fában élet...
A másik lehetőség, ha a haza kérdését választásként fogjuk fel, ahogyan a középkorban szokás volt. Nem biztos, hogy személyes választás, ezt elismerem, hiszen például a szülőföld szeretete gyermekneveléssel továbbadható. Ez viszont éppen egy korábbi döntés folyománya, egyik család sem véletlenül él az adott helyen. Ha tisztán kényszer juttatta volna őket oda, akkor nem is tartják magukénak, és elhagyják, amint lehet. Kérdezzünk meg erről egy palesztint, aki a menekülttáborokban születettek harmadik generációjának tagja, és mégsem vált egyiptomivá, libanonivá, vagy szíriaivá... A hazafiság, a hűség, a közösséghez, társadalomhoz tartozás mindig vállalás kérdése, csak így lehet számon kérni.
Ez az érme másik oldala. A nacionalizmus az érzelmi kitörések szuggerálása közben erről az egy dologról tereli el a figyelmet. A hűség nem fakadhat abból, hogy valakinek milyen színű a bőre, hol született, vagy milyen nyelven beszél. Még abból sem, hogy kik az ősei. Mindegyik fontos dolog, hogy megismerjünk valakit, de ebből a szempontból lényegtelenek. A hűség egyszerűen a felvállalt kötelesség teljesítését jelenti, amelynél kevés földhözragadtabb és izzadságosabb tevékenység létezik. Egyben kevés szebb is. A határok így pengeélesek, az elveszített misztikumért viszont kapunk cserébe valamit: elsősorban megnyugvást, biztonságot. A zaklatottság, a nagyság szünet nélküli bizonygatása helyett pontosan tudjuk majd, kik vagyunk, és hová tartozunk. Egy másik, könnyebben felmérhető következmény, hogy az államokon belüli kulturális sokszínűség új értelmet nyer. Mint korábban írtam, az eltérő erkölcsi értékekből fakadó konfliktusok megállás nélkül folynak a különböző közösségek között, akár beszélünk róla, akár nem. E harc közben viszont felismerhetjük a másikban saját hűségünk tükörképét, hiszen azt immáron egyáltalán nem köti valamelyik csoporthoz feltétel vagy kizárólagosság. Ekkor érzékelhetjük majd igazán, milyen erős az országunk.
Remélem, hogy a legutóbbi bejegyzés nem lépte át a túlzott elméletieskedésnek ezt a határát, de a kezem bizonyos mértékig meg volt kötve, hiszen egy eszméről volt szó, ráadásul általánosságban. Ami azt illeti, a sznobok és a nacionalisták párhuzamát kifejezetten provokatív húzásnak szántam, és kissé még mindig elbűvöl a szimmetriája. Mindkettő a nemességet imitálja, és mindkettő képes a legvisszataszítóbb szintre elvinni ezt a törekvést. A nemességre, mint társadalmi csoportra is gondolok itt - ahogy erről részletesen szó volt -, de talán még ékesebben igaz az állítás átvitt értelemben. Hiszen mit nevezünk nemesnek? Azt, ami tiszta, ami szilárd, ami hű és őszinte. Ami eredeti. A sznobban és a nacionalistában sincs meg egyik sem.
A nemzet ideológiája tudatosan fejlesztette ki saját bűvkörét, amivel nagyszerűen le lehet csillapítani a tömegek tudattalan szomjúságát az irracionalitásra. Félreértés ne essék, a nemzeti érzelem szóösszetételben nem az érzelmet kritizálom, sokkal inkább magát a nemzetet! Ez a fogalom teljesen határozatlan, homályos és könnyen manipulálható. Az érzelem gyönyörű, megindító pillanatait igazi, velünk közvetlenül érintkező közösségekkel kapcsolatban is át lehet élni, lehet ez baráti társaság, rokonság, lokálpatrióta kör, hobbikör, sportklub, vallási irányzat vagy akár egy egész nép vagy etnikum is. Ezek mindegyike látványosan gazdagítja életünket, és - különböző mértékben - mindegyikért lehet és kell is áldozatot hozni. Néhanapján olyan érzelmi árnyalatokat is megismerhetünk, amelyekről nem is álmodtunk korábban. Ezekre valóban lehet olyan világnézetet építeni, amely nem hordozza magában a biztos csalódást. Hol van a határvonal, ami elválasztja őket a nacionalizmustól? Szerintem ott, ahol eltévesztjük szemünk elől az embert, amikor a fogalmak léptéke eltűnik a látómezőnkből. Mi sem könnyebb, mint egy közösséget nemzetté tenni, emberfeletti erőnek beállítani, ezzel viszont eltűnik a lelkesedés magabiztos, szilárd alapja is.
Annak idején a politikai ideológiákat a racionalizmus, az ész kultuszának vadhajtásaiként írtam le, tehát érvek rendszereként, amelyek a társadalom viselkedését próbálják előírni. Más részről viszont - mint minden magában álló érvelés esetében - ott van mögöttük néhány alapállítás, amelyekhez a logikának semmi köze. Az ideológiák lelkét ezek az állítások adják, és csak itt lehet őket hatásosan megcáfolni. A szabadelvűség esetében az emberi kultúrák és közösségek gyökeres eltéréseire vonatkozó vakság volt a konkrét támadási pont. Azt a tételt, hogy senkit nem szabad megkülönböztetni a másiktól a családja, etnikuma, származása alapján, filozófiai, jogi háttérrel szokás tálalni, ezt próbáltam meg kikezdeni jó néhány héten keresztül. A nacionalizmus ezzel szemben bevallottan nem az észre alapoz az axiómák kimondásánál, hanem az érzelmek felkorbácsolására. Így ezt a "beépített" kételyt az említett módon emberfeletti misztikummá tudja fokozni. Hiszen ha egy állítás annyira szívbemarkoló, és annyira lelkesítő, hogy nem tudunk kapcsolatba hozni a hétköznapokkal, akkor nincsen semmi okunk tagadni sem. Az erős érzelem azonban önmagában nem garantálja, hogy ez tényleg helyes út.
Többféle példát fel lehet hozni a végsőkig fokozott misztikumra, de az egyik leglátványosabb épp a nacionalizmus lényegéhez, az államok mibenlétéhez kapcsolódik. Az államok és a nemzetek ma szinte azonos dolognak tűnnek fel előttünk, már csak ezért is különösen kínos, ha egy-egy terület hovatartozása nem egyértelmű. Amellett, hogy ezeken a helyeken gyakran teljesen valós, kézzelfogható, véres harcok zajlanak, szinte mindig megjelenik az ideológiai küzdelem is. Utóbbi színpadon - akárcsak például az óvodai veszekedések nagy részében - a legnagyobb hatású érv az, hogy "mi voltunk itt előbb" vagy az, hogy "ő támadott először". Bizonyos mértékig ez talán természetes, különösen ha konkrétumokkal lehet alátámasztani. Amikor azonban ezen elemek valamelyike egy több száz, netán több ezer évvel korábbi tragikus csatára, vagy rég elfelejtett korok hatalmas fejedelmeire vonatkozik, ott már gyanakodhatunk, hogy egy bizonyos kábító ideológiával van dolgunk...
Hasonló a helyzet a nemzetek eredetével. Gyakorlatilag erről mindenki azt állít, amit csak akar, mert egzakt módon lehetetlen pontos kimutatást készíteni. Nincs ugyanis pontosan meghatározva semmi. Amikor a 18-19-20. századok során a nemzetek "felébresztésére" sor került, senki nem hívta föl rá a figyelmet, hogy ezt az - egyébként megint csak kissé nagyzoló - "ébredést" nem előzte meg semmilyen "szunyókálás", maga a fogalom ilyen formában korábban egyáltalán nem létezett. Nem, inkább ködös, semmibe vesző, múltba révedő hipotézisekből próbáltak táplálkozni. Ezeknek a levezetéseknek vajmi kevés közük van a történelemhez, hiszen Nagy Károly még lázálmai között sem láthatott franciákat és németeket, és valószínűleg Traianus sem tépte haját a majdani román államért aggódva... Sorolhatnánk tovább a különféle érdekességeket akár itthonról is, de egy közös: a legtöbbnek az igazságértéke gyakorlatilag teljesen lényegtelen. Nem arra valók, hogy a való életben bármilyen - nem csak anyagi, hanem akár mentális vagy spirituális - hasznot hozzanak, hanem kizárólag arra, hogy tápláljanak egy eszmét, ami ma államokat fog össze.
Nézzük tehát inkább az ideológia megfogható részét, ami természetesen adja magát: a nemzetállamokat! Tiszta sor, hogy elvileg minden nemzet önrendelkezési jogot és saját országot érdemelne. Tegyük fel, hogy elfogadom ezt az állítást! A valóság sajnos kegyetlen, és évezredekig nem volt erre tekintettel. Amint ez a hanyagság feltűnővé vált (150-200 éve), lassacskán megindult a törekvés, hogy változtassanak rajta. Néha az államhatárokhoz próbálták igazítani az adott nemzetet, néha pedig fordítva, mikor mit diktált az adott régió hatalmi felállása. Az eredmény még ma sem kielégítő. Egy erős hadsereg persze igen könnyen eldönti bárkiről, hogy ruszin vagy ukrán, spanyol vagy katalán, olasz vagy francia, de még azt is, hogy magyar vagy szerb. Hogy ő maga mit gondol erről, az ilyenkor senkit nem érdekel. E két vélemény viszont gyakran továbbra is makacsul igyekszik ellentmondani egymásnak. Amíg magán a fő elven nem módosítunk, addig teljesen reménytelen a megoldás. Mi magyarok tökéletesen ismerjük a "mindenki a saját országában éljen" gondolat hátulütőit. Egyszerűen - még teljesen pártatlan döntőbírákat feltételezve is, amilyeneket még nem látott senki - nem léteznek ennek megfelelő országhatárok. Ha a szomszédomnak német az anyanyelve, akkor útlevéllel kellene bekopogni a gyerek átrúgott labdájáért? Ez nyilván lehetetlen. Akkor viszont valamelyikünk egyértelmű hátrányt szenved. Vagy elnyomják, vagy elkergetik, vagy kiirtják, mindháromra bőven van precedens. Ha nem tartozik az államalkotó nemzethez, akkor az esetleges pillanatnyi nyugalom ellenére sincs számára garancia semmire. Bármikor bűnbakká válhat, mert kívülállónak tartják, még akkor is, ha tucatnyi generáció fűzi a talpa alatti földhöz.
Ez a baj a merev eszmerendszerekkel, képtelenség őket egy valódi, élő közösségre alkalmazni. Nincs olyan nemzeteket meghatározó elv, ami értelmes államhatárokra vezetne. Szerintem épp ellenkező irányból és az ellenkező irányba kell elindulni.
Egy fenntartható világban senkinek nem lehet célja, hogy homogén, egynemű közegben létezzen, illetve akinek mégis ez, az biztos kudarcra van ítélve. Hogy a környezetünkben kiegyenlítsük a különbségeket - legyen ez a lakásunk éjjeli és nappali hőmérséklete, az évszaktól függő étrend, vagy a körülöttünk élők eltérő kultúrája - rengeteg energiát kell elhasználnunk. Egyre kevésbé lesz rá lehetőség, hogy ezt folytathassuk, még kevésbé pedig, hogy fokozhassuk. Ez azt is jelenti, hogy ha most nem stimmelnek az országhatárok a levezetett érveinkhez, akkor később sem fognak azokhoz igazodni. Ugyanúgy nem lesznek nemzetállamok, ahogy korábban sem voltak. Kétségtelen, hogy ezzel elveszítünk néhány imádott jelképet, de azt is látni kell, hogy végül mi is lesz a mérleg másik serpenyőjében.
A változás első áldozata a misztikum lesz, amely megfelelő utánpótlás nélkül könnyedén szertefoszlik. Van, vagyis volt (vagyis ki tudja...) egy olimpiai bajnokunk, akit úgy hívnak: Janics Natasa. Büszkeséget és dicsőséget szerzett ennek az országnak, ugyanakkor a személye mostanában megmutatta a nacionalizmus fénytelenebb oldalát. Az ő esetének értékelése a nemzeti érzelem fényében szinte kibogozhatatlan. Ki mondja meg, hogy ő magyar volt vagy sem? Ki mondja meg, hogy kié az a dicsőség? Magunkénak érezhetjük most is? Vagy akkor sem kellett volna? Az országot váltó sportolók mind árulók lennének? A bizonytalanságot jórészt el lehet oszlatni, ha az eredeti nemesi szemléletet nem csak utánozni akarjuk, hanem tényleg meg is érteni és megélni. Akkor ugyanis rögtön fény derül arra, hogy mit jelent egy államhoz, vagy inkább egy országhoz tartozni.
Ha állapotként tartjuk számon, hogy hol, kikkel, hogyan élünk, az végső soron arra vezetne, hogy mindez csak valamilyen véletlennek köszönhető. "Miért strapáljam magam, ha húsz kilométerrel arrébb születek, az lenne a hazám." Így tekintve nem is érdemes rá az egész, hogy feljegyezzék. Épp ezért bármikor meg is változtatható. Elköltözöm, megtanulok egy másik nyelvet, és meg is szűnt a kapcsolat. Ha valaki nem érez kötődést, szeretetet a szülőföldje, a helyi társadalom felé, akkor ez teljesen vállalható álláspont. Nem hiszem azonban, hogy keményebb körülmények között ilyen cinizmusra lehetőség lesz. Arra számítok, hogy idővel mindannyiunknak gyökeret kell eresztenie, mert a száraz faleveleket könnyen felkapja a vihar, akkor pedig nem marad a fában élet...
A másik lehetőség, ha a haza kérdését választásként fogjuk fel, ahogyan a középkorban szokás volt. Nem biztos, hogy személyes választás, ezt elismerem, hiszen például a szülőföld szeretete gyermekneveléssel továbbadható. Ez viszont éppen egy korábbi döntés folyománya, egyik család sem véletlenül él az adott helyen. Ha tisztán kényszer juttatta volna őket oda, akkor nem is tartják magukénak, és elhagyják, amint lehet. Kérdezzünk meg erről egy palesztint, aki a menekülttáborokban születettek harmadik generációjának tagja, és mégsem vált egyiptomivá, libanonivá, vagy szíriaivá... A hazafiság, a hűség, a közösséghez, társadalomhoz tartozás mindig vállalás kérdése, csak így lehet számon kérni.
Ez az érme másik oldala. A nacionalizmus az érzelmi kitörések szuggerálása közben erről az egy dologról tereli el a figyelmet. A hűség nem fakadhat abból, hogy valakinek milyen színű a bőre, hol született, vagy milyen nyelven beszél. Még abból sem, hogy kik az ősei. Mindegyik fontos dolog, hogy megismerjünk valakit, de ebből a szempontból lényegtelenek. A hűség egyszerűen a felvállalt kötelesség teljesítését jelenti, amelynél kevés földhözragadtabb és izzadságosabb tevékenység létezik. Egyben kevés szebb is. A határok így pengeélesek, az elveszített misztikumért viszont kapunk cserébe valamit: elsősorban megnyugvást, biztonságot. A zaklatottság, a nagyság szünet nélküli bizonygatása helyett pontosan tudjuk majd, kik vagyunk, és hová tartozunk. Egy másik, könnyebben felmérhető következmény, hogy az államokon belüli kulturális sokszínűség új értelmet nyer. Mint korábban írtam, az eltérő erkölcsi értékekből fakadó konfliktusok megállás nélkül folynak a különböző közösségek között, akár beszélünk róla, akár nem. E harc közben viszont felismerhetjük a másikban saját hűségünk tükörképét, hiszen azt immáron egyáltalán nem köti valamelyik csoporthoz feltétel vagy kizárólagosság. Ekkor érzékelhetjük majd igazán, milyen erős az országunk.
Sine nobilitate
A városi életforma iparnak köszönhető fellendülése - amelyet persze a fosszilis erőforrások eltüzelése idézett elő - annak idején nem várt következményekkel járt. Az addig csupán mellékes, kiegészítő jelenségnek számító urbanizált lakosságot hatalmasra duzzasztotta, és kiemelt közülük egy új társadalmi réteget, az újgazdag polgárságot. Ők olyan számban jelentek meg és olyan nagy vagyonnal rendelkeztek, ami már a hagyományos arisztokrácia szilárdnak hitt erődjeit is megrengette. E családok közül ugyanis sokan igyekeztek utánozni az előkelőket, igyekeztek úgy tenni, mintha ők is ugyanazt az életvitelt és világlátást képviselnék. Eközben persze a felszín alatt továbbra is egynéhány malom, vasöntöde, vagy éppen bőrgyár tartotta fenn őket, és lehet, hogy a szüleik még lisztes, szénporos vagy enyvtől bűzlő kézzel verték el őket gyermekkorukban, ha rossz fát tettek a tűzre. Sokan voltak - és sokan vannak ma is -, akik megvetik ezt a fajta képmutatást. Figyelem! Nem a családi hátteret, hanem a kimondatlan hazugságot, ami letagadja azt! Hiszen hogy ki hová is tartozik valójában, nem az elsőre szembe szökő külsőségek döntik el. Egész lényünknek szerepe van benne.
Létezik egy bájos anekdota az elnevezésről, ahogy a leírt viselkedést hívjuk. Annak idején az újgazdagok igyekezték bejuttatni gyerekeiket az európai arisztokrácia iskoláiba, egyetemeire, és így beszivárogni közéjük. Maga a terv ügyes hosszú távú húzás volt, de azért a világ azért mégsem verhető át ilyen könnyen. Az elit köreiben - amelyek akkor is igen belterjesek voltak - pontosan ismerte egymást mindenki, ezért pillanatok alatt kiszűrték az újakat. Ráadásul ha valamilyen névsor kitöltésére került a sor, akkor minden egyes alkalommal világosan látszottak a határvonalak. A név mellett ugyanis hagytak egy rubrikát a nemesi címeknek, mint a gróf, báró vagy herceg. A polgárifjaknak szégyenszemre azt kellett felvésniük, hogy "nemesség nélküli", azaz latinul: sine nobilitate. A rubrikák szűkössége miatt rövidítésre volt szükség; megszületett a "s.nob.", azaz a sznob.
A sznobizmus mint viselkedésmód persze nem csak rájuk volt jellemző, sőt, valószínűleg még csak nem is modern, hanem időtlen emberi dolog. Bár hogy mostanában sokkal elterjedtebb, mint korábban, arról semmilyen kétségem sincs. Azt hiszem, alkalom teszi a sznobot. Manapság az említett társadalmi rétegek már nehezen értelmezhetőek, sznobokkal mégis találkozhatunk, leginkább talán a kultúrsznobizmus ismert, de szinte bármilyen környezetben előfordulhatnak. Éppen e változatosság miatt nehezen fogható meg maga a fogalom, de két vonás általánosságban is állandónak tűnik. Az első a látszat, a külsőségek túlzott tisztelete. A sznob szemében a ruha, a beszédmód, a nyilvános viselkedés teszi az embert. Az, hogy mindig a helyes megszólítást, címet használja, ha úri társaságban van, vagy hogy ismerjen minden írót, festőt, vagy zenekart, ami csak szóba kerülhet. Energiát fektet ennek a tudásnak a megszerzésébe, aztán pedig büszkélkedik vele, mintha magától értetődő lenne. Más szóval igyekszik másnak tettetni magát, mit aki valójában. A második fontos jellemző az, hogy a sznob felsőbbrendűnek tartja magát azokkal szemben, akik nem birtokolják ezt a látszatot. Gyakran sokkal komolyabb érzelmeket táplál ebben az irányban, mint egy olyan személy, aki valóban annak a csoportnak a tagja, amit a sznob utánoz. Aki színlelés nélkül él, annak nincs szüksége ilyen önigazolásra. Egy gróf nem röhög ki ok nélkül egy földművest, egy kiművelt embernek nincs oka megvetni az analfabétát, egy zenész nem gőgösködik, mikor keresetlenül hamisan énekelnek előtte. A sznob elhiszi a saját képmutatását, de folyamatosan küzdenie kell ezért a hitért, ezért ellenségeket kell szereznie.
De hogyan jönnek ide a sznobok? Hiszen legutóbb azt ígértem, a nemzeti érzés eszményképéről lesz szó... Nos, igen, úgy vélem, a két fogalom nem is olyan távoli, mint amilyennek elsőre tűnik...
Eléggé közismert, de mégis meg kell említenem, hogy amint a sznobizmus leírt esete, úgy a nacionalizmus is a régi világ lebontásával került előtérbe. Amikor előző korokról van szó, igyekszem is mindig kerülni a "nemzet" szót, hiszen akkoriban teljesen mást jelentett... Abban az időben a múlt héten említett százféle önmeghatározás (vallás, lakóhely, nyelv, etnikum, társadalmi réteg stb.) mindegyike teljes életet élt, és a fontossági sorrend mai szemmel nem volt triviális. A mostani nemzetekhez hasonló méretű egynemű közösségek egyszerűen nem léteztek, az akkori energetikai körülményeknek köszönhetően nem is létezhettek. Miután ez az utóbb említett akadály a kibányászott szénnek és olajnak köszönhetően lényegében megszűnt, a tényleges fordulat ismét a felvilágosodás és a polgári forradalmak idején mutatható ki. A modern nemzeteket ekkor kezdték el létrehozni, vagy ahogy maga az ideológia gyakran állítja: felébreszteni.
Ahogy a legutóbbi poszt végén már felvázoltam, szerintem a körülmények sem mellékesek. Az általunk francia forradalomnak nevezett nagy ideológiai kísérletben az előzőleg elsődleges vonulatnak számító liberalizmus egyes hibáira rögtön fény derült. Ilyen volt például, hogy a teljes nyelvi szabadság, amelyet a szabadelvűség diktált, gyakorlatilag meghiúsította volna a demokratikus, központosított állam működését, ami a forradalom célja volt. Akkoriban a francia állam területén a párizsi nyelvjárást csupán a főváros körüli régió használta. Egy korabeli kimutatás szerint a 25 milliós lakosságból csupán 3 milliónak volt ez az anyanyelve, a többiek javarészt bretonul, okcitánul, katalánul, baszkul, németül vagy olaszul beszéltek és gondolkodtak. Magyar szemmel nézve kis túlzással az újlatin nyelvek mindegyike egyforma, ez a statisztika mégis arra ösztönözte a politikusokat, hogy elkezdjék tudatosan megsemmisíteni a patois-t, azaz minden nem francia nyelvjárást. A demokrácia megcsúfolásának tartották, ha a nép nagy rész nem is érti, miről szólnak az ő döntéseik. Ahogy az sejthető, ez nem ment egyik napról a másikra, de amit a forradalom elkezdett, azt később sem hagyták félbe. Az ország számos részén a nyelvi elnyomás és megaláztatás máig fájó sebeket ejtett, ezt a folyamatot nevezik a déli régióban vergonhának. (Felhívnám a figyelmet a figyelmet a wikipedia cikk utolsó képére egy iskola faláról, ahol ez szerepel: "Beszélj franciául. Légy tiszta."...)
Azok a kihívások, amelyekkel a forradalom szembekerült, megkövetelték, hogy minden egyes család teljes erőbedobással a kormányzat mellett álljon a királyság külföldre menekült híveivel és támogatóikkal szemben. Előbb-utóbb szinte minden európai hatalom megpróbált beavatkozni a francia eseményekbe, ezért olyan, korábban elképzelhetetlen intézkedésekre is szükség volt, mint például a sorkatonaság bevezetése. Egymás mellett menetelt a parasztfiú Anjou-ból, a dokkmunkás Marseille-ből és a kelta breton juhpásztor. A minden lehetséges módszert megragadó központi törekvés az volt, hogy az ország lakossága egy emberként, minden belső megosztottságot félretéve álljon ki a forradalom vívmányaiért, ha kell, akkor a csatatéren is. A kokárdát, a kék-fehér-piros trikolórt úgy magasztalták, hogy dicsőségét mindenki magáénak érezhesse, az államot pedig az újonnan született nemzet akaratának rendelték alá.
A nemzet "felébresztésének" - akarva vagy akaratlanul - volt egy mintája, ez a minta pedig a nemesség. A magyar "nemzet" szó története akkor is elárulja ezt, ha valaki letagadná, hiszen korábban csak mint nemesi nemzet létezett. Bár a magyar szó eredete egyedi, az utánzásról szóló állítás általában is igaz. A nemesek adták az államok politikai hátterét, ők biztosították a haderőt, cserébe adómentességet és földbirtokokat kaptak. A földművelő , jobbágyi rétegnek és a városoknak mindkét területen csekélyebb jelentősége volt csupán, ők sokkal inkább az állam gazdasági erőforrásait biztosították, magyarul keményen dolgoztak, és fizették a számlát. Amikor a nemességet a felemelkedő polgári világ félreállította az útból, az egyik legfőbb indok a közteherviselés kikényszerítése volt, mivel a többiekben keserű dühöt szült, hogy csupán születési jogon ilyen anyagi kiváltságokhoz jusson valaki. Ráadásul a kormányzásba való komoly beleszólásuk is népszerűtlenné tette őket, ugyanis a többi társadalmi réteg is helyet követelt volna ott magának. Elválaszthatatlan volt viszont mindettől az is, hogy a majdani, kiváltságok nélküli világban az állam védelmében is mindenkinek részt kell vennie. Mondhatjuk, hogy nagyjából így születtek a reguláris hadseregek.
A nemesség szerepét tehát át kellett venni, mégpedig úgy, hogy olyan késztetést is adjon az embereknek, amiért érdemes harcolni, ami egységbe formál, és egyben biztosítja a hűséget is. Az uniformis ugyanis nem tesz katonává senkit, sokkal több kell annál. A nacionalizmus azt a harci szellemet veszi alapul, amelyet a nemesek magukénak vallottak. Ők konkrétan - úgy értem személy szerint - tudták, hogy miért és kihez kell hűnek lenniük, tudták, hogy melyik családtagjuk választotta az adott hűbérurat, tudták, hogy mit várhatnak jutalmul az esküjükért és szolgálatukért. Tudták azt is, hogy kik a társaik, hiszen díszes címek, színes zászlók és büszke jelképek hívták fel rájuk a figyelmet. Régi legendák és dalok szóltak a korábbi nagy tettekről, amelyet a családjuk, vagy az adott úr emberei (tehát a nemzetségük) vittek végbe, ezekhez pedig minden korban méltók akartak lenni.
A nacionalizmus ugyanebben a mederben halad. Megvannak a legendák és dalok, vagy ha nincsenek, akkor írnak a helyükre megfelelőeket. Megvannak a zászlók, a himnuszok, a címerek, ezeket is javarészt a kellő időben alkották meg. Megvan a hűség retorikája, az érzelmi töltet és a harci szellem. Akkor mi hiányzik?
A válasz elég prózai, mert a lényeg az, amit nem fogunk megtalálni. A hűségünk kijelölt birtokosa, egységünk alfája és ómegája, a költőien megszemélyesített Nemzet, teljesen homályos fogalom. A politika pillanatnyi érdekétől függ, ki az, aki része, és ki az, aki nem, megindokolni pedig szinte bármilyen elkülönítést lehetséges. Gondoljunk bele, még saját identitásunk is kétséges lehet attól függően, hogy egyik vagy másik meghatározást vesszük figyelembe, hiszen némelyik követelmény egészen abszurd, vagy részletes családfakutatást igényelne. Ugyanazt látjuk, mint a sznobok esetében: folyamatban van a külsőségek utánzása, de maga a tapintható valóság nincs mögötte. Nincs mögötte a nemesség igazi tartalma, ezt pedig akár átvitt értelemben is érthetjük mint őszinteséget, tisztaságot, eredetiséget. Ebből kifolyólag a hatás is hasonló a sznobizmushoz, a nacionalisták gyakran kisebbségi komplexussal küzdenek, és ellenségképek sorát vonultatják fel, akiket gyűlölni, kiröhögni és megvetni erkölcsi kötelességnek érződik számukra. Ne csak a saját pártjainkra és politikusainkra gondoljunk, hanem a környező országokra is, vagy bármelyik helyre és időre, amelyet jól ismerünk! A nacionalizmus ugyanolyan még a legkülönbözőbb népek pszichéjében is. Máshol már említettem, hogy sem a gyűlölettel, sem a gúnnyal nincs problémám általánosságban, megvan a maguk helye és ideje. Ez az eltúlzott kakaskodás viszont számomra igencsak mesterségesnek hat.
Ezeket a sorokat olvasva jó pár ismerősöm, akik nem ismerték a nézeteimet, biztosan a torkomnak ugrana. Tisztában vagyok vele, hogy néhány szóval komoly érzelmekbe gázolok, bár ez talán a liberalizmus esetén sem volt másképp. De épp ezért arról is muszáj ejtenem néhány szót, mi nem kizárólagos előjoga ennek az ideológiának. A nacionalizmusnak nincs monopóliuma a népi hagyományok tiszteletére. Ami ezt illeti, sokkal inkább finnyásan válogatni szeret köztük. Otromba cselekedet lenne feltenni a kérdést egy általános iskolai órán, hogy vajon a középkorban a központi hatalmat megtépázó kiskirályok vagy később a Habsburgokhoz hű labancok szerves részei-e a nemzeti hagyománynak. Inkább ellenpólusnak szokták őket tartani, ellenben a magyar néphez tartozásuk legtöbb esetben megkérdőjelezhetetlen. Én tisztelem ezt a hagyatékot is, ezek is mi vagyunk. A nacionalizmus elutasítása önmagában azt sem jelenti, hogy valaki ki szeretne szakadni egy közösségből, az emberi közösségeknek ugyanis nem kell ideológia, hogy létezhessenek és nagyszerűen működjenek. Hűség kell hozzá, munka, esetleg önfeláldozás, de ideológia nem. Szintén nem létezik kizárólagos előjog a hazaszeretetre, amely mindettől teljesen eltérő síkban létezik. A hazaszeretet egy konkrét földrajzi helyhez való kötődés. Aki eltépi a köteléket, akár még a világ másik felén is bőven imádhatja a nemzetét, de aki cinikus marad az összes hangzatos ünnepi beszéd hallatán, az is könnyezhet, ha elhagyja a szülőföldjét.
A szabadelvűség esetében kiemeltem az eszme sikerességét, és hogy milyen sok megfogalmazott terv, vágy és álom valósulhatott meg az elmúlt évszázadokban. A nacionalizmus esete sem sokkal különbözik ilyen tekintetben. Ezek az elvek meghódították és teljesen magukévá tették a legfontosabb intézmények egy részét is, itt elsősorban magukra az államokra gondolok. Jövő héten - úgy tervezem - erről a kapcsolatról lesz szó.
Létezik egy bájos anekdota az elnevezésről, ahogy a leírt viselkedést hívjuk. Annak idején az újgazdagok igyekezték bejuttatni gyerekeiket az európai arisztokrácia iskoláiba, egyetemeire, és így beszivárogni közéjük. Maga a terv ügyes hosszú távú húzás volt, de azért a világ azért mégsem verhető át ilyen könnyen. Az elit köreiben - amelyek akkor is igen belterjesek voltak - pontosan ismerte egymást mindenki, ezért pillanatok alatt kiszűrték az újakat. Ráadásul ha valamilyen névsor kitöltésére került a sor, akkor minden egyes alkalommal világosan látszottak a határvonalak. A név mellett ugyanis hagytak egy rubrikát a nemesi címeknek, mint a gróf, báró vagy herceg. A polgárifjaknak szégyenszemre azt kellett felvésniük, hogy "nemesség nélküli", azaz latinul: sine nobilitate. A rubrikák szűkössége miatt rövidítésre volt szükség; megszületett a "s.nob.", azaz a sznob.
A sznobizmus mint viselkedésmód persze nem csak rájuk volt jellemző, sőt, valószínűleg még csak nem is modern, hanem időtlen emberi dolog. Bár hogy mostanában sokkal elterjedtebb, mint korábban, arról semmilyen kétségem sincs. Azt hiszem, alkalom teszi a sznobot. Manapság az említett társadalmi rétegek már nehezen értelmezhetőek, sznobokkal mégis találkozhatunk, leginkább talán a kultúrsznobizmus ismert, de szinte bármilyen környezetben előfordulhatnak. Éppen e változatosság miatt nehezen fogható meg maga a fogalom, de két vonás általánosságban is állandónak tűnik. Az első a látszat, a külsőségek túlzott tisztelete. A sznob szemében a ruha, a beszédmód, a nyilvános viselkedés teszi az embert. Az, hogy mindig a helyes megszólítást, címet használja, ha úri társaságban van, vagy hogy ismerjen minden írót, festőt, vagy zenekart, ami csak szóba kerülhet. Energiát fektet ennek a tudásnak a megszerzésébe, aztán pedig büszkélkedik vele, mintha magától értetődő lenne. Más szóval igyekszik másnak tettetni magát, mit aki valójában. A második fontos jellemző az, hogy a sznob felsőbbrendűnek tartja magát azokkal szemben, akik nem birtokolják ezt a látszatot. Gyakran sokkal komolyabb érzelmeket táplál ebben az irányban, mint egy olyan személy, aki valóban annak a csoportnak a tagja, amit a sznob utánoz. Aki színlelés nélkül él, annak nincs szüksége ilyen önigazolásra. Egy gróf nem röhög ki ok nélkül egy földművest, egy kiművelt embernek nincs oka megvetni az analfabétát, egy zenész nem gőgösködik, mikor keresetlenül hamisan énekelnek előtte. A sznob elhiszi a saját képmutatását, de folyamatosan küzdenie kell ezért a hitért, ezért ellenségeket kell szereznie.
De hogyan jönnek ide a sznobok? Hiszen legutóbb azt ígértem, a nemzeti érzés eszményképéről lesz szó... Nos, igen, úgy vélem, a két fogalom nem is olyan távoli, mint amilyennek elsőre tűnik...
Eléggé közismert, de mégis meg kell említenem, hogy amint a sznobizmus leírt esete, úgy a nacionalizmus is a régi világ lebontásával került előtérbe. Amikor előző korokról van szó, igyekszem is mindig kerülni a "nemzet" szót, hiszen akkoriban teljesen mást jelentett... Abban az időben a múlt héten említett százféle önmeghatározás (vallás, lakóhely, nyelv, etnikum, társadalmi réteg stb.) mindegyike teljes életet élt, és a fontossági sorrend mai szemmel nem volt triviális. A mostani nemzetekhez hasonló méretű egynemű közösségek egyszerűen nem léteztek, az akkori energetikai körülményeknek köszönhetően nem is létezhettek. Miután ez az utóbb említett akadály a kibányászott szénnek és olajnak köszönhetően lényegében megszűnt, a tényleges fordulat ismét a felvilágosodás és a polgári forradalmak idején mutatható ki. A modern nemzeteket ekkor kezdték el létrehozni, vagy ahogy maga az ideológia gyakran állítja: felébreszteni.
Ahogy a legutóbbi poszt végén már felvázoltam, szerintem a körülmények sem mellékesek. Az általunk francia forradalomnak nevezett nagy ideológiai kísérletben az előzőleg elsődleges vonulatnak számító liberalizmus egyes hibáira rögtön fény derült. Ilyen volt például, hogy a teljes nyelvi szabadság, amelyet a szabadelvűség diktált, gyakorlatilag meghiúsította volna a demokratikus, központosított állam működését, ami a forradalom célja volt. Akkoriban a francia állam területén a párizsi nyelvjárást csupán a főváros körüli régió használta. Egy korabeli kimutatás szerint a 25 milliós lakosságból csupán 3 milliónak volt ez az anyanyelve, a többiek javarészt bretonul, okcitánul, katalánul, baszkul, németül vagy olaszul beszéltek és gondolkodtak. Magyar szemmel nézve kis túlzással az újlatin nyelvek mindegyike egyforma, ez a statisztika mégis arra ösztönözte a politikusokat, hogy elkezdjék tudatosan megsemmisíteni a patois-t, azaz minden nem francia nyelvjárást. A demokrácia megcsúfolásának tartották, ha a nép nagy rész nem is érti, miről szólnak az ő döntéseik. Ahogy az sejthető, ez nem ment egyik napról a másikra, de amit a forradalom elkezdett, azt később sem hagyták félbe. Az ország számos részén a nyelvi elnyomás és megaláztatás máig fájó sebeket ejtett, ezt a folyamatot nevezik a déli régióban vergonhának. (Felhívnám a figyelmet a figyelmet a wikipedia cikk utolsó képére egy iskola faláról, ahol ez szerepel: "Beszélj franciául. Légy tiszta."...)
Azok a kihívások, amelyekkel a forradalom szembekerült, megkövetelték, hogy minden egyes család teljes erőbedobással a kormányzat mellett álljon a királyság külföldre menekült híveivel és támogatóikkal szemben. Előbb-utóbb szinte minden európai hatalom megpróbált beavatkozni a francia eseményekbe, ezért olyan, korábban elképzelhetetlen intézkedésekre is szükség volt, mint például a sorkatonaság bevezetése. Egymás mellett menetelt a parasztfiú Anjou-ból, a dokkmunkás Marseille-ből és a kelta breton juhpásztor. A minden lehetséges módszert megragadó központi törekvés az volt, hogy az ország lakossága egy emberként, minden belső megosztottságot félretéve álljon ki a forradalom vívmányaiért, ha kell, akkor a csatatéren is. A kokárdát, a kék-fehér-piros trikolórt úgy magasztalták, hogy dicsőségét mindenki magáénak érezhesse, az államot pedig az újonnan született nemzet akaratának rendelték alá.
A nemzet "felébresztésének" - akarva vagy akaratlanul - volt egy mintája, ez a minta pedig a nemesség. A magyar "nemzet" szó története akkor is elárulja ezt, ha valaki letagadná, hiszen korábban csak mint nemesi nemzet létezett. Bár a magyar szó eredete egyedi, az utánzásról szóló állítás általában is igaz. A nemesek adták az államok politikai hátterét, ők biztosították a haderőt, cserébe adómentességet és földbirtokokat kaptak. A földművelő , jobbágyi rétegnek és a városoknak mindkét területen csekélyebb jelentősége volt csupán, ők sokkal inkább az állam gazdasági erőforrásait biztosították, magyarul keményen dolgoztak, és fizették a számlát. Amikor a nemességet a felemelkedő polgári világ félreállította az útból, az egyik legfőbb indok a közteherviselés kikényszerítése volt, mivel a többiekben keserű dühöt szült, hogy csupán születési jogon ilyen anyagi kiváltságokhoz jusson valaki. Ráadásul a kormányzásba való komoly beleszólásuk is népszerűtlenné tette őket, ugyanis a többi társadalmi réteg is helyet követelt volna ott magának. Elválaszthatatlan volt viszont mindettől az is, hogy a majdani, kiváltságok nélküli világban az állam védelmében is mindenkinek részt kell vennie. Mondhatjuk, hogy nagyjából így születtek a reguláris hadseregek.
A nemesség szerepét tehát át kellett venni, mégpedig úgy, hogy olyan késztetést is adjon az embereknek, amiért érdemes harcolni, ami egységbe formál, és egyben biztosítja a hűséget is. Az uniformis ugyanis nem tesz katonává senkit, sokkal több kell annál. A nacionalizmus azt a harci szellemet veszi alapul, amelyet a nemesek magukénak vallottak. Ők konkrétan - úgy értem személy szerint - tudták, hogy miért és kihez kell hűnek lenniük, tudták, hogy melyik családtagjuk választotta az adott hűbérurat, tudták, hogy mit várhatnak jutalmul az esküjükért és szolgálatukért. Tudták azt is, hogy kik a társaik, hiszen díszes címek, színes zászlók és büszke jelképek hívták fel rájuk a figyelmet. Régi legendák és dalok szóltak a korábbi nagy tettekről, amelyet a családjuk, vagy az adott úr emberei (tehát a nemzetségük) vittek végbe, ezekhez pedig minden korban méltók akartak lenni.
A nacionalizmus ugyanebben a mederben halad. Megvannak a legendák és dalok, vagy ha nincsenek, akkor írnak a helyükre megfelelőeket. Megvannak a zászlók, a himnuszok, a címerek, ezeket is javarészt a kellő időben alkották meg. Megvan a hűség retorikája, az érzelmi töltet és a harci szellem. Akkor mi hiányzik?
A válasz elég prózai, mert a lényeg az, amit nem fogunk megtalálni. A hűségünk kijelölt birtokosa, egységünk alfája és ómegája, a költőien megszemélyesített Nemzet, teljesen homályos fogalom. A politika pillanatnyi érdekétől függ, ki az, aki része, és ki az, aki nem, megindokolni pedig szinte bármilyen elkülönítést lehetséges. Gondoljunk bele, még saját identitásunk is kétséges lehet attól függően, hogy egyik vagy másik meghatározást vesszük figyelembe, hiszen némelyik követelmény egészen abszurd, vagy részletes családfakutatást igényelne. Ugyanazt látjuk, mint a sznobok esetében: folyamatban van a külsőségek utánzása, de maga a tapintható valóság nincs mögötte. Nincs mögötte a nemesség igazi tartalma, ezt pedig akár átvitt értelemben is érthetjük mint őszinteséget, tisztaságot, eredetiséget. Ebből kifolyólag a hatás is hasonló a sznobizmushoz, a nacionalisták gyakran kisebbségi komplexussal küzdenek, és ellenségképek sorát vonultatják fel, akiket gyűlölni, kiröhögni és megvetni erkölcsi kötelességnek érződik számukra. Ne csak a saját pártjainkra és politikusainkra gondoljunk, hanem a környező országokra is, vagy bármelyik helyre és időre, amelyet jól ismerünk! A nacionalizmus ugyanolyan még a legkülönbözőbb népek pszichéjében is. Máshol már említettem, hogy sem a gyűlölettel, sem a gúnnyal nincs problémám általánosságban, megvan a maguk helye és ideje. Ez az eltúlzott kakaskodás viszont számomra igencsak mesterségesnek hat.
Ezeket a sorokat olvasva jó pár ismerősöm, akik nem ismerték a nézeteimet, biztosan a torkomnak ugrana. Tisztában vagyok vele, hogy néhány szóval komoly érzelmekbe gázolok, bár ez talán a liberalizmus esetén sem volt másképp. De épp ezért arról is muszáj ejtenem néhány szót, mi nem kizárólagos előjoga ennek az ideológiának. A nacionalizmusnak nincs monopóliuma a népi hagyományok tiszteletére. Ami ezt illeti, sokkal inkább finnyásan válogatni szeret köztük. Otromba cselekedet lenne feltenni a kérdést egy általános iskolai órán, hogy vajon a középkorban a központi hatalmat megtépázó kiskirályok vagy később a Habsburgokhoz hű labancok szerves részei-e a nemzeti hagyománynak. Inkább ellenpólusnak szokták őket tartani, ellenben a magyar néphez tartozásuk legtöbb esetben megkérdőjelezhetetlen. Én tisztelem ezt a hagyatékot is, ezek is mi vagyunk. A nacionalizmus elutasítása önmagában azt sem jelenti, hogy valaki ki szeretne szakadni egy közösségből, az emberi közösségeknek ugyanis nem kell ideológia, hogy létezhessenek és nagyszerűen működjenek. Hűség kell hozzá, munka, esetleg önfeláldozás, de ideológia nem. Szintén nem létezik kizárólagos előjog a hazaszeretetre, amely mindettől teljesen eltérő síkban létezik. A hazaszeretet egy konkrét földrajzi helyhez való kötődés. Aki eltépi a köteléket, akár még a világ másik felén is bőven imádhatja a nemzetét, de aki cinikus marad az összes hangzatos ünnepi beszéd hallatán, az is könnyezhet, ha elhagyja a szülőföldjét.
A szabadelvűség esetében kiemeltem az eszme sikerességét, és hogy milyen sok megfogalmazott terv, vágy és álom valósulhatott meg az elmúlt évszázadokban. A nacionalizmus esete sem sokkal különbözik ilyen tekintetben. Ezek az elvek meghódították és teljesen magukévá tették a legfontosabb intézmények egy részét is, itt elsősorban magukra az államokra gondolok. Jövő héten - úgy tervezem - erről a kapcsolatról lesz szó.
Visszatalálni a törzshöz
A mai bejegyzést bocsánatkéréssel kell kezdenem azok felé, akik a szokásos tegnap éjfél körüli időpontban számítottak az új írásra, vagy a mai nap folyamán keresték azt. A csúszás egyik oka egy régi, szinte krónikus problémám, maga az éjfél körüli időpont, amelyre már korábban utaltam, és a látszat szerint nem igazán sikerült haladni a megoldásban. Emellett be kell vallanom, hogy a napokban több különböző tevékenység is annyira kitöltötte az életemet, hogy gondolkodni is nehezemre esett. Harmadikként érkezett mindehhez a kegyelemdöfés, a választott téma nem várt nehézségei. Bízom benne, hogy olvasni könnyebb lesz ezt az esszét, mint megírni, ellenkező esetben újabb bocsánatkérés sem lenne elegendő...
Nem gondolom, hogy a hanyagságommal ország és világ működését megakasztottam volna, de számomra igen kínos, amikor a saját lefektetett határidőimnek nem felelek meg. Ez valami olyasmi, mint az államadósság jelensége. A szuverén államokat semmilyen törvény vagy szabály nem kötelezi semmire, azt csinálnak, amit akarnak. Ezért nevezzük őket szuverénnek, csak hogy az elején kezdjük a dolgot. A saját törvényeikkel azonban magukat is korlátok közé szorítják, így próbálnak másokban bizalmat kelteni. Így kapnak hitelt is, ami lényegében nem több és nem kevesebb, mint bizalom. A hitel csődjével egy állam sem szeg törvényt, egyiküket sem lehet beperelni. Leigázni, kirabolni, megalázni lehet, de jogilag felelősségre vonni nem. Ami viszont ilyen esetben jó időre elszáll, az maga a bizalom, ezért rettegnek az államcsődtől szerte a világon. Jó lenne olyan országban élni, ami nem hitelre épül, ez manapság nem adatik meg szinte senkinek. Azt viszont megtehetem, hogy saját szabályaimat betartom, és így nem vesztem el az olvasók bizalmát. Remélem egyelőre még nem is tartunk itt.
Mielőtt múlt héten a válságjelenségek előrejelzésének meddő témájába belekóstoltam volna, éppen a liberalizmus itt megfogalmazott kritikájának végére értem. Nem állítom, hogy teljes képet szolgáltattam a kérdésről, de talán ennek a vázlatszerű áttekintésnek is volt annyi haszna, hogy az említett elvrendszer fenntarthatatlan és/vagy működésképtelen oldalait megvilágította. Mivel a liberalizmus az ipari civilizáció gyermeke, könnyen belátható, hogy számos jellegzetes vonásában párhuzamba is állítható azzal. Az is nehéz lenne vitatni, hogy amennyiben az eszme csillaga alábukik, az látványos változást jelentene nagyon sokunk számára. A mai államok jelentős része ugyanis - akár hangsúlyozza, akár nem - liberális értékrend alapján működik. Ezt az értékrendet leváltani önmagában nem jelent különösebb nehézséget, hiszen egy állam esetében ez csupán a vezetők lecserélését jelenti. A döntés, hogy mit is illesszünk a helyére, már sokkal kacifántosabb, ezért az alternatívákat is végig kell néznünk, ha becsületes elemzésre törekszünk.
Eddig sem rejtettem véka alá, hogy a nagyon erős kétkedés, amit eddig képviseltem - nyugodt szívvel nevezhetjük ellenszenvnek is... - nem csupán a jó öreg liberalizmusra vonatkozik, hanem az összes modern politikai ideológiára. Azt gondolom, hogy ezek az eszmék hosszú távra nézve nem megfelelő kérdéseket tesznek fel, épp ezért nem is adhatnak rájuk elfogadható választ. Végső alapjaik megegyeznek, én pedig ezeket vitatom. Szinte minden, ami gyakorlati hibát jelent végső soron ide vezethető vissza, a racionális tervezés, a tökéletes világ megalkotásának igényére. Maga ez a hozzáállás egy olyan kortünet, ami fenntarthatatlan. A konkrét módszer persze ezen belül szélsőségesen (nagyszerűen passzol ide ez a szó...) eltérő is lehet.
Figyeljünk meg egy ideológiai jellegű párbeszédet vagy vitát! Ehhez manapság nem kell semmilyen elkötelezettség, vagy elvetemültség, elég csupán a Híradót bekapcsolni. Persze nem az állatkerti helyzetjelentésekre vagy az aktuális közlekedési balesetekre gondolok... Az első dolog, ami fel fog tűnni, hogy a felek más malomban őrölnek. Ami az egyikük szerint igazságos és jogos, az a másik szerint pénzkidobás, ami az egyik szerint államérdek, a másiknak istenkáromlással ér fel. Most nem arról az esetről beszélek, amikor konkrét ügyekben az ellentétes álláspontok miatt teljesen biztos, hogy valaki hazudik, bár ebből a műfajból is bővelkedik a magyar közélet. Megkockáztatom, hogy ezeket a híreket talán még könnyebb is elviselni. Nem, arról van szó, amikor a politikai interjúk alanyai nem hajlandóak a feltett kérdésekre válaszolni, hanem ugyanazt a süket dumát hajtogatják, amit unalomig ismerünk. A magam részéről egyszerre tartom ezt kiábrándítónak és dühítőnek. Legszívesebben elkapcsolnám a tévét - valójában gyakran meg is teszem -, ugyanis az egész erősen emlékeztet egy másik élethelyzetre: a hétköznapokban ugyanezt tapasztalja az ember, amikor valaki hülyének nézi, meg akarja vezetni, be akarja csapni. A nagy többség ilyenkor észre is veszi, mi történik, és elkergeti az illetőt. Mit változtathat ezen, hogy az adott üzenet tömegkommunikáción keresztül érkezik?
Semmit és mégis mindent. Az üzenet küldője részéről szinte semmi nem különbözik, a fogadó oldal viszont egész másképp reagál, mint személyesen. Korábban már pedzegettem, hogy az embert tömegben olyan ösztönök és indulatok képesek irányítani, amelyekről egyébként nem is vesz tudomást, a saját megfontolásai és gondolatai feloldódnak.
Erre a jelenségre a legkézenfekvőbb magyarázat egy kis egyszerű biológia. Nem minden szempontból kényelmes, de gyakorlatilag kiszúrja a szemünket a tény, hogy az emberi faj az állatvilág része. Ugyanolyan szerveink, ugyanolyan sejtjeink, ugyanolyan betegségeink vannak, mint egyes állatfajoknak, sőt, minden valószínűség szerint közös apáktól és anyáktól származunk. Tulajdonképpen szinte biztos, hogy a földi élet teljes egésze egyetlen közös őstől ered, tehát rokonunk a csigáktól a gombákon és kaktuszokon keresztül mindenki, a szalmonella baktériummal bezárólag. Ez megint valami olyasmi, mint a legutóbb említett végső korlát, a halál elkerülhetetlensége. Zavaró még az említése is. Emögött ugyanis ott villog az állítás, hogy éppen úgy ki vagyunk téve a kihalás veszélyének, és éppen úgy ki is fogunk halni, mint minden élő faj a Földön. És senki nem ejt majd utánunk könnycseppet. Hogy meddig tart az emberiség, az mindössze azon múlik, milyenek lesznek a környezeti feltételeink. Ezekre már csak ebből az egy okból is igencsak ügyelni kellene, ha van lehetőségünk beavatkozni...
Első pillantásra kevésbé tűnik fel az emberiség evolúciójának léptéke. A történelem ókor előtti részét általában egy tanóra alatt lezavarják még a középiskolában is, pedig ez azt a torz élményt kelti, hogy akkoriban nem zajlott le semmi érdekes. Ezzel szemben szinte minden, ami emberré tesz minket, ebben az időszakban alakult ki. Bár a határok időpontjairól nincsen teljes megállapodás, a modern korról 100-200 év, az újkorról 300-400 év, a középkorról 800-1000 év, az ókorról pedig nagyjából 3000 év történései jutnak eszünkbe. A mindezt megelőző kőkorszak több millió évet ölelt fel, ezalatt pedig generációk százezrei éltek és haltak meg, hátrahagyva az élet örökségét számunkra. E több százezer nemzedéknyi küszködés, harc és öröm során az emberi faj alkalmazkodni tudott akkori körülményeihez és a vadászó, halászó, gyűjtögető életmód kiforrottnak tűnt. Az első lényegi változást hozó kataklizma a növények háziasítása, és az ebből fakadó mezőgazdaság elterjedése volt. Ha megnézzük, ez idő óta felső becslés szerint is legfeljebb tízezer év telt el, ez 20 éves "átfutási idővel" számolva 500 generációt jelent. Jómagam nagyobb értékre számítottam volna, ez egyáltalán nem csillagászati szám. Ebben a léptékben elég fiatal dolog az írott emberi történelem. Az olcsó és bőséges fosszilis energia lottónyereményéhez való hozzájutás óta viszont ugyanezzel a módszerrel csupán 10-15 nemzedék adódik, ami evolúciós értelemben szinte jelentéktelen, nevetséges tényező.
Más szavakkal mondva az emberi faj egyes alkotásai, különösen a legfrissebb társadalmi szerveződések, teljesen elütnek attól az életmódtól, amire az evolúció felkészített bennünket. A számtalan minket megelőző emberi generáció tapasztalatai között nem szerepeltek több milliós közösségek és globális kommunikációs hálózatok. Pszichésen arra vagyunk felkészítve, hogy egy néhány tucat, de legfeljebb 100-150 fős csoporthoz kössük a sorsunkat, és az ilyen csoportokban megjelenő szociális problémákat megfelelően kezelni tudjuk. Egy ilyen közösség még tudatosan képes megosztani a feladatokat, ki tudja szűrni a csalókat, ugyanakkor a legtöbb támadástól is képes megvédeni magát segítség nélkül. A létszámot megnövelve az említett "tömeghatás" már felismerhető, a csoport rendje megbomlik, és kedvező terep nyílik a manipulációra.
A hagyományos társadalmak javarészt az említett méretnek megfelelő közösségekből épültek fel. Nemcsak a töredezett törzsi életformát folytató nomádokra, vagy a sokáig (egyes esetekben máig) kőkorszaki mintákat követő trópusi népekre igaz ez az állítás, hanem stabil, földművelésen alapuló kultúrákra is. A városokban hasonló méretű céhekbe rendeződtek a polgárok, vidéken a falvak lakossága adott hasonló határt. Az egyes nemesi családok szövetségei, az uralkodókat körülvevő politikai elit szintén ugyanezt a mintát követte.
A fordulópont a kormányzás szemszögéből az lehetett, amikor a vezetők (avagy immáron politikusok) különválasztották a saját csoportjukon, pártjukon belülre, és azon kívülre szóló üzeneteiket. Észrevették, hogy a két dolog minőségileg különbözik, míg a pártban értő és gyakorlatilag azonos szinten álló ismerőseik állnak velük szemben, azon kívül az alaktalan, irányítható tömeg. Mindannyian emlékszünk Gyurcsány Ferenc balatonöszödi beszédére, ami Napnál világosabban igazolja ezt a különbséget. A jelenlevő párttagok, a belső kör számára a beszéd csupán egy motiváló szólamokkal és fájdalmas döfésekkel teli önostorozó megnyilvánulás volt. Mikor azonban kijutott a nyilvánosságra, teljesen magától értetődő módon fel lehetett használni a kormány megbuktatásának céljára. Nem Gyurcsányt védem, őt az eredményei minősítik, de egyértelmű, hogy ezt a beszédet soha nem mondhatta volna el nyilvánosan, mert a tömegben nincs empátia, nincs megértés vagy türelem. A tömeg csak végletes haragra és hófehér megbocsátásra képes. No, meg felejtésre.
Amikor eddig emberi közösségekről volt szó, szándékosan nem választottam szét a nemzetiségi csoportokat az etnikumoktól, a vallásokat a lokális identitástól. Véleményem szerint mindegyik törésvonal ugyanazt a szerepet játssza, ezért felesleges a részletekbe bonyolódni. Ott van például a vallás kérdése, amely látszólag talán leginkább "kilóg" a felsorolásból. A vallás kizárólag személyes ügy? Dehogy, legfeljebb részben. A vallást nem mindig személyesen választjuk, igen sok esetben egyszerűen belenevelik az egyénbe a szülők, vagy nagyszülők, barátok, esetleg a tanárok. A vallás definíció szerint közösségi ügy, politikai ügy. Meghatározza, hogyan látjuk a világot, csakúgy, mint az közösségi kultúra többi része, a nyelv, a mesék, dalok, jelképek, a szeretett tájak. A közösségek vezetői döntenek arról, milyen vallást tart magáénak a csoport, legalábbis a mai keresztények, muszlimok, hinduk szinte mindannyian azért követik jelenlegi hitüket, mert egyszer régen egy törzsfőnök, fejedelem vagy akár csak egy családfő hideg számítással így látta jónak... Teljesen ugyanaz a történet, mint a többi említett megkülönböztető vonás esetében. Két dologról szól, hűségről és összetartozásról. A hagyományos csoportokat, törzseket felváltó arctalan tömeg egyikre sem képes.
Azért hoztam fel ismét ezt a témát, mert a következő két ideológia, amit tárgyalni szeretnék, ugyanitt, az emberi közösségek alapkérdéseinél gyökerezik. Úgy tervezem, hogy előbb a nacionalizmus, később pedig a szocializmus kerül majd sorra. A már tárgyalt szabadelvű eszmékkel együtt ez a három eszmerendszer tekinthető a legfőbb három vonulatnak, melyek néha összekapcsolódnak, néha szétválnak, néha pedig szó szerint őrületbe kergetik az embereket.
Kétségtelenül a liberalizmus volt az első modern ideológia, de szorosan a nyomában megjelent a modern nemzet eszméje is. Mintha valaki már az amerikai függetlenségi háború és a francia forradalom idején is arra a következtetésre jutott volna, mint én magam a korábbi bejegyzésekben: a liberalizmus képtelen kezelni az emberi közösségek különbségeiből fakadó természetes konfliktusokat. Nem véletlen, hogy az elmúlt hetekben főleg általánosságban próbáltam vizsgálódni, a szabadelvűség ugyanis csak univerzális állításokkal foglalkozik, sem államhatárok, sem vallások, sem etnikumok, sem rasszok nem számítanak neki. Amikor a franciák a nagy forradalmuk idején azt tapasztalták, hogy bizony a környező országok nem üdvözlik az ő törekvéseiket (és nem mellesleg hadseregeik mozgósításával beavatkoznak), kénytelenek voltak valamilyen módon elhatárolódni tőlük, hűséget és összetartozást adni azoknak a polgároknak, akik szétrombolták az addigi kereteket. Az önvédelem alapja nem lehetett csupán az egyéni érdekeket szem előtt tartó liberális eszme, új fogalmakat és motivációkat kellett keresniük. Így született meg a nacionalizmus ideológiája. A születés módjáról és magának az eszmének az alapjairól lesz szó a jövő héten.
A jóslat értelme
Móricka hazatér az iskolából, és azt mondja a szüleinek:
- Szerintem a matektanárunk paranoiás.
- Móricka! Miért mondod ezt?
- Ma húsz percig azt bizonygatta, hogy a háromszög legnagyobb oldalával szemben a legnagyobb szög fekszik. Úgy látszik, már nem csak velünk szemben bizalmatlan, hanem a saját szemének sem hisz.
A matematikáról szóló viccek hagyományosan csak egy szűk réteg körében népszerűek, de a fenti poén talán még ezen a "kocka" szubkultúrán kívül is megmosolyogtató. Aki valaha járt iskolába, annak biztosan feltűnt a matematika és a való élet eltérő világlátása, a mindennapokban nem mindig léteznek, és ami ennél logikailag talán még sokkolóbb, nem is mindig szükségesek szabatos bizonyítások. A jelenlegi válsággal és az energiahelyzettel foglalkozó cikkek jelentős része - a legnagyobb tisztelettel a szerzők felé - azt a hangulatot kelti bennem, mint amit Móricka is érezhetett. Úgy érzem, egyes témák sokakat csapdába ejtenek, és túl nagy figyelmet kapnak, míg más, jelentős területek elsikkadnak.
Maga ez a vélemény - és a gondolat, hogy a fő iránytól eltérve itt is írjak róla - az FFEK honlapján megjelent utolsó kettő Molnár Géza-cikk kapcsán alakult ki bennem. Nem mintha nem lehetne akár nyolc-tíz hasonló bejegyzést találni az energiaproblémák következményeivel foglalkozó "blogoszféra" különböző fertályairól. Ezek java része persze angol nyelven született meg, ahogy az említett két cikk egyik elsődleges forrása is, Dmitry Orlov tollából. A téma, amely gordiuszi csomóként újra és újra előkerül, a megoldás halvány jele nélkül, a jövendőmondásról, az előrejelzés nehézségeinek elemzéséről szól.
Számomra az az érdekes ebben a kérdésben, hogy majdnem minden vélemény, amit olvastam, ugyanazt a helyzetet írja le, mégsem látom azt, hogy igazán túl tudnánk lépni rajta. Arról van szó, hogy a hosszabb távú trendeket és eseményeket fel lehet ismerni előzetesen, viszont a konkrét, hirtelen történéseket időzíteni hihetetlenül nehéz. Hosszú fejtegetésekig és totálisan elvont tudományos elméletekig vihető el a kérdés, hogy miért van ez így, de maga a tény teljesen egyértelműnek tűnik. Aki a hanyatlásról érvel, ugyanúgy igazolást keres a környezetében, mint bárki bármilyen vitában, és a konkrét előrejelzések bizonytalansága sokszor mintha rátelepedne az egész párbeszédre. A hallgatóság egy része menetrendet vár az összeomlásról, aki pedig éppen beszél, nem hajlandó kockáztatni, hogy a valószínű tévedés miatt az egész mondanivalóját semmibe vegyék.
Pedig egyáltalán nem kellene fennakadnia ezen senkinek. A pontos előrejelzések követelése az egyik első dolog, amit fel kell adnunk, ha képesek vagyunk tudatosítani magunkban a folyamatok irányát. Egy bedőlő hitellel küzdő család esetében ki mondja meg, hogy először a villanyt vagy a gázt kötik ki a lakásukból? Ki mondja meg, hogy a szülők válnak el előbb, vagy a tetőt veszítik el a fejük fölül? A mostani világunk százezer módszert és eszközt megpróbálhat arra kitalálni, hogy a csődöt elhárítsa, de amikor már megtörtént, akkor teljes sötétben vagyunk. Semmi nem arra van megalkotva, hogy használat közben tönkremenjen, ezért gyakorlatilag senki nem ért hozzá, hogy ilyen esetben mi történik.
Miért követelünk mégis pontos időpontokat? Természetesen azért, hogy tudjunk tervezni. Ha tudnánk, hogy november harmadik hetében az eurozónát északi és déli részre bontják fel egy EU-csúcsértekezleten, akkor megtehetnénk, hogy az utolsó pillanatig kihasználjuk az előnyeit, és nyereséggel spekulálhatnánk az időpontokra, illetve a különböző értékpapírokra. Ha valakinek elhisszük, hogy Izrael április közepén támadja meg Iránt, akkor addig fel tudunk készülni a benzin drágulására, akkor addig akár nyugodtan elutazhatunk Bahreinbe vagy Katarba is egy kis kikapcsolódásra. Egyik időpontot sem garantálja semmi, sőt, ezek az események talán meg sem történnek ebben a formában. Ami viszont szinte biztos, az az, hogy húsz év múlva nem lesz monetáris unió Európában, és hogy további háborúkra számíthatunk a nagyobb kőolajlelőhelyek környezetében. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor beismerhetjük, hogy ez a tudás - persze ha komolyan vesszük - elégséges az életünk megfelelő átalakításához. Ahhoz viszont határozottan kevés, hogy kényelmesen holnapra halasszunk bármit, és ahhoz is, hogy meggyőzzük magunkat, mégiscsak mi irányítunk.
Hiszen végeredményben erről van itt szó... A modern ember a nyakába szakadt gigantikus mennyiségű olcsó, nagy koncentrációjú energiát arra használta, hogy minél több dolgot irányítson. Hogy emberi ész által tervezett eszközökkel olyanná formálja a világot, amilyen neki a legelőnyösebb. Ezt tesszük, amikor füvet vágunk, amikor antibiotikumot veszünk be, ezt tesszük, amikor a mostanában itt tárgyalt politikai ideológiákba helyezzük a hitünket. Remélem, hogy a rengeteg dolog közül, amivel váltakozó sikerrel próbálkoztam az utóbbi hetekben, legalább ez az egy üzenet eljutott minden olvasóhoz: az ideológiák megtervezett, gépszerűen működő világot akarnak létrehozni, viszont az emberi élet minden lehetséges módon több és érdekesebb ennél. A tervek készítése azonban lételemünkké vált, egy olyan cselekvéssé, ami látszólag már önmagában is garantálja a sikert. Hiszen ha van elég energia, és van egy kigondolt módszer, akkor a legtöbb problémát meg lehet oldani. Igaz, az első feltételt közben szinte el is felejtettük...
Pedig ha nincs elég energia, akkor a helyzet gyökeresen megváltozik, egyszerűen nem lehet előre tervezni. Saját gőgünket legyőzve ilyenkor alkalmazkodnunk kell. A kényszer iránya megfordul, akár akarjuk, akár nem. A szegénység minden körülmények között együtt jár a kiszolgáltatottsággal. Az időjárásnak, a kormánynak, a bűnözésnek, a betegségeknek, olyan külső tényezőknek, amelyekkel vagyonosabb embertársainak nem kell számolnia. Ha tehát azt látjuk, hogy bizonytalanság övezi a közeljövő eseményeit, akkor nem hibára kell gyanakodnunk. Épp ellenkezőleg, ez a kiszámíthatatlanság magára a teljes folyamatra jellemző, és még csupán ízelítőt kaptunk belőle.
A hozzáállásunk változása leginkább talán a halálhoz való kapcsolatunkban mérhető le. A hagyományos vallások csaknem mindegyike az ember halálát kulcsfontosságúnak jelölte meg. Amikor ezek a vallások kialakultak, és igazán virágoztak, akkor a halál volt gyakorlatilag az egyetlen megbízható esemény, amire bárki személyesen számíthatott. Ami a halál előtt történik, az akkori ember számára sokszor zagyvaságnak, áttekinthetetlen homálynak tűnt, a halálban pedig - még ha fájdalmas is volt elveszíteni valakit - biztos sarokpontot talált. Ma, ezzel ellentétben, az e világon végzett munkánkat, eredményeinket tekintjük stabilnak, a halált pedig csupán amolyan elkerülendő veszélynek tartjuk. Pedig továbbra is igaz, hogy minden ember, állat és növény szükségszerűen elpusztul előbb-utóbb. Nincs kivétel. Az is meghal, aki egyetért velem, az is aki kinevet, az is, aki megcsókol, vagy éppen kirabol az utcán. Az orvosok egy része ebben a pillanatban is azzal foglalkozik, hogy kínlódó, beteg emberek életét néhány nappal, esetleg héttel meghosszabbítsa. Vajon ez a felfogás segítségnyújtás vagy inkább saját emberi korlátaink tagadása?
Ide kapcsolódik az is, hogy az ipari civilizáció polgára mennyire a részletekre összpontosít. Ahogy mondani szokás, fogaskerekek vagyunk egy nagy gépezetben. Egyes szakmákon belül már olyan részterületek is vannak, amelyeknek művelői alig értik meg egymást. Minden kis részletet egy tervhez igazítunk, de eközben szemük elől tévesztjük az egész képet, ami ugyanúgy megmutatkozna, ha odafigyelnénk. Ennek köszönhető az is, hogy senki nem veti föl a civilizációs hanyatlás témáját a közbeszédben. Az okok ugyanis nem a részletekből erednek. Az okok kívülről erednek, a természetből, amit már szerettünk volna elfelejteni, vagy kedves, ártalmatlan képeslappá degradálni. Ebben ma senki nem illetékes, mert senkinek nem feladata, hogy átlássa az egész rendszert.
Ezen az oldalon én erre teszek kísérletet. Kétségtelenül hatalmas feladat, de egyben kalandos és néha szórakoztató is. Nem akarok híreket keresni, statisztikákat elemezni, ezek számomra csupán illusztrációk. Azokat a gondolatokat akarom megfogalmazni, amelyeket végig kell járni, hogy ebben a környezetben értelmes világképem legyen. Nagyon sok mindent kell fejtetőre állítani. Egy ember világképe pedig nem azon múlik, hogy mennyi a dollár árfolyama, vagy hogy hány hordó olaj halad át a Szuezi-csatornán, hanem például azon, hogy hogyan köti össze a hétköznapi élet apró-cseprő ügyeit azzal a jövővel, amit a gyermekeinek hagy majd hátra. Feltűnhetett, hogy sok esetben olyan folyamatokat említettem, amelyek évszázadok alatt mennek végbe. Miért lehet ez fontos? Mert eddig tudat alatt azt hittük, nem ezek a folyamatok mennek majd végbe ugyanezen évszázadok alatt... Mást gondoltunk magunkról, az emberiségről, a természetről, az életről. Ezen kell változtatni, mert a körülmények elsöprik azt, aki rossz irányba fordul. Amikor a civilizációnk hanyatlásáról és végéről írok, ugyanazt teszem, mint a középkori pap, aki a halálról prédikált. Addig százezer dolog történhet velünk, családunkkal és utódainkkal, amelyeknek ki vagyunk szolgáltatva, de akárhogy is lesz, csak úgy járhatunk be teljes utat, ha a végső korlátokat szem előtt tartjuk.
Az is igaz, hogy a hasonló témával foglalkozó társaim - ha mondhatom így - javarészt értelmiségiek, tudományosan képzett emberek. A mai társadalom ebbe a rétegbe különösen beleneveli, hogy meg kell hódítani mindent, amit még nem ismerünk. Ami már zsebben van, az mondjuk már nem annyira érdekes. Ez a gondolkodás igazi pionírokra vall (ha emlékszik valaki a stratégiákról szóló kétrészes posztra, annak nem mondok ezzel újat), de a pionír stratégiát alkalmazó létformák esetében a felívelést mindig biztos, magától értetődő hanyatlás fogja követni. Egyre kevésbé számít, hogy mennyi új tudást szerzünk meg. A kulcskérdések abba az irányba mutatnak, hogy amit ismerünk, azt hogyan használjuk fel és hogyan tartjuk meg. Épp ezért szerintem ajánlatos lenne, hogy ne az előrejelzések bizonytalanságain görcsöljünk, bonyolult módszerekkel és teljes mentális kapacitásunk kiaknázásával, hanem egyszerűen azzal foglalkozzunk, amit tudunk.
Ekkor ér majd minket a meglepetés, hogy töméntelen mennyiségű ismeret áll rendelkezésre arról, ami a következő generációk, gyermekeink generációjának életét általában meg fogja határozni. Fel kell készülnünk, hogy az alkalmazkodás számukra már természetes lehessen. Csak ez az út járható. Ha ma nem tudunk tervezni egy adott kérdésben, akkor készüljünk fel, hogy a jövőben csak több ilyen szegmense lesz az életünknek. Minden fájdalom, nehézség és halál ellenére ez korántsem jelenti azt, hogy maga a pokol szabadul el. Hogy milyen lesz, nem elhanyagolható mértékben rajtunk múlik.
Hogyan is ír Müller Péter a Jóskönyvben?
"A kettő között döntő különbség van.
A jövendőmondó azt mondja meg, hogy mi lesz veled - a jóslat pedig azt, hogy mit tégy, hogy ami lesz, az jó legyen.
A magyar nyelv páratlan bölcsessége rejlik a jós, javas, jósol, jóslat szavakban.
A Jós megmondja, mi a Jó.
Mit csinálj, hogy a jövendőd, Jó legyen - és ne rossz.
A régies kifejezés még pontosabb: a Javas „javasol” - megmondja, melyik úton indulj el és hogyan járj rajta, hogy az a javadra váljon."
Azt szeretném, hogy ha már felismertük ennek a témának a fontosságát és komolyságát, akkor ne próbáljuk meg hiábavaló módon kitisztítani a jövendőmondás misztikumát, vagy ha úgy tetszik, kilapátolni ezt a bűzös istállót. Ne próbálkozzunk mindent szabatosan levezetni, amikor nincs értelme. Próbáljunk meg inkább jósolni, mert úgy többre jutunk.
A sok közül a miénk
Mielőtt továbblépnék egy másik, a mindennapokban is erőteljesen megnyilvánuló modern politikai ideológia irányába, még egy utolsó bejegyzést szeretnék szánni a szabadelvűség eszméjére. Akik együtt haladtak velem az elmúlt hetek ingoványos területein, már tudják, miért is tartom fenntarthatatlannak ezt az elvrendszert, és tudják azt is, hogy ez az ítélet a legvégső alapokból indul ki. Minden életünket és boldogságunkat illető fenyegetés azt harsogja a fülünkbe, hogy a minket körülvevő, és hozzánk kötődő különböző emberi közösségek megerősítésén kell dolgoznunk. Ez az erőforrás nem merül ki csak az utolsó embertársunk halálával, és nem igényel nagy koncentrációjú és olcsó fosszilis üzemanyagot. Másik oldalról nézve viszont a közösségi élet messze nem adja ingyen az előnyöket, amit várunk tőle. Ennek is - mint gyakorlatilag mindennek - megvan a maga ára, amelyet minden résztvevőnek meg kell fizetnie. Személyiségtől függően valakitől szinte kibírhatatlan önmegtartóztatást, másoktól nyomasztó felelősségérzetet, megint csak másoktól pedig folyamatos óvatosságot, bizonytalanságot kíván meg. Egy dolog azonban teljesen biztos: egyre kevésbé működhet olyan társadalmi rendszer, ami a közösségek saját belső szabályait, kultúráját és erkölcseit egyáltalán nem veszi figyelembe. Ez a közeg krízisek idején kifejezetten bénító hatású, és nem mindig engedhetjük meg magunknak.
Néhány dolgot azonban még hozzá kell fűznöm mindehhez, ami eddig kimaradt, de fontos lehet. A gazdaságpolitika témáját például nem véletlenül kerültem ki az eddigiek során, ez egy külön témaóriás, amelyet nem szeretnék felaprózni. Ami viszont mindenképpen most említést érdemel, az a liberalizmus hazánkra gyakorolt hatása. Ha már újra és újra hangsúlyoztam a lokalizáció, a helyi szintű gondolkodás és cselekvés fontosságát, akkor nem tehetem meg, hogy meghunyászkodom, mikor az aktuális téma ilyen irányú megtámadása kerülne sorra. Hazánk történelme igen gazdag, és akár korábbi tapasztalatokból kiindulva is megítélhetünk sok mindent, ami az egyes politikai irányzatokkal kapcsolatos. Ez a terület különösen veszélyes lesz, mivel most leplezetlenül azokba a gondolatokba fogok botlani, ami nap mint nap megfordul rengeteg ember fejében ebben az országban. A szándékaim tiszták, így ha tévedek is néhány dologban, nem kell majd szégyenkeznem. Azt gondolom, hogy a magyar nép hagyományaival összhangban van szinte minden, amit el fogok mondani, tehát semmiféle túlzott prédikációra nincsen szükség, a cél csupán egy esettanulmány arra nézve, miről is volt szó az utóbbi hetekben. Egy eset a sok közül, nekünk mégis különleges.
Először talán azt kell leszögezni, hogy ha magyar liberalizmusról beszélünk, az első blikkre nem Kuncze Gábor vagy Kóka János képét kellene hogy felidézze, mert - ezen talán ők sem sértődnének meg - messze nem ők a legnagyobb hatású magyar liberálisok. Nem, ahogy az a jól definiált eszmék esetében lenni szokott, az úttörőkre, az új gondolatokat meghonosító gondolkodókra emlékszünk legtovább. Ebben az esetben két kulcsembert kell említeni (szigorúan születési sorrendben): Széchenyi Istvánt és Kossuth Lajost. Igen, mind a kettőjüket. Mióta ők véghezvitték életpályájuk főbb alkotásait, a magyar politikai élet konzervatív és progresszív mintái többé-kevésbé egyértelműen hozzájuk kötődnek. Már önmagában ez a tény is mutatja, hogy ez a klasszikus jobb-bal felosztás nem egyértelmű azzal, hogy egyik oldal a múltba, a másik a jövőbe szerelmes, ahogy azt sem, hogy lefednek minden elvi lehetőséget. Egyszerűen két meggyökeresedett viselkedési mintáról beszélünk, amelyeknek művelői valós céljaikban és eszközeikben nem is mindig tartalmaznak jelentős eltérést.
Széchenyi és Kossuth ennek megfelelően - minden azóta részletesen kielemzett ellentétük dacára - egy oldalon álltak a reformkorban. Az ellenfeleikre, a maradiakra, vagy a sokszor gúnnyal emlegetett fontolva haladókra nem emlékezik hasonló tisztelettel szinte senki, részben mert a kor viszonyai között vereségre voltak ítélve, részben pedig azért - és talán ez még nagyobb hatású ok - mert a bécsi birodalmi politika őket támogatta a reformok ellenében. Az ő régi, "ósdi" rendszerük más körülmények között, más időkben alakult ki, és más kihívásoknak felelt meg. Ha csak a reformkor haladóit próbáljuk követni és másolni, akkor a nagyszerű és forradalmi jelentőségű vita másik oldalát elfelejtjük, és így kihagyunk a számításból rengeteg lehetőséget, ami korábban működőképes volt. Persze a birodalmi fennhatóság nem tartozik a nélkülözhetetlen elemek közé, sőt, ami ezt illeti, remélem minél hamarabb és utána minél tovább mentesek leszünk ettől...
A 48-49-es forradalom és szabadságharc a liberalizmusról is szólt, de ennél azért jóval több forgott kockán. Ami viszont igazán az eszme alkotása, az a későbbi kiegyezés és a dualista monarchia. Ez az állam az ezerféle nemzetiség ezerféle érdekeinek gyűjtőtégelye volt, s eközben - jó liberálishoz híven - totális vakságot mutatott ezen érdekek jó részére, mint például a számos belső törekvésre, ami a határok átrajzolására irányult. A bürokrácia útvesztőiben tévelyegve, a lázasan iparosodó városokban talán elsikkadhattak a feszültségek, de amikor az első világháború a teljes társadalom kohézióját követelte volna meg, maga a monarchia totális kudarcnak mutatkozott. A cseh, román, szlovén,lengyel - és még sorolhatnánk - ezredek többször is örömmel dezertáltak az első puskalövésre, a hátország "frontján" pedig a békét vereség árán is követelő pacifizmus igen nagy teret kapott. A háború végén aztán Magyarország korábban szinte példátlan cselekvésképtelenségbe süllyedt, ennek következménye pedig több máig megalázó esemény (például Budapest román megszállása) és egy katasztrofális békediktátum lett. Nem áll szándékomban Trianont egy az egyben a liberalizmus nyakába varrni, de a Monarchia felettébb különös felépítéséhez nem kevés köze volt.
Ezt az említett felépítést sokan az Európai Unió előképének tekintik, mint a nemzetek feletti integráció mintapéldáját. A Kafka által annak idején kigúnyolt embertelen bürokrácia és az EU brüsszeli vízfeje közötti összefüggés ezek szerint nem csak nekem tűnik párhuzamosnak. Mindenesetre számunkra, akik tudjuk, hogyan is végződött az az előző kísérlet, szerintem nem túl vonzó újra megpróbálni, már csak azért sem, mert a másik hasonló helyzet és forgatókönyv, amit a történelem kínálni képes, nem más, mint szintén csúnya véget érő Jugoszlávia...
Trianon után a liberalizmus hosszú időre háttérbe szorult, de a kommunista rendszer végével ismét erőre kapott. A nyugati demokráciák lemásolása ezt a tényezőt egyértelműen magában foglalta. A mai országunk azonban sokkal inkább homogén, és jóval kevesebb belső tényező fenyegeti az integritását. (A trianoni határok célja a meghirdetett elvek szerint a minden nemzet önrendelkezését megvalósító homogén államok létrehozása volt, az irónia ebben csupán annyi, hogy Közép-Európában egy homogén nemzetállam keletkezett csupán, ez pedig Magyarország.) A nemzeti kisebbségeink aránya szinte elenyésző, és eloszlásuk is a gyors beolvadásnak kedvez. Van azonban két közösség, amely visszatérő konfliktusok forrása, mert mindkettő végletekig bezárkózó és az asszimilációnak ellenálló kultúrát fejlesztett ki.
A zsidóság és a cigányság története is a különcség története, ezek klasszikus kisebbségi közösségek. Mindkét nép alapjaiban különlegesnek tartja magát, és elhatárolódik a környezetétől. A zsidóknál ez az ősi vallásban szó szerint szerepet kap ("választott nép"), a cigányság esetében pedig egyfajta szellemi örökség (romanipen) formájában tartja fenn magát. Nincs nagyobb büntetés számukra, mint a saját közösségük kitaszítja őket. Amikor egy társuk bajba kerül, egy pillanat alatt összezárnak az idegenek előtt, és megvédik az illetőt. Az elhatárolódás ilyen módon az ő lételemük, ehhez persze teljesen különböző módszereket alkalmaznak.
A zsidó nép és kultúra egy olyan térségből származik, ahol a ravaszság a mindennapi túlélés eszköze. A mai Izrael állam és az általuk megszállt területek három kontinens számára is kulcsfontosságúak, kicsit olyan az a hely, mint egy kereszteződés egy regényben, ahol az igazán veszélyes szereplők mindig összefutnak. Szinte mindig akad nagyhatalom, aki pályázik rá. Az itt élő népeknek meg kellett tanulnia kezelni az erősebb féllel szembeni konfliktushelyzeteket, a zsidók a diaszpórában is megőrizték és fejlesztették ezeket az erényeiket. A cigányság sorsa már messze nem ilyen egyértelmű, tudományosan sokkal kevesebbet foglalkoztak velük, annyira érthetetlenek és zavarba ejtőek voltak minden kívülálló számára. Annyi biztosnak tűnik, hogy a vándorló életmód nagyon mélyen beleivódott az ő viselkedésükbe, és hogy a kívülállók törvényeit csupán nyers erővel lehet rájuk erőltetni. A romantikus irodalomban az abszolút, öntörvényű szabadság mintaképei, azonban a valóságban a szabadságból és az egzotikumból nem lehet megélni, ezért a roma kultúra az elsődleges, többségi társadalom nélkül értelmezhetetlen.
Mielőtt az asszimilációs törekvések, az "integráció" erőltetése általános normává vált, mindkét közösségnek megvolt a saját helye és funkciója. Természetesen a teljes társadalom máshogy nézett ki akkoriban, ezért ma vagy holnap ide visszatérni lehetetlen, de nem árt ha tudjuk, van egyensúly, amelyben ezek a kisebbségek megfértek a többséggel. Ez legfőképp annak volt köszönhető, hogy valóban voltak különleges tulajdonságaik, el tudtak látni olyan funkciókat, amelyekre messze nem mindenki volt hivatott akkoriban. A középkor nagy részében a pénzzel bánni, aranyat számolni, adót beszedni, hitelezni aljas, visszataszító munkának számított. (Ez nem csupán babona volt, hanem megvolt a maga oka, amelyre a gazdasági részben egyszer majd szeretnék visszatérni.) A keresztény vallás tiltotta a kamat szedését is, a judaizmusban azonban a tiltás kicselezhetőnek mutatkozott. A városokban emellett korlátozott mértékű kereskedelemre is szükség volt, amelyet a politikai hatalmat birtokló hadurak neveltetésüknél fogva nem tudtak és nem is akartak megérteni. A zsidóság csak egy csoport azok közül, akik ezekre a feladatokra vállalkoztak, és kétségtelenül nem jártak vele rosszul, mikor az iparosodás a városok irányába billentette ki a hagyományos hatalmi berendezkedést. A zsidóság igazi nyertese az ipari civilizációnak, talán még inkább, mint amennyire a cigányság vesztese annak. Ők is több lábon álltak mindig is, hiszen a vidéken szükséges iparcikkek előállításán túl - kanalas, lakatos, teknővájó, kosárfonó, és ki tudja meddig folytatható a sor a hagyományos cigány szakmákat nézve - szerepet játszhattak a helyi kereskedelemben, sőt, volt idő hogy a hírek terjesztését is jelentős részben ők valósították meg. Az ő életterük az állami hatalom véges befolyásában rejlett, és a totális ellenőrzéssel gyakorlatilag megcsonkították a kultúrájukat, függetlenül attól, hogy ez az ellenőrzés éppen liberális demokráciában, vagy kommunista diktatúrában történik.
A leírt kisebbségi közösségek esetében egyaránt visszatérő téma az üldöztetések kérdése. Írtam már néhány mondatot az elmúlt hetekben arról, hogy különböző morális értékek esetén az egyes csoportok konfliktusa elkerülhetetlen, itt ez fokozottan igaz. A többségnek kifejezetten nagy erőfeszítésébe került mindig is, hogy megismerje a zsidókat és a cigányokat, ismeretek nélkül pedig semmilyen helyzetben nincsen ok, hogy megbízzunk valakiben. A bezárkózás ösztönszerűen félelmet szül abban, aki rejtőzik, hiszen bármikor betörhetnek a szentélyébe, de abban is, aki kívül reked, mert nem tudja, mit is forralnak odabent. Az időről időre kitörő ellenségeskedés így mindkét oldalról természetes reakció, ami aztán elősegíti azt, hogy továbbra is megmaradjon a határ, és ne mosódjanak el a különbségek. Ilyen módon tévedés azt gondolni, hogy ezek a népek az üldöztetés viharaival szemben heroikusan helytállva maradtak fenn. Nem, ez egy dinamikus egyensúly, amelyben a folyamatos feszültség fenntartása éppen a kultúrák megmaradását segíti elő. Szó szerint véve tehát üldöztetés nélkül elveszítenék eredeti karakterüket, tehát megsemmisülnének. A jelenlegi magyarországi liberalizmus ezt a veszélyt tartogatja számukra - és mivel a sokszínűségben érdekeltek vagyunk, számunkra is.
Záróakkordként hozzá kell fűznöm mindehhez, hogy ezek nyilvánvalóan sztereotípiák, általánosítások. Azokat a tapasztalatokat tükrözik, amelyekkel én közvetve vagy közvetlenül találkoztam, semmi többet. Senkinek nincs oka, és emellett nincs semmi joga sem arra, hogy ezektől a tapasztalatoktól engem megfosszon, csupán azért, mert az ő hite szerint tilos közösségekben gondolkodni. Továbbmegyek: az idegengyűlölet - bármennyire is vörös posztó manapság a szó - a valóságban nem kevés esetben megalapozott és hasznos. Az emberi érzelmek nem véletlenek, attól még hogy nem mindig érthetőek közvetlenül és könnyen, a legtöbbjüknek kifejezett oka van. Már önmagában az sem véletlen, hogy az ember tud szeretni, utálni, megvetni másokat, csalódni másokban. Hogy tud hálát tanúsítani, megalázkodni, és tud gyűlölködni. Mindannyian társas élőlények vagyunk, ezek a dolgok a szociális lét részei. Egyik érzelem sem az ellenségünk, egyik sem megvetendő, vagy utálatos. Tényleg, csak hogy egy szép paradoxonnal fejezzem ki magam, hogyan lehetne a gyűlölet gyűlöletes? Az érzelmeknek azonban szintén megvan a maga helye, és tudnunk kell, hogyan kezeljük őket. Ha valaki képtelen erre, nem az érzelmek a hibásak, hanem a környezete, a neveltetése, vagy esetleg mentális betegség. Mint említettem, mi itt Magyarországon ezt talán még tudjuk, jó lenne, ha ez így is maradna.
Néhány dolgot azonban még hozzá kell fűznöm mindehhez, ami eddig kimaradt, de fontos lehet. A gazdaságpolitika témáját például nem véletlenül kerültem ki az eddigiek során, ez egy külön témaóriás, amelyet nem szeretnék felaprózni. Ami viszont mindenképpen most említést érdemel, az a liberalizmus hazánkra gyakorolt hatása. Ha már újra és újra hangsúlyoztam a lokalizáció, a helyi szintű gondolkodás és cselekvés fontosságát, akkor nem tehetem meg, hogy meghunyászkodom, mikor az aktuális téma ilyen irányú megtámadása kerülne sorra. Hazánk történelme igen gazdag, és akár korábbi tapasztalatokból kiindulva is megítélhetünk sok mindent, ami az egyes politikai irányzatokkal kapcsolatos. Ez a terület különösen veszélyes lesz, mivel most leplezetlenül azokba a gondolatokba fogok botlani, ami nap mint nap megfordul rengeteg ember fejében ebben az országban. A szándékaim tiszták, így ha tévedek is néhány dologban, nem kell majd szégyenkeznem. Azt gondolom, hogy a magyar nép hagyományaival összhangban van szinte minden, amit el fogok mondani, tehát semmiféle túlzott prédikációra nincsen szükség, a cél csupán egy esettanulmány arra nézve, miről is volt szó az utóbbi hetekben. Egy eset a sok közül, nekünk mégis különleges.
Először talán azt kell leszögezni, hogy ha magyar liberalizmusról beszélünk, az első blikkre nem Kuncze Gábor vagy Kóka János képét kellene hogy felidézze, mert - ezen talán ők sem sértődnének meg - messze nem ők a legnagyobb hatású magyar liberálisok. Nem, ahogy az a jól definiált eszmék esetében lenni szokott, az úttörőkre, az új gondolatokat meghonosító gondolkodókra emlékszünk legtovább. Ebben az esetben két kulcsembert kell említeni (szigorúan születési sorrendben): Széchenyi Istvánt és Kossuth Lajost. Igen, mind a kettőjüket. Mióta ők véghezvitték életpályájuk főbb alkotásait, a magyar politikai élet konzervatív és progresszív mintái többé-kevésbé egyértelműen hozzájuk kötődnek. Már önmagában ez a tény is mutatja, hogy ez a klasszikus jobb-bal felosztás nem egyértelmű azzal, hogy egyik oldal a múltba, a másik a jövőbe szerelmes, ahogy azt sem, hogy lefednek minden elvi lehetőséget. Egyszerűen két meggyökeresedett viselkedési mintáról beszélünk, amelyeknek művelői valós céljaikban és eszközeikben nem is mindig tartalmaznak jelentős eltérést.
Széchenyi és Kossuth ennek megfelelően - minden azóta részletesen kielemzett ellentétük dacára - egy oldalon álltak a reformkorban. Az ellenfeleikre, a maradiakra, vagy a sokszor gúnnyal emlegetett fontolva haladókra nem emlékezik hasonló tisztelettel szinte senki, részben mert a kor viszonyai között vereségre voltak ítélve, részben pedig azért - és talán ez még nagyobb hatású ok - mert a bécsi birodalmi politika őket támogatta a reformok ellenében. Az ő régi, "ósdi" rendszerük más körülmények között, más időkben alakult ki, és más kihívásoknak felelt meg. Ha csak a reformkor haladóit próbáljuk követni és másolni, akkor a nagyszerű és forradalmi jelentőségű vita másik oldalát elfelejtjük, és így kihagyunk a számításból rengeteg lehetőséget, ami korábban működőképes volt. Persze a birodalmi fennhatóság nem tartozik a nélkülözhetetlen elemek közé, sőt, ami ezt illeti, remélem minél hamarabb és utána minél tovább mentesek leszünk ettől...
A 48-49-es forradalom és szabadságharc a liberalizmusról is szólt, de ennél azért jóval több forgott kockán. Ami viszont igazán az eszme alkotása, az a későbbi kiegyezés és a dualista monarchia. Ez az állam az ezerféle nemzetiség ezerféle érdekeinek gyűjtőtégelye volt, s eközben - jó liberálishoz híven - totális vakságot mutatott ezen érdekek jó részére, mint például a számos belső törekvésre, ami a határok átrajzolására irányult. A bürokrácia útvesztőiben tévelyegve, a lázasan iparosodó városokban talán elsikkadhattak a feszültségek, de amikor az első világháború a teljes társadalom kohézióját követelte volna meg, maga a monarchia totális kudarcnak mutatkozott. A cseh, román, szlovén,lengyel - és még sorolhatnánk - ezredek többször is örömmel dezertáltak az első puskalövésre, a hátország "frontján" pedig a békét vereség árán is követelő pacifizmus igen nagy teret kapott. A háború végén aztán Magyarország korábban szinte példátlan cselekvésképtelenségbe süllyedt, ennek következménye pedig több máig megalázó esemény (például Budapest román megszállása) és egy katasztrofális békediktátum lett. Nem áll szándékomban Trianont egy az egyben a liberalizmus nyakába varrni, de a Monarchia felettébb különös felépítéséhez nem kevés köze volt.
Ezt az említett felépítést sokan az Európai Unió előképének tekintik, mint a nemzetek feletti integráció mintapéldáját. A Kafka által annak idején kigúnyolt embertelen bürokrácia és az EU brüsszeli vízfeje közötti összefüggés ezek szerint nem csak nekem tűnik párhuzamosnak. Mindenesetre számunkra, akik tudjuk, hogyan is végződött az az előző kísérlet, szerintem nem túl vonzó újra megpróbálni, már csak azért sem, mert a másik hasonló helyzet és forgatókönyv, amit a történelem kínálni képes, nem más, mint szintén csúnya véget érő Jugoszlávia...
Trianon után a liberalizmus hosszú időre háttérbe szorult, de a kommunista rendszer végével ismét erőre kapott. A nyugati demokráciák lemásolása ezt a tényezőt egyértelműen magában foglalta. A mai országunk azonban sokkal inkább homogén, és jóval kevesebb belső tényező fenyegeti az integritását. (A trianoni határok célja a meghirdetett elvek szerint a minden nemzet önrendelkezését megvalósító homogén államok létrehozása volt, az irónia ebben csupán annyi, hogy Közép-Európában egy homogén nemzetállam keletkezett csupán, ez pedig Magyarország.) A nemzeti kisebbségeink aránya szinte elenyésző, és eloszlásuk is a gyors beolvadásnak kedvez. Van azonban két közösség, amely visszatérő konfliktusok forrása, mert mindkettő végletekig bezárkózó és az asszimilációnak ellenálló kultúrát fejlesztett ki.
A zsidóság és a cigányság története is a különcség története, ezek klasszikus kisebbségi közösségek. Mindkét nép alapjaiban különlegesnek tartja magát, és elhatárolódik a környezetétől. A zsidóknál ez az ősi vallásban szó szerint szerepet kap ("választott nép"), a cigányság esetében pedig egyfajta szellemi örökség (romanipen) formájában tartja fenn magát. Nincs nagyobb büntetés számukra, mint a saját közösségük kitaszítja őket. Amikor egy társuk bajba kerül, egy pillanat alatt összezárnak az idegenek előtt, és megvédik az illetőt. Az elhatárolódás ilyen módon az ő lételemük, ehhez persze teljesen különböző módszereket alkalmaznak.
A zsidó nép és kultúra egy olyan térségből származik, ahol a ravaszság a mindennapi túlélés eszköze. A mai Izrael állam és az általuk megszállt területek három kontinens számára is kulcsfontosságúak, kicsit olyan az a hely, mint egy kereszteződés egy regényben, ahol az igazán veszélyes szereplők mindig összefutnak. Szinte mindig akad nagyhatalom, aki pályázik rá. Az itt élő népeknek meg kellett tanulnia kezelni az erősebb féllel szembeni konfliktushelyzeteket, a zsidók a diaszpórában is megőrizték és fejlesztették ezeket az erényeiket. A cigányság sorsa már messze nem ilyen egyértelmű, tudományosan sokkal kevesebbet foglalkoztak velük, annyira érthetetlenek és zavarba ejtőek voltak minden kívülálló számára. Annyi biztosnak tűnik, hogy a vándorló életmód nagyon mélyen beleivódott az ő viselkedésükbe, és hogy a kívülállók törvényeit csupán nyers erővel lehet rájuk erőltetni. A romantikus irodalomban az abszolút, öntörvényű szabadság mintaképei, azonban a valóságban a szabadságból és az egzotikumból nem lehet megélni, ezért a roma kultúra az elsődleges, többségi társadalom nélkül értelmezhetetlen.
Mielőtt az asszimilációs törekvések, az "integráció" erőltetése általános normává vált, mindkét közösségnek megvolt a saját helye és funkciója. Természetesen a teljes társadalom máshogy nézett ki akkoriban, ezért ma vagy holnap ide visszatérni lehetetlen, de nem árt ha tudjuk, van egyensúly, amelyben ezek a kisebbségek megfértek a többséggel. Ez legfőképp annak volt köszönhető, hogy valóban voltak különleges tulajdonságaik, el tudtak látni olyan funkciókat, amelyekre messze nem mindenki volt hivatott akkoriban. A középkor nagy részében a pénzzel bánni, aranyat számolni, adót beszedni, hitelezni aljas, visszataszító munkának számított. (Ez nem csupán babona volt, hanem megvolt a maga oka, amelyre a gazdasági részben egyszer majd szeretnék visszatérni.) A keresztény vallás tiltotta a kamat szedését is, a judaizmusban azonban a tiltás kicselezhetőnek mutatkozott. A városokban emellett korlátozott mértékű kereskedelemre is szükség volt, amelyet a politikai hatalmat birtokló hadurak neveltetésüknél fogva nem tudtak és nem is akartak megérteni. A zsidóság csak egy csoport azok közül, akik ezekre a feladatokra vállalkoztak, és kétségtelenül nem jártak vele rosszul, mikor az iparosodás a városok irányába billentette ki a hagyományos hatalmi berendezkedést. A zsidóság igazi nyertese az ipari civilizációnak, talán még inkább, mint amennyire a cigányság vesztese annak. Ők is több lábon álltak mindig is, hiszen a vidéken szükséges iparcikkek előállításán túl - kanalas, lakatos, teknővájó, kosárfonó, és ki tudja meddig folytatható a sor a hagyományos cigány szakmákat nézve - szerepet játszhattak a helyi kereskedelemben, sőt, volt idő hogy a hírek terjesztését is jelentős részben ők valósították meg. Az ő életterük az állami hatalom véges befolyásában rejlett, és a totális ellenőrzéssel gyakorlatilag megcsonkították a kultúrájukat, függetlenül attól, hogy ez az ellenőrzés éppen liberális demokráciában, vagy kommunista diktatúrában történik.
A leírt kisebbségi közösségek esetében egyaránt visszatérő téma az üldöztetések kérdése. Írtam már néhány mondatot az elmúlt hetekben arról, hogy különböző morális értékek esetén az egyes csoportok konfliktusa elkerülhetetlen, itt ez fokozottan igaz. A többségnek kifejezetten nagy erőfeszítésébe került mindig is, hogy megismerje a zsidókat és a cigányokat, ismeretek nélkül pedig semmilyen helyzetben nincsen ok, hogy megbízzunk valakiben. A bezárkózás ösztönszerűen félelmet szül abban, aki rejtőzik, hiszen bármikor betörhetnek a szentélyébe, de abban is, aki kívül reked, mert nem tudja, mit is forralnak odabent. Az időről időre kitörő ellenségeskedés így mindkét oldalról természetes reakció, ami aztán elősegíti azt, hogy továbbra is megmaradjon a határ, és ne mosódjanak el a különbségek. Ilyen módon tévedés azt gondolni, hogy ezek a népek az üldöztetés viharaival szemben heroikusan helytállva maradtak fenn. Nem, ez egy dinamikus egyensúly, amelyben a folyamatos feszültség fenntartása éppen a kultúrák megmaradását segíti elő. Szó szerint véve tehát üldöztetés nélkül elveszítenék eredeti karakterüket, tehát megsemmisülnének. A jelenlegi magyarországi liberalizmus ezt a veszélyt tartogatja számukra - és mivel a sokszínűségben érdekeltek vagyunk, számunkra is.
Záróakkordként hozzá kell fűznöm mindehhez, hogy ezek nyilvánvalóan sztereotípiák, általánosítások. Azokat a tapasztalatokat tükrözik, amelyekkel én közvetve vagy közvetlenül találkoztam, semmi többet. Senkinek nincs oka, és emellett nincs semmi joga sem arra, hogy ezektől a tapasztalatoktól engem megfosszon, csupán azért, mert az ő hite szerint tilos közösségekben gondolkodni. Továbbmegyek: az idegengyűlölet - bármennyire is vörös posztó manapság a szó - a valóságban nem kevés esetben megalapozott és hasznos. Az emberi érzelmek nem véletlenek, attól még hogy nem mindig érthetőek közvetlenül és könnyen, a legtöbbjüknek kifejezett oka van. Már önmagában az sem véletlen, hogy az ember tud szeretni, utálni, megvetni másokat, csalódni másokban. Hogy tud hálát tanúsítani, megalázkodni, és tud gyűlölködni. Mindannyian társas élőlények vagyunk, ezek a dolgok a szociális lét részei. Egyik érzelem sem az ellenségünk, egyik sem megvetendő, vagy utálatos. Tényleg, csak hogy egy szép paradoxonnal fejezzem ki magam, hogyan lehetne a gyűlölet gyűlöletes? Az érzelmeknek azonban szintén megvan a maga helye, és tudnunk kell, hogyan kezeljük őket. Ha valaki képtelen erre, nem az érzelmek a hibásak, hanem a környezete, a neveltetése, vagy esetleg mentális betegség. Mint említettem, mi itt Magyarországon ezt talán még tudjuk, jó lenne, ha ez így is maradna.
Címerek és zászlók
A liberalizmus, és az alapjaiban erre az eszmére épülő társadalmi berendezkedés általános kritikája ezen az oldalon a befejezés felé közeledik. A legutóbbi néhány hét írásain végigtekintve számomra úgy tűnik, hogy a magam lehetőségeihez mérten elég alaposan körüljártam a témát, ennél részletesebb vizsgálat esetén pedig elvesznének a szemem elől azok a fő korlátok, amelyek miatt egyáltalán belekezdtem az egészbe. Ahogyan arra igyekeztem felhívni a figyelmet, a liberális demokrácia rendszere egy hanyatló civilizáció keretei között működésképtelenné fog válni. Sírnunk, bánkódnunk kell emiatt? Megtehetjük, hiszen sokan ebben nőttünk fel, mások pedig láttak ennél rosszabbat is... Ezen túllépve viszont akkor viselkedünk a legbölcsebben, ha inkább feltesszük a kérdést, milyen világ fog utána következni. Társadalmilag teljesen egyenlő szereppel bíró, uniformizált egyénekre bontott lakosságot feltételezve az ellenpont csupán a zsarnokság lehetne, épp ezért kell észrevennünk és nyomatékosítanunk, hogy a társadalom egyszerűen nem így épül fel. Az emberi közösségek ugyanolyan természeti jelenségek, mint egy hangyaboly, egy farkasfalka, vagy éppen maga az emberi test, ezért nem lehet őket alkotóikra bontani anélkül, hogy a köztük levő néha szorosabb, néha lazább kapcsolatokat eltépnénk. Ha az ember szervezetét egyenlő és ugyanolyan sejtek összességének gondolnánk, az orvostudomány gyakorlatilag semmire nem lenne képes. Ma ugyanezt tesszük a társadalommal, az első komoly "fertőzésnél" pedig ugyanezt a borzasztó eredményt fogjuk kapni.
Szeretnék egy közelítő képet adni arról, milyen is az a világ, ami ránk várhat a hétköznapokban. A politikai szerveződést és a törvénykezés várható átalakulását már érintettem, e területen a lényeges irányok a lokalizáció és a rugalmasság voltak. A spekulációt, hogy hogyan is néz ki mindez a mindennapi életünkben, egy elsőre talán meghökkentő párhuzammal fogom elkezdeni. Választhattam volna más hasonlatot is, azonban az elmúlt napokban sajnos meglepett egy alattomos vírus, és nem igazán volt erőm másról írni, mint amit szeretek. Így kerül most sor a klubfutball társadalmi példázatára, ahogy én azt látom. Igen, ezt komolyan gondolom. Biztos vagyok benne, hogy sokaknak meglepő lesz, de rengeteg mindent lehet tanulni a futballpályák lelátóin, ami hasznára válhat az embernek. Aki ismer, annak nem árulok el nagy titkot, de az oldal fejlécének színösszetétele nem csupán esztétikai szempontok alapján lett kiválasztva, hanem a kötődésemet is kifejezi egy klubhoz. Valójában a betegségemben is játszhatott némi szerepet a hétvégén Pécsre tett esős-szeles kirándulás...
No, de kezdjük a sztorit az elején! Ahogy arról szó volt, a liberális ideológia a városi lét szellemiségében gyökerezik. Egyáltalán nem véletlen, hogy az ide tartozó pártok - például egykor az SZDSZ, vagy most az LMP - leginkább nagyvárosokban népszerűek. Ugyanúgy az sem véletlen, hogy a modern államok az általuk kordában tartott lakosságot polgároknak (állampolgároknak, választópolgároknak, stb.) nevezik, amely egy egyértelműen, jellegzetesen városra utaló kifejezés. Az urbanizációhoz való eltéphetetlen kötődés azt is jelenti, hogy a nagyvárosokban sokkal gyorsabban és könnyebben megnyilvánulnak az ideológia törekvései, mint a "régimódi és babonás" vidéken, amelynek előbb saját gyökereit, karakterét kell elveszítenie, hogy ebbe az irányba indulhasson.
Az európai városok nagy részében a hagyományos közösségek összeolvadása, feloldódása, és a társadalom egyénekre való lebontása kevés kivétellel már a 19. század végére észrevehető méreteket öltött, ebben az ipari forradalomnak nem kis szerepe volt. A gazdasági okok miatt felduzzadt ipari központok gyökereiket elfelejtő emberek százezreinek adtak otthont. Ekkor terjedt el igazán a metropoliszok koncentrált kultúrájának tisztelete, a városi értelmiség önimádata. Rengeteg magyar diák tanulja most is történelemórán, hogy a dualista Monarchia idején Budapest büszke "világvárossá" fejlődött, ez pedig óriási dologként van számon tartva a tankönyvekben. A huszadik század irodalmának elég jelentős része merít témát az ezzel párhuzamosan teret nyerő elidegenedés hangulatából. Abból, hogy mindenki köszönés nélkül suhan el a tömegben, hogy a szomszéd és a házmester csak viccek visszatérő alanya lehet, de semmiképp nem közeli bizalmas, ne adj' Isten barát. Sehol nem lehet valaki annyira magányos, és - amint azt több bűnöző példája mutatja - sehol nem lehet könnyebben elbújni, mint ezeken a helyeken, ahol paradox módon mindenki folyamatosan szem előtt van. A lakosság egy része azonban megtalálta a kitörési pontokat ebből a csapdából, megalkotta azokat a kereteket, amelyek között az ember a biológiai örökségéből fakadó közösségre való éhséget le tudja csillapítani. Messze nem az egyetlen, de az egyik e lehetőségek közül a sportklubok, különösen a futballklubok hálózata.
Igaz, hogy egy csapatban csak 11 fő játszhat, a szurkolás azonban sok szempontból még erősebb és tartósabb kötődést eredményez. A szurkolói fanatizmuson ma legtöbben meghökkennek, vagy éppen kinevetik, de talán érdemes lenne belegondolni, miért is alakult ki ez a vitathatatlanul modern jelenség. A csapatok játéka a pályán csak egy tényező a sok közül. Ugyanolyan verseny zajlik a klubok szurkolótáborai közt hangerőben, kreativitásban, látványban, és ugyanez a harc dúl azokban a csetepatékban, verekedésekben, amelyek néhány mérkőzés előtt vagy után esnek meg a két fél képviselői között. Meggyőződésem, hogy a klubok színei, dalai, címerei és zászlói sokszor azt a helyet töltik be, amelyet az adott személy családjának, népének, falujának címere, zászlaja, nyelve és meséi birtokoltak egykor, mikor még jelentettek valamit. Az ilyen irányú fanatizmus értelmetlen lenne? Így, a rendes kerékvágásból kiragadva, liberális szempontból nézve valóban érthetetlen. Én úgy vélem, hogy az ember ösztönösen igényli ezt a tevékenységet, a közösségért való kiállást, az alázatot, a szellemében, az elméjében igenis fontos szerepet játszik.
A klubfoci egy egyszerű modellt kínál a kulturális ellentétekkel való együttélésre. Bízom benne, hogy nem lesz tökéletesen újdonság senkinek, ha azt írom, az egyes csapatok nem csak a mezük színében különböznek, sőt, nem is csak a játékstílusukban. Gyakorlatilag a klubok mindegyikének elkülöníthető karaktere van, ami részben a helyi kötődésen alapszik, részben pedig az egyébként már útpadkára szoruló más hagyományok továbbvitelének is tekinthető. Nem egy focicsapatot ismerek, amelyik etnikai vagy vallási csoportok zászlóshajójának számít, de ideológiai háttérrel megtámogatott klubokból sincs hiány. A különbségek így végső, létmeghatározó alapokig vezethetőek vissza, épp ezért összeütközés esetén a társadalom eltérő kulturális csoportjaihoz hasonló folyamatok alakulnak ki.
Mit jelent ez? Elsősorban azt, hogy egy klubhoz kötődő embertől sem fogjuk soha azt hallani, hogy egy másik klub "jobb" lenne, egy ilyen nyilatkozat ellentétes lenne a szurkolás szellemével. Minden szurkoló a saját értékrendje szerinti legjobb közösséghez fog csatlakozni, innentől kezdve pedig nincs olyan összehasonlítás, amely becsületes rangsorolás alapját képezhetné. Ugyanez a helyzet a társadalom bővebb környezetében is, például egyik etnikai csoporttól sem várható el, hogy feladja az identitását, és egy hirtelen döntéssel hasonuljon a többiekhez. Ha történik is ilyesmi, az csak lassú folyamatok eredménye lehet, és ekkor is szerves módon, nem pedig kényszer hatására. Az alapvető ellentét tehát minden egyes pillanatban jelen van.
A második lecke az, hogy ilyen harcokban nincsen győztes, és igen ritkán van vesztes. Bármilyen nevetségesnek is tűnhet, ez a sportra is igaz. Mivel a cél legfőképpen az egészséges test és szellem megőrzése, valamint a felépített közösségeink és meghatározó hagyományaink fenntartása, ebben a háborúban maga az aktuális mérkőzés eredménye nem cél, hanem eszköz. Ha az ellenfél megsemmisül (például végleg megszűnik egy klub, ami nagyon ritka), akkor legközelebb nincs ki ellen játszani, eltűnik a kihívás, magunk is szegényebbek leszünk. Olyan ez, mintha egy háborúban az egyik fél az utolsó szálig kiirtaná a másikat, hogy még nyoma se maradjon. Az ilyen történetekből szerencsére igen kevés van és nem csupán azért, mert a mi erkölcsi normáink ezt nem engedik. Ez egy olyan tett, amit - bár a kegyetlenség skálája igen széles - a hagyományos kultúrák csaknem mindegyike elítél. A bejegyzés végére talán az is kiderül, miért.
Természetesen a klubok között szervezett versengés zajlik, a csapatok kupák és bajnokságok megnyeréséért játszanak. Ezeknek a megítélése sokkal inkább objektív, tiszták a szabályok, a győztesek és vesztesek kiléte. Olyan szurkolót fogunk találni szép számmal, aki elismeri, a másik csapat éppen most jobban focizik, de ez egy nagyon kis szilánkja csak a teljes összeütközésnek. A versengés ráadásul a következő évben újra fog kezdődni, minden dicsőség csak időleges, és minden kudarc újabb erőfeszítésre ösztönöz. Ha hasonló rangsorolást keresünk egy ország életében, akkor felmérhetjük a vallási közösségek, kisebbségek számarányát, megbecsülhetjük a befolyásukat a központi döntésekre. Senki sem lehet azonban biztos benne, hogy a látszólag domináns csoport tagjai érzik magukat legjobban, mivel a boldogságot nem mindenkinél ugyanazok a kritériumok írják le. A konfliktus állandó és folyamatos, ez magát az élet helyes folyását jellemzi.
Tegyük fel, hogy sikerülne mesterségesen előállítani azt az állapotot, hogy nincs semmilyen lényegi ellentét a társadalomban! Ilyen körülmények között a védekező módszerek, gondolatban, szóban és tettben használatos harci technikák feledésbe fognak merülni, mert nincs rájuk szükség. A világ azonban nem laboratóriumi környezet, rövidesen érkezni fog egy támadás a külvilágból, a kísérleten kívülről. Észak-Amerikán és Európa egy részén kívül a világ folyamatos küzdelem és létbizonytalanság színtere, amely a lehető legszigorúbb "edzésben" tart mindenkit. A természetes kultúrák kihalása ott is nagyon ritka, de az áldozatok száma gyakran meghökkentő. Ha a kifehérített világunk velük találkozna, biztos pusztulás várna rá, méghozzá abból a fajtából, amelyet csak a győztesek jegyeznek fel, és amely mesét a későbbi nemzedékek nem együttérzéssel, hanem sokkal inkább értetlenséggel fognak meghallgatni.
A folyamatos egymásnak feszülés, amely ezt a sorsot megelőzheti, nem jelent szünet nélküli öldöklést, ebben is hasonlít a foci világához. Minden közösség többiekhez való viszonyát befolyásolják a körülmények, hosszú nyugodt időszakokat hirtelen, de gyorsan kihűlő fellángolások követnek (ahogy az érzelmek is feltámadnak egy-egy pikánsabb párosítás idején). Az energia bősége gyakran jár együtt a szélsőséges jelenségek megerősödésével, a népeket megnyomorító, vagy épp a kihalás peremére rángató totális háborúk megjelenése is ennek köszönhető. Korábban nemcsak a több éves, mindenkit utolsó gondolatáig igénybe vevő küzdelem volt elképzelhetetlen, hanem a hadviselés a téli hónapokban is szünetelt... Természetesen voltak nagy létszámú birodalmi hadseregek és hódító háborúk, de az egyes államokon belüli konfliktusok általában messze nem jelentettek elviselhetetlen életkörülményeket.
Maga az emberi faj kifejlődése ebből a rendszerből eredeztethető, hiszen maga az evolúció sem más, mint folyamatos küzdelem. Igen nehéz megmondani, hogy egy élőhelyen ki számít győztesnek, a helyi csúcsragadozó, a dögökből táplálkozó legyek, vagy éppen az őshonos növényzet. A szereplők minden értelmes megközelítés szerint egymásra vannak utalva. Ha bárkit kiveszünk a rendszerből, az olyan folyamatokat indíthat el, ami összedönti az egész környezetet, ahogy azt saját beavatkozásai következtében az ember számos alkalommal meg is tapasztalta. Az emberiség legfontosabb erénye a törzsfejlődés során az volt, hogy rendkívüli mértékben képes alkalmazkodni. Ez nem csupán annyit jelent, hogy ügyesek és kreatívak vagyunk, pláne nem azt, hogy fejlettebbek, mint a többi élőlény. Miben lennénk fejlettebbek? Nincs racionális szempont, amely megmondaná, miért ér többet egy ember, mint egy kutya, vagy akár egy hangya. Vagy egy vírus. Csupán az dönt, és ez a végső érv, hogy mi is emberek vagyunk, és a saját képességeinkhez, törekvéseinkhez hasonlókat többre tartjuk. Az emberi alkalmazkodás nem fejlettségről szól, hasonló erényekkel rendelkeznek a patkányok és a csótányok is. Esetünkben ez több az egyéni tulajdonságoknál, a közösségek szintjén is megjelenik. A gyermekek nevelése kulcsfontosságú része a folyamatnak, ettől függően szinte tökéletesen különböző személyekké is képesek fejlődni, annak ellenére, hogy a genetikai állományuk, az egyéniségük alapján nem feltétlenül van ilyen eltérés. Az egyes kultúrák a saját kihívásaikra való válaszként alakultak ki, ennek megfelelően csak annyira ellenségesek egymással, amennyire a létfenntartás megköveteli.
Ahogyan a focival kapcsolatban említettem, ez a magatartás szerintem bizonyos mértékig belénk van kódolva. A sportpályákra általában a tartalmas időtöltés, a jó társaság, és a közösségük tisztelete miatt járnak ki az emberek. Nem látom be, miért ne működhetne a társadalom hasonló elvek mentén. Már csak azért sem, mert a hagyományos államok majd' mindegyike, és különösen az igazán veszélyes időkben életképes országok, építettek erre a belső dinamikára. A küzdelem önmagában nézve egyáltalán nem katasztrófa, míg a fő kapcsolatok nagy része egyensúlyban van. Az időnként előforduló áldozatok - bármily fájdalmasak is - elfogadhatók. A tragédia akkor jön el, ha az egyensúly valamilyen okból megbomlik, ilyenkor az egész társadalom létét is veszélyeztető mészárlások, gaztettek is történhetnek. Sajnos fel lehet idézni több hasonló epizódot is a múltból, ezek közül többet is a modern ideológiáknak köszönhetünk. Látszólag a liberalizmusnak vajmi kevés köze van hozzájuk, de ez túl durva egyszerűsítés. Minden egyes ilyen eset a liberalizmus veresége más ideológiákkal szemben. A következtetés innentől kezdve kétirányú. El kell ítélnünk a vérengző rendszereket, az ő általuk használt elvi alapokat, de ugyanakkor azt is ki kell értékelni, miért nem képes a szabadelvűség megakadályozni, ami történik. Véleményem szerint azért, mert maga is része az az okoknak. Ez abban mutatkozik meg leglátványosabban, hogy minden hagyományos kultúrát képviselő személy - vagy akár csak egy fanatikus futballszurkoló is - ösztönszerűen kényelmetlenül, kínosan kell, hogy érezze magát ebben a rendszerben. Már ha nem egyenesen nyílt gúny céltáblájának látják őt a többiek... Bízom benne, hogy azok az áldozatok, melyeket meg kell majd hoznunk, legalább ezen változtatni fognak. Az igazi türelem nem az, ha a másik fél és saját gyökereink tagadásával visszautasítjuk a harcot, hanem az, ha megismerjük őket - erényeikkel és hibáikkal együtt -, és saját jelképeinkért lelkesedve megküzdünk bárkivel, ha tényleg szükséges.
Szeretnék egy közelítő képet adni arról, milyen is az a világ, ami ránk várhat a hétköznapokban. A politikai szerveződést és a törvénykezés várható átalakulását már érintettem, e területen a lényeges irányok a lokalizáció és a rugalmasság voltak. A spekulációt, hogy hogyan is néz ki mindez a mindennapi életünkben, egy elsőre talán meghökkentő párhuzammal fogom elkezdeni. Választhattam volna más hasonlatot is, azonban az elmúlt napokban sajnos meglepett egy alattomos vírus, és nem igazán volt erőm másról írni, mint amit szeretek. Így kerül most sor a klubfutball társadalmi példázatára, ahogy én azt látom. Igen, ezt komolyan gondolom. Biztos vagyok benne, hogy sokaknak meglepő lesz, de rengeteg mindent lehet tanulni a futballpályák lelátóin, ami hasznára válhat az embernek. Aki ismer, annak nem árulok el nagy titkot, de az oldal fejlécének színösszetétele nem csupán esztétikai szempontok alapján lett kiválasztva, hanem a kötődésemet is kifejezi egy klubhoz. Valójában a betegségemben is játszhatott némi szerepet a hétvégén Pécsre tett esős-szeles kirándulás...
No, de kezdjük a sztorit az elején! Ahogy arról szó volt, a liberális ideológia a városi lét szellemiségében gyökerezik. Egyáltalán nem véletlen, hogy az ide tartozó pártok - például egykor az SZDSZ, vagy most az LMP - leginkább nagyvárosokban népszerűek. Ugyanúgy az sem véletlen, hogy a modern államok az általuk kordában tartott lakosságot polgároknak (állampolgároknak, választópolgároknak, stb.) nevezik, amely egy egyértelműen, jellegzetesen városra utaló kifejezés. Az urbanizációhoz való eltéphetetlen kötődés azt is jelenti, hogy a nagyvárosokban sokkal gyorsabban és könnyebben megnyilvánulnak az ideológia törekvései, mint a "régimódi és babonás" vidéken, amelynek előbb saját gyökereit, karakterét kell elveszítenie, hogy ebbe az irányba indulhasson.
Az európai városok nagy részében a hagyományos közösségek összeolvadása, feloldódása, és a társadalom egyénekre való lebontása kevés kivétellel már a 19. század végére észrevehető méreteket öltött, ebben az ipari forradalomnak nem kis szerepe volt. A gazdasági okok miatt felduzzadt ipari központok gyökereiket elfelejtő emberek százezreinek adtak otthont. Ekkor terjedt el igazán a metropoliszok koncentrált kultúrájának tisztelete, a városi értelmiség önimádata. Rengeteg magyar diák tanulja most is történelemórán, hogy a dualista Monarchia idején Budapest büszke "világvárossá" fejlődött, ez pedig óriási dologként van számon tartva a tankönyvekben. A huszadik század irodalmának elég jelentős része merít témát az ezzel párhuzamosan teret nyerő elidegenedés hangulatából. Abból, hogy mindenki köszönés nélkül suhan el a tömegben, hogy a szomszéd és a házmester csak viccek visszatérő alanya lehet, de semmiképp nem közeli bizalmas, ne adj' Isten barát. Sehol nem lehet valaki annyira magányos, és - amint azt több bűnöző példája mutatja - sehol nem lehet könnyebben elbújni, mint ezeken a helyeken, ahol paradox módon mindenki folyamatosan szem előtt van. A lakosság egy része azonban megtalálta a kitörési pontokat ebből a csapdából, megalkotta azokat a kereteket, amelyek között az ember a biológiai örökségéből fakadó közösségre való éhséget le tudja csillapítani. Messze nem az egyetlen, de az egyik e lehetőségek közül a sportklubok, különösen a futballklubok hálózata.
Igaz, hogy egy csapatban csak 11 fő játszhat, a szurkolás azonban sok szempontból még erősebb és tartósabb kötődést eredményez. A szurkolói fanatizmuson ma legtöbben meghökkennek, vagy éppen kinevetik, de talán érdemes lenne belegondolni, miért is alakult ki ez a vitathatatlanul modern jelenség. A csapatok játéka a pályán csak egy tényező a sok közül. Ugyanolyan verseny zajlik a klubok szurkolótáborai közt hangerőben, kreativitásban, látványban, és ugyanez a harc dúl azokban a csetepatékban, verekedésekben, amelyek néhány mérkőzés előtt vagy után esnek meg a két fél képviselői között. Meggyőződésem, hogy a klubok színei, dalai, címerei és zászlói sokszor azt a helyet töltik be, amelyet az adott személy családjának, népének, falujának címere, zászlaja, nyelve és meséi birtokoltak egykor, mikor még jelentettek valamit. Az ilyen irányú fanatizmus értelmetlen lenne? Így, a rendes kerékvágásból kiragadva, liberális szempontból nézve valóban érthetetlen. Én úgy vélem, hogy az ember ösztönösen igényli ezt a tevékenységet, a közösségért való kiállást, az alázatot, a szellemében, az elméjében igenis fontos szerepet játszik.
A klubfoci egy egyszerű modellt kínál a kulturális ellentétekkel való együttélésre. Bízom benne, hogy nem lesz tökéletesen újdonság senkinek, ha azt írom, az egyes csapatok nem csak a mezük színében különböznek, sőt, nem is csak a játékstílusukban. Gyakorlatilag a klubok mindegyikének elkülöníthető karaktere van, ami részben a helyi kötődésen alapszik, részben pedig az egyébként már útpadkára szoruló más hagyományok továbbvitelének is tekinthető. Nem egy focicsapatot ismerek, amelyik etnikai vagy vallási csoportok zászlóshajójának számít, de ideológiai háttérrel megtámogatott klubokból sincs hiány. A különbségek így végső, létmeghatározó alapokig vezethetőek vissza, épp ezért összeütközés esetén a társadalom eltérő kulturális csoportjaihoz hasonló folyamatok alakulnak ki.
Mit jelent ez? Elsősorban azt, hogy egy klubhoz kötődő embertől sem fogjuk soha azt hallani, hogy egy másik klub "jobb" lenne, egy ilyen nyilatkozat ellentétes lenne a szurkolás szellemével. Minden szurkoló a saját értékrendje szerinti legjobb közösséghez fog csatlakozni, innentől kezdve pedig nincs olyan összehasonlítás, amely becsületes rangsorolás alapját képezhetné. Ugyanez a helyzet a társadalom bővebb környezetében is, például egyik etnikai csoporttól sem várható el, hogy feladja az identitását, és egy hirtelen döntéssel hasonuljon a többiekhez. Ha történik is ilyesmi, az csak lassú folyamatok eredménye lehet, és ekkor is szerves módon, nem pedig kényszer hatására. Az alapvető ellentét tehát minden egyes pillanatban jelen van.
A második lecke az, hogy ilyen harcokban nincsen győztes, és igen ritkán van vesztes. Bármilyen nevetségesnek is tűnhet, ez a sportra is igaz. Mivel a cél legfőképpen az egészséges test és szellem megőrzése, valamint a felépített közösségeink és meghatározó hagyományaink fenntartása, ebben a háborúban maga az aktuális mérkőzés eredménye nem cél, hanem eszköz. Ha az ellenfél megsemmisül (például végleg megszűnik egy klub, ami nagyon ritka), akkor legközelebb nincs ki ellen játszani, eltűnik a kihívás, magunk is szegényebbek leszünk. Olyan ez, mintha egy háborúban az egyik fél az utolsó szálig kiirtaná a másikat, hogy még nyoma se maradjon. Az ilyen történetekből szerencsére igen kevés van és nem csupán azért, mert a mi erkölcsi normáink ezt nem engedik. Ez egy olyan tett, amit - bár a kegyetlenség skálája igen széles - a hagyományos kultúrák csaknem mindegyike elítél. A bejegyzés végére talán az is kiderül, miért.
Természetesen a klubok között szervezett versengés zajlik, a csapatok kupák és bajnokságok megnyeréséért játszanak. Ezeknek a megítélése sokkal inkább objektív, tiszták a szabályok, a győztesek és vesztesek kiléte. Olyan szurkolót fogunk találni szép számmal, aki elismeri, a másik csapat éppen most jobban focizik, de ez egy nagyon kis szilánkja csak a teljes összeütközésnek. A versengés ráadásul a következő évben újra fog kezdődni, minden dicsőség csak időleges, és minden kudarc újabb erőfeszítésre ösztönöz. Ha hasonló rangsorolást keresünk egy ország életében, akkor felmérhetjük a vallási közösségek, kisebbségek számarányát, megbecsülhetjük a befolyásukat a központi döntésekre. Senki sem lehet azonban biztos benne, hogy a látszólag domináns csoport tagjai érzik magukat legjobban, mivel a boldogságot nem mindenkinél ugyanazok a kritériumok írják le. A konfliktus állandó és folyamatos, ez magát az élet helyes folyását jellemzi.
Tegyük fel, hogy sikerülne mesterségesen előállítani azt az állapotot, hogy nincs semmilyen lényegi ellentét a társadalomban! Ilyen körülmények között a védekező módszerek, gondolatban, szóban és tettben használatos harci technikák feledésbe fognak merülni, mert nincs rájuk szükség. A világ azonban nem laboratóriumi környezet, rövidesen érkezni fog egy támadás a külvilágból, a kísérleten kívülről. Észak-Amerikán és Európa egy részén kívül a világ folyamatos küzdelem és létbizonytalanság színtere, amely a lehető legszigorúbb "edzésben" tart mindenkit. A természetes kultúrák kihalása ott is nagyon ritka, de az áldozatok száma gyakran meghökkentő. Ha a kifehérített világunk velük találkozna, biztos pusztulás várna rá, méghozzá abból a fajtából, amelyet csak a győztesek jegyeznek fel, és amely mesét a későbbi nemzedékek nem együttérzéssel, hanem sokkal inkább értetlenséggel fognak meghallgatni.
A folyamatos egymásnak feszülés, amely ezt a sorsot megelőzheti, nem jelent szünet nélküli öldöklést, ebben is hasonlít a foci világához. Minden közösség többiekhez való viszonyát befolyásolják a körülmények, hosszú nyugodt időszakokat hirtelen, de gyorsan kihűlő fellángolások követnek (ahogy az érzelmek is feltámadnak egy-egy pikánsabb párosítás idején). Az energia bősége gyakran jár együtt a szélsőséges jelenségek megerősödésével, a népeket megnyomorító, vagy épp a kihalás peremére rángató totális háborúk megjelenése is ennek köszönhető. Korábban nemcsak a több éves, mindenkit utolsó gondolatáig igénybe vevő küzdelem volt elképzelhetetlen, hanem a hadviselés a téli hónapokban is szünetelt... Természetesen voltak nagy létszámú birodalmi hadseregek és hódító háborúk, de az egyes államokon belüli konfliktusok általában messze nem jelentettek elviselhetetlen életkörülményeket.
Maga az emberi faj kifejlődése ebből a rendszerből eredeztethető, hiszen maga az evolúció sem más, mint folyamatos küzdelem. Igen nehéz megmondani, hogy egy élőhelyen ki számít győztesnek, a helyi csúcsragadozó, a dögökből táplálkozó legyek, vagy éppen az őshonos növényzet. A szereplők minden értelmes megközelítés szerint egymásra vannak utalva. Ha bárkit kiveszünk a rendszerből, az olyan folyamatokat indíthat el, ami összedönti az egész környezetet, ahogy azt saját beavatkozásai következtében az ember számos alkalommal meg is tapasztalta. Az emberiség legfontosabb erénye a törzsfejlődés során az volt, hogy rendkívüli mértékben képes alkalmazkodni. Ez nem csupán annyit jelent, hogy ügyesek és kreatívak vagyunk, pláne nem azt, hogy fejlettebbek, mint a többi élőlény. Miben lennénk fejlettebbek? Nincs racionális szempont, amely megmondaná, miért ér többet egy ember, mint egy kutya, vagy akár egy hangya. Vagy egy vírus. Csupán az dönt, és ez a végső érv, hogy mi is emberek vagyunk, és a saját képességeinkhez, törekvéseinkhez hasonlókat többre tartjuk. Az emberi alkalmazkodás nem fejlettségről szól, hasonló erényekkel rendelkeznek a patkányok és a csótányok is. Esetünkben ez több az egyéni tulajdonságoknál, a közösségek szintjén is megjelenik. A gyermekek nevelése kulcsfontosságú része a folyamatnak, ettől függően szinte tökéletesen különböző személyekké is képesek fejlődni, annak ellenére, hogy a genetikai állományuk, az egyéniségük alapján nem feltétlenül van ilyen eltérés. Az egyes kultúrák a saját kihívásaikra való válaszként alakultak ki, ennek megfelelően csak annyira ellenségesek egymással, amennyire a létfenntartás megköveteli.
Ahogyan a focival kapcsolatban említettem, ez a magatartás szerintem bizonyos mértékig belénk van kódolva. A sportpályákra általában a tartalmas időtöltés, a jó társaság, és a közösségük tisztelete miatt járnak ki az emberek. Nem látom be, miért ne működhetne a társadalom hasonló elvek mentén. Már csak azért sem, mert a hagyományos államok majd' mindegyike, és különösen az igazán veszélyes időkben életképes országok, építettek erre a belső dinamikára. A küzdelem önmagában nézve egyáltalán nem katasztrófa, míg a fő kapcsolatok nagy része egyensúlyban van. Az időnként előforduló áldozatok - bármily fájdalmasak is - elfogadhatók. A tragédia akkor jön el, ha az egyensúly valamilyen okból megbomlik, ilyenkor az egész társadalom létét is veszélyeztető mészárlások, gaztettek is történhetnek. Sajnos fel lehet idézni több hasonló epizódot is a múltból, ezek közül többet is a modern ideológiáknak köszönhetünk. Látszólag a liberalizmusnak vajmi kevés köze van hozzájuk, de ez túl durva egyszerűsítés. Minden egyes ilyen eset a liberalizmus veresége más ideológiákkal szemben. A következtetés innentől kezdve kétirányú. El kell ítélnünk a vérengző rendszereket, az ő általuk használt elvi alapokat, de ugyanakkor azt is ki kell értékelni, miért nem képes a szabadelvűség megakadályozni, ami történik. Véleményem szerint azért, mert maga is része az az okoknak. Ez abban mutatkozik meg leglátványosabban, hogy minden hagyományos kultúrát képviselő személy - vagy akár csak egy fanatikus futballszurkoló is - ösztönszerűen kényelmetlenül, kínosan kell, hogy érezze magát ebben a rendszerben. Már ha nem egyenesen nyílt gúny céltáblájának látják őt a többiek... Bízom benne, hogy azok az áldozatok, melyeket meg kell majd hoznunk, legalább ezen változtatni fognak. Az igazi türelem nem az, ha a másik fél és saját gyökereink tagadásával visszautasítjuk a harcot, hanem az, ha megismerjük őket - erényeikkel és hibáikkal együtt -, és saját jelképeinkért lelkesedve megküzdünk bárkivel, ha tényleg szükséges.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)