Lesz rendszerváltás? II.

Üdvözlök mindenkit a remekül sikerült nyári pihenésemből való visszatérés alkalmából! Úgy érzem, "rendeztem a sorokat", és újult erővel tudok a következő hónapok munkájába belevágni, többek közt - nem utolsósorban - a blogot illetően is. Csapjunk is rögtön a közepébe!

A szünet előtti utolsó bejegyzés témája egy az aktuálpolitikát felkavaró miniszterelnöki beszéddel volt kapcsolatos. Persze nem az volt a cél, hogy a végtelenségig sulykolt üres lózungoktól megcsömörlöttek táborát még innen is elriasszam, sokkal inkább az, hogy felhívjam a figyelmet, még olyan irányból is érkezhetnek releváns gondolatok, ami első pillantásra teljesen kizártnak tűnik. Hovatovább az sem utolsó szempont, hogy a liberalizmus kritikája során nem mehetek el szó nélkül a tény mellett, hogy ma liberális demokráciában élünk. Ez az a rendszer, amely teljesen természetesnek és magától értetődőnek tűnik fel előttünk, de vajon milyen jövő előtt áll? Lesz rendszerváltás, ahogy Orbán emlegeti, vagy ez lehetetlen?

A válasz könnyű: igen, lesz, méghozzá sokkal valódibb, és sokkal mélyre hatóbb átalakulás, mint az 1990-es eseménysorozat, amit rendszerint e névvel illetünk. Ha Viktor erre utal, ami elég valószínű, akkor véleményem szerint nem látja helyesen a folyamatokat. A jelenlegi rendszer a globális világ hanyatlása esetén teljesen életképtelen lenne, ezért lényegileg kell megváltoznia. Hogy a liberális és demokrata formákból mennyi marad meg, az a jövő zenéje. Kerülgethetem a forró kását mindenféle körülírással, de azért ha ezt a kijelentést személyesen hangoztatnám, akkor sok helyen elég furcsán néznének rám, sőt, könnyen lehet hogy nem igazán tartanának nagyra miatta (mégiscsak sikerült túl finoman fogalmazni...). Az írásos formának szerencsére megvan az az előnye, hogy folytatni tudom a dolgot anélkül, hogy kínos csend ülné meg a szobát.

Ha csak annyit mondok, hogy a demokráciánk jelen formájában nem biztos, hogy képes megoldani a gondjainkat, akkor nem azt mondom, hogy zsarnokság kell és totális diktatúra. A dualitás kényszere a gondolkodás halála. Nem csak két lehetőségünk van, ennél sokkal szebb és változatosabb világban élünk. Lehet, hogy a következő rendszer nem lesz ilyen kényelmes, mint a mostani, de nem feltétlenül kell, hogy elviselhetetlen legyen. Sajnos előre ezt lehetetlen egzakt módon kiszámítani, támpontot csupán más birodalmak és civilizációk hanyatlása szolgáltathat. A párhuzamok viszont csak általánosságban működnek, Magyarország helyzete pedig felettébb különleges. A helyi viszonyok, pillanatnyi érdekek és átmeneti fellángolások fényében lehetséges, hogy jó ideig egész mást fogunk látni, mint amit legjobb tudásom szerint kiokoskodnék. Ilyen léptékben nézve egy "átmeneti fellángolás" akár több generációt is felölelhet... Mégis tovább kell lépni a megkezdett gondolatmenetben, a civilizációs hanyatlás ugyanis válságok és fellendülések sorozatából áll össze, ezalatt pedig ugyanannyira hasznos észrevenni a lassú tendenciákat, mint az aktuális veszélyeket és lehetőségeket. Épp ezért amiről ma írni fogok, az a történelem által nyújtott, a mai folyamatokhoz leginkább hasonló jelenségek évszázadok után kialakult végeredménye. Ez pedig nem más, mint a feudalizmus.

Itt jelenhetett meg a második sokkhatás annak, aki először téved az oldalra. A feudalizmussal inkább lenézően gúnyolódni és ijesztgetni szokás manapság. Aki nagyjából tudja, miről van szó, az azzal is tisztában van, hogy a modern kor kezdetén e rendszer utolsó maradványai jelentették a fejlődés legfőbb akadályát, épp ezért legtöbben teljesen biztosak abban, hogy csak megvetendő, elavult és undorító létforma lehetett. Ennél többre lényegében semmi szükség, hogy a kérdést egy az egyben a szőnyeg alá söpörjük, de ezt a szívességet én most nem fogom megtenni. A hűbéri rendszer évszázadokig stabilan működött változatos körülmények között, sőt, az európai modelltől függetlenül, időben eltolva Japánban is kísértetiesen hasonló szisztéma alakult ki, e mellett pedig azért már nehéz hunyorítva elmenni anélkül, hogy észrevennénk, mégsem csupán ostobaság és "sötétség" vezetett ebbe az irányba jó néhány társadalmat.

A római birodalom - és vele az antik civilizáció - hanyatlása, felbomlása és az azt követő évszázadok története visszatérő párhuzamot szolgáltat, ha az ember a mai viszonyokat ilyen szempontból szeretné végiggondolni. Gazdasági, vallási, környezeti színtéren egyaránt mindenhol találunk hasonlóságokat az akkori korral, a különbség legtöbb esetben csupán a dolgok méretében, alakjában és nem az értelmében van. Miért lenne másképp mindez a politikai színtéren, ami a mindennapokat meghatározó dolgok közül talán a leglátványosabb, és a legjobban dokumentált? Nézzük meg, mi is történhet abból a három, korábban említett nézőpontból nézve, amelyek a jelenlegi rendszerünkre nézve a leghízelgőbbek!

Elsőként említettem a beszéd és a sajtó szabadságát. Egy öntudatos embernek, és ezen felül különösen egy olyan civakodásra hajlamos népnek, mint a miénk, lételeme hogy mindenről véleményt mondhasson. Azok a próbálkozások, melyek különféle módszerekkel ennek megakadályozására törekednek, ördöginek tűnnek fel szemünkben. Hogy ez mennyire kulcskérdése egy totális diktatúrának, arra George Orwell 1984 című regénye mutatott rá meghökkentően. A cselekmény idején az elképzelt tökéletesen elnyomó államban a polgárok által beszélt nyelv lebutítása a rezsim egyik legfőbb törekvése volt, arra számítva, hogy így az ellenőrzés egyre könnyebbé válik majd, mivel már nem csak a félelem és a kényszer akadályozza meg a polgárokat az ellenállásban, hanem eleve nem is tudnak majd kritikus gondolatokat kiötleni és megfogalmazni. Bár a valóságban eddig szerencsére nem jutott el az emberiség, de a félelem és kényszer módszerét többször is tökélyre fejlesztettük, Magyarországon is volt olyan periódus, amikor minden beszélgetés a másikkal szembeni bizalom végső próbája volt, amikor egy elejtett megjegyzés elég lehetett életek tönkretételéhez.

Vegyük észre, hogy ezt a világot a huszadik század hozta létre! Nem mintha ne lettek volna korábban zsarnokok, de egy totális diktatúrához a különböző technológiák (poloskák, kamerák) és szerveződések (fizetett besúgóhálózatok) olyan magas szintje szükséges, amely nem állt, és nem is áll majd mindig rendelkezésre. Az orwelli világban a lépten-nyomon a falakra szerelt "telekép" nevű eszközökkel árasztották a lakosságra a propagandát, miközben ugyanezen az úton kamerákkal információt is nyertek. A szereplők nem tehettek semmit anélkül, hogy valaki észre ne vegye. Néhány belvárosi utcán végigsétálva ma a valóságban is átérezhető az érzés. Mindenhol monitorok, mindenhol kamerák. Rémisztő, hogy Orwell ezt előre látta, és nincsenek illúzióim afelől, hogy adott esetben lenne aki az általa leírt célokra használja fel mindezt. (Sőt, bizonyos témákban a képünkbe tolt propaganda ma is szinte arcátlan.) Miért mondom mégis, hogy a demokrácia nem az egyetlen elviselhető politikai rendszer? Épp azért, mert ahogy a liberalizmus, úgy a totális zsarnokság is modern jelenség. Modern ideológiákból táplálkozik, modern eszközöket használ, modern célokra. Más szóval: a szabad globális sajtó, az ötletek szabad áramlása, az internet fenntarthatatlan, de a tökéletes ellenőrzés, a gondolatrendőrség is biztosan az. Egyszerűen nincs annyi nyersanyag, nincs annyi energia, munka, hogy minden helyszínt mindig ellenőrizni és terrorizálni lehessen. Orwell az erdei bokrokba is mikrofonokat vizionált, a vidéki utakra is kamerákat. Még ha lennének is ilyen mennyiségben ilyen szerkezetek valaha a Földön, akkor sem lenne elég ember, hogy az adatokat mind végignézze, értékelje. Különösen akkor nem, amikor eleve az alapvető szükségletekben egyre nagyobb hiányt szenved a társadalom, mint ahogy az a jövőnkben várható. A zsarnokság veszélyes, igazán és komolyan tartani kell tőle, de az elkerülése nem jelentheti azt, hogy becsukjuk a szemünket a mostani problémáinkra. Ami azt illeti, nem kizárt, hogy inkább segítünk neki ezzel...

Mi a fennmaradó út? Például az, hogy a szabad beszéd ellenőrzése ugyan lehetetlenné válik, de a legtöbb kimondott szó eleve nem bír majd semmilyen súllyal. Arról beszélek, hogy a mai világgal ellentétben nem minden rendszerben az szabja meg egy ember helyét a politikai rendszerben, hogy mit mond. Sokkal inkább az, hogy mit tesz. Ha a lakosság túlnyomó része képtelen politikai erőhatást kifejteni (erre már ma mutatkoznak jelek), akkor az ő véleményük ilyen téren rövidesen senkit nem fog érdekelni. Középkori hasonlattal élve ők a jobbágyok. Nem szenvednek el mentális elnyomást és gondolati korlátozást az állam részéről, kormányzási szempontból viszont semmit nem számítanak. Ha ismerjük Illyés Gyula versét, akkor tudjuk, hogy ez nem igazi zsarnokság. Csupán egy számunkra idegen, rég nem látott élmény.

Itt át is térek a második említett pontra, amely nem volt más, mint az erőszak szerepe a kormányzásban, ami ismét a jelenlegi rendszerünk nagyszerűségében erősít meg minket a diktatúrákkal szemben, hiszen az ártatlan, civil áldozatok tekintetében hatalmas különbség mutatkozik. A totális elnyomás paranoiája miatt bebörtönzött, megkínzott és megölt embertársaink tömegei mind figyelmeztetnek, hogy attól tartsuk távol magunkat. Ha azonban a ma érvényben lévő mikrométerre kiegyensúlyozott rendszerünk holtpontra jut, a valódi kihívásokat pedig vakon elbukja, akkor nem az a kérdés, hogy mi lesz a "fékekkel és ellensúlyokkal". Ilyenkor az a kérdés, mi akadályozza meg az anarchiát, a káoszt, amelyben mindenki mindenki ellensége, és az erőszaktól senki nincs biztonságban. Az argentin államcsődről mondta korábban egy szemtanú, hogy pont azok az ismerősei törtek be hozzá és rabolták ki a közbiztonság összeomlása után, akikről legkevésbé tudta volna elképzelni. Ilyenkor nemcsak az állam tűnik el, hanem gyakran a jó és rossz fogalma is mélyen összemosódik...

A feudalizmus épp az ilyen helyzetekben jelent végső kiutat, méghozzá az egyetlen lehetséges módon. Talán maga a módszer filozófiája is megérne egyszer egy külön bejegyzést, mert érzek benne valamilyen ősi zamatot, de van egy mondásunk, ami tökéletesen megfogja két szóban: kutyaharapást szőrével. A hűbéri rendszer a kaotikus helyzetekben azért jelent gyors és tartós megoldást, mert teljes mértékben az erőszakon alapszik. Minden egyes személy politikai súlyát az határozza meg, hogy milyen mértékben és milyen eredménnyel tud erőszakot kifejteni. Ahogy a jobbágyoknál már említettem, aki nem harcol, az nem is számít semmit ilyen szempontból. Az a néhány százalék, amely kormányozza az államot (legyen a nevük nemesség a hagyományok miatt) elvi hierarchiába rendezett, de gyakorlatilag párhuzamosan létező hadurakból, bandavezérekből áll össze. A kormányzást ők helyi szinten képesek megoldani, nyers erővel, tehát központi szervezésre alig van szükség. Ha pedig a központi hatalomnak való ellenszegülésük mégis túlmenne az eltűrt határon, akkor hasonszőrű társaik jelentik a fegyelmező erőt. Mindez kegyetlenül hangzik, sőt, valóban az, de könnyen lehet, hogy egyetlen alternatívánk hosszabb távon csupán az anarchia lesz, amelynél nincs rosszabb.

Harmadik érvként említettem a demokrácia oldalán a diktatúrákkal szemben, hogy elméleti, elvi szintű megalapozottságuk miatt inkább képesek az óhatatlanul előforduló válsághelyzetek túlélésére. A közösen elfogadott alapok miatt mindig van mihez visszanyúlni, van miből építkezni, szemben a merev, és épp ezért mindig instabil diktatúrákkal. E tekintetben azonban a hűbéri rendszert semmi nem tudja megelőzni. Mivel eleve az állami szerveződés egyik lehetséges első lépését jelenti, elképesztően robosztus felépítményről beszélünk.A kelet-európai államok az 1241-42-es tatárjárás pusztításából is néhány év alatt felocsúdtak, de az Európa felét kiirtó hírhedt 14. századi pestisjárvány, a "fekete halál" sem okozott semmiféle politikai megsemmisülést. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy az ebből a korszakból eredő, alkotmányként számon tartható dokumentumok és eszmék (mint Szent István intelmei Imre herceghez, az Aranybulla és a Szentkorona-tan) így vagy úgy máig befolyásolják a magyar közgondolkodást, szemben például a legutóbb összedobált hivatalos alapokmánnyal, amely - hogy is fejezzem ki magam - észrevehetően szerényebb hatással bír. Szintén nem szabad elfelejteni, hogy a feudális állam jogállam volt abban az értelemben, hogy az utolsó, legszegényebb jobbágynak is voltak olyan jogai, amelyet elvben egy uralkodó sem sérthetett meg. Lehet ezen cinikusan nevetni, de ha megnézzük, hogy manapság hányszor nyer pert egy átlagember milliárdosok ellen, akkor nem sok okunk marad mosolyogni az akkori viszonyokon.

Az összehasonlítás során elég konkrétan megjelent a középkori állam képe, amely az antik civilizáció után kialakult fő létforma volt. Nem állítom, hogy a jövő héten, vagy akár 50 év múlva ilyen körülmények között fogjuk találni magunkat, a széles tendenciák azonban ebbe az irányba mutatnak. Hogy mi ennek a legfőbb oka, azt az esszé végére hagytam.

Ma a magyar állam által beszedett különböző adók, járulékok és egyebek minden jövedelemnek kb. 50%-át teszik ki. Máshol szám szerint más a helyzet, de az állami újraelosztás mértéke ebben a nagyságrendben mozog. Ennyi bevételre van szükség, hogy a liberális demokrácia működni tudjon. Akinek nap mint nap dolgoznia kell, annak van csak fogalma róla, micsoda tehertétel is ez. Gondoljuk el, hogy a középkorban minden jövedelem nagyságrendekkel kisebb volt, mégis elég volt azoknak a 10%-a (a tizede), hogy egy hűbéri államot fenntartson. Igen, ez a lényeg, egy ilyen állam majdnem elképzelhetetlenül olcsó. Ha igaz a hanyatlás elmélete, amiről ezekben az írásokban szó van, ami egyre több társunknak tűnik fel a mindennapokban, akkor rövidesen ez lesz az egyik legfőbb szempontunk.

Tájékoztatás

Ezekben a napokat nyaralással töltöm, ezért a szokásos menetrendtől eltérően most két hétig nem teszek közzé bejegyzést. Véletlenül úgy jött ki a lépés, hogy éppen egy két részből álló poszt részei közé kerül be a szünet, eredetileg a mai írás még belefért volna. Talán nem is baj, egyáltalán nem árt, ha még tisztulnak a fejemben a dolgok a következő hetekre. Kell az új motiváció és néhány impulzus is, úgy érzem, kissé elfáradtam. Megerőltetőbb, egyszersmind kielégítőbb dolog blogot írni, mint eredetileg számítottam.

Mindenkinek jó pihenést, aki hasonló időtöltést tervez, a többieknek pedig elegendő erőt és türelmet kívánok a dolgos hétköznapokhoz!

Lesz rendszerváltás? I.

A legutóbb közzétett bejegyzés némi kitérőt jelentett a politikai témájú sorozathoz képest, amelybe néhány hete vágtam bele. Azonban ha kissé hátralépek, és az egész képet próbálom áttekinteni, akkor feltűnik, hogy az élet rengeteg lehetséges összefüggést rejt el minden apró összetevője között. Független változók hétköznapi módon tapasztalható körülmények között csupán matematikapéldákban fordulnak elő. A klímaváltozás és a munkanélküliség, a szíriai polgárháború és amerikaiak elhízással kapcsolatos népbetegsége ugyanazon történet párhuzamosan futó, de rendre interakcióba kerülő szálai. Már csak ezért is engedtem meg magamnak a fő irányból való kimozdulást, a blog napló jellegű szerkezete ráadásul erre nagyszerű lehetőséget is biztosít. Egyik napról a másikra zajló életvitelünk és modern világképünk miatt hajlamosak vagyunk az egyes dolgokat elkülönítve vizsgálni, ebben a viselkedésben azonban vajmi kevés köszönetet lelünk, ha épp a háttérben meghúzódó, figyelmen kívül hagyott összefüggések alakítják a történéseket.

Descartes, a modern gondolkodás egyik úttörője, azt feltételezte, hogy a teljességet a becsületes, kimerítő felsorolás módszerével el lehet érni, a valóság azonban másképpen is vizsgálható, sőt, van amikor csak másképpen érdemes belefogni. A jelenségek rendszerben való szemlélete nem összeesküvés-elmélet, a kapcsolatok egyértelműek és legtöbb esetben könnyen bizonyíthatóak. Amit talán nehéz megérteni ezzel kapcsolatban, az maga a módszer, ugyanis sokszor nagyságrendekkel nehezebb átlátni a komplex rendszerek egészét, mint egyes összetevőiket. Az emberi test tömegében az oxigén közelítőleg 65%, a szén 18%, a hidrogén 10%, a nitrogén 3%, a kalcium 1,5%, a foszfor pedig 1% arányban van jelen, a fennmaradó rész pedig megoszlik a különböző egyéb elemek között. Nem nehéz belátni, hogy az emberi test leírása ebben a formában erősen hiányos, és messze nem csak a kimaradó néhány százalék miatt. Ugyanígy kell tekinteni az emberi társadalomra, az államra, az ipari civilizációra is, nagyjából annyira értelmes dolog elemeikre szétválasztani és élve boncolni őket, mintha egy embertársunkkal tennénk. Az emberi közösségek inkább hasonlíthatóak az evolúció által formált élőlényekhez, mint a fent leírt hozzáállással megtervezett gépekhez.

Akadt egy dolog az elmúlt hetek fő híreiben, amire ennek szellemében most ismét szeretnék kitérni. Ez nem jelent majd távoli kirándulást a politikai ideológiák tárgyalásától, sőt, szervesen kapcsolódik hozzájuk.

Ahogyan azt korábban említettem, a jelenleg hazánkat kormányzó Fideszhez régóta megingathatatlan ellenszenv fűz, így aztán némileg zavarban vagyok, amikor a miniszerelnök mondandója rímel a gondolataim egyes részeivel. Ez viszonylag gyakran előfordul, tavaly nyári tusványosi beszédében például még a haladás mítoszának kritikájára, vagyis legalább az említésére is sor került. Úgy tűnik, hogy valamennyire nyitott egyes elvek újragondolására, egyes rendszerek megváltoztatására. Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy ő olyasmit képviselne, amit én látni szeretnék, vagy ami hasznunkra válik, de talán annyi következtetést levonhatok belőle, hogy egyes kijelentéseit érdemes az ezen a blogon felrajzolt ábrához illesztve is megvitatni. A legtöbb mai politikusra nézve - beleértve a fidesznyikek többi régi motorosát, és az újabb generációt is - ez a tevékenység csupán időpazarlás lenne.

Legutóbb nagy vihart kavart egy elejtett mondata a magyar demokráciáról, és a jövő kihívásairól: "Egyelőre most még nem kell új politikai rendszereket fölépíteni, de föl kell építeni új gazdasági rendszereket Közép-Európában, és reméljük a Jóisten megsegít bennünket, hogy a demokrácia helyett nem kell kigondolnunk más típusú politikai rendszereket, amiket a gazdasági túlélés érdekében aztán be kell vezetni." A beszéd a jelenlegi folyamatokat jelentőségükben az 1990-es eseményekhez hasonlítja, igaz, jó politikushoz méltó módon arról nem szól, hogy ezek a jelenségek milyen mélyebb okokra vezethetőek vissza, és milyen irányba visznek hosszabb távon. Az eladósodás csak egy része problémának, és nem a végső gyökere, ezt azonban Orbán vagy nem tudja, vagy nem akarja elmondani. A demokratikus rendszer részéről történő megkérdőjelezése azonban könnyen megjósolható, gyorsan fodrozódó hullámokat  keltett a politikai paletta bal oldalán. Mivel ellenfelei évek-évtizedek óta diktatórikus hajlamokkal vádolják Viktort, azonnal ziccernek tekintették ezt a kiszólást, és rákérdeztek, milyen kényszerítő körülményekről, milyen új politikai rendszerről szólt tulajdonképpen. No, meg persze arra is, hogy hogyan képzeli el a váltást. Jogos kérdések egy ilyen jelentőségű témában, de alig hiszem, hogy kielégítő válasz érkezik majd rájuk.

Mivel ez egy olyan mondat, amivel önmagában nézve egyetértek, megkísérlem megválaszolni legalább a kérdések egy részét. Hangsúlyozom, a miniszterelnök indokait nem ismerem, csupán a hirtelen e témában fellángolt - szokásos módon elég meddő ás unalmas - vitához szeretnék a magam módján hozzájárulni.

Az első és talán legfontosabb gondolat, hogy a demokrácia nem tökéletes rendszer. Sokan úgy viszonyulnak hozzá, mint a Szent Grálhoz, ami automatikusan minden problémát megold, amit pedig nem, azt nem is kell. Ez a hozzáállás nem engedi meg, hogy bármilyen értelmes eszmecsere folyjon a témáról, így aztán jobb eleve megbarátkozni a ténnyel, hogy nem helytálló. Azért is érdekes, hogy ez a tétel a modern demokráciákban gyökeret tudott verni, mert az ókori minták esetében még nem volt jellemző. Köztudott, hogy a diktátor szó a Római Köztársaságból származik, és eredetileg nem zsarnokot jelentett, hanem egy állami hivatalnokot, akit a szenátus egy időre rendkívül nagy hatalommal ruházott fel a köztársaság intézményei  és egyéb tisztviselői felett. A diktátor rendeletekkel kormányzott, és elkövetett tettei miatt még leköszönése után sem lehetett felelősségre vonni. Olyan alkotmányos lehetőségről van szó, amely vészhelyzetben lehetővé tette, hogy a hatalom teljes központosításával felgyorsítsák, és az illető képességeitől függően hatékonyabbá tegyék az állam működését. Legtöbbször ennek megfelelően veszélyes háborús szituációkban került sor ezekre a kinevezésekre a köztársaság védelmében.

A demokrácia ideiglenes felfüggesztése tehát része volt a római alkotmánynak, amely sok tekintetben ma is példát ad a törvényhozóknak. Az egyetemek jogi képzésein a mai napig a római joggal szűrik meg a hallgatóságot, ez a szóró tárgy, melynek vizsgáin a legtöbben elvéreznek. Úgy tartják, hogy a közös európai kultúra három oszlopa a keresztény etika, a görög filozófia és a római jog. Márpedig ha ez így van, akkor közvetlenül adódik, hogy szükséghelyzetben akár egy jogállamban is elférhet a diktatúra... A rómaiak felismerték, hogy adódhatnak olyan pillanatok, amikor megváltozik a fontossági sorrend. Ilyenkor a római állam kockázatot vállalt és megbízott egy ember hűségében. Vajon ha a demokrácia magától értetődően tökéletes államforma lenne, szükség lett volna erre a lehetőségre?

A mai politikai viszonyok közt itt talán meg is kellene állni, hiszen minden ami ezen - tehát az ideiglenes változtatáson - túl van, az eleve elképzelhetetlen. Ezen a blogon azonban újra és újra megpróbálok kitekinteni a mostani, mesterségesen leszűkített világunkból, ez pedig most sem lesz másképp, a java tehát talán csak most következik. Nem csak a teljesség kedvéért, vagy magunknak való hízelgésként szükséges ilyen távlatokban gondolkodni. A körülmények folyamatosan változnak, és ha szellemileg bezárjuk magunkat egy kényelmesnek tűnő ketrecbe, akkor letaglózó és pusztító meglepetések érhetnek a jövőben.

A liberális demokrácia kétségtelen előnyökkel bír, amit vitatni teljesen felesleges, sőt, inkorrekt lenne. Már csak azért is, mert az egyik erényét épp ezekben a pillanatokban használom ki, ez a véleménynyilvánítás szabadsága. Kisebb méretekben mindannyian ismerjük az érzést, mikor valaki a megkérdezésünk nélkül dönt valamilyen számunkra fontos ügyben. Valamennyien tapasztaltunk már igazságtalanságot, ami felbőszített bennünket. Ilyenkor az általános, természetes reakció a felháborodás és a tiltakozás. Egyes kormányok azonban hallgatásra kényszerítik az embert, ami egészségtelen, kínzó dühöt és frusztráltságot szül. Különösen rémítő, amikor nemcsak a nyilvánosság előtti, hanem az egymás között, személyesen megosztott gondolatokat is szabályozni akarják, amire több totális diktatúrában titkosrendőrségek és besúgóhálózatok egész sora alakult.

Ebből a szigorú ellenőrzésből, a hatalom megszerzésének körülményeiből és a modern diktatúra jellegéből fakadóan - erről még lesz szó - az ilyen államok a lakosság jelentős részét ellenségnek tekintik, ennek megfelelően pedig folyamatos megfélemlítést, és gyakori erőszakot alkalmaznak. Az atrocitások ellen általában nincs lehetőség fellépni, mert a törvények nem egyenlő módon érvényesek mindenkire, sőt, maga a tiltakozás sem megengedett. Aki panaszkodik, csupán további szenvedést zúdít saját maga, és a számára fontos társai nyakába. Azt az élményt, amikor önmaguk érinthetetlenségének tudatában levő verőlegények törnek be otthonunkba egy elejtett félmondat, vagy akár egy félresikerült gesztus miatt, egyszerűen senki nem akarja megtapasztalni.

A totális diktatúrák merev felépítésük miatt nagyon érzékenyek a külső hatásokra, nincs mögöttük az a társadalmi támogatottság, amelyre egy stabil politikai rendszer épülhet. Mivel a döntéshelyzetben levők szándékosan elfojtják és elszigetelik a kritikákat, előfordul, hogy elszalasztanak rengeteg jelet és figyelmeztetést, az általuk vezetett államok pedig így gyakran vakon száguldanak megsemmisítő ütközetekbe, humanitárius katasztrófákba. Ezzel szemben a demokráciák esetében az állam hatalma elveken nyugszik, amelyek - ha megfelelően vannak kiválasztva - lassan, vagy egyáltalán nem öregszenek, és tartást, támaszt adhatnak nehéz időkben is. Ha sikerül fenntartani egy mindenki által tisztelt alkotmányt, akkor a demokráciák nem fulladhatnak teljes anarchiába, ellenben a zsarnoksággal, amely kizárólag a terrorral és esetleg felejthető ideológiákkal van megtámogatva.

Most jön azonban a szokásos mantrám, mely szerint ne csak a kényelmesen felkínált lehetőségeket nézzük, hanem keresgéljünk azon kívül is. A zsarnokság borzalmait nem kívánom senkinek, de ez nem jelenti azt, hogy innentől kezdve minden kérdésünkre a válasz csak a liberális képviseleti demokrácia lehet. Meglátjuk, hogyan alakul a jövő, de főleg hosszabb távon könnyen el tudom képzelni, hogy ezt a rendszert aránytalanul nehéz lesz fenntartani. Akárhogy is görcsöl rajta az egész mai politikai elit, lehet hogy egy háború eltörli magát a parlamentarizmust is. Nem rajtuk fog múlni. A demokrácia lehetséges hanyatlásának ez csupán leggyorsabb, de messze nem az egyetlen módja, és bár egyik sem feltétlenül okoz örömet, beteljesülésüket nem biztos, hogy meg lehet akadályozni. Jó lenne tudni, mire is számíthatunk a fent említett három fő erény szempontjából, vajon ezektől gyermekeinknek végleg el kell búcsúzniuk?

Hogy hosszabb távon mire is számíthatunk, vagy legalábbis milyen támpontjaink vannak, azt a jövő héten szeretném tárgyalni. A rövid távú kérdések ennél kevésbé beláthatóak. Valójában mi Magyarországon sokkal inkább bábjai vagyunk a külvilág történéseinek, mint azt első pillantásra gondolnánk. Tudjuk, látjuk, hogy szinte minden ipari termék Kínából érkezik, látjuk a spanyol barackokat, a bolgár dinnyét, de nem vesszük észre milyen terhet ró mindez a még meglévő energiatartalékainkra. Nem látjuk, hogy a nagyhatalmaknak mekkora lökés kell egy világot átformáló háború kirobbanásához. Ha nagyon figyelünk, akkor észleljük a jeleket, de minden pillanatról pillanatra változik, ezért számolni hétköznapi emberként szinte lehetetlen. Jómagam a hosszú távú lehetőségek kiaknázásában látok fantáziát, amelyeket aligha von meg tőlünk a sors. Oda kell azonban figyelni, amikor Demján Sándor Európa éhezéséről, Orbán Viktor pedig a magyar demokrácia lecseréléséről beszél. Nem a személyük miatt, mert az valószínűleg a jelenlegi sikereikhez, a jelenlegi körülményekhez van kötve; sokkal inkább a mondanivaló miatt, ami ma még nem mindennapos.

Viharok előtti csend

Az elmúlt hetek egyik meghatározó élménye volt számomra - legalábbis az itt releváns dolgok közül - az időjárás alakulása. A nappali nyomasztó, fülledt kánikulát az esti órákban vagy éjjel több alkalommal is szélviharral kísért zivatar követte. Az ítéletidőtől recsegtek a tetők gerendái, sok helyen potyogtak a cserepek, megszakadt a televízió-, vagy internetkapcsolat, elment az áram. Másnap reggel azután lehetett takarítani a fákról letépett ágakat, és helyreállítani mindazt, amit a szél felborított vagy megrongált. Egyszer jégesővel is találkoztam, ami a 3-as út aszfaltja fölé nyúló ágak leveleinek jó részét leverte, és így újabb réteget vont a burkolat fölé. Ha filozofáló hangulatban éri az embert az ilyesmi, akkor könnyen elgondolkodik rajta, hogy mennyire játékai vagyunk a természet erőinek, és mennyire tehetetlenek vagyunk velük szemben. Nem mondom, hogy kényelmes gondolat, de felettébb hasznos, nem érdemes mindig gyorsan elhessegetni.

Legutóbb az édesapámmal tavasszal nagy nehezen összeeszkábált fóliasátrunkat ráborította a vihar az alá ültetett paprikákra. Az egész szerkezetet csak kísérleti jelleggel állítottuk fel, és a magam részéről örömmel figyeltem az így nevelt növényeink fejlődését. A paradicsomok és ami feltűnőbb, a paprikák is sűrű lombot növesztettek, sőt, tele voltak virággal is. Nagyszerű termés ígérkezett, és ígérkezik szerencsére még mindig, a pusztulás ellenére. Mivel a paradicsomok igen magasra nőttek, a totális zsúfoltság elkerülése érdekében kénytelenek voltunk lehajtani róluk a fóliát, az igazi fekete levest azonban most hétvégén főzte le a zivatar. A sátrat tetőlécekből csavaroztuk össze, a tetejét ferde szögben állítottuk be, hogy lefolyjon róla az eső. Bár az egyik léc eltörése okozta a katasztrófát, a nagyobb gond valószínűleg az utóbbival volt, mivel a brutális intenzitású csapadék ellen hiába feszítettük ki a zsákhoz hasonló anyagot, a víz akkora mennyiségben érte, hogy az középen benyomódott, és az ott megülő 10-15 liter esővíz eltörte a tartó keretet is. A romok eltakarítása után - ebben a kifejezésben semmi túlzás nincs - a miniatűr melegházunkból nem nagyon maradt semmi, ráadásul több paprikatő is sérüléseket szenvedett (értsd: derékba tört), és kissé mi is megalázva éreztük magunkat. Persze vigasznak bőven megfelel, ha ránézünk a megmaradt növényekre, amelyek még így is kecsegtetőbbek, mint kívül ültetett társaik.

A dolognak több tanulsága van. A konkrét esetben nyilván az, hogy alacsonyabb fajta paradicsom kellene, jobban oda kell figyelni a fólia állványának szilárdságára, no meg nem árt ha néhány helyen kilyukasztjuk a műanyagot. Levegő nem fog cserélődni, a víz viszont lecsoroghat a lyukakon keresztül. Ezeket a tapasztalatokat szívesen elkerültük volna, de legközelebb valószínűleg nem futunk bele ezekbe a hibákba. Másrészt viszont - és ez talán már általánosítható - ilyenkor látszik, hogy mennyit ér egy kísérlet. Ha az ipari civilizáció termékeire vagy szolgáltatásaira való igényeink közül akár csak néhánynak az ellátását is saját kezünkbe szeretnénk venni, gyakran fogunk ilyen helyzetekbe belefutni. Itt nem csak az elektronikai eszközeinkre vagy a ruháinkra kell gondolni, ugyanide tartoznak a szupermarketben vett gyümölcsök, zöldségek is, de említhetnék szinte bármit, amit boltba vásárolunk. A kudarc természetes velejárója e dolgok kiváltásának, de ez nem szabad, hogy visszavessen minket, mert nincs más választásunk. A veszteség szerencsére - ahogy a konkrét esetben is - gyakran részleges, a megszerzett tudás viszont tiszta nyereség, ami később kamatozhat.

Másik irányból nézve egyéb tanulságokat is le lehet vonni. Ott van például a globális felmelegedéssel, klímaváltozással való kapcsolat. Igen, van ilyen összefüggés, ez pedig alkalmat ad egy felületes értelmezés vagy félreértés megcáfolására. Már nem emlékszem, kitől is származik az ötlet, de van benne valami, hogy a "globális felmelegedés" címke, amit a jelenségre annak idején kiválasztottak, elhibázott döntés volt. A mozgalom, amely a jelenség megismertetésére és megakadályozására irányult, jobban tette volna, ha például a "sugárzási csapda" elnevezést használja. A különbség főleg abban áll, hogy míg az utóbbi kifejezésben mindkét szó egyértelműen negatív kicsengésű, addig az elsőre ez jóval kevésbé igaz, sőt, talán inkább kellemesen hangoznak a modern fül számára. Talán bizonyos mértékig ez is hozzájárult a mozgalom teljes és tökéletes impotenciájához, amikor konkrét lépésekre került volna sor. Az tény, hogy ha felmelegedésről hallunk, azt önkéntelenül úgy képzeljük el, mintha arról lenne szó, hogy nyáron többet fogyaszt majd a légkondi, télen pedig kevesebbet esik a hó, ez esetben ez tévedés lenne. De mi történik valójában? 

Kezdjük az elején! A napsugárzás megérkezik a földfelszínre, felmelegíti azt, majd hősugárzás formájában formájában a világűr felé indul. A légkörben levő üvegházgázok az energia egy részét elnyelik, ha ezekből az egyensúlyi állapotnál több található meg, akkor a légkör energiatartalma egyre nagyobb lesz. Ennek értékelésére elterjedt lehetőségek a földfelszín, a légkör, és az óceán átlaghőmérsékleteinek mérései.

Az 1-2 Celsius fokos növekedésről szóló híreket nehéz komolyan venni, amíg nem figyelünk fel az "átlag" szócskára. Az ugyanis sehol nem szerepel, hogy a különbség eloszlása egyenletes lenne. Egyszerű példával élve ha az északi félgömbön minden egyes pillanatban 20 fokkal melegebb lenne mint most, a déli félgömbön pedig 19 fokkal hidegebb, az is ugyanezt a változást jelentené. Ez már nem olyan megnyugtató, de szerencsére a légkörnek az energia elosztását végző rendszere ennél kifinomultabb. Egyébként magyarul ezt a rendszert egyszerűen úgy hívjuk: időjárás. Ahogyan azt egy külön bejegyzésben már körülírtam, egy közeg energiatartalma, munkavégző képessége gyakran abban nyilvánul meg, hogy mennyire változatos, mekkora különbségeket képes átfedni. Akkor azt írtam, vigyáznunk kell a sokszínűségre, mert ez az erőforrásunk minden veszéllyel szemben, ez az, amiből később meríthetünk, ezért feleslegesen ne pazaroljuk el. Ezen az ösztönzésen most sem változtatok egy fikarcnyit sem, azonban egy ugyanilyen jelenség egy időben, jelenleg épp ellenünk "játszik". 

A klímaváltozás, mint felmelegedés, csupán átlagban igaz, egyébiránt az energia sokkal inkább az imént említett módon, a légkör egyes jelenségeinek erőteljesebbé, az időjárás szélsőségesebbé válásában mutatkozik meg. Egyre gyakoribbak az ebből fakadó természeti katasztrófák, árvizek, aszályok is. A szabály ugyanaz, a munkavégző képesség itt is a változatosságban jelenik meg, csupán ennek kevésbé örülhetünk, mint például a társadalom sokszínűségének... Nem mintha én sivár 15 fokos világot szeretnék - ez maradjon meg az angoloknak és hasonszőrű óceáni népeknek -, de a pusztítás nem hiányzik. Márpedig az elnyelt többletenergiát a légkör le akarja adni. Munkát akar végezni, minél gyorsabban, ez pedig katasztrófákat, emberi kétségbeesést és végeredményben kis mértékű átlagos melegedést okoz. A csapdába esett sugárzás képe talán jobban megfogja mindennek a hangulatát. A mostani nyári viharok számomra feltűnően gyakorinak tűnnek, olyan mintha több év zivatarfelhőit láttam volna már. Az érzékelés szubjektív, talán tévedek, az azonban biztos, hogy a klímaváltozástól ezt várhatjuk, több zivatart, több aszályt, több árvizet, több farkasordító mínuszt télen.

A fóliasátor tragédiája csak az egyik dolog, ami ezen a nyáron felhívta erre a figyelmemet, és így csak az egyik ok, hogy megszakítsam az ideológiák műanyag világában való bolyongásomat. Nem vezető hír, de talán valamennyire ismert, hogy Észak-Amerikában jelenleg az évszázad aszályát kénytelenek megélni a termelők. Mivel ez a térség, a préri a világ gabonatermelésének központja, nem meglepő, ha kellemetlen hírek látnak napvilágot a termésről. A gabonaárakra kifejtett hatás miatt lehetséges, hogy egy-egy ilyen nyáron tízezrek életben maradása válik kérdésessé. Igen, a kenyér is ipari termék, ha a búzát Amerikában aratják, és dízellel üzemelő hajók viszik át Afrikába... Nem beszélve a monokultúrás, műtrágyával és féregirtókkal történő termelési módszerről, amely a növények számára laboratóriumi körülmények fenntartására törekszik, épp ezért pedig fokozottan érzékeny a külső körülmények csapásaira.

A klímaváltozás és az energiaválságunk hatásai egymást erősítik az aszály esetében, hiszen a műtrágyák, féregirtók és az üzemanyag egyaránt bányászott nyersanyagokból készülnek, amelyeknek fokozatos kimerülése, megdrágulása már önmagában is a hanyatlás irányába hatna, de erre még ráerősítenek a valószínűleg legalább részben általunk okozott klímaváltozás látványosabb jelenségei is. (Ez különbözteti meg  a fóliasátram esetétől, hiszen ott csupán a műanyag és a csavarok érkeznek fenntarthatatlan ipari forrásból, ezek pedig helyettesíthetőek mással.) Semmi nem történik véletlenül, és mindennek megvan a következménye. Az általunk használt energia termelésénél melléktermékként előidézzük, hogy a légkörben feszültség halmozódjon fel, azután pedig csodálkozunk, ha az utolsó pénzünkön vett szénkazánba belecsap a villám. Ez mind-mind ugyanaz kép, csak az összefüggéseket kell megtalálni...

Valami hasonló történt a napokban Indiában is. Nem vagyok benne biztos, hogy a számokat igazán szemléltetni tudom, mert én is alig fogom fel; de hétfőn 300, kedden pedig 670 millió ember maradt áramellátás nélkül. Lehet itt hangzatosan emlegetni, hogy ez ugyebár 30 és 67 Magyarországnak vagy utóbbi esetben durván az egész földrajzi Európának megfelelő lakosság, de valahogy mégis csak két leírt sor és néhány pixel marad a képernyőn. Az energiahálózat összeomlását az egyes régiók közötti termelés-fogyasztási egyensúly megbomlása idézte elő, magyarán szólva valaki többet vett ki a rendszerből, mint szabad lett volna. Két fő okot olvastam erre kifolyólag. Az egyik a fullasztó nyári hőség volt, amely ellen légkondicionálókkal védekeznek a helyiek (érdekes módon évszázadokig megvoltak nélküle); a másik az, hogy az idei monszun 20%-kal kevesebb csapadékot hozott, így pedig az öntözőrendszereknek a szokásoshoz képest sokkal többet kell üzemelniük. Senki nem tud meggyőzni róla, hogy ez nem ismét a hanyatló ipari infrastruktúra és a megbolygatott természeti környezet gigantikus, de inkább kínos, mint bámulatos találkozására szóló példa.

A hirtelen bekövetkező részleges katasztrófák kövezik ki az utat az ipari civilizáció hanyatlásának. Ezeknek a megérkezése kiszámíthatatlan. A melegház kibírt már legalább 4-5 vihart, és most semmisült meg. Vannak ma emberek, akik eddig kitartottak, de ma néhány cent miatt nem tudtak kenyeret venni a családjuknak. Akik ezt olvassuk, talán ismerünk is ilyet... Az indiai áramellátás is kibírta eddig a nyarat, most pedig produkált egy duplázott összeomlást. A mozgató erők láthatatlanok, csak utólag lesznek kikövetkeztethetők számunkra. Olyan ez, mint a tapadási és csúszási súrlódás kapcsolata: mindnyájan tudjuk, hogy egy autót, egy fakockát, vagy az asztalon fekvő radírt nehezebb megmozdítani, mint utána mozgásban tartani. A kezünk nyomása addig is jelen van, amíg a radír az asztal felszínéhez tapad, de csak akkor látjuk meg a következményét, ha az elmozdult. Mindaddig csak a radír formájának kis mértékű torzulása szúrhat szemet. Az összefüggő globális világ jelenségei hasonlítanak erre az egyszerű kísérletre.

Az utóbbi mondatot azért említettem, mert ha még egy lépéssel messzebbről tekintünk a képre, akkor láthatjuk, hogy nem csak a légkör helyez ilyen nyomást a rogyadozó civilizációra. Ha szükséges, akkor a magyar kormány bukása három nap, a bankszektor államosítása egy hét, az euró teljes megsemmisülése talán két hét alatt előidézhető. És akkor olyan evidenciákról még nem is beszéltünk, mint egy háború indítása a Közel-Keleten, vagy épp a Dél-Kínai-tengeren. Nem áll szándékomban senkit megfélemlíteni, pánikba ejteni, de ilyen jövő vár ránk, saját magunk becsapása erre nem válasz. A hosszú távú folyamatokra fel lehet készülni, lehet kísérletezni, tanulni, dolgozni rajta, a hullámokban érkező hirtelen változásokhoz azonban hozzászagolni sem tudunk. Ezt a kiszolgáltatottságot csak az engedheti meg magának, akinek a vallása, világképe szilárdabb, de legalábbis a most uralkodótól jelentősen különböző alapokon nyugszik, épp ezért fogom rövidesen folytatni a legnagyobb hatású modern eszmék tárgyalását.

A városi levegő

Eddigi írásaim során minden esetben azt tűztem ki célul, hogy valamilyen koherens világképet és életmódot határozzak meg annak érdekében, hogy a számomra legvalószínűbbnek tűnő jövő nehézségeivel meg tudjak, meg tudjunk birkózni. Mivel ezek a nehézségek mai környezetünk és világunk legmélyebb gyökereiig hatolnak, egész jelenlegi életünk alapjait kell felülvizsgálni. Olyan dolgokat, amit ma is természetesnek tekintünk, amelyekről tökéletes nyilvánvalóságuk miatt nem is veszünk tudomást. Példa lehet erre részemről az ész istenítésének kritikája, amely ma nem számít éppen mainstream gondolatnak. Fontos azonban leszögezni, hogy nem írtam semmit arra nézve, hogy az emberi ész jó vagy rossz lenne, egyszerűen arra hívtam fel a figyelmet, hogy máshogy is lehet rá tekinteni, mint feltétlen imádattal. Azzal a látásmóddal, hogy a racionalitás nem egy ideál, hanem egy korlátokkal bíró eszköz, amelynek nemcsak a használatát kell megtanulni, hanem azt is, mikor kell elővennünk, talán többre vihetjük egy változó, hanyatló, újra és újra összeomló világban.

Nem akarom azt a félreértést kelteni, hogy szerintem Descartes ostoba lett volna, nyilvánvalóan nem volt az, sőt, magamat sem képzelem őt helyettesítő korszakalkotó gondolkodónak. Úgy hiszem azonban, hogy a gondolatok amelyeket ő megfogalmazott, csakúgy mint az enyémek ezen a blogon, csupán saját korukban és szövegkörnyezetükben értelmezhetőek tökéletesen. Vagy ha másképp fogalmazok, ugyanazt a szöveget - még ha teljesen becsületesek is vagyunk - az idők és körülmények különbségei miatt másképp ítéljük meg most, mint amit az eredetileg jelentett. Ez végső soron abból eredeztethető, hogy az ember, mint minden élőlény, változó életkörülmények esetén alkalmazkodni próbál. (Ami azt illeti, ez elég erős oldalunk, viszonylag kevés faj van, amely az egyenlítői esőerdőtől a tundráig fel tud mutatni őshonos lakosságot.) Az alkalmazkodás változások sorozatából tevődik össze, és attól még hogy valamely módosulás később eltűnik vagy visszájára fordul, lehet hogy korábban épp az mentette meg az élőlényt vagy a fajt. Nem ítéletet mondok tehát az ipari civilizációról, hanem tisztán akarom látni, és azt akarom, hogy minél kevesebb fájdalommal éljük túl, amikor lejár az ideje. Ezt érdemes tisztázni. A siránkozásnak éppúgy nincs értelme, mint a fejét homokba dugó struccpolitikának. Az önostorozásban pedig - amely az ilyen témákkal kapcsolatos egyik  további gyakori reakció - mindaddig van egy álságosság, amíg tettekkel nem párosul; viszont ha valaki érdemben dolgozik egy közösség megújításáért, reformjáért, akkor már kevésbé lesz kapható az önsajnálat e fajtájára is.

E bevezető azért íródott a mai bejegyzéshez, mert a liberalizmus eszméjének tárgyalása során olyan akadályokba, esetenként tabukba futottam bele, amelyeknek az emlegetése az azonnali felháborodás hangjait váltaná ki a megfelelő körítés nélkül. Mintha egy kellemes munkahelyi ebéd közben valaki elkezdené ecsetelni, milyen ízű az emberhús. Egész máshogy veszi ki magát, ha ugyanezt a témát az adott személy egy komoly beszélgetés során úgy kezdi meg, hogy "egy hajótörés után az éhhalál küszöbén nem volt más választásom mint..." A párhuzam talán ostobának tűnik, de legalább két szempontból megállja a helyét. Először azért, mert a liberalizmus több olyan bázist adott a modern gondolkodásnak, amelyeknek az elhagyása után egy kannibál sem érezhetné magát szalonképtelenebbnek. Másodsorban pedig a halálos veszély és annak elhárítása sem véletlen a párhuzamban...

Miért vagyok ennyire óvatos ezzel az ideológiával? Azért mert szegről-végről gyakorlatilag mindannyiunk politikai gondolatvilága a liberalizmus köpenyéből bújt elő. Mi, modern emberek mindannyian liberálisok, szabadelvűek vagyunk. A kijelentés kicsit talán sarkos ugyan, de tényleg csak kicsit. A társadalomról és az állam és egyén viszonyáról való modern gondolkodás alapelemeit ugyanis a liberalizmus hozta létre. Olyan ez, mintha több száz évre kijelölték volna a játékszabályokat. Bárki megteheti, hogy vitatja a szabadelvűek elveit, ha vállalja a bizonyos területeken ezzel kéz a kézben járó megbélyegzést, de azokat megkerülni, figyelmen kívül hagyni ma nem lehet.

Ez az eszme volt ugyanis az első, amelyet valóban modern politikai ideológiának nevezhetünk. Az első kapaszkodó volt, amelyen keresztül a városi polgárság kitörhetett abból a zárványhoz hasonló helyzetből, amelybe a középkor rendszere, a földbirtokokon alapuló hatalomelosztás helyezte őket. Liberálisak voltak a forradalmak, melyek ezt a világot átformálták, mind a franciák 1789-e, mind az amerikaiak függetlenségi háborúja, mind a mi "negyvennyolcas" szabadságharcunk. A másik nyilvánvaló ok, ami elővigyázatosságra int, az a tény, hogy egész mai berendezkedésünk és intézményrendszerünk liberális. Voltak ugyan az ipari civilizációnak más irányú hajtásai is, de mára a liberális demokrácia kormányzati rendszere gyakorlatilag egyeduralkodóvá vált. Az alternatívákkal összehasonlítva, amelyek közül hazánk többet is megtapasztalt (nemzeti szocializmus, kommunizmus), ezt a fejleményt nem kell sajnálnunk, de az is tény, hogy eddig az állapotig hosszú és kegyetlen háborúk vezettek... Mindenesetre aki ma a liberális ideológiát kritizálja, az hasonló helyzetben van, mint a felvilágosodás szabadelvű gondolkodói, akik megdöbbenve és némiképp értetlenül álltak napjaik fennálló rendszerének életképtelenségét vizsgálva. A megfelelő helyeken emberöltők alatt kialakult reflexekkel és zsigeri szintű megvetéssel kellett számolniuk.

Más irányból nézve viszont felesleges aggódásnak tűnhet, hogy eleve védekezéssel indítottam, hiszen a mai életünk alapjaihoz tartozó elveket nem vitatni fogom. Nem arra kell számítani, hogy amikor a liberális azt mondja forró a leves, én majd azzal válaszolok, hogy hideg. Inkább arról van szó, hogyha ő azt mondja forró vagy hideg az étel, akkor én megnézem, hogy sós vagy sótlan. Szándékosan elbeszélünk egymás füle mellett, mert világnézetünk gyökerei különböznek. Többször emlegettem már ezt a jelenséget, és többféleképp próbáltam megközelíteni, most - talán első ízben - valós példákat is mutathatok rá.

Első helyre kívánkozik a az egyén és közösség viszonya, amelyhez a szabadelvű eszmék egyértelműen állnak hozzá: az egyén pártját fogják a közösség érdekeivel szemben. Mind a kéretlen gondoskodás, mind a társadalom befolyásoló ereje, mind a többség sodrása kényszerű elnyomásnak tűnik fel előttük. Tiszta tudatú emberként mindnyájan el tudjuk választani énünket a külvilágtól, az attól történő valódi elkülönülés olyan kaland, amelyet igen sokan csábítónak találnak. Lehet ezt önzésnek, személyes gőgnek vagy önfejűségnek mondani, mindenképp az egyik legfontosabb eleme a liberális gondolatvilágnak. Továbbfejlesztése egy egyszerű polarizáció: ez az egyén és a közösség érdekeinek említett szembeállítása. Az elv félreérthetetlenül azt sugallja, vagy ezt, vagy azt választhatjuk csupán, és a kettő kizárja egymást. A társadalom közvetlenül egyénekből áll össze, akiket észérvekkel lehet meggyőzni arról, mi a jó nekik. Minden, ami ezen túlmutat a közösség részéről, az felesleges és káros. Ez is egy olyan tétel, ami szinte minden jelenlegi politikai történés hátterét alkotja. Vagy ez, vagy az. Az alternatívák ilyen mesterségesen leszűkített halmazából való választás vagy a szabadelvűek mellé vagy ellenük állít minket.

Nehéz azzal a gondolattal megbarátkozni, hogy a körülmények bizony ezt az egész megközelítést - ami mindennapjaink része - teljesen meg tudják semmisíteni. Hiszen ma tényleg így van, közvetlenül egyének halmazából áll össze egy család, egy község, de sok tekintetben egy ország is. Ha pedig így van, miért ne tehetnénk meg, hogy az alkotó részecskét helyezzük a középpontba, az összefogó erők visszahatását pedig korlátozzuk? Nem kell válaszolnia senkinek. A kulcsmozzanat nem az, hogy hogyan felelünk a kérdésre, hanem az, hogy a kiinduló feltétel igaz vagy sem. Az a lényeg, hogy egyáltalán milyen kérdést teszünk fel. A helyzetünk ugyanis nem öröktől fogva ez, és nem is tart majd így örökké.

Igenis létezik olyan társadalmi szerkezet, amelyben a feltett kérdésnek (egyén vagy közösség?) értelme is alig van. A mi civilizációnkban szinte már ismeretlen az az egymásra utaltság, amellyel az egyes falvak lakói tekinthettek szomszédaikra, de még akár a földbirtokosra is, akinek dolgoztak. Az egyén önmagában képtelen megvédeni magát, képtelen ellátni magát, illetve azok akik megteszik, azoknak nincs esélyük fenntartani egy egyensúlyban álló társadalmat. Igen, ezzel azt állítom, hogy ma senki nem a saját erejéből él meg, senki nem maga tartja el magát. Vonjuk csak ki az életünkből az olcsó, könnyen elosztható, és szinte bármire felhasználható energiát, és érthetővé válik, mire gondolok. Egy mai embernek nincsenek rabszolgái, akik dolgozzanak helyette, gondoljuk gőgösen. Ezzel szemben lehet, hogy adott pillanatban több tucat ember munkájának megfelelő energiát fogyasztunk. Így azért könnyű a közösségek ellen érvelni, kigúnyolni és szétszakítani azokat.

Válságos időkben az alapegység nem az egyén, hanem jellemzően a változatos nagyságú és szerepű emberi közösségek voltak, és mindig is ez lesz a menedék, ahová fordulhatunk. Ilyen körülmények között egy család tagjai között olyan összetartó erőnek kell fennállnia, amelynek ma sok esetben csak az árnyékát látjuk. Az emberek minden egyes napon egymás napi betevő falatjaiért és biztonságos nyugalmáért fáradoztak. Nem azért, hogy kinek sikerül újabb telefont vennie, ki hová megy nyaralni, vagy milyen ruhában pózoljanak idegenek előtt. A különbséget hatását a közösség erejére talán nem kell ecsetelnem... Az antik civilizáció hanyatlása után kialakult rendszerben a gazdaság építőköve még csak nem is a család volt, hanem a falu. Hosszú távon a gyermekeinknek könnyen lehet hogy fel kell készülniük arra, hogy több tucat emberből álló közösség lesz az életképes létforma. Ma, amikor az egyént olyan szempontból nézhetjük, hogy csupán az államnak kell alárendelnie magát, a kérdést valóban ki lehet élesíteni a szabadság és rabság ideáljai mentén. Abban a pillanatban viszont, amikor az egyén a mindennapjai során van egy összetartó közösségbe beágyazva, egyszerűen távoli elmélkedésnek tűnik a kérdés. Ilyenkor az állam nem közvetlenül egyénekre bomlik, a kettőt elválasztó szintet (vagy az ilyen szintek egész rendszerét) pedig a liberalizmus szem elől téveszti. Nem érti meg a megalázkodást, az önfeláldozást, amelyek elengedhetetlen részei egy közösségnek.

A társadalom felépítését a szabadelvű eszmék az egyének szintjétől kezdve egy merev szabály szerint írják elő, ez az egyenlőség elve. A matematikai képlet szigorú szépsége az igazságosság érzetét kelti bennünk, azt gondoljuk, így senki nem jut igazságtalan előnyhöz a másikkal szemben. Azt gondoljuk, hogy ez természetesen jár nekünk. Lehet érvelni az állítás mellett vagy ellene is, az egésznek csak az vet véget, amikor a szervező erő nem a birtokolt jogokon, hanem például az elvállalt kötelességeken alapszik. Pontosan ez volt a helyzet a középkorban. Olyan rendszerben működtek az országok, amelyet fenn tudtak tartani, a jogi és elméleti megindoklás utólagos magyarázás lehetett csupán. Könnyen elképzelhető - ahogy a múltban, úgy a jövőben is -, hogy ugyanazért a tettért különböző ítéletet kap egy kötelességét egyébként jól végző egyén és egy hanyag, hűtlen megbízhatatlan személy. A jogokkal való visszaélések nem mindig férnek bele a társadalom fennmaradásába, ezért a jog betű szerinti követése sem abszolút és időtlen jelenség...

Érdemes megfigyelni, hogy a francia forradalom hármas jelszavából a testvériség valahol elsikkad. A szabadságról és egyenlőségről az imént volt szó, ha azonban az érzelmi kötődést is bevesszük a kalapba, kényelmetlen ellentmondásokhoz jutunk. Hiszen egy érzelmeken alapuló közösségnek az egyének igencsak hajlamosak alárendelni magukat, ami könnyen a szabadság feladásának veszélyes gondolatához vihet valakit. Másrészt viszont azt is megjegyezném, hogy a jó testvérek nem mindig egyenlően osztoznak a javakon, hanem inkább aszerint kinek mire van szüksége, miben szenved hiányt...

A jogállammal kapcsolatban felvetődik egy másik kérdés is. A liberalizmus eredeti eszméinek magjából, ahogy az a leírtakból látszik, viszonylag nagy rész megvalósult a nyugati fejlődésű államokban. Ami fennmarad, az sok esetben az eszme javíthatatlan vakfoltjainak takargatása. Leglátványosabb ezek közül a háttérben meghúzódó feltételezés, hogy az emberiség erkölcsileg egységes, tehát alapvetően mindannyian ugyanúgy ítéljük meg, mi jó és mi rossz. Ha ez nem így lenne, az egyenlő bánásmód elve könnyen kikezdhetővé válna. Valójában a jelenlegi liberális pártok tevékenységének legnagyobb részét pontosan az ilyen visszásságok körüli hisztéria teszi ki. A helyzet ugyanis az, hogy nem vagyunk egyformák ilyen szinten sem. Az etnikai kisebbségek, a melegek helyzete, az abortusz, eutanázia, halálbüntetés problematikája mind erre a tényre mutat rá. Félreértés ne essék, szerintem ez nagyon jól van így, a sokszínűség, változatosság üdvös hatásaival csak ilyen módon számolhatunk. A téma e részlete hosszabb kifejtést igényelne, ezért most későbbre halasztom, de rövidesen visszatérek rá. A lényeg, hogy a liberális berendezkedés hátulütői annak virágzása idején sem tűntek el, egyszerűen félrenézünk, amikor előkerülnek, vagy a szőnyeg alá seperjük az ilyen élményeket. Általános ökölszabály, hogy ezek a jelenségek mutatják meg a civilizáció vesztét. Összeszorított fogakkal, de koncentrálnunk kell rájuk, amikor a jövőt fürkésszük.

Általában elmondható, hogy a szabadelvűség a nagyvárosok szellemi életében gyökerezik, és ennek megfelelően az ottani viszonyokat próbálja általános érvényre emelni. A régi időkben a városok voltak az anomália, amelyet szőnyeg alá söpörtek. "A városi levegő szabaddá tesz" - így tartja a szólás, amely a régi szokást örökíti meg, mely szerint a városban eltöltött bizonyos idő elteltével a jobbágyok automatikusan felszabadultak korábbi kötelező szolgálataik alól. Évszázadokig ez a jelenség mégsem hozott semmilyen átfogó változást, mivel az egész társadalmi rendszerhez képest jelentéktelen méretű volt. Az urak, a nemesség szemet hunyt, félrenézett. A körülmények megváltozása, a hirtelen uralkodóvá váló bőség következtében aztán ez lett az új világ alapköve. Ami akkor megtörtént, éppoly egyszerűen bekövetkezhet újra. Már csak azért is, mert a városi levegőnek más tulajdonsága is van, például az is, hogy nem valami kellemes az illata.

Az ember választ

A múlt héten közzétett bejegyzés a szokásosnál nagyobb vívódások között készült el, és erősen izzadságos folyamat végeredménye volt. A cél az lett volna, hogy megvizsgáljam a politikai pártok rendszerének viszonyát a őket számolatlanul körüllengő ideológiák sokaságához. Ez azért volt érdekes, mert a politikai színtér az első közvetítő közeg, amelyen keresztül ezek az absztrakt elméletek a mindennapi életünkkel kapcsolatba kerülnek. A saját idealizált világukból kiemelve, amelyhez leginkább a filozófusok tudnak hozzáférni, az eszmék valósággal való első összeütközése a politikában zajlik, akár gazdasági, hadi, vagy oktatáspolitikáról legyen szó. A poszt arra próbált rávilágítani, hogy rögtön ezen a ponton elég durva káosz tud kialakulni, mivel a konkrét személyek és csoportok céljait nem lehet mereven egy elvhez rendelni. Ritkán fordul elő, hogy valaki egész életén keresztül végig ugyanúgy gondolkozzon az élet fontos dolgairól, de még ennél is kevesebb az olyan eset, mikor valakinek minden tette konzekvens logikát, tudatosságot és kiszámíthatóságot mutat. Ha tetszik, fogalmazhatunk úgy is, mindannyian gyarló emberek vagyunk, de úgy is, hogy ennél azért sokkal érdekesebb az élet...

Legfőképp az zavart ezzel a témával kapcsolatban - a szándékosan hangoztatott kuszasága mellett -, hogy nem sikerült a gondolatsor fő mondanivalóját röviden megfogalmazni. Különböző fejtegetésekkel körülírtam, hogy a legkorábbiak közül való, de máig fennálló angolszász pártrendszerek mennyire inkonzisztensek az ideológiákra nézve, és hogy a két fő irányvonal, a konzervativizmus és progresszivizmus, sokkal inkább támogatóik emberi, szellemi, vagyoni , és egyéb tulajdonságaiból ered, mint az egyes eszmerendszerek levezetéseiből. Ezen a vonalon továbbhaladva az elmúlt napokban meg is találtam azt a mottót, amit legutóbb hiába kerestem: az ember választja az eszmét, és nem az eszme az embert.

Nem tudom, hogy erre a mondatra személyes társalgásban milyen reakciókat kapnék. Biztosan lennének, akik szerint ez triviális, mások azt mondanák, hogy az elvekhez való hűség a legfontosabb. Talán lenne olyan, aki szerint egyszer választhatunk, és aztán ahhoz a mércéhez kell mérni magunkat életünk végéig. A mondat azonban ennél többről szól. Arról, hogy ezek az ideológiák, amelyeket korábban vallási szektákhoz hasonlítottam, ezek az elvek semmivel nem hatalmasabbak nálunk. Ezt hangsúlyozni kell, hiszen legfőbb csáberejük abban rejlik, hogy óriási távlatokat nyitnak meg, a világtörténelem megértésétől kezdve a társadalom megszervezésén keresztül a tökéletes emberi élet előállításáig. Mégis az az igazság, hogy egy fikarcnyival sem érnek többet, mint az az ember (vagy éppen az az embertömeg...), aki hisz bennük. Nélküle ugyanis semmivé válna az egész. Ez komoly különbséget jelent egy vezető személyhez képest, mert ő követők nélkül is valódi ember marad. Egy személyt számon lehet kérni, győzelemben és vereségben meg lehet ismerni. De csalódni is lehet benne, tehát kockázatot jelent. Ezt a kapcsolatot sokkal természetesebbnek és tulajdonképpen sokkal gyakoribbnak is tartom, mint az eszmék követését.

Az előző bejegyzés másik fontos mondanivalójára kisebb súly került, ezt is szeretném bővebben kifejteni. Azt hiszem,  aki olvasta a blogot az elmúlt hetekben, annak teljesen egyértelmű, hogy a politikai ideológiákat nem tartom alkalmasnak arra, hogy megoldást kínáljanak a részben körülöttünk zajló, részben pedig még ránk váró válságjelenségekre. Azt írtam, hogy ezek a "szekták" egy nagy vallás arcai: a haladás kultuszáé, és épp ez az a közös pont, ahol mindegyiket el kell vetnünk. Ugyanakkor még korábban arról is volt szó, hogy a maradiság, amelyet ma szellemi alultápláltsággal, vagy egyéb lenéző jelzővel írunk le, komoly és fontos szerepet kaphat ugyanebben a harcban. Ha az említett angolszász jellegű pártrendszert vizsgáljuk, könnyen beleeshetünk abba a csapdába, hogy a baloldalt a haladás, a jobboldalt pedig a maradiság eszméjének tulajdonítjuk. Hiszen van "izmus-nevük", a progresszivizmus és a konzervativizmus, melyek éppen ezt jelenik magyarul. Megtaláltuk tehát a "jó" ideológiát, a konzervativizmust? Aligha.

Főként azért nem, mert ahogy arról szó volt, önmagában a konzervativizmus nem egy ideológia, hanem egy keret, egy forma, amelyet egyes pártok felvesznek a politikai csatározások során.  Legfőbb jellemzője a cinikus arrogancia és könyörtelen céltudatosság. Ehhez a formához e pártok manapság az eszmék pillanatnyi kínálatából választanak "anyagot", van, hogy többfélét is. Az USÁ-ban a republikánus párt a klasszikus liberalizmus köré rendeződik, nálunk a Fidesz főként egyfajta nép-nemzeti irányvonalat közvetít, mégis mindkettő konzervatív párt. E megnevezés nem eszméket, hanem a fennálló állapothoz való viszonyt és az ezzel járó említett viselkedési kódot jelöli. Ehhez hasonlóan egy progresszív párt helyzete is, válogathat az ideológiák között, csupán egy másik keretben fogja előadni.

Ha azonban mindkét megközelítés csak a meglevő - és erősen kétséges jövőjű - eszmék között "turkál", akkor egyértelmű, hogy egyik sem különb a másiknál ilyen tekintetben. Egyik sem visz előrébb, mint a másik, egyik sem igazabb objektív mércével. Minél erősebb a két pólus közti ellentét, annál gyanúsabbnak kell lennie számunkra, hogy lényegileg nem különböznek. A pártok nem eszmék, hanem emberi érdekek mentén szerveződnek, ezért érvényes rájuk a mondás: mindig kettőn áll a vásár. Az választás tétele tehát a kiforrott rendszerben működő pártokra ugyanúgy vonatkozik, mint az egyes emberekre. Hiába van akár a párt nevében az ideológia, mégsem az fogja az identitását meghatározni, hanem az emberi közösség, amely működteti.

Számunkra most az a kérdés érdekes, hogy ha a döntésünk tényleg szabad és nem köt semmilyen kényszer, akkor hogyan tudunk kilépni az említett szűk kínálatból. Egyénileg ez egyszerű, csupán az akaraton és belátáson múlik, igaz, attól hogy egyszerű, még nem lesz könnyű. Mindig sokkal-sokkal nehezebb, mint a kijárt utakat végigtaposni. Társadalmi szinten viszont - amelyre mostanában inkább szeretnék koncentrálni - még ennél is hosszadalmasabb és göröngyösebb ösvény várhat ránk...

Az az út, amelyen a középkor fenntarthatóbb világából a mai modern környezetünkhöz és életmódunkhoz eljutottunk, a forradalmak útja volt, nemcsak a politikában, hanem az élet minden területén. Tudományos forradalom, polgári forradalom, ipari forradalom, zöld forradalom, technikai forradalom, szexuális forradalom. A korszak, amelyről szó van, a civilizációnk felvirágzásának korszaka, nem képzelhető el nélkülük. De mit is jelent ez a szó tulajdonképpen? Körülbelül persze mindenki tudja, de ennél több kell, ha tényleg érteni akarjuk. Egy forradalomhoz mindenképp kell egy hosszú ideje fennálló valamilyen rendszer, saját célokkal, intézményekkel, módszerekkel, eszközökkel, világképpel és gondolatvilággal, és kell hozzá egy viszonylag gyorsan lejátszódó eseménysorozat, amely alapjaiban forgatja fel és alakítja át az említett rendszert. A "rendszer" szó igen sok mindenre vonatkozhat, a vallásoktól kezdve, a gazdaságon és a tudomány ágazatain keresztül egész a hétköznapokban zajló életünkig. Forradalom bármelyik területen bekövetkezhet, sőt, már nem az első alkalom lenne.

A történet úgy kezdődik, mint a tyúk és a tojás esete, de vegyünk alapállásnak azt, hogy létezik egy rendszerünk, amely az életünkhöz adott körülmények között a igyekszik a legjobban alkalmazkodni. Például adott egy család, amelyben a szülők dolgoznak, a gyerekek iskolába járnak és a szülőkkel megbeszélt célokra zsebpénzt kapnak. Elég gyakori minta. A következő lépés, hogy minden rendszernek vannak hibái, eddig legalábbis még nem találtak ellenpéldát. Anélkül, hogy a filozófiai mélységekbe kalandoznánk, hozzáteszem, hogy ez az ember saját tökéletlenségével is összefüggésben lehet... Szóval mindig lesznek anomáliák, kezdetben jelentéktelenek. Idővel aztán növekedhet a jelentőségük, a példaként vett esetben az egyik gyermek kamaszkorba lép. Egyre több zsebpénzre lenne szüksége, és ezzel párhuzamosan kifejlődik az igény, hogy ne kelljen minden kiadott forintot szülői ellenőrzéssel kezelni. Az adott rendszerben köttethetnek kompromisszumok, lehet szó nagyobb átadott összegről, esetleg egyéb feltételekről, néha a szülők kizárnak egy-egy pénzköltési lehetőséget, amelyeken kívül szabad a döntés. A rendszer számos különböző ösvényt kínál, de ami történik, az alapjaiban ugyanaz. A változás, a gyermek növekedése viszont szinte észrevétlenül kikezdi ezeket az alapokat, és egyszer csak jelentkezni fog például diákmunkára, hogy ne kelljen zsebpénzt kérnie. Ez a forradalom. Nem alkudozás, és nem lehetőségek kipróbálása, hanem egy addig észrevétlen, másik szervező rend felcsillanása. Új ösvény törése a vadonon keresztül, mikor észrevesszük, hogy a kijárt utak körbe-körbe járnak.

(Egy kis kitérő : a történelemszemléletünknek köszönhetően a "forradalom" szónak szinte tudattalanul pozitív értelmet tulajdonítunk, amelyet van aki szeretne kihasználni. Ahhoz hogy meg tudjuk ítélni, 2010 tavaszán valóban forradalom - "fülkeforradalom" - zajlott-e le Magyarországon, az előző bekezdésen kellene elgondolkodnunk. Én csupán annyit látok, hogy egy másik alternatívát választott az ország azok közül, amelyeket felkínáltak neki. Egy forradalom soha nem erről szól.)

Nem nehéz belátni, hogy a nyugati civilizáció kormányzati rendszereinek forradalmai is a leírtak szerint játszódtak le. A mélyben zajló változás nem volt más, mint előbb a gyarmatosítás, majd pedig a fosszilis energiahordozók felhasználása. Ezeknek a jelenségeknek köszönhetően a nyugati társadalmakban egyre több vagyon és érték halmozódott fel, amelyet azonban a régi, változás előtti idők struktúrái alapján osztottak el. A problémát az okozta, hogy időközben új rétegek is létrejöttek, melyek ehhez a rendhez már nem éreztek kötődést, így hűséget sem mutattak iránta. A földgolyót egyre inkább behálózó kereskedelmi és katonai missziók, és az ipar fellendülése egymást erősítették, és mindkettő a városiasodás irányába hatott. A városoknak pedig nincs helyük egy feudális, vagy akár rendi rendszerben. Nem azt akarom mondani, hogy korábban nem voltak városok, a rendszer "hibája" mindig is jelen volt. Kevesek és jelentéktelenek voltak viszont annak felborításához. A rendszer egy bizonyos pontig elviselte ezt a feszültséget, akkor viszont egyszerre pattant ki. Angliában, ahol a városiasodás előrehaladottabb volt, már 1640-ben, Franciaországban majd' 150 évvel később, Magyarországon pedig további hat évtizedet kellett várni egy módosult, de lényegileg hasonló eseménysorra. Mivel ezek a forradalmak alapvetően növekvő, gazdagodó közegben robbantak ki, jellemző volt rájuk a kisemmizett társadalmi rétegek, változást követelő eszmék és dicsőséget kereső emberek szövetkezése. Nyitva volt ugyanis az út, hogy mindannyian nagyobb szelethez juthatnak az egyre növekvő tortából.

Mi lehet a helyzet az ellenkező irányban, a hanyatlás idején? Várhatunk újabb forradalmakat?

Különös kérdés, egyszerre igen és nem a válasz. Az említett kritériumok rendelkezésre állnak már most is. Megvan a megdönteni kívánt monumentális alkotmány, a haladás mítosza és az ipari civilizáció, számtalan egyre nyilvánvalóbb hiányosságukkal, hibájukkal együtt. Megvannak a változások, amelyek ezeket folyamatosan az előtérbe tolják. Vannak ötletek még arra nézve is, milyen is lehet a jövő. (Bár ez nem feltétlenül nélkülözhetetlen, ahogy azt számos történelmi példa - akár mindjárt az említett francia forradalom is - bizonyítja.) Ami eltérést jelent, az a folyamat kinézete. Mivel most nem növekvő, hanem stagnáló vagy éppen szűkülő erőforrások közt élünk, az imént említett fennkölt szövetségre egyszerűen nincs esély. Minden szereplő a saját kis szeletét próbálja megvédeni a tortából, és inkább egymás kigolyózásában jeleskednek, mint a közös cselekvésben. Ezt magyarul inkább válságnak, esetleg idegen, de kifejező szóval krízisnek hívjuk. A végeredmény, a lényeg ettől még lehet ugyanaz, csupán nem születnek róla dalok és regények.

A válságok ilyen értelmezése nem légből kapott, vannak rá konkrét példák is. Igaz, egyelőre térben, időben, és közösségileg szűken behatárolt viszonyok között lehetett ilyesmiről szó. A 70-es években az olajválság által kiváltott fogyasztáscsökkenés és szemléletváltás nyugodtan ide sorolható, bár sajnos ideiglenes volt. A Szovjetunióban a szocialista mintagazdaságok mellett megjelenő háztájiak "hatalomátvétele" szintén ugyanezt a válság-forradalom mintát követi. A haladás kultusza nem dőlt meg teljes egészében, de már akkor sebeket kapott. Semmilyen túlzott önbizalom nincs abban, ha azt mondom, éppúgy le tudjuk váltani, ahogy trónra emeltük.

Különösen lényeges mozzanata ennek az egész "választás" témának, hogy még egy hasonlóság kényszerűen létezik a válságok és a forradalmak között. Ez pedig az alulról történő szerveződés. Forradalmak esetén ez nyilvánvaló, válsághelyzetben viszont nem. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ezeket a gondokat nem a mi dolgunk megoldani, észre kell vennünk azonban, hogy rajtunk kívül senki nem fogja megtenni. Aki pozícióban van, az hivatalból vak és süket, mert be van zárkózva egy végnapjait járó rendszer lehetőségei közé. Biztatok tehát mindenkit, hogy személyesen tegye meg, amit tud. Ültessen egy palántát, kössön egy pulóvert, eddze az izmait. Saját magának, és mindenki másnak is ezzel használ a legtöbbet. Ez lehet a mi választásunk, vagy ha tetszik, a forradalmunk.

Az emberi tényező

Mindig is nehezemre esett meglátni az értelmet a politikai ideológiák és pártok bal-jobb skálán való elhelyezésében. Valószínűleg ez műszaki irányultságommal is kapcsolatban lehet, túl precízen vettem a matematikai hasonlatot. Álmatlan éjszakákat mindenesetre soha nem okozott ez a zűrzavar, de kielégítően feloldani sem tudtam. Itt van például a szocializmus, amely definíció szerint balra tartozik. (Ugyebár ki lenne ott, ha nem ők?) A szocializmus egyik megkerülhetetlen törekvése az ipar fellendítése, a munkahelyek megteremtése, és a munka elismerése. Mindeközben viszont a természeti környezetre gyakorolt hatást figyelmen kívül hagyja, ami gátlástalan szennyezésbe, esetenként katasztrófákba is torkollhat. A hajdani keleti blokk ilyen irányú lemaradása nem véletlen, hanem összhangban volt az uralkodó ideológia hiányosságaival. Ha utánanézünk a környezetvédelem politikai megfogalmazásának, azt látjuk, hogy a zöld pártok mégis szintén balra sorakoznak. Zavarba ejtő. A kapitalizmus ugyanolyan lelkesen propagálja az iparosítást, mint a szocializmus, mégis jobbra kerül. A nacionalisták a nemzetközi munkásosztály dicső forradalmát, amelyet az Internacionálé hirdet, elvileg soha nem tarthatják magukénak, mégis léteznek olyan csoportok, amelyeknél a nacionalizmus kifejezetten ezzel párosul. Az ETA baszk szervezet a szélsőjobbos Franco rezsim idején kifejezetten marxista nézeteket is vallott. Ugyanez igaz az IRA egy részére is, akik így a hagyományos ír katolicizmust is feladták. Ha még ez sem elég, akkor hozzáteszem, hogy ha valaki politikai centrumba akar helyezkedni, márpedig elvileg van ilyen, az messze nem jelenti azt, hogy a vitákban majd semlegességet fog mutatni. Egy ilyen pártnak semmi létjogosultsága sem lenne.

A "spektrum" tudományos értelmezését ennyi ellentmondást látva úgy kell eldobnunk, mintha sosem láttuk volna. Az ideológiák nem egy képzeletbeli vonalon helyezkednek el, ahol legtöbben kompromisszumot jelent másokhoz képest, a széleken lévőktől pedig mindenki retteg. Ha már matematikai metaforát veszünk, ezek a gondolati rendszerek sokkal inkább hasonlítanak olyan síkokra, amelyek kölcsönösen merőlegesek egymásra. Közös pontokat szinte mindegyikben lehet találni, de más területeken kölcsönösen kizáróak és ellenségesek egymással. A totális katyvasz legmélyén persze ott van a közös talaj, amely nem más mint a haladásba, és az emberi észbe vetett hit. Ezek azonban annyira magától értetődőek voltak az elmúlt évtizedekben, évszázadokban, hogy jelentőségük és korlátaik ritkán tűntek fel.

Az említett felosztás egyébként közvetlenül a francia forradalom idejéből származik. XVI. Lajos a királyok 175 éves abszolút hatalomgyakorlása után kénytelen volt összehívni a rendi gyűlést, amely szándéka ellenére rövidesen Nemzetgyűléssé alakult. A képviselők többsége alkotmányt akart adni az országának, és mindannyian az állami ügyekbe való beleszólás lehetőségét követelték az eddig mellőzött társadalmi rétegek számára. Az indulatok persze sokszor magasba hágtak. Az alkotmányos monarchia, tehát a királyság megtartásának támogatói hamarosan az elnök székétől jobbra kezdtek csoportosulni, míg a radikálisabb véleménnyel bírók balra kerültek. Az elkülönülést nem elsősorban a közösség érzete, hanem az atrocitások elkerülésének igénye hozta létre. Eredetileg senki nem akart pártokat szervezni, a bal- és jobboldal kifejezés az emberi társas viselkedés és az indulatok kezelésének következtében tudott elterjedni. Ebből a hangulatból, azt hiszem, sokat máig megőrzött a politikai élet.

Akárhogy is forgatom a szavakat, az e heti bejegyzésben felettébb ingoványos területre tévedtem. Ez egyrészt kellemetlen, mivel lehet, hogy olyan kijelentésekre kényszerülök, amelyeket utóbb felül kell vizsgálnom, emellett pedig esetleg egyes állásfoglalásaimat nem is biztos, hogy szabatosan el tudom mondani. Nem szeretnék olyan külső vagy belső konfliktusba keveredni, amelynek tárgya teljesen mellékes a blog mondanivalója szempontjából, mégis kockázatot kell vállalnom. Másrészt viszont nem kizárt, hogy ez a távolabbról induló megközelítés újszerű színt hoz az itt leírt "történetbe", és esetleg megtöri az önmagam ismételgetéséből következő monotonitást. Nem vagyok orákulum, az oldal a kétségtelen tények mellett sok esetben a véleményemet is tükrözi. Ezen a héten egy olyan téma került sorra, amelyben kevesebb szilárd fogódzót találtam, ezúttal a szokásosnál is jobban örülök az értő kritikáknak. Remélem azért követhető lesz, mit is szeretnék mondani.

A probléma mindenképp megkerülhetetlen. Az egész ideológiákkal foglalkozó sorozatnak azzal az elképzelésessel vágtam neki, hogy majd sorba veszem, összehasonlítom őket, és jelen helyzetünk elemzésével egyenként rámutatok omladozó alapjaikra. Hiszen amíg ezeken a kijárt utakon gondolkodik az ember, addig észre sem veszi, hogy valami attól független, párhuzamos folyamat zajlik, és a kudarcok okait rosszul fogja megítélni. Mintha egy úszó csak a táv megtételére edzene, és nem törődne fele, hogy a Duna sodrával ellenkező irányban folyik majd a verseny. Kevés ennél lehangolóbb eshetőséget tudok saját magunk számára elképzelni, így magabiztos tudatlanságunkban igen komoly károkat okozhatnánk. Mielőtt azonban ez a felsorolás következhetne, valamiképpen folytatnom kell a bevezető bejegyzést, amely az egyes tételek filozófiai alapját, a racionalizmus elméletét támadta. El akartam oszlatni a mítoszt, hogy a politikában az észérvek számítanak, és hogy a döntéshozatalt viták előzik meg. Ehelyett "harcként" jellemeztem a politikai életet. Hogy a különböző izmusok helyükre kerüljenek, ahhoz a harc jellegét kellene megragadnom, erre teszek most kísérletet. Az első bekezdés ellentmondásait azért szükséges feloldani, mert ha szisztematikus módszerrel, a tartalmazó halmaztól az elemek felé akarok haladni, akkor az elvek egyenkénti vizsgálata előtt még az egymással való kapcsolatukat, csoportosításukat és összefonódásaikat is körül kell írnom.

A legjobb támpontot ehhez nem a kontinentális európai, hanem inkább az angolszász politikai pártrendszerek adják. Ahogy legutóbb említettem, az angol felvilágosodásra nem a racionalizmus, sokkal inkább az empirizmus irányzata volt jellemző. A legnagyobb hatású gondolkodók, mint John Locke vagy Thomas Hobbes, úgy vélték, hogy minden ismeret elsődleges forrása a tapasztalat. Ez a nézet szoros összefüggésben állt a természettudományok korszakban meginduló fejlődésével, és a tudományos módszerekkel. Az elméletek kísérletekkel való ellenőrzését hangsúlyozták, az egyes jelenségek megfigyelésére alapították világképüket. Ez a megközelítés ellentétben állt a szigorúan racionalista megközelítéstől, mivel szerepet kapott benne az egyes tények önmagukban való elfogadása. Ezzel egyszerre a tökéletes biztonság descartes-i ideálját is tagadták. Talán nem tévedek nagyot, ha azt állítom, nem véletlen, hogy a vaskos kötetekké duzzadt gondolati rendszerek kisebb szerepet játszottak az angolszász politikában.

A klasszikus angolszász politikai rendszer két pártot feltételez, ha van is ezektől független egyéb szereplő, az jelentőségében nem egyenrangú. Az egyik (klasszikusan jobboldali) párt egy konzervatív, tekintély alapú képződmény, míg a másik egy (baloldali) progresszív protesztpárt. Be lehet helyettesíteni a brit torykat és a munkáspártot, és az amerikai republikánusokat és demokratákat is. A jobb és baloldal ilyen környezetben klasszikus formájában fedezhető fel. Az elkülönülés a hozzájuk csatlakozó ideológiákban is kifejeződik, de az alapját nem ez adja, sokkal inkább a pillanatnyi állapotokhoz való hozzáállás. A konzervatívok jellemzően a fennálló berendezkedés haszonélvezőit képviselik, azokat akik lényegében inkább elégedettek az állam ügyeinek alakulásával, történelmi példák szerint ez főként az arisztokrácia vagy a gazdag tőkések rétege volt. Helyzetüknek megfelelően a stabilitásra fektetnek nagy hangsúlyt, nem riadnak vissza inkorrektnek tűnő lépésektől és szkeptikusok az újdonságként hirdetett eszmékkel szemben. A progresszív párt ezzel szemben felkarol minden változást sürgető mozgalmat, amely a rendszert ostorozza, és így a bármilyen okból elégedetlenkedőket képviseli. A városi kispolgárság és a kisebb üzemek tulajdonosai tartoztak egykor legfőbb támogatói közé, no meg azok, akik saját szellemi függetlenségüket ki akarták nyilvánítani.

Érdemes megjegyezni, hogy mindez nem jelenti azt, hogy a jobboldal passzív lenne a baloldal pedig aktív. Legtöbb esetben a konzervatívok által képviselt réteg maga is a korábbi változásoknak (például az ipari forradalomnak) köszönhet mindent, így a számukra megfelelő és jól megindokolt reformoknak egyáltalán nem ellenségei. Ráadásul a baloldal elégedetlenkedői - amennyiben kormányra kerülnek - hajlamosak ezer irányba húzni, mivel csupán a közös ellenség jelenti köztük a kohéziót. Ilyen körülmények között épp rájuk jellemző inkább a tehetetlenség, valamint az eredetiség hiánya.

Hogy miért alakult mindez másképp Angliában, mint a kontinensen? Könnyen lehet, hogy a híres individualizmusuk miatt, ami esetenként különcségekbe is fordul. Az említett filozófiai irányzatoknak ugyanis van egy-egy ilyen irányú tulajdonsága. A racionalizmus gyakorlatilag külső kényszerítő erőt jelent az egyén számára (hiszen az ésszerűség egyetemes), míg az empirizmus teljesen az ő kezébe teszi saját világképét, önnön érzékelése alapján ítélhet meg mindent. Egy korábbi írásban már ejtettem szót a magyar nép egyik legjellemzőbb tulajdonságáról, az önfejűségről, e téren tehát hasonlítunk az angolszászokra. Már csak ezért is  jogosnak érzem, hogy a kétpárti rendszert megpróbáljam a mi viszonyainkra alkalmazni.

Amikor először olvastam erről, még bőven a 2000-es években jártunk, és a magam részéről egyértelműnek láttam, hogy a Fideszben és az MSZP-ben itthon is megtalálható ez a két szereplő. A rendszerváltás után 8-10 évvel kezdtek a tranziens jelenségek lecsengeni, és ekkor már a politikai élet kétségtelenül kétpólusúvá vált. A Fidesz támaszkodása Orbán Viktorra mint karakteres vezetőre, a játékszabályok megkerülésére való hajlamuk, és az egyes körökben őket körülvevő kultusz miatt szinte a kezdetektől fogva ellenszenvesek számomra. A párt egészére jellemző egyfajta arrogáns önhittség, mintha számukra egyik ellenfelük sem lenne összemérhető partner. Ezzel szemben az MSZP abban az időben nagy hangsúlyt fektetett a formális követelmények betartására, inkább higgadt érvelésekkel és kevesebb személyeskedéssel reagált. (Igaz, ez utóbbi tétel nem vonatkozott Orbánra, akit a közös ellenség megtisztelő szerepébe helyeztek.) Még ha tartalmában nem is értettem egyet, ez a megközelítés gyakran rokonszenvesebbnek tűnt, más különbséget nem láttam a két vonulat között. Mindkettő igazi gyűjtőpárttá duzzadt, az MSZP mellett pedig állandó társként tűnt fel az SZDSZ. Az ideológiák náluk is zavarosak, hiszen a Fidesz bizony liberális oldalról indult, később pedig gyakran lehetett rajtakapni szociális demagógián, míg két akkori ellenfelénél már "összeragadásuk" is épp elegendő volt az ideológiai alapok megkérdőjelezéséhez.

Ahogy azonban haladt az idő, az MSZP-SZDSZ tandem lassacskán csupán a progresszivizmus hátulütőinek előállítására lett képes. A 100 napos program becsülendő lenne, mint a választási ígéretek szó szerinti betartása, gazdaságilag viszont pusztító hatással bírt, onnantól kezdve pedig nyolc kerek évig nem tudtak keresztülvinni semmilyen eredeti elgondolást. Amihez hozzányúltak, abban általában a nemzetközi közvéleményt vakon követték, márpedig az nem feltétlenül egyezik meg az ország érdekeivel. A gazdasági válság betetőzte a folyamatot, az MSZP haladása elbukott. A Fidesz azóta eltelt két évére sok mindent lehet mondani, csak azt nem hogy nem eredeti... Mindazonáltal a különböző kétes értékű húzásaik dacára (némileg meglepő módon) manapság mégsem mi vagyunk Európa fekete báránya. A lassan széthulló baloldal helyét egy másik progresszív párt, a Jobbik veheti át. Az ő irányvonaluk sok esetben az MSZP-vel épp ellentétes, de radikális nacionalizmusuk őket sem tartja vissza kifejezetten baloldali kijelentésektől. A Fidesz saját táborának megosztásától félve egyelőre figyelmen kívül szeretné hagyni őket. Könnyen lehet, hogy a jobb-bal viszonylatot a közeljövőben Magyarországon kissé át kell értelmeznünk. De miért ne kerülhetne egy nacionalista párt balos szerepbe, ha az USÁ-ban például gyakorlatilag mindkét oldal liberális?

A pártok egymáshoz való viszonyát  ma, Magyarországon sem az általuk hangsúlyozott ideológiákban kell keresnünk, sőt, még az őket összetartó erőhöz sem feltétlenül van közük. A valóságos konfliktusok esetén ezek csak figyelemelterelésre alkalmasak, miközben a kézzelfogható világban hús-vér emberek kapcsolatai és szimpátiái döntenek. Félreértés ne essék, ez utóbbi tény, az emberi tényező miatt én nem kritizálok senkit. Inkább azt szeretném megélni, hogy a helyén kezeljük mindezt, és a szemfényvesztés helyett minél konkrétabb és őszintébb kormányzati gondolkodáshoz jutunk. Hogy ez pártrendszerrel valósul-e meg, ha egyáltalán megvalósul, azt csak a jövő mutathatja meg.