Cui bono?

A szokásosnál valamivel többet vívódtam azon, hogy az e heti bejegyzés miről is szóljon, és végül arra jutottam, hogy most (ismét) érdemes egy kicsit megszakítani a gazdasági kérdések boncolgatását. Azt hiszem, hogy akit a két előző poszt érvei nem mozdítottak meg legalább gondolati szinten, azt most egy harmadik megközelítés sem hozná lázba a kertészkedéssel és általában a háztartásvezetéssel kapcsolatban. Ezekben a dolgokban különben is az a legfurcsább, hogy bőven élnek közöttünk olyan idősebb társaink, akik pontosan tudják, hogyan is működik mindez. Az egész megközelítés korántsem áll annyira távol tőlünk, mint azt esetleg elsőre gondolnánk. Ami elsősorban hiányzik az alkalmazásukhoz, az a kényszer. Vannak, akik számára belső késztetés elegendő; a késztetés hogy szebbé tegyék a világot, hogy biztonságban érezzék magukat,  vagy egyszerűen az elégedettség, hogy ők megtettek mindent a gyermekeik boldogulásáért. Másoknak viszont - és ez természetesen a többség - mindenképp külső kényszerre van szüksége a kézzelfogható döntésekhez. Szegénységre, munkanélküliségre, vagy éppen betegségre. Egyik csoport sem igényli, most egy témát harmadszor is lenyomjak a torkukon, különösen ha van jobb munícióm is.

Bízom benne, hogy van. Az a téma, amelyet most tárgyalni szeretnék, már hetek óta foglalkoztat. Ez a propaganda és a vele szembeállított emberi reakciók témája.

A propaganda szó alapvetően olyan kommunikációt jelöl, amellyel egy adott emberi közösséget rá akarunk venni valamire. Bár a kifejezést leggyakrabban visszatetsző esetekben vesszük elő, a propaganda ugyanúgy használható hasznos ügyek elősegítésére is. Valójában a legtöbb cselekvésünk megítélése persze eleve viszonylagos, ami az egyik embernek hasznos, a másikat mélyen felháboríthatja. Már csak ezért sem lehet a propaganda felett általában ítéletet mondani. Ez egy eszköz, amely a modern világban szinte túlnőtt önmagán.

Miért mondom ezt? Nincs benne semmi ördöngösség. Értelemszerűen akkor van szükség propagandára, ha olyasmire akarjuk rávenni az embert, amit egyébként nem tenne. Ugyanilyen fontos követelmény azonban, hogy a célcsoport az adott témáról ne rendelkezzen tapasztalatokkal, hogy ne legyen eleve kialakult álláspontjuk. Az elv szempontjából lényegtelen, hogy a mindennapos reggeli fogmosásra vagy önkéntes karhatalmi besúgásra biztatunk, mindenképpen csak akkor lehetünk hatékonyak, ha valamilyen úton-módon kiragadjuk a dolgot abból a rendszerből, amit a közönségünk a hétköznapokban megszokott. Aki pontosan meg tudja ítélni a reggeli fogmosás előnyeit és hátrányait, azt semmilyen ínybetegséggel való riogatás sem hatja meg. Aki pedig tudja, mi a jó saját magának, azt a besúgásra is nehéz, vagy éppen lehetetlen rábeszélni...

A modern világban a fejünk búbjáig állunk olyan ügyekben, amihez nem értünk, hiszen mindnyájan specializálódtunk egy szakmára, sőt legtöbbször annak egy részletére. Egy ügyvéd nem mindig tud szót érteni egy közgazdásszal, ugyanígy viszont gyakran egy nemzetközi ügyekkel foglalkozó jogásszal is lehetnek problémái. A városok felduzzadása és a vidéki élet szinte teljes megsemmisülése eltörölte azokat a kapcsolódási pontokat is, amelyek szüleink, nagyszüleink egykori tapasztalatához, bölcsességéhez fűztek bennünket. Egyszerűen az életünket befolyásoló ismeretek jelentős részéhez soha nem férünk hozzá. Általában ezzel nem is foglalkozunk, az ember számít azoknak a tisztességére, akik az adott területen dolgoznak. Itt jön azonban képbe a propaganda. A tömegkommunikáció már az említett régi kötelékek elbontásában is szerepet játszott, de egyben pótolja is őket valamivel: megmutatja, hogyan gondolkodjunk. Elképesztő mennyiségű inger ér minket akár egy óra alatt: a reklámok, adománykérő közlemények, politikai csatározások, bűnügyek és ki tudja még mi minden. De amit látunk, az nem a valóság. Annak csupán az a szelete, amit a készítők láttatni szeretnének. Elég egy interjúból egy fontos mondatot kivágni, hogy mást jelentsen, elég egy poén mögé más háttérzenét illeszteni, hogy erősebben hasson a többinél. Nincs ebben semmilyen összeesküvés, ezek a szakmák, tevékenységek léteznek, talán az olvasó testvére vagy a szomszédja épp ilyen üzletágban keresi a kenyerét.

Végső soron az a kérdés van emögött is, ami a mostanában jórészt elsorvadófélben levő személyes kapcsolatok mozgatórugója: hogy kiben bízunk meg és kiben nem. Van olyan ismerősünk, akinek bármilyen kijelentését kétely nélkül elhisszük? Aligha. Mindenkinek van gyenge pontja, és - még ha jóhiszeműen is - mindenki téved valamiben. Az ismerőseinket, rokonainkat a helyükön kezeljük. Akkor hát miért hinnénk el bármit, amit ismeretlen emberek valahol messze valamilyen célból összeállítottak? Van ennek értelme? Persze. Azért teszünk így, mert könnyű. Pontosan azért, mert nem ismerjük őket... Hatalmas veszély rejtőzik ebben a helyzetben, ahogy arra a huszadik század véres története világosan rámutatott. Propagandával háborút lehet indítani, társadalmi rétegeket lehet megbélyegezni, életműveket lehet eltörölni. De maradjunk a közelmúltnál, gondoljunk Szíriára, és a sokat emlegetett amerikai beavatkozásra! Tudja valaki pontosan, hogy ki használt ott vegyi fegyvert ki ellen? Dehogy! Még helyben is átláthatatlan lehet a káosz... Mi még azt sem tudjuk biztosan, hány áldozat volt! Innentől kezdve miről beszélünk egyáltalán? Arról, hogy a hírek sokszor - valamilyen mértékben szinte mindig - érdekeket szolgálnak, és az igazság közvetítésének magasztos célja csupán ürügyet jelent.

Igen, a propaganda esetében nem az számít, hogy igaz-e. Ez a kijelentés talán furcsán hangzik, de nyilvánvaló: az igazság - már ha egyáltalán ismerjük - ritkán képes megmozdítani a tömegeket. Az igazság, a valóság ugyanis maszatos, szagos dolog, és izzadsággal, sőt, gyakran vérrel van beszennyezve. Egy öt perces hírblokk még csak bele sem tud kóstolni. Népszerűbb és hatásosabb módszer eldöntendő kérdéseket feltenni, mert a tömegnek nincs lehetősége mögéjük tekinteni, nincs módja meggyőződni a becsületünkről. Aki nem gyanakszik minden pillanatban, azt előbb-utóbb "megfertőzzük", és minél többet csüng valaki a különböző információs csatornákon, annál nehezebb neki folyamatosan gyanakodni. Ez a propaganda igazi csapdája: kijelöli a kereteket, amiben gondolkozhatunk. Elhangzik egy állítás: "Magyarország jobban teljesít", és képesek vagyunk akár egymás torkának ugrani. Pedig láthatnánk, hogy ez egy kegyetlen játék szokványos húzása, és hogy a valóság nem attól függ, mit mond a tévé, hanem attól, mi hogyan döntünk a saját hétköznapjainkban.

A manipuláció szándéka lehet jótékony, lehet kártékony. A konkrét közvetített üzenet szó szerint véve lehet akár igaz, vagy hamis is. Egyik sem számít. Ha élhető környezetet szeretnénk magunknak - beleértve ebbe a természeti és társadalmi környezetünket is -, akkor nem  hagyhatjuk magunkat manipulálni. Saját döntéseket kell hoznunk, saját felelősséggel, saját ismeretek alapján. Attól, hogy egy lakásba bekötötték az kábeltévét, a lakók még nem tudnak többet a világról. Ez brutális tévedés. Na jó, persze többet tudnak arról, amit mások tudatni szeretnének velük. De az igazi tapasztalat kint vár az utcán, a sportpályán, a táncteremben, a munkahelyen. A személyes bizalmon túl minden gyanú tárgya, ez a világ minden pontján, minden korban és időben így természetes. És hogy mit tegyünk, ha felismerjük, csőbe akarnak húzni? Ne dőljünk be semmilyen módon! Aki például harcol a propaganda állításai ellen, az már elveszett. Nem az állítás a lényeg, a szándék a lényeg. Ahogy Cicero mondta: cui bono? Kinek áll ez érdekében?

Kinek állt érdekében a damaszkuszi gáztámadás? Kinek áll érdekében a magyar lakosság elégedettsége? De folytathatom a sort: kinek áll érdekében a reggeli fogmosás népszerűsítése? Kinek áll érdekében a besúgóhálózat létrehozása? Ezek az igazi kérdések. Aki a propagandával harcol, az nem vitatkozik az állításaival. Talán kineveti, talán meg sem hallgatja, lényegtelen. A lényeg, hogy nem hiszi el, nem hagyja, hogy megváltoztassa a gondolatait. Ez a legtöbb, amit megtehetünk, mert ezzel hiúsítjuk meg magát a szándékot. Egészen abszurd világban élünk, manapság a fehérről szemrebbenés nélkül el lehet mondani, hogy fekete, a forróról, hogy hideg, a működésképtelen roncsról, hogy reményteljes gépcsoda. A bizalmunkat ezért érdemes lassan, körültekintően és fokozatosan adagolni, legyen szó akár erről a blogról, akár az indexről, vagy éppen a kuruc.infóról. Mindannyiunknak vannak érdekei. Aki az ellenkezőjét állítja, nos, annak én a magam részéről inkább nem "adagolok" semmit.

A betevő falat

Előfordul, hogy az ember annyira elmélyül egy feladatban, annyira koncentrál valamilyen cél elérésére, hogy minden másról elfeledkezik. Néha ez csupán egy kedves személy névnapja vagy születésnapja, amelyet viszonylag könnyen jóvá lehet tenni; máskor viszont olyan döntésekről maradunk így le, amelyek az életünk alakulásában is komoly szerepet játszhatnának. Épp ezért nagyon is érdemes néha hátrébb lépni a mindennapok zsivajától, és őszintén áttekinteni, hogy hol is tartunk, mit is akarunk, és hogy milyen eszközökkel rendelkezünk valójában. Ugyanez az eljárás hasznos akkor is, ha egész közösségünk, népünk vagy az egész emberiség lehetőségeit vizsgáljuk. Például az ipari civilizáció egésze is megszállottja számos kérdésnek, és eközben néhány másikat méltatlanul elhanyagol. Bizonyos gondolatokat, körülményeket, feltételeket maguktól értetődőnek tekintünk, míg másokról nem veszünk tudomást. Ez a viselkedés persze minden kultúra és civilizáció sajátja, nem állítom, hogy az bármelyik tökéletes lenne, vagy hogy objektív mérőszámmal abszolút értéket lehet rendelni hozzájuk. A való világhoz való alkalmazkodást azonban nézetem szerint egyik világlátás és életmód sem kerülheti el.

E blog épp a "hátralépéssel", a teljes kép kutatásával próbálkozik, hol több, hol kevesebb sikerrel. Ehhez értelemszerűen mind térben, mind időben szélesebb kört kell áttekinteni a szokásosnál, ennek megfelelően pedig igen nehéz konkrét, kézzelfogható tetteket javasolni. Múlt héten mégis egy ilyen javaslathoz jutottam el, egy olyan témában, amely meggyőződésem szerint fontos szerepet játszhat a viszonylag közeli jövőben is. Ez a probléma is felhúzható volt a szokásos sémára: az általában felvetett kérdés úgy szól, hogy van-e az embernek munkahelye vagy nincs. Akinek van, az szidhatja a főnökét, akinek pedig nincs, az szidhatja a politikusokat. Arra vagyunk nevelve, hogy így képzeljük el a megélhetésünkért való küzdelmet. A háztartásvezetés egyértelmű kivonulást jelent ebből a csapdából, még akkor is, ha csak korlátozott mértékben, és nem mindenki számára adódik ez a lehetőség.

Szorosan kapcsolódik azonban ide egy másik furcsa megszállottság és vakság: a mezőgazdaság, az élelemtermelés kérdése. Itt is két véleménnyel találkozhatunk. Az első természetesen az, hogy minden jó úton halad, nincs okunk aggodalomra. Igaz, hogy például a műtrágyák, féregirtók és egyéb mesterséges segédanyagok egyes összetevői záros határidőn belül gyakorlatilag elfogynak, de majd megtaláljuk a módját, hogy kiváltsuk őket hozzáférhető szerekkel. Igaz, hogy az ipari élelemtermelés gyorsuló ütemben rombolja a termőtalajt, de előbb-utóbb megtaláljuk a módját a talaj nélküli mezőgazdaságnak is... A másik vélemény szerint az erőforrások megdrágulása és kimerülése katasztrofális éhínségekhez vagy extrém esetben az emberiség kihalásához is vezethet. A tények ugyanazok, a következtetések mégis szélsőségesen eltérőek. A vitát figyelve önkéntelenül valamelyik irányba sodródunk.

Visszatérő olvasóimnak nagy meglepetést nem okozok azzal, ha azt írom, egyik út sem vezet sehová. A két szélsőség ugyanis - ahogy az igen gyakran előfordul - a legfontosabb alapokban nem különbözik. A nácizmus és a sztálinizmus elnyomása, besúgóhálózata, tömeggyilkosságai és barbársága tökéletes tükörképe egymásnak, az ideológiák fennmaradó része csupán formai játszadozás. Hasonló ehhez, amit a szovjet és amerikai birodalmi befolyás művel például a magyar külpolitikával és a gazdasági döntésekkel. Az ilyen "vagy-vagy" módon felkínált lehetőségek legtöbbje azért annyira csábító, mert rendkívül kényelmesek. Egyszerűek, könnyű értük lelkesedni, vagy éppen könnyű a másikat meggyűlölni. (A hazai választási kampányt is említhetném példaként...) Nincs szükség valódi befektetésre, készen felkínálja, ingyen a szánkba rágja valaki a döntéseinket. A mezőgazdaság jelenlegi "szélsőségeire" ez fokozottan igaz... Teljesen mindegy, hogy a mostani viszonyokat vetítjük ki a jövőre, vagy apokaliptikus katasztrófára számítunk, a lényeg mindenképp az, hogy nekünk személyesen nem kell tennünk semmit. Vagy azért, mert bármibe is fogunk, az csak egy korszerűtlen, babonás ostobaság lehet, vagy azért mert a biztos pusztulás miatt teljesen felesleges.

E dogmák hívőivel azt a rossz hírt kell közölnöm, hogy a felírt problémákra nagy valószínűséggel pontosan az ember kétkezi munkája jelenti majd a megoldást, tehát mindannyian személyesen felelősek vagyunk érte. Maga a termelés jellege fog megváltozni, mert rá leszünk kényszerítve. Ez az átalakulás pedig nagy mértékben kapcsolódik a múlt héten kifejtett ház körüli gazdaságokhoz.

Ezen a ponton kell egy kissé eltávolodni a jelenlegi közvetlen viszonyainktól, és visszanézni néhány évtizeddel az időben. Hogyan működött a mezőgazdaság az ipari megközelítés elterjedése előtt? Természetesen sokféleképp, rengeteg külön szakma és szokás együttélésével. Létezett azonban egy viszonylag általános elválasztó vonal az intenzív és extenzív gazdálkodás között. Extenzív módon, nagy területen főleg gabonákat és száraz hüvelyeseket volt érdemes termelni, hiszen ezek könnyen tárolhatóak, szállíthatóak, és nagy mennyiségben is tartósan fogyaszthatóak maradnak. Ez a klasszikus földművelő, mezei munka, ekékkel, boronákkal, ökrös szekerekkel és társaikkal. A termény nem csupán a termelőt látta el például kenyérrel, hanem gyakran hosszú útra indult a különböző kereskedőkön keresztül egy távoli városi család asztalára is. Fejemre omlana a plafon, ha azt mondanám, hogy mindentudó ismerője vagyok mindennek, de túl mély ismeretek nem is szükségesek ahhoz, hogy elválasszam a mezőgazdaság másik ágától, az intenzív műveléstől.

Ide tartozik a konyhakert és a baromfiudvar, valamint az a néhány nagyobb jószág - tehén, esetleg kecske - amelyek közvetlenül a termelőt látják el egészséges élelemmel. Az intenzív termelés kisebb földterületet vesz igénybe, de ennek megfelelően az körültekintőbb tervezést és folyamatosabb figyelmet is. Egy kert talajának megóvásához nem elegendő a vetésforgó, ehhez már komposztálás, trágyázás is tartozik. A tyúkok neveléséhez nem elég beönteni nekik az eleséget, hanem ügyelni kell az egészségükre,a megjelenős betegségek terjedésére is is. Ráadásul egy ilyen ház körüli kis telep igazi ínyencfalat a tolvajoknak, járjanak azok akár négy, akár két lábon... Természetesen a búzából is lehet lopni. De a szilva, a paradicsom vagy éppen a kacsahús mégis finomabb...

A jelenlegi rendszerben a szétválasztás szinte megszűnt. A huszadik század második felében elterjesztett vegyszeres eljárásoknak köszönhetően hatalmas területeken lehet az intenzív gazdálkodáshoz hasonló körülményeket teremteni. A gyárak ontják magukból a csodaszereket, amelyet traktorral és ekével a földbe forgatva garantált a jó termés. Mérgek egész arzenálja áll rendelkezésre, hogy a kártevőket távol tartsuk. Amikor azonban ezek a módszerek elérhetetlenné válnak, a korábbi struktúra még mindig lehetséges opció marad. Ráadásul a ház körüli gazdaság termékei jellemzően pontosan a leginkább romlandó, és legkevésbé szállítható élelmiszerek. Egy tonna rizzsel akár óceánokon lehet átvitorlázni. Egy tonna paradicsomhoz ugyanakkor hűtőházak, gyors szállítóeszközök, és rothadáslassító adalékok kellenek. Aligha kérdéses, hogy az energia megdrágulása először hol jelentkezik, ha mindkét áruból importra szorulunk...

Ha tehát csak egy dolgot mondhatnék, amibe mindenkinek érdemes belefognia, amilyen hamar csak tud, az a kertészkedés lenne. Egy gyümölcsfa is számít, egy sor paprika is számít. Városi környezetben sem lehetetlen legalább egy ágyást beültetni, vagy akár egy-két baromfit tartani. Ami ötven éve normális volt, könnyen az lehet újra... Ha a kenyér drága lesz, azt még legtöbben elviseljük majd. Ha tétlenül nézzük a zöldségek és gyümölcsök eltűnését, az viszont tönkretenné az egészségünket. A mezőgazdasági munka igen komoly megvetésnek van kitéve a közgazdászok által. Az egyes országok fejlettségi szintjét például ennek a visszaszorításában mérik. Ott lehetnek igazán büszkék magukra, ahol a lakosság öt százalékánál kevesebben dolgoznak az élelemtermelésben. Csakhogy ez a kép csalóka, mert nem tart örökké. Amikor pedig egy újabb válság alkalmával egekbe szökik egyes élelmiszerek ára, akkor minden megszerzett tapasztalat és minden kitermelt falat aranyat ér majd.

A másik oldalról

Mi tagadás, múlt héten eléggé a világpolitika aktuális híreinek - legfőképp a szíriai konfliktusnak - a hatása alá kerültem, és ez megmutatkozott az itteni blogbejegyzésben is. Miközben az emberek többsége szerte a világon a nyugodt hétköznapokat éli, a nagyhatalmi elit elvont, csalfa trükkökkel és szégyentelen propagandával sokkal hosszabb távra meghatározó döntéseket hoz. Annyira megbarátkoztunk már a közel-keleti háborúk gondolatával, és annyira hozzászoktunk a szereplők egymást meghazudtoló retorikájához, hogy egyes szavak jelentése is megváltozott. Nem tiszta már, hogy mi a háború, hogy mi a bizonyíték, hogy mi a vegyi fegyver, hogy mi a diplomácia. Aki elfogultság nélkül akarja megítélni a hírek jelentőségét, mindenképpen sötétben tapogatózik.

Száz évvel ezelőtt elég volt néhány napilapot alárendelni az állami hírfolyamnak, könnyen lehet, hogy az átlagember mégis könnyebben meglátta a cikkekben a valós, igaz részeket. A tömegkommunikáció felfejlesztése, az internet meghökkentő élményt nyújt azzal, hogy az ember bármilyen hírnek utána tud nézni, aminek akar. Amit viszont nem akarunk hallani, azt nem mondja el senki. Attól mindenki meg akar kímélni bennünket. Az újságíró nem írja le, a szerkesztő nem teszi be a híradóba, a politikus nem említi kampány közben. Ami senkinek sem tetszik, az ma nem is létezik. Így aztán a rendszer még azt is megengedheti magának, hogy bárki bármiről szabadon írjon, az a néhány kirívó gondolat el fog sikkadni a megszokott mantrák áradatában... Az emberre nézve nem az a legrosszabb, ha cenzúrázott sajtót olvas. A legveszélyesebb, ha nincs is szükség cenzúrára...  "Tanítsam meg neked, mi a tudás?" - mondta Konfuciusz - "Amennyiben tudsz egy dolgot, akkor felismered, hogy tudod, és ha nem tudod, akkor felismered, hogy nem tudod - ez a tudás." Ma épp ebben a bölcsességben szenvedünk hiányt a társadalom minden szintjén... Valószínűleg épp az elit fog leginkább megdöbbenni, mikor nem sikerül kibogozni az általuk összehozott valamelyik csomót, és megremeg alattuk az egész felépítmény.

De hát mégis mit tehetünk a hétköznapokban? Van egy kimondatlan, eltitkolt kockázat, amit a legtöbben biztosan az utolsó pillanatig megpróbálnak a szőnyeg alá söpörni. Mivel próbálkozhat, aki nem szeretne struccot játszani?

A válasz elméletben pofonegyszerű. Távolságot, függetlenséget kellene kiépíteni mindentől, ami a következő években veszélynek lesz kitéve. El kell szakítani a kapcsolatokat a hanyatló rendszerekkel, mielőtt magukkal rántanának bennünket. Ha ezt önként meg merjük tenni, azzal nem csak időt nyerünk, hanem felfoghatatlan mélységű szellemi felfrissülést is. Aki csak kicsit is el tud vonatkoztatni a szokásos rutinjától, az tudja, hogy harminc év múlva a jelenlegi nyugdíjrendszer emlék lesz csupán. Tudja, hogy a jelenlegi politikai viszonyok nem vezetnek sehová. Tudja, hogy a gazdaságban - például Magyarországon - egy reményt keltő folyamat sem látszik hosszú távon. Igazi kín minden kétséget félreszorítani, és megmérgezheti azt is, ami szép az életünkben. Ezzel szemben a tudatos visszavonulás olyasmivel kecsegtet, ami a modern világban - bármennyire szomorú kimondani -egyre ritkább: önbecsüléssel. Talán fel sem fogjuk, micsoda erőt képvisel ez a kifejezés...

Mindez természetesen meg kell hogy nyilvánuljon abban a munkában is, amit a megélhetésünkért végzünk. "Az vagy, ami létrehozol" - írtam egy korábbi posztban, de messze nem csupán az én személyes megszállottságomról van itt szó. Az emberi minőséget az alkotás tényleg képes kifejezni, ellenben a fogyasztás inkább rombolja azt. Ki képvisel értéket, aki megfőzi az ételt, vagy aki megeszi? Ha csupán ennyit tudunk róluk, akkor aligha kétséges a válasz... Ezzel az egy gondolattal persze brutálisan sok mostani munkahelyet "végeztem ki". A legtöbbünket egyáltalán nem érdekli, hogy amiből élünk, hozzátesz-e valamit a világhoz vagy sem. Nem elviseljük az alkotás hiányát, hanem tudatában sem vagyunk. Arrébb toljuk a papírtömböt, még egyszer megnyomjuk a gombot, utoljára megszámoljuk a pénzt, aztán menekülünk. Menekülünk a fogyasztásba.

Vannak konkrét lehetőségeink, hogy mindezen változtassunk, olyan is akad, amit akár ma is meghúzhatunk. Kérdés, hogy észre akarjuk venni, vagy sem... Az első ilyen esély mellbevágóan egyszerű. Sokak szemében valószínűleg káromlásnak tűnik majd. Ez viszont a tényen nem változtat: nincs szüksége mindenkinek munkahelyre. Pont. A tevékeny mindennapokhoz nem szükséges a gazdaság országos, vagy akár globális egészében részt venni. A háztartásban végzett munka épp ennyire fontos és becsületre méltó.

Persze ez a munka nem egyezik meg a reklámokban látott, kisminkelt színészek által előadott szemfényvesztéssel. Azok a reklámok éppen a fogyasztás, konkrétan a vegyszerfogyasztás fellendítését célozzák, eszközük pedig a házimunka megbecsülésének szétrombolása. Pedig elvileg mindenkinek tudnia kellene, hogy nem a mosogatószer mosogat; de ha eleget halljuk, akkor elhisszük, hogy csak azon múlik... Valahogy így hittük el azt is, hogy a háztartásokra, mint gazdasági egységekre nincs szükség, mert az ipar mindennel ellát minket, amire szükségünk van. A gazdaságnak növekednie kellett, ezért már nem volt elég, ha csalásonként egy ember dolgozik az ipari gazdaságban. Kellett a második, aztán a harmadik, és időnként még a gyerekek is. Aki otthon marad, az ostoba és értéktelen, körülbelül ez a közvélekedés... És miért? Pontosan azért, mert aki a háztartás gazdaságában tevékenykedik, az független. Erről a munkáról nem lehet profitot lehúzni, nem lehet megadóztatni. Ebből nem lehet exportálni, nem lehet rá hitelt adni. Rosszabb mint a fekete munka, mert még az eredményét is csak egy szűk csoport élvezi. Mintha a Sátán teremtménye lenne.

Nincs ebben semmilyen túlzás, a háztartás ugyanis messze túlmutat a főzés-takarítás kettősségén. Ma már ebbe sem gondolunk bele. Hozzá tartozik ezer kisebb-nagyobb feladat, amellyel a nagy társadalmi rendszerektől függetleníteni tudjuk magunkat. Kisebb használati tárgyak készítése, javítása, otthonunk és a környék gondozása, a kertek és háziállatok nevelése. Csodálkoztunk valaha, hogy a nagymamánk vagy az édesanyánk miért tud feleannyi pénzből sokkal finomabb csirkepörköltet készíteni, mint mi? Azért, mert megdolgozott érte... Ha akarnám sem tudnám felsorolni, mi minden tartozhat még a házimunka körébe a természetes gyógymódoktól  gyermeknevelésen keresztül a helyi politikáig. Szinte felmérhetetlen erőforrás egy jól működő társadalomban.

Nem hiszem, hogy véletlen lenne, hogy ezt a kulcsfontosságú szerepet általában az asszonyok vállalták a régebbi időkben. Ugyanakkor a nemi szerepek és megkülönböztetés témája egy hajszállal túlmutat a mostani kérdésen... Egyszer bizonyára sorra kerül majd ez is. A lényeg most annyi, hogy - nemektől függetlenül nézve is - a háztartások felélesztése az egyik legkomolyabb fegyverünk bármilyen gazdasági krízis esetén. A kommunizmus alatti háztájik, vagy a korábbi háborúk idején elszaporodó "győzelemkertek" kristálytisztán kirajzolják ezt az irányt. A dolog azonban nem megy egyik napról a másikra, különösen akkor nem, ha nincs tanítómesterünk. A háztartás kegyetlen világ. Ott nincs kire áthárítani a felelősséget, nincs ötnapos munkahét, nincs szabadság, nincsenek béren kívüli juttatások, sőt, bér sincs. Cserébe viszont működőképes és van értelme.

Utolsó gondolatként kicsit visszatérnék a megelőzés témájához. Könnyen lehet úgy érvelni, hogy aki például szándékosan kivonja magát a munkaerőpiacról, az maga is gyorsítja a hanyatlást, hogy az ilyen ember átáll a "másik oldalra". Hiszen így nem lehet róla profitot lehúzni, nem lehet megadóztatni, stb. Aki felkészül, aki a tudatos visszavonulást választja, szinte elkerülhetetlenül ellendrukkerré, csúnyább szóval árulóvá válik. Nem ezen jelzők büszke viselésére nevelnek minket a szüleink, az vitathatatlan... A probléma azonban végeredményben ennél sokkal primitívebb: oda kell állnunk, ahol számunkra vállalható, és működő világot látunk. Ez a blog arról szól, hogy én mit látok. Mindenki maga eldöntheti, és mindenki el is dönti a saját sorsát. Ha nincs szerencsénk, akkor ezért néhányan megvetnek, kinevetnek, talán gyűlölnek is majd. Az első ítélet mégis mindig a saját ítélet, azt hiszem, érdemes arra is odafigyelni.

A szakadék szélén

Több hete foglalkozom már az itt megjelent írásokban az emberi munka szerepének, mennyiségének és minőségének átértékelésével. Amikor ugyanis az ipari civilizáció a hanyatlás következő lépcsőjéhez érkezik - és ez az időpont minden jel szerint rövidesen eljön - nem lesz más választásunk. Akkor közvetlenül arra leszünk utalva, amit életünk során megtanultunk, megszereztünk. A gazdasági, közösségi és gondolati tartalékokra egyaránt szükség lehet. Akkor már nem lesz lehetőség tervezni, mérlegelni, és ha nincs szerencsénk, vagy nem vagyunk elég erősek, akkor a változás könnyen sokkhoz vezethet. Ne értsen félre senki! A világnak nem lesz vége sem holnap, sem öt év múlva. Az élet aligha adja meg nekünk a hirtelen megsemmisülés kényelmét. A nyugalomért meg kell dolgozni, ki kell érdemelni, és nem azzal a módszerrel, ahogy a stresszt előidéztük.

Azt hiszem, nem árt, ha körülírom, miféle eseményeket is jelenthetnek az első bekezdés jelenségei a valóságban. Természetesen nincs kristálygömböm, nincs semmilen tételes menetrendem a jövőről. még a heti lottószámokig sem látok el. Arról viszont van egy nagyon szilárd elképzelésem, hogy milyen jellegű évek, évtizedek várnak ránk. A történelem nem ismétli meg önmagát, de igen gyakran rímel, és ez nem véletlen. A sztori ugyanis emberekről szól, az emberek alapvető tulajdonságai pedig néhány ezer év alatt alig változnak.

A rögtön érkező válaszreakció erre a kijelentésre az lenne, hogy nevetséges a részecskegyorsítókkal és szuperszonikus repülőgépekkel felszerelt modern világot az a sarlós-lándzsás ókorhoz hasonlítani. Ez a válasz tökéletesen jellemző lenne a mai világunkra. Nemcsak a belőle sugárzó gőg miatt (bár az is jellegzetes), hanem azért is, mert abszurd módon teljesen figyelmen kívül hagyja az eredeti állítást. A technológia és a technikai tudás eszközök, az ember viszont - ha nem akar megnyomorodni - nem lehet egyenlő az eszközeivel. Az ókori bölcsességek, az irodalmi alkotások és az akkor felismert emberi problémák teljesen érvényesek ma is, és bármilyen kínos ez a technológia hívői számára, a civilizációk sorsa pontosan ilyen tényezőkön múlik.

A civilizációs hanyatlásról tehát lehet általában beszélni. El lehet mondani, hogy általában hasonlatos egy egyenetlen hegyoldalon való legördüléshez, a hirtelen zuhanásokat hosszabb, látszólag nyugodt periódusok szakítják meg. Utólag visszanézve - jó néhány emberöltő múlva - valószínűleg úgy értékelik majd az utódaink, hogy az ipari civilizáció első nagy krízise a huszadik század első felében játszódott le. A két nagy háború és a gazdasági válság brutális, máig észrevehető nyomokat hagyott a modern társadalmakban, máig nap mint nap témát szolgáltatnak a politikai vitákhoz. Ez a pusztító időszak a modern világ bölcsőjét, Európát viselte meg leginkább, amely azóta is folyamatosan lefelé tart a jelentéktelenség lejtőjén. Hiába az azóta látott békésebb évtizedek, azt a gazdagságot, virágzást és lendületet, amelyet 1900-ban bárki érezhetett, aligha fogjuk társadalmi szinten ismét megélni.

Az akkori változások egyik legfontosabb mozgatórugója a domináns globális nagyhatalom, a Brit Birodalom hanyatlása szolgáltatta. A britek szinte a Föld minden pontján megjelentek akkoriban, valószínűleg szélesebb befolyási övezettel rendelkeztek, mint amit valaha bármilyen állam el tudott érni, beleértve a jelenlegieket is. Bár őszintén szólva ezt alighanem kiterjeszthetjük a jövőre is, mivel az olcsó, bőséges energia korának lejártával rengeteg hódítási lehetőség örökre lezárul...Sorakoztak a trónkövetelők, elsősorban a németek, az amerikaiak és az oroszok, a keletkező zűrzavarból pedig utóbbi kettő került ki győztesen. A mai Amerika bukása semmivel sem ígérkezik kevésbé sokkolónak, mint ez az időszak. És nem kevés jel mutat rá, hogy lassan esedékessé válik. Képzeljük el, hogy a "boldog békeidőkben" fölnőtt generáció hogyan élte meg a totális ipari háború borzalmait! Milliók haltak meg, nyomorodtak meg, és egész vidékek néptelenedtek el. Előzőleg senki nem hitte, hogy bármi ilyesmi vár rájuk. Még a hadüzenet után is arra számítottak, hogy a katonák karácsonyra hazatérnek... Mindhiába. Ahogy akkor megtörtént, úgy megtörténhet újra, velünk is. Nem pontosan ugyanaz, de valami kínosan hasonló. Ebben a szellemben érdemes figyelni a napi híreket a Föld minden tájáról.

Vajon a magyarországi állások hány százaléka függ közvetlenül valamilyen globális tényezőtől? Gyanítom, hogy igen nagy ez az arány. A multinacionális vállalatok, a felturbózott export és import, a chilei barackok és vietnami fényképezőgépek uralma néhány hét alatt megrendülhet. Ismerjük ezt a rendszert, jó ideje működik körülöttünk. Az esetleges kifogásokat elhallgattatják az előnyei, például az ilyen munkák viszonylagos egyszerűsége. Jelentkezés, interjúztatás, betanítás, előléptetés, juttatások és így tovább. Helyi környezeti körülményektől teljesen független tevékenységet végzünk, beszélgetünk az ausztrál vagy kínai kollégánkkal, de szomszédunkkal szinte soha. Tudjuk hogyan kell weblapot szerkeszteni, de egy fát nem ismerünk fel a leveléről. Mindenkinek a belátására bízom, hogy mit hozna el számunkra egy komolyabb krízis. Sokaknál nyilván rögtön előtérbe nyomul majd a reflex, hogy egyáltalán nem lesz háború, és hogy felesleges beszélni róla. Vagy az, hogy a hadüzenet utáni percben megsemmisül minden, ezért a felvetett kérdések értelmetlenek. Szerintem egyik sem nyújt igazi, becsületes választ...

Azért hoztam fel mindezt, mert igazán ostobán érzem magam, hogy a kézzelfogható alkotó munka és a mindennapi élethez szükséges szolgáltatások helyi biztosítása mellett érvelek a mai körülmények között. Hirdessem azt, hogy mindenki menjen ki a kertjébe és ásson fel néhány ágyást? Hogy vegyen néhány baromfit? Hogy tanuljon meg főzni vagy varrni? Vannak ismerőseim, akik valószínűleg hátrahőkölnének egy ilyen "támadástól". (Mellesleg nem elképzelhetetlen, hogy páran már meg is tették...)  Teljesen érthető, hiszen az értékrendjük ezzel jórészt nem egyeztethető össze. A valóság azonban nem azt jutalmazza, aki ragaszkodik a rideg elvekhez, hanem azt, aki nyitott szemmel jár és képes alkalmazkodni. A döntés végső soron személyesen születik meg, és csak az fog hanyatlásról beszélni, aki már szembesült vele, és felismerte.

Ha a jövőt fürkésszük, akkor a rövid távon látható káoszt hosszabb idő elteltével egyre biztosabb sejtések váltják fel. A történelmi múlt alapján felsorolható néhány olyan gazdasági forma vagy munkamódszer, amely egy hanyatló civilizációs rendszer kereteihez viszonylag jól alkalmazkodik. Legalább két ilyen lehetőségre szeretnék kitérni a következő hetekben. 

Százszor is, végül is

Mindenképpen szeretném elkerülni, hogy ezekben az írásokban úgy tűnjön fel, mintha valamilyen utópiát képviselnék. Valójában éppen az ellenkezője az igaz, korábban ezért is töltöttem például hónapokat a különböző politikai ideológiák kritizálásával... Lehetetlen álmok kergetésével csak messzebbre kerülhetünk az elviselhető, vagy ne adj'Isten boldog mindennapoktól. Nézetem szerint nem létezik tökéletes világ, a mi szerepünk pontosan az, hogy meglássuk az élet szépségét abban, ami a rendelkezésünkre áll.

Így aztán azt sem állíthatom, hogy legutóbb valamilyen különleges, mindenre gyógyulást nyújtó gondolatra akadtam volna. A munkához való hozzáállásunk átértékelésével rengeteg kitűzött célunkat el kell, hogy felejtsük, és ezzel a lépéssel rengeteg igényünkből lejjebb kell adnunk. Már csak azért is, mert ez a döntés szükségszerűen más jellegű munkavégzés felé terelne mindenkit. „Az vagy, amit elfogyasztasz”, manapság ezt a tanítást szívjuk magunkba a levegővel is. Az emberi történelem nagy részében ezzel szemben egy teljesen más hitvallás volt az uralkodó: „az vagy, amit létrehozol”. Az anyagi igényeknél magasabb rendűek a szellemi igények, és a külső szemlélő számára látványos céloknál lényegesebbek a csak belülről ellenőrizhető célok.

Kétségtelen, hogy az ipari civilizáció gerincét adó ipari és hivatalnoki állásokban is sokan megtalálják, amire szükségük van. Általában azonban a mai ember számára ez csupán pénz és karrier, azaz valami, ami anyagi jellegű, és valami, ami kifelé mutatós. Egyszerűen ebben a rendszerben nőttünk fel. De mit is várhatnánk, ha a fogyasztáshoz igazítjuk az értékrendünket? Megszerezzük, amit akarunk, és legyőzünk minden akadályt. Ami ebbe a mintába nem illik, azt mind az úgy nevezett szabadidős tevékenységek táborába kell sorolni, így aztán szükségszerűen ide fog kerülni a szellemi felfrissülés és a belső egyensúly megkeresése is.

Van azonban egy mélyen rejlő tulajdonsága ennek az egész számításnak, amelyet szeretünk figyelmen kívül hagyni. Szeretjük szőnyeg alá söpörni, hogy amit ezen az úton elérünk – bármi is legyen az – csak időleges lehet. Mindig van egy újabb verziójú okostelefon, mindig feljebb lehet lépni az irodai ranglétrán is. Mindig lehet több pénzhez jutni, és nagyobb befolyásra szert tenni. Ha csak erre figyelünk, akkor előbb vagy utóbb pusztító csalódásként ér majd az öregedés és belerokkanunk a fiataloktól elszenvedett vereségekbe. Ráadásul az egész rendszer sem működhet örökké, mert ugyanúgy kizsákmányolja a környezetét, mint magukat a résztvevőket. Egyre több és több lesz a munkaidő, és egyre kevesebb erőforrás jut bármi egyébre. Ady Endre halhatatlan versét így is lehet érteni:

Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.

Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbusong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.

Mi történik, ha ezzel szemben az alkotás útját választjuk? Néhány dolog bizonyos. Például biztosan nem lesz pénzünk a legújabb okostelefonra (vagy akár egy régebbi modellre sem...), és kevesen irigykednek majd a beosztásunkból fakadó hatalmunkra és befolyásunkra. De ez még nem mond el mindent. Aki az életét annak szenteli, hogy létrehozzon valamit, annak nem lesz szabadideje, pontosabban annál nem válik el a munka a pihenéstől. Ez az ember például tánc közben is a harcot, harc közben is a kerti munkát, és a kerti munka közben is a gyermeknevelést gyakorolja. Mert tudatában van, hogy amit tesz, annak következményei vannak. Ez az életmód folyamatos, igazi szellemi kihívást jelent, az ilyen igénybevételnek való megfelelés mégis nyugalmat áraszt.

A jelenlegi munkakörök nagy részében ez a hozzáállás eleve megközelíthetetlen. Legtöbben valamilyen elképzelhetetlenül nagy gépezet apró fogaskerekét személyesítjük meg, és alig van némi rálátásunk, hogy mit miért teszünk. Minden értéktől lecsupaszított tevékenységet végzünk, amelyet legtöbbször szinte kizárólag a közvetlen munkatársakkal való emberi kapcsolatok tesznek elviselhetővé. Ki vagyunk szolgáltatva a munkaadónknak, cserébe viszont anyagi biztonságot kapunk, és olyan társadalmi rendszerekhez férünk így hozzá, mint a nyugdíj vagy az egészségügyi ellátás. 

Ennek hátat fordítani egyáltalán nem egyszerű. Szükség van hozzá egy foglalkozásra, ami az elménket, testi adottságainkat, kézügyességünket, ritmusérzékünket, vagy bármilyen egyéb képességünket önállóan vagy a helyi közösséggel összekapcsolódva képes kihasználni. Aki saját maga készít el egy hasznos terméket, az biztos lehet saját értékében, nincs mások ítéletére utalva. Csak attól kell félnie, ami a szeme előtt van. Az ilyen embert sokkal kevésbé érik igazán pusztító meglepetések. Ha bárki konkrétan összeveti a mai keresetét azzal, amit teszem azt földművesként, kádárként vagy kézművesként „vinne haza”, akkor könnyen lehet, hogy vissza fog hőkölni... Egy percig sem fogom vitatni ezt az érvet. Ezzel – ha a jelenlegi folyamatokkal továbbra is lehet számolni - jó részben meg is fosztanánk magunkat a fent említett nyugdíjtól, egészségügyi ellátástól és társaiktól. Mivel azonban ezek a rendszerek egyébként is hanyatlásuk szembeötlő fázisába értek, számomra egyértelműnek tűnik, hogy melyik választás igazodik inkább a jelenlegi helyzetünkhöz...

Szinte mindenkinek van egy hobbija, amivel szívesen foglalkozik, és ez igen gyakran egy régi, letűnt mesterséggel áll szoros kapcsolatban. Valami olyasmivel, ami gürcölést, szöszmötölést, trükköket és ügyességet igényel. Mint a fazekasság, a ruhakészítés vagy az állattartás. Sajnos manapság ezek a dolgok kis túlzással haszontalan kedvtelésnek vannak feltüntetve, azok az állások pedig, amelyben ilyesmire van szükség, nem élveznek túl nagy megbecsülést. A társadalom arra törekszik, hogy gépek végezzenek el minden feladatot, ez pedig az emberek többsége számára csak a gépkezelés lélektelen robotját tartogatja.

Természetesen nem várhatom el, hogy holnap reggel minden kedves olvasó vállt vállnak vetve induljon vadászni, bútort faragni vagy kosarat fonni, de azt igenis a legőszintébben tudom szorgalmazni, hogy mindenki válasszon legalább egyvalamit, amihez a szó valódi jelentésében érteni akar. Mert aki egész nap papírokat tologat, elvont terveket rajzol, híreket elemez vagy pénzt számol, annak a munka tényleg csak tehertétel. Ezt pedig nem engedhetjük meg magunknak. Egy olyan korban, amikor a dráguló és ritkuló energiaforrások fokozatosan visszahelyezik a vállunkra a létünkkel járó összes gondot és bajt, mindannyiunknak a lényegre kell majd összpontosítania, és közvetlenül azért kell dolgoznia. Az élet szépségéért. A szegénység és a bizonytalanság nem enged meg semmi mást.

A felmerülő lehetőségek száma csillagászati. Ráadásul – és ez az igazán súlyos tétel – aki ezt a szemléletet el tudja érni, azt jóval nehezebben veri le a lábáról bármilyen csapás. A megbénult ács leülhet a szövőszék mellé, mert az a kihívás csak anyagi téren eltérő, szellemileg szinte ugyanaz. Aki egy mesterséget valóban megszerzett, abban már ott van a gyökere ezer másiknak is. Könnyebben lát neki egy új kihívásnak, szívesen beszél a munkájáról. Elmondható ez a gépezetből kiesett fogaskerékről is?

Talán jobban járunk, ha nem dobjuk föl azt a bizonyos követ, vagy legalább idejében elkapjuk. Máskülönben nem tudjuk, milyen lesz a földetérés. Mert tényleg mindig az a vége.

A munka öröme

Van egy döbbenetesen egyszerű megfogalmazása annak, amiről hónapok óta regélek e blog hasábjain. Ez a megfogalmazás önmagában rámutat arra, hogy milyen mélységű változtatásokra van szüksége a mai társadalomnak. Így szól: a jelen gazdasági problémáit nem a kudarcaink, hanem a sikereink okozzák. Igen, elérkeztünk arra a pontra, ahol a régi út téglafalba ütközik. Most a megszokott reflexek csődöt mondanak, a legkárosabb reakció lenne vakon beletaposni a gázpedálba.

Ebben a témában valójában nagyon furcsán veszi ki magát ez az autós hasonlat... De ha már felhoztam, akkor tovább is lehet vinni. Az autó - ahogy az bizonyos mértékig Detroit múlt heti példáján is megmutatkozott - önmagában megtestesíti az ipari civilizáció számos kulcsfontosságú jellemzőjét. A nagy sebességű közlekedés és közúti szállítmányozás korábban elképzelhetetlen távlatokat jelent, szó szerint véve és képletesen egyaránt. Hogy egy távoli példát említsek, ma már valóban elég egy egészen apró szakterületet művelni a megélhetésünkhöz, mert könnyen eljuthatunk olyan helyekre, ahol pont arra van szükség. De a földrajzi mozgékonysággal például a társadalmi mobilitás is együtt jár: senki sincs olyan mértékben bezárva  a saját faluja, a saját utcája és családja körébe, mint az autó előtt. Mindez nekünk természetesnek tűnik, de egyáltalán nincs kőbe vésve.

Ez azonban nem minden. Mindannyian tudjuk, hogy az üzemanyag fosszilis energiahordozókból származik, ezért az autóipar hatalmas kihívásoknak néz elébe. Ezzel kapcsolatban sokan reménykednek abban, hogy ha a fejlesztéseket megfelelő irányba fordítjuk, akkor ez a tényező kiiktatható. Villamos vagy hidrogénes hajtás, energiatakarékos motorok, és még sorolhatnánk a további kísérleteket. Ha ezek bejönnek - gondolhatjuk - akkor nem lesz itt semmi gond. A csúcstechnika majd segít, ez a dolga.

Csakhogy az üzemanyag csupán egy az autó számtalan függősége közül. Hiszen szüksége van megfelelő minőségű utakra, szüksége van a működő benzinkutak hálózatára, szüksége van az egész gyártási és javítási intézményrendszerre. Ezek mindegyike alá van vetve ugyanazoknak a válságjelenségeknek, mint a 95-ös oktánszámú benzin... Segítenének rajtuk az imént említett technológiák? Egyáltalán nem, sőt, éppen ellenkezőleg. Ezek a műszaki megoldások újabb függőségeket jelentenek, például a villamos hálózat is nélkülözhetetlenné válhatna a működéshez, netán olyan hidrogéngyárak és tárolási módszerek kellenének, amelyek még nem is léteznek. Ez az út nem vezet sehova. Elmúlt az az idő, amikor az ilyen beidegződések garantálták a sikert.

Kis léptékben, rövid időre talán beválhat, ha néhányan megtartják ezt a mintát. Könnyen lehet, hogy látunk majd hidrogénautókat, amikor a lakosság többsége egyáltalán nem tud majd gépkocsit venni, és lehet hogy látunk majd olyan háborúkat, amelyeknek legfontosabb csatái informatikai eszközökkel dőlnek el. A teljes társadalom viszont nem haladhat tovább ebbe az irányba. A függetlenség, a maradandóság és a mértékletesség felé kell fordulnunk. A konkrét  példánk esetében ez valószínűleg az autó fokozatos eltűnését jelenti majd. Ez a gép egy bizonyos szempontból különleges korszak, az olcsó, bőséges energia korszakának szülötte, anélkül aligha létezhet.

Igen ám, de mit kezdünk, ha már nincs gépkocsi a fenekünk alatt? Így néznek ki a jövő igazi kérdései... Rengeteg dologban egyre inkább saját magunkra és minket közvetlenül körülvevő helyi közösségre leszünk utalva. Sokkal többet kell majd dolgoznunk azért, hogy a mai értékrend szerint jóval szegényesebb körülményeinket fenn tudjuk tartani... Bár ha belegondolok, sokan már ma is a bőrükön érzik ezt a folyamatot.

A legfontosabb teendőnk ugyanakkor nem az önsajnálat, hanem az értékrendünk átalakítása. Lehet ugyanis olyan életmódot követni, amelyben az anyagi gazdagság nem elsődleges szempont. Valójában a klasszikus vallások mindegyike egy-egy ilyen életmódot képvisel, évezredes múltjuk pedig bármilyen hitetlenkedőnek elegendő bizonyítékot kell, hogy nyújtson. A gazdaság szempontjából nézve mindez az emberi munka szerepének átértékelését is magában foglalja. A modern szemlélet szerint a munka csupán szükséges rossz, ami útjába áll a boldogságot nyújtó fogyasztásnak. Épp ezért igyekszünk is kiküszöbölni, ahol csak lehet.

Volt már arról szó, hogy a legnagyobb fogyasztás megcélzása nem  magától értetődő. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy csak itt kereshetjük a boldogságot. Ehhez kapcsolódóan az eszközök is megváltoznak, az úgy nevezett csúcstechnika helyét könnyen használható, egyszerű, független módszerek, a gépek helyét szerszámok veszik át. A keletkező űrt pedig emberi tudással és munkával kell kipótolni. Ha élhető világot szeretnénk, akkor az ilyen munka nem lehet lélektelen robot, de nem is kell annak lennie. A változatos, kihívást jelentő feladatok felfrissítik az ember elméjét és egészségét, és a gyakorlása során elnyert készségek - kézügyesség, izomerő, koncentráció, kreativitás - is erősítik egymást. Az ősi népi művészet és mozgáskultúra például egyáltalán nem alábbvaló annál, amit új és forradalmi dolognak gondolunk. Semmi sem írja le ezt jobban J. C. Kumarappa indiai filozófus következő mondatainál:

"Ha a munka természetét megfelelően értékeljük és ezt a gyakorlatba is átvisszük, a munka ugyanúgy fog viszonyulni a magasabb képességekhez, mint az eledel a fizikai testhez. Táplálja és megjeleníti a felsőbb embert, és arra serkenti, hogy képességei legjavát nyújtsa. Szabad akaratát a megfelelő irányba tereli, és a benne lévő állati erőket egyre újabb csatornákba vezeti. Kiváló hátteret nyújt ahhoz, hogy az ember megmutathassa a maga értékrendjét és kifejleszthesse a személyiségét."

Bizonyára lesz, aki a leírtak alapján azt gondolja majd, hogy naiv vagyok. Pedig ez az átalakulás olyan folyamatokhoz kötődik, amelyeket egyelőre viszonylag kevesen vagyunk hajlandóan egyáltalán tudomásul venni. Mint mindennek, a hanyatlásnak is legalább két oldala van. A sikereink üldöznek minket, ez igaz, ezzel egy időben viszont ami ma kudarc, holnap talán életünk alapja lehet. Személyesen rajtunk múlik, hogy mit veszünk észre és mi ér meglepetésként. Legközelebb megpróbálok egy lépéssel közelebb kerülni ahhoz, hogy hogyan is nézhet ki ez a gyakorlatban.

Lavina lassított felvételben

Képzeljük el a Föld leggazdagabb országának leggazdagabb városát! Több mint másfél millió lakos, virágzó kultúra és világviszonylatban is jelentős gazdasági teljesítmény jellemzi. Az itt előállított termékek különleges presztízzsel bírnak és szimbólumai az egész ország, a mögöttes ideológia és társadalmi rendszer sikerének. A gyárak minden korábbinál gyorsabban és jobb minőségben termelnek, a dolgozók pedig jó fizetéshez jutnak, amelyből a közeli szolgáltatásokon keresztül mindenki részesedik. Építészeti mesterművek emelkednek és a bátor, művészi kísérletezésre is jut forrás. Ez a város a megvalósulóban lévő, de továbbra is lenyűgöző lehetőségeket sejtető álmok hazája.

Most nézzünk rá ugyanerre a helyre 60 évvel később! Az ábrándok rémálommá változtak... A fennkölt célokat és kihívásokat a helyiek régen elfelejtették, mára sokuknak a puszta hétköznapi túlélés hajszolása teszi ki az idő nagy részét. Az egykori hírnév és tisztelet maró gúnyba fordult, az egykor szellemi táplálékot nyújtó közösségi élet helyét pedig átvette a közbiztonság szinte teljes hiánya és a szétkorhadó mesterséges környezettel való birkózás. A soha meg nem javított vandál károkozás, az elhagyott utcákban potyogó vakolat és a régi időkből származó - és hatását évtizedekig kifejtő - szennyezőanyagok keretbe foglalják az egész élményt. Nem készül itt már semmi. Aki csak teheti, a lehető legmesszebbre próbál menekülni, a település lélekszáma ennek megfelelően drasztikusan - több mint egymillió fővel - csökkent, ami csak erősít minden pusztító tendenciát. A siker emblémája kínos porfészekké vált, az ország valódi nagyságában pedig jó néhányan most kezdenek el kételkedni.

Talán valaki megmutatja - vagy megírja - majd azt a modern regényt, ami igazán meg tudja ragadni az ilyen folyamatok emberi oldalát. Két bekezdés csak kóstolónak lehet elég. Az viszont az olvasóknak remélem feltűnt, hogy a fenti történet nem az én képzeletem szüleménye saját, innen-onnan összekapart gondolataim megtámogatására. Nem, ez tényszerű leírás volt egy valós helyről, amely az ötvenes évektől napjainkig a romlás teljes pályáját bejárta. Úgy hívják: Detroit.

Detroit pénzügyi csődje néhány pillanatra fényt vetett több olyan problémára, melyek sokkal szélesebb körben fellelhetőek, ha nem is ennyire egyértelmű formában. Hozzáteszem, ami kívülről eltéveszthetetlen, belülről eleve nem biztos hogy az... Fogadni mernék, hogy az amerikai "Rust Belt", tehát a közelítőleg a régi ipari központok lakosságának jó része természetesnek veszi a mostani helyzetet. A fiataloktól ez ugyebár egyáltalán nem meglepő, az idősebbek pedig nem szeretik kínozni magukat az emlékezéssel. Ismerős dolog ez, nem kell érte messzire menni. Nógrádról, Borsodról vagy éppen Szabolcsról sem mindig ugyanaz jutott az emberek eszébe, mint most.

Hogy mégis mi a történelem ezen apró szeletének tanulsága? Világos mint a Nap: az hogy semmi nem tart örökké. Ráadásul ami erre nem is törekszik, az gyakran tényleg gyorsan véget ér. Detroit a nagyszerű földrajzi adottságokra és az ipar - főként az autóipar - mohóságára épült. Mondanom sem kell, az utóbbiba szeretnék belekötni, mert a fékezhetetlen éhség és gyorsítás nemcsak az elkerülhetetlen kudarcot jelenti, hanem hosszan tartó, akár maradandó károkat is okozhat. A Földön nem létezhet végtelen növekedés, ez egy korlátos környezet, amelyben mindig mindennek ára van. Ha bármit - tényleg bármit - megkaparintunk, akkor azzal megfosztunk tőle valakit mást. Talán ez a "valaki" egy személy, talán egy növényfaj vagy egy tengeráramlat, de végül minden tett visszahat oda, ahol a nekünk fontos dolgok rejtőznek.

A "vakációm" előtti hetekben körüljárt témától, a modern csúcstechnika gazdasági jelentőségétől kicsit ezzel messzire kanyarodtam (belevágva egyébként a következő jelentős területbe), de úgy gondolom, szükség van arra, hogy a blog alcímében szereplő hanyatlás képe a lehető legtisztább legyen. Nem csupán azért foglalkoztam itt a harmadik világ országainak példájával, mert ezek a jelenlegi világrend beépített buktatóinak hatását "élvezik", bár ez is igaz. Legalább ilyen lényeges volt az a megfontolás is, hogy a jövőben sok tekintetben hasonulni fogunk ezekhez az országokhoz. Detroit mellbevágó szemléltetés e gondolathoz.

A példa remélhetőleg rámutat arra is, hogy a hanyatlás nem választás kérdése, hanem szerves része mindannak, ami körülöttünk zajlik. Beleolvastam néhány angol nyelvű vitába, amelyben a résztvevők Detroit vezetésének pártkötődésével magyarázták az egész folyamatot. Szemlátomást maguk sem hitték már ebben a bűnbakhajszolásban. Hatvan hosszú év alatt nem lehet mindig rossz döntést hozni, nem létezik, hogy egy teljes közösség csupán néhány személy - vagy akár egy szűk elit réteg - miatt zátonyra fusson. Ehhez a kudarchoz az összes lakos, minden leírt szó és minden legyártott autó hozzájárult. Senki nem mondott ellent, mert a dolgok normális menetét nem akarta megbontani. A dolgok normális menete pedig ide vezet.

Ha úgy tetszik: a csőd oka nem néhány rossz vezetési döntés, hanem az egész vállalkozás alapvető hibája. A modern iparnak pontosan ez a sorsa, amikor kiaknázza és kimeríti a természet erőforrásait, például a könnyen hozzáférhető tüzelőanyagokat, a tiszta ivóvízkészletet, vagy az éghajlat stabilitását. Detroit persze - jelképes mivolta ellenére - csak egy szűk földrajzi környezet, az általános helyzet ennél azért bonyolultabb. A teljes ipari civilizáció minden bizonnyal több évszázad alatt gördül le ugyanezen a bukkanós lejtőn, mert egészként sokkal több tartalékkal bír.

Melyek ezek a tartalékok, melyek a teljes rendszert valamivel tartósabbá teszik? Például az, hogy a Föld bolygóról - hacsak nem feltétel nélküli sci-fi hívők vagyunk - nem lehet elköltözni. A "menekülés" egyetlen opciója a halál... Ezt az utat jóval kevesebben - a teljes lakossághoz képest elenyészően kevesen - választják önként. Minden valószínűség szerint az egészségügyi ellátás, a politikai stabilitás, illetve az államközi béke is megbomlik, tehát számolnunk kell rengeteg gyásszal. Fel kell készülnünk rá. Néhány évtized azonban nem vet véget a világnak.

A válságok élét tompítja az is, hogy a földrajzi körülmények változása miatt egy-egy térség sokkal tovább ellen tud állni a pusztulásnak, mint más helyek. Ha jólétünk a nemzetközi turizmusból ered, akkor több okunk van aggódni, mint ha a helyi mezőgazdaságból élünk. Az USA olajipara addig él, amíg maga a birodalom, a Közel-Keleten viszont még hosszú jövője lehet a bányászatnak. Az afrikai Száhel régió elsivatagosodása milliók túlélését érinti napjainkban is, az Egyenlítőtől délre viszont ezek a folyamatok jóval visszafogottabbak.

Hasonló hatást fejt ki az ipari kutatás és oktatás által felhalmozott tudás. Hiába a tárgyi feltételek pusztulása, az emberi hagyományok ennél lassabban engednek. Abszurd a feltételezés, hogy egy-két emberöltővel a mai állapot után írástudatlan kannibál hordák járják majd a vadonná vált világot. A mai kultúra hívei mindent megtesznek majd a fenntartásáért, ez vitathatatlan. Idővel mégis el fognak tűnni a mesterséges intelligencia vívmányai, érdektelenné válik majd a kvantumfizika, és az elektronikus zene is legjobb esetben régészeti leletté silányodik. Épp abban az ütemben, ahogyan az utolsó, jelképes funkciójuk is feleslegessé válik.

Egy város csődje tehát nem a világ, a lényeg azonban közös: a hanyatlás ténye helyett a módját tudjuk befolyásolni. Esetleg kiindulhatunk abból is, hogy okosabbak vagyunk Detroitnál, a szovjeteknél, a kínai császároknál, a rómaiaknál, a majáknál és az egyiptomiaknál, be sem fejezve a sort... Nem kell, hogy minden válság váratlanul érjen bennünket. Az a kérdés, hogy az ipari civilizáció csillaga végül leszáll-e, nem napjaink problémája, ez már az első gőzmozdony üzembe állásával és sikerével bőven eldőlt. Mint egy bankhitel: ha már felvettük, akkor azt valakinek ki kell fizetnie... Ma azt kellene kitalálni, hogy hogyan változtassunk. A normális út ugyanis lefelé vezet.

-----

Tudatában vagyok, hogy a szünet sajnos hosszabbra húzódott, mint kihirdettem, ezúton kérek elnézést azoktól, akik esetleg bosszúsak voltak emiatt. Technikai gondok, illetve sajnos a hanyagságom szólt közbe. A bejegyzések mostantól a korábbi ütemben folytatódnak.