A cél és az eszköz

Amikor valaki az alkalmazkodásról beszél - mint én tettem az előző bejegyzésben -, azt gyakran elég könnyű félvállról venni. Elvégre nincs semmi megerőltető abban, hogy az ember belássa, minden szituáció, minden kultúra és minden személyiség speciális eset, amelyeket csak szigorú előzetes átgondolás alapján szabad egy kategóriába tuszkolni, és azonos módon kezelni. Ha csak ennyi lenne a történet, akkor nem is lenne ezzel semmilyen probléma; csakhogy van folytatás, méghozzá a kellemetlenebbik fajtából...

Mióta a harmadik világ helyzetének és az abból levonható tanulságoknak a tárgyalásába belekezdtem, elsősorban az afrikai segélyprogramokat hoztam fel ellentmondásos példaként. Ezek jó része ugyanis a segítségnyújtás felemelő érzését fogyasztói termékként árulja az ipari társadalmak számára, miközben a rászorulók kézzelfogható gondjaira alig van jótékony hatása. Mint a Live 8 gigakoncert, ami a nézőközönség hangulatán tényleg segített, máson nem igazán... Önmagában ezzel a gondolattal persze megint csak nem mondok újat, rengetegen észrevették már az egész törekvés kudarcát. Az igazán érdekes momentum az, hogy hogyan reagálunk erre a tényre. A válaszok és megoldási javaslatok egészen tipikus jellegűek: létezik két szélsőséges vélemény, amelyek folyamatos vitában állnak, eközben pedig könyörtelenül elnyomnak minden valódi alternatívát. Sok területről ismerős lehet ez a minta...

A segélyezés kérdésében - és ez nem is csak a nemzetközi esetekre igaz - az első vélemény mindig az, hogy a viszonylagos kudarc oka a túl kevés adomány, a túl kevés pénz. E tétel hirdetői szerint a segélyezettekért felelősséggel tartozunk, mutatnunk kell nekik az utat, és épp ezért nem adhatjuk fel mindazt, amibe belekezdtünk, még ha pillanatnyilag sikertelennek tűnik is. A második vélemény ezzel ellentétben abból indul ki, hogy az adott közösség - akiken segíteni szeretnénk - annyira ostoba, "visszamaradott" vagy életképtelen, hogy felesleges bármilyen adományt a kezükbe adni, felesleges minden törekvésünk. Eszerint mindenkinek azzal tesszük a legjobbat, ha nem csinálunk semmit. Legtöbb ismerősünk álláspontját valószínűleg megtaláljuk az e két véglet közötti skálán, ez az a tartomány, amelyhez hozzá vagyunk szokva. Kevesen vállalják fel a két szélsőséget, de tompított formában mindig jelen van mindkettő. Előfordul, hogy igen komoly erőlködésbe torkollik az ilyen jellegű vita, és sokszor az árnyalatok elemzése szinte elviselhetetlen kukacoskodáshoz vezet. És mindez azért, hogy eldöntsük, többre vagy kevesebbre van szükség abból, ami jelenleg egyáltalán nem működik. Az fel sem merül, hogy esetleg eleve egy teljesen más megközelítésre van szükség. Fel sem merül, hogy a rászorulókat teljes, felnőtt emberként kezeljük, hogy alkalmazkodjunk a problémához...

A harmadik világ nincstelenjeinek helyzetére önmagában is érdemes lenne kitérni e blog keretei közt, de különleges célom is van vele. Az ő helyzetük ugyanis több tekintetben hasonlít ahhoz, ami ránk és gyermekeinkre várhat a jövőben. Nem lenne baj, ha azokat az állapotokat, amelyek néhány helyen uralkodnak - gondolok itt a népirtásokra, éhínségekre, totális diktatúrákra - el tudnánk kerülni, ehhez pedig igenis az ő tapasztalataik is mérvadóak lehetnek. Ha nem tévedek nagyot, akkor néhány évtized múlva maguk a segélyprogramok is elképzelhetetlenek lesznek (a maiakhoz hasonlóan gazdag országok hiányában), tehát ezeknek a kritikája konkrét eredményekre nem visz. Megfelelő bevezetés lehet viszont ez a példa egy jóval nagyobb és mélyebbre ható témához.

Néhányszor már bemutattam itt azt a meggyőződésemet, hogy a modern ipari civilizáció hanyatlik, és ráadásul éppen olyan módon, ugyanolyan törvényeket követve mint az eddigi civilizációk. Ez nem az a dolog, amelyet a legtöbb modern ember igazán szeret hallani. Abban hitben nevelkedünk, azt látjuk vissza az utcán sétálva, hogy a mostani vívmányaink különlegesek, hogy rengeteg dolgot elértünk, amely korábban lehetetlen volt. Éppen ezért rengetegen zsigerből visszautasítanák még a feltételezést is, hogy a történelem ilyen leckékkel szolgálhat számunkra. Minden érvük közül az egyik legerősebbnek tűnik a fejlett technológia jelenléte. Az a rendszer, amely létrehozta az internetet, hogyan bukhatna el ugyanazon a módon, mint egy másik, ami talán még a kereket sem ismerte?

A válasz persze pofonegyszerű, hiszen csak arra kell visszaemlékezni, mi is a technológia valójában. Eszközök és módszerek összessége, se több, se kevesebb. Technológiát jelent a telefon, a rádió, de ide tartoznak a füstjelek is. Technológia a részecskegyorsító és a homokóra is. Azt persze nem vitatja senki, hogy a modern "high tech" sokkal fejlett bármi másnál, ha fejlettség alatt az összetettséget, bonyolultságot és a létrehozás elvi nehézségét értjük. Lélegzetelállító dolgokra vagyunk képesek. Ez azonban nem mond el rólunk semmit, ez csak a felszín, a lényeg sokkal inkább ott keresendő, ahol az indítékok rejtőznek. Ezen pedig a fejlett technológia egészen pontosan semmit nem változtat.

Ott van például a Hoover gát, sok képet láthattunk róla a tévében, de az interneten barangolva is. Nagyjából 220 méter magas, és egy Balaton nagyságú tavat duzzaszt fel a Colorado folyón. Csak ez a tó nyolcszor mélyebb... Majd' nyolcvan éve feszül ez a nyomás a betonszerkezetnek. Lenyűgöző teljesítmény még személyes élmény nélkül is. A képek előkerüléséhez viszonyítva aránylag kevés szó esik arról, milyen célt szolgál a gát: más hasonló építményekhez hasonlóan villamos energiát termelnek ott, illetve a folyó vizének felhasználását is elősegíti. Ez eddig rendben is lenne. Sajnos azonban az utóbbit sikerült annyira tökélyre fejleszteni, hogy a Colorado manapság egyszerűen nem éri el a saját torkolatát. Még azelőtt kiszárad... Igen, a gát a maga meghatározhatatlan arányú részét hozzátette ehhez a helyzethez. Ami azt illeti, a helyi klíma változása miatt még a jelenlegi helyzet sem ígérkezik tartósnak, a mesterséges Mead-tavat például eredetileg jóval több - kb. kétszer ennyi - vízre tervezték, de a szintje hosszú évek óta folyamatosan csökken. Néhány évtizeden belül százezrek, milliók vízellátása fog ott megszűnni, hacsak nagy fordulat nem áll be...

Ilyenkor jut megint az ember eszébe az idei dunai árhullám... Az akkori írásomnál egy hozzászóló felhívta a figyelmet, a folyók vízhozamát végső soron a globális éghajlati egyensúly határozza meg. Így igaz, talán nyár elején mi kaptunk meg valamennyit abból a vízből, amelynek a Colorado-n kellene végigcsorognia. Beavatkozni - vagy a beavatkozásokat visszafogni - azonban mégiscsak magunk körül, helyben lehetünk képesek, ezért a helyi jelenségekből is muszáj a lehető legtöbbet kihozni. De nézhetjük más szemszögből is az egészet. Nem tudom, hányan ismerik az Aral-tó történetét, amely a szovjet öntözési megalomániának köszönhetően szinte teljesen kiszáradt. Korábbi halászfalvak és kikötővárosok maradtak víz nélkül, mert a Párt pár évtizeddel korábban kitalálta, hogy Közép-Ázsiában, a sivatagban mezőgazdasági csodát kell létrehozni. Jöhet a legyintés, igen, szovjetek, a saját eszközeikkel egy megdöbbentő ideológia szolgálatában. De ugyan kinek van joga ennyivel elintézni a dolgot, ha Kaliforniában szintén a sivatagot öntözik, és ezzel a homokban tűnik el a Colorado? A technika nem mutatja meg mit tegyünk, épp ellenkezőleg, a szándékhoz igazodik az eszköz. A rossz döntéseken a fejlett módszerek mit sem javítanak.

Az ilyen jellegű érvelések iskolapéldája persze az atombomba, nukleáris láncreakció létrehozása. Kristálytisztán rajzolja ki mindenki elé a következtetést, hogy az eszközök önmagukban nem bírnak értékkel, csupán azokkal a célokkal együtt, amire alkalmazzák őket. Hiszen rengeteg jelzőt lehet írni ennek a felfedezésnek a gigantikus jelentőségéről, hatásairól és magáról a mögötte levő szellemi teljesítményről, ezen túllépve viszont gyakorlatilag mindenki jobban járt volna, ha sosem történik meg. Tudomásom szerint az egyetlen dolog ez, amely az emberiség fennmaradását rövid távon veszélyeztetni tudná, és már eddig is rengeteg életet tett tönkre a megfélemlítésen és rettegésen vagy a szennyezésen és betegségeken keresztül. És megint jön a szovjetekre való legyintés bosszúja: ki hitte volna, hogy Csernobil emléke épp Japánban bukkan fel majd újra? Akkor hogyan hihetjük, hogy mi vagy bárki más biztonságban van?

Az atomkorszak kezdete mellesleg egyéb gondolatokat is felvet. Hiszen akkor éppen az emberiség mostani értékrend szerinti legnagyobb elméi hozták meg a kérdéses döntéseket... Ők szabadították ki a szellemet a palackból. Ha ők nem a helyes utat választották, akkor maga az értékrend nincs rendben...

Utoljára hagytam még egy "apróságot", az internetet. Javában tombol az amerikai kémügynökségek informatikai hírszerzéséhez kapcsolódó botrány (egy kis gyorstalpaló). Az USA diplomáciai gépezete a fél világon keresztül üldözi Edward Snowdent, aki lerántotta a leplet arról, hogy a hatóságok - ebben az esetben az amerikai NSA - gyakorlatilag mindent tudnak rólunk. Az internet egy igazán nagyszerű dolog, fantasztikus szabadságot és hihetetlen lehetőségeket biztosít. Ugyanakkor pedig precedens nélküli eszközt kínál azoknak, akik egyes emberek, netán a teljes társadalom manipulálását célozzák. A totális diktatúrák negédes álma ez. Gondoljunk bele, hogy legálisan is mi minden olvasható rólunk a világhálón! Rólam például megtudható gyakorlatilag minden, ezzel tisztában vagyok, de ugyanígy vagyunk ezzel mindannyian, akik bármilyen közösségi oldalon aktívan tevékenykedünk. A teljes ismeretségi, kapcsolati hálózatunk visszafejthető tíz perc alatt. Ha ehhez hozzáveszem, hogy illegális úton mi minden hozzáférhető lehet a leveleimtől az általam látogatott weblapokig, akkor talán többet is megtudhatnának rólam, mint aminek saját magam tudatában vagyok. A feltételes mód a személyem felé irányított érdeklődésre vonatkozik, nem arra, hogy általában kételkednék az ilyen kormánytörekvésekben szerte a világon...

A technológia tehát nem egy abszolút érték, nem egy cáfolhatatlan jelzőkaró, amelyhez igazíthatjuk az elvárásainkat. Sőt, mi több, különböző helyzetekben különböző technológia használata a leggyümölcsözőbb. Néha egy homokóra tényleg jobban jön, mint egy iPhone. Kevés komolyabb tabuja van jelenleg az ipari civilizációnak, mint ez a témakör. Vajon az egyes új fejlesztések mit érnek nekünk valójában? Tényleg bízhatunk a jövőben, ha nincs akire nyugodtan rábízhatjuk a döntést, hogy mire is használjuk a vadonatúj csúcstechnikát? Az alkalmazkodáshoz kapcsolódva sok kérdésre választ kaphatunk. Legközelebb arról szeretnék egy kisebb ismertetőt adni, a gazdaságban hogyan találkozhat a hanyatlás és a fejlett technológia.

Szempontok játéka

A múlt heti bejegyzésben - az akkor aktuális, mostanra a többség számára szinte elfelejtett eseményeken felbuzdulva - a folyók szabályozásával hasonlítottam össze a globális segélyprogramokat és az árvizekkel a szélsőséges nyomor problémáját. Talán távolinak tűnik a párhuzam, mégis úgy vélem, hogy a két jelenség, a rájuk adott válaszok és kapott következmények egyaránt azonos tőről fakadnak. Az okuk az, hogy az ipari civilizáció átlépett rengeteg határt, amelyet bizonyos szempontból nem lett volna szabad. Szerettem volna, hogy a kijelentés erősebb legyen, ezért szívesen kihagytam volna a "bizonyos szempontot" a mondatból, de úgy sajnos túlságosan primitív lenne. Ahhoz ugyanis, hogy megragadjuk a dolog lényegét, figyelembe kell vennünk, hogy mindennek ára van. Nem állítom azt, hogy ha valaki, valahol, valamikor másképp dönt, akkor most boldogan, fenntarthatóan élnénk mindannyian, árvizek és nincstelenség nélkül. Azt sem mondhatom, hogy ha a blogon hirdetett filozófiát tekintjük vezérfonalnak, akkor a jövőben ez vár ránk, sőt.

Legutóbb további példákat is felhoztam, amelyek szintén nem segítenek ki ebből a kátyúból. Említettem az antibiotikumok elterjedésének köszönhető szuperkórokozók megjelenését, de nyilvánvaló, hogy a vegyipar nélküli orvoslás számos jelenleg kezelhető "normális" betegséggel sem tudna mit kezdeni. Említettem a növényvédelem teljesen hasonló kihívásait, amelyek egész népek élelmezését veszélyeztetik, de nem tudom garantálni mindenki biztos betevő falatját a jövő előttem felrémlő képében sem. Említettem továbbá a terrorista-gerilla szervezetek nyers erővel való megszüntetésének lehetetlenségét is, de nyilvánvaló, hogy egy fenntartható társadalomban is lennének konfliktusok, sőt, a háború intézménye az ember társas mivoltának alighanem elválaszthatatlan része. Más szóval ha az olvasók egy szempillantás alatt hirtelen a számomra helyesnek tetsző úton ítélnék meg a világunk állapotát, és eszerint reagálnának, akkor sem jönne el a Kánaán. Az elmúlt hónapokban - amíg politikai ideológiákról volt szó - százszor a földig lehordtam az összes utópiát, ami csak felmerült. Kategorikusan visszautasítom őket. Akkor hát miről szól ez az egész? Miről hadoválok itt hetente több oldalnyi szöveget?

Az a "szempont", amiről szó esett, a fenntarthatóság szempontja. Nem vagyok benne biztos, hogy mindenki látja, mennyire könyörtelen fogalom is ez... Az ENSZ megfelelő bizottsága 1987-ben úgy definiálta a fenntartható fejlődést: "olyan fejlődési modell, amely a jelenleg élő generációk igényeit kielégíti anélkül, hogy az eljövendő generációk igényeinek majdani kielégítését veszélybe sodorná". Azt az apró körülményt persze gondosan kikerülték, hogy ez a hangzatos szlogen egyértelmű a jelenlegi elvárások drasztikus átalakításával. Ha ezeket változatlanul hagyjuk, akkor mit sem ér az egész hajcihő. A tételmondatban utalás sincs arra, hogy az egész cirkuszt valójában egyáltalán nem az igények, hanem a korlátozott lehetőségek köré kell építeni: az emberi hozzáállás változtatható kemény munkával, a Föld erőforráskészlete viszont nem bővíthető tetszésünk szerint. Biztosan sok nagyszerű dolgot végigvitt ez a bizottság, de saját kampányaik élét biztosan kicsorbították ezzel a meghatározással. Hiszen mit válaszol az a sofőr, akinek a szemébe mondják, hogy az alatta brummogó városi terepjáró elviselhetetlen, szinte már bűnös pazarlást jelent? Hogy neki ilyenek az igényei... És senki nem vitathatja, mennyire igaza van. Márpedig nemcsak a városi terepjárók - micsoda szóösszetétel... - fenntarthatatlanok, hanem például a többi autó is az, egytől egyig. Gyakorlatilag minden géppel együtt, ami fosszilis eredetű üzemanyagot éget. Teljesen érthető, hogy ezt nem vághatjuk a tömeg szemébe, de a gyáva megfogalmazással még az önálló következtetés csírája sem marad meg... Annak idején  reklámot akartak a témának, népszerűvé akarták tenni, hogy haladjon az ügy, hogy működjön. A fürdővízzel azonban kiöntötték a gyereket is, mert ami népszerűvé vált így, az valami egészen különböző dolog. A valódi fogalom egyáltalán nem kedves és nem divatos, sokkal inkább kegyetlen és oda nem illő a modern értékrendben.

Hogy mégis miért is kell ezzel egyáltalán foglalkozni, azt nem a mi személyes ítéletünk, hanem egyszerűen a környezetünk, a konkrét helyzetünk mutatja meg. Amikor Caesar sereggel vonult Rómába, akkor megszegett minden törvényt és hagyományt, de a szituációnak megfelelően cselekedett, hiszen a köztársaság egyébként is éppen a haláltusáját vívta. Amikor Franciaország gyarmatosítani kezdett, morális okok aligha merültek fel, már csak azért sem, mert értelme sem lett volna, hiszen a konkurens birodalmak úgyis szívesen lecsaptak volna egy zsebkendőnyi szabadon hagyott területre is. Egy személy vagy egy közösség a sikereket a korszellem hullámainak betörésével és meglovagolásával érheti el. Gondoljunk bele, hogy ugyanez igaz nagyobb, civilizációs léptékben is, hiszen végső soron ez is egy élő és fejlődő emberi közösség. Van idő, amikor a növekedés sikeres, de van olyan is, amikor az egyensúly, valamikor a harc, valamikor az elfogadás.  Az ember dolga ezt észrevenni, és ennek megfelelően cselekedni. Ezt hívjuk alkalmazkodásnak, és ez az emberi faj talán legnagyobb erénye és legfontosabb képessége.

Az alkalmazkodás egyik nyilvánvaló következménye, hogy különböző körülmények között hasonló problémákra néha teljesen eltérő megoldások a leghasznosabbak. Az utánzás, a gombnyomásra előálló, kreativitás nélküli lózungok erőltetése nem mindig hoz eredményt. Ennek köszönhető például, hogy minden korábbi ígéret ellenére máig sem közelítettük meg  a nyugat-európai életszínvonalat az EU-csatlakozás előnyeinek kihasználásával. "De hát jött közben egy válság" -  hallom a választ, ami persze szó szerint véve igaz, de ezt a krízist nem véletlenül sorsolta számunkra valaki, hanem éppen a Nyugat teremtette meg a feltételeit. Azt hiszem, az átlagemberek többsége legalább tudat alatt észleli is ezt, még ha hangosan nem is beszél róla. Hol van már az az idő, mikor azon versenyeztünk a csehekkel, lengyelekkel, hogy ki a "legjobb tanuló" a térségben? Akárhol is, remélem soha nem jön vissza. Kelet-Európa, és ezen belül Magyarország helyzete nem nyomkodható azonos skatulyába senki más döntéseivel. Természetesen a nyitottságra, az érdeklődésre szükség van, a rugalmatlan másolásra és behódolásra viszont egyáltalán nincs... Aki pedig még mindig feltétel nélkül bízik a nyugatiak önzetlen segítő szándékában, annak javaslom, gondolkozzon el rajta, mennyire egyeztethető ez össze az ugyanonnan érkező, csupasz, önző haszonszerzést leplezetlenül bálványozó gazdaságfilozófiával...

Ebből a szempontból Magyarország helyzete hasonló a harmadik világéhoz, őket is diákoknak, gyerekeknek, önálló döntésekre képtelen, sajnálatra méltó csordának mutatja be a sajtó, illetve így élnek a köztudatban. Ami a komolyabb probléma - mint általában -, az az, hogy a fenti ítélet tettekben is megmutatkozik. Ebben aztán persze megjelenik mindkét oldal, ahogy az EU és hazánk esetében is történt. Itt ismét a nemzetközi segélyprogramokra gondolok. Biztosan sokan emlékeznek például a 2005-ös Live 8-re, vagy az idősebbek akár a húsz évvel korábbi Live Aid-re is. 8 évvel ezelőtt én is ott ültem televízió előtt, és igen lelkes voltam, arra gondoltam, milyen nagyszerű dolog is egy ilyen világméretű esemény jótékony célokkal. Még a profit bezsebelésétől is eltekintett mindenki... Ráadásul a zene és az egy helyen, egy időben megjelenő rengeteg ismert előadó is magával tudta ragadni az embert. A több napos rendezvénysorozat közvetítésében csak egy disszonáns hangra emlékszem, mikor - talán tévedésből - egy tényleges Afrika-szakértőt is meghívtak a stúdióba. (Sajnos a nevét elfelejtettem.) Ez az úriember tényleg sokat tudott a kontinensen pusztító nyomorról és annak okairól, ennek megfelelően arról szívesen beszélt volna. A dolog azonban úgy állt, hogy a segélykoncertről kérdezték, és így kénytelen volt elmondani, hogy már a húsz évvel korábbinak sem volt semmi értelme, az adományozott összegek ugyanis ugyanazon a csatornán, ugyanazokon a kezeken folynak át, amelyek egyébként is minden erőforrást kezelnek arrafelé. A korrupt kormányok például ellopják, a belső konfliktusoktól kínzott országokban mindig lesz, akinek ebből vagy abból nem jut, és még sorolhatnánk.

Körülbelül ennyire engedték a tévések, hogy a valóság belerondítson az ünnepi hangulatba, és felkonferálták a következő előadót. Pedig a lényeg még csak itt kezdődne... Abban a pillanatban egyáltalán nem értettem, miért ez a keserűség, és miért érzem magam ennyire zavartnak. Aztán megnyugtattam magam, hogy ettől még óriási dolog ez az összefogás, és hogy a többi az afrikai kormányok és a pénzt kezelő intézmények, no meg a politikusok hibája. Csalóka önáltatás volt ez, hiszen épp azt mondtam ki ezzel, hogy a világméretű gigantikus buli minden különösebb valódi haszon nélkül is erkölcsileg feljebb emelt mindenkit... Pedig ugyebár mindennek ára van. Valódi segítség az ilyen? Valódi gyógyító az, akit nem érdekel, milyen kór kínozza a beteget? A koncertek nem az éhezőkről, hanem a világ gazdagabb feléről szóltak, arról, hogy megnyugtassuk magunkat, mi megtettünk mindent. Még aki tényleg aktív volt - a zenészek, az énekesek és szervezők -, közvetetten még az is hasznot húzott népszerűségben, hasznot húzott magából a széles körű megjelenésből és a megszerzett tapasztalatból.

Sokan azt gondolják, ha elegendő pénzt és egy követendő mintát adnak valakinek, akkor megoldották az illető életének minden gondját, pedig lehet, hogy ezekkel az eszközökkel az ő helyzetéből csak teljes zsákutcába lehet jutni. Rengeteg problémánk van, amelyet emberi eszközökkel, szemléletváltással enyhíteni lehetne, anélkül viszont csak tovább rontani... Tudnunk kell különbséget tenni a szituációk között, meg kell látnunk a speciális követelményeket és lehetőségeket, és saját kútfőből kell megalkotnunk a saját megoldásainkat. Nem állítom, hogy az alkalmazkodás lehetővé tesz egy tökéletes, vagy akár csak egy jobb világot. Csak azt, hogy ezen az úton el tudjuk viselni a való élet minden kegyetlen tévedését és fájdalmát. Hogy ezen az úton megláthatjuk a szépet abban, ami rendelkezésre áll. Ennél pedig senki nem ajánlhat többet.

Harc önmagunk ellen

A természet nyila visszatérő olvasói megszokhatták, hogy a nagyobb természeti csapások vagy a nemzetközi politikai helyzet durvább és látványosabb fordulatainak idején gyakran kitérek az események értékelésére, és megpróbálok tanulságokat levonni. Ennek különösen akkor van értelme, ha a blog egyébként is hasonló területen jár, vagy legalább létezik értelmes kapcsolódási pont. Hiszen mi lehetne nagyszerűbb példa bármilyen általános gondolathoz, mint az a tárgy, az a jelenet, amely ott van az orrunk előtt? A Duna idei félelmetes áradása látszólag igen távol áll a harmadik világ szegénységétől és segélyezésétől, de azt hiszem, mégis találtam egy olyan nézőpontot, amelyből akár össze is vethetőek.

Korábban előfordult olyan eset, hogy kritikát fogalmaztam meg Molnár Géza valamelyik interneten megjelent cikkével szemben, ugyanakkor ez mit sem változtat a tényen, hogy az ő írásait is magában foglaló FFEK-honlap továbbra is díszhelyen van feltüntetve a "Hasznos linkek" között. Jó néhány szemléletformáló és gondolatébresztő esszé gyűjtőhelyéről van szó, és ebben Molnár sem marad le a többi szerzőtől.

Olyannyira nem, hogy amikor árvízi védekezésről, töltésekről, homokzsákokról esik szó, akkor mindig eszembe jutnak a folyók szabályozásáról közzétett hasonlatai és leírásai (például ez), és ezek közül is elsősorban a fegyverkezési verseny metaforája. A folyókat magában foglaló vízrendszerbe való beavatkozás ugyanolyan hatású, mintha hangyabolyba nyúlna az ember, csak a fájdalom nem rögtön jelentkezik a csípések nyomán, hanem sokkal lassabban, hosszú évek alatt gyűlik össze. A dolog könnyen átlátható. Valamikor a múltban eljött egy pillanat, amikor az ember azt gondolta, hogy megmondhatja a folyóknak, merre folyjanak, hogy teljesen rájuk kényszerítheti az akaratát. Hogy ő az erősebb. Egy darabig úgy tűnt, hogy ez rendben is fog működni. Aztán egy idő után addig nem tapasztalt helyeken bukkant fel a víz, olyan mennyiségben, amire soha senki nem gondolt volna. A folyó ugyanis - legyen az a Tisza, a Duna vagy a Colorado - nem egyszerűen egy adott köbméternyi vizet elvezető felszíni csatorna, hanem egy évmilliók alatt kialakult, folyamatosan változó rendszer, amely reagál az őt ért hatásokra.

Igen, hosszú távon jobban járnánk, ha tudomásul vennénk, a folyóknak van egy tulajdonsága, amely szinte megkülönböztethetetlenül hasonlít az akarathoz. "De hiszen ez babona," - jöhetne a válasz - "hiszen ez nevetséges!" Talán az is. De nem nevetségesebb, mint bármi más az életben. Az ember akarata talán nem abszurd? Hiszen csupán hám-, izom-, máj- és kötőszövet kusza egyvelegéről van szó! És hogy lehet akarata kettő, három vagy harminc embernek? Még egymás igazi gondolatait sem ismerik... Akkor hogyan lehet akarata egy kutyának, egy méhkasnak, vagy egy megbolygatott hangyabolynak...? Valójában teljesen mindegy, felesleges a szavakon lovagolni. A lényeg, hogy bizonyos körülmények között ezt figyeltük meg, és így számolnunk kell vele.

A folyók akarata legtöbbször az őket körülzáró mesterséges építmények lerombolására irányul, ki akarnak szabadulni. Akár a védművek átszakításával, akár a megkerülésükkel, akár a felettük való átbukással. A múltban a Duna nem véletlenül terült szét sokkal szélesebben, nem véletlenül volt több ága és kanyarulata, és az átlagosan jóval sekélyebb mivolta sem statisztikai tényező volt. Nem, azért nézett ki így a folyam, mert a természetes körülmények - az éghajlat, a domborzat, a növénytakaró és mi ki tudja még mi minden - éppen ezt a formát követelték meg. Mivel ezek a tényezők ilyen szorosan összefüggnek, a folyók szabályozása az egész rendszert megváltoztatja. A domborzat már a töltésekkel alapvetően módosult, de a szabályozáshoz a folyamatos földmunkák továbbra is nélkülözhetetlenek. A víz beszorítása miatt rengeteg mezőgazdasági terület szorul öntözésre, amelynek korábban nem voltak ilyen igényei, ráadásul a csapadék eloszlása is szélsőségesebbé vált. Olyan az egész, mintha minden ellenünk játszana, nem igaz? Senki nem számolhatott ennyi esővel, mikor a védműveket építették. Az idei időjárás minden szakember rémálma. Mégsem jelenthető ki, hogy baleset volt, hogy az "évszázad árvizét" láttuk volna, hiszen az előző rekordokig is csak 5-10 évre kell visszatekinteni. Ha természeti jelenségekkel akarunk versenyezni, akkor - bár észre sem vesszük - a saját korlátainkkal szállunk hadba. Ennek pedig nem lehet számunkra jó vége...

Képzeljük el, hogy 10 év múlva egy fél méterrel magasabb árhullám érkezik hozzánk a Dunán! Ennyivel még a töltéseket is alighanem illik felültervezni, de nincs már ennyi tartalék még Budapesten sem. Nos, ilyen esetben valószínűleg százezres nagyságrendben lenne a hajléktalanná vált áldozatok száma. Az ország talpra tudja állítani őket? Lehetséges, de az árát meg kell fizetni. Az elveszett munkát és értéket nem lehet a semmiből megteremteni. És a folyók nem fáradnak el, érkezik majd a következő özönvíz, amelyből már kevésbé lehet kilábalni. Aztán a következő, aztán a következő.... Egészen addig, míg a természet által követelt egyensúly helyre nem áll. Amikor a Duna a vagy a Tisza nyugodtan és csendesen csorog a medrében, akkor szinte elképzelhetetlen ez a gondolatmenet. Elaltat minket a saját nagyságunk és intelligenciánk. Pedig elég ha tíz éves távlatokat nézünk, és rögtön felfogjuk, milyen veszély fenyeget.

Természetesen nemcsak a folyókról van itt szó. Ugyanilyen harc zajlik a kórokozó baktériumok ellen, a haszonnövények kártevői ellen, de nagyszerű párhuzam állítható fel például Amerika "terror elleni háborújával" is. Vannak határok, amelyet tiszteletben kell tartani, mert különben saját önhittségünk könyörtelenül megbosszulja magát. És az nem a véletlen hibája lesz. Nem a TBC kórokozójának mutációjától kell félnünk, nem a paradicsomvésztől vagy az öngyilkos merényletektől. Attól kell óvakodnunk, hogy a cselekedeteinkkel ezeket elkerülhetetlenné tegyük. Ha nem akarjuk a romlásunkat kikényszeríteni, akkor változtatnunk kell a viselkedésünkön. Egy ember, egy család, egy település vagy egy állam, teljesen mindegy, a józan belátás az életet jelentheti.

Ezen a ponton kapcsolódnék a harmadik világ szegénységének témájához. Mint korábban említettem, ez a szegénység rengeteg helyen a totális nyomornak felel meg. Ott már nem az a kérdés, hogy mi lesz jövőre vagy öt év múlva, hanem hogy ki éli túl ezt a hetet, ezt a napot. A nincstelen nyomort kevés anyagi és szellemi tulajdonnal és nagyon egyszerű kitanult képességekkel is le lehet győzni annyira, hogy elfogadható és hellyel-közzel fenntartható életet teremtsünk. De ott még ez a kevés sincs meg. Ott sokan úgy élnek napról napra, hónapról hónapra, mint akit tegnap öntött ki az árvíz az otthonából.

Mire kell biztatni ezeket az embereket? Hogy éljenek úgy, mint mi? Hogy csinálják ugyanazt, amit mi? Sikeresebbek vagyunk, ez igaz, de csak a saját mércénk szerint. Ha nem az anyagi javakban, hanem például lelki nyugalomban és elégedettségben mérnénk a sikert, akkor jó néhány elszigetelt közösség nevetve előzné meg a globális ipari civilizációt, nem beszélve az elmúlt korok legtöbb társadalmáról, melyek soha nem hallottak szuperszámítógépekről és sportautókról. "Önmagaddal vitatkozol," - hallom a választ - "arról prédikálsz, hogy nem az anyagi javak számítanak, közben pedig a nyomorgó tömegek, akikről beszélsz, egy palack tiszta vizet nem tudnak kifizetni. Milyen álszent kéjelgés az, ha egy gazdag nép gyermekeként a szegénység elfogadásának eszméjével koptatod a billentyűzetet..." Aki ezt gondolja, az még nem érti, mit akarok mondani. Azt a tételt akarom megalapozni, hogy az elviselhetetlen nyomor nem anyagi kérdés. Nem az az oka, hogy nincs pénz ételt venni a boltban, vagy hogy túl kicsi adott ország GDP-je. Sokkal inkább a kilátástalanság, a kétségbeesés, és a mentális önfeladás az oka. A dunai árvíz után talán idén is maradnak teljesen földönfutóvá vált családok. Remélem, hogy minél kevesebben, de sajnos ennek ez a rendje. Törvényszerű, hogy számukra ezzel minden örömnek vége az életben? Egyáltalán nem. Van aki vigasztalja őket, van aki bizalommal fordul feléjük, így az önbecsülésüket, az életük szeretetét meg tudják tartani, meg tudják erősíteni. A harmadik világban ugyanez elképzelhetetlen.

A mieinket támogatjuk anyagilag is, ez igaz. De ez igaz például az afrikai éhezőkre is! Egy részükhöz - még ha nem túl nagy részhez is - eljutnak a segélyprogramok, van aki megkapja a lakást, az ételt, a gyógyszert. Azt gondolnánk, hogy az adományok tiszta nyereséget jelentenek, olyan tőkét, amelyből tovább lehet lépni. Pedig sokkal nagyobb szükségük lenne emberi támogatásra, arra hogy a saját javaikért maguk dolgozhassanak meg. Arra hogy büszkén nézhessenek tükörbe még akkor is, ha az egész falu egy pocsolyát használ tükörként. A konkrét anyagi javak hiánya sokszor megkerülhető, munkával kitermelhető, ha fel lehet ébreszteni az ember kreativitását, ha fel lehet ébreszteni a közösség képességeket megsokszorozó erejét.

A különbség talán még érezhetőbbé válik, ha arra gondolunk, milyen amikor valaki egy ismeretlentől ajándékot kap. Természetesen örülünk neki valamennyire, de mivel közvetlenül nem fektettünk a megszerzésébe semmilyen energiát, gyakran nem is vigyázunk rá túlságosan. Ha pedig naponta kapunk adományokat, akkor egyszerűen hozzászokunk, hogy ez "jár", anélkül, hogy továbbgondolnánk az egésznek az értelmét. Az egyik legveszélyesebb gondolat a világon, ha valaki azt gondolja, neki valami alanyi jogon "jár". Veszélyes, mert idővel biztosan csődöt mond, és akkor vagy esztelen dühöngés vagy kétségbeesett pusztulás következik; esetleg mind a kettő. A nemzetközi élelmiszeradományok nélkül az igazán kilátástalan rétegek lélekszáma jóval kisebb lenne szerte a világon. Ezt akartuk elérni? Aligha... Nyilvánvalóan nem azért alakult így, mert valamilyen átok van a gondosan csomagolt lisztben és cukorban, vagy mert rosszat akarunk. Sokkal inkább azért mert ezzel a hozzáállással - az ajándékokkal - öntudatlanul is a helyzetük konzerválására, esetleg még szaporodásra is ösztönözzük a nincstelen tömegeket. Ezzel nem az ő erkölcseiket kritizálom, mert az erkölcsök a helyzethez igazodnak. Ezzel saját magunkat kritizálom. Olyan harcot vállalunk fel, amelyet hosszabb távon lehetetlen megnyerni. Fegyverkezünk a saját korlátaink, saját magunk ellen.

Ugyanígy volt a helyzet az árvizekkel is, nem? Igen, azt hiszem, sikerült visszajutnom a kiindulópontra... Az igazán komoly válságjelenségek hátterében gyakran ilyen természetű dolgokat találunk. Gyakran a saját csőlátásunk, saját beszűkült látásmódunk akadályoz meg benne, hogy felfogjuk mit miért is teszünk. A vak erőlködés pedig további katasztrófákhoz vezet. A konkrét példához még annyit fűznék hozzá, hogy az árvízkárosultak kilábalásában természetesen nagyon bízom, de a mostani csapástól függetlenül rengetegen társunk, ismerősünk, rengeteg ember kínlódik kilátástalanul közöttünk, Európában is. Még olyanok is, akiknek nem gond megszerezni bármilyen árut, amire szükségük van. Az igazi szenvedés ugyanis - legyen szó szinte bármilyen fájdalomról - az esetek jelentős részében nem ezen múlik.

Elfelejtett tanulságok

A "harmadik világ" kifejezés mai jelentésében egyértelműen a huszadik századból, mégpedig a hidegháború korszakából ered. Azokat a területeket határozták meg így mindkét nagyhatalmi tömb tagjai, amelyek nem voltak közvetlenül elkötelezve, nem tartoztak sem a keleti kommunista, sem a nyugati kapitalista csapásirányhoz. Ez a feltűnő függetlenség azonban - még ha első említésre a mi szempontunkból úgy is tűnne - korántsem volt irigylésre méltó.

Nem mindegy ugyanis, hogy egy adott ország hogyan kerül ilyen helyzetbe. Mao Kínája vagy éppen Tito Jugoszláviája tudatosan, lehetőségeit aktívan kihasználva lavírozott a két említett fél között, ezzel szemben a harmadik világ országai inkább passzívan belekényszerültek ebbe a szerepbe. A hanyatló európai gyarmatbirodalmak kirugdosása - vagy éppen kiimádkozása - után ugyanis csak annyira keltették fel az USA vagy a szovjetek érdeklődését, hogy azok folyamatos titkosszolgálati játékokkal rontsák náluk a levegőt. Távolabbról szemlélve a puccsok és sokoldalú gerillaháborúk sok országban csak propagandacélokra voltak jók, valójában senki nem vállalt kockázatot Jemenért, Bolíviáért vagy Angoláért. Már a név is tükrözi tehát azt, amiről legutóbb próbáltam szólni, a harmadik világ felé irányított közönyt és a gondjaik iránti érzéketlenséget.

Megint szeretném hangsúlyozni: nem arra gondolok itt, hogy mennyire sajnáljuk meg a tévében látott éhező gyerekeket vagy a helyi hadurak ellentéteinek ártatlan áldozatait. A szánalomra megtaláljuk az indokot ennél közelebbi és elérhetőbb jelenségek kapcsán is. Az érzelmek igazi emberi értékekről tanúskodnak, és az általuk kiváltott tettek becsülendők, én mégsem erről akartam értekezni. Sokkal inkább arról, hogy amikor az emberiség jövőjén spekulálunk, akkor számos dolgot szívesen kihagyunk a képből. Mert az egy dolog, hogy valaki Amerikában vagy Németországban, esetleg Magyarországon el tudja képzelni a társadalmi rendet és fejlett technológiát, amely felé haladunk, ugyanis ezek a példák ma még hellyel-közzel illenek egy mintába. Gondolhatjuk, hogy villamos autókkal megyünk majd dolgozni a gépek által tisztán tartott utcákon, gondolhatjuk, hogy szabadon tudunk majd választani a tetszőlegesen felkínált anyagi javak, szórakozási lehetőségek közül, sőt, azt is, hogy hatékony szerekkel évtizedekkel meghosszabbíthatjuk majd fiatalságunk, egészségünk és szépségünk időszakát. Hiszen valami már el is kezdődött mindebből, nem? Ugyanezt Srí Lanka szigetén, vagy Nigériában elhelyezni teljesen abszurd. Ami azt illeti, lehetetlen még egy olyan Földet is komolyan venni, ahol a fent leírtak és Srí Lanka, valamint Nigéria egymás mellett léteznek. A harmadik világ ilyen tekintetben nem más, mint egy csúnya, hatalmas csótány a fejlett ipari nemzetek álmainak illatos tisztaságában, nem csoda hát, hogy szinte észrevétlenül inkább a szőnyeg alá akarjuk söpörni.

Természetesen nem az egyetlen árulkodó jelről van szó, ugyanerre a sanyarú sorsra jut az óceán halainak, az őserdők fáinak pusztulása, a fosszilis energiahordozók fogyása vagy éppen a modern társadalomra jellemző totális elidegenedés és az ebből származó mentális betegségek és boldogtalanság. Ami miatt most mégis visszatérek például az etióp nyomorra és a bangladesi kilátástalan helyzetre, az az, hogy gazdaságilag ezek a jelenségek kritikus tanulságokat hordoznak magukban. Nagyszerűen megmutatják azt, hogy mibe érdemes belefogni és mibe nem egy szegény társadalomban, és azt is, hogy van élet a nélkülözésben és kiszámíthatatlanságban is.

Számos ilyen tanulságra mutatott rá Ernst F. Schumacher A kicsi szép című tanulmánykötetében. Érdekes mű ez abból a szempontból, hogy fejezetenként rengeteg látszólag egymástól teljesen idegen téma kerül benne terítékre. Van benne szó az atomenergiáról, az oktatás fontosságáról, a nagyméretű szervezetek felépítéséről, a tulajdon mibenlétéről is, végeredményben mégis mindez ugyanazt a szemléletet tükrözi. 40-50 évvel később zseniális blog születhetett volna abból a kútfőből, hiszen ez a forma talán még inkább illene az ilyen mindent körbefonó látásmód közzétételéhez. Schumacher az ismereteit és javaslatait nem tankönyvi példák és absztrakt levezetések útján állította elő, hanem az elvégzett munkájának tapasztalatait osztja meg velünk, ráadásul mindezt egy olyan korszakból, amikor a ma látható globális válságjelenségek közül jó néhány alig volt észlelhető. A fejlődő országok segélyezésének általános kérdései mindazonáltal akkor is ugyanazok voltak, mint most, Schumacher pedig - ahogy az egy igazi kritikushoz illik - nem a válaszokat, hanem a feltett kérdéseket bírálta.

A feltett kérdések ismerősek lehetnek számunkra is, igaz, kevésbé kiélezett formában. Nálunk is visszatérő téma a közbeszédben, hogy hogyan lehet fenntartani, esetleg fokozni a gazdasági növekedést, hogyan érhetnénk be a Nyugatot életszínvonalban. A helyzet azonban úgy fest, hogy erre a kérdésre nincs jó válasz, tehát valószínűleg nem jól tettük fel.

Tulajdonképpen két kérdés is volt itt. Vegyük először a gazdasági növekedést! Ez bizony egy elvont statisztikai mutató, legtöbbször a GDP, a bruttó hazai termék növekedése. Egy számot akarunk így görcsösen feljebb tornászni. Ez az egy szám vajon mit mond egy országról? Miért akarunk ezen az ösvényen haladni? Nyilvánvaló, azért, mert a mintának tekintett országok - a németek, az osztrákok, a svédek, kinek melyik tetszik - esetében az egy főre eső GDP kivétel nélkül nagyobb. De hát eleve így választjuk ki őket! Gazdagok akarunk lenni, erre pedig az az okunk, hogy... Hogy gazdagok akarunk lenni, hogy ne legyünk szegények. Pedig a GDP még ilyen tekintetben sem megbízható mutató. Gondoljuk meg, hogy egy szám mégsem mondhat el mindent egy ország gazdaságáról... Szaúd-Arábia és Barbados egy főre eső GDP-je is  a miénkhez hasonló nagyságrendben van, mégsem jelenthetjük ki, hogy gazdasági szempontból mindegy lenne, melyik helyen élünk. Nem beszélve a gazdasági szemponton kívüli tényezőkről...

Lehetséges lenne a törekvéseinket nem puszta számokra visszavezetni, hanem az emberek valódi igényeire. Ez nem újdonság, igen sok ország volt már a történelemben, melyet nem közgazdászok és kiszolgálóik irányítottak. Ezek az igények a kulturális hatásoktól lecsupaszítva általában véve viszonylag szerények. Az embernek szüksége van élelemre, szüksége van meleg hajlékra, és szüksége van napi tevékenységre, amellyel mindezt biztosítani tudja magának. Ami ezen felül nélkülözhetetlen, azt egy közösség rendszerint saját forrásból elő tudja állítani. Miért érdekes ez? Például azért, mert eszerint a munkahelyek teremtésekor át kell formálnunk a stratégiánkat. Nem adott befektetéshez keresünk majd alkalmazottakat, hanem a helyi igényekhez alakítjuk majd a vállalkozás szerkezetét, funkcióját és az alkalmazott technológiát is. Persze könnyen lehet, hogy ez kevésbé lesz nyereséges, hiszen a növekedés elsőségét feladtuk. De végső soron mi a cél? Hogy aki már most sem szűkölködik, az még gazdagabb legyen, vagy a nyomor felszámolása?

Adott például egy menekülttábor, amely mellett egy korábbi háborúból visszamaradt sánc- és bunkerrendszer halad. Ilyen szituációkból manapság sincs hiány. Megszületik az ötlet, hogy a hadseregek által hátrahagyott védelmi elemek szétbontásával építőanyaghoz és akadálymentes közlekedéshez akarunk jutni. Mi erre a ma alkalmazott hatékony megoldás? Buldózerek, daruk, kamionok. A letargiában tengődő menekülteket hidegen fogja hagyni az egész. Konkrétan őket megfizetni erre munkára és megfelelő egyszerű szerszámokkal felszerelni őket talán drágább, és biztosan lassabb munkát eredményez, mégis, a helyi közösség számára ez a hozzáállás ezerszer inkább megtérül. És nem csak pénzben. Szavakkal nehezen leírható az a tudat, amikor az ember haszontalannak érzi magát, amikor minden új élmény és történés saját kilátástalanságára emlékezteti. A felelős munka - legyen bármilyen nehéz és olcsó is - méltóságot nyújt, amely minden további cselekvés alapköve és kiindulópontja lehet, nem beszélve arról, hogy mennyire képes egy együtt elvégzett feladat a közösségek működésének megindítására és megerősítésére.

Itt persze elkerülhetetlenül belefutunk a másik említett kulcsszóba, az életszínvonalba is. Ez megint egy bántóan leegyszerűsített fogalom. A színvonalat lehet emelni, lehet csökkenteni, és lehet szinte tartani, ez tiszta sor. Az élet azonban nem erőszakolható be egy ennyire bárgyú egydimenziós skálára. Mennyiségi fogalmakkal akarunk megragadni valamit, ami nyilvánvalóan minőségi kérdés. Nem az az igazán lényeges, hogy hány használható cipőnk van raktáron, hanem az, hogy amikor kell, akkor tudunk-e megfelelő lábbelit húzni. Nem az a legfontosabb kérdés, hogy milyen végsebességre képes, vagy mennyibe kerül az autónk, hanem az, hogy szükségünk van-e rá egyáltalán. A harmadik világ segélyezése a legtöbb helyen épp azért nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert ez a merev mennyiségi szemlélet nem engedte, hogy a más körülmények között született rideg elméleteket felülvizsgálva azoktól minőségileg eltérő megoldásokat találjunk.

Van egy vetülete a felvázolt gondolatnak, amely ugyan szerepelt ma is, de amelynek részletesebb vizsgálatán keresztül a döntésünk jellege még világosabbá válik. Szinte magától értetődő, hogy ez az érvelés az uralkodó hittételek szerint felháborító eretnekségnek minősül. Jövő héten az egy adott munkához használt technológia önkényes kiválasztásáról, a köztes technológiáról lesz szó. Bízom benne, hogy lassan kezd körvonalazódni, miért is hoztam fel ezt az egész témát; továbbá abban is reménykedem, hogy ha egy a közvetlen környezetemben élő közösség roggyan meg a rázuhanó csapások alatt, akkor lesz aki a számok helyett az emberekre, az életszínvonal helyett pedig az életminőségre figyel majd.

Szemlehunyás ellen

A legutóbb itt közzétett bejegyzésemmel egy igen kényelmetlen, és jelenlegi eszközeinkkel gyakorlatilag bevallottan megoldhatatlan problémára hívtam föl a figyelmet: a harmadik világ, a Föld "fejlődő" országainak helyzetére. Tettem mindezt úgy, hogy nem valamilyen nagylelkűség vagy elérzékenyülő szánalom vezérelt elsősorban, hanem az a megállapítás, hogy ez a kérdés igenis fontos és megkerülhetetlen számunkra. Úgy is mondhatnám, hogy az ő tapasztalataik az egész emberiség számára életről és halálról dönthetnek. Sok kihívás ugyanis, ami ma leginkább ezekben az országokban lelhető fel, a következő években, évtizedekben valószínűleg egyre inkább jellemző lesz majd a mi hétköznapjainkra is. Más irányból közelítve a kérdést fogalmazhatok úgy is, hogy ezek az országok az utolsó néhány évtizedben egy rendkívül nagyszabású és végül totális kudarcba fulladt kísérlet alanyai voltak, amelyből mindenképp szükséges lenne levonni a tanulságokat.

Azt hiszem, hogy túl hosszú magyarázatra nincs szükség a konkrét helyzetre vonatkozóan, hiszen a statisztikai adatok nagy része a köztudatban van. Az éhínségek, puccsok, polgárháborúk és természeti katasztrófák alkalomadtán külön témát szolgáltatnak a hírekben, a mindennapok kínjai azonban elsikkadnak, ezt távolról szinte lehetetlen átérezni. Amikor itt szegénységről beszélek, az legtöbbször nem a korábban említett fenntartható egyensúlyi állapot, amelyet hellyel-közzel el tudnánk viselni. Rengeteg esetben sokkal inkább a teljes, meztelen nyomor köszön vissza a számokról és képekről. Az anyagiak szűkössége és lehető leggyümölcsözőbb felhasználása helyett a jég hátán való közvetlen, csupasz túlélésre kell koncentrálni, minden további szándékot és igényt kiszorítva. Az ember ezt az állapotot tartósan valószínűleg képtelen elfogadni, mindenképp meneküléshez vagy pusztuláshoz vezet.

Mielőtt részletekbe mennék, először is érdemes leszögezni, hogy a fejlődő országok nyomora globális probléma. Az etiópiai éhínségek vagy a szíriai polgárháború nem csak azért érintenek bennünket, mert áldott jó szívvel sajnálkozunk miattuk, hanem azért is, mert ezek a jelenségek ugyanolyan szerves következményei a mai világrendnek, mint a nálunk megjelent korlátlan internetelérés, a nemzetközi turizmus vagy az Eurovíziós Dalfesztivál. Egy kissé hatásvadász metaforával élve mondhatnám úgy is, hogy ez az érme másik oldala. Ha a helyzet csupán szerencsétlen véletlen eredménye lenne, akkor könnyen segíthetnénk rajta, ehhez képest minden erőfeszítés, amely e népek szegénységből való kiemelésére irányult, csődöt mondott. Még ha csak ezt a tényt veszem figyelembe, akkor is arra a kellemetlen következtetésre kell jutnom, hogy a helyzetet maga a modern civilizációs rendszer állítja elő.

Néhány hónapja viszonylag hosszan kritizáltam a "zöld" környezetvédő mozgalmat amiatt, hogy a szánalom és kedvesség hullámhosszán akarják cselekvésre buzdítani a társadalmat. Ezek a hatások szükségesek és emberiek, ezt nem vitatom, sőt, nagyra értékelem őket a maguk helyén. Ezzel együtt e területen szerintem egyáltalán nem elégségesek. Ha a természetes, élő környezetünket aranyos és kellemes, de ugyanakkor gyenge és bármilyen visszatámadásra képtelen közegnek tüntetjük fel, akkor elég könnyű lemondóan legyinteni rá. Hiszen végeredményben minek avatkozzunk bele a kialakult folyamatokba, mi közünk van hozzá? Ilyen az élet, ami gyenge, ami beteg, az elpusztul. Ezzel szemben - ha a zöldek maguk is komolyan végiggondolnák hangzatos jelmondataikat - gond nélkül beszélhetnénk arról is, hogy a környezetvédelem önvédelem. Hogy mi magunk vagyunk azok, akiket meg kell védeni, hogy szinte minden egyes fajra és szinte minden egyes élő közösségre szükségünk van a teljes és boldog élethez. Hogy összetartozunk ezzel a világgal és az okozott károk a gyermekeinknek fognak igazán fájni. Erre lehet legyinteni? Szerintem sokkal kevésbé.

Valami hasonló látszik akkor is, amikor tőlünk távol élő embermilliók nyomorgásának említésével találkozunk. Sokan elérzékenyülnek ilyenkor, megpróbálnak empátiát mutatni és adakozni a lehetőségeikhez mérten. Nem vitatom, hogy ez nagyszerű dolog, különösen magánemberek részéről, akik tényleg saját maguktól tagadnak meg ezért valamit. Az ilyen segítség azonban eddig nem vezetett számottevő. látványos javuláshoz. Ugyanakkor sokkal többen vannak, akiket hidegen hagy a téma. Ők is beleborzonganak a képkockák látványába, ha egy-egy indonéz vagy perui bádogvárosból tudósít a híradó, de ezen túl nem tesznek semmit. Egyrészt azért mert úgy érzik, hogy ez nem az ő felelősségük, másrészt esetleg nem is gondolják, hogy bármilyen javulást is el tudnak érni. Szigorúan véve nehezen vitatható bármelyik indok. Eközben a teljes társadalom szintjén a hozzáállás kínosan hasonlít a probléma szőnyeg alá söpréséhez, csupán elszigetelt esetek szenzációhajhász elemlegetésében és alkalmi aktuálpolitikai riogatásban merül ki.  Fényes nappal lehunyjuk a szemünket a problémára, hogy aztán éjjel aztán nyugodtan lehunyhassuk ismét... Ez az egyik legbiztosabb jele annak, hogy valami komoly és fontos dologról van szó.

De hát tényleg elkerülhetetlen mindezt csupán személyes lelkiismereti kérdésnek tekinteni? Mindenképp meg kell alkudni magunkkal és be kell árazni az együttérzésünket? Talán bennem van a hiba, de ez a megközelítés sivárnak és - ideillő szóval - szegényesnek tűnik számomra. Úgy vélem, becsületesebb lenne azt a kérdést feltenni, hogy vajon mi idézi elő azt az embertelen helyzetet, melyben több milliárd embertársunk nem jut megfelelő és egészséges táplálékhoz, vízhez és általában élhető körülményekhez. Ha ugyanis ezt megértjük, akkor közösségként megkísérelhetjük kiküszöbölni a legfontosabb okokat, és úgy segíthetünk a szegényeken, hogy közben az ő tehetségüket és képességeiket is kihasználjuk.

Itt egy igen fontos momentumhoz értünk. Könnyű azt gondolni, hogy a harmadik világ "le van maradva" 40, 80 vagy 120 évvel, de ezzel csupán a saját világképünk szomorú paródiáját adjuk elő. Abban hiszünk, hogy a mai világ szükségszerűen a legjobb mind közül, ami valaha létezett, ebből következően ami rossznak tűnik fel, az csak "elmaradott" lehet. Pedig a Kongó mellett is 2013-at írnak. Ott is vannak okostelefonok, multicégek, kampányszlogenek és reklámhadjáratok, csak mindemellett létezik ez meg ez is (nem a felkavaróbb képek közül válogattam...). Egyszerűen nekik ez jutott a modern haladás nagyszerűségéből, "ezt dobta a gép". Ez már nem könnyű: megemészteni, talán a haladás nem is pontosan úgy működik, ahogy mi azt gondoljuk...

Az ott élő emberek teljesen hasonlóak hozzánk. Létezik számtalan kulturális különbség és eltérő beidegződés, de túlnyomó többségük éppen annyira a globalizált világ bűvkörében él, mint aki egy budapesti Burger Kingben ebédel nap mint nap. Ami ennél fontosabb, a szükségleteik is ugyanolyanok, és  tisztában vannak a helyzetükkel. Valami természetesen nem működik jól, mert képtelenek magukról gondoskodni, ugyanakkor ezt nem írhatjuk mindössze a személyes tehetségtelenségük vagy ostobaságuk számlájára.  Észre kell vennünk, hogy valódi hús-vér emberekről van szó a maguk dühével, kétségbeesettségével és megalázottságával, akiket egyszerűen sarokba szorítottak. Amíg csak gagyogó gyerekeket és üvöltő barbárokat feltételezünk, addig minden próbálkozás hiábavaló. Ezzel csupán saját magunkat ringatjuk abba hitbe, hogy nem tehetünk semmit.

Emlékezhetünk rá, hogy hosszú évekig abban reménykedtünk - bizonyos mértékig talán még most így teszünk -, hogy elérjük a nyugati életszínvonalat. A sajtó, a gazdaságpolitika ezt a célt vetítette elénk. Egyértelmű, hogy ez eddig nem jött össze. Ugyanígy hitegetnek nálunk tényszerűen kilátástalanabb helyzetben vergődő államokat is ugyanezzel az ábrándos képpel. Mint ahogy mondtam, ez az alaptétel, "a Nyugathoz képest mindenki le van maradva, ők mutatják az utat, amit követni kell". Mi hátrébb vagyunk tíz évvel, Ukrajna hússzal, Afganisztán pedig százötvennel... Ha túllépünk ezen a sablonba illeszthető gondolaton, csak akkor láthatjuk meg, hogy az egész megközelítés mekkora agyrém. Jelenleg az USA lakossága - amely a teljes emberiség körülbelül 5 százalékos hányadát teszi ki - használja fel a megtermelt árucikkek nagyjából egynegyedét, tehát 25 százalékát. Tudjuk, hogy a bolygónk véges mennyiségű nyersanyaggal és korlátos erőforrásokkal lát el minket. Követendő példa lenne, hogy mindenki ekkora szeletet hasítson magának a tortából? Hiszen ez matematikailag lehetetlen...

A cél, amit az előbb ismertettem, a legenyhébb kifejezéssel szólva is délibáb. Ha azonban ez a számunkra is oly ismerős "felzárkóztatás" eleve lehetetlen, akkor az egész megközelítésünket is át lehetne formálni. Nem kell szolgaian másolni a nyugati mintákat, nem kell játszani a szorgalmasan tanuló "diákot", nem kell kitárni a kaput minden onnan érkező ötlet és javaslat számára. Egy másik irányt kell kitűzni, amely a saját közvetlen és vitathatatlan igényeinken, vagy éppen a nyomorgó milliók szükségletein alapszik. Ezek a szükségletek nem kizárólag anyagi jellegűek, és ha bölcsen végezzük a dolgunkat, talán csekély anyagi befektetéssel is érhetünk el javulást. A tisztes szegénység célja csak annak megalázó és hátborzongató, aki a bőség mindenhatóságában hisz, abban, hogy az egyértelmű a boldogsággal. A kilátástalanság állapotából nézve az egyik állapot becsületes, normális életnek, a másik önzésnek és kegyetlenségnek tűnik. Nem hiszem, hogy magyaráznom kellene, melyik melyik.

Legközelebb arról szeretnék írni, hogy milyen lehetőségek nyílnak meg így a Föld legszegényebb területei számára, hogy a megváltoztatott célok milyen új eszközöket tesznek lehetővé. Ezek az eszközök a hanyatlás során más tájakon is elő fognak kerülni, ezért jobb, ha megbarátkozunk velük. Láthatjuk például, hogy nem mi "zárkózunk fel" az EU-hoz, hanem annak egyes tagjai "szivárognak vissza" a mi szintünkre... Mindehhez elsősorban Ernst F. Schumacher A kicsi szép című könyvét használom támpontul. A szerző igazi szakértője a témának, sok egyéb mellett részletesen foglalkozik a harmadik világ segélyezésének szemléleti kérdéseivel és a lehetséges megoldásokkal. Javaslatait egyes helyeken ugyan megfogadták és kibontakoztatták, a közgazdaságtan globális, fő áramlata azonban - nem meglepő - figyelmen kívül hagyta.

A természetben előforduló erőforrásválságok jellemző vonása a túllövés, mind az felívelés, mind az összeroppanás szakaszában. E minta szerint az ipari civilizáció központi területei így vagy úgy, de meg fogják tapasztalni a tartós, teljes nincstelenséget. A magam részéről abban bízom, hogy mivel mi Magyarországon az igazán extravagáns dőzsölésből kimaradtunk, ez a pusztító élmény sem lesz az osztályrészünk. Ehhez viszont akarva vagy akaratlanul a következő bejegyzésekben leírt stratégiához hasonló gazdasági elvekre lesz szükségünk. A hibákból, a tragédiákból tanulni érdemes, nem pedig lemásolni őket.

Fejlődni, de merre?

A modern ipari civilizáció a természet által az emberiségnek felkínált elsődleges erőforrásokat jóval gyorsabban aknázza ki, mint ahogy azok megújulni képesek. Lehet szó éghajlati viszonyokról, tengeráramlatokról, geológiailag raktározott energiáról, vagy éppen olyan élő rendszerekről, mint az óceán halkészlete vagy a termőtalaj, ugyanaz a minta figyelhető meg. A mohóság arra késztet bennünket, hogy egyre több mindent így közelítsünk meg, hogy egyre több értéket váltsunk készpénzre rövid távon. Ennek az életmódnak két világszemlélet felel meg igazán: egyrészt az, amely szerint nincsenek korlátok, és holnap tovább lehet fokozni a száguldást, másrészt pedig az, amely szerint nem is lesz holnap. E pontban tetten is érhetőek a globális problémákra adott reakcióink túlnyomó többségének mozgatórugói, a haladásba vetett vak hit és az apokalipszis előtti kétségbeesés.

A kettő sok mindenben ellentmond egymásnak, és rengeteg gúnyolódás és elméleti konfliktus fűzi össze őket, a lényegben - az emberi tettekre való befolyásukban - azonban nincsen köztük semmilyen különbség. Azt hirdetik ugyanis, hogy nem kell változtatnunk semmit, hogy nincs szükség vagy nincs esély az alkalmazkodásra. Ha nem a magyarázkodásra figyelünk, hanem a valós tényekre, akkor nem nehéz ezt felismerni. Márpedig a föld élet, az emberiség, vagy akár csak Magyarország története is elárulják, hogy mindig van mód alkalmazkodásra. Talán nem mindenkinek, talán fájdalmasan, de be fog következni. Legkésőbb abban a percben, amikor a közvetlen kényszer a fülünkbe liheg, meg fogjuk tenni az elkerülhetetlen lépéseket a túlélésért. A mai "normális" életpályamodell, a hozzá fűződő célok és státuszszimbólumok csak és kizárólag a jelenlegi helyzetben érvényesek. Egy másik szituáció magától értetődően új normákat szül majd, ez ilyen egyszerű. Nem hiszem, hogy ezt sokat kellene magyaráznom azoknak, aki emlékeznek rá, hogy például mit jelentett egy piros Dacia a nyolcvanas években, és mit jelentett egy évtizeddel később. A mostani válságjelenségek, amelyek például a szüntelenül mosolygó álomvilágnak feltüntetett EU-ból központosított, német irányítású bürokráciát csináltak a szemünkben, aligha vehetőek kisebb jelentőségűnek.

Hosszabb távon azonban  még kevésbé viselkedhetünk majd mereven, még kevésbé ragaszkodhatunk olyan  dolgokhoz, melyek több kárt hoznak, mint hasznot. Az első bekezdésben említett erőforráskincs kimerülésével és károsodásával párhuzamosan más módszerekre és alapjaiban különböző hozzáállásra kell majd áttérnünk az élet szinte minden területén. Az átalakulás azonban nem megy gombnyomásra, nem lehet egyetemen oktatni, nem hoz gazdasági profitot és nem illeszkedik semmilyen társadalmi utópiába. A legtöbb, amit remélhetünk, hogy valamikor ebben a viszonylag távoli jövőben - talán néhány nemzedékkel utánunk - egy élhető, az akkori leszármazottaink igényeit kielégítő rendszer alakul majd ki. Erről a remélt egyensúlyi - vagy legalább részben, közelítőleg egyensúlyi - állapotról természetesen csak sejtéseink lehetnek, vannak azonban köztük eléggé megalapozottak. Alighanem mind közül a legvalószínűbb, hogy az utódaink nélkülözni fognak rengeteg mai értékesnek gondolt tulajdont, és hogy addig mi magunk is általában véve fokozatosan egyre szegényebbek leszünk. Jóleső, kényelmes gondolat ez? Egyáltalán nem. Ördögtől való és üldözendő? Jómagam ezzel sem értek egyet. A korlátokba való ütközés kegyetlen, de természetes velejárója, semmi több. Egy lassacskán kialakuló helyzet, amelyhez akár már most is elkezdhetnénk alkalmazkodni.

Magyarországon legfeljebb 40-50 évet kellene visszamenni az időben, hogy hasonló kérdésekkel szembesüljünk, az igazi, széles rétegeket átölelő általános szegénység akkor még benne volt a levegőben. Tőlünk nyugatra azonban ezek az emlékek még inkább ködbe vesznek. Érdekes dolog, mert ez is mutatja, hogy bár névleg teljes jogú tagjai vagyunk a modern ipari országok közösségének, valójában egy köztes helyzetet foglalunk el. Sem igazi gyarmat, sem igazi gyarmatosító, sem gazdag nyugat, sem igénytelen kelet. "Langyos víz", mondhatná erre valaki, én azonban ebben inkább lehetőséget látok. Lehetőséget a sikeres alkalmazkodásra. Az első lépések ugyanis be vannak ágyazva a kultúránkba, bármerre indulunk is.

Néhány nyugati országban - különösen Amerikában - a kérdés ennél sokkal sarkosabb. Magasról lehet igazán pofára esni, mondja a szólás, és ettől néhányan odaát is tartanak. John Michael Greer egyik korábbi blogbejegyzése épp ezt a témát boncolgatja, méghozzá olyan szemszögből, ami számunkra is tanulságos lehet. Nyilvánvalóan ő is arra a következtetésre jutott, hogy az elszegényedés elkerülhetetlen, és felismerte azt a sokkot is, amely az ő társadalmukra vár. Ez bizony még a mi szituációnknál is sokkal keményebb dió, hiszen a magyarországi gazdasági-társadalmi elvárások gyenge árnyékai csupán az amerikaiaknak. Pontosan arról van szó, amiért néhány éve még mintaországnak tekintettük őket: olyan az egész berendezkedésük, zsigerből úgy születnek az értékítéletek, mintha az üzleti, anyagi siker egyszersmind emberi nagysággal is együtt járna. A szegénység elkerülhetetlenségének és elfogadásának gondolatai ilyen körülmények között könnyen megfoghatatlanná válhatnának, amelyekre az olvasó csak értetlenkedve legyint, épp ezért Greer az egészet egy olyan képbe öntötte, amire legtöbben felkapnák a fejüket. Azt írja, hogy az USA rövidesen egy harmadik világbeli - tehát például afrikai, dél-ázsiai vagy latin-amerikai - ország szintjére kerül gazdasági ügyeket tekintve.

Nem szeretek szó szerinti fordításokat közölni itt, de ezúttal tényleg elgondolkodtató az érvelés. Vegyük hát végig a saját perspektívánkból! Melyek a harmadik világbeli vagy - cinikus kifejezéssel élve - fejlődő országok legfőbb ismérvei? Nos, elsőként említhető, hogy általában olyan gazdasági modellben működnek, amely a helyben kitermelt nyersanyagok kivitelén és a külföldi ipar által gyártott kész árucikkek behozatalán alapul. Amerikára ez minden további nélkül igaz. Persze az okok különböznek, hiszen ott a munkaerő drágasága a probléma, mondhatnánk. A magyarázkodás azonban a tényeken itt sem változtat, az igazi kézzelfogható termelést néhány kivételtől eltekintve Ázsiában találjuk, és érdemes vetni rá egy pillantást, mi is történt a klasszikus amerikai iparvárosokkal... A következő pont, hogy a fejlődő országokban nincs elég tőke, ezért hitelből kénytelenek fenntartani magukat. Az utóbbi néhány évtizedben ez a kijelentés is egy rossz vicc szintjére süllyedt, hiszen bármelyik "jóléti államot" is nézzük, mértéktelen adóssággal találkozunk. Nem szokás reklámozni, de az USA sem éppen követendő példa a maga majd' 17 billió dollárnyi adósságával, amely rohamosan növekszik. Az egészségügy kérdését talán nem is kell részleteznem, hiszen az itthoni viták kapcsán többször is szóba került az amerikai "fizesd magad" megoldás, amely garantálja a társadalom szétszakadását ilyen tekintetben. Az pedig, hogy az adott ország irányítói elsősorban saját zsebük kitömésével vannak elfoglalva, nyugaton is inkább szabály, mint kivétel.

A legszembetűnőbb dolog, amely mégis megkülönbözteti az Egyesült Államokat például Mexikótól, az a hihetetlen anyagi bőség, amelyben az ottaniak az előbb felsorolt tényezők dacára nyugodtan lubickolnak. Még az európai ember számára is meghökkentő mértékű fogyasztásról, dőzsölésről beszélünk... A másik fontos tényező pedig ennek a gazdagságnak a közvetlen oka, amelyet gazdasági számításoknál otrombaságnak számít felhozni: az amerikai hadsereg. Mára az amerikai - és közvetve az egész nyugati - életszínvonal e hadsereg csatáinak kimenetelétől és a fegyverek elrettentési képességétől függ. A jelenlegi nemzetközi politikai felállás szerkezetének többi oszlopa kirohadt vagy meggyengült. Ez a folyamat, ahogy lehull a lepel a nyers erő szerepéről, minden birodalom bukását megelőzi, és lassított felvételben mindnyájan tanúi vagyunk.

Hol tart ehhez képest Magyarország? Egyrészt előrébb, másrészt hátrébb. Viszonylagos elmaradottságunkból adódóan a társadalom felaprózódása talán még nem annyira teljes,mint Amerikában, ugyanakkor az ország méretéből és lehetőségeiből adódóan jelenleg teljesen függünk a világpolitika alakulásától. Nem a birodalmi rendszer középpontjában, hanem inkább a határvidékén élünk. Az USA is kényszerpályán van, de legalább számolhat a saját döntéseinek következményeivel, számunkra azonban ezek akár totális meglepetést is jelenthetnek. Márpedig a mi vagyonunk és jövedelmünk éppen annyira absztrakt és alap nélküli, mint az övék, és éppen annyira feltételezi az ingatag nagyhatalmi viszonyok megmaradását.

Ez az egész okfejtés csupán azért érdekes, mert egy valós párhuzamra mutat rá, ha ugyanis az a veszély fenyeget, hogy előbb-utóbb Peru vagy Gabon szintjére kerülünk gazdaságilag, akkor ezeknek az országoknak a problémái, az ő kihívásaik sokkal jelentősebbé válnak a szemünkben. Hirtelen jogossá válik a kérdés, hogy az évtizedek óta nyújtott segélyek és igen drága ENSZ-programok miért nem hoztak kézzelfogható eredményt szinte sehol. Ha valahol ilyen vitával találkozunk, nem árt odafigyelni, mert a különböző szempontokat érezhetjük még a saját bőrünkön is.

A kérdés veleje természetesen az, hogy az elvi cél, miszerint mindenkit a nyugati életszínvonalra szeretnénk felemelni, egyszerűen agyrém. Még arra sincs lehetőség, hogy a jelenlegi viszonyokat fenntartsuk, nem hogy még további milliárdok számára ezt biztosítsuk. Az erőforrások kimerülésével pedig ezt is el fogjuk veszíteni. De akkor mit tehetünk? Milyen lehet az a fejlődés, az az életvitel, amely kihúzhatja ezeket a "fejlődő" népeket a kaotikus és sok esetben ember embertelen körülményeik közül? Mi lesz majd, amikor mi is ilyen döntések előtt állunk? Jövő héten ezzel szeretnék foglalkozni.

Drágán is megéri

Aki már olvasgatott korábban ezen az oldalon, annak aligha mondok meglepetést azzal, hogy ez a blog végső soron arról szól, hogy mi is az életben az igazán fontos, hogy mi az, amiért egyáltalán érdemes létezni. Valójában persze minden elejtett szó és minden valaha elkövetett tett erről beszél, és a kérdésfelvetés közvetlen módja természetesen személyesen engem is jellemez, de ettől még a jogossága a mai mindennapokban egyre kevésbé vitatható. Akár olvasott értelmiségiekről, akár földművelő gazdákról, kétkezi melósokról, vagy éppen művészekről beszélünk, valamilyen módon minden társadalmi réteg érzékeli a modern világ hanyatlásának jeleit. Lehet pengetni erkölcsi, érzelmi, becsületbeli vagy akár egyenesen vallási húrokat, a kétség csírája akaratlanul is jelen van.

Természetesen nem arról van szó, hogy ki akarnám tűzni a győzelmet jelző zászlót, hiszen ez a kétség tétova, és - ami ennél sokkal többet számít - tettekben alig-alig nyilvánul meg, többek között azért, mert kevés az elfogadható alternatíva. Múlt héten talán kicsivel közelebb jutottam azokhoz az indokokhoz, hogy miért van ez így. Például azért, mert a lehetséges - és lassan kényszerű szükséggé váló - változtatások túlnyomó része piszmogásnak és kínlódásnak tűnik fel előttünk, pontosan olyasminek, amit a szeretnénk elkerülni. Arra gondolunk, hogy minden problémát meg tudunk oldani a mostani módszereinkkel, mert elfeledkezünk róla, hogy azokat éppen ezek a módszerek idézték elő.

De valóban üldözendő lenne a kertészkedés, a vitorlázás, a tánc, a harcművészet, a fafaragás vagy a közösségi élet? Szüntelen maszatolást és idegeskedést igényel az összes felsorolt tevékenység, mégis épp ezekkel foglalatoskodunk a legszívesebben. Ezeket és társaikat választjuk hobbinak, erre áldozzuk azokat a nagy becsben tartott erőforrásainkat - szabadidő, koncentráció, anyagi tőke -, amelyeket igyekszünk máshol megspórolni. Valahol nyilvánvalóan hiba homokszem van a gépezetben, ha ilyen ellentmondásokra lelünk.

Ez a szólás egyébként nagyszerűen illik ide, hiszen valóban olyan mintha egy gépezetről beszélnénk. Arról a gépezetről, amelyben egy másik fordulat szerint mindnyájan fogaskerekek vagyunk. Az ipari társadalom nyersanyagokból termékeket állít elő, ennek megfelelően pedig szüksége van termelőkre és fogyasztókra. Ez a merev szétválasztás határozza meg, mit várunk el a munkánkban, és hogyan kapcsolódunk ki. Amit egy igazi ipari állás nyújthat, akár dobozolás, akár irodai munka is legyen, azt senki sem csinálja szívesen  a kiszabott időn túl, mert elviselhetetlenné teszi az életet. Amit viszont szórakozásként űzünk, annak a magasabb szintre emelésétől gyakran még a gondolatától is visszarettenünk. Teljesen megszokott, hogy valaki két párhuzamos életet tartson fenn így anélkül, hogy a két szál valaha is igazán összefusson.

Ez a felfogás azonban nem szükségszerű. Az emberiség sok évszázados történetében rengeteg ősünknek volt ugyanaz a hobbija és a megélhetése. Egy tettük sem volt csupán szórakozás, mert még a legönfeledtebb játék is tanulással és edzéssel ért fel. A fogócska, a nádfurulya kifaragása és az éjszaka áttáncolása is. És egy napjuk sem szólt csupán a munkáról sem, mert magukénak érezték a tennivalókat, mert tisztában voltak a hovatartozásukkal, és meglátták benne a szépséget, az értelmet. A vetésben és aratásban ugyanúgy, mint a hadakozásban.

Félreértés ne essék, nem állítom, hogy az utóbbi két-három évszázadon kívül mindenki ennek megfelelő életet élt volna, de a lehetőség valós volt, és a maga módján valós ma is. Az előző bekezdés nem is teljes, mert hiába hangzik elbűvölően - remélem másnak is úgy hangzik... -, nem egy tökéletes állapotot ír le. Az abszolút tökéletesség ugyanis ezen a világon nem létezik, de legalábbis nagyon ritka. Ha fenntarthatóan élnénk, az szerintem jellegre így nézne ki, ilyen hozzáállás és életmód tartozna hozzá, de lenne még számos, jóval kellemetlenebb következménye is. Például rengeteg mostani tulajdonunkat, jogunkat és képességünket nem tudnánk megtartani. Ha röviden, de mégis pontosan kell kifejeznem magam, akkor csak annyit mondhatok: ez szegénységet jelent.

És itt érkeztünk meg a következő tabuhoz. Az anyagi szegénység esélye, sőt, bizonyossága legtöbbünk számára eleve eldönti a kérdést, ez a tétel akkora súllyal bír, hogy bizony felborítja a mérleget, amikor elhelyezzük annak egyik serpenyőjében.

A szegénység pedig nem abszolút fogalom. A mai magyar középosztály olyan lehetőségekkel bír, amelyekkel néhány száz éve még uralkodók sem, mégis előbbiek tartják magukat sokszor szegénynek. Márpedig ha maga a jelentés is ennyire képlékeny, akkor hogyan lehetne az erkölcsi és érzelmi tartalom szilárd? Hogyan mondhatnánk, hogy "jó" anyagilag gazdagnak lenni, ha magunk is szinte elképzelhetetlenül gazdagok vagyunk dédszüleink és az ő dédszüleik viszonyaihoz mérve, és még mindig nem vagyunk maradéktalanul boldogok? Számomra elfogadhatatlan a feltevés, hogy az a rengeteg korábbi nemzedék, akik szűkösebb anyagi korlátokkal bírtak, mind szerencsétlen, sajnálatra méltó páriákból állt volna. Az összefüggés itt messze nem ennyire egyértelmű, az ember és az emberi közösségek ugyanis alkalmazkodnak a körülményeihez, ha van rá mód, akkor megőrzik az egészségüket. Ennek pedig része a lélek és szellem egészsége is. Épp saját őseinket fosztanánk meg attól, hogy egészségesek voltak és teljes életet éltek? Nem tudok semmiről, ami erre felhatalmazást adna.

A szegénység önmagában nem ellenség, nem tabu. Ha azonban valaki nem értene egyet az előző gondolatmenet egy-egy láncszemével, akkor a mondanivalómat egész más -jóval kegyetlenebb - úton is meg lehet közelíteni. Ha igazam van, és a fenntarthatóság általában anyagilag szegényebb viszonyokkal jár együtt, akkor valójában nem is a mi kezünkben van a döntés. Ilyen esetben az elszegényedésnek csupán a módja bizonytalan, és aki nem hajlandó foglalkozni vele, az ebből a kérdésből eleve kizárja magát. Aki nem tesz semmit, vagy abba a hitbe ringatja magát, hogy a válság magától megoldódik, az hátrányba kerülhet a tudatosan változtató és felkészülő társaival szemben.

Felmerülhet a kérdés, hogy ha úgyis szegények leszünk, akkor mi értelme van egyáltalán küzdeni, miért nem adjuk fel az egészet. Ezt a kérdést megválaszolni igen egyszerű: azért mert az anyagi javaknál sokkal több forog itt kockán. Aki nem alkalmazkodik - legyen ez egy személy, egy állam, egy cég vagy bármilyen emberi közösség - az könnyen belerokkanhat vagy akár bele is pusztulhat az előttünk álló eseményekbe. Ilyen esetben maga az egészségünk, a megmaradásunk forogna kockán. Én nem gondolom azt, hogy az ipari civilizáció az emberiség vége és csúcspontja. Igen, az lehetne, ha nem tennénk semmit a teljes megsemmisülés ellen, de - legyünk bármennyire is kétségbeesettek vagy önhittek - a közvetlen kényszer általában elég szokott lenni az emberi viselkedés megváltoztatásához. Most még van befolyásunk, még válogathatunk különböző opciók között, ugyanerre tíz-húsz-ötven év múlva egyáltalán nincs garancia.

Van még egy dolog a szegénységgel kapcsolatban, ami feltétlenül említést érdemel, és ha személyes tapasztalatokkal rendelkező ismerősökkel beszélünk, valószínűleg meg fogják erősíteni. Ijesztő lehet a gondolat, ha például csak kevés főtt ételhez jutunk hozzá, vagy ha csak egy-két viselhető ruhánk van, mégis összehasonlíthatatlanul kevésbé fájdalmas annál, mintha semmink nem lenne. A legaljasabb és legolcsóbb munka is többet érhet az önmarcangoló tétlenségnél. Természetesen az anyagi javak mennyisége fontos tényező, de az igazi minőségi ugrást nem itt találjuk, hanem ott, hogy van-e miben egyáltalán megkapaszkodni, hogy van-e egy talpalatnyi hely, ahol megvethetjük a lábunkat.

Jó ideig teljesen megszokott volt, és meglehet, hogy rövidesen újra előáll az a helyzet, hogy a társadalom többsége hetente csupán egyszer engedheti meg magának, hogy húst fogyasszon. Mai szemmel ez önmegtartóztatásnak tűnik, és - noha nem halálos veszélyről van szó - legtöbben alig tudjuk elképzelni ezt a saját hétköznapjainkban. Az egészséges táplálkozáshoz azonban ennyi is elegendő lehet, sőt, a klasszikus magyar húsételek többsége pontosan ilyen alkalmakhoz lett kitalálva. Ebben a percben megalázónak tűnhet, hogy valamilyen kedvenc ételünkre esetleg heteket vagy hónapokat kell várnunk, de ugyanakkor sokkal nagyobb öröm így hozzájutni valamihez, mintha gombnyomásra elhalmoznánk magunkat vele. De ugyanígy említhetnék bármilyen hétköznapi kelléket, cipőt, sapkát, táskát vagy szerszámokat, mindegyiket akkor becsüljük meg igazán, ha ott van mögötte az ár, amit fizettünk. Az a kitartás és adott esetben szenvedés, amelyet nem adnánk a mai olcsó összegekért.

A szegénység nem érdemel dicshimnuszt, de nem érdemel vak rettegést sem. A megismerése és megfelelő pillanatban az elfogadása azonban lehet előnyös és előre mutató. Nem véletlen, hogy a nagy régi hagyományok, vallások szinte mindegyikében tisztelték a szegénységet. Legyen szó a buddhista szerzetesekről vagy a népmesebeli igazmondó juhászról, a mondanivaló az, hogy emberi minőséggel, személyes nagysággal a vagyon és jövedelem mennyisége nagyon gyakran felülírható. A civilizációnk megrendülése arról szól, hogy a rendszer által fokozatosan átvett terhek fokozatosan visszakerülnek a vállunkra. Ez nem technológiai, ideológiai vagy logikai probléma, hanem a legmélyebb emberi minőség problémája. Hogy mennyire felismerjük ugyanezt a gondolatot, mikor a híreket olvassuk vagy éppen ismerőseinkkel beszélgetünk, nos, azt talán magunknak sem merjük bevallani.