A legutóbbi bejegyzés megírása után szinte rögtön hiányérzet fogott el, egy olyan hangulat, mintha nem mondtam volna el mindent, amit akartam. Általában egy írás közzététele után egy-két nap öntelt semmittevés szokott következni nálam e téren, most viszont kénytelen voltam kicsit újragondolni a mondanivalómat, és felkutatni, mi is az, ami mindenképp a megfogalmazott állítások mellé kívánkozik. Ekkor tűnt fel az is, hogy maga a cím - amelyen talán a legtöbbet szoktam töprengeni - ezúttal elég áthallásosra sikerült. "A föld meghódítja az embert". Ezt könnyen lehet úgy értelmezni, mint egy érzelgős, semmibe révedő pillanatban megfogalmazott sóhajt. Pedig a célom egyáltalán nem ez volt, még akkor sem, ha saját költözésem kapcsán - ahogy azt írtam is - találkoztam hasonló pillanatokkal. A szentimentalizmusnak egyébként szerintem nem vagyok kitüntetett művelője... Amit a cím közölni akart, az egy sokkal földhözragadtabb jelentés, mégpedig az, hogy nemcsak az ember igázza le és alakítja át a lakóhelyét, hanem mindez fordított irányban is mindig megtörténik. Valahogy úgy működik a folyamat, mint Newton harmadik törvénye a mozgásról: ha egy test erővel hat egy másik testre, akkor a másik test egy ugyanolyan nagyságú, de ellentétes irányú ellenerővel hat rá vissza. Tehát amikor valaki egy nehéz aktatáskát cipel, egy idő után belefájdul a válla az erőfeszítésbe. Ha egy autó betonfalnak rohan, akkor talán felismerhetetlenül összetörik, de - hiába kevésbé látványos - az építményben is keletkezik kár. Ez egy olyan törvény, melynek szellemét egy percre sem lenne szabad elfelejtenünk: bármit is teszünk, mindennek van következménye ránk nézve. Mindennek. Semmi sincs ingyen.
Helyesebb lett volna talán az "A föld hódítja meg az embert" címet adni, finom különbségeket finoman is képes visszaadni a magyar nyelv... Így visszatekintve valószínűleg ezt is elvetném, de ez már történelem. Végeredményben illik is a cím az íráshoz, mert azt is teljes összefoglalónak szántam, ehhez képest pedig bőven akadnak hozzá lehetséges kiegészítések.
A következő ilyen inger sokkal váratlanabb irányból érkezett, mint saját tökéletlenségem imént leírt újabb felismerése. Ahogy arra már az egész oldal indításakor említettem, sokféle módon, és viszonylag hosszú ideje nyújt számomra inspirációt John Michael Greer The Archdruid Report című blogja. Egy odavetett pillantás után fény derülhet rá, és nem is titok, hogy A természet nyila szinte egész szerkezetét szenvtelenül róla másoltam, csupán átültettem egy nekem tetsző külalakba. A heti egy bejegyzés, a nagyobb témák alapos, elhúzódó kibontása és alkalomadtán maga a tartalom is rímel az ott olvasottakkal. (Bár éppen az utóbbi jelenleg kevésbé igaz, mert a politikai ideológiák módszeres megismerése és kritikája egy attól a blogtól viszonylag eltérő témát jelent.) Ebből talán már egyértelmű, hogy bizonyos mértékig mintának tekintem Greer világképét. Ezért is különösen furcsán éreztem magam, mikor múlt héten két nappal az én gondolataim után szinte ugyanazokat a következtetéseket olvastam az ő tollából is.
Tulajdonképpen persze nem túl nagy csoda ez az egybeesés, hiszen Izrael gázai kalandja - ami azóta szerencsésen elcsendesedett - akkor szinte kínálta magát valamilyen elemzésre. Érdekes viszont, hogy mennyire különböző úton jutottunk el ugyanoda, hiszen míg én ideológiákat cáfoló és végeredményben a hívőket kiábrándító példákat kerestem, addig Greer az USA világbirodalmának várható összecsuklását taglalja immár hónapok óta. Mindkét múlt heti gondolatmenetben fontos szerepet kaptak a közel-keleti földrajzi körülmények, a szomszédos államok helyzete, a nagyhatalmi viszonyok, sőt, ugyanúgy megjelentek párhuzamként a középkori keresztes államok is. Megállapítást nyert, hogy Izrael a mai állapotában nem lesz képes sokáig fennmaradni, mert a nyugati kapcsolatainak, elsősorban pedig Amerikának a várható bukásával szükségszerűen védtelenné válik más nagyhatalmi érdekekkel szemben. Kínának például semmilyen érdeke nem fűződik ahhoz, hogy a nyersanyagban gazdag arab és lakosságukból fakadóan igen komoly súllyal bíró muszlim országokkal szembeforduljon a zsidó állam miatt, sőt... De ugyanez igaz a többi feltörekvő világpolitikai szereplőre is.
Egy dolgot talán nem hangsúlyoztam eléggé, mégpedig azt, hogy Izrael sorsának az ilyen irányú előrejelzése nem abból következik, hogy én személy szerint nem szeretem őket, vagy nem tartom nagyra. Ha valaki rákérdez, nem tagadom le, hogy melyik oldallal szimpatizálok inkább ebben a konfliktusban, a leírt érvek viszont ettől teljesen függetlenek. Nem azt fejtettem ki, hogy Izrael a bűneiért fog meglakolni, hogy erkölcsi jóvátétel következik, csupán azt, hogy egy kulcsfontosságú kérdésben - az USÁ-hoz való sokáig előnyös kötődés megszilárdításában - teljesen elszámították magukat, és ennek az egyenes következményeit egyszerűen nem lehet elkerülni. Bármilyen kellemetlenül is hangzik, azért szerintem minden józan embertársunk tisztában van vele, hogy a háborúkat nem azok nyerik meg, akiknek igaza van, akik erkölcsösebbek. Már csak azért sem, mert - ahogy ez a Közel-Keleten a Napnál is világosabban megmutatkozik - a két oldal erkölcsei között mérföldes eltérések is lehetnek. Sokkal inkább azok lesznek a győztesek a küzdelemben, akik a lehetőségeiket könyörtelenül kihasználják, például akkor harcolnak és olyan ellenfelek ellen, amikor és akiket biztosan el tudnak söpörni. Izrael és Gáza esete első pillantásra talán pont ilyen döntésnek tűnik, a helyzet viszont az, hogy valamivel hosszabb távon a palesztinok győzelméhez szerintem kevés kétség fér. Talán volt idő, amikor meg lehetett volna egyezni velük, de akkor Izrael teljes fölénye ezt nem tette szükségessé. Most pedig már nincs miből alkudni.
Mindennek tényleg nincsen semmi más oka, mint a helyi domborzat, az éghajlati viszonyok, a nyersanyagkincs és az elhelyezkedés a világtérképen. Egyszerű, beépített feltételek. Idegen szóval ezt az összefüggésrendszert geopolitikának hívjuk, bár bevallom, a magyar sajtóban nem sokszor találkozom a kifejezéssel. Talán sokan azt hisszük itt Európában, hogy ez egy elavult megközelítés, és már megszabadultunk ezektől a láncoktól, de ez óriási tévedés. Ha csak végignézem azt, hogy a földgáz, melynek elégetése az internetelérésemet, a számítógépemet, és a világítást működteti, milyen útvonalon érkezik Oroszországból, akkor már belefutok számos geopolitikai konfliktusba. Ahogy Goethe mondta: "Senki sem tengődik reménytelenebb rabságba taszítva, mint aki tévesen azt hiszi magáról, hogy szabad." Ismét csak nem kapunk ingyen semmit, és ugyebár ez messze nem csak Izraelre vonatkozik...
Ennyi példa azonban szerintem nem elég, hiszen itt mindennapi életünk néhány alapvető feltételezéséről van szó. Például arról, hogy aki más nyelven beszél, az külföldi. Arról, hogy az államok döntései csupán a nemzet üdvét keresik. Hogy fejünk felett eleve el van rendelve, melyik nemzethez, államhoz tartozunk. Egyik sem magától értetődően hamis állítás a szemünkben, nem könnyű tőlük megszabadulni. Korábban egy másik ideológia, a liberalizmus kapcsán részletesen szóltam a különböző kulturális, etnikai, vallási közösségek, népek együttélésének problémáiról. A nacionalizmus egy új dimenziót hoz be ebbe a kérdésbe, mégpedig azt a gondolatot, hogy minden csoportnak saját állam, saját ország jár. Ez az elképzelés - legalábbis becsületesen, tehát valóban elvszerűen nézve - a gyakorlatban abszolút megvalósíthatatlannak bizonyul, ennek ellenére még mindig népszerű. Pedig egyáltalán nem kell messzire tekintenünk ha szemünket bántó ellentmondásokat keresünk.
Tekintsünk most el a nemzetállamok nyilvánvaló "fekete bárányaitól", mint például Spanyolország! (Rájuk talán visszatérek, ha tényleg meggyűlik a bajuk a katalánokkal...) Nézzünk inkább egy százszor elbeszélt sikersztorit, a német egység történetét! Itt nem az NSZK-NDK egyesülésre célzok, hanem a több mint egy évszázaddal korábbi, nemzeti érzéstől fűtött államalapításra. Németország ugyanis tulajdonképpen csak 1870 óta szerepel a térképeken, korábbi formájában sokkal inkább volt nevezhető számos, egymással is rivalizáló kisebb monarchia laza koalíciójának. Német ajkú népek igen nagy területen élnek, és a folyókban, hegyekben és völgyekben bővelkedő - tehát minden lehetséges módon erősen tagolt - vidéket, ahol nagy részük lakik, nehéz egy központ irányítása alá vonni. Már a méretek is okozhattak problémát, hiszen például Bécsből igen nehéz időről időre erőszakkal megfegyelmezni a Rajna-vidék kikötővárosait. Ugyanakkor a két régió között akár olyan komoly érdekellentétek is felmerülhetnek, ami ezt szükségessé tenné, hiszen egyaránt kedvező a pozíciójuk egy-egy erős, gazdag állam létrehozására. Ami azt illeti, ebből kifolyólag az egy-egy völgyből vagy városból álló miniországok mellett léteztek is ilyen nagyobb területű, stabil német államok, mint például Szászország, Türingia, vagy Bajorország, a központi irányítást viszont tulajdonképpen egyikük sem tudta kisajátítani. Amelyikük a legközelebb került ehhez a modern időket megelőző évszázadokban, az faramuci módon ma nem is tekinthető németnek. A déli, jól védhető hegyvidék és a Duna itt elkeskenyedő völgye Ausztriát igencsak erős pozícióba helyezte, a Bécsi-medence nyílása kelet felé pedig számunkra is igencsak ismerős lehetőségeket, erőforrásokat és szövetségeket kínált nekik.
Meg is érkeztünk a kérdéshez: az osztrákok vajon nem ugyanolyan németek, mint akiket ma annak hívunk? Vagy a német nyelvű svájciak, akik szintén a hegyek védelmében egy bezárkózó, különc utat járnak? Vagy akár a hollandok? Mindegyikük nyelve eltér ugyan az irodalmi némettől, a hochdeutsch-tól, de azt egyébként is mesterségesen, központilag hozták létre a rengeteg különféle variáns kiegyenlítésére, ugyanis a korábbi megosztottság egyfajta tájnyelvi kavalkáddal is együtt járt. Az említett régiók lakói azért nem lettek a német nemzet részei, mert a megfelelő időszakban különféle okokból nem lehetett kikezdeni a saját államiságukat. Ausztria nagyhatalom volt, Svájcot aránytalanul nehéz elfoglalni értékeihez képest, Németalföld pedig - szintén földrajzi adottságoknak köszönhetően - a tengeri kereskedelemből és gyarmatosításból addigra meggazdagodott, és ha nem is katonai hatalommá, de komoly nemzetközi tényezővé vált. Utóbbi állítás igazsága tisztán megmutatkozott, amikor az első világháborúban Belgium megtámadása miatt Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak. Ahogy akkoriban sokan nem túl nagy tisztelettel nevezték, egy rongydarab miatt ugrottak egymásnak, az egyensúly viszont pont azon a fikarcnyi területen múlott. A német "egység" épp annyira mutatja a nacionalizmus kudarcát, mint a sikerét. Felhívja a figyelmet arra, hogy a földrajzi korlátokat még a 19. században, a száguldó ideológiai haladás időszakában sem lehetett elhanyagolni. A jövőben véleményem szerint még ennél is kevésbé lesz ez lehetséges.
Nézzük a dolgot az ellentétes irányból. Láttuk, hogy egy nép nem mindig tud egy állam mögé állni. Ugyanakkor más esetben képes több nép ugyanerre? Nagyon is! Nem kisebb világpolitikai szereplő szolgáltat erre demonstrációt, mint az Egyesült Államok. Az ország földrajzi lehetőségei kezdetben gigantikusak volt, igaz, ma sem panaszkodhatnak. Majdnem mindent ennek köszönhetnek, különös tekintettel a kőolajlelőhelyeikre... Az atlanti parttól elindulva, az Appalache-hegység mögött széles, termékeny síkságot találunk, amely jelenleg is az egyik legnagyobb gabonatermelő a világon. A vidék ráadásul vízi utakkal sűrűn be van hálózva, így a kapcsolat a kikötővárosokkal és a világ többi részével még energiaszegény időkben is biztosítva van. Még nyugatabbra nyersanyagokban gazdag hegységek állnak, majd a másik óceán, egészen addig pedig szintén játszi könnyedséggel juthattak el a jenkik. A terjeszkedésben legfőbb támaszuk az újonnan érkezett bevándorlók hűsége volt annak idején, függetlenül a származásuktól. Szeretik is úgy nevezni magukat, hogy "nemzet nép nélkül", noha valójában éppen hogy igen sok nép tette le ott a névjegyét. Olaszok, írek, lengyelek, magyarok, kínaiak, japánok, afrikaiak, skandinávok, németek, egyik közösséget sem lehet figyelmen kívül hagyni. A sikeres, modern ország prototípusaként számon tartott USA tehát mint nemzetállam egyszerűen értelmezhetetlen. A kölcsönös megfeleltetés népek és országok között több irányból is cáfolható, mégpedig olyan példákkal, amelyeket nem lehet a szőnyeg alá söpörni.
Azt hiszem, most már valamivel teljesebb képet sikerült alkotni az államok mibenlétéről és a nacionalizmus e téren tapasztalható kétségességéről. Nem állíthatom, hogy könnyen vettem volna ezt az akadályt, de annál édesebb lesz most a pihenés. Ezért is meg kell ugyanis dolgozni. Legközelebb egy olyan téma kerül majd terítékre, amely felületesen ma is szóba került, és akarva-akaratlanul tulajdonképpen már többször is beharangoztam: a birodalmak és a nacionalizmus kapcsolata.
A föld meghódítja az embert
Az elmúlt néhány hétben családommal és egész háztartásunkkal együtt új lakásba, új házba költöztünk. A hely csupán körülbelül 20 perc sétára található a régi otthonunktól, a költözés számunkra mégis hatalmas és igen nehezen megszervezhető feladatnak bizonyult. Már amennyire egyáltalán befejezettnek tekinthető a folyamat, nem tudom ugyanis, hogy valaha igazán a végére érünk-e... Mindenesetre ebben az időben szüntelenül azzal a ténnyel szembesültünk, hogy bármennyire is szeretnénk rendet látni magunk körül, mindig lesz a kitalált rendszer alól egy kivétel, mindig lesz egy nyitott kérdés. Aki volt már ilyen vagy hasonló helyzetben, az tudja, hogy teljesen ki lehet merülni az ilyen igyekezet közben, valósággal kiszippantja az emberből az energiát. Ezzel egy időben viszont nagyszerű érzés látni az eredményt, azt hogy valami szép, valami hasznos, valami értékes születik a kezünk alatt. Kissé hasonló ehhez a blog írásának folyamata is. Nem hiszem, hogy világmegváltó gondolatokat tennék közzé, de ha csak egy kicsi hatást is kivált akár saját magam, akár mások életvitelében, világlátásában, akkor már bőven megérte. Természetesen nyitva hagyott kérdésekből itt sincs hiány, legutóbb ráadásul alaposan fel is adtam magamnak a leckét ilyen tekintetben.
A nacionalizmussal szembeni kritikám, amely néhány hete uralja ezeket az írásokat, két fő részre bontható. Legfőképpen - ahogy már a szabadelvű ideológia esetében is történt - megpróbálom felhívni a figyelmet az eszme fenntarthatatlan alaptételeire. A liberalizmus kapcsán az egyénekig lebontott társadalomszemléletet, és a kulturális közösségekkel szembeni vakságot hoztam fel, amely legfőképpen - és néha abszurd léptékben - a jogrendszerünkben mutatkozik meg. Ugyanez az elem a nemzeti elv esetében a nemzetállamok határainak megkérdőjelezése volt, ami gyakorlatilag egyet jelent a létjogosultságuk kétségbe vonásával. Legutóbb konkrétan is megfogalmaztam: az energiában szűkölködő államok határai hosszú távon valószínűleg egyenesen a természeti korlátokhoz (hegységekhez, tengerekhez, sivatagokhoz) fognak igazodni. A mai határok jelentős része a cirkuszban pálcák végén pörgetett tányérokhoz hasonlít. Az adott állam megállás nélküli erőfeszítéseinek és befektetéseinek köszönhetően a határok ideig-óráig működőképesek lehetnek, de amint fogyni kezd az erre fordítható energia, a semmibe, azaz inkább a magától értetődő egyensúlyi állapotba fognak visszahullani. A zsonglőrök is mindannyian elfáradnak és leejtik a tányérokat, az összes néző és ők maguk is tudják, hogy azok nem maradhatnak fent örökké.
Az így megszülető új államhatárok ekkor szinte biztosan nem felelnek majd meg a nemzetállami kritériumoknak. A más országokhoz került, feladott területeken maradhat a korábban magától értetődőnek tekintett "nemzet" jelentős része, nekik pedig rá kell majd jönniük, hogy ezek az események - eszmék ide vagy oda - aligha fordíthatók vissza. Általában is igaz: amit az ipari civilizáció fellendülése idején megszereztünk, annak jó részben készülhetünk a fájdalmas elveszítésére. Amit viszont akkor hagytunk hátra, azt esetleg újra megtalálhatjuk.
A másik fő vonulat annyira összefügg ezzel a gondolatmenettel, hogy talán ki sem kellene emelnem, de mégis külön hangsúlyozom. Szeretném minden egyes esetben felhívni a figyelmet arra, hogy egyik változás sem jelenti az végítéletet, egyik sem jelenti, hogy a pokol jelenik majd meg közöttünk. Épp ezért szeretném megmutatni, mennyire álságosak ezek az ideológiák, mennyi kárt okoznak ma is, és azt, hogy ami helyettük egyszer majd fenntarthatóan működhet, elviselhető és sok tekintetben - a kíméletlen körülmények és kegyetlen csapások ellenére - emberibb élet lehetőségét rejti. A lényeg egyik írásomban sem az, hogy lemondjak a boldogságról, sokkal inkább, hogy megtudjam, valójában hogyan is érhetem el.
A nyugodt és kiegyensúlyozott emberi életnek része az is, hogy tudjuk, melyik világi hatalom fennhatóságát és törvényeit ismerjük el. Akár pigmeusok vagyunk a Kongó mellett, akár kínai bevándorlók Los Angelesben, a mindennapi életünket alapvetően befolyásolja, melyik kényszert tartjuk hasznosnak, és melyiket akarjuk kikerülni. Ez elsősorban választás és vállalás kérdése, ami minden hűségnek az alapja. Végső soron úgyis az a parancs, az az állam lesz sikeres egy adott helyen, amelyik a legerősebb, ezt pedig a hozzá kötődő közösségek és egyének jellemzői határozzák meg. A döntés módjára azonban még nem adtam semmiféle választ. Miről ismerjük fel azt az államot, ami valóban - egy múlt héten használt kifejezéssel élve - érdemes a bizalomra? Az kell hogy érdekeljen, hogy milyen nyelven beszél? Hogy ki a vezetője? Vagy egyszerűen hogy mennyit fizet cserébe a hűségért? A választ példákon keresztül szeretném megmutatni.
A költözködésünk témáját nem kizárólag a lassú, nyugodt bevezetés érdekében említettem, szorosan kapcsolódik ugyanis a tárgyhoz. A költözés nem csak annyi, hogy máshol fekszik le aludni az ember (ez egyébként is viszonylag gyakran előfordul). A dolognak valami ennél mélyebb értelme is van. Magamon jelen pillanatban nagyszerűen le tudom mérni, hogy a lakóhelyem megváltozása miatt másként tekintek egész környezetemre. Különösen akkor derül erre fény, ha - mint a mi esetünkben is - jellegében teljesen eltérő otthonba költözik valaki. Egyáltalán nem mindegy, hogy panellakásban vagy kertes házban, hogy faluban, tanyán vagy a főváros egyik körútján lakik az ember. Természetesen más kihívásokkal szembesül, más szomszédokkal kell együtt élnie, más képességekre kell szert tennie. Ugyanígy befolyással bír az is, hogy kicsi vagy nagy lakásban éljük le mindennapjainkat, az is, hogy hány családtagunk, esetleg hány albérlő, főbérlő vagy lakótárs néz az arcunkba minden egyes reggel. Fontos, hogy el tudunk-e bújni mások kíváncsisága elől, vagy mindenképp nyitott könyv az életünk. Az otthoni reakciók és viselkedési minták visszaköszönnek akkor is, ha kimozdulunk, hiszen életünk jelentős részét ott töltjük.
Jómagam közelebb kerültem a "vadonhoz", csendesebb és függetlenebb otthonra leltem. Nem mintha a házat, ahol felnőttem, nem szeretném továbbra is, de ezek ettől még tények. Rengeteg dolog megváltozik. Fát kell hasítani a fűtéshez, tágas hely nyílik a kertészkedésnek, ezzel együtt pedig kezelni kell a problémát, hogy a környéken nincs közvilágítás. Egyik tevékenység sem olyasmi, amire 5-6 éve azt mondtam volna, hogy hozzám tartozik majd, most mégis így van, lassan-lassan részemmé válnak. A körülmények jellemeket formálnak, az otthon körülményei pedig messze nem az utolsók ezek között. Ha megpróbálnék úgy élni, mintha gázzal működne a fűtés, rövidesen igen hideg lenne idebent, ez nem vitás. Akinek természeti, földrajzi korlátok terhelik az életét, annak fel kell ismernie, és a lehető legbölcsebben kezelnie kell őket. Ez éppen annyira igaz az államokra, mint az egyes személyekre.
Egy "kicsivel" ismertebb, de szintén aktuális történés a közel-keleti politikai helyzet alakulása. Mire ezeket a sorokat olvassa valaki, meglehet hogy minden ízében valódi háború fog tombolni Izrael és a Gáza környékére űzött palesztinok között. Nem mintha a jelenlegi bomba- és rakétatámadások vagy akár a status quo - megszállással, blokáddal, az ellenkező oldalon pedig például robbantásokkal és emberrablással - nem elégítené ki a háború meghatározását, de igazán mégis akkor figyelünk oda, ha kézifegyverek szólnak és tankok dübörögnek. Az áldozatok hozzátartozóinak jajveszékelése és a két fél diplomáciai csavarjai bejárják az egész világsajtót. A kibogozhatatlan helyzetet elnézve azt kérdezi magától az ember: vajon ennek tényleg így kell lennie? Mindenki helyes szerepet játszik, vagy valamilyen tévedés az egész?
Mivel a blog - és ez a bejegyzés önmagában is - a természet által felállított, "beépített" határokat taglalja, javaslom, nézzük az esetet ebből a szempontból. Ehhez egy hosszabb lélegzetű cikk lesz a segítségemre, amely azt vizsgálja, a földrajzi elhelyezkedés és környezet milyen feltételeket szab Izrael számára, kortól és technológiától függetlenül. Épp ezért három zsidó államot vizsgál, két ókorit és a mait, ezek mindegyike körülbelül ugyanazon a helyen létezett vagy épp létezik. Izrael helyzete ilyen szempontból egyszerű és mégis bonyolult. Ha csak egy politikai térképet látunk - amelyen az államok területe egy színnel van kiszínezve -, akkor adott egy ék alakú ország saját magánál sokkal nagyobb ellenséges szomszédokkal. Ez az utóbbi évtizedek harcait és azok eredményeit ismerve részben csodálatot, részben együttérzést kelt. Ha azonban a valóságos földrajzzal is foglalkozunk, mindjárt árnyaltabb lesz a kép.
Izrael területe (nevezzük most így az egyszerűség kedvéért) gyakorlatilag minden irányból alig áthatolható sivatagokkal van körülvéve. Délnyugatra ott van a Sinai-félsziget, melynek szinte egésze az, délkeletről a hasonló, de jóval nagyobb Arab-félsziget. Keletről a Jordán túlpartján van egy keskeny lakható sáv, de ez önmagában olyan gyenge alap az ott élők számára, hogy gyakorlatilag Izrael befolyási övezetének számít. Nyugatra ott a tenger. Északon a folyamatosan belső háborúkban lángoló Fönícia (vagy ahogy most hívjuk: Libanon) zárja be a kört. Egyetlen szomszéd jelent reális veszélyt Izraelre, ez pedig az az állam, amely északkeleten, a mai Szíria helyén létezik, de számukra is több tényező együttállása lenne szükséges ahhoz, hogy legyőzhessék. A Damaszkusz körüli vidéknek mindig is több irányba kellett figyelnie, és ritkán adódik olyan pillanat, mikor ebben az irányban terjeszkedni tudna. Izrael stabil fennállása tehát a valóságban nem meglepetés. Mindaddig, amíg egységesen és gyorsan tudnak válaszolni a kihívásokra, a pozíciójuk stabil a szomszédaikkal szemben, sőt, vezető hatalom is lehetnek a régióban.
Messzebbről nézve a térképet viszont feltűnhet, hogy ez a terület három kontinens találkozásánál van, így a nagyobb birodalmak számára szinte mindig "útba esik". Megszállták már a babiloniak, a perzsák, a makedónok, a rómaiak, a törökök és a britek egyaránt. Izrael a nagyhatalmak játszmáiban egyedül maradva nem képes megvédeni magát. Érdekes kettősség ez: miközben folyamatos készültség esetén a szomszédoktól nem kell tartaniuk, szüntelenül figyelniük kell a távolabbi eseményeket is, mert a valós veszély messzebbről érkezik. Agyafúrtnak kell lenniük, hogy maguk mellé állítsák a domináns nagyhatalmakat, és így védelmet nyerjenek a gyengébbektől.
Miért érdekes ez? Mert ami az ókorban igaz volt a zsidó államra, az hellyel-közzel igaz ma is. Maga a hely formálja azt ilyenre. Maguk a környezeti feltételek teszik lehetővé azt is, hogy kényelmesen el tudjanak nyomni egy mellettük élő több milliós népet, hiszen amíg a nagyhatalmak nem szólnak közbe, nincsen senki, aki megálljt parancsolna (csak kapcsoljuk be a Híradót és látjuk). A mostani pozíciójuk azonban faramuci módon épp a telitalálatnak tűnő szövetségeik miatt reménytelen: olyan mértékben kötődnek a nyugati civilizációhoz, és az USA fegyveres erejéhez, mintha egy nyugati hídfő lennének azon a kiszámíthatatlan vidéken. Amikor az említett szövetségesek ereje elhalványul - a folyamat már zajlik -, Izraelnek aligha lesz esélye tábort váltani, vagy másik patrónust keresni. Ez a hiba az állam létébe is kerülhet csupán néhány évtizeden belül.
Ha valóban a földrajz határozná meg a politikát, akkor a Szentföldön ez nem csak a zsidók különböző szerveződéseire lenne igaz. És valóban, nem ez az első hídfő, amit ott felállított valaki. A középkori Európa keresztes hadjáratai keresztény államokat hoztak létre ugyanott. Ezekre manapság nem szokás sok időt és érvet fecsérelni beszélgetések során, mert a vallás kínos témájáig vezetnek, de érdemes feljegyezni, hogy a semmiből kikiáltott Jeruzsálemi Királyság majd' száz évig fenn tudott maradni, és a legyőzéséhez bizony belső viszályokra is szükség volt. Ezt a száz évet ne becsüljük le, a mai Izrael jelenleg 64 esztendőt számlál...
A tanulság mindebből számomra annyi, hogy ha hűséget fogadunk egy államnak, akkor az első vizsgálatunk tárgya az legyen, hogyan alkalmazkodik a környezetéhez. Amelyik tűzön-vízen és saját természetes korlátain keresztül elvont törekvéseket kerget - legyenek ezek bármilyen meghatóak is -, az nem fog sikert elérni, sőt. El fog bukni, mikor elporlad alatta a szilárdnak hitt talaj, a korlátok semmibe vételéhez szükséges energia. A döntésben, ami nem mindig egyértelmű, jó támpontokat adhatnak számunkra a helyi hagyományok. Ezek gyakran még olyan korból maradtak ránk, amikor ugyanezek a gondok mindennaposak voltak, ugyanezek az akadályok teljes jelentőségükben megmutatkoztak, és a lényegük épp ezért ugyanolyan érvényes lehet a jövőben is. Ami pedig a személyes otthonunkat, személyes hazánkat illeti, szerintem ne féljünk, ha úgy érezzük, magába temet és bekebelez bennünket. Akkor járunk a megismerés helyes útján.
A nacionalizmussal szembeni kritikám, amely néhány hete uralja ezeket az írásokat, két fő részre bontható. Legfőképpen - ahogy már a szabadelvű ideológia esetében is történt - megpróbálom felhívni a figyelmet az eszme fenntarthatatlan alaptételeire. A liberalizmus kapcsán az egyénekig lebontott társadalomszemléletet, és a kulturális közösségekkel szembeni vakságot hoztam fel, amely legfőképpen - és néha abszurd léptékben - a jogrendszerünkben mutatkozik meg. Ugyanez az elem a nemzeti elv esetében a nemzetállamok határainak megkérdőjelezése volt, ami gyakorlatilag egyet jelent a létjogosultságuk kétségbe vonásával. Legutóbb konkrétan is megfogalmaztam: az energiában szűkölködő államok határai hosszú távon valószínűleg egyenesen a természeti korlátokhoz (hegységekhez, tengerekhez, sivatagokhoz) fognak igazodni. A mai határok jelentős része a cirkuszban pálcák végén pörgetett tányérokhoz hasonlít. Az adott állam megállás nélküli erőfeszítéseinek és befektetéseinek köszönhetően a határok ideig-óráig működőképesek lehetnek, de amint fogyni kezd az erre fordítható energia, a semmibe, azaz inkább a magától értetődő egyensúlyi állapotba fognak visszahullani. A zsonglőrök is mindannyian elfáradnak és leejtik a tányérokat, az összes néző és ők maguk is tudják, hogy azok nem maradhatnak fent örökké.
Az így megszülető új államhatárok ekkor szinte biztosan nem felelnek majd meg a nemzetállami kritériumoknak. A más országokhoz került, feladott területeken maradhat a korábban magától értetődőnek tekintett "nemzet" jelentős része, nekik pedig rá kell majd jönniük, hogy ezek az események - eszmék ide vagy oda - aligha fordíthatók vissza. Általában is igaz: amit az ipari civilizáció fellendülése idején megszereztünk, annak jó részben készülhetünk a fájdalmas elveszítésére. Amit viszont akkor hagytunk hátra, azt esetleg újra megtalálhatjuk.
A másik fő vonulat annyira összefügg ezzel a gondolatmenettel, hogy talán ki sem kellene emelnem, de mégis külön hangsúlyozom. Szeretném minden egyes esetben felhívni a figyelmet arra, hogy egyik változás sem jelenti az végítéletet, egyik sem jelenti, hogy a pokol jelenik majd meg közöttünk. Épp ezért szeretném megmutatni, mennyire álságosak ezek az ideológiák, mennyi kárt okoznak ma is, és azt, hogy ami helyettük egyszer majd fenntarthatóan működhet, elviselhető és sok tekintetben - a kíméletlen körülmények és kegyetlen csapások ellenére - emberibb élet lehetőségét rejti. A lényeg egyik írásomban sem az, hogy lemondjak a boldogságról, sokkal inkább, hogy megtudjam, valójában hogyan is érhetem el.
A nyugodt és kiegyensúlyozott emberi életnek része az is, hogy tudjuk, melyik világi hatalom fennhatóságát és törvényeit ismerjük el. Akár pigmeusok vagyunk a Kongó mellett, akár kínai bevándorlók Los Angelesben, a mindennapi életünket alapvetően befolyásolja, melyik kényszert tartjuk hasznosnak, és melyiket akarjuk kikerülni. Ez elsősorban választás és vállalás kérdése, ami minden hűségnek az alapja. Végső soron úgyis az a parancs, az az állam lesz sikeres egy adott helyen, amelyik a legerősebb, ezt pedig a hozzá kötődő közösségek és egyének jellemzői határozzák meg. A döntés módjára azonban még nem adtam semmiféle választ. Miről ismerjük fel azt az államot, ami valóban - egy múlt héten használt kifejezéssel élve - érdemes a bizalomra? Az kell hogy érdekeljen, hogy milyen nyelven beszél? Hogy ki a vezetője? Vagy egyszerűen hogy mennyit fizet cserébe a hűségért? A választ példákon keresztül szeretném megmutatni.
A költözködésünk témáját nem kizárólag a lassú, nyugodt bevezetés érdekében említettem, szorosan kapcsolódik ugyanis a tárgyhoz. A költözés nem csak annyi, hogy máshol fekszik le aludni az ember (ez egyébként is viszonylag gyakran előfordul). A dolognak valami ennél mélyebb értelme is van. Magamon jelen pillanatban nagyszerűen le tudom mérni, hogy a lakóhelyem megváltozása miatt másként tekintek egész környezetemre. Különösen akkor derül erre fény, ha - mint a mi esetünkben is - jellegében teljesen eltérő otthonba költözik valaki. Egyáltalán nem mindegy, hogy panellakásban vagy kertes házban, hogy faluban, tanyán vagy a főváros egyik körútján lakik az ember. Természetesen más kihívásokkal szembesül, más szomszédokkal kell együtt élnie, más képességekre kell szert tennie. Ugyanígy befolyással bír az is, hogy kicsi vagy nagy lakásban éljük le mindennapjainkat, az is, hogy hány családtagunk, esetleg hány albérlő, főbérlő vagy lakótárs néz az arcunkba minden egyes reggel. Fontos, hogy el tudunk-e bújni mások kíváncsisága elől, vagy mindenképp nyitott könyv az életünk. Az otthoni reakciók és viselkedési minták visszaköszönnek akkor is, ha kimozdulunk, hiszen életünk jelentős részét ott töltjük.
Jómagam közelebb kerültem a "vadonhoz", csendesebb és függetlenebb otthonra leltem. Nem mintha a házat, ahol felnőttem, nem szeretném továbbra is, de ezek ettől még tények. Rengeteg dolog megváltozik. Fát kell hasítani a fűtéshez, tágas hely nyílik a kertészkedésnek, ezzel együtt pedig kezelni kell a problémát, hogy a környéken nincs közvilágítás. Egyik tevékenység sem olyasmi, amire 5-6 éve azt mondtam volna, hogy hozzám tartozik majd, most mégis így van, lassan-lassan részemmé válnak. A körülmények jellemeket formálnak, az otthon körülményei pedig messze nem az utolsók ezek között. Ha megpróbálnék úgy élni, mintha gázzal működne a fűtés, rövidesen igen hideg lenne idebent, ez nem vitás. Akinek természeti, földrajzi korlátok terhelik az életét, annak fel kell ismernie, és a lehető legbölcsebben kezelnie kell őket. Ez éppen annyira igaz az államokra, mint az egyes személyekre.
Egy "kicsivel" ismertebb, de szintén aktuális történés a közel-keleti politikai helyzet alakulása. Mire ezeket a sorokat olvassa valaki, meglehet hogy minden ízében valódi háború fog tombolni Izrael és a Gáza környékére űzött palesztinok között. Nem mintha a jelenlegi bomba- és rakétatámadások vagy akár a status quo - megszállással, blokáddal, az ellenkező oldalon pedig például robbantásokkal és emberrablással - nem elégítené ki a háború meghatározását, de igazán mégis akkor figyelünk oda, ha kézifegyverek szólnak és tankok dübörögnek. Az áldozatok hozzátartozóinak jajveszékelése és a két fél diplomáciai csavarjai bejárják az egész világsajtót. A kibogozhatatlan helyzetet elnézve azt kérdezi magától az ember: vajon ennek tényleg így kell lennie? Mindenki helyes szerepet játszik, vagy valamilyen tévedés az egész?
Mivel a blog - és ez a bejegyzés önmagában is - a természet által felállított, "beépített" határokat taglalja, javaslom, nézzük az esetet ebből a szempontból. Ehhez egy hosszabb lélegzetű cikk lesz a segítségemre, amely azt vizsgálja, a földrajzi elhelyezkedés és környezet milyen feltételeket szab Izrael számára, kortól és technológiától függetlenül. Épp ezért három zsidó államot vizsgál, két ókorit és a mait, ezek mindegyike körülbelül ugyanazon a helyen létezett vagy épp létezik. Izrael helyzete ilyen szempontból egyszerű és mégis bonyolult. Ha csak egy politikai térképet látunk - amelyen az államok területe egy színnel van kiszínezve -, akkor adott egy ék alakú ország saját magánál sokkal nagyobb ellenséges szomszédokkal. Ez az utóbbi évtizedek harcait és azok eredményeit ismerve részben csodálatot, részben együttérzést kelt. Ha azonban a valóságos földrajzzal is foglalkozunk, mindjárt árnyaltabb lesz a kép.
Izrael területe (nevezzük most így az egyszerűség kedvéért) gyakorlatilag minden irányból alig áthatolható sivatagokkal van körülvéve. Délnyugatra ott van a Sinai-félsziget, melynek szinte egésze az, délkeletről a hasonló, de jóval nagyobb Arab-félsziget. Keletről a Jordán túlpartján van egy keskeny lakható sáv, de ez önmagában olyan gyenge alap az ott élők számára, hogy gyakorlatilag Izrael befolyási övezetének számít. Nyugatra ott a tenger. Északon a folyamatosan belső háborúkban lángoló Fönícia (vagy ahogy most hívjuk: Libanon) zárja be a kört. Egyetlen szomszéd jelent reális veszélyt Izraelre, ez pedig az az állam, amely északkeleten, a mai Szíria helyén létezik, de számukra is több tényező együttállása lenne szükséges ahhoz, hogy legyőzhessék. A Damaszkusz körüli vidéknek mindig is több irányba kellett figyelnie, és ritkán adódik olyan pillanat, mikor ebben az irányban terjeszkedni tudna. Izrael stabil fennállása tehát a valóságban nem meglepetés. Mindaddig, amíg egységesen és gyorsan tudnak válaszolni a kihívásokra, a pozíciójuk stabil a szomszédaikkal szemben, sőt, vezető hatalom is lehetnek a régióban.
Messzebbről nézve a térképet viszont feltűnhet, hogy ez a terület három kontinens találkozásánál van, így a nagyobb birodalmak számára szinte mindig "útba esik". Megszállták már a babiloniak, a perzsák, a makedónok, a rómaiak, a törökök és a britek egyaránt. Izrael a nagyhatalmak játszmáiban egyedül maradva nem képes megvédeni magát. Érdekes kettősség ez: miközben folyamatos készültség esetén a szomszédoktól nem kell tartaniuk, szüntelenül figyelniük kell a távolabbi eseményeket is, mert a valós veszély messzebbről érkezik. Agyafúrtnak kell lenniük, hogy maguk mellé állítsák a domináns nagyhatalmakat, és így védelmet nyerjenek a gyengébbektől.
Miért érdekes ez? Mert ami az ókorban igaz volt a zsidó államra, az hellyel-közzel igaz ma is. Maga a hely formálja azt ilyenre. Maguk a környezeti feltételek teszik lehetővé azt is, hogy kényelmesen el tudjanak nyomni egy mellettük élő több milliós népet, hiszen amíg a nagyhatalmak nem szólnak közbe, nincsen senki, aki megálljt parancsolna (csak kapcsoljuk be a Híradót és látjuk). A mostani pozíciójuk azonban faramuci módon épp a telitalálatnak tűnő szövetségeik miatt reménytelen: olyan mértékben kötődnek a nyugati civilizációhoz, és az USA fegyveres erejéhez, mintha egy nyugati hídfő lennének azon a kiszámíthatatlan vidéken. Amikor az említett szövetségesek ereje elhalványul - a folyamat már zajlik -, Izraelnek aligha lesz esélye tábort váltani, vagy másik patrónust keresni. Ez a hiba az állam létébe is kerülhet csupán néhány évtizeden belül.
Ha valóban a földrajz határozná meg a politikát, akkor a Szentföldön ez nem csak a zsidók különböző szerveződéseire lenne igaz. És valóban, nem ez az első hídfő, amit ott felállított valaki. A középkori Európa keresztes hadjáratai keresztény államokat hoztak létre ugyanott. Ezekre manapság nem szokás sok időt és érvet fecsérelni beszélgetések során, mert a vallás kínos témájáig vezetnek, de érdemes feljegyezni, hogy a semmiből kikiáltott Jeruzsálemi Királyság majd' száz évig fenn tudott maradni, és a legyőzéséhez bizony belső viszályokra is szükség volt. Ezt a száz évet ne becsüljük le, a mai Izrael jelenleg 64 esztendőt számlál...
A tanulság mindebből számomra annyi, hogy ha hűséget fogadunk egy államnak, akkor az első vizsgálatunk tárgya az legyen, hogyan alkalmazkodik a környezetéhez. Amelyik tűzön-vízen és saját természetes korlátain keresztül elvont törekvéseket kerget - legyenek ezek bármilyen meghatóak is -, az nem fog sikert elérni, sőt. El fog bukni, mikor elporlad alatta a szilárdnak hitt talaj, a korlátok semmibe vételéhez szükséges energia. A döntésben, ami nem mindig egyértelmű, jó támpontokat adhatnak számunkra a helyi hagyományok. Ezek gyakran még olyan korból maradtak ránk, amikor ugyanezek a gondok mindennaposak voltak, ugyanezek az akadályok teljes jelentőségükben megmutatkoztak, és a lényegük épp ezért ugyanolyan érvényes lehet a jövőben is. Ami pedig a személyes otthonunkat, személyes hazánkat illeti, szerintem ne féljünk, ha úgy érezzük, magába temet és bekebelez bennünket. Akkor járunk a megismerés helyes útján.
Határok újra és újra
Mint az a visszatérő olvasónak bizonyára feltűnt, az egyes heti bejegyzések témáját úgy igyekszem kiválasztani, hogy azok végül egy hosszabb, nagyobb lélegzetű ívet írjanak le. A blog legfőbb tételei - amelyek korántsem keresetlenül rímelnek a hőtan igazi főtételeivel - olyan szerteágazó és messzire vezető következményekkel bírnak, hogy ez a forma tűnik a legkedvezőbbnek egy értelmes, fenntartható világkép megformálásához. A választott terjedelem és tempó csak kis mértékben engedi meg, hogy össze-vissza kapkodjak, bár némelyik aktuális esemény vagy nagy hatású olvasmány körüljárása azért mindig belefér. Az alaposságra való törekvés az említett megkötések miatt megköveteli, hogy egyik héten főként elvontabb fogalmakat boncolgassak (lehetőleg azért két talppal a földön maradva), a következő alkalommal pedig esetleg egészen látványos és szinte húsba vágóan konkrét kijelentéseket tegyek, amelyekre talán az először idetévedők inkább felkapják a fejüket. A két irány számomra összefonódik, és egyiket sem akarom elsorvasztani, de kétségtelen, hogy az utóbbi számomra is szórakoztatóbb. Mégis, csak a bolond rohan fejjel a falnak, már csak ezért is kötelező ezeknek az "erősebb" írásoknak előzetesen megágyazni. A lehetséges felmerülő kérdések közül így legalább a sajátjaimra mindenképp tudni fogom a választ...
Ennyi bevezetés után elárulhatom, hogy a mostani esszé szerintem az utóbbi, élesebb csoportba tartozik. Miután megkíséreltem megfogalmazni, hogyan is látom a nacionalizmust, és mi a valódi alternatívája általában, eljött az idő, hogy szót ejtsek a téma elvileg könnyebb, érzékletesen viszont jóval sokkolóbb oldaláról is. Mindeddig az eszmét az ember irányából néztem, azt firtattam, hogyan látjuk rajta keresztül a világot. Mivel a modern nemzeti ideológia elválaszthatatlan a nemzetállamoktól, külön kitértem rá, hogy a fogalmak, melyeket ezekkel kapcsolatban használunk, mennyire álságosak és befolyásolhatóak. Kritizáltam azt a hozzáállást, mely szerint például a hazafiság bárkinek eleve elrendelt kötelessége lenne, ahogy azt is, mely szerint kivándorolni árulás. Én úgy gondolom, hogy mindenkin csak az kérhető számon, amit ő maga valamilyen módon felvállalt, és az ilyen hűség többet ér bármilyen érzelmi fellángolásnál. Egy-egy mámoros forradalommal vagy csatával gyakran érkezik kéz a kézben a kiábrándulás, a saját magunk által hidegen, józanul létrehozott kötődés viszont soha nem hozhat szégyenbe, amíg becsben tartjuk. Ez most kissé úgy hangzik, mintha személyes kapcsolatokról írtam volna, ki tudja, talán ott is van benne valami... Ugyanakkor arra is felhívtam a figyelmet, hogy ha nem vállalunk fel semmilyen hűséget, akkor - amellett, hogy egy nem lényegtelen emberi elemet kihagyunk az életünkből - előbb vagy utóbb magunkra fogunk maradni a gondjainkkal. Ha az a hanyatló, kegyetlen jövő vár ránk, amire számítok, és amelynek leírásáért, kezeléséért végeredményben az egész oldal működik, akkor ez a hozzáállás rövidesen egyenlő lehet akár a halálos ítélettel is.
Lehet azonban az egészet más szemszögből is nézni. Igaz, hogy maga a nacionalizmus a kezdetektől fogva a modern államokat szolgálta ki, például sorkatonák tömegeivel? Igaz. Igaz, hogy a nemzetállamok fenntartása energiatemető, mert instabil állapotokat konzerválnak? Igaz. Igaz, hogy a modern nemzet eszméje megfoszt minket a szabad választás és személyes hűség imént említett élményeitől, ezáltal pedig rontja a későbbi esélyeinket? Szerintem igaz. De ha az ideológia téved, akkor mégis kinek adhatjuk a hűségünket, kik vagy mik közül választhatunk? Milyen államok és országok lehetnek működőképesek egy évszázad múlva, ha a számunkra jól megszokott határok tényleg nem maradhatnak?
Hogy ezekre a kérdésekre választ találjunk, először tisztázni kell, mi is egyáltalán maga az állam. A mai eltorzított viszonyok között ez már nem egyértelmű, pedig a definíció egyszerű. Az állam szóval jelöljük azokat a szervezeteket, csoportokat, vagy nagy ritkán személyeket, amelyeket bármit megtehetnek, amit csak akarnak, nincsenek felettük hatályos emberi törvények. Általában személyes életünk során számos módon meg van kötve a kezünk kívülállók hatalma és jelenléte által, az államokat ezzel szemben tényleg csak saját elhatározásuk befolyásolja. Ennyi az egész. Nincs benne semmilyen misztikum, és nincs benne semmilyen csalás, maga ez a szuverenitás a lényeg. No, persze amikor valaki azt mondja, hogy nincsenek korlátok, rögtön gyanakodni kell, egy államot azonban csupán egy dolog korlátozhat: egy másik állam, egy hasonló intézmény, vagy csoport. Mégpedig küzdelem árán.
Az államok első, és talán legfontosabb tulajdonsága ebből fakadóan szükségszerűen az, hogy erőszakosak. Másképp ugyanis nem maradhatnának életben, megsemmisülnének hasonszőrű társaik fegyverei által. A királyok végső érve (ultima ratio regum) sosem volt más, mint a háború, erre például XIV. Lajos, a francia Napkirály rengeteg ágyúba öntött latin felirata is emlékeztet. Ami azt illeti, királyok nélkül sem csökkent e kényszer ereje, sőt. A mai államok rengeteg fizetett erőszakszervezetet tartanak fent (rendőrség, vámőrség, titkosszolgálat stb.), a hatalmuk alatt állóknak pedig megtiltják ugyanezt. A mai eszközökkel lehetséges szinte elviselhetetlen mértékig fokozni a lakosság terrorizálását, és totális diktatúrákat fenntartani. Ez egy energiaszegényebb korban lehetetlen lett volna, azaz lehetetlen volt és lesz is.
Egy beugratós kérdés: ha valóban ez minden, akkor mi különbözteti meg az államokat az úgynevezett szervezett bűnözéstől? Válasz: egyáltalán semmi. Esetleg az, hogy általában az államok (akiket hivatalosan annak hívunk) jóval erősebbek... De amikor azt látjuk, hogy valaki nem ismeri el maga felett a törvényt, ott mindig egy állam véget ér, és egy másik kezdődik. A pitiáner tolvaj, aki csak kijátssza a rendszert, tisztában van vele, hogy vét a társadalom ellen, tehát bűnt követ el. Ő itt nem számít. A maffia verőlegényei és besúgói azonban a szó ilyen értelmében nem bűnözők. Nekik saját törvényeik vannak, az államra pedig - legyen bármilyen félelmetes is az adott helyen - nem mint felsőbbrendű intézményre, hanem mint egyenrangú riválisra tekintenek. Nincs meg bennük a megalázkodás kísértése a rendőrökkel szemben, csupán elkeseredetten gyűlölik őket, mert az ellenségeik, és harcban állnak velük. Természetesen az állami tisztviselők tudják, hogy az ő törvényeik az igazán és kizárólag érvényesek. A baj csak az, hogy sajnos a jakuzák, triádok, a Camorra, és az összes hasonló szervezet tagjai is mind tudják, hogy az ő törvényeik az igaziak, és hogy azokat nem szabhatja át senki. Vajon mi dönt közöttük? Ha kilépünk saját helyünkről egy pillanatra, akkor világosan látszik: csak és kizárólag az erőszak képes objektív különbséget tenni, és a hatóköröket elosztani.
Gondoljunk bele, hogyan is ítéljük meg a rendőröket mi, átlagemberek! Mint hollywood-i zsarufilmeken felnövekedő kisgyerek, sohasem értettem, hogy ha minden rendőr hős, ahogy a tévében látom, akkor a valóságban miért nem szereti őket senki. A hivatalos szinten túl nyoma sincs a tisztelet és megbecsülés szólamainak. Gúnyoljuk őket, kiröhögjük, mikor nincsenek ott, és sokszor utáljuk őket, különösen amikor "fentről" kapott parancsok miatt semmibe vesznek bennünket. Tehetetlenek vagyunk velük szemben, ki vagyunk nekik szolgáltatva, ezt pedig nehéz elviselni. Aki rendőrnek áll, az beáll a sorba, a kormány "verőlegénye" lesz. Szinte bármikor olyan helyzetbe kerülhet, hogy elvárják tőle, érzéketlenül teljesítsen bizonyos parancsokat, amelyeket civilek jó érzésből nem követnének. A rendőrvicceken, a közmondásos ostobaságukon is ezért nevetünk, bizonyos szituációkban ugyanis nekik nem lehetnek saját gondolataik. Ezért (is) kapják a bérüket... Az egész velük szembeni viselkedésnek ott van a hátterében a sejtés: aki erőszakkal foglalkozik, oldaltól függetlenül bizonyos mértékig mind egyforma. Rablóból lesz a legjobb pandúr. de ez alighanem visszafelé is igaz...
Távol álljon tőlem, hogy kikezdjem a rendőrség intézményét, mert ezt a szerepet - ha nem anarchia a célunk - mindenképp be kell töltenie valakinek a társadalomban. De aki felveszi a kéket, annak ezt mind tudnia kell, vagy ha nem tudja, rövidesen meg fogja tanulni. Amíg nincsen semmi komolyabb gond, addig fel lehet vágni a semleges "szolgálunk és védünk" látszatával, ha azonban például zavargások, lázongások törnek ki - remélem nem kell ujjal mutogatnom nem túl távoli európai országokra, ahol ez ma sem ritkaság - akkor el kell dönteniük, ki is az, akit szolgálnak és akit védenek... Az állam és a lakosság szembenállása esetén a fizetett állami erőszak már egyáltalán nem lesz rokonszenves, még jelenlegi pártolóinak sem. Ezen keresztül látszik, hogy az állam minden fényes díszlet ellenére is tényleg mindössze az, amit leírtam. Kétlem, hogy gonosz vagy aljas jelenségről lenne szó, inkább egyszerűen kényszer szülte megoldásról. Nem kell lábtörlőnek, talpnyalónak lenni, hogy egy állam fennhatóságát elismerjük, és nem kell imádni ahhoz, hogy megtartsuk a kötődést.
Vannak nyilvánvalóbb államhatárok is, konkrét földrajzi helyeken, ahol a jog és bürokrácia gépezetei szintén képviseltetik magukat, de ezúttal még a külsőségekben is teljesen szimmetrikusan. Ezeknek a minden irányból elismert vonalaknak a két oldalán elterülő földeket különböző színre színezik a térképeken, máshol van a fővárosuk, más a zászlajuk, a nevük. A két oldalon élő emberek más himnuszt hallgatnak a nemzeti ünnepeiken, amelyek más napra esnek. De mi már túl vagyunk ezeken a felszínes dolgokon, mi azt keressük, hol is van az egésznek az értelme. A lényeg pedig ugyanaz, mint az imént: két állam határa ott van, ahol a kettejük közti harc felrajzolja azt. Az erőszak lehet, hogy jelenleg csak verbális vagy jelképes, de mindig jelen van valamilyen formában. Nem is érdemes úgy tenni, mintha ennél többről lenne szó, hiszen képtelenség tagadni a történelmi tényt, a legtöbb ilyen vonalat háborúk utáni szerződések, vagy nagyhatalmak arcátlan alkui alakították ki. (A kettő mondjuk őszintén szólva egyáltalán nem is zárja kis egymást.)
Magára a küzdelemre is vonatkoznak azonban korlátok, ezek pedig gyakran kívül esnek az emberi beavatkozás körén. Sziklaszilárd földrajzi tényekre gondolok itt, úgy mint hegységek, tengerek, folyóvölgyek, sivatagok, mocsarak, és még ezer más, első pillantásra talán lényegtelen dolog. Ezek a harcászatban - a küzdelem hívatásában - ma sem elhanyagolhatók, energia hiányában viszont egyre jobban fog szorítani ez a cipő... Egy Tigris tank például nem húzhatja maga után a benzinkutat a a Szaharában. Hát még egy hadosztálynyi páncélos... Meglehet, hogy több állam sem lesz képes megtartani hegységekkel vagy tengerrel elválasztott területeit, az ellenlábasai ugyanis az akadályok másik oldalán egyre nehezebben behozható előnnyel bírnak majd. Az államok továbbra is azt tesznek, amit akarnak, de közben a kedvezőtlen földrajzi helyzet némelyikük sorsát akár meg is becsételheti a többiekkel szemben. Igen, ezt a lehető legkomolyabban gondolom, az energiahiány minden további nélkül okozhatja például államok területeinek darabokra hullását, amikor a szinte tetszőlegesen pingált vonalak elkezdenek igazodni a természeti körülményekhez. Vannak persze olyan földrajzi helyek is, melyek természetes módon egy állam fennhatósága alá kívánkoznak, ma mégis szét vannak darabolva. Szeretnék majd ezekre az esetekre egy külön bejegyzést is szánni, mert a nacionalizmus jellegét gyakran szépen megvilágítják. Elöljáróban például az Ír-sziget példája az összetartozásra meglehetősen szembe szökő minden egyéb indoklás nélkül is.
A tájat lehet szeretni még úgy is, hogy a szeretett föld konkrét körvonalai homályosak, de a magyar nép esetében a Kárpát-medence olyan tisztán rajzolódik ki, hogy számunkra még könnyebb a helyzet. Az érte való cselekvéshez, a küzdelemhez azonban államot kell választanunk, és hűséget kell tanúsítanunk. Más lehetőségünk - egyedül - nincsen. Valaki felteheti a kérdést, hogy ha az államok mind egyenrangúak, akkor miért és hogyan is kellene választanunk közülük? Erre is szeretnék majd bővebben kitérni.
Végül eljutok oda, hogy megfogalmazzam, mit is akarok ezzel az egésszel mondani. Amikor múlt héten azt írtam, meg kell fordítanunk a gondolkodásunkat a nacionalizmushoz képest, akkor azt úgy is gondoltam, veheti mindenki szó szerint. Nem a nemzetünk és államhatáraink szinkronba hozásán kell dolgoznunk a nemzetállami utópia elérése érdekében. Az irány ellentétes: a meglevő, beépített földrajzi határok között, a természet által "kijelölt" országban kell létrehozunk a saját létünkhöz szükséges kereteket. A hegységek soha nem kérdezik meg, melyik lejtőjükön milyen nyelven beszélnek az emberek, ezért a többnyelvű, több különböző identitással bíró társainknak otthont adó helyet kell fenntartanunk. Ez komoly gond? Ha megszabadulunk a belénk nevelt elvek hálójától, rájövünk, hogy önmagában ez nem lenne az. Mindössze olyan államot kell létrehoznunk és elismernünk magunk felett, amely az egész lakosság számára érdemes a bizalomra.
Ennyi bevezetés után elárulhatom, hogy a mostani esszé szerintem az utóbbi, élesebb csoportba tartozik. Miután megkíséreltem megfogalmazni, hogyan is látom a nacionalizmust, és mi a valódi alternatívája általában, eljött az idő, hogy szót ejtsek a téma elvileg könnyebb, érzékletesen viszont jóval sokkolóbb oldaláról is. Mindeddig az eszmét az ember irányából néztem, azt firtattam, hogyan látjuk rajta keresztül a világot. Mivel a modern nemzeti ideológia elválaszthatatlan a nemzetállamoktól, külön kitértem rá, hogy a fogalmak, melyeket ezekkel kapcsolatban használunk, mennyire álságosak és befolyásolhatóak. Kritizáltam azt a hozzáállást, mely szerint például a hazafiság bárkinek eleve elrendelt kötelessége lenne, ahogy azt is, mely szerint kivándorolni árulás. Én úgy gondolom, hogy mindenkin csak az kérhető számon, amit ő maga valamilyen módon felvállalt, és az ilyen hűség többet ér bármilyen érzelmi fellángolásnál. Egy-egy mámoros forradalommal vagy csatával gyakran érkezik kéz a kézben a kiábrándulás, a saját magunk által hidegen, józanul létrehozott kötődés viszont soha nem hozhat szégyenbe, amíg becsben tartjuk. Ez most kissé úgy hangzik, mintha személyes kapcsolatokról írtam volna, ki tudja, talán ott is van benne valami... Ugyanakkor arra is felhívtam a figyelmet, hogy ha nem vállalunk fel semmilyen hűséget, akkor - amellett, hogy egy nem lényegtelen emberi elemet kihagyunk az életünkből - előbb vagy utóbb magunkra fogunk maradni a gondjainkkal. Ha az a hanyatló, kegyetlen jövő vár ránk, amire számítok, és amelynek leírásáért, kezeléséért végeredményben az egész oldal működik, akkor ez a hozzáállás rövidesen egyenlő lehet akár a halálos ítélettel is.
Lehet azonban az egészet más szemszögből is nézni. Igaz, hogy maga a nacionalizmus a kezdetektől fogva a modern államokat szolgálta ki, például sorkatonák tömegeivel? Igaz. Igaz, hogy a nemzetállamok fenntartása energiatemető, mert instabil állapotokat konzerválnak? Igaz. Igaz, hogy a modern nemzet eszméje megfoszt minket a szabad választás és személyes hűség imént említett élményeitől, ezáltal pedig rontja a későbbi esélyeinket? Szerintem igaz. De ha az ideológia téved, akkor mégis kinek adhatjuk a hűségünket, kik vagy mik közül választhatunk? Milyen államok és országok lehetnek működőképesek egy évszázad múlva, ha a számunkra jól megszokott határok tényleg nem maradhatnak?
Hogy ezekre a kérdésekre választ találjunk, először tisztázni kell, mi is egyáltalán maga az állam. A mai eltorzított viszonyok között ez már nem egyértelmű, pedig a definíció egyszerű. Az állam szóval jelöljük azokat a szervezeteket, csoportokat, vagy nagy ritkán személyeket, amelyeket bármit megtehetnek, amit csak akarnak, nincsenek felettük hatályos emberi törvények. Általában személyes életünk során számos módon meg van kötve a kezünk kívülállók hatalma és jelenléte által, az államokat ezzel szemben tényleg csak saját elhatározásuk befolyásolja. Ennyi az egész. Nincs benne semmilyen misztikum, és nincs benne semmilyen csalás, maga ez a szuverenitás a lényeg. No, persze amikor valaki azt mondja, hogy nincsenek korlátok, rögtön gyanakodni kell, egy államot azonban csupán egy dolog korlátozhat: egy másik állam, egy hasonló intézmény, vagy csoport. Mégpedig küzdelem árán.
Az államok első, és talán legfontosabb tulajdonsága ebből fakadóan szükségszerűen az, hogy erőszakosak. Másképp ugyanis nem maradhatnának életben, megsemmisülnének hasonszőrű társaik fegyverei által. A királyok végső érve (ultima ratio regum) sosem volt más, mint a háború, erre például XIV. Lajos, a francia Napkirály rengeteg ágyúba öntött latin felirata is emlékeztet. Ami azt illeti, királyok nélkül sem csökkent e kényszer ereje, sőt. A mai államok rengeteg fizetett erőszakszervezetet tartanak fent (rendőrség, vámőrség, titkosszolgálat stb.), a hatalmuk alatt állóknak pedig megtiltják ugyanezt. A mai eszközökkel lehetséges szinte elviselhetetlen mértékig fokozni a lakosság terrorizálását, és totális diktatúrákat fenntartani. Ez egy energiaszegényebb korban lehetetlen lett volna, azaz lehetetlen volt és lesz is.
Egy beugratós kérdés: ha valóban ez minden, akkor mi különbözteti meg az államokat az úgynevezett szervezett bűnözéstől? Válasz: egyáltalán semmi. Esetleg az, hogy általában az államok (akiket hivatalosan annak hívunk) jóval erősebbek... De amikor azt látjuk, hogy valaki nem ismeri el maga felett a törvényt, ott mindig egy állam véget ér, és egy másik kezdődik. A pitiáner tolvaj, aki csak kijátssza a rendszert, tisztában van vele, hogy vét a társadalom ellen, tehát bűnt követ el. Ő itt nem számít. A maffia verőlegényei és besúgói azonban a szó ilyen értelmében nem bűnözők. Nekik saját törvényeik vannak, az államra pedig - legyen bármilyen félelmetes is az adott helyen - nem mint felsőbbrendű intézményre, hanem mint egyenrangú riválisra tekintenek. Nincs meg bennük a megalázkodás kísértése a rendőrökkel szemben, csupán elkeseredetten gyűlölik őket, mert az ellenségeik, és harcban állnak velük. Természetesen az állami tisztviselők tudják, hogy az ő törvényeik az igazán és kizárólag érvényesek. A baj csak az, hogy sajnos a jakuzák, triádok, a Camorra, és az összes hasonló szervezet tagjai is mind tudják, hogy az ő törvényeik az igaziak, és hogy azokat nem szabhatja át senki. Vajon mi dönt közöttük? Ha kilépünk saját helyünkről egy pillanatra, akkor világosan látszik: csak és kizárólag az erőszak képes objektív különbséget tenni, és a hatóköröket elosztani.
Gondoljunk bele, hogyan is ítéljük meg a rendőröket mi, átlagemberek! Mint hollywood-i zsarufilmeken felnövekedő kisgyerek, sohasem értettem, hogy ha minden rendőr hős, ahogy a tévében látom, akkor a valóságban miért nem szereti őket senki. A hivatalos szinten túl nyoma sincs a tisztelet és megbecsülés szólamainak. Gúnyoljuk őket, kiröhögjük, mikor nincsenek ott, és sokszor utáljuk őket, különösen amikor "fentről" kapott parancsok miatt semmibe vesznek bennünket. Tehetetlenek vagyunk velük szemben, ki vagyunk nekik szolgáltatva, ezt pedig nehéz elviselni. Aki rendőrnek áll, az beáll a sorba, a kormány "verőlegénye" lesz. Szinte bármikor olyan helyzetbe kerülhet, hogy elvárják tőle, érzéketlenül teljesítsen bizonyos parancsokat, amelyeket civilek jó érzésből nem követnének. A rendőrvicceken, a közmondásos ostobaságukon is ezért nevetünk, bizonyos szituációkban ugyanis nekik nem lehetnek saját gondolataik. Ezért (is) kapják a bérüket... Az egész velük szembeni viselkedésnek ott van a hátterében a sejtés: aki erőszakkal foglalkozik, oldaltól függetlenül bizonyos mértékig mind egyforma. Rablóból lesz a legjobb pandúr. de ez alighanem visszafelé is igaz...
Távol álljon tőlem, hogy kikezdjem a rendőrség intézményét, mert ezt a szerepet - ha nem anarchia a célunk - mindenképp be kell töltenie valakinek a társadalomban. De aki felveszi a kéket, annak ezt mind tudnia kell, vagy ha nem tudja, rövidesen meg fogja tanulni. Amíg nincsen semmi komolyabb gond, addig fel lehet vágni a semleges "szolgálunk és védünk" látszatával, ha azonban például zavargások, lázongások törnek ki - remélem nem kell ujjal mutogatnom nem túl távoli európai országokra, ahol ez ma sem ritkaság - akkor el kell dönteniük, ki is az, akit szolgálnak és akit védenek... Az állam és a lakosság szembenállása esetén a fizetett állami erőszak már egyáltalán nem lesz rokonszenves, még jelenlegi pártolóinak sem. Ezen keresztül látszik, hogy az állam minden fényes díszlet ellenére is tényleg mindössze az, amit leírtam. Kétlem, hogy gonosz vagy aljas jelenségről lenne szó, inkább egyszerűen kényszer szülte megoldásról. Nem kell lábtörlőnek, talpnyalónak lenni, hogy egy állam fennhatóságát elismerjük, és nem kell imádni ahhoz, hogy megtartsuk a kötődést.
Vannak nyilvánvalóbb államhatárok is, konkrét földrajzi helyeken, ahol a jog és bürokrácia gépezetei szintén képviseltetik magukat, de ezúttal még a külsőségekben is teljesen szimmetrikusan. Ezeknek a minden irányból elismert vonalaknak a két oldalán elterülő földeket különböző színre színezik a térképeken, máshol van a fővárosuk, más a zászlajuk, a nevük. A két oldalon élő emberek más himnuszt hallgatnak a nemzeti ünnepeiken, amelyek más napra esnek. De mi már túl vagyunk ezeken a felszínes dolgokon, mi azt keressük, hol is van az egésznek az értelme. A lényeg pedig ugyanaz, mint az imént: két állam határa ott van, ahol a kettejük közti harc felrajzolja azt. Az erőszak lehet, hogy jelenleg csak verbális vagy jelképes, de mindig jelen van valamilyen formában. Nem is érdemes úgy tenni, mintha ennél többről lenne szó, hiszen képtelenség tagadni a történelmi tényt, a legtöbb ilyen vonalat háborúk utáni szerződések, vagy nagyhatalmak arcátlan alkui alakították ki. (A kettő mondjuk őszintén szólva egyáltalán nem is zárja kis egymást.)
Magára a küzdelemre is vonatkoznak azonban korlátok, ezek pedig gyakran kívül esnek az emberi beavatkozás körén. Sziklaszilárd földrajzi tényekre gondolok itt, úgy mint hegységek, tengerek, folyóvölgyek, sivatagok, mocsarak, és még ezer más, első pillantásra talán lényegtelen dolog. Ezek a harcászatban - a küzdelem hívatásában - ma sem elhanyagolhatók, energia hiányában viszont egyre jobban fog szorítani ez a cipő... Egy Tigris tank például nem húzhatja maga után a benzinkutat a a Szaharában. Hát még egy hadosztálynyi páncélos... Meglehet, hogy több állam sem lesz képes megtartani hegységekkel vagy tengerrel elválasztott területeit, az ellenlábasai ugyanis az akadályok másik oldalán egyre nehezebben behozható előnnyel bírnak majd. Az államok továbbra is azt tesznek, amit akarnak, de közben a kedvezőtlen földrajzi helyzet némelyikük sorsát akár meg is becsételheti a többiekkel szemben. Igen, ezt a lehető legkomolyabban gondolom, az energiahiány minden további nélkül okozhatja például államok területeinek darabokra hullását, amikor a szinte tetszőlegesen pingált vonalak elkezdenek igazodni a természeti körülményekhez. Vannak persze olyan földrajzi helyek is, melyek természetes módon egy állam fennhatósága alá kívánkoznak, ma mégis szét vannak darabolva. Szeretnék majd ezekre az esetekre egy külön bejegyzést is szánni, mert a nacionalizmus jellegét gyakran szépen megvilágítják. Elöljáróban például az Ír-sziget példája az összetartozásra meglehetősen szembe szökő minden egyéb indoklás nélkül is.
A tájat lehet szeretni még úgy is, hogy a szeretett föld konkrét körvonalai homályosak, de a magyar nép esetében a Kárpát-medence olyan tisztán rajzolódik ki, hogy számunkra még könnyebb a helyzet. Az érte való cselekvéshez, a küzdelemhez azonban államot kell választanunk, és hűséget kell tanúsítanunk. Más lehetőségünk - egyedül - nincsen. Valaki felteheti a kérdést, hogy ha az államok mind egyenrangúak, akkor miért és hogyan is kellene választanunk közülük? Erre is szeretnék majd bővebben kitérni.
Végül eljutok oda, hogy megfogalmazzam, mit is akarok ezzel az egésszel mondani. Amikor múlt héten azt írtam, meg kell fordítanunk a gondolkodásunkat a nacionalizmushoz képest, akkor azt úgy is gondoltam, veheti mindenki szó szerint. Nem a nemzetünk és államhatáraink szinkronba hozásán kell dolgoznunk a nemzetállami utópia elérése érdekében. Az irány ellentétes: a meglevő, beépített földrajzi határok között, a természet által "kijelölt" országban kell létrehozunk a saját létünkhöz szükséges kereteket. A hegységek soha nem kérdezik meg, melyik lejtőjükön milyen nyelven beszélnek az emberek, ezért a többnyelvű, több különböző identitással bíró társainknak otthont adó helyet kell fenntartanunk. Ez komoly gond? Ha megszabadulunk a belénk nevelt elvek hálójától, rájövünk, hogy önmagában ez nem lenne az. Mindössze olyan államot kell létrehoznunk és elismernünk magunk felett, amely az egész lakosság számára érdemes a bizalomra.
A homály mint alapkő
Talán másoknak furcsa lesz ezt leírva látni, de valójában nagyon tartok attól, és nagyon szeretném elkerülni, hogy ezekben az esszékben túlságosan elrugaszkodjak a közvetlenül érzékelhető környezetünktől. Nem akarok maratoni távon elmélkedni a semmiről, mert nem vezet sehová. A regényírók azt mondják, hogy ha egy jellemet már megalkottak, akkor utána nincs beleszólásuk a döntéseibe, a szereplők maguk viszik a történet fonalát. Furcsa, de úgy érzem, ez a blog hasonló élményt nyújt számomra. Politikával eredetileg csupán valamikor a kényelmes, távoli jövőben szerettem volna foglalkozni, ehhez képest a bevezető általános körök után szinte az élre tört a téma. Egyelőre kezemben van a gyeplő, de mintha a lovak saját fejük után húznák a szekeret... Ezzel önmagában nincs is semmilyen probléma, hiszen az itt felvállalt általános megközelítés - magyarán szólva a világunk természetszerű hanyatlása - olyan széles körben fejti ki a hatását, hogy akárhová lépek, szinte beleütközöm. Számomra a kérdés sokkal inkább az, hogy mennyire képes visszaadni ez a száraz szöveg azokat a benyomásokat, hangulatokat és indulatokat, amelyeket mögötte én magam átélek. Azt hiszem, ha ezek valahogy átjutnának az idetévedő olvasó gondolatai közé is, akkor már nem is lenne hiábavaló az egész. A teljesen elvont okoskodás ilyen tekintetben sehová nem vezet. Röviden és markánsan kifejezve magam, nem áll szándékomban unalomba fojtani az oldalt. Már csak azért sem, mert számomra meglepően üdítő időtöltés is tud lenni, amikor rendesen elkülönítem erre a célra a szükséges időt.
Remélem, hogy a legutóbbi bejegyzés nem lépte át a túlzott elméletieskedésnek ezt a határát, de a kezem bizonyos mértékig meg volt kötve, hiszen egy eszméről volt szó, ráadásul általánosságban. Ami azt illeti, a sznobok és a nacionalisták párhuzamát kifejezetten provokatív húzásnak szántam, és kissé még mindig elbűvöl a szimmetriája. Mindkettő a nemességet imitálja, és mindkettő képes a legvisszataszítóbb szintre elvinni ezt a törekvést. A nemességre, mint társadalmi csoportra is gondolok itt - ahogy erről részletesen szó volt -, de talán még ékesebben igaz az állítás átvitt értelemben. Hiszen mit nevezünk nemesnek? Azt, ami tiszta, ami szilárd, ami hű és őszinte. Ami eredeti. A sznobban és a nacionalistában sincs meg egyik sem.
A nemzet ideológiája tudatosan fejlesztette ki saját bűvkörét, amivel nagyszerűen le lehet csillapítani a tömegek tudattalan szomjúságát az irracionalitásra. Félreértés ne essék, a nemzeti érzelem szóösszetételben nem az érzelmet kritizálom, sokkal inkább magát a nemzetet! Ez a fogalom teljesen határozatlan, homályos és könnyen manipulálható. Az érzelem gyönyörű, megindító pillanatait igazi, velünk közvetlenül érintkező közösségekkel kapcsolatban is át lehet élni, lehet ez baráti társaság, rokonság, lokálpatrióta kör, hobbikör, sportklub, vallási irányzat vagy akár egy egész nép vagy etnikum is. Ezek mindegyike látványosan gazdagítja életünket, és - különböző mértékben - mindegyikért lehet és kell is áldozatot hozni. Néhanapján olyan érzelmi árnyalatokat is megismerhetünk, amelyekről nem is álmodtunk korábban. Ezekre valóban lehet olyan világnézetet építeni, amely nem hordozza magában a biztos csalódást. Hol van a határvonal, ami elválasztja őket a nacionalizmustól? Szerintem ott, ahol eltévesztjük szemünk elől az embert, amikor a fogalmak léptéke eltűnik a látómezőnkből. Mi sem könnyebb, mint egy közösséget nemzetté tenni, emberfeletti erőnek beállítani, ezzel viszont eltűnik a lelkesedés magabiztos, szilárd alapja is.
Annak idején a politikai ideológiákat a racionalizmus, az ész kultuszának vadhajtásaiként írtam le, tehát érvek rendszereként, amelyek a társadalom viselkedését próbálják előírni. Más részről viszont - mint minden magában álló érvelés esetében - ott van mögöttük néhány alapállítás, amelyekhez a logikának semmi köze. Az ideológiák lelkét ezek az állítások adják, és csak itt lehet őket hatásosan megcáfolni. A szabadelvűség esetében az emberi kultúrák és közösségek gyökeres eltéréseire vonatkozó vakság volt a konkrét támadási pont. Azt a tételt, hogy senkit nem szabad megkülönböztetni a másiktól a családja, etnikuma, származása alapján, filozófiai, jogi háttérrel szokás tálalni, ezt próbáltam meg kikezdeni jó néhány héten keresztül. A nacionalizmus ezzel szemben bevallottan nem az észre alapoz az axiómák kimondásánál, hanem az érzelmek felkorbácsolására. Így ezt a "beépített" kételyt az említett módon emberfeletti misztikummá tudja fokozni. Hiszen ha egy állítás annyira szívbemarkoló, és annyira lelkesítő, hogy nem tudunk kapcsolatba hozni a hétköznapokkal, akkor nincsen semmi okunk tagadni sem. Az erős érzelem azonban önmagában nem garantálja, hogy ez tényleg helyes út.
Többféle példát fel lehet hozni a végsőkig fokozott misztikumra, de az egyik leglátványosabb épp a nacionalizmus lényegéhez, az államok mibenlétéhez kapcsolódik. Az államok és a nemzetek ma szinte azonos dolognak tűnnek fel előttünk, már csak ezért is különösen kínos, ha egy-egy terület hovatartozása nem egyértelmű. Amellett, hogy ezeken a helyeken gyakran teljesen valós, kézzelfogható, véres harcok zajlanak, szinte mindig megjelenik az ideológiai küzdelem is. Utóbbi színpadon - akárcsak például az óvodai veszekedések nagy részében - a legnagyobb hatású érv az, hogy "mi voltunk itt előbb" vagy az, hogy "ő támadott először". Bizonyos mértékig ez talán természetes, különösen ha konkrétumokkal lehet alátámasztani. Amikor azonban ezen elemek valamelyike egy több száz, netán több ezer évvel korábbi tragikus csatára, vagy rég elfelejtett korok hatalmas fejedelmeire vonatkozik, ott már gyanakodhatunk, hogy egy bizonyos kábító ideológiával van dolgunk...
Hasonló a helyzet a nemzetek eredetével. Gyakorlatilag erről mindenki azt állít, amit csak akar, mert egzakt módon lehetetlen pontos kimutatást készíteni. Nincs ugyanis pontosan meghatározva semmi. Amikor a 18-19-20. századok során a nemzetek "felébresztésére" sor került, senki nem hívta föl rá a figyelmet, hogy ezt az - egyébként megint csak kissé nagyzoló - "ébredést" nem előzte meg semmilyen "szunyókálás", maga a fogalom ilyen formában korábban egyáltalán nem létezett. Nem, inkább ködös, semmibe vesző, múltba révedő hipotézisekből próbáltak táplálkozni. Ezeknek a levezetéseknek vajmi kevés közük van a történelemhez, hiszen Nagy Károly még lázálmai között sem láthatott franciákat és németeket, és valószínűleg Traianus sem tépte haját a majdani román államért aggódva... Sorolhatnánk tovább a különféle érdekességeket akár itthonról is, de egy közös: a legtöbbnek az igazságértéke gyakorlatilag teljesen lényegtelen. Nem arra valók, hogy a való életben bármilyen - nem csak anyagi, hanem akár mentális vagy spirituális - hasznot hozzanak, hanem kizárólag arra, hogy tápláljanak egy eszmét, ami ma államokat fog össze.
Nézzük tehát inkább az ideológia megfogható részét, ami természetesen adja magát: a nemzetállamokat! Tiszta sor, hogy elvileg minden nemzet önrendelkezési jogot és saját országot érdemelne. Tegyük fel, hogy elfogadom ezt az állítást! A valóság sajnos kegyetlen, és évezredekig nem volt erre tekintettel. Amint ez a hanyagság feltűnővé vált (150-200 éve), lassacskán megindult a törekvés, hogy változtassanak rajta. Néha az államhatárokhoz próbálták igazítani az adott nemzetet, néha pedig fordítva, mikor mit diktált az adott régió hatalmi felállása. Az eredmény még ma sem kielégítő. Egy erős hadsereg persze igen könnyen eldönti bárkiről, hogy ruszin vagy ukrán, spanyol vagy katalán, olasz vagy francia, de még azt is, hogy magyar vagy szerb. Hogy ő maga mit gondol erről, az ilyenkor senkit nem érdekel. E két vélemény viszont gyakran továbbra is makacsul igyekszik ellentmondani egymásnak. Amíg magán a fő elven nem módosítunk, addig teljesen reménytelen a megoldás. Mi magyarok tökéletesen ismerjük a "mindenki a saját országában éljen" gondolat hátulütőit. Egyszerűen - még teljesen pártatlan döntőbírákat feltételezve is, amilyeneket még nem látott senki - nem léteznek ennek megfelelő országhatárok. Ha a szomszédomnak német az anyanyelve, akkor útlevéllel kellene bekopogni a gyerek átrúgott labdájáért? Ez nyilván lehetetlen. Akkor viszont valamelyikünk egyértelmű hátrányt szenved. Vagy elnyomják, vagy elkergetik, vagy kiirtják, mindháromra bőven van precedens. Ha nem tartozik az államalkotó nemzethez, akkor az esetleges pillanatnyi nyugalom ellenére sincs számára garancia semmire. Bármikor bűnbakká válhat, mert kívülállónak tartják, még akkor is, ha tucatnyi generáció fűzi a talpa alatti földhöz.
Ez a baj a merev eszmerendszerekkel, képtelenség őket egy valódi, élő közösségre alkalmazni. Nincs olyan nemzeteket meghatározó elv, ami értelmes államhatárokra vezetne. Szerintem épp ellenkező irányból és az ellenkező irányba kell elindulni.
Egy fenntartható világban senkinek nem lehet célja, hogy homogén, egynemű közegben létezzen, illetve akinek mégis ez, az biztos kudarcra van ítélve. Hogy a környezetünkben kiegyenlítsük a különbségeket - legyen ez a lakásunk éjjeli és nappali hőmérséklete, az évszaktól függő étrend, vagy a körülöttünk élők eltérő kultúrája - rengeteg energiát kell elhasználnunk. Egyre kevésbé lesz rá lehetőség, hogy ezt folytathassuk, még kevésbé pedig, hogy fokozhassuk. Ez azt is jelenti, hogy ha most nem stimmelnek az országhatárok a levezetett érveinkhez, akkor később sem fognak azokhoz igazodni. Ugyanúgy nem lesznek nemzetállamok, ahogy korábban sem voltak. Kétségtelen, hogy ezzel elveszítünk néhány imádott jelképet, de azt is látni kell, hogy végül mi is lesz a mérleg másik serpenyőjében.
A változás első áldozata a misztikum lesz, amely megfelelő utánpótlás nélkül könnyedén szertefoszlik. Van, vagyis volt (vagyis ki tudja...) egy olimpiai bajnokunk, akit úgy hívnak: Janics Natasa. Büszkeséget és dicsőséget szerzett ennek az országnak, ugyanakkor a személye mostanában megmutatta a nacionalizmus fénytelenebb oldalát. Az ő esetének értékelése a nemzeti érzelem fényében szinte kibogozhatatlan. Ki mondja meg, hogy ő magyar volt vagy sem? Ki mondja meg, hogy kié az a dicsőség? Magunkénak érezhetjük most is? Vagy akkor sem kellett volna? Az országot váltó sportolók mind árulók lennének? A bizonytalanságot jórészt el lehet oszlatni, ha az eredeti nemesi szemléletet nem csak utánozni akarjuk, hanem tényleg meg is érteni és megélni. Akkor ugyanis rögtön fény derül arra, hogy mit jelent egy államhoz, vagy inkább egy országhoz tartozni.
Ha állapotként tartjuk számon, hogy hol, kikkel, hogyan élünk, az végső soron arra vezetne, hogy mindez csak valamilyen véletlennek köszönhető. "Miért strapáljam magam, ha húsz kilométerrel arrébb születek, az lenne a hazám." Így tekintve nem is érdemes rá az egész, hogy feljegyezzék. Épp ezért bármikor meg is változtatható. Elköltözöm, megtanulok egy másik nyelvet, és meg is szűnt a kapcsolat. Ha valaki nem érez kötődést, szeretetet a szülőföldje, a helyi társadalom felé, akkor ez teljesen vállalható álláspont. Nem hiszem azonban, hogy keményebb körülmények között ilyen cinizmusra lehetőség lesz. Arra számítok, hogy idővel mindannyiunknak gyökeret kell eresztenie, mert a száraz faleveleket könnyen felkapja a vihar, akkor pedig nem marad a fában élet...
A másik lehetőség, ha a haza kérdését választásként fogjuk fel, ahogyan a középkorban szokás volt. Nem biztos, hogy személyes választás, ezt elismerem, hiszen például a szülőföld szeretete gyermekneveléssel továbbadható. Ez viszont éppen egy korábbi döntés folyománya, egyik család sem véletlenül él az adott helyen. Ha tisztán kényszer juttatta volna őket oda, akkor nem is tartják magukénak, és elhagyják, amint lehet. Kérdezzünk meg erről egy palesztint, aki a menekülttáborokban születettek harmadik generációjának tagja, és mégsem vált egyiptomivá, libanonivá, vagy szíriaivá... A hazafiság, a hűség, a közösséghez, társadalomhoz tartozás mindig vállalás kérdése, csak így lehet számon kérni.
Ez az érme másik oldala. A nacionalizmus az érzelmi kitörések szuggerálása közben erről az egy dologról tereli el a figyelmet. A hűség nem fakadhat abból, hogy valakinek milyen színű a bőre, hol született, vagy milyen nyelven beszél. Még abból sem, hogy kik az ősei. Mindegyik fontos dolog, hogy megismerjünk valakit, de ebből a szempontból lényegtelenek. A hűség egyszerűen a felvállalt kötelesség teljesítését jelenti, amelynél kevés földhözragadtabb és izzadságosabb tevékenység létezik. Egyben kevés szebb is. A határok így pengeélesek, az elveszített misztikumért viszont kapunk cserébe valamit: elsősorban megnyugvást, biztonságot. A zaklatottság, a nagyság szünet nélküli bizonygatása helyett pontosan tudjuk majd, kik vagyunk, és hová tartozunk. Egy másik, könnyebben felmérhető következmény, hogy az államokon belüli kulturális sokszínűség új értelmet nyer. Mint korábban írtam, az eltérő erkölcsi értékekből fakadó konfliktusok megállás nélkül folynak a különböző közösségek között, akár beszélünk róla, akár nem. E harc közben viszont felismerhetjük a másikban saját hűségünk tükörképét, hiszen azt immáron egyáltalán nem köti valamelyik csoporthoz feltétel vagy kizárólagosság. Ekkor érzékelhetjük majd igazán, milyen erős az országunk.
Remélem, hogy a legutóbbi bejegyzés nem lépte át a túlzott elméletieskedésnek ezt a határát, de a kezem bizonyos mértékig meg volt kötve, hiszen egy eszméről volt szó, ráadásul általánosságban. Ami azt illeti, a sznobok és a nacionalisták párhuzamát kifejezetten provokatív húzásnak szántam, és kissé még mindig elbűvöl a szimmetriája. Mindkettő a nemességet imitálja, és mindkettő képes a legvisszataszítóbb szintre elvinni ezt a törekvést. A nemességre, mint társadalmi csoportra is gondolok itt - ahogy erről részletesen szó volt -, de talán még ékesebben igaz az állítás átvitt értelemben. Hiszen mit nevezünk nemesnek? Azt, ami tiszta, ami szilárd, ami hű és őszinte. Ami eredeti. A sznobban és a nacionalistában sincs meg egyik sem.
A nemzet ideológiája tudatosan fejlesztette ki saját bűvkörét, amivel nagyszerűen le lehet csillapítani a tömegek tudattalan szomjúságát az irracionalitásra. Félreértés ne essék, a nemzeti érzelem szóösszetételben nem az érzelmet kritizálom, sokkal inkább magát a nemzetet! Ez a fogalom teljesen határozatlan, homályos és könnyen manipulálható. Az érzelem gyönyörű, megindító pillanatait igazi, velünk közvetlenül érintkező közösségekkel kapcsolatban is át lehet élni, lehet ez baráti társaság, rokonság, lokálpatrióta kör, hobbikör, sportklub, vallási irányzat vagy akár egy egész nép vagy etnikum is. Ezek mindegyike látványosan gazdagítja életünket, és - különböző mértékben - mindegyikért lehet és kell is áldozatot hozni. Néhanapján olyan érzelmi árnyalatokat is megismerhetünk, amelyekről nem is álmodtunk korábban. Ezekre valóban lehet olyan világnézetet építeni, amely nem hordozza magában a biztos csalódást. Hol van a határvonal, ami elválasztja őket a nacionalizmustól? Szerintem ott, ahol eltévesztjük szemünk elől az embert, amikor a fogalmak léptéke eltűnik a látómezőnkből. Mi sem könnyebb, mint egy közösséget nemzetté tenni, emberfeletti erőnek beállítani, ezzel viszont eltűnik a lelkesedés magabiztos, szilárd alapja is.
Annak idején a politikai ideológiákat a racionalizmus, az ész kultuszának vadhajtásaiként írtam le, tehát érvek rendszereként, amelyek a társadalom viselkedését próbálják előírni. Más részről viszont - mint minden magában álló érvelés esetében - ott van mögöttük néhány alapállítás, amelyekhez a logikának semmi köze. Az ideológiák lelkét ezek az állítások adják, és csak itt lehet őket hatásosan megcáfolni. A szabadelvűség esetében az emberi kultúrák és közösségek gyökeres eltéréseire vonatkozó vakság volt a konkrét támadási pont. Azt a tételt, hogy senkit nem szabad megkülönböztetni a másiktól a családja, etnikuma, származása alapján, filozófiai, jogi háttérrel szokás tálalni, ezt próbáltam meg kikezdeni jó néhány héten keresztül. A nacionalizmus ezzel szemben bevallottan nem az észre alapoz az axiómák kimondásánál, hanem az érzelmek felkorbácsolására. Így ezt a "beépített" kételyt az említett módon emberfeletti misztikummá tudja fokozni. Hiszen ha egy állítás annyira szívbemarkoló, és annyira lelkesítő, hogy nem tudunk kapcsolatba hozni a hétköznapokkal, akkor nincsen semmi okunk tagadni sem. Az erős érzelem azonban önmagában nem garantálja, hogy ez tényleg helyes út.
Többféle példát fel lehet hozni a végsőkig fokozott misztikumra, de az egyik leglátványosabb épp a nacionalizmus lényegéhez, az államok mibenlétéhez kapcsolódik. Az államok és a nemzetek ma szinte azonos dolognak tűnnek fel előttünk, már csak ezért is különösen kínos, ha egy-egy terület hovatartozása nem egyértelmű. Amellett, hogy ezeken a helyeken gyakran teljesen valós, kézzelfogható, véres harcok zajlanak, szinte mindig megjelenik az ideológiai küzdelem is. Utóbbi színpadon - akárcsak például az óvodai veszekedések nagy részében - a legnagyobb hatású érv az, hogy "mi voltunk itt előbb" vagy az, hogy "ő támadott először". Bizonyos mértékig ez talán természetes, különösen ha konkrétumokkal lehet alátámasztani. Amikor azonban ezen elemek valamelyike egy több száz, netán több ezer évvel korábbi tragikus csatára, vagy rég elfelejtett korok hatalmas fejedelmeire vonatkozik, ott már gyanakodhatunk, hogy egy bizonyos kábító ideológiával van dolgunk...
Hasonló a helyzet a nemzetek eredetével. Gyakorlatilag erről mindenki azt állít, amit csak akar, mert egzakt módon lehetetlen pontos kimutatást készíteni. Nincs ugyanis pontosan meghatározva semmi. Amikor a 18-19-20. századok során a nemzetek "felébresztésére" sor került, senki nem hívta föl rá a figyelmet, hogy ezt az - egyébként megint csak kissé nagyzoló - "ébredést" nem előzte meg semmilyen "szunyókálás", maga a fogalom ilyen formában korábban egyáltalán nem létezett. Nem, inkább ködös, semmibe vesző, múltba révedő hipotézisekből próbáltak táplálkozni. Ezeknek a levezetéseknek vajmi kevés közük van a történelemhez, hiszen Nagy Károly még lázálmai között sem láthatott franciákat és németeket, és valószínűleg Traianus sem tépte haját a majdani román államért aggódva... Sorolhatnánk tovább a különféle érdekességeket akár itthonról is, de egy közös: a legtöbbnek az igazságértéke gyakorlatilag teljesen lényegtelen. Nem arra valók, hogy a való életben bármilyen - nem csak anyagi, hanem akár mentális vagy spirituális - hasznot hozzanak, hanem kizárólag arra, hogy tápláljanak egy eszmét, ami ma államokat fog össze.
Nézzük tehát inkább az ideológia megfogható részét, ami természetesen adja magát: a nemzetállamokat! Tiszta sor, hogy elvileg minden nemzet önrendelkezési jogot és saját országot érdemelne. Tegyük fel, hogy elfogadom ezt az állítást! A valóság sajnos kegyetlen, és évezredekig nem volt erre tekintettel. Amint ez a hanyagság feltűnővé vált (150-200 éve), lassacskán megindult a törekvés, hogy változtassanak rajta. Néha az államhatárokhoz próbálták igazítani az adott nemzetet, néha pedig fordítva, mikor mit diktált az adott régió hatalmi felállása. Az eredmény még ma sem kielégítő. Egy erős hadsereg persze igen könnyen eldönti bárkiről, hogy ruszin vagy ukrán, spanyol vagy katalán, olasz vagy francia, de még azt is, hogy magyar vagy szerb. Hogy ő maga mit gondol erről, az ilyenkor senkit nem érdekel. E két vélemény viszont gyakran továbbra is makacsul igyekszik ellentmondani egymásnak. Amíg magán a fő elven nem módosítunk, addig teljesen reménytelen a megoldás. Mi magyarok tökéletesen ismerjük a "mindenki a saját országában éljen" gondolat hátulütőit. Egyszerűen - még teljesen pártatlan döntőbírákat feltételezve is, amilyeneket még nem látott senki - nem léteznek ennek megfelelő országhatárok. Ha a szomszédomnak német az anyanyelve, akkor útlevéllel kellene bekopogni a gyerek átrúgott labdájáért? Ez nyilván lehetetlen. Akkor viszont valamelyikünk egyértelmű hátrányt szenved. Vagy elnyomják, vagy elkergetik, vagy kiirtják, mindháromra bőven van precedens. Ha nem tartozik az államalkotó nemzethez, akkor az esetleges pillanatnyi nyugalom ellenére sincs számára garancia semmire. Bármikor bűnbakká válhat, mert kívülállónak tartják, még akkor is, ha tucatnyi generáció fűzi a talpa alatti földhöz.
Ez a baj a merev eszmerendszerekkel, képtelenség őket egy valódi, élő közösségre alkalmazni. Nincs olyan nemzeteket meghatározó elv, ami értelmes államhatárokra vezetne. Szerintem épp ellenkező irányból és az ellenkező irányba kell elindulni.
Egy fenntartható világban senkinek nem lehet célja, hogy homogén, egynemű közegben létezzen, illetve akinek mégis ez, az biztos kudarcra van ítélve. Hogy a környezetünkben kiegyenlítsük a különbségeket - legyen ez a lakásunk éjjeli és nappali hőmérséklete, az évszaktól függő étrend, vagy a körülöttünk élők eltérő kultúrája - rengeteg energiát kell elhasználnunk. Egyre kevésbé lesz rá lehetőség, hogy ezt folytathassuk, még kevésbé pedig, hogy fokozhassuk. Ez azt is jelenti, hogy ha most nem stimmelnek az országhatárok a levezetett érveinkhez, akkor később sem fognak azokhoz igazodni. Ugyanúgy nem lesznek nemzetállamok, ahogy korábban sem voltak. Kétségtelen, hogy ezzel elveszítünk néhány imádott jelképet, de azt is látni kell, hogy végül mi is lesz a mérleg másik serpenyőjében.
A változás első áldozata a misztikum lesz, amely megfelelő utánpótlás nélkül könnyedén szertefoszlik. Van, vagyis volt (vagyis ki tudja...) egy olimpiai bajnokunk, akit úgy hívnak: Janics Natasa. Büszkeséget és dicsőséget szerzett ennek az országnak, ugyanakkor a személye mostanában megmutatta a nacionalizmus fénytelenebb oldalát. Az ő esetének értékelése a nemzeti érzelem fényében szinte kibogozhatatlan. Ki mondja meg, hogy ő magyar volt vagy sem? Ki mondja meg, hogy kié az a dicsőség? Magunkénak érezhetjük most is? Vagy akkor sem kellett volna? Az országot váltó sportolók mind árulók lennének? A bizonytalanságot jórészt el lehet oszlatni, ha az eredeti nemesi szemléletet nem csak utánozni akarjuk, hanem tényleg meg is érteni és megélni. Akkor ugyanis rögtön fény derül arra, hogy mit jelent egy államhoz, vagy inkább egy országhoz tartozni.
Ha állapotként tartjuk számon, hogy hol, kikkel, hogyan élünk, az végső soron arra vezetne, hogy mindez csak valamilyen véletlennek köszönhető. "Miért strapáljam magam, ha húsz kilométerrel arrébb születek, az lenne a hazám." Így tekintve nem is érdemes rá az egész, hogy feljegyezzék. Épp ezért bármikor meg is változtatható. Elköltözöm, megtanulok egy másik nyelvet, és meg is szűnt a kapcsolat. Ha valaki nem érez kötődést, szeretetet a szülőföldje, a helyi társadalom felé, akkor ez teljesen vállalható álláspont. Nem hiszem azonban, hogy keményebb körülmények között ilyen cinizmusra lehetőség lesz. Arra számítok, hogy idővel mindannyiunknak gyökeret kell eresztenie, mert a száraz faleveleket könnyen felkapja a vihar, akkor pedig nem marad a fában élet...
A másik lehetőség, ha a haza kérdését választásként fogjuk fel, ahogyan a középkorban szokás volt. Nem biztos, hogy személyes választás, ezt elismerem, hiszen például a szülőföld szeretete gyermekneveléssel továbbadható. Ez viszont éppen egy korábbi döntés folyománya, egyik család sem véletlenül él az adott helyen. Ha tisztán kényszer juttatta volna őket oda, akkor nem is tartják magukénak, és elhagyják, amint lehet. Kérdezzünk meg erről egy palesztint, aki a menekülttáborokban születettek harmadik generációjának tagja, és mégsem vált egyiptomivá, libanonivá, vagy szíriaivá... A hazafiság, a hűség, a közösséghez, társadalomhoz tartozás mindig vállalás kérdése, csak így lehet számon kérni.
Ez az érme másik oldala. A nacionalizmus az érzelmi kitörések szuggerálása közben erről az egy dologról tereli el a figyelmet. A hűség nem fakadhat abból, hogy valakinek milyen színű a bőre, hol született, vagy milyen nyelven beszél. Még abból sem, hogy kik az ősei. Mindegyik fontos dolog, hogy megismerjünk valakit, de ebből a szempontból lényegtelenek. A hűség egyszerűen a felvállalt kötelesség teljesítését jelenti, amelynél kevés földhözragadtabb és izzadságosabb tevékenység létezik. Egyben kevés szebb is. A határok így pengeélesek, az elveszített misztikumért viszont kapunk cserébe valamit: elsősorban megnyugvást, biztonságot. A zaklatottság, a nagyság szünet nélküli bizonygatása helyett pontosan tudjuk majd, kik vagyunk, és hová tartozunk. Egy másik, könnyebben felmérhető következmény, hogy az államokon belüli kulturális sokszínűség új értelmet nyer. Mint korábban írtam, az eltérő erkölcsi értékekből fakadó konfliktusok megállás nélkül folynak a különböző közösségek között, akár beszélünk róla, akár nem. E harc közben viszont felismerhetjük a másikban saját hűségünk tükörképét, hiszen azt immáron egyáltalán nem köti valamelyik csoporthoz feltétel vagy kizárólagosság. Ekkor érzékelhetjük majd igazán, milyen erős az országunk.
Sine nobilitate
A városi életforma iparnak köszönhető fellendülése - amelyet persze a fosszilis erőforrások eltüzelése idézett elő - annak idején nem várt következményekkel járt. Az addig csupán mellékes, kiegészítő jelenségnek számító urbanizált lakosságot hatalmasra duzzasztotta, és kiemelt közülük egy új társadalmi réteget, az újgazdag polgárságot. Ők olyan számban jelentek meg és olyan nagy vagyonnal rendelkeztek, ami már a hagyományos arisztokrácia szilárdnak hitt erődjeit is megrengette. E családok közül ugyanis sokan igyekeztek utánozni az előkelőket, igyekeztek úgy tenni, mintha ők is ugyanazt az életvitelt és világlátást képviselnék. Eközben persze a felszín alatt továbbra is egynéhány malom, vasöntöde, vagy éppen bőrgyár tartotta fenn őket, és lehet, hogy a szüleik még lisztes, szénporos vagy enyvtől bűzlő kézzel verték el őket gyermekkorukban, ha rossz fát tettek a tűzre. Sokan voltak - és sokan vannak ma is -, akik megvetik ezt a fajta képmutatást. Figyelem! Nem a családi hátteret, hanem a kimondatlan hazugságot, ami letagadja azt! Hiszen hogy ki hová is tartozik valójában, nem az elsőre szembe szökő külsőségek döntik el. Egész lényünknek szerepe van benne.
Létezik egy bájos anekdota az elnevezésről, ahogy a leírt viselkedést hívjuk. Annak idején az újgazdagok igyekezték bejuttatni gyerekeiket az európai arisztokrácia iskoláiba, egyetemeire, és így beszivárogni közéjük. Maga a terv ügyes hosszú távú húzás volt, de azért a világ azért mégsem verhető át ilyen könnyen. Az elit köreiben - amelyek akkor is igen belterjesek voltak - pontosan ismerte egymást mindenki, ezért pillanatok alatt kiszűrték az újakat. Ráadásul ha valamilyen névsor kitöltésére került a sor, akkor minden egyes alkalommal világosan látszottak a határvonalak. A név mellett ugyanis hagytak egy rubrikát a nemesi címeknek, mint a gróf, báró vagy herceg. A polgárifjaknak szégyenszemre azt kellett felvésniük, hogy "nemesség nélküli", azaz latinul: sine nobilitate. A rubrikák szűkössége miatt rövidítésre volt szükség; megszületett a "s.nob.", azaz a sznob.
A sznobizmus mint viselkedésmód persze nem csak rájuk volt jellemző, sőt, valószínűleg még csak nem is modern, hanem időtlen emberi dolog. Bár hogy mostanában sokkal elterjedtebb, mint korábban, arról semmilyen kétségem sincs. Azt hiszem, alkalom teszi a sznobot. Manapság az említett társadalmi rétegek már nehezen értelmezhetőek, sznobokkal mégis találkozhatunk, leginkább talán a kultúrsznobizmus ismert, de szinte bármilyen környezetben előfordulhatnak. Éppen e változatosság miatt nehezen fogható meg maga a fogalom, de két vonás általánosságban is állandónak tűnik. Az első a látszat, a külsőségek túlzott tisztelete. A sznob szemében a ruha, a beszédmód, a nyilvános viselkedés teszi az embert. Az, hogy mindig a helyes megszólítást, címet használja, ha úri társaságban van, vagy hogy ismerjen minden írót, festőt, vagy zenekart, ami csak szóba kerülhet. Energiát fektet ennek a tudásnak a megszerzésébe, aztán pedig büszkélkedik vele, mintha magától értetődő lenne. Más szóval igyekszik másnak tettetni magát, mit aki valójában. A második fontos jellemző az, hogy a sznob felsőbbrendűnek tartja magát azokkal szemben, akik nem birtokolják ezt a látszatot. Gyakran sokkal komolyabb érzelmeket táplál ebben az irányban, mint egy olyan személy, aki valóban annak a csoportnak a tagja, amit a sznob utánoz. Aki színlelés nélkül él, annak nincs szüksége ilyen önigazolásra. Egy gróf nem röhög ki ok nélkül egy földművest, egy kiművelt embernek nincs oka megvetni az analfabétát, egy zenész nem gőgösködik, mikor keresetlenül hamisan énekelnek előtte. A sznob elhiszi a saját képmutatását, de folyamatosan küzdenie kell ezért a hitért, ezért ellenségeket kell szereznie.
De hogyan jönnek ide a sznobok? Hiszen legutóbb azt ígértem, a nemzeti érzés eszményképéről lesz szó... Nos, igen, úgy vélem, a két fogalom nem is olyan távoli, mint amilyennek elsőre tűnik...
Eléggé közismert, de mégis meg kell említenem, hogy amint a sznobizmus leírt esete, úgy a nacionalizmus is a régi világ lebontásával került előtérbe. Amikor előző korokról van szó, igyekszem is mindig kerülni a "nemzet" szót, hiszen akkoriban teljesen mást jelentett... Abban az időben a múlt héten említett százféle önmeghatározás (vallás, lakóhely, nyelv, etnikum, társadalmi réteg stb.) mindegyike teljes életet élt, és a fontossági sorrend mai szemmel nem volt triviális. A mostani nemzetekhez hasonló méretű egynemű közösségek egyszerűen nem léteztek, az akkori energetikai körülményeknek köszönhetően nem is létezhettek. Miután ez az utóbb említett akadály a kibányászott szénnek és olajnak köszönhetően lényegében megszűnt, a tényleges fordulat ismét a felvilágosodás és a polgári forradalmak idején mutatható ki. A modern nemzeteket ekkor kezdték el létrehozni, vagy ahogy maga az ideológia gyakran állítja: felébreszteni.
Ahogy a legutóbbi poszt végén már felvázoltam, szerintem a körülmények sem mellékesek. Az általunk francia forradalomnak nevezett nagy ideológiai kísérletben az előzőleg elsődleges vonulatnak számító liberalizmus egyes hibáira rögtön fény derült. Ilyen volt például, hogy a teljes nyelvi szabadság, amelyet a szabadelvűség diktált, gyakorlatilag meghiúsította volna a demokratikus, központosított állam működését, ami a forradalom célja volt. Akkoriban a francia állam területén a párizsi nyelvjárást csupán a főváros körüli régió használta. Egy korabeli kimutatás szerint a 25 milliós lakosságból csupán 3 milliónak volt ez az anyanyelve, a többiek javarészt bretonul, okcitánul, katalánul, baszkul, németül vagy olaszul beszéltek és gondolkodtak. Magyar szemmel nézve kis túlzással az újlatin nyelvek mindegyike egyforma, ez a statisztika mégis arra ösztönözte a politikusokat, hogy elkezdjék tudatosan megsemmisíteni a patois-t, azaz minden nem francia nyelvjárást. A demokrácia megcsúfolásának tartották, ha a nép nagy rész nem is érti, miről szólnak az ő döntéseik. Ahogy az sejthető, ez nem ment egyik napról a másikra, de amit a forradalom elkezdett, azt később sem hagyták félbe. Az ország számos részén a nyelvi elnyomás és megaláztatás máig fájó sebeket ejtett, ezt a folyamatot nevezik a déli régióban vergonhának. (Felhívnám a figyelmet a figyelmet a wikipedia cikk utolsó képére egy iskola faláról, ahol ez szerepel: "Beszélj franciául. Légy tiszta."...)
Azok a kihívások, amelyekkel a forradalom szembekerült, megkövetelték, hogy minden egyes család teljes erőbedobással a kormányzat mellett álljon a királyság külföldre menekült híveivel és támogatóikkal szemben. Előbb-utóbb szinte minden európai hatalom megpróbált beavatkozni a francia eseményekbe, ezért olyan, korábban elképzelhetetlen intézkedésekre is szükség volt, mint például a sorkatonaság bevezetése. Egymás mellett menetelt a parasztfiú Anjou-ból, a dokkmunkás Marseille-ből és a kelta breton juhpásztor. A minden lehetséges módszert megragadó központi törekvés az volt, hogy az ország lakossága egy emberként, minden belső megosztottságot félretéve álljon ki a forradalom vívmányaiért, ha kell, akkor a csatatéren is. A kokárdát, a kék-fehér-piros trikolórt úgy magasztalták, hogy dicsőségét mindenki magáénak érezhesse, az államot pedig az újonnan született nemzet akaratának rendelték alá.
A nemzet "felébresztésének" - akarva vagy akaratlanul - volt egy mintája, ez a minta pedig a nemesség. A magyar "nemzet" szó története akkor is elárulja ezt, ha valaki letagadná, hiszen korábban csak mint nemesi nemzet létezett. Bár a magyar szó eredete egyedi, az utánzásról szóló állítás általában is igaz. A nemesek adták az államok politikai hátterét, ők biztosították a haderőt, cserébe adómentességet és földbirtokokat kaptak. A földművelő , jobbágyi rétegnek és a városoknak mindkét területen csekélyebb jelentősége volt csupán, ők sokkal inkább az állam gazdasági erőforrásait biztosították, magyarul keményen dolgoztak, és fizették a számlát. Amikor a nemességet a felemelkedő polgári világ félreállította az útból, az egyik legfőbb indok a közteherviselés kikényszerítése volt, mivel a többiekben keserű dühöt szült, hogy csupán születési jogon ilyen anyagi kiváltságokhoz jusson valaki. Ráadásul a kormányzásba való komoly beleszólásuk is népszerűtlenné tette őket, ugyanis a többi társadalmi réteg is helyet követelt volna ott magának. Elválaszthatatlan volt viszont mindettől az is, hogy a majdani, kiváltságok nélküli világban az állam védelmében is mindenkinek részt kell vennie. Mondhatjuk, hogy nagyjából így születtek a reguláris hadseregek.
A nemesség szerepét tehát át kellett venni, mégpedig úgy, hogy olyan késztetést is adjon az embereknek, amiért érdemes harcolni, ami egységbe formál, és egyben biztosítja a hűséget is. Az uniformis ugyanis nem tesz katonává senkit, sokkal több kell annál. A nacionalizmus azt a harci szellemet veszi alapul, amelyet a nemesek magukénak vallottak. Ők konkrétan - úgy értem személy szerint - tudták, hogy miért és kihez kell hűnek lenniük, tudták, hogy melyik családtagjuk választotta az adott hűbérurat, tudták, hogy mit várhatnak jutalmul az esküjükért és szolgálatukért. Tudták azt is, hogy kik a társaik, hiszen díszes címek, színes zászlók és büszke jelképek hívták fel rájuk a figyelmet. Régi legendák és dalok szóltak a korábbi nagy tettekről, amelyet a családjuk, vagy az adott úr emberei (tehát a nemzetségük) vittek végbe, ezekhez pedig minden korban méltók akartak lenni.
A nacionalizmus ugyanebben a mederben halad. Megvannak a legendák és dalok, vagy ha nincsenek, akkor írnak a helyükre megfelelőeket. Megvannak a zászlók, a himnuszok, a címerek, ezeket is javarészt a kellő időben alkották meg. Megvan a hűség retorikája, az érzelmi töltet és a harci szellem. Akkor mi hiányzik?
A válasz elég prózai, mert a lényeg az, amit nem fogunk megtalálni. A hűségünk kijelölt birtokosa, egységünk alfája és ómegája, a költőien megszemélyesített Nemzet, teljesen homályos fogalom. A politika pillanatnyi érdekétől függ, ki az, aki része, és ki az, aki nem, megindokolni pedig szinte bármilyen elkülönítést lehetséges. Gondoljunk bele, még saját identitásunk is kétséges lehet attól függően, hogy egyik vagy másik meghatározást vesszük figyelembe, hiszen némelyik követelmény egészen abszurd, vagy részletes családfakutatást igényelne. Ugyanazt látjuk, mint a sznobok esetében: folyamatban van a külsőségek utánzása, de maga a tapintható valóság nincs mögötte. Nincs mögötte a nemesség igazi tartalma, ezt pedig akár átvitt értelemben is érthetjük mint őszinteséget, tisztaságot, eredetiséget. Ebből kifolyólag a hatás is hasonló a sznobizmushoz, a nacionalisták gyakran kisebbségi komplexussal küzdenek, és ellenségképek sorát vonultatják fel, akiket gyűlölni, kiröhögni és megvetni erkölcsi kötelességnek érződik számukra. Ne csak a saját pártjainkra és politikusainkra gondoljunk, hanem a környező országokra is, vagy bármelyik helyre és időre, amelyet jól ismerünk! A nacionalizmus ugyanolyan még a legkülönbözőbb népek pszichéjében is. Máshol már említettem, hogy sem a gyűlölettel, sem a gúnnyal nincs problémám általánosságban, megvan a maguk helye és ideje. Ez az eltúlzott kakaskodás viszont számomra igencsak mesterségesnek hat.
Ezeket a sorokat olvasva jó pár ismerősöm, akik nem ismerték a nézeteimet, biztosan a torkomnak ugrana. Tisztában vagyok vele, hogy néhány szóval komoly érzelmekbe gázolok, bár ez talán a liberalizmus esetén sem volt másképp. De épp ezért arról is muszáj ejtenem néhány szót, mi nem kizárólagos előjoga ennek az ideológiának. A nacionalizmusnak nincs monopóliuma a népi hagyományok tiszteletére. Ami ezt illeti, sokkal inkább finnyásan válogatni szeret köztük. Otromba cselekedet lenne feltenni a kérdést egy általános iskolai órán, hogy vajon a középkorban a központi hatalmat megtépázó kiskirályok vagy később a Habsburgokhoz hű labancok szerves részei-e a nemzeti hagyománynak. Inkább ellenpólusnak szokták őket tartani, ellenben a magyar néphez tartozásuk legtöbb esetben megkérdőjelezhetetlen. Én tisztelem ezt a hagyatékot is, ezek is mi vagyunk. A nacionalizmus elutasítása önmagában azt sem jelenti, hogy valaki ki szeretne szakadni egy közösségből, az emberi közösségeknek ugyanis nem kell ideológia, hogy létezhessenek és nagyszerűen működjenek. Hűség kell hozzá, munka, esetleg önfeláldozás, de ideológia nem. Szintén nem létezik kizárólagos előjog a hazaszeretetre, amely mindettől teljesen eltérő síkban létezik. A hazaszeretet egy konkrét földrajzi helyhez való kötődés. Aki eltépi a köteléket, akár még a világ másik felén is bőven imádhatja a nemzetét, de aki cinikus marad az összes hangzatos ünnepi beszéd hallatán, az is könnyezhet, ha elhagyja a szülőföldjét.
A szabadelvűség esetében kiemeltem az eszme sikerességét, és hogy milyen sok megfogalmazott terv, vágy és álom valósulhatott meg az elmúlt évszázadokban. A nacionalizmus esete sem sokkal különbözik ilyen tekintetben. Ezek az elvek meghódították és teljesen magukévá tették a legfontosabb intézmények egy részét is, itt elsősorban magukra az államokra gondolok. Jövő héten - úgy tervezem - erről a kapcsolatról lesz szó.
Létezik egy bájos anekdota az elnevezésről, ahogy a leírt viselkedést hívjuk. Annak idején az újgazdagok igyekezték bejuttatni gyerekeiket az európai arisztokrácia iskoláiba, egyetemeire, és így beszivárogni közéjük. Maga a terv ügyes hosszú távú húzás volt, de azért a világ azért mégsem verhető át ilyen könnyen. Az elit köreiben - amelyek akkor is igen belterjesek voltak - pontosan ismerte egymást mindenki, ezért pillanatok alatt kiszűrték az újakat. Ráadásul ha valamilyen névsor kitöltésére került a sor, akkor minden egyes alkalommal világosan látszottak a határvonalak. A név mellett ugyanis hagytak egy rubrikát a nemesi címeknek, mint a gróf, báró vagy herceg. A polgárifjaknak szégyenszemre azt kellett felvésniük, hogy "nemesség nélküli", azaz latinul: sine nobilitate. A rubrikák szűkössége miatt rövidítésre volt szükség; megszületett a "s.nob.", azaz a sznob.
A sznobizmus mint viselkedésmód persze nem csak rájuk volt jellemző, sőt, valószínűleg még csak nem is modern, hanem időtlen emberi dolog. Bár hogy mostanában sokkal elterjedtebb, mint korábban, arról semmilyen kétségem sincs. Azt hiszem, alkalom teszi a sznobot. Manapság az említett társadalmi rétegek már nehezen értelmezhetőek, sznobokkal mégis találkozhatunk, leginkább talán a kultúrsznobizmus ismert, de szinte bármilyen környezetben előfordulhatnak. Éppen e változatosság miatt nehezen fogható meg maga a fogalom, de két vonás általánosságban is állandónak tűnik. Az első a látszat, a külsőségek túlzott tisztelete. A sznob szemében a ruha, a beszédmód, a nyilvános viselkedés teszi az embert. Az, hogy mindig a helyes megszólítást, címet használja, ha úri társaságban van, vagy hogy ismerjen minden írót, festőt, vagy zenekart, ami csak szóba kerülhet. Energiát fektet ennek a tudásnak a megszerzésébe, aztán pedig büszkélkedik vele, mintha magától értetődő lenne. Más szóval igyekszik másnak tettetni magát, mit aki valójában. A második fontos jellemző az, hogy a sznob felsőbbrendűnek tartja magát azokkal szemben, akik nem birtokolják ezt a látszatot. Gyakran sokkal komolyabb érzelmeket táplál ebben az irányban, mint egy olyan személy, aki valóban annak a csoportnak a tagja, amit a sznob utánoz. Aki színlelés nélkül él, annak nincs szüksége ilyen önigazolásra. Egy gróf nem röhög ki ok nélkül egy földművest, egy kiművelt embernek nincs oka megvetni az analfabétát, egy zenész nem gőgösködik, mikor keresetlenül hamisan énekelnek előtte. A sznob elhiszi a saját képmutatását, de folyamatosan küzdenie kell ezért a hitért, ezért ellenségeket kell szereznie.
De hogyan jönnek ide a sznobok? Hiszen legutóbb azt ígértem, a nemzeti érzés eszményképéről lesz szó... Nos, igen, úgy vélem, a két fogalom nem is olyan távoli, mint amilyennek elsőre tűnik...
Eléggé közismert, de mégis meg kell említenem, hogy amint a sznobizmus leírt esete, úgy a nacionalizmus is a régi világ lebontásával került előtérbe. Amikor előző korokról van szó, igyekszem is mindig kerülni a "nemzet" szót, hiszen akkoriban teljesen mást jelentett... Abban az időben a múlt héten említett százféle önmeghatározás (vallás, lakóhely, nyelv, etnikum, társadalmi réteg stb.) mindegyike teljes életet élt, és a fontossági sorrend mai szemmel nem volt triviális. A mostani nemzetekhez hasonló méretű egynemű közösségek egyszerűen nem léteztek, az akkori energetikai körülményeknek köszönhetően nem is létezhettek. Miután ez az utóbb említett akadály a kibányászott szénnek és olajnak köszönhetően lényegében megszűnt, a tényleges fordulat ismét a felvilágosodás és a polgári forradalmak idején mutatható ki. A modern nemzeteket ekkor kezdték el létrehozni, vagy ahogy maga az ideológia gyakran állítja: felébreszteni.
Ahogy a legutóbbi poszt végén már felvázoltam, szerintem a körülmények sem mellékesek. Az általunk francia forradalomnak nevezett nagy ideológiai kísérletben az előzőleg elsődleges vonulatnak számító liberalizmus egyes hibáira rögtön fény derült. Ilyen volt például, hogy a teljes nyelvi szabadság, amelyet a szabadelvűség diktált, gyakorlatilag meghiúsította volna a demokratikus, központosított állam működését, ami a forradalom célja volt. Akkoriban a francia állam területén a párizsi nyelvjárást csupán a főváros körüli régió használta. Egy korabeli kimutatás szerint a 25 milliós lakosságból csupán 3 milliónak volt ez az anyanyelve, a többiek javarészt bretonul, okcitánul, katalánul, baszkul, németül vagy olaszul beszéltek és gondolkodtak. Magyar szemmel nézve kis túlzással az újlatin nyelvek mindegyike egyforma, ez a statisztika mégis arra ösztönözte a politikusokat, hogy elkezdjék tudatosan megsemmisíteni a patois-t, azaz minden nem francia nyelvjárást. A demokrácia megcsúfolásának tartották, ha a nép nagy rész nem is érti, miről szólnak az ő döntéseik. Ahogy az sejthető, ez nem ment egyik napról a másikra, de amit a forradalom elkezdett, azt később sem hagyták félbe. Az ország számos részén a nyelvi elnyomás és megaláztatás máig fájó sebeket ejtett, ezt a folyamatot nevezik a déli régióban vergonhának. (Felhívnám a figyelmet a figyelmet a wikipedia cikk utolsó képére egy iskola faláról, ahol ez szerepel: "Beszélj franciául. Légy tiszta."...)
Azok a kihívások, amelyekkel a forradalom szembekerült, megkövetelték, hogy minden egyes család teljes erőbedobással a kormányzat mellett álljon a királyság külföldre menekült híveivel és támogatóikkal szemben. Előbb-utóbb szinte minden európai hatalom megpróbált beavatkozni a francia eseményekbe, ezért olyan, korábban elképzelhetetlen intézkedésekre is szükség volt, mint például a sorkatonaság bevezetése. Egymás mellett menetelt a parasztfiú Anjou-ból, a dokkmunkás Marseille-ből és a kelta breton juhpásztor. A minden lehetséges módszert megragadó központi törekvés az volt, hogy az ország lakossága egy emberként, minden belső megosztottságot félretéve álljon ki a forradalom vívmányaiért, ha kell, akkor a csatatéren is. A kokárdát, a kék-fehér-piros trikolórt úgy magasztalták, hogy dicsőségét mindenki magáénak érezhesse, az államot pedig az újonnan született nemzet akaratának rendelték alá.
A nemzet "felébresztésének" - akarva vagy akaratlanul - volt egy mintája, ez a minta pedig a nemesség. A magyar "nemzet" szó története akkor is elárulja ezt, ha valaki letagadná, hiszen korábban csak mint nemesi nemzet létezett. Bár a magyar szó eredete egyedi, az utánzásról szóló állítás általában is igaz. A nemesek adták az államok politikai hátterét, ők biztosították a haderőt, cserébe adómentességet és földbirtokokat kaptak. A földművelő , jobbágyi rétegnek és a városoknak mindkét területen csekélyebb jelentősége volt csupán, ők sokkal inkább az állam gazdasági erőforrásait biztosították, magyarul keményen dolgoztak, és fizették a számlát. Amikor a nemességet a felemelkedő polgári világ félreállította az útból, az egyik legfőbb indok a közteherviselés kikényszerítése volt, mivel a többiekben keserű dühöt szült, hogy csupán születési jogon ilyen anyagi kiváltságokhoz jusson valaki. Ráadásul a kormányzásba való komoly beleszólásuk is népszerűtlenné tette őket, ugyanis a többi társadalmi réteg is helyet követelt volna ott magának. Elválaszthatatlan volt viszont mindettől az is, hogy a majdani, kiváltságok nélküli világban az állam védelmében is mindenkinek részt kell vennie. Mondhatjuk, hogy nagyjából így születtek a reguláris hadseregek.
A nemesség szerepét tehát át kellett venni, mégpedig úgy, hogy olyan késztetést is adjon az embereknek, amiért érdemes harcolni, ami egységbe formál, és egyben biztosítja a hűséget is. Az uniformis ugyanis nem tesz katonává senkit, sokkal több kell annál. A nacionalizmus azt a harci szellemet veszi alapul, amelyet a nemesek magukénak vallottak. Ők konkrétan - úgy értem személy szerint - tudták, hogy miért és kihez kell hűnek lenniük, tudták, hogy melyik családtagjuk választotta az adott hűbérurat, tudták, hogy mit várhatnak jutalmul az esküjükért és szolgálatukért. Tudták azt is, hogy kik a társaik, hiszen díszes címek, színes zászlók és büszke jelképek hívták fel rájuk a figyelmet. Régi legendák és dalok szóltak a korábbi nagy tettekről, amelyet a családjuk, vagy az adott úr emberei (tehát a nemzetségük) vittek végbe, ezekhez pedig minden korban méltók akartak lenni.
A nacionalizmus ugyanebben a mederben halad. Megvannak a legendák és dalok, vagy ha nincsenek, akkor írnak a helyükre megfelelőeket. Megvannak a zászlók, a himnuszok, a címerek, ezeket is javarészt a kellő időben alkották meg. Megvan a hűség retorikája, az érzelmi töltet és a harci szellem. Akkor mi hiányzik?
A válasz elég prózai, mert a lényeg az, amit nem fogunk megtalálni. A hűségünk kijelölt birtokosa, egységünk alfája és ómegája, a költőien megszemélyesített Nemzet, teljesen homályos fogalom. A politika pillanatnyi érdekétől függ, ki az, aki része, és ki az, aki nem, megindokolni pedig szinte bármilyen elkülönítést lehetséges. Gondoljunk bele, még saját identitásunk is kétséges lehet attól függően, hogy egyik vagy másik meghatározást vesszük figyelembe, hiszen némelyik követelmény egészen abszurd, vagy részletes családfakutatást igényelne. Ugyanazt látjuk, mint a sznobok esetében: folyamatban van a külsőségek utánzása, de maga a tapintható valóság nincs mögötte. Nincs mögötte a nemesség igazi tartalma, ezt pedig akár átvitt értelemben is érthetjük mint őszinteséget, tisztaságot, eredetiséget. Ebből kifolyólag a hatás is hasonló a sznobizmushoz, a nacionalisták gyakran kisebbségi komplexussal küzdenek, és ellenségképek sorát vonultatják fel, akiket gyűlölni, kiröhögni és megvetni erkölcsi kötelességnek érződik számukra. Ne csak a saját pártjainkra és politikusainkra gondoljunk, hanem a környező országokra is, vagy bármelyik helyre és időre, amelyet jól ismerünk! A nacionalizmus ugyanolyan még a legkülönbözőbb népek pszichéjében is. Máshol már említettem, hogy sem a gyűlölettel, sem a gúnnyal nincs problémám általánosságban, megvan a maguk helye és ideje. Ez az eltúlzott kakaskodás viszont számomra igencsak mesterségesnek hat.
Ezeket a sorokat olvasva jó pár ismerősöm, akik nem ismerték a nézeteimet, biztosan a torkomnak ugrana. Tisztában vagyok vele, hogy néhány szóval komoly érzelmekbe gázolok, bár ez talán a liberalizmus esetén sem volt másképp. De épp ezért arról is muszáj ejtenem néhány szót, mi nem kizárólagos előjoga ennek az ideológiának. A nacionalizmusnak nincs monopóliuma a népi hagyományok tiszteletére. Ami ezt illeti, sokkal inkább finnyásan válogatni szeret köztük. Otromba cselekedet lenne feltenni a kérdést egy általános iskolai órán, hogy vajon a középkorban a központi hatalmat megtépázó kiskirályok vagy később a Habsburgokhoz hű labancok szerves részei-e a nemzeti hagyománynak. Inkább ellenpólusnak szokták őket tartani, ellenben a magyar néphez tartozásuk legtöbb esetben megkérdőjelezhetetlen. Én tisztelem ezt a hagyatékot is, ezek is mi vagyunk. A nacionalizmus elutasítása önmagában azt sem jelenti, hogy valaki ki szeretne szakadni egy közösségből, az emberi közösségeknek ugyanis nem kell ideológia, hogy létezhessenek és nagyszerűen működjenek. Hűség kell hozzá, munka, esetleg önfeláldozás, de ideológia nem. Szintén nem létezik kizárólagos előjog a hazaszeretetre, amely mindettől teljesen eltérő síkban létezik. A hazaszeretet egy konkrét földrajzi helyhez való kötődés. Aki eltépi a köteléket, akár még a világ másik felén is bőven imádhatja a nemzetét, de aki cinikus marad az összes hangzatos ünnepi beszéd hallatán, az is könnyezhet, ha elhagyja a szülőföldjét.
A szabadelvűség esetében kiemeltem az eszme sikerességét, és hogy milyen sok megfogalmazott terv, vágy és álom valósulhatott meg az elmúlt évszázadokban. A nacionalizmus esete sem sokkal különbözik ilyen tekintetben. Ezek az elvek meghódították és teljesen magukévá tették a legfontosabb intézmények egy részét is, itt elsősorban magukra az államokra gondolok. Jövő héten - úgy tervezem - erről a kapcsolatról lesz szó.
Visszatalálni a törzshöz
A mai bejegyzést bocsánatkéréssel kell kezdenem azok felé, akik a szokásos tegnap éjfél körüli időpontban számítottak az új írásra, vagy a mai nap folyamán keresték azt. A csúszás egyik oka egy régi, szinte krónikus problémám, maga az éjfél körüli időpont, amelyre már korábban utaltam, és a látszat szerint nem igazán sikerült haladni a megoldásban. Emellett be kell vallanom, hogy a napokban több különböző tevékenység is annyira kitöltötte az életemet, hogy gondolkodni is nehezemre esett. Harmadikként érkezett mindehhez a kegyelemdöfés, a választott téma nem várt nehézségei. Bízom benne, hogy olvasni könnyebb lesz ezt az esszét, mint megírni, ellenkező esetben újabb bocsánatkérés sem lenne elegendő...
Nem gondolom, hogy a hanyagságommal ország és világ működését megakasztottam volna, de számomra igen kínos, amikor a saját lefektetett határidőimnek nem felelek meg. Ez valami olyasmi, mint az államadósság jelensége. A szuverén államokat semmilyen törvény vagy szabály nem kötelezi semmire, azt csinálnak, amit akarnak. Ezért nevezzük őket szuverénnek, csak hogy az elején kezdjük a dolgot. A saját törvényeikkel azonban magukat is korlátok közé szorítják, így próbálnak másokban bizalmat kelteni. Így kapnak hitelt is, ami lényegében nem több és nem kevesebb, mint bizalom. A hitel csődjével egy állam sem szeg törvényt, egyiküket sem lehet beperelni. Leigázni, kirabolni, megalázni lehet, de jogilag felelősségre vonni nem. Ami viszont ilyen esetben jó időre elszáll, az maga a bizalom, ezért rettegnek az államcsődtől szerte a világon. Jó lenne olyan országban élni, ami nem hitelre épül, ez manapság nem adatik meg szinte senkinek. Azt viszont megtehetem, hogy saját szabályaimat betartom, és így nem vesztem el az olvasók bizalmát. Remélem egyelőre még nem is tartunk itt.
Mielőtt múlt héten a válságjelenségek előrejelzésének meddő témájába belekóstoltam volna, éppen a liberalizmus itt megfogalmazott kritikájának végére értem. Nem állítom, hogy teljes képet szolgáltattam a kérdésről, de talán ennek a vázlatszerű áttekintésnek is volt annyi haszna, hogy az említett elvrendszer fenntarthatatlan és/vagy működésképtelen oldalait megvilágította. Mivel a liberalizmus az ipari civilizáció gyermeke, könnyen belátható, hogy számos jellegzetes vonásában párhuzamba is állítható azzal. Az is nehéz lenne vitatni, hogy amennyiben az eszme csillaga alábukik, az látványos változást jelentene nagyon sokunk számára. A mai államok jelentős része ugyanis - akár hangsúlyozza, akár nem - liberális értékrend alapján működik. Ezt az értékrendet leváltani önmagában nem jelent különösebb nehézséget, hiszen egy állam esetében ez csupán a vezetők lecserélését jelenti. A döntés, hogy mit is illesszünk a helyére, már sokkal kacifántosabb, ezért az alternatívákat is végig kell néznünk, ha becsületes elemzésre törekszünk.
Eddig sem rejtettem véka alá, hogy a nagyon erős kétkedés, amit eddig képviseltem - nyugodt szívvel nevezhetjük ellenszenvnek is... - nem csupán a jó öreg liberalizmusra vonatkozik, hanem az összes modern politikai ideológiára. Azt gondolom, hogy ezek az eszmék hosszú távra nézve nem megfelelő kérdéseket tesznek fel, épp ezért nem is adhatnak rájuk elfogadható választ. Végső alapjaik megegyeznek, én pedig ezeket vitatom. Szinte minden, ami gyakorlati hibát jelent végső soron ide vezethető vissza, a racionális tervezés, a tökéletes világ megalkotásának igényére. Maga ez a hozzáállás egy olyan kortünet, ami fenntarthatatlan. A konkrét módszer persze ezen belül szélsőségesen (nagyszerűen passzol ide ez a szó...) eltérő is lehet.
Figyeljünk meg egy ideológiai jellegű párbeszédet vagy vitát! Ehhez manapság nem kell semmilyen elkötelezettség, vagy elvetemültség, elég csupán a Híradót bekapcsolni. Persze nem az állatkerti helyzetjelentésekre vagy az aktuális közlekedési balesetekre gondolok... Az első dolog, ami fel fog tűnni, hogy a felek más malomban őrölnek. Ami az egyikük szerint igazságos és jogos, az a másik szerint pénzkidobás, ami az egyik szerint államérdek, a másiknak istenkáromlással ér fel. Most nem arról az esetről beszélek, amikor konkrét ügyekben az ellentétes álláspontok miatt teljesen biztos, hogy valaki hazudik, bár ebből a műfajból is bővelkedik a magyar közélet. Megkockáztatom, hogy ezeket a híreket talán még könnyebb is elviselni. Nem, arról van szó, amikor a politikai interjúk alanyai nem hajlandóak a feltett kérdésekre válaszolni, hanem ugyanazt a süket dumát hajtogatják, amit unalomig ismerünk. A magam részéről egyszerre tartom ezt kiábrándítónak és dühítőnek. Legszívesebben elkapcsolnám a tévét - valójában gyakran meg is teszem -, ugyanis az egész erősen emlékeztet egy másik élethelyzetre: a hétköznapokban ugyanezt tapasztalja az ember, amikor valaki hülyének nézi, meg akarja vezetni, be akarja csapni. A nagy többség ilyenkor észre is veszi, mi történik, és elkergeti az illetőt. Mit változtathat ezen, hogy az adott üzenet tömegkommunikáción keresztül érkezik?
Semmit és mégis mindent. Az üzenet küldője részéről szinte semmi nem különbözik, a fogadó oldal viszont egész másképp reagál, mint személyesen. Korábban már pedzegettem, hogy az embert tömegben olyan ösztönök és indulatok képesek irányítani, amelyekről egyébként nem is vesz tudomást, a saját megfontolásai és gondolatai feloldódnak.
Erre a jelenségre a legkézenfekvőbb magyarázat egy kis egyszerű biológia. Nem minden szempontból kényelmes, de gyakorlatilag kiszúrja a szemünket a tény, hogy az emberi faj az állatvilág része. Ugyanolyan szerveink, ugyanolyan sejtjeink, ugyanolyan betegségeink vannak, mint egyes állatfajoknak, sőt, minden valószínűség szerint közös apáktól és anyáktól származunk. Tulajdonképpen szinte biztos, hogy a földi élet teljes egésze egyetlen közös őstől ered, tehát rokonunk a csigáktól a gombákon és kaktuszokon keresztül mindenki, a szalmonella baktériummal bezárólag. Ez megint valami olyasmi, mint a legutóbb említett végső korlát, a halál elkerülhetetlensége. Zavaró még az említése is. Emögött ugyanis ott villog az állítás, hogy éppen úgy ki vagyunk téve a kihalás veszélyének, és éppen úgy ki is fogunk halni, mint minden élő faj a Földön. És senki nem ejt majd utánunk könnycseppet. Hogy meddig tart az emberiség, az mindössze azon múlik, milyenek lesznek a környezeti feltételeink. Ezekre már csak ebből az egy okból is igencsak ügyelni kellene, ha van lehetőségünk beavatkozni...
Első pillantásra kevésbé tűnik fel az emberiség evolúciójának léptéke. A történelem ókor előtti részét általában egy tanóra alatt lezavarják még a középiskolában is, pedig ez azt a torz élményt kelti, hogy akkoriban nem zajlott le semmi érdekes. Ezzel szemben szinte minden, ami emberré tesz minket, ebben az időszakban alakult ki. Bár a határok időpontjairól nincsen teljes megállapodás, a modern korról 100-200 év, az újkorról 300-400 év, a középkorról 800-1000 év, az ókorról pedig nagyjából 3000 év történései jutnak eszünkbe. A mindezt megelőző kőkorszak több millió évet ölelt fel, ezalatt pedig generációk százezrei éltek és haltak meg, hátrahagyva az élet örökségét számunkra. E több százezer nemzedéknyi küszködés, harc és öröm során az emberi faj alkalmazkodni tudott akkori körülményeihez és a vadászó, halászó, gyűjtögető életmód kiforrottnak tűnt. Az első lényegi változást hozó kataklizma a növények háziasítása, és az ebből fakadó mezőgazdaság elterjedése volt. Ha megnézzük, ez idő óta felső becslés szerint is legfeljebb tízezer év telt el, ez 20 éves "átfutási idővel" számolva 500 generációt jelent. Jómagam nagyobb értékre számítottam volna, ez egyáltalán nem csillagászati szám. Ebben a léptékben elég fiatal dolog az írott emberi történelem. Az olcsó és bőséges fosszilis energia lottónyereményéhez való hozzájutás óta viszont ugyanezzel a módszerrel csupán 10-15 nemzedék adódik, ami evolúciós értelemben szinte jelentéktelen, nevetséges tényező.
Más szavakkal mondva az emberi faj egyes alkotásai, különösen a legfrissebb társadalmi szerveződések, teljesen elütnek attól az életmódtól, amire az evolúció felkészített bennünket. A számtalan minket megelőző emberi generáció tapasztalatai között nem szerepeltek több milliós közösségek és globális kommunikációs hálózatok. Pszichésen arra vagyunk felkészítve, hogy egy néhány tucat, de legfeljebb 100-150 fős csoporthoz kössük a sorsunkat, és az ilyen csoportokban megjelenő szociális problémákat megfelelően kezelni tudjuk. Egy ilyen közösség még tudatosan képes megosztani a feladatokat, ki tudja szűrni a csalókat, ugyanakkor a legtöbb támadástól is képes megvédeni magát segítség nélkül. A létszámot megnövelve az említett "tömeghatás" már felismerhető, a csoport rendje megbomlik, és kedvező terep nyílik a manipulációra.
A hagyományos társadalmak javarészt az említett méretnek megfelelő közösségekből épültek fel. Nemcsak a töredezett törzsi életformát folytató nomádokra, vagy a sokáig (egyes esetekben máig) kőkorszaki mintákat követő trópusi népekre igaz ez az állítás, hanem stabil, földművelésen alapuló kultúrákra is. A városokban hasonló méretű céhekbe rendeződtek a polgárok, vidéken a falvak lakossága adott hasonló határt. Az egyes nemesi családok szövetségei, az uralkodókat körülvevő politikai elit szintén ugyanezt a mintát követte.
A fordulópont a kormányzás szemszögéből az lehetett, amikor a vezetők (avagy immáron politikusok) különválasztották a saját csoportjukon, pártjukon belülre, és azon kívülre szóló üzeneteiket. Észrevették, hogy a két dolog minőségileg különbözik, míg a pártban értő és gyakorlatilag azonos szinten álló ismerőseik állnak velük szemben, azon kívül az alaktalan, irányítható tömeg. Mindannyian emlékszünk Gyurcsány Ferenc balatonöszödi beszédére, ami Napnál világosabban igazolja ezt a különbséget. A jelenlevő párttagok, a belső kör számára a beszéd csupán egy motiváló szólamokkal és fájdalmas döfésekkel teli önostorozó megnyilvánulás volt. Mikor azonban kijutott a nyilvánosságra, teljesen magától értetődő módon fel lehetett használni a kormány megbuktatásának céljára. Nem Gyurcsányt védem, őt az eredményei minősítik, de egyértelmű, hogy ezt a beszédet soha nem mondhatta volna el nyilvánosan, mert a tömegben nincs empátia, nincs megértés vagy türelem. A tömeg csak végletes haragra és hófehér megbocsátásra képes. No, meg felejtésre.
Amikor eddig emberi közösségekről volt szó, szándékosan nem választottam szét a nemzetiségi csoportokat az etnikumoktól, a vallásokat a lokális identitástól. Véleményem szerint mindegyik törésvonal ugyanazt a szerepet játssza, ezért felesleges a részletekbe bonyolódni. Ott van például a vallás kérdése, amely látszólag talán leginkább "kilóg" a felsorolásból. A vallás kizárólag személyes ügy? Dehogy, legfeljebb részben. A vallást nem mindig személyesen választjuk, igen sok esetben egyszerűen belenevelik az egyénbe a szülők, vagy nagyszülők, barátok, esetleg a tanárok. A vallás definíció szerint közösségi ügy, politikai ügy. Meghatározza, hogyan látjuk a világot, csakúgy, mint az közösségi kultúra többi része, a nyelv, a mesék, dalok, jelképek, a szeretett tájak. A közösségek vezetői döntenek arról, milyen vallást tart magáénak a csoport, legalábbis a mai keresztények, muszlimok, hinduk szinte mindannyian azért követik jelenlegi hitüket, mert egyszer régen egy törzsfőnök, fejedelem vagy akár csak egy családfő hideg számítással így látta jónak... Teljesen ugyanaz a történet, mint a többi említett megkülönböztető vonás esetében. Két dologról szól, hűségről és összetartozásról. A hagyományos csoportokat, törzseket felváltó arctalan tömeg egyikre sem képes.
Azért hoztam fel ismét ezt a témát, mert a következő két ideológia, amit tárgyalni szeretnék, ugyanitt, az emberi közösségek alapkérdéseinél gyökerezik. Úgy tervezem, hogy előbb a nacionalizmus, később pedig a szocializmus kerül majd sorra. A már tárgyalt szabadelvű eszmékkel együtt ez a három eszmerendszer tekinthető a legfőbb három vonulatnak, melyek néha összekapcsolódnak, néha szétválnak, néha pedig szó szerint őrületbe kergetik az embereket.
Kétségtelenül a liberalizmus volt az első modern ideológia, de szorosan a nyomában megjelent a modern nemzet eszméje is. Mintha valaki már az amerikai függetlenségi háború és a francia forradalom idején is arra a következtetésre jutott volna, mint én magam a korábbi bejegyzésekben: a liberalizmus képtelen kezelni az emberi közösségek különbségeiből fakadó természetes konfliktusokat. Nem véletlen, hogy az elmúlt hetekben főleg általánosságban próbáltam vizsgálódni, a szabadelvűség ugyanis csak univerzális állításokkal foglalkozik, sem államhatárok, sem vallások, sem etnikumok, sem rasszok nem számítanak neki. Amikor a franciák a nagy forradalmuk idején azt tapasztalták, hogy bizony a környező országok nem üdvözlik az ő törekvéseiket (és nem mellesleg hadseregeik mozgósításával beavatkoznak), kénytelenek voltak valamilyen módon elhatárolódni tőlük, hűséget és összetartozást adni azoknak a polgároknak, akik szétrombolták az addigi kereteket. Az önvédelem alapja nem lehetett csupán az egyéni érdekeket szem előtt tartó liberális eszme, új fogalmakat és motivációkat kellett keresniük. Így született meg a nacionalizmus ideológiája. A születés módjáról és magának az eszmének az alapjairól lesz szó a jövő héten.
A jóslat értelme
Móricka hazatér az iskolából, és azt mondja a szüleinek:
- Szerintem a matektanárunk paranoiás.
- Móricka! Miért mondod ezt?
- Ma húsz percig azt bizonygatta, hogy a háromszög legnagyobb oldalával szemben a legnagyobb szög fekszik. Úgy látszik, már nem csak velünk szemben bizalmatlan, hanem a saját szemének sem hisz.
A matematikáról szóló viccek hagyományosan csak egy szűk réteg körében népszerűek, de a fenti poén talán még ezen a "kocka" szubkultúrán kívül is megmosolyogtató. Aki valaha járt iskolába, annak biztosan feltűnt a matematika és a való élet eltérő világlátása, a mindennapokban nem mindig léteznek, és ami ennél logikailag talán még sokkolóbb, nem is mindig szükségesek szabatos bizonyítások. A jelenlegi válsággal és az energiahelyzettel foglalkozó cikkek jelentős része - a legnagyobb tisztelettel a szerzők felé - azt a hangulatot kelti bennem, mint amit Móricka is érezhetett. Úgy érzem, egyes témák sokakat csapdába ejtenek, és túl nagy figyelmet kapnak, míg más, jelentős területek elsikkadnak.
Maga ez a vélemény - és a gondolat, hogy a fő iránytól eltérve itt is írjak róla - az FFEK honlapján megjelent utolsó kettő Molnár Géza-cikk kapcsán alakult ki bennem. Nem mintha nem lehetne akár nyolc-tíz hasonló bejegyzést találni az energiaproblémák következményeivel foglalkozó "blogoszféra" különböző fertályairól. Ezek java része persze angol nyelven született meg, ahogy az említett két cikk egyik elsődleges forrása is, Dmitry Orlov tollából. A téma, amely gordiuszi csomóként újra és újra előkerül, a megoldás halvány jele nélkül, a jövendőmondásról, az előrejelzés nehézségeinek elemzéséről szól.
Számomra az az érdekes ebben a kérdésben, hogy majdnem minden vélemény, amit olvastam, ugyanazt a helyzetet írja le, mégsem látom azt, hogy igazán túl tudnánk lépni rajta. Arról van szó, hogy a hosszabb távú trendeket és eseményeket fel lehet ismerni előzetesen, viszont a konkrét, hirtelen történéseket időzíteni hihetetlenül nehéz. Hosszú fejtegetésekig és totálisan elvont tudományos elméletekig vihető el a kérdés, hogy miért van ez így, de maga a tény teljesen egyértelműnek tűnik. Aki a hanyatlásról érvel, ugyanúgy igazolást keres a környezetében, mint bárki bármilyen vitában, és a konkrét előrejelzések bizonytalansága sokszor mintha rátelepedne az egész párbeszédre. A hallgatóság egy része menetrendet vár az összeomlásról, aki pedig éppen beszél, nem hajlandó kockáztatni, hogy a valószínű tévedés miatt az egész mondanivalóját semmibe vegyék.
Pedig egyáltalán nem kellene fennakadnia ezen senkinek. A pontos előrejelzések követelése az egyik első dolog, amit fel kell adnunk, ha képesek vagyunk tudatosítani magunkban a folyamatok irányát. Egy bedőlő hitellel küzdő család esetében ki mondja meg, hogy először a villanyt vagy a gázt kötik ki a lakásukból? Ki mondja meg, hogy a szülők válnak el előbb, vagy a tetőt veszítik el a fejük fölül? A mostani világunk százezer módszert és eszközt megpróbálhat arra kitalálni, hogy a csődöt elhárítsa, de amikor már megtörtént, akkor teljes sötétben vagyunk. Semmi nem arra van megalkotva, hogy használat közben tönkremenjen, ezért gyakorlatilag senki nem ért hozzá, hogy ilyen esetben mi történik.
Miért követelünk mégis pontos időpontokat? Természetesen azért, hogy tudjunk tervezni. Ha tudnánk, hogy november harmadik hetében az eurozónát északi és déli részre bontják fel egy EU-csúcsértekezleten, akkor megtehetnénk, hogy az utolsó pillanatig kihasználjuk az előnyeit, és nyereséggel spekulálhatnánk az időpontokra, illetve a különböző értékpapírokra. Ha valakinek elhisszük, hogy Izrael április közepén támadja meg Iránt, akkor addig fel tudunk készülni a benzin drágulására, akkor addig akár nyugodtan elutazhatunk Bahreinbe vagy Katarba is egy kis kikapcsolódásra. Egyik időpontot sem garantálja semmi, sőt, ezek az események talán meg sem történnek ebben a formában. Ami viszont szinte biztos, az az, hogy húsz év múlva nem lesz monetáris unió Európában, és hogy további háborúkra számíthatunk a nagyobb kőolajlelőhelyek környezetében. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor beismerhetjük, hogy ez a tudás - persze ha komolyan vesszük - elégséges az életünk megfelelő átalakításához. Ahhoz viszont határozottan kevés, hogy kényelmesen holnapra halasszunk bármit, és ahhoz is, hogy meggyőzzük magunkat, mégiscsak mi irányítunk.
Hiszen végeredményben erről van itt szó... A modern ember a nyakába szakadt gigantikus mennyiségű olcsó, nagy koncentrációjú energiát arra használta, hogy minél több dolgot irányítson. Hogy emberi ész által tervezett eszközökkel olyanná formálja a világot, amilyen neki a legelőnyösebb. Ezt tesszük, amikor füvet vágunk, amikor antibiotikumot veszünk be, ezt tesszük, amikor a mostanában itt tárgyalt politikai ideológiákba helyezzük a hitünket. Remélem, hogy a rengeteg dolog közül, amivel váltakozó sikerrel próbálkoztam az utóbbi hetekben, legalább ez az egy üzenet eljutott minden olvasóhoz: az ideológiák megtervezett, gépszerűen működő világot akarnak létrehozni, viszont az emberi élet minden lehetséges módon több és érdekesebb ennél. A tervek készítése azonban lételemünkké vált, egy olyan cselekvéssé, ami látszólag már önmagában is garantálja a sikert. Hiszen ha van elég energia, és van egy kigondolt módszer, akkor a legtöbb problémát meg lehet oldani. Igaz, az első feltételt közben szinte el is felejtettük...
Pedig ha nincs elég energia, akkor a helyzet gyökeresen megváltozik, egyszerűen nem lehet előre tervezni. Saját gőgünket legyőzve ilyenkor alkalmazkodnunk kell. A kényszer iránya megfordul, akár akarjuk, akár nem. A szegénység minden körülmények között együtt jár a kiszolgáltatottsággal. Az időjárásnak, a kormánynak, a bűnözésnek, a betegségeknek, olyan külső tényezőknek, amelyekkel vagyonosabb embertársainak nem kell számolnia. Ha tehát azt látjuk, hogy bizonytalanság övezi a közeljövő eseményeit, akkor nem hibára kell gyanakodnunk. Épp ellenkezőleg, ez a kiszámíthatatlanság magára a teljes folyamatra jellemző, és még csupán ízelítőt kaptunk belőle.
A hozzáállásunk változása leginkább talán a halálhoz való kapcsolatunkban mérhető le. A hagyományos vallások csaknem mindegyike az ember halálát kulcsfontosságúnak jelölte meg. Amikor ezek a vallások kialakultak, és igazán virágoztak, akkor a halál volt gyakorlatilag az egyetlen megbízható esemény, amire bárki személyesen számíthatott. Ami a halál előtt történik, az akkori ember számára sokszor zagyvaságnak, áttekinthetetlen homálynak tűnt, a halálban pedig - még ha fájdalmas is volt elveszíteni valakit - biztos sarokpontot talált. Ma, ezzel ellentétben, az e világon végzett munkánkat, eredményeinket tekintjük stabilnak, a halált pedig csupán amolyan elkerülendő veszélynek tartjuk. Pedig továbbra is igaz, hogy minden ember, állat és növény szükségszerűen elpusztul előbb-utóbb. Nincs kivétel. Az is meghal, aki egyetért velem, az is aki kinevet, az is, aki megcsókol, vagy éppen kirabol az utcán. Az orvosok egy része ebben a pillanatban is azzal foglalkozik, hogy kínlódó, beteg emberek életét néhány nappal, esetleg héttel meghosszabbítsa. Vajon ez a felfogás segítségnyújtás vagy inkább saját emberi korlátaink tagadása?
Ide kapcsolódik az is, hogy az ipari civilizáció polgára mennyire a részletekre összpontosít. Ahogy mondani szokás, fogaskerekek vagyunk egy nagy gépezetben. Egyes szakmákon belül már olyan részterületek is vannak, amelyeknek művelői alig értik meg egymást. Minden kis részletet egy tervhez igazítunk, de eközben szemük elől tévesztjük az egész képet, ami ugyanúgy megmutatkozna, ha odafigyelnénk. Ennek köszönhető az is, hogy senki nem veti föl a civilizációs hanyatlás témáját a közbeszédben. Az okok ugyanis nem a részletekből erednek. Az okok kívülről erednek, a természetből, amit már szerettünk volna elfelejteni, vagy kedves, ártalmatlan képeslappá degradálni. Ebben ma senki nem illetékes, mert senkinek nem feladata, hogy átlássa az egész rendszert.
Ezen az oldalon én erre teszek kísérletet. Kétségtelenül hatalmas feladat, de egyben kalandos és néha szórakoztató is. Nem akarok híreket keresni, statisztikákat elemezni, ezek számomra csupán illusztrációk. Azokat a gondolatokat akarom megfogalmazni, amelyeket végig kell járni, hogy ebben a környezetben értelmes világképem legyen. Nagyon sok mindent kell fejtetőre állítani. Egy ember világképe pedig nem azon múlik, hogy mennyi a dollár árfolyama, vagy hogy hány hordó olaj halad át a Szuezi-csatornán, hanem például azon, hogy hogyan köti össze a hétköznapi élet apró-cseprő ügyeit azzal a jövővel, amit a gyermekeinek hagy majd hátra. Feltűnhetett, hogy sok esetben olyan folyamatokat említettem, amelyek évszázadok alatt mennek végbe. Miért lehet ez fontos? Mert eddig tudat alatt azt hittük, nem ezek a folyamatok mennek majd végbe ugyanezen évszázadok alatt... Mást gondoltunk magunkról, az emberiségről, a természetről, az életről. Ezen kell változtatni, mert a körülmények elsöprik azt, aki rossz irányba fordul. Amikor a civilizációnk hanyatlásáról és végéről írok, ugyanazt teszem, mint a középkori pap, aki a halálról prédikált. Addig százezer dolog történhet velünk, családunkkal és utódainkkal, amelyeknek ki vagyunk szolgáltatva, de akárhogy is lesz, csak úgy járhatunk be teljes utat, ha a végső korlátokat szem előtt tartjuk.
Az is igaz, hogy a hasonló témával foglalkozó társaim - ha mondhatom így - javarészt értelmiségiek, tudományosan képzett emberek. A mai társadalom ebbe a rétegbe különösen beleneveli, hogy meg kell hódítani mindent, amit még nem ismerünk. Ami már zsebben van, az mondjuk már nem annyira érdekes. Ez a gondolkodás igazi pionírokra vall (ha emlékszik valaki a stratégiákról szóló kétrészes posztra, annak nem mondok ezzel újat), de a pionír stratégiát alkalmazó létformák esetében a felívelést mindig biztos, magától értetődő hanyatlás fogja követni. Egyre kevésbé számít, hogy mennyi új tudást szerzünk meg. A kulcskérdések abba az irányba mutatnak, hogy amit ismerünk, azt hogyan használjuk fel és hogyan tartjuk meg. Épp ezért szerintem ajánlatos lenne, hogy ne az előrejelzések bizonytalanságain görcsöljünk, bonyolult módszerekkel és teljes mentális kapacitásunk kiaknázásával, hanem egyszerűen azzal foglalkozzunk, amit tudunk.
Ekkor ér majd minket a meglepetés, hogy töméntelen mennyiségű ismeret áll rendelkezésre arról, ami a következő generációk, gyermekeink generációjának életét általában meg fogja határozni. Fel kell készülnünk, hogy az alkalmazkodás számukra már természetes lehessen. Csak ez az út járható. Ha ma nem tudunk tervezni egy adott kérdésben, akkor készüljünk fel, hogy a jövőben csak több ilyen szegmense lesz az életünknek. Minden fájdalom, nehézség és halál ellenére ez korántsem jelenti azt, hogy maga a pokol szabadul el. Hogy milyen lesz, nem elhanyagolható mértékben rajtunk múlik.
Hogyan is ír Müller Péter a Jóskönyvben?
"A kettő között döntő különbség van.
A jövendőmondó azt mondja meg, hogy mi lesz veled - a jóslat pedig azt, hogy mit tégy, hogy ami lesz, az jó legyen.
A magyar nyelv páratlan bölcsessége rejlik a jós, javas, jósol, jóslat szavakban.
A Jós megmondja, mi a Jó.
Mit csinálj, hogy a jövendőd, Jó legyen - és ne rossz.
A régies kifejezés még pontosabb: a Javas „javasol” - megmondja, melyik úton indulj el és hogyan járj rajta, hogy az a javadra váljon."
Azt szeretném, hogy ha már felismertük ennek a témának a fontosságát és komolyságát, akkor ne próbáljuk meg hiábavaló módon kitisztítani a jövendőmondás misztikumát, vagy ha úgy tetszik, kilapátolni ezt a bűzös istállót. Ne próbálkozzunk mindent szabatosan levezetni, amikor nincs értelme. Próbáljunk meg inkább jósolni, mert úgy többre jutunk.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)