Százszor is, végül is

Mindenképpen szeretném elkerülni, hogy ezekben az írásokban úgy tűnjön fel, mintha valamilyen utópiát képviselnék. Valójában éppen az ellenkezője az igaz, korábban ezért is töltöttem például hónapokat a különböző politikai ideológiák kritizálásával... Lehetetlen álmok kergetésével csak messzebbre kerülhetünk az elviselhető, vagy ne adj'Isten boldog mindennapoktól. Nézetem szerint nem létezik tökéletes világ, a mi szerepünk pontosan az, hogy meglássuk az élet szépségét abban, ami a rendelkezésünkre áll.

Így aztán azt sem állíthatom, hogy legutóbb valamilyen különleges, mindenre gyógyulást nyújtó gondolatra akadtam volna. A munkához való hozzáállásunk átértékelésével rengeteg kitűzött célunkat el kell, hogy felejtsük, és ezzel a lépéssel rengeteg igényünkből lejjebb kell adnunk. Már csak azért is, mert ez a döntés szükségszerűen más jellegű munkavégzés felé terelne mindenkit. „Az vagy, amit elfogyasztasz”, manapság ezt a tanítást szívjuk magunkba a levegővel is. Az emberi történelem nagy részében ezzel szemben egy teljesen más hitvallás volt az uralkodó: „az vagy, amit létrehozol”. Az anyagi igényeknél magasabb rendűek a szellemi igények, és a külső szemlélő számára látványos céloknál lényegesebbek a csak belülről ellenőrizhető célok.

Kétségtelen, hogy az ipari civilizáció gerincét adó ipari és hivatalnoki állásokban is sokan megtalálják, amire szükségük van. Általában azonban a mai ember számára ez csupán pénz és karrier, azaz valami, ami anyagi jellegű, és valami, ami kifelé mutatós. Egyszerűen ebben a rendszerben nőttünk fel. De mit is várhatnánk, ha a fogyasztáshoz igazítjuk az értékrendünket? Megszerezzük, amit akarunk, és legyőzünk minden akadályt. Ami ebbe a mintába nem illik, azt mind az úgy nevezett szabadidős tevékenységek táborába kell sorolni, így aztán szükségszerűen ide fog kerülni a szellemi felfrissülés és a belső egyensúly megkeresése is.

Van azonban egy mélyen rejlő tulajdonsága ennek az egész számításnak, amelyet szeretünk figyelmen kívül hagyni. Szeretjük szőnyeg alá söpörni, hogy amit ezen az úton elérünk – bármi is legyen az – csak időleges lehet. Mindig van egy újabb verziójú okostelefon, mindig feljebb lehet lépni az irodai ranglétrán is. Mindig lehet több pénzhez jutni, és nagyobb befolyásra szert tenni. Ha csak erre figyelünk, akkor előbb vagy utóbb pusztító csalódásként ér majd az öregedés és belerokkanunk a fiataloktól elszenvedett vereségekbe. Ráadásul az egész rendszer sem működhet örökké, mert ugyanúgy kizsákmányolja a környezetét, mint magukat a résztvevőket. Egyre több és több lesz a munkaidő, és egyre kevesebb erőforrás jut bármi egyébre. Ady Endre halhatatlan versét így is lehet érteni:

Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.

Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbusong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.

Mi történik, ha ezzel szemben az alkotás útját választjuk? Néhány dolog bizonyos. Például biztosan nem lesz pénzünk a legújabb okostelefonra (vagy akár egy régebbi modellre sem...), és kevesen irigykednek majd a beosztásunkból fakadó hatalmunkra és befolyásunkra. De ez még nem mond el mindent. Aki az életét annak szenteli, hogy létrehozzon valamit, annak nem lesz szabadideje, pontosabban annál nem válik el a munka a pihenéstől. Ez az ember például tánc közben is a harcot, harc közben is a kerti munkát, és a kerti munka közben is a gyermeknevelést gyakorolja. Mert tudatában van, hogy amit tesz, annak következményei vannak. Ez az életmód folyamatos, igazi szellemi kihívást jelent, az ilyen igénybevételnek való megfelelés mégis nyugalmat áraszt.

A jelenlegi munkakörök nagy részében ez a hozzáállás eleve megközelíthetetlen. Legtöbben valamilyen elképzelhetetlenül nagy gépezet apró fogaskerekét személyesítjük meg, és alig van némi rálátásunk, hogy mit miért teszünk. Minden értéktől lecsupaszított tevékenységet végzünk, amelyet legtöbbször szinte kizárólag a közvetlen munkatársakkal való emberi kapcsolatok tesznek elviselhetővé. Ki vagyunk szolgáltatva a munkaadónknak, cserébe viszont anyagi biztonságot kapunk, és olyan társadalmi rendszerekhez férünk így hozzá, mint a nyugdíj vagy az egészségügyi ellátás. 

Ennek hátat fordítani egyáltalán nem egyszerű. Szükség van hozzá egy foglalkozásra, ami az elménket, testi adottságainkat, kézügyességünket, ritmusérzékünket, vagy bármilyen egyéb képességünket önállóan vagy a helyi közösséggel összekapcsolódva képes kihasználni. Aki saját maga készít el egy hasznos terméket, az biztos lehet saját értékében, nincs mások ítéletére utalva. Csak attól kell félnie, ami a szeme előtt van. Az ilyen embert sokkal kevésbé érik igazán pusztító meglepetések. Ha bárki konkrétan összeveti a mai keresetét azzal, amit teszem azt földművesként, kádárként vagy kézművesként „vinne haza”, akkor könnyen lehet, hogy vissza fog hőkölni... Egy percig sem fogom vitatni ezt az érvet. Ezzel – ha a jelenlegi folyamatokkal továbbra is lehet számolni - jó részben meg is fosztanánk magunkat a fent említett nyugdíjtól, egészségügyi ellátástól és társaiktól. Mivel azonban ezek a rendszerek egyébként is hanyatlásuk szembeötlő fázisába értek, számomra egyértelműnek tűnik, hogy melyik választás igazodik inkább a jelenlegi helyzetünkhöz...

Szinte mindenkinek van egy hobbija, amivel szívesen foglalkozik, és ez igen gyakran egy régi, letűnt mesterséggel áll szoros kapcsolatban. Valami olyasmivel, ami gürcölést, szöszmötölést, trükköket és ügyességet igényel. Mint a fazekasság, a ruhakészítés vagy az állattartás. Sajnos manapság ezek a dolgok kis túlzással haszontalan kedvtelésnek vannak feltüntetve, azok az állások pedig, amelyben ilyesmire van szükség, nem élveznek túl nagy megbecsülést. A társadalom arra törekszik, hogy gépek végezzenek el minden feladatot, ez pedig az emberek többsége számára csak a gépkezelés lélektelen robotját tartogatja.

Természetesen nem várhatom el, hogy holnap reggel minden kedves olvasó vállt vállnak vetve induljon vadászni, bútort faragni vagy kosarat fonni, de azt igenis a legőszintébben tudom szorgalmazni, hogy mindenki válasszon legalább egyvalamit, amihez a szó valódi jelentésében érteni akar. Mert aki egész nap papírokat tologat, elvont terveket rajzol, híreket elemez vagy pénzt számol, annak a munka tényleg csak tehertétel. Ezt pedig nem engedhetjük meg magunknak. Egy olyan korban, amikor a dráguló és ritkuló energiaforrások fokozatosan visszahelyezik a vállunkra a létünkkel járó összes gondot és bajt, mindannyiunknak a lényegre kell majd összpontosítania, és közvetlenül azért kell dolgoznia. Az élet szépségéért. A szegénység és a bizonytalanság nem enged meg semmi mást.

A felmerülő lehetőségek száma csillagászati. Ráadásul – és ez az igazán súlyos tétel – aki ezt a szemléletet el tudja érni, azt jóval nehezebben veri le a lábáról bármilyen csapás. A megbénult ács leülhet a szövőszék mellé, mert az a kihívás csak anyagi téren eltérő, szellemileg szinte ugyanaz. Aki egy mesterséget valóban megszerzett, abban már ott van a gyökere ezer másiknak is. Könnyebben lát neki egy új kihívásnak, szívesen beszél a munkájáról. Elmondható ez a gépezetből kiesett fogaskerékről is?

Talán jobban járunk, ha nem dobjuk föl azt a bizonyos követ, vagy legalább idejében elkapjuk. Máskülönben nem tudjuk, milyen lesz a földetérés. Mert tényleg mindig az a vége.