Többször is leírtam e blog bejegyzései között, hogy igen erős aggályaim vannak a pénz értékére vonatkozóan. Sőt, konkrétan még azt is, hogy tulajdonképpen nem ér semmit. Ezeknek a kijelentéseknek ezer olvasata van, melyek között kétségtelenül szerepel az is, hogy "ez a kölyök beleszületett a jóba", sőt az is, hogy csupán közhelyes képmutatás, amit művelek. Sokszor mondogatjuk, hogy a pénz nem boldogít, de igen ritkán vesszük komolyan.
Nos, ami azt illeti, anyagiakban tényleg nincs okom a panaszra, ez nem szégyen, tehát semmi akadálya, hogy elismerjem. Csakhogy ez nem azon múlik, hogy mennyi tulajdonom van, hanem azon, hogy azokkal mennyire vagyok elégedett. Ha kifognám a mesebeli aranyhalat, az én első három kívánságom között biztosan nem szerepelne semmilyen pénzügyi követelés. De alighanem az első száz között sem. Számos problémám van a magam kis életében, nehezek és könnyen megoldhatóak egyaránt, de ezek közül - akár elhiszi valaki, akár nem - egyiken sem segítene, ha például nyernék a lottón. Ártani viszont árthatna.
Mindezzel azt hirdetem, hogy egy aszkéta szent vagyok? Dehogy. Csupán azt, hogy mindenki eldöntheti, hogy számára mi az értékes. Elsősorban dönthetünk úgy, hogy anyag feletti célokat tűzünk ki magunk elé, másodsorban pedig úgy, hogy az anyagiak között is különbséget teszünk a minőségük szerint. Az egészséges étel többet ér, mint a méreg, ami olcsó. A kinyomtatott, igazi fényképek emlékeket őriznek, míg a digitálisan tárolt JPEG és GIF fájlokat az enyészet egy pillanat alatt elragadhatja. És igen, gyakorlatilag minden kézzelfogható, hasznos tárgy előbbre való, mint a pénz.
Szinte hallom, ahogyan érkezik a klasszikus ellenpélda: sokan vannak ebben a pillanatban szerte a világon, akik éhesek, és képtelenek előteremteni a betevő falathoz szükséges pénzt. Talán lopásra is kényszerülnek emiatt. Lehetetlen lenne a szemükbe mondani, hogy az anyagiak lényegtelenek, én is képtelen lennék rá. Csakhogy ilyesmit nem is állítottam, csupán azt, hogy mindig körültekintően kell dönteni arról, hogy mit is kívánunk magunknak. Mellesleg pontosan a mély nincstelenségben élők tudják legjobban, milyen kín, ha az ember kizárólag az anyagiak hajszolására kényszerül, erről tehát éppen nekik nincs szükségük meggyőzésre... Azt a tételt viszont velük szemben is fenntartanám, hogy a pénz semmilyen értelemben nem fontos. Nekik sem pénz kell, hanem például kenyér, zöldségek, és tiszta ivóvíz. A pénz legfeljebb eszköz lehet ebben a kérdésben.
Nevetségesnek tűnhet ez a megkülönböztetés, de csak egy hajszálnyit kell továbblépnünk, hogy élesen elváljon a két szemlélet. Tegyük fel, hogy a tisztességes nyomorban senyvedő társunkból a fenti okok miatt valóban tolvaj lesz! Mit lopjon ilyenkor az ember? Kenyeret vagy pénzt? Az előbbi választás esetén nyilvánvaló a bűntett oka, és a tettes szánni való helyzete. Nem véletlen, hogy a kenyérlopás számos történet és dal központi eleme. Embert próbáló feladat ezért bárkit felelősségre vonni. De ha az illető pénzt lop... Akkor talán utána fegyvert vesz rajta, amivel rabolni tud. Talán fogadásokat köt vele, amivel másokat is bajba sodor. Talán elissza az utolsó fillérig. Aki pénzt lop, rögtön a hivatásos tolvajok konkurenciája és célpontja lesz. Gondoljunk bele, éhesen sem lop el senki egy kamionnyi élelmiszert, pénzből viszont melyik tolvaj "adna vissza"? És ha megkaparintunk egy összeget, miért is akarnánk csupán az éhünket oltani a felhasználásával? Miért ne törnénk még többre? A kísértést csak az kerülheti el, aki eleve pontosan tudja, mi az, ami számára fontos.
Nem vagyok jogász, de úgy tudom, hogy a törvény a lopott áru pénzbeli ellenértéke alapján jelöli ki a lehetséges büntetési tételeket. Ez azonban az előző bekezdés helyességén (vagy helytelenségén) mit sem változtat, ugyanis a törvényt is emberek írják. Pontosan azt kritizálom most, hogy a mai társadalom a pénz alapjára helyezi az életet, hogy kiemelt helyre teszi azt az értékrendjében. Észre sem vesszük a döntést, mert mire megszülettünk, azt már meghozták helyettünk.
Ez az eszmefuttatás egyébként visszavezet a legutóbbi bejegyzés egyik fő gondolatához, hogy az absztrakciók térnyerése végül a valós, kézzelfogható alapok elvesztésével jár. Minél következetesebb és általánosabb ítéleteket akarunk a törvénybe építeni, annál kisebb mérlegelési lehetőség marad a különleges esetekre. És ugye igazából minden eset különleges, egytől egyig...
Más okom is van arra, hogy elkeserítsen a pénz piedesztálra állítása. A legnyilvánvalóbb ezek közül nem más, mint a pénz előállításának módja. A naiv szemlélő számára ez a folyamat egészen megdöbbentő. Kérdezzünk meg egy hétköznapi halandót, hogy szerinte hogyan keletkezik a pénz! Valószínűleg föld alatti, eldugott, szigorúan őrzött nyomdagépekre fog gondolni. Persze az rögtön világossá válik számára is, hogy a nyomtatásból nem fakad érték, tehát a pénz valójában nem akkor jön létre (nem beszélve arról, hogy manapság a pénzt szinte elhanyagolható arányban nyomtatják ki, inkább számok formájában hivatkozunk rá számlákon, szerződéseken, átutalásokban). Honnan ered tehát az, amit értékesnek gondolunk? Erről nagyon keveseknek él tiszta képa fejében. Talán valaki egy idő után bizonytalanul felvetné, hogy aranyfedezet van a pénz mögött, de mivel Magyarországnak gyakorlatilag
már nincs aranytartaléka, ezt a gondolatot könnyen elvethetjük... Önmagában ez a homály is sokat elmond az egészről, senkinek nem érdeke ugyanis túlzottan reklámozni a dolgot.
A valóság az, hogy a pénz hitelen alapszik. Minden egyes bankjegy, ami a kezünkbe kerül, az valakinek a tartozását fejezi ki valamelyik bank felé. Kamattal, természetesen. A dolog pontos lefolyása elég kacifántos, és szerencsére több nagyszerű magyarázó anyag található meg a világhálón, ha valakit érdekel (magyarul is), épp ezért én csak a lényegre szorítkoznék.
Aki olvasott Jókai-regényeket, vagy más történeteket abból a korszakból, az találkozott már a váltó fogalmával. Például valamelyik szereplő irtózatos kártyaadósságba verte magát, és aláírt egy papírt, amely a tartozását, a kamatokat és a határidőket hitelesíti. Onnantól kezdve ez a darab papír - a váltó - jelenti minden vagyonát és teljes egzisztenciáját. Ha ezt megszerzi és megsemmisíti, akkor "megússza" az adósságot, ha nem, akkor megfizet a felelőtlenségéért. A pénz - a papír alapú és a digitális is - nagyon hasonlít a váltókhoz. Egy ígéretet jelent, hogy idővel visszafizetik, sőt, azt, hogy többet fizetnek majd belőle vissza. Minden pénz a bankokhoz tartozik, ők hozták létre, mikor kiadták hitelbe. Pontosan úgy alakul az értéke, mint egy váltóé: ha az adós szavahihető, akkor szilárd, megrendíthetetlen, ha az adós csal és hazudik, akkor semmit nem ér. Egy ősi, vagyonos család sarjának váltója aranyat ért, egy csavargónak ki sem állítottak ilyet. Igen, ma az adósok hitele a pénzrendszerünk alapja, és aki pénz használ, az mind adósságban él. Nem arany, föld vagy vér irányítja a gazdaságot, hanem ígéretek átláthatatlan halmaza.
Ez persze mást is jelent: minden forint, euró és dollár azt ígéri, hogy jövő ilyenkor még több forint, euró és dollár lesz forgalomban. A kamatokat ugyanis meg kell fizetni. A gazdasági növekedés kényszer, növekedés nélkül ugyanis a kamatfizetés lehetetlenné válna. Ha pedig a csődök elterjednek, nem csupán az illető egyének járnak rosszul, a hitel általános válsága ugyanis a pénzrendszer alapját fenyegeti. Egy-egy komolyabb csődhullám véget vethet bármelyik mai fizetőeszköznek a drachmától a svájci frankig, és mivel a növekedés áthatolhatatlan fizikai korlátok miatt egyre kevésbé lehetséges, véget is fog vetni nekik. A hitel alapú pénz nem új találmány, és korábban minden kísérletezés kudarcba fulladt. Most sem lesz másként.
Pillanatnyilag éppen ezért létfontosságú, hogy elhitessük magunkkal, a rendszer remekül működik. Épp ezért van az, hogy a közéleti figurák igyekeznek "a piacok kedvében járni". Ha valaki nyilvánosan kimond egy kellemetlen igazságot (például, hogy a magyar államadósság egészét soha nem fogjuk visszafizetni), az rontja a hitelek helyzetét, ami bizonytalansághoz, csődhöz, a pénzügyi válság kockázatához vezet. Ezért csak jó dolgokat hallunk: a gazdaság dübörög, az ország jobban teljesít, pannon puma... Ha az igazság kényelmetlen, akkor hazugságokat kell világgá kürtölni. Gondolkodjunk el, milyen rendszer az, ahol a tulajdonunk értéke Matolcsy György vagy Szanyi Tibor megszólalásaitól függ! Milyen rendszer az, ahol a "piacok" nyugalmára úgy kell ügyelni, mintha újszülött csecsemők álmát óvnánk? Mit várhatunk ettől a rendszertől holnap, jövőre vagy tíz év múlva?
Olyan dolog ez, amely mint cseppben a tenger, rámutat az ipari társadalom betegségére. Bár véletlenül alakult úgy, hogy ezzel a témával zárom a gazdasági témák boncolgatását, mégsem bánom. Aki tényleg utánanéz az említett folyamatoknak, esetleg megnézi a belinkelt magyarázó videót, az aligha kerülheti el, hogy más színben lássa a világot. Ezzel a blog egészére nézve is lezárult egy hosszabb korszak, a legközelebbi alkalomra valami mással készülök.
Toronyba zárt világ
A gazdaságról szóló írássorozat utolsó nagyobb témája nem lehet más, mint a pénz. Hiszen volt már szó sok mindenről ebben a néhány hónapban - a gazdaságtan hibás modelljeitől a kiút keresésén keresztül a múlt tanulságainak kutatásáig -, de összegek és matematikai számítások alig-alig kerültek elő. Ez kétségtelenül furcsa lehetett azoknak, akik találkoztak már napjainkban valamilyen gazdaságtani érveléssel... Valójában a politikai-gazdasági hírek jelentős részében pontosan ilyesmiről van szó, tehát a mutatók, százalékok, statisztikák vagy a táblázatokba foglalt egyenletek hiánya bárkinek feltűnhetett. Megvan az oka, hogy miért hagytam a pénzt a vizsgálódások végére, és annak is hogy a modern szemlélet miért tartja olyan fontosnak. Ezen okok becsületes feltárásának érdekében azonban a történetet az elejéről kell elkezdeni.
Mi a pénz? Aljas kérdés, nem igaz? Gyanítom, hogy például a magyar lakosság túlnyomó többségét zavarba hozná, ha meghatározást kellene mondania. Ott van a kezünkben minden nap, a legalapvetőbb gazdasági tevékenységeinkhez is gyakran elengedhetetlennek tűnik, ennek ellenére mégsem ismerjük pontosan. Nem, még az igazán gazdagok sem tudják jobban, hogy honnan ered, és hová tart a kezükön átfolyó summa. Nem is foglalkozik a dologgal szinte senki. Pedig a pénzben nincs semmilyen misztikum, egy ember alkotta fogalomról beszélünk, amely teljesen hasonlatos a többi eszközünkhöz: vannak erényei és hibái, valamikor érdemes alkalmazni, valamikor nem. És hogy mi is ez az eszköz? A gazdasági értékek mérésére és újraelosztására szolgáló elvont egység.
Ebből az egyszerű meghatározásból rengeteg mindennapos tapasztalatainkkal ellenkező következtetést lehet levonni. Az első és legfontosabb ezek közül, hogy a pénz nem érték. Az értékeket közvetíti, azokat képviseli, de önmagában szinte semmire nem jó. Az érméket persze be lehet olvasztani, a bankjegyeket pedig eltüzelhetjük, de az ebből húzható haszon gyakorlatilag elhanyagolható. Apró papír- és fémdarabokról van szó melyekre számokat írtak, nincs bennük semmilyen különlegesség. Ezzel a ténnyel természetesen együtt jár az is, hogy a pénz a véges, anyagi világban egyáltalán nem az a szilárd sarokpont, amire bármilyen igazán komoly döntést alapozhatnánk.
A gazdasággal foglalkozó tankönyvek általában az első néhány oldalon eljutnak addig a tételig, hogy a pénz nélkülözhetetlen. Legtöbbször egy egyszerű példát használnak fel indoklásként, a sertéstenyésztő és a vízvezeték-szerelő példáját. Tegyük fel, hogy egy országban nem használnak pénzt! A sertéstelepen eltört egy vízcső, és a tenyésztő szívesen ajánlja fel egy jószágát a mesternek a javításért cserébe. Csakhogy ha a vízvezeték-szerelő zsidó vagy netán muszlim, akkor nem fogadja el az ilyen fizetséget, és egy meglepő dilemma bontakozik ki: nincs aki kijavítsa a hibát. Tegyük vissza a képletbe a pénzt! Csodák csodájára a probléma rögtön semmivé oszlik. A tenyésztő eladja a disznót valakinek a piacon, kifizeti a szerelőt, ő pedig vehet magának bárányhúst, ha arra fáj a foga. Következtetés: a vak is látja, hogy a pénz minden gazdaság alapja, mert nélküle nem működik semmi.
Teljesen egyértelmű a dolog, amíg nem gondolkozunk rajta kb. fél percig. A példa hátterében ugyanis ki nem mondott feltételezések egész halmaza húzódik meg. Ki írja elő például, hogy a tenyésztőnk képtelen legyen kijavítani egy csőtörést? Elég néhány évtizedet visszatekinteni az időben, és azt látjuk majd, hogy mindenki saját maga oldotta meg a háztartásban adódó gondokat. Ki írja elő, hogy a szerelő a piacra legyen utalva, mikor a vallásához illő ételeket keres? Ezerszer lerágott csont ezeken a hasábokon, hogy a veteményeskert és baromfiudvar legtöbbször még városi környezetben is minden további nélkül működőképes. És ki írja elő azt, hogy ha mégis kapcsolatba kerülnek, akkor az egyik fél csak disznót, a másik pedig csak vízszerelést ajánlhat fel? Ha gépekről lenne szó, akkor rendben van, azok képtelenek másra, mint a megtervezett termék és a programozott szolgáltatás előállítására. De szerencsére nem vagyunk gépek.
A példa egy dolgot fényesen megvilágít: a pénz használata elkerülhetetlen, ha egy modern elvek mentén kigondolt mesegazdaságban élünk. Vajon az egyes szakmák specializációja olyan méreteket öltött volna, hogy az ember egy dolgot termel és minden mást csak fogyaszt? Annyira nem vagyunk képesek megítélni az egyes áruk fontosságát, hogy egy mérőszámmá kell leegyszerűsíteni a döntést? Én nem hiszem, hogy itt tartunk, még akkor sem, ha látszólag erről szól a körülöttünk létező világ. Ez a kétely egyben remény is, mivel egy ilyen mesevilág tökéletes bizonyossággal - és kiút nélkül - bukásra lenne ítélve. Valójában minél közelebb kerülünk hozzá, annál veszélyesebb a helyzetünk.
Régi megfigyelés, hogy az egyes civilizációk a fejlődésük során egyre elvontabb eszközöket alkalmaznak. Általában mindegyikük egy "sötét", nyílt erőszakkal és a legalapvetőbb emberi szükségletekért való harccal átitatott társadalomból indul ki, amely az előző igazán fejlett kultúra megsemmisülése után maradt hátra. A fejlődés során aztán a közösség egyre finomabb kormányzási, törvényi, gazdasági eszközöket fejleszt ki.
A mükénéi civilizáció összeomlása után, Drakón idejében például a görögök egyes konkrét tettekre írtak elő egyszerű büntetéseket. "Ha kiszúrod valaki szemét, kitoljuk a tiedet is" vagy "ha tyúkot lopsz, levágjuk a kezed." Igazából Drakón neve épp azzal fonódott össze, hogy a legtöbb bűntettre rögtön halálbüntetést írt elő... A legenda szerint egyszer megkérdezték, hogy kisebb és nagyobb vétkekért hogyan járhat ugyanaz a büntetés, ő pedig azt válaszolta, hogy a súlyosabb bűnökhöz nem talált rosszabbat a halálnál... Talán rémisztőnek tűnik egy ilyen korszak, de Drakón Athénja vetette meg az antik civilizáció alapját. Néhány száz évvel később pedig ugyanez a mediterrán kultúra szülte meg a római jogot, amelynek manapság is sok csodálója van a rendszerbe foglalt elvei, az arányossága és általános jellege miatt.
Ugyanígy fordulhat elő az is, hogy az az Európa, amely 700-900 éve könyörtelen vallási hadjáratokat folytatott a Közel-Keleten, ma még a politikailag inkorrekt kifejezések használatától is irtózik. A valódi, kézzelfogható konfliktusok helyett elvont ideológiai vitákat teremtünk. Ha egy problémát nem tudunk megoldani, megtiltjuk mindenkinek, hogy beszéljen róla.
Ahogy erről szó volt, a pénz is egy absztrakció, egy eszköz, amely kiváltotta a cserekereskedelmet, illetve a hűbéri ajándékok és kötelességek rendszerét. Önmagában ez persze nem baj. Egy határon túl azonban a véres, izzadságos valóságtól való eltávolodás megbosszulja magát. A római jog összes cikkelye sem tudta például megakadályozni, hogy a császári trónról sokszor kicsinyes árulások és a leplezetlen, könyörtelen hatalomvágy döntsenek, nem egy esetben pszichopatákat juttatva döntési pozícióba. A mai politikai korrektség sem szünteti meg a társadalmon belüli feszültségeket, sőt, ezek időről időre egyre erősebben törnek felszínre (pl. Párizs, London...). E tétel alól pedig a pénz sem kivétel. Ma a legnagyobb jegybankok - élen most vezetőváltáson átesett amerikai FED-del - gyakorlatilag pénznyomtatással próbálják megoldani a gazdasági problémákat. Ezzel két dolgot érnek el. Az egyik, hogy becsapjuk magunkat. A másik, hogy a valódi feladatokkal nem törődik senki.
Képzeljünk el tíz közgazdászt tíz aktatáskával, amelyekben egy-egymillió dollár kapott helyet. Gazdag emberek. Ugyanez a kép hogyan néz ki egy lakatlan szigeten? Ugye mindjárt nem is olyan értékesek azok a táskák... Ezt a játékot játssza az egész emberiség is, jóval nagyobb léptékben. Miközben a talpunk alól fogynak a fosszilis erőforrások, miközben a környezetünk pusztulásának egyre durvább következményei kerülnek elő, mi csak pénzzel játszadozunk. Összeadunk, kivonunk, szorzunk és osztunk, és ha ügyesek vagyunk, akkor kijön, hogy minden rendben. Csakhogy a számok egyre kevésbé jelentenek bármit is.
Aki további szemléltetést szeretne az imént leírt absztrakciós folyamatról, az gondoljon arra, miként váltják le a készpénzt a bankszámlák és hitelkártyák! Lassan talán megszokjuk a kényelmet, hogy nem kell számolgatni az aprót fizetésnél. Cserébe az egész gazdasági és műszaki rendszernek még inkább ki leszünk szolgáltatva. Ha kell, megsarcolják a számlánkat. Ha kell, limitet vezetnek be a kártyánkra. Nem lenne módunk megakadályozni. Ha bármilyen hiba miatt nem férünk hozzá a rendszerhez, elveszítjük minden megtakarításunkat. A véghezvitt vásárlásainkat ugyanakkor "odafent" bárki megpróbálhatja kikeresni, kielemezni. Semmi nem maradhat titok.
Mindenki csak magának húzhatja meg a határt, de óva intek mindenkit attól, hogy álomvilágban éljen, mert gyakran keserű az ébredés. A hitelkártya használata talán még nem fejtett ki igazán drasztikus hatást, maga a pénz viszont életünk minden szegmensében főszerepet játszik. Jómagam igyekszem meglátni a sok szemfényvesztés mögötti igazi értékeket, a pénz pedig még az anyagi javak közé sem kerülhet be. A következő alkalommal szeretnék egy konkrétabb leírást adni a pénz működéséről. Annak fényében talán néhány mai kijelentésem is mélyebb értelmet nyer.
Mi a pénz? Aljas kérdés, nem igaz? Gyanítom, hogy például a magyar lakosság túlnyomó többségét zavarba hozná, ha meghatározást kellene mondania. Ott van a kezünkben minden nap, a legalapvetőbb gazdasági tevékenységeinkhez is gyakran elengedhetetlennek tűnik, ennek ellenére mégsem ismerjük pontosan. Nem, még az igazán gazdagok sem tudják jobban, hogy honnan ered, és hová tart a kezükön átfolyó summa. Nem is foglalkozik a dologgal szinte senki. Pedig a pénzben nincs semmilyen misztikum, egy ember alkotta fogalomról beszélünk, amely teljesen hasonlatos a többi eszközünkhöz: vannak erényei és hibái, valamikor érdemes alkalmazni, valamikor nem. És hogy mi is ez az eszköz? A gazdasági értékek mérésére és újraelosztására szolgáló elvont egység.
Ebből az egyszerű meghatározásból rengeteg mindennapos tapasztalatainkkal ellenkező következtetést lehet levonni. Az első és legfontosabb ezek közül, hogy a pénz nem érték. Az értékeket közvetíti, azokat képviseli, de önmagában szinte semmire nem jó. Az érméket persze be lehet olvasztani, a bankjegyeket pedig eltüzelhetjük, de az ebből húzható haszon gyakorlatilag elhanyagolható. Apró papír- és fémdarabokról van szó melyekre számokat írtak, nincs bennük semmilyen különlegesség. Ezzel a ténnyel természetesen együtt jár az is, hogy a pénz a véges, anyagi világban egyáltalán nem az a szilárd sarokpont, amire bármilyen igazán komoly döntést alapozhatnánk.
A gazdasággal foglalkozó tankönyvek általában az első néhány oldalon eljutnak addig a tételig, hogy a pénz nélkülözhetetlen. Legtöbbször egy egyszerű példát használnak fel indoklásként, a sertéstenyésztő és a vízvezeték-szerelő példáját. Tegyük fel, hogy egy országban nem használnak pénzt! A sertéstelepen eltört egy vízcső, és a tenyésztő szívesen ajánlja fel egy jószágát a mesternek a javításért cserébe. Csakhogy ha a vízvezeték-szerelő zsidó vagy netán muszlim, akkor nem fogadja el az ilyen fizetséget, és egy meglepő dilemma bontakozik ki: nincs aki kijavítsa a hibát. Tegyük vissza a képletbe a pénzt! Csodák csodájára a probléma rögtön semmivé oszlik. A tenyésztő eladja a disznót valakinek a piacon, kifizeti a szerelőt, ő pedig vehet magának bárányhúst, ha arra fáj a foga. Következtetés: a vak is látja, hogy a pénz minden gazdaság alapja, mert nélküle nem működik semmi.
Teljesen egyértelmű a dolog, amíg nem gondolkozunk rajta kb. fél percig. A példa hátterében ugyanis ki nem mondott feltételezések egész halmaza húzódik meg. Ki írja elő például, hogy a tenyésztőnk képtelen legyen kijavítani egy csőtörést? Elég néhány évtizedet visszatekinteni az időben, és azt látjuk majd, hogy mindenki saját maga oldotta meg a háztartásban adódó gondokat. Ki írja elő, hogy a szerelő a piacra legyen utalva, mikor a vallásához illő ételeket keres? Ezerszer lerágott csont ezeken a hasábokon, hogy a veteményeskert és baromfiudvar legtöbbször még városi környezetben is minden további nélkül működőképes. És ki írja elő azt, hogy ha mégis kapcsolatba kerülnek, akkor az egyik fél csak disznót, a másik pedig csak vízszerelést ajánlhat fel? Ha gépekről lenne szó, akkor rendben van, azok képtelenek másra, mint a megtervezett termék és a programozott szolgáltatás előállítására. De szerencsére nem vagyunk gépek.
A példa egy dolgot fényesen megvilágít: a pénz használata elkerülhetetlen, ha egy modern elvek mentén kigondolt mesegazdaságban élünk. Vajon az egyes szakmák specializációja olyan méreteket öltött volna, hogy az ember egy dolgot termel és minden mást csak fogyaszt? Annyira nem vagyunk képesek megítélni az egyes áruk fontosságát, hogy egy mérőszámmá kell leegyszerűsíteni a döntést? Én nem hiszem, hogy itt tartunk, még akkor sem, ha látszólag erről szól a körülöttünk létező világ. Ez a kétely egyben remény is, mivel egy ilyen mesevilág tökéletes bizonyossággal - és kiút nélkül - bukásra lenne ítélve. Valójában minél közelebb kerülünk hozzá, annál veszélyesebb a helyzetünk.
Régi megfigyelés, hogy az egyes civilizációk a fejlődésük során egyre elvontabb eszközöket alkalmaznak. Általában mindegyikük egy "sötét", nyílt erőszakkal és a legalapvetőbb emberi szükségletekért való harccal átitatott társadalomból indul ki, amely az előző igazán fejlett kultúra megsemmisülése után maradt hátra. A fejlődés során aztán a közösség egyre finomabb kormányzási, törvényi, gazdasági eszközöket fejleszt ki.
A mükénéi civilizáció összeomlása után, Drakón idejében például a görögök egyes konkrét tettekre írtak elő egyszerű büntetéseket. "Ha kiszúrod valaki szemét, kitoljuk a tiedet is" vagy "ha tyúkot lopsz, levágjuk a kezed." Igazából Drakón neve épp azzal fonódott össze, hogy a legtöbb bűntettre rögtön halálbüntetést írt elő... A legenda szerint egyszer megkérdezték, hogy kisebb és nagyobb vétkekért hogyan járhat ugyanaz a büntetés, ő pedig azt válaszolta, hogy a súlyosabb bűnökhöz nem talált rosszabbat a halálnál... Talán rémisztőnek tűnik egy ilyen korszak, de Drakón Athénja vetette meg az antik civilizáció alapját. Néhány száz évvel később pedig ugyanez a mediterrán kultúra szülte meg a római jogot, amelynek manapság is sok csodálója van a rendszerbe foglalt elvei, az arányossága és általános jellege miatt.
Ugyanígy fordulhat elő az is, hogy az az Európa, amely 700-900 éve könyörtelen vallási hadjáratokat folytatott a Közel-Keleten, ma még a politikailag inkorrekt kifejezések használatától is irtózik. A valódi, kézzelfogható konfliktusok helyett elvont ideológiai vitákat teremtünk. Ha egy problémát nem tudunk megoldani, megtiltjuk mindenkinek, hogy beszéljen róla.
Ahogy erről szó volt, a pénz is egy absztrakció, egy eszköz, amely kiváltotta a cserekereskedelmet, illetve a hűbéri ajándékok és kötelességek rendszerét. Önmagában ez persze nem baj. Egy határon túl azonban a véres, izzadságos valóságtól való eltávolodás megbosszulja magát. A római jog összes cikkelye sem tudta például megakadályozni, hogy a császári trónról sokszor kicsinyes árulások és a leplezetlen, könyörtelen hatalomvágy döntsenek, nem egy esetben pszichopatákat juttatva döntési pozícióba. A mai politikai korrektség sem szünteti meg a társadalmon belüli feszültségeket, sőt, ezek időről időre egyre erősebben törnek felszínre (pl. Párizs, London...). E tétel alól pedig a pénz sem kivétel. Ma a legnagyobb jegybankok - élen most vezetőváltáson átesett amerikai FED-del - gyakorlatilag pénznyomtatással próbálják megoldani a gazdasági problémákat. Ezzel két dolgot érnek el. Az egyik, hogy becsapjuk magunkat. A másik, hogy a valódi feladatokkal nem törődik senki.
Képzeljünk el tíz közgazdászt tíz aktatáskával, amelyekben egy-egymillió dollár kapott helyet. Gazdag emberek. Ugyanez a kép hogyan néz ki egy lakatlan szigeten? Ugye mindjárt nem is olyan értékesek azok a táskák... Ezt a játékot játssza az egész emberiség is, jóval nagyobb léptékben. Miközben a talpunk alól fogynak a fosszilis erőforrások, miközben a környezetünk pusztulásának egyre durvább következményei kerülnek elő, mi csak pénzzel játszadozunk. Összeadunk, kivonunk, szorzunk és osztunk, és ha ügyesek vagyunk, akkor kijön, hogy minden rendben. Csakhogy a számok egyre kevésbé jelentenek bármit is.
Aki további szemléltetést szeretne az imént leírt absztrakciós folyamatról, az gondoljon arra, miként váltják le a készpénzt a bankszámlák és hitelkártyák! Lassan talán megszokjuk a kényelmet, hogy nem kell számolgatni az aprót fizetésnél. Cserébe az egész gazdasági és műszaki rendszernek még inkább ki leszünk szolgáltatva. Ha kell, megsarcolják a számlánkat. Ha kell, limitet vezetnek be a kártyánkra. Nem lenne módunk megakadályozni. Ha bármilyen hiba miatt nem férünk hozzá a rendszerhez, elveszítjük minden megtakarításunkat. A véghezvitt vásárlásainkat ugyanakkor "odafent" bárki megpróbálhatja kikeresni, kielemezni. Semmi nem maradhat titok.
Mindenki csak magának húzhatja meg a határt, de óva intek mindenkit attól, hogy álomvilágban éljen, mert gyakran keserű az ébredés. A hitelkártya használata talán még nem fejtett ki igazán drasztikus hatást, maga a pénz viszont életünk minden szegmensében főszerepet játszik. Jómagam igyekszem meglátni a sok szemfényvesztés mögötti igazi értékeket, a pénz pedig még az anyagi javak közé sem kerülhet be. A következő alkalommal szeretnék egy konkrétabb leírást adni a pénz működéséről. Annak fényében talán néhány mai kijelentésem is mélyebb értelmet nyer.
Mesterek kellenek
Néhány hete tervezgetem már, hogy a konkrét ipari termelésről szóló bejegyzések sorát miként fogom lezárni. Valójában nem is volt ez igazán nehéz kérdés, egy fontos nézőponttal ugyanis konkrétan még nem foglalkoztam. Mindeddig főleg azt jártam körül, hogy mi vár arra az iparra, amit mindannyian ismerünk. Azzal kapcsolatban próbáltam előrejelzéseket tenni, hogy a fosszilis energiahordozók fokozatos fogyásának fényében a futószalag melletti munkahelyekre milyen sors várhat, ide értve a szó szerinti gépsoron végzett, és a fizikailag távolabb történő, de ugyanazokhoz a folyamatokhoz fűződő tevékenységeket is. Teljesen világos, hogy a munkás, akinek a termékraktár átpakolása, vagy gyártó gépek működtetése a feladata, erős függésben áll a modern ipartól, de legalább ilyen kötöttségei vannak rengeteg másik szakmának is. A természettudósok ma szinte mindig az iparnak kutatnak, a politikusok ennek érdekében tartanak beszédeket, az újságírók erről írnak, a kereskedők ezzel üzletelnek.
Egyszer talán ez is egy külön poszt témája lehet majd: hogy miért is nevezhetjük magunkat ipari társadalomnak... A válasz pofonegyszerű, ennek ellenére a hétköznapokban vajmi keveset foglalkozunk vele. Az ipar határozza meg az életünk kereteit. Az ötnapos munkahét, a bérezés, a mesterséges személyiséggel felruházott "társaságokra" írt jogrendszer hálója, a gépek által biztosított közlekedés és háztartásvezetés mind részei a képnek. De ha teleírnék három nyomdai ívet konkrét példákkal, a teljes összefüggést akkor sem festhetném le. Egyszerűen az ipar rendszerében élünk, ahhoz igazítjuk a valóságról észlelt információk feldolgozását, a légkör összetételétől elkezdve a saját önértékelésünkkel bezárólag. Mindez persze annak köszönhető, hogy az utóbbi néhány évszázadban az ipar sikere minden más kultúrát, közösséget és filozófiát képesnek látszott elsöpörni, ezért nemzedékek alatt teljesen erre hegyeztük ki az életmódunkat. Minden hátsó szándék nélkül mondhatom, hogy bámulatos ez a fajta rugalmasság.
Már csak azért is nagyra kell becsülnöm az efféle idomulást, mert a továbbiakban is szükségünk lesz rá... Ugyanis - ahogyan arról bővebben szó volt - az ipar a nagy koncentrációjú energiaforrások kimerülésével üzemanyag nélkül marad, és így a sikere szükségszerűen kudarcba fordul majd. A kudarchoz pedig ugyebár senki sem akar majd alkalmazkodni, sőt...
Itt érkezik a képbe a következő felmerülő probléma: ha így lesz, akkor mit tegyünk? Egyáltalán mit tehetünk? Igyekeztem töredékeket mutatni erről a területről is. A magától értetődő válasz ellenére itt is gyakran futunk bele zsákutcát jelentő elképzelésekbe. Például ott van a vitathatatlan többség szemléletmódja, amely szerint az ipar majd megoldja a gondjait, ahogy eddig. Meg fogjuk találni a kiutat, szól a dogma, a végső indok pedig az, hogy "mert muszáj". Ezután szintén meg kell említeni a másik széles körben elterjedt változatot, mely szerint a gyárak természetellenes gonoszsága és embertelensége végül olyan pusztítást okoz, amely megszüntet minden emberi gondot a Földön, mellékesen magával az emberi fajjal együtt. Legutóbb azt szerettem volna megmutatni, hogy nem szükséges ezen opciók közül választani, sőt, még csak nem is kell igazodni a gondolatmenetükhöz. Mondhatunk rájuk egy-egy becsületes "nem"-et, és kereshetünk szebb, értelmesebb, bölcsebb és maradandóbb elveket magunknak.
Az ipar dicsőítése vagy sátáni színben való feltüntetése tehát a valóságban nem követelmény. Én azt gondolom, hogy a legjobb, amit tehetünk, az az, ha magára hagyjuk. Így gyakorlatilag ki tudunk maradni a két említett uralkodó ideológia csörtéiből, amelyek ma is át- meg átjárják a mindennapjainkat. Például az aktuális kormánynak minden rózsaszín, az ellenzék számára még a só is keserű. Tudjuk, hogy valamelyikük hazudik, és szívünk mélyén azt is, hogy egyik sem mond igazat... Az ember innen menekülni akar, ez a természetes és bölcs reakció.
Csak arról mondjunk hát véleményt, amiről van értelme gondolkodni, máskülönben elkerülhetetlenül csalódás lesz a vége. Végső soron ez egy totális kivonulást jelent. Feladni az egész civilizáció kézzelfogható erényeit persze a már eldöntött visszautasítás után is nehéz, de ez a mentális folyamat annak mégis alighanem a legkegyetlenebb szakasza. Szavakkal alig megfogható az eltérés aközött, hogy garantáltnak tekintjük az anyagi értékeinket vagy veszendőnek. Aki a végtelenbe vágyik, annak ezer okos érv sem állíthat valósnak tűnő korlátot, a felismerés útját sokkal inkább a makacsul ismétlődő kudarcok jelölhetik ki.
A gyakorlatban az iparból való "kivonulás" már az egyén lehetőségeire, képességeire és körülményeire van bízva. Jelenthet igazán nagy dolgot és jelenthet apróságokat is, és elsősorban nem is a méretek számítanak. Talán valaki megteszi, hogy munkáját feladva a háztartás gazdaságát vagy az organikus növénytermesztést és állattenyésztést tanulja ki. Jómagam nagyra becsülöm az ilyen elhatározást, de korántsem merném ajánlani mindenkinek, még akkor sem, ha nem egy hasonló történettel találkoztam már (akár a főszereplőkkel személyesen is). De ha valaki a saját műhelyének, üzemének nyersanyagait helyi, újrahasznosított forrásból szerzi be, az is kritikus döntés lehet a jövőre nézve. Még a puszta figyelem is sokkal több a semminél. Mikor az ember észben tartja, hogy ezt és ezt most megtehetem, de öt év múlva talán már nem.
Ilyen jellegű írások jelentek meg a blogon a közelmúltban. Mindeközben azonban maguk a konkrét termelési technikák, és persze azok elkerülhetetlen változásai kevésbé kerültek szóba. Ezzel azonban mindenképp foglalkozni kell, hiszen hiába írom le ezerszer, hogy az ipart sorsára kell hagyni, hiába írom le, hogy a termékek túlnyomó többsége felesleges vagy kiváltható. Mindenképp marad egy rész, marad néhány tárgy, eszköz vagy érték, amelyet ipari jellegű termelés nélkül nem tudunk előállítani. Egy jó fejsze acélját például alighanem magas hőfokú tűzben kell edzeni, egy hordó dongáit valószínűleg csak különleges trükkökkel lehet légmentesen összeilleszteni, nem beszélve az olyan használati tárgyakról, mint a korsók, evőeszközök, ruhák, szőnyegek, bútorok, tisztálkodó szerek és építőanyagok. A teljesség igénye nélkül.
Az ipar bukása szükségszerűen annyit jelent, hogy minderről mindannyiunknak le kell mondania és hozzá kell szoknunk a kőkorszakhoz hasonló körülményekhez? Egyáltalán nem. Rengeteg anyagi eszközt létre lehet hozni fenntartható módon egy helyi szintű gazdaságban is. A feljegyzett emberi történelem legnagyobb részében a fejszétől az építőanyagokig felsorolt termékeket mind így kezelték az őseink.
Valójában azért vártam sokat ezzel a témával, mert van hozzá egy remek hivatkozásom, amelyhez keveset tudok hozzátenni. John Michael Greer egy korábbi blogbejegyzésének fordításából bárki megtudhatja mi is volt a céhrendszer lényege. Az én egykori történelemóráimon tanáraim úgy emlékeztek meg a céhekről, mintha mesevilágról beszélnének. Együtt sajnáltuk a régieket, hogy nem tudták még, hogyan is kell hatékonyan és olcsón termelni... Pedig az a rendszer nem véletlenül működött, és nem véletlenül működött remekül. Ha egy igazi kovácsmester meglátná, milyen szerszámokkal dolgozunk manapság, szinte biztosan szánni kezdené a mai világot, mert nem tudunk értékes dolgokat előállítani. Mit sem számítana neki, hogy a selejt legalább olcsón és hatékonyan készül...
Jó szívvel ajánlom a belinkelt fordítás elolvasását. Mint cseppben a tenger, benne van minden arról, amit ez a blog mondani szeretne. Csupán annyi megjegyzést fűznék hozzá, hogy a céhek filozófiájának kérdése az évnek ebben a szakában különösen aktuális. A karácsonyi ajándékozás szokása miatt többé-kevésbé mindannyian rá vagyunk kényszerítve, hogy elgondolkozzunk azon, mi is okoz örömet igazán az életben, illetve arra is, mely tárgyak érik a legtöbbet. Nagyképűség lenne, és nem is lenne igaz, ha az ajándékok szakértőjének tartanám magam. Azzal kapcsolatban viszont aligha van kétségem, hogy szebb meglepetést okoz egy akár évtizedekig megmaradó, személyre szóló, komoly befektetett munkával megalkotott és összeállított kis csomag, mint akár a leglátványosabb és legdrágább ipari termék, amit egy pillanat alatt megvehetünk a boltban. Jobb ilyesmit adni, és jobb ilyesmit kapni. Emléket szerez, kapcsolatot teremt. Aki látja a karácsony lényegét, az tudja, hogy milyen értéke lehet egy helyi szintű gazdaságnak. Persze ez már a vallás ingoványos területére vezetne, amelyre ma nem szeretnék kitérni... Remélem, minden kedves olvasó számára örömteli volt az ünnep. Bízom benne, hogy jövőre újra találkozunk ezeken a hasábokon.
A "nem" értéke
Azt gondolná az ember, hogy nemet mondani a világon a legegyszerűbb dolog. Hiszen semmi másra nincs szükség hozzá, csak hogy tagadjunk valamit, amit más már kimondott. Csupán vissza kell utasítanunk egy felkínált ajánlatot, és helyette lustán nem csinálni semmit. Nem kerül semmibe. Ebből kifolyólag sokan megvetendő barbárságnak tartják, vagy éppen félnek tőle.
Csakhogy ez az álláspont veszedelmesen torz. A való életben minden igazi döntésnek több oldala van, az igazi döntések mögött ugyanis ambíciók, testi-lelki igények, elvek, érzelmek és jellemek húzódnak meg. Olyan nincs, hogy visszautasítunk valamit, és űr marad a helyén, e világon egyszerűen elképzelhetetlen ez a nirvánához hasonló állapot. Még alvás közben sem érhetjük el, agyunk akkor ugyanis lázasan dolgozik, amely munkából - a sokszor érthetetlen álmainkon keresztül - számos részletre emlékezhetünk is. Ami azt illeti, az egyik legpusztítóbb kór, amivel az ember megfertőződhet, a semmittevés kergetése. Aki ugyanis semmivel nem foglalkozik a körülötte lévő világból, tétlenségében végül eljut majd saját maga kíméletlen lerombolásához.
Szóval aki nemet mond, az szükségszerűen depresszióban szenved? Ellenkezőleg. Sokkal inkább az válhat önmaga árnyékává ily módon, aki igent mond a semmittevés csábítására. A "nem" egész mást jelent. Azt, hogy a saját utunkat járjuk, és azt, hogy nyitva tartjuk a szemünket és elménket. Már megint egy ellentmondás... Hiszen épp a visszautasítást szokás a gyávaság, a beszűkült gondolkodás, a babona, vagy akár az ostobaság számlájára írni! Ehh, valahogy ki kellene gabalyodnom ebből...
Vegyünk egy példát! Mondjuk egy ismerősünk azt közli velünk, hogy neki nincsen autója, és nem is akar jogosítványt szerezni. Mi lenne az első reakciónk? Jobb esetben egy kérdés: miért nem? Rosszabb esetben rögtön egy ítélet az illető értelmi képességeiről, neveltetéséről, lustaságáról, vagy arról, ami éppen az eszünkbe jut. Azt gondoljuk, hogy a gépkocsi tudatos visszautasítása egy kiváltságos kisebbség előjoga, vagy egyszerűen őrültség, hiszen a magunk életéről ismerjük használatának előnyeit és sokszor csaknem nélkülözhetetlennek tűnik.
Egyszerű mennyiségi döntésként tekintünk az egészre: egy autó több, mint nulla autó, és miért érnénk be kevesebbel? Azt nagyon is megértjük, ha valaki anyagi vagy egészségi okokból képtelen csatlakozni az autós társadalomhoz, sajnáljuk is érte. Az önkéntes kimaradást viszont egyáltalán nem akarjuk feldolgozni. Pedig mint mindennek, egy ilyen választásnak is mindig oka van, ez az ok pedig származhat szemléletbeli különbségből is. A gépkocsi nem más mint egy közlekedési eszköz a sok közül. Igaz, hogy abból egy igen elterjedt fajta, és számos kedvező paramétere van, de sok más módon is eljuthatunk A pontból B pontba. Sőt! Esetleg abba is belegondolhatunk, hogy tulajdonképpen nincs is szükségünk annyi utazásra, ami egy gépkocsi fenntartását kifizetődővé tenné. Noha ez a poszt nem közvetlenül az autó technológiájáról szól, meg kell jegyeznem, csak annak fizetődik ki, aki a következő emberi nemzedékek sorsával abszolút nem törődik... A "nem" kimondása bezár egy világot, ez igaz, de egyszersmind megnyit ezer másikat, amelyek minőségileg különbözőek. Megnyitja a világot a sétára a friss levegőn, embertársaink megfigyelésére a vonaton, lehetőséget ad, hogy a biciklizéssel tartsuk fenn a kondíciónkat. Mindezen túl pedig arra utal bennünket, hogy megismerjük a közvetlen környezetünkben elhelyezkedő boltokat, piacokat, szórakozóhelyeket, és minden mást, ami hirtelen érdekessé válik. Az autó feladásához elégséges lehet egy konkrét indok is ezek közül, de tulajdonképpen egy sem kell. Csak annyi, hogy felismerjük, létezik alternatíva.
E ponton hívnám fel a figyelmet, hogy a gépkocsi visszautasítása nem jelenti azt, hogy az adott ismerősünk valamilyen motoros banda szenvedélyes tagja lenne. Igaz, hogy a motorosok és autósok közt akadnak ellentétek az országúton, de ettől még az élet nem a "több motorkerékpár" és a "több autó" közötti lehetetlen kompromisszum kereséséről szól. Megtehetjük, hogy egyszerűen magára hagyjuk mind a kettőt, pontosan azért, amit az imént levezettem: mert van más lehetőségünk. Nevetségesnek tűnhet ez a motoros példa, de rémisztően sok hasonlóan abszurd megnyilvánulás vesz körül bennünket a mindennapokban. Kezdve ott, hogy aki utálja a kormányt, az az ellenzékre akar szavazni (és viszont), folytatva azzal, hogy akiket meg tudnak hatni a pandák képei, azok imádják a környezetvédőket, akiket pedig nem, azok megvetik. Aki elégedett az emberiség helyzetével, az a földi mennyország eljövetelét látja a jövőben, aki pedig nem, az a rohamosan közeledő apokalipszist. Rákényszerítjük saját magunkat erre a kizáró választásra, mert ez megengedi, hogy a saját zárt világunkban maradjunk, ahol ezeknek a kérdéseknek egyáltalán értelme van...
Nem, egy rendkívül beszűkült országúti szubkultúrán kívül nincs értelme lényegi különbséget tenni a motorkerékpár és az autó között. Vannak eltérések, de ezek eltörpülnek, ha a korábban említett egyéb lehetőségeinkre gondolunk... Ugyanígy nincs értelme a szavazatokért folyó - napjainkban egyre gusztustalanabb - politikai játszadozásnak, vagy éppen a mélyebb folyamatokra teljesen vak zöld mozgalomnak. A való világban mindezek alig számítanak, legjobban tesszük, ha figyelmen kívül hagyjuk őket, a technológia istenítésével és a világvége-jóslatokkal egyetemben. Ezek a viták mentális elefántcsonttornyok, amelyekből igen nehéz leszállni a földre. A kitörés útját pedig egy szó jelzi újra és újra: nem, nem és nem...
Az e blogon megjelent írások nagyobbik részében arról van szó, hogyan mondjunk nemet. Valójában folytatok egy igazán nemes - és "nem"-es - küzdelmet a bejegyzések címében előforduló tagadások ellen, mert sokszor ezek adódnak első ötletként, és lassan unalmassá válnak. Ennek ellenére legutóbb ismét egy ilyen poszt került sorra, amely ráadásul konkrétan az ipar elkerülhetetlen bukásának lefolyását szerette volna megvilágítani. Újra szembesülnöm kellett tehát a ténnyel, mennyire bonyolult dolog az elutasítást érvényre juttatni még írásban is. Egyszerűen ez még viszonylag kis dolgok esetében is egy önmagában fájdalmas fordulatot, egy csalódást jelent, valamit, amit a hétköznapi életünkben inkább kerülni szeretünk. Hát még nagy dolgok esetén... Igent mondani egészen más kihívás, csapódni valakihez vagy valamihez lehet egy pillanat műve is. De otthagyni egy élő közösséget, feladni valamit, amire korábban értékként tekintettünk... Nos, embert próbáló feladat.
Legtöbb döntését az ember tudat alatt hozza meg, a logikai érvelést utólag igazítja hozzá, ezért az igazi visszautasításhoz legtöbbször kellemetlen érzésekre, kényelmetlenségre vagy lelkiismeret-furdalásra van szükség. Ismerhetjük ezt a folyamatot a párkapcsolatainkból, a munkahelyünkről, a családi életünkből, nem hiszem, hogy sokáig kellene magyaráznom. Akinél a fenti jelek már megjelentek, az bizonyos értelemben már meghozta a döntést. Onnantól kezdve nincs szükség másra, csak egy szikrára, hogy megmutassa a külső világot. Ilyen pillanatnyi jelenésnek szántam a társadalom ünnepelt hőseinek kritikáját, kevés látványosabb kudarc akad ennél a modern nyugati világban. Kicsit olyan ez, mint Andersen ókori eredetű meséje: kell egy hang, amely elkiáltja magát, hogy a császár meztelen... A mai közlendőm egy lépéssel tovább megy: a tagadást szeretném bátorítani. Nem képzelem magam madáchi magasságokba, de ez a kis esszé is nyújthat némi illusztrációt a tételhez, hogy a tagadás szelleme képes változás előidézni. Legyünk mindannyian kétkedő Luciferek! És amiről tudjuk, hogy nem vezet sehová, azt kezeljük is a nézetünknek megfelelően! Ami nem lényeges, arra ne fordítsunk figyelmet! Ha nincs kire, akkor ne menjünk el szavazni! Ha ostobaságokat beszélnek a tévében, akkor kapcsoljuk ki! Igen, ez kevesebb erőfeszítést, kevesebb véleményt, kevesebb szavazatot, és kevesebb reklámbevételt jelent. Viszont megnyitja az utat arra, hogy olyasmivel foglalkozzunk, ami érdemes a figyelmünkre.
Az ipar alternatívái számos könyvet megtöltöttek már, és alighanem még többet fogunk ezután teleírni róluk. Két hét múlva folytatom a feltérképezésüket, ezúttal jó néhány lépéssel közelebbről.
Csakhogy ez az álláspont veszedelmesen torz. A való életben minden igazi döntésnek több oldala van, az igazi döntések mögött ugyanis ambíciók, testi-lelki igények, elvek, érzelmek és jellemek húzódnak meg. Olyan nincs, hogy visszautasítunk valamit, és űr marad a helyén, e világon egyszerűen elképzelhetetlen ez a nirvánához hasonló állapot. Még alvás közben sem érhetjük el, agyunk akkor ugyanis lázasan dolgozik, amely munkából - a sokszor érthetetlen álmainkon keresztül - számos részletre emlékezhetünk is. Ami azt illeti, az egyik legpusztítóbb kór, amivel az ember megfertőződhet, a semmittevés kergetése. Aki ugyanis semmivel nem foglalkozik a körülötte lévő világból, tétlenségében végül eljut majd saját maga kíméletlen lerombolásához.
Szóval aki nemet mond, az szükségszerűen depresszióban szenved? Ellenkezőleg. Sokkal inkább az válhat önmaga árnyékává ily módon, aki igent mond a semmittevés csábítására. A "nem" egész mást jelent. Azt, hogy a saját utunkat járjuk, és azt, hogy nyitva tartjuk a szemünket és elménket. Már megint egy ellentmondás... Hiszen épp a visszautasítást szokás a gyávaság, a beszűkült gondolkodás, a babona, vagy akár az ostobaság számlájára írni! Ehh, valahogy ki kellene gabalyodnom ebből...
Vegyünk egy példát! Mondjuk egy ismerősünk azt közli velünk, hogy neki nincsen autója, és nem is akar jogosítványt szerezni. Mi lenne az első reakciónk? Jobb esetben egy kérdés: miért nem? Rosszabb esetben rögtön egy ítélet az illető értelmi képességeiről, neveltetéséről, lustaságáról, vagy arról, ami éppen az eszünkbe jut. Azt gondoljuk, hogy a gépkocsi tudatos visszautasítása egy kiváltságos kisebbség előjoga, vagy egyszerűen őrültség, hiszen a magunk életéről ismerjük használatának előnyeit és sokszor csaknem nélkülözhetetlennek tűnik.
Egyszerű mennyiségi döntésként tekintünk az egészre: egy autó több, mint nulla autó, és miért érnénk be kevesebbel? Azt nagyon is megértjük, ha valaki anyagi vagy egészségi okokból képtelen csatlakozni az autós társadalomhoz, sajnáljuk is érte. Az önkéntes kimaradást viszont egyáltalán nem akarjuk feldolgozni. Pedig mint mindennek, egy ilyen választásnak is mindig oka van, ez az ok pedig származhat szemléletbeli különbségből is. A gépkocsi nem más mint egy közlekedési eszköz a sok közül. Igaz, hogy abból egy igen elterjedt fajta, és számos kedvező paramétere van, de sok más módon is eljuthatunk A pontból B pontba. Sőt! Esetleg abba is belegondolhatunk, hogy tulajdonképpen nincs is szükségünk annyi utazásra, ami egy gépkocsi fenntartását kifizetődővé tenné. Noha ez a poszt nem közvetlenül az autó technológiájáról szól, meg kell jegyeznem, csak annak fizetődik ki, aki a következő emberi nemzedékek sorsával abszolút nem törődik... A "nem" kimondása bezár egy világot, ez igaz, de egyszersmind megnyit ezer másikat, amelyek minőségileg különbözőek. Megnyitja a világot a sétára a friss levegőn, embertársaink megfigyelésére a vonaton, lehetőséget ad, hogy a biciklizéssel tartsuk fenn a kondíciónkat. Mindezen túl pedig arra utal bennünket, hogy megismerjük a közvetlen környezetünkben elhelyezkedő boltokat, piacokat, szórakozóhelyeket, és minden mást, ami hirtelen érdekessé válik. Az autó feladásához elégséges lehet egy konkrét indok is ezek közül, de tulajdonképpen egy sem kell. Csak annyi, hogy felismerjük, létezik alternatíva.
E ponton hívnám fel a figyelmet, hogy a gépkocsi visszautasítása nem jelenti azt, hogy az adott ismerősünk valamilyen motoros banda szenvedélyes tagja lenne. Igaz, hogy a motorosok és autósok közt akadnak ellentétek az országúton, de ettől még az élet nem a "több motorkerékpár" és a "több autó" közötti lehetetlen kompromisszum kereséséről szól. Megtehetjük, hogy egyszerűen magára hagyjuk mind a kettőt, pontosan azért, amit az imént levezettem: mert van más lehetőségünk. Nevetségesnek tűnhet ez a motoros példa, de rémisztően sok hasonlóan abszurd megnyilvánulás vesz körül bennünket a mindennapokban. Kezdve ott, hogy aki utálja a kormányt, az az ellenzékre akar szavazni (és viszont), folytatva azzal, hogy akiket meg tudnak hatni a pandák képei, azok imádják a környezetvédőket, akiket pedig nem, azok megvetik. Aki elégedett az emberiség helyzetével, az a földi mennyország eljövetelét látja a jövőben, aki pedig nem, az a rohamosan közeledő apokalipszist. Rákényszerítjük saját magunkat erre a kizáró választásra, mert ez megengedi, hogy a saját zárt világunkban maradjunk, ahol ezeknek a kérdéseknek egyáltalán értelme van...
Nem, egy rendkívül beszűkült országúti szubkultúrán kívül nincs értelme lényegi különbséget tenni a motorkerékpár és az autó között. Vannak eltérések, de ezek eltörpülnek, ha a korábban említett egyéb lehetőségeinkre gondolunk... Ugyanígy nincs értelme a szavazatokért folyó - napjainkban egyre gusztustalanabb - politikai játszadozásnak, vagy éppen a mélyebb folyamatokra teljesen vak zöld mozgalomnak. A való világban mindezek alig számítanak, legjobban tesszük, ha figyelmen kívül hagyjuk őket, a technológia istenítésével és a világvége-jóslatokkal egyetemben. Ezek a viták mentális elefántcsonttornyok, amelyekből igen nehéz leszállni a földre. A kitörés útját pedig egy szó jelzi újra és újra: nem, nem és nem...
Az e blogon megjelent írások nagyobbik részében arról van szó, hogyan mondjunk nemet. Valójában folytatok egy igazán nemes - és "nem"-es - küzdelmet a bejegyzések címében előforduló tagadások ellen, mert sokszor ezek adódnak első ötletként, és lassan unalmassá válnak. Ennek ellenére legutóbb ismét egy ilyen poszt került sorra, amely ráadásul konkrétan az ipar elkerülhetetlen bukásának lefolyását szerette volna megvilágítani. Újra szembesülnöm kellett tehát a ténnyel, mennyire bonyolult dolog az elutasítást érvényre juttatni még írásban is. Egyszerűen ez még viszonylag kis dolgok esetében is egy önmagában fájdalmas fordulatot, egy csalódást jelent, valamit, amit a hétköznapi életünkben inkább kerülni szeretünk. Hát még nagy dolgok esetén... Igent mondani egészen más kihívás, csapódni valakihez vagy valamihez lehet egy pillanat műve is. De otthagyni egy élő közösséget, feladni valamit, amire korábban értékként tekintettünk... Nos, embert próbáló feladat.
Legtöbb döntését az ember tudat alatt hozza meg, a logikai érvelést utólag igazítja hozzá, ezért az igazi visszautasításhoz legtöbbször kellemetlen érzésekre, kényelmetlenségre vagy lelkiismeret-furdalásra van szükség. Ismerhetjük ezt a folyamatot a párkapcsolatainkból, a munkahelyünkről, a családi életünkből, nem hiszem, hogy sokáig kellene magyaráznom. Akinél a fenti jelek már megjelentek, az bizonyos értelemben már meghozta a döntést. Onnantól kezdve nincs szükség másra, csak egy szikrára, hogy megmutassa a külső világot. Ilyen pillanatnyi jelenésnek szántam a társadalom ünnepelt hőseinek kritikáját, kevés látványosabb kudarc akad ennél a modern nyugati világban. Kicsit olyan ez, mint Andersen ókori eredetű meséje: kell egy hang, amely elkiáltja magát, hogy a császár meztelen... A mai közlendőm egy lépéssel tovább megy: a tagadást szeretném bátorítani. Nem képzelem magam madáchi magasságokba, de ez a kis esszé is nyújthat némi illusztrációt a tételhez, hogy a tagadás szelleme képes változás előidézni. Legyünk mindannyian kétkedő Luciferek! És amiről tudjuk, hogy nem vezet sehová, azt kezeljük is a nézetünknek megfelelően! Ami nem lényeges, arra ne fordítsunk figyelmet! Ha nincs kire, akkor ne menjünk el szavazni! Ha ostobaságokat beszélnek a tévében, akkor kapcsoljuk ki! Igen, ez kevesebb erőfeszítést, kevesebb véleményt, kevesebb szavazatot, és kevesebb reklámbevételt jelent. Viszont megnyitja az utat arra, hogy olyasmivel foglalkozzunk, ami érdemes a figyelmünkre.
Az ipar alternatívái számos könyvet megtöltöttek már, és alighanem még többet fogunk ezután teleírni róluk. Két hét múlva folytatom a feltérképezésüket, ezúttal jó néhány lépéssel közelebbről.
Hősök nélkül
Az elmúlt hetekben megpróbáltam társadalmunk alapjának, a modern iparnak a jövőjét kifürkészni. Nem könnyű vállalkozás ez, és nem csupán azért, mert általában is kemény kihívás előrejelzéseket hirdetni (bár persze ez is igaz). Legalább ennyire zavaró volt számomra a tény, hogy ez pontosan egy olyan téma, amelyhez semmiféle vigaszt vagy pozitív ellenpontot sem tudok felidézni.
A civilizációs hanyatlással kapcsolatban bizonyos értelemben szinte mindenre van gyógyír, mert az emberi igényeket drasztikusan eltérő körülmények között is ki lehet elégíteni. A legtöbb félelmünk gyakorlatilag önként vállalt dolog, amelyektől némi erőfeszítéssel meg tudunk szabadulni. Rettegünk a közösségek közti gyűlölettől, az anyagi szegénységtől, az önkényuralomtól, de ezek az érzések jelentős részben saját felépített környezetünkből fakadnak. Egy sincs köztük, ami abszolút a gonoszság megtestesítője lenne, egyik sem egyértelmű a szenvedéssel. Még a látszólag legdurvább példáról, a halálról sem lehet kijelenteni, hogy az állandó fenyegetése (amely valószínűleg ismét hétköznapjaink része lesz) egyértelműen kárunkra válik.
Ezt természetesen az ipar visszaszorulásáról sem állíthatom. Azt is ott lehet ugyanis hagyni, és kevés kétségem van, hogy egyre többen hagyják majd ott. Aki azonban marad... Annak olyan depresszív világban kell élnie és dolgoznia, amelyet őszintén nem kívánok senkinek. Ebben a világban nem lesz egy enyhítő pillanat, nem lesz egy szemvillanásnyi egyensúly. Minden filozofálgatás és az összes kerülőút leírása sem vonja kétségbe az alaptételt, hogy aki a mai értékrendjét, életmódját és körülményeit nem hajlandó újragondolni, arra valószínűleg borzasztó idők jönnek. A pusztítást megakadályozni sok esetben nem tudjuk, azt viszont megtehetjük, hogy felkészülünk rá. Bármennyire is igyekszik azonban az ember a helyes útra koncentrálni, az mindig tiszta kell maradjon, hogy mi menthetetlen. Az ipar az. Értelmes léptékben vizsgálódva csak keserű csalódásokat tartogat.
Persze mindez nem jelenti azt, hogy holnap vége minden gyárban a termelésnek, előnyös és hátrányos következményeivel együtt. Csupán azt, hogy a kellemetlen vonások lassacskán durva túlsúlyba kerülnek. A pillanat alatt történő összeomlást legalább olyan nehéz elutasítani, mint jelenlegi életünk gátlástalan kivetítését a jövőbe. Egy a bloghoz érkezett hozzászólás hasonlatával élve úgy viselkedünk, mint az életunt arisztokraták, akik egy inassal és három üveg töménnyel belevetik magukat az éjszakába. Nem, nekik sincs olyan szerencséjük, hogy ne érkezzen meg rájuk a másnap...
Ez az igazán kegyetlen, sőt könyörtelen mindabban, amiről ez a blog szól: hogy bizonyos sikerekről, bizonyos örömökről előre be kell látnunk, hogy kudarcba fognak fulladni. Hogy aki igazán bölcs akar lenni, annak rengeteg dologból a saját és környezete épsége miatt ki kell maradnia. Néhány példa is eszembe ötlik.... Aki fel tudja mérni világunk helyzetét, az például nem teheti meg, hogy külföldi nyaralásokkal frissítse fel a hétköznapokban elfáradt tagjait. Nem teheti meg, hogy egy előnyösebb állás miatt másik városba költözik. Nem teheti meg, hogy valamit csak azért megvegyen a boltban, mert hirtelen szeszély támad rá. Mindez a mai világban nagyon is az élet része, és hozzá vagyunk szokva, ahogy az autókhoz, a feszültség alatt levő konnektorokhoz, a közbiztonsághoz, és ki tudná felsorolni mi mindenhez, ami nagyon is múlandó. Egyes helyzetekben akár kínzással érhet fel nemet mondani rájuk.
És hogy miért is van szükség erre az önmegtartóztatásra? Mert a jövőben is születnek majd elmés találmányok, zseniális gépek és ellenállhatatlan szolgáltatások, amelyek reményt keltenek, az évek múltával azonban csődöt mondanak... Nincs pusztítóbb vívódás, mint újra és újra bizakodni és csalódni, bizakodni és csalódni. Ezt az utat fogja járni a többség, a lemorzsolódás folyamatából mégis jobban tesszük, ha kimaradunk. Hogyan tudjuk követni a változásokat, az arányok eltolódását? Van néhány módszer, ami talán érdemes az említésre, egyet fel is vázolok.
Az elmúlt két-három évszázadban számos feltaláló, felfedező és tudós járt pórul a kutatás fáradalmai közt. James Cook kapitányt például Hawaii-on megölték az őslakosok, Nikola Tesla nyomorban és elhagyatva pusztult el, Marie Curie pedig egyike volt a radioaktivitás első ismert áldozatainak. Így vagy úgy, de mindnyájan az ipar érdekeit szolgálták, ők azon hősök csoportjába tartoznak, akikre manapság szívesen emlékezünk. Természetesen rengeteg olyan sikeres embert fel lehetne sorolni, akik nem tragikus véget értek, de a kivételekre vagyunk fogékonyak, nem az általánosságokra. És vajon van-e bárki, aki szerint Cook életműve, Tesla találmányai és Curie hagyatéka nem érték meg meg az áldozatukat? Akkorát lendítettek a haladás kerekén, hogy az saját magukat is bedarálta. Felemelő számunkra e gondolat.
Ez a néhány nemzedéknyi időszak rászoktatta a nyugati embert, hogy minden kudarc így néz ki. Hogy az ipar előretörését csupán ideiglenesen lehet megakasztani, mert az ereje ellenállhatatlan. Egyetlen alternatívaként - saját vélt nagyságunktól eltelve - legtöbben azt tudjuk csak elképzelni, hogy elpusztítunk mindent magunk körül egy megsemmisítő kataklizma keretében. Meg kell barátkoznunk azzal, hogy az ipar számára a kudarc most már sokkal természetesebb a sikernél, ezt pedig könnyen lehet, hogy ismét a kivételek fogják leginkább elősegíteni. Az olyan sikertörténetek, mint például a NASA Holdra szállásai, amelyek önmagukban nagyszerűek, de a való világban minimális hasznuk van (ha egyáltalán van). Vagy hazánk uniós csatlakozása, melyből pénzügyileg talán pozitívan jövünk ki, általában véve viszont semmilyen gondunkon nem segített, és még újabbakat tett hozzájuk. E folyamatoknak is megvannak a maguk hősei, de a melldöngetésükön tisztelet helyett józan ésszel sokkal inkább nevetnünk kellene. Ha valaki a hanyatlásról beszél, e hősöket fogják felhozni neki. A legújabb okostelefon tervezőjét, az egyre értelmetlenebb törvények megalkotóit és társaikat. Ha így lesz, hasonlítsuk össze őket Cook-kal, Teslával és Curie-vel! Nem csupán azt fogjuk meglátni, hogy az új korban elenyészően ritkák az említett mártíromságok, hanem azt is, hogy hosszabb távon melyik teljesítmény vezet valahová, és melyik nem.
Karl Marx mondta egyszer - és ebben az egyben legalábbis alighanem igaza volt -, hogy a történelemben minden dolog kétszer esik meg: egyszer mint tragédia, és egyszer mint bohózat. Igen, korunk ünnepelt hősei gyakran nevetséges pojácák. Az események, melyekre epedve várunk - legyen az az olimpia, egy könyv kiadása vagy az országgyűlési választások - túlnyomó részben inkább hasonlítanak kabaréra, mint bármilyen értékes folyamatra. A híradót nézve az ember nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen. Elképesztően abszurd kijelentések bűvkörében élünk mindannyian. A sors úgy hozta, hogy az igazi hősöket saját életünkben kell megtalálnunk, saját magunknak kell a hiányukat kipótolni, méghozzá úgy, ahogy azt Cook, Tesla és Curie tette: a kor igazi kihívásaihoz igazodva...
Az egyik leggyakrabban emlegetett ókori görög mítosz Pandóra szelencéjének története. Amikor a lány kiengedte a dobozból az emberre leselkedő összes betegséget, fájdalmat és sorscsapást, akkor kiengedte mellé a reményt is. Manapság ezt vigaszként, könyörületként szokás értelmezni. Amikor azonban a történet még élt és szájról szájra járt, akkor egész más világot élt az emberiség. Akkoriban a görög lakosság a mükénéi civilizáció hanyatlásának kínjait nyögte, és teljesen máshogy viszonyult az anyagi világhoz, mint a mi magabiztos korunk. Számukra pontosan a remény volt a legkeserűbb csapás, leggyűlöletesebb minden ember ellen elkövetett merénylet közül. Tudták ugyanis, hogy a csalódás elkerülhetetlen. Az ipari világra, és azon belül az iparra különösen hasonló időszak vár. Nem érdemes tehát felülni semmilyen önjelölt megváltónak, még akkor sem, ha rövid távon tényleg sikerrel kecsegtet.
A civilizációs hanyatlással kapcsolatban bizonyos értelemben szinte mindenre van gyógyír, mert az emberi igényeket drasztikusan eltérő körülmények között is ki lehet elégíteni. A legtöbb félelmünk gyakorlatilag önként vállalt dolog, amelyektől némi erőfeszítéssel meg tudunk szabadulni. Rettegünk a közösségek közti gyűlölettől, az anyagi szegénységtől, az önkényuralomtól, de ezek az érzések jelentős részben saját felépített környezetünkből fakadnak. Egy sincs köztük, ami abszolút a gonoszság megtestesítője lenne, egyik sem egyértelmű a szenvedéssel. Még a látszólag legdurvább példáról, a halálról sem lehet kijelenteni, hogy az állandó fenyegetése (amely valószínűleg ismét hétköznapjaink része lesz) egyértelműen kárunkra válik.
Ezt természetesen az ipar visszaszorulásáról sem állíthatom. Azt is ott lehet ugyanis hagyni, és kevés kétségem van, hogy egyre többen hagyják majd ott. Aki azonban marad... Annak olyan depresszív világban kell élnie és dolgoznia, amelyet őszintén nem kívánok senkinek. Ebben a világban nem lesz egy enyhítő pillanat, nem lesz egy szemvillanásnyi egyensúly. Minden filozofálgatás és az összes kerülőút leírása sem vonja kétségbe az alaptételt, hogy aki a mai értékrendjét, életmódját és körülményeit nem hajlandó újragondolni, arra valószínűleg borzasztó idők jönnek. A pusztítást megakadályozni sok esetben nem tudjuk, azt viszont megtehetjük, hogy felkészülünk rá. Bármennyire is igyekszik azonban az ember a helyes útra koncentrálni, az mindig tiszta kell maradjon, hogy mi menthetetlen. Az ipar az. Értelmes léptékben vizsgálódva csak keserű csalódásokat tartogat.
Persze mindez nem jelenti azt, hogy holnap vége minden gyárban a termelésnek, előnyös és hátrányos következményeivel együtt. Csupán azt, hogy a kellemetlen vonások lassacskán durva túlsúlyba kerülnek. A pillanat alatt történő összeomlást legalább olyan nehéz elutasítani, mint jelenlegi életünk gátlástalan kivetítését a jövőbe. Egy a bloghoz érkezett hozzászólás hasonlatával élve úgy viselkedünk, mint az életunt arisztokraták, akik egy inassal és három üveg töménnyel belevetik magukat az éjszakába. Nem, nekik sincs olyan szerencséjük, hogy ne érkezzen meg rájuk a másnap...
Ez az igazán kegyetlen, sőt könyörtelen mindabban, amiről ez a blog szól: hogy bizonyos sikerekről, bizonyos örömökről előre be kell látnunk, hogy kudarcba fognak fulladni. Hogy aki igazán bölcs akar lenni, annak rengeteg dologból a saját és környezete épsége miatt ki kell maradnia. Néhány példa is eszembe ötlik.... Aki fel tudja mérni világunk helyzetét, az például nem teheti meg, hogy külföldi nyaralásokkal frissítse fel a hétköznapokban elfáradt tagjait. Nem teheti meg, hogy egy előnyösebb állás miatt másik városba költözik. Nem teheti meg, hogy valamit csak azért megvegyen a boltban, mert hirtelen szeszély támad rá. Mindez a mai világban nagyon is az élet része, és hozzá vagyunk szokva, ahogy az autókhoz, a feszültség alatt levő konnektorokhoz, a közbiztonsághoz, és ki tudná felsorolni mi mindenhez, ami nagyon is múlandó. Egyes helyzetekben akár kínzással érhet fel nemet mondani rájuk.
És hogy miért is van szükség erre az önmegtartóztatásra? Mert a jövőben is születnek majd elmés találmányok, zseniális gépek és ellenállhatatlan szolgáltatások, amelyek reményt keltenek, az évek múltával azonban csődöt mondanak... Nincs pusztítóbb vívódás, mint újra és újra bizakodni és csalódni, bizakodni és csalódni. Ezt az utat fogja járni a többség, a lemorzsolódás folyamatából mégis jobban tesszük, ha kimaradunk. Hogyan tudjuk követni a változásokat, az arányok eltolódását? Van néhány módszer, ami talán érdemes az említésre, egyet fel is vázolok.
Az elmúlt két-három évszázadban számos feltaláló, felfedező és tudós járt pórul a kutatás fáradalmai közt. James Cook kapitányt például Hawaii-on megölték az őslakosok, Nikola Tesla nyomorban és elhagyatva pusztult el, Marie Curie pedig egyike volt a radioaktivitás első ismert áldozatainak. Így vagy úgy, de mindnyájan az ipar érdekeit szolgálták, ők azon hősök csoportjába tartoznak, akikre manapság szívesen emlékezünk. Természetesen rengeteg olyan sikeres embert fel lehetne sorolni, akik nem tragikus véget értek, de a kivételekre vagyunk fogékonyak, nem az általánosságokra. És vajon van-e bárki, aki szerint Cook életműve, Tesla találmányai és Curie hagyatéka nem érték meg meg az áldozatukat? Akkorát lendítettek a haladás kerekén, hogy az saját magukat is bedarálta. Felemelő számunkra e gondolat.
Ez a néhány nemzedéknyi időszak rászoktatta a nyugati embert, hogy minden kudarc így néz ki. Hogy az ipar előretörését csupán ideiglenesen lehet megakasztani, mert az ereje ellenállhatatlan. Egyetlen alternatívaként - saját vélt nagyságunktól eltelve - legtöbben azt tudjuk csak elképzelni, hogy elpusztítunk mindent magunk körül egy megsemmisítő kataklizma keretében. Meg kell barátkoznunk azzal, hogy az ipar számára a kudarc most már sokkal természetesebb a sikernél, ezt pedig könnyen lehet, hogy ismét a kivételek fogják leginkább elősegíteni. Az olyan sikertörténetek, mint például a NASA Holdra szállásai, amelyek önmagukban nagyszerűek, de a való világban minimális hasznuk van (ha egyáltalán van). Vagy hazánk uniós csatlakozása, melyből pénzügyileg talán pozitívan jövünk ki, általában véve viszont semmilyen gondunkon nem segített, és még újabbakat tett hozzájuk. E folyamatoknak is megvannak a maguk hősei, de a melldöngetésükön tisztelet helyett józan ésszel sokkal inkább nevetnünk kellene. Ha valaki a hanyatlásról beszél, e hősöket fogják felhozni neki. A legújabb okostelefon tervezőjét, az egyre értelmetlenebb törvények megalkotóit és társaikat. Ha így lesz, hasonlítsuk össze őket Cook-kal, Teslával és Curie-vel! Nem csupán azt fogjuk meglátni, hogy az új korban elenyészően ritkák az említett mártíromságok, hanem azt is, hogy hosszabb távon melyik teljesítmény vezet valahová, és melyik nem.
Karl Marx mondta egyszer - és ebben az egyben legalábbis alighanem igaza volt -, hogy a történelemben minden dolog kétszer esik meg: egyszer mint tragédia, és egyszer mint bohózat. Igen, korunk ünnepelt hősei gyakran nevetséges pojácák. Az események, melyekre epedve várunk - legyen az az olimpia, egy könyv kiadása vagy az országgyűlési választások - túlnyomó részben inkább hasonlítanak kabaréra, mint bármilyen értékes folyamatra. A híradót nézve az ember nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen. Elképesztően abszurd kijelentések bűvkörében élünk mindannyian. A sors úgy hozta, hogy az igazi hősöket saját életünkben kell megtalálnunk, saját magunknak kell a hiányukat kipótolni, méghozzá úgy, ahogy azt Cook, Tesla és Curie tette: a kor igazi kihívásaihoz igazodva...
Az egyik leggyakrabban emlegetett ókori görög mítosz Pandóra szelencéjének története. Amikor a lány kiengedte a dobozból az emberre leselkedő összes betegséget, fájdalmat és sorscsapást, akkor kiengedte mellé a reményt is. Manapság ezt vigaszként, könyörületként szokás értelmezni. Amikor azonban a történet még élt és szájról szájra járt, akkor egész más világot élt az emberiség. Akkoriban a görög lakosság a mükénéi civilizáció hanyatlásának kínjait nyögte, és teljesen máshogy viszonyult az anyagi világhoz, mint a mi magabiztos korunk. Számukra pontosan a remény volt a legkeserűbb csapás, leggyűlöletesebb minden ember ellen elkövetett merénylet közül. Tudták ugyanis, hogy a csalódás elkerülhetetlen. Az ipari világra, és azon belül az iparra különösen hasonló időszak vár. Nem érdemes tehát felülni semmilyen önjelölt megváltónak, még akkor sem, ha rövid távon tényleg sikerrel kecsegtet.
Eldobált kincsek
Az ipar két héttel ezelőtt leírt hanyatlásának folyamatát nagyon könnyű elképzelni. Nincs hozzá másra szükség, mint hogy egy kicsit szétnézzünk magunk körül. Éreztük már úgy, hogy ugyanazért a termékért, ugyanazért az élményért vagy életszínvonalért egyre többet kell dolgoznunk? Éreztük már úgy, hogy a ruha vagy a bútor, amit ma megvásárolunk a boltban, az rosszabb minőségű, mint amit tavaly vettünk ugyanott? Volt már olyan alkalom, hogy feltűnt, a péksütemények egyre kisebbek, és a csokiszeletek csomagolásában egyre több a levegő? Mindenki csak saját maga adhatja meg a választ, de kétlem, hogy bármelyik megfigyelésem egyedi lenne...
Talán arról van szó, hogy nem tudjuk, hogy kell nagyszerű minőségű, tartós és egészséges dolgokat készíteni? Aligha. Nagyon is képesek vagyunk erre, ezért fáj észlelni a változást. A képesség azonban nem elég. Még azt sem mondhatom, hogy az akarat hiányozna, mert az igazi kakaós csigáért, igazi íróasztalért és igazi munkahelyért pillanatokon belül nagyon sokan jelentkeznének. Meg tudjuk tenni, és meg is akarjuk tenni, akkor mégis mi lehet a probléma? Sokan ebből egyenesen azt a következtetést vonnák le, hogy a tapasztalataink csalnak meg bennünket, és valójában a panaszkodással csak a kákán keresünk csomót. Hiszen ez a kor a legjobb mind közül, és így minden amit létrehozunk, csak a lehető legjobb lehet.
Ezen a ponton lép be a képbe a szokásos, visszatérő mondókám. Az ipari termelés ugyanis az emberi képességektől és akarattól függetlenül jelenlévő korlátoknak van alárendelve. Nem csupán szándék kell és szakértelem, hanem nyersanyagok, gyártófelszerelés és fizetett munkaerő is. Sőt, szükség van magára a gyártó telephelyre, fűtésre, világításra, munkavédelemre. Szükség van arra a biztonságra, amit az állami szervezetek az adókért cserébe nyújtanak. E dolgok egyike sincs ingyen, az árukat pedig valamilyen módon ki kell fizetni. Egy hanyatló világban ráadásul mindez egyre drágább és drágább lesz... Lehet fizetni pénzzel, de így a költségek közvetlenül a a termékek árában jelennek majd meg. A vevőink így nem fogják tudni kifizetni őket, mert ők is ugyanolyan kritikus helyzetben vannak, mint a gyár. Mi fog tehát történni? Az, hogy ugyanazon az áron egyre silányabb árut bocsájtunk majd ki. Az emberek többsége ezt sokkal lassabban veszi észre, de egy idő után végül már ez sem segít, és le kell húzni a rolót.
A felrajzolt mintát valószínűleg ezerszer is megfigyelhetjük majd a következő évtizedekben. Mindaddig nincs belőle igazi kiút, amíg az erőforrásválság alapvető okait társadalmi szinten fel nem tárjuk. Senki ne tartsa vissza a lélegzetét, ez az időtartam emberöltőkben lesz mérhető...
A válságok természetesen lehetőségeket is nyitnak, régi közhely ez pénzügyi körökben. Általában azt a mérsékelten dicsőséges folyamatot érthetjük ez alatt, ahogyan egyes szereplők mások hátrahagyott hulladékát, becsődölt cégek raktárkészletét, szervezeti egységeket, és még ki tudja mi minden mást szinte ingyen megkaparintanak és újrahasznosítanak. Ha más nem jut eszünkbe, gondoljunk a magyar privatizációs hullámokra! Bár a dolog nem melengeti a szívet, mégis teljesen indokolt és természetes. Ahogy a modern ipar visszaszorul, szinte folyamatosan elképesztő mennyiségű lekötött erőforrás szabadul fel.
Gondoljunk csak az iménti történetre! A gyárunk megszűnésével lehet hogy igen komoly mennyiségű pénz semmisül meg. Ez kétségtelen. A pénz azonban önmagában semmi, csupán egy mérőeszköz, ami a viszonyítást segíti. Annyi a szerepe, hogy rajta keresztül nyilvánvalóvá válik a termelésünk értelmetlensége. A csőd azt jelenti, hogy az erőforrásaink - a tőlünk függőek és és tőlünk függetlenek együtt - nem elegendőek a az adott feladat elvégzéséhez.Nem jelenti viszont azt, hogy egyáltalán nincsenek erőforrásaink, nem jelenti azt, hogy azok örökre elvesztek számunkra. Ez az a gondolat, amit a világvége-jövendölések terjesztői rémülten visszautasítanak, mikor egy-egy pénzügyi válság vagy háború hatását elemzik.Vannak igen gyors folyamatok, történtek már szinte pillanatszerű társadalmi összeomlások, de ezeket minden esetben valamilyen legalábbis részleges kilábalás követte. Csupán saját önhittségünk és cselekvésre való képtelenségünk mondatja velünk, hogy egy hatalmas kataklizma az egyetlen kiút a jelenlegi helyzetből. Az élő természetben kevés lénynek, kevés közösségnek adatik meg, hogy tragikus dicsfényben fürödve pusztuljon el. A nyomorult nyöszörgéssel kísért haláltusa ezerszer gyakoribb. Ha tévesen azt gondoljuk, mi nem vagyunk e természet részei, az az esélyeket egyáltalán nem változtatja meg.
A példánkra visszatérve, a gyárban lekötött tőke nem semmisül meg egy pillanat alatt. A raktárkészlet ott lesz a csőd másnapján is, a beszállítók ugyanúgy eladásra kínálják majd az áruikat. Másnap is meglesz a telephely, a gépi felszerelés és a munkaerő is (kivéve persze aki rögtön kútba ugrik, de erről szerencsére inkább beszélni szokás mint megtenni). Az állami "gondoskodás" sem válik semmivé. Persze azt tudni fogjuk, hogy az eredeti terméket, mondjuk egy adott gyógyszert ez a gyár már nem fogja kibocsátani soha többé. Azt azonban nem írja elő semmi, hogy mindezt a felszabadult tőkét ne lehetne felhasználni valami másra.
A jelenséget, amiről beszélek, újrahasznosításnak vagy visszaforgatásnak szokás nevezni (angolul recycling), de ugyanúgy lehetne hívni értékmentésnek, erőforrás-kinyerésnek vagy guberálásnak is. Teljesen mindegy azonban, hogy mi a neve, válságos időkben mindenképp kulcsfontosságú ez a tevékenység. A magyar privatizáció során rengetegen a szétbomló szocialista közvagyon romjaiból vonták ki a használható elemeket, a személyes krízist átélő, hajlékukat vesztett embertársaink pedig gyakran a konténerekbe vetett hulladékban találnak élelmet a mindennapos túléléshez. Bármelyikük gondolhatja, hogy az összehasonlítás sértő, valójában azonban ugyanarról van szó mindkét esetben. Egy-egy összeomlás nem végez a világgal, az túlságosan kényelmes, túlságosan hollywood-i lenne. Mindig van másnap, és ezt a másnapot az tudja elviselni, aki alkalmazkodik hozzá. Nem olyan nehéz felvenni egy szerszámot, amit más eldobott, nem olyan nehéz alkatrészek után kutatva szétszedni egy régi gépet, nem olyan nehéz üresen álló épületekbe költözni. Az ipar hanyatlása hullámokban, hihetetlen mennyiségben generálja az ezekhez hasonló lehetőségeket a rászorulóknak. És lesznek rászorulók, bőven...
Nem szeretnék az olcsó tőzsdei pojácák szintjére süllyedni azzal, hogy a hanyatlást mint meggazdagodási esélyt írom le. Ez hazugság lenne, mindannyiunkra nehezen elviselhető évek várnak. A problémák azonban várhatóan nem egyenletesen terülnek majd el, sokkal inkább egy-egy társadalmi konfliktusra vagy földrajzi helyre fognak koncentrálódni. Megtehetjük, hogy nem veszünk részt ezekben a játszmákban, megpróbálhatunk kimaradni az áldozatok első vonalából. Ehhez azonban többek között nélkülözhetetlen, hogy az újrahasznosítás folyamatát központi szerepbe helyezzük. Ez kezdődhet azzal, hogy használt autót vásárolunk, kezdődhet azzal, hogy ácsolunk egy kis komposztálót a kertünkbe, vagy akár azzal, hogy a gyermekünk ruháit eltesszük a rokonságban születő csemetének, a jövőben születendő unokánknak. Minden, amit eldobunk, valaki más számára kinccsé változhat. Úgy kell a szemétkosárra nézni, hogy kincsek ne kerüljenek bele. Amit úgy veszünk meg, hogy kukába való, arra pedig egyáltalán nincs mentség... Ha pedig azt látjuk, hogy más pazarol, nyugodtan vegyük fel a kesztyűt és kaparintsuk meg a parlagon hagyott értékeket.
Az utóbbi két évszázadban szinte minden nyersanyagot kitermeltünk a földből, ami könnyen hozzáférhető volt. Néhány generáció múlva alighanem ebből a felhalmozott készletből élnek majd az utódaink. Például - tényleg csak szemezgetek - a villamosenergia-hálózat egyes részei valószínűleg évtizedeken belül működésképtelenné válnak, ez pedig annyi rezet, alumíniumot és egyéb fémet szabadít fel, amennyit el sem tudunk képzelni. De hasonló a helyzet a különböző építőanyagokkal is, csak nézzünk körül Detroit tízezernél is több elhagyott házában. Nem állhatnak örökké parlagon, üresen. Az ipari társadalom - ahogy az egy igazi pionír létformához illik - végül felfalja saját részegységeit, felemészti önmagát is. Amikor felismerhetetlenné torzul, akkorra már a maiak közül nem lesz ott senki, hogy felidézze az eredeti állapotát. Ebből is látszik, hogy nincs egy konkrét időpont, mikor azt mondhatjuk, vége a modern világnak. A változások sodrában magunk sem vesszük észre, és ebben a visszaforgatásnak elévülhetetlen szerepe van.
Talán arról van szó, hogy nem tudjuk, hogy kell nagyszerű minőségű, tartós és egészséges dolgokat készíteni? Aligha. Nagyon is képesek vagyunk erre, ezért fáj észlelni a változást. A képesség azonban nem elég. Még azt sem mondhatom, hogy az akarat hiányozna, mert az igazi kakaós csigáért, igazi íróasztalért és igazi munkahelyért pillanatokon belül nagyon sokan jelentkeznének. Meg tudjuk tenni, és meg is akarjuk tenni, akkor mégis mi lehet a probléma? Sokan ebből egyenesen azt a következtetést vonnák le, hogy a tapasztalataink csalnak meg bennünket, és valójában a panaszkodással csak a kákán keresünk csomót. Hiszen ez a kor a legjobb mind közül, és így minden amit létrehozunk, csak a lehető legjobb lehet.
Ezen a ponton lép be a képbe a szokásos, visszatérő mondókám. Az ipari termelés ugyanis az emberi képességektől és akarattól függetlenül jelenlévő korlátoknak van alárendelve. Nem csupán szándék kell és szakértelem, hanem nyersanyagok, gyártófelszerelés és fizetett munkaerő is. Sőt, szükség van magára a gyártó telephelyre, fűtésre, világításra, munkavédelemre. Szükség van arra a biztonságra, amit az állami szervezetek az adókért cserébe nyújtanak. E dolgok egyike sincs ingyen, az árukat pedig valamilyen módon ki kell fizetni. Egy hanyatló világban ráadásul mindez egyre drágább és drágább lesz... Lehet fizetni pénzzel, de így a költségek közvetlenül a a termékek árában jelennek majd meg. A vevőink így nem fogják tudni kifizetni őket, mert ők is ugyanolyan kritikus helyzetben vannak, mint a gyár. Mi fog tehát történni? Az, hogy ugyanazon az áron egyre silányabb árut bocsájtunk majd ki. Az emberek többsége ezt sokkal lassabban veszi észre, de egy idő után végül már ez sem segít, és le kell húzni a rolót.
A felrajzolt mintát valószínűleg ezerszer is megfigyelhetjük majd a következő évtizedekben. Mindaddig nincs belőle igazi kiút, amíg az erőforrásválság alapvető okait társadalmi szinten fel nem tárjuk. Senki ne tartsa vissza a lélegzetét, ez az időtartam emberöltőkben lesz mérhető...
A válságok természetesen lehetőségeket is nyitnak, régi közhely ez pénzügyi körökben. Általában azt a mérsékelten dicsőséges folyamatot érthetjük ez alatt, ahogyan egyes szereplők mások hátrahagyott hulladékát, becsődölt cégek raktárkészletét, szervezeti egységeket, és még ki tudja mi minden mást szinte ingyen megkaparintanak és újrahasznosítanak. Ha más nem jut eszünkbe, gondoljunk a magyar privatizációs hullámokra! Bár a dolog nem melengeti a szívet, mégis teljesen indokolt és természetes. Ahogy a modern ipar visszaszorul, szinte folyamatosan elképesztő mennyiségű lekötött erőforrás szabadul fel.
Gondoljunk csak az iménti történetre! A gyárunk megszűnésével lehet hogy igen komoly mennyiségű pénz semmisül meg. Ez kétségtelen. A pénz azonban önmagában semmi, csupán egy mérőeszköz, ami a viszonyítást segíti. Annyi a szerepe, hogy rajta keresztül nyilvánvalóvá válik a termelésünk értelmetlensége. A csőd azt jelenti, hogy az erőforrásaink - a tőlünk függőek és és tőlünk függetlenek együtt - nem elegendőek a az adott feladat elvégzéséhez.Nem jelenti viszont azt, hogy egyáltalán nincsenek erőforrásaink, nem jelenti azt, hogy azok örökre elvesztek számunkra. Ez az a gondolat, amit a világvége-jövendölések terjesztői rémülten visszautasítanak, mikor egy-egy pénzügyi válság vagy háború hatását elemzik.Vannak igen gyors folyamatok, történtek már szinte pillanatszerű társadalmi összeomlások, de ezeket minden esetben valamilyen legalábbis részleges kilábalás követte. Csupán saját önhittségünk és cselekvésre való képtelenségünk mondatja velünk, hogy egy hatalmas kataklizma az egyetlen kiút a jelenlegi helyzetből. Az élő természetben kevés lénynek, kevés közösségnek adatik meg, hogy tragikus dicsfényben fürödve pusztuljon el. A nyomorult nyöszörgéssel kísért haláltusa ezerszer gyakoribb. Ha tévesen azt gondoljuk, mi nem vagyunk e természet részei, az az esélyeket egyáltalán nem változtatja meg.
A példánkra visszatérve, a gyárban lekötött tőke nem semmisül meg egy pillanat alatt. A raktárkészlet ott lesz a csőd másnapján is, a beszállítók ugyanúgy eladásra kínálják majd az áruikat. Másnap is meglesz a telephely, a gépi felszerelés és a munkaerő is (kivéve persze aki rögtön kútba ugrik, de erről szerencsére inkább beszélni szokás mint megtenni). Az állami "gondoskodás" sem válik semmivé. Persze azt tudni fogjuk, hogy az eredeti terméket, mondjuk egy adott gyógyszert ez a gyár már nem fogja kibocsátani soha többé. Azt azonban nem írja elő semmi, hogy mindezt a felszabadult tőkét ne lehetne felhasználni valami másra.
A jelenséget, amiről beszélek, újrahasznosításnak vagy visszaforgatásnak szokás nevezni (angolul recycling), de ugyanúgy lehetne hívni értékmentésnek, erőforrás-kinyerésnek vagy guberálásnak is. Teljesen mindegy azonban, hogy mi a neve, válságos időkben mindenképp kulcsfontosságú ez a tevékenység. A magyar privatizáció során rengetegen a szétbomló szocialista közvagyon romjaiból vonták ki a használható elemeket, a személyes krízist átélő, hajlékukat vesztett embertársaink pedig gyakran a konténerekbe vetett hulladékban találnak élelmet a mindennapos túléléshez. Bármelyikük gondolhatja, hogy az összehasonlítás sértő, valójában azonban ugyanarról van szó mindkét esetben. Egy-egy összeomlás nem végez a világgal, az túlságosan kényelmes, túlságosan hollywood-i lenne. Mindig van másnap, és ezt a másnapot az tudja elviselni, aki alkalmazkodik hozzá. Nem olyan nehéz felvenni egy szerszámot, amit más eldobott, nem olyan nehéz alkatrészek után kutatva szétszedni egy régi gépet, nem olyan nehéz üresen álló épületekbe költözni. Az ipar hanyatlása hullámokban, hihetetlen mennyiségben generálja az ezekhez hasonló lehetőségeket a rászorulóknak. És lesznek rászorulók, bőven...
Nem szeretnék az olcsó tőzsdei pojácák szintjére süllyedni azzal, hogy a hanyatlást mint meggazdagodási esélyt írom le. Ez hazugság lenne, mindannyiunkra nehezen elviselhető évek várnak. A problémák azonban várhatóan nem egyenletesen terülnek majd el, sokkal inkább egy-egy társadalmi konfliktusra vagy földrajzi helyre fognak koncentrálódni. Megtehetjük, hogy nem veszünk részt ezekben a játszmákban, megpróbálhatunk kimaradni az áldozatok első vonalából. Ehhez azonban többek között nélkülözhetetlen, hogy az újrahasznosítás folyamatát központi szerepbe helyezzük. Ez kezdődhet azzal, hogy használt autót vásárolunk, kezdődhet azzal, hogy ácsolunk egy kis komposztálót a kertünkbe, vagy akár azzal, hogy a gyermekünk ruháit eltesszük a rokonságban születő csemetének, a jövőben születendő unokánknak. Minden, amit eldobunk, valaki más számára kinccsé változhat. Úgy kell a szemétkosárra nézni, hogy kincsek ne kerüljenek bele. Amit úgy veszünk meg, hogy kukába való, arra pedig egyáltalán nincs mentség... Ha pedig azt látjuk, hogy más pazarol, nyugodtan vegyük fel a kesztyűt és kaparintsuk meg a parlagon hagyott értékeket.
Az utóbbi két évszázadban szinte minden nyersanyagot kitermeltünk a földből, ami könnyen hozzáférhető volt. Néhány generáció múlva alighanem ebből a felhalmozott készletből élnek majd az utódaink. Például - tényleg csak szemezgetek - a villamosenergia-hálózat egyes részei valószínűleg évtizedeken belül működésképtelenné válnak, ez pedig annyi rezet, alumíniumot és egyéb fémet szabadít fel, amennyit el sem tudunk képzelni. De hasonló a helyzet a különböző építőanyagokkal is, csak nézzünk körül Detroit tízezernél is több elhagyott házában. Nem állhatnak örökké parlagon, üresen. Az ipari társadalom - ahogy az egy igazi pionír létformához illik - végül felfalja saját részegységeit, felemészti önmagát is. Amikor felismerhetetlenné torzul, akkorra már a maiak közül nem lesz ott senki, hogy felidézze az eredeti állapotát. Ebből is látszik, hogy nincs egy konkrét időpont, mikor azt mondhatjuk, vége a modern világnak. A változások sodrában magunk sem vesszük észre, és ebben a visszaforgatásnak elévülhetetlen szerepe van.
Átszervezés
E blog egyik fő célja az igazság keresése és megfogalmazása, attól függetlenül, hogy az kellemes-e vagy sem. A rengeteg hanyatlásról szóló fogalmazás készítése közben nem tudtam nem észrevenni egy másik hanyatlást: a saját lelkesedésemét. Az írásokat legfőképpen saját magam számára kezdtem el, és mostanában kétségtelenül egyre inkább erőlködnöm kellett, hogy tudjam követi a beállított tempót.
A dolog vége várhatóan az lesz, hogy befejezem a blog vezetését, és sokkal inkább a konkrét tettek felé próbálok fordulni. Előbb azonban a jelenlegi témát becsületesen ki akarom fejteni. Ennek érdekében a posztok mostantól kéthetente jelennek majd meg, remélhetőleg így a korábbiaknak megfelelő tartalommal tudom majd őket megtölteni.
A dolog vége várhatóan az lesz, hogy befejezem a blog vezetését, és sokkal inkább a konkrét tettek felé próbálok fordulni. Előbb azonban a jelenlegi témát becsületesen ki akarom fejteni. Ennek érdekében a posztok mostantól kéthetente jelennek majd meg, remélhetőleg így a korábbiaknak megfelelő tartalommal tudom majd őket megtölteni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)