A hitel vége

Többször is leírtam e blog bejegyzései között, hogy igen erős aggályaim vannak a pénz értékére vonatkozóan. Sőt, konkrétan még azt is, hogy tulajdonképpen nem ér semmit. Ezeknek a kijelentéseknek ezer olvasata van, melyek között kétségtelenül szerepel az is, hogy "ez a kölyök beleszületett a jóba", sőt az is, hogy csupán közhelyes képmutatás, amit művelek. Sokszor mondogatjuk, hogy a pénz nem boldogít, de igen ritkán vesszük komolyan.

Nos, ami azt illeti, anyagiakban tényleg nincs okom a panaszra, ez nem szégyen, tehát semmi akadálya, hogy elismerjem. Csakhogy ez nem azon múlik, hogy mennyi tulajdonom van, hanem azon, hogy azokkal mennyire vagyok elégedett. Ha kifognám a mesebeli aranyhalat, az én első három kívánságom között biztosan nem szerepelne semmilyen pénzügyi követelés. De alighanem az első száz között sem. Számos problémám van a magam kis életében, nehezek és könnyen megoldhatóak egyaránt, de ezek közül - akár elhiszi valaki, akár nem - egyiken sem segítene, ha például nyernék a lottón. Ártani viszont árthatna.

Mindezzel azt hirdetem, hogy egy aszkéta szent vagyok? Dehogy. Csupán azt, hogy mindenki eldöntheti, hogy számára mi az értékes. Elsősorban dönthetünk úgy, hogy anyag feletti célokat tűzünk ki magunk elé, másodsorban pedig úgy, hogy az anyagiak között is különbséget teszünk a minőségük szerint. Az egészséges étel többet ér, mint a méreg, ami olcsó. A kinyomtatott, igazi fényképek emlékeket őriznek, míg a digitálisan tárolt JPEG és GIF fájlokat az enyészet egy pillanat alatt elragadhatja. És igen, gyakorlatilag minden kézzelfogható, hasznos tárgy előbbre való, mint a pénz.

Szinte hallom, ahogyan érkezik a klasszikus ellenpélda: sokan vannak ebben a pillanatban szerte a világon, akik éhesek, és képtelenek előteremteni a betevő falathoz szükséges pénzt. Talán lopásra is kényszerülnek emiatt. Lehetetlen lenne a szemükbe mondani, hogy az anyagiak lényegtelenek, én is képtelen lennék rá. Csakhogy ilyesmit nem is állítottam, csupán azt, hogy mindig körültekintően kell dönteni arról, hogy mit is kívánunk magunknak. Mellesleg pontosan a mély nincstelenségben élők tudják legjobban, milyen kín, ha az ember kizárólag az anyagiak hajszolására kényszerül, erről tehát éppen nekik nincs szükségük meggyőzésre... Azt a tételt viszont velük szemben is fenntartanám, hogy a pénz semmilyen értelemben nem fontos. Nekik sem pénz kell, hanem például kenyér, zöldségek, és tiszta ivóvíz. A pénz legfeljebb eszköz lehet ebben a kérdésben.

Nevetségesnek tűnhet ez a megkülönböztetés, de csak egy hajszálnyit kell továbblépnünk, hogy élesen elváljon a két szemlélet. Tegyük fel, hogy a tisztességes nyomorban senyvedő társunkból a fenti okok miatt valóban tolvaj lesz! Mit lopjon ilyenkor az ember? Kenyeret vagy pénzt? Az előbbi választás esetén nyilvánvaló a bűntett oka, és a tettes szánni való helyzete. Nem véletlen, hogy a kenyérlopás számos történet és dal központi eleme. Embert próbáló feladat ezért bárkit felelősségre vonni. De ha az illető pénzt lop... Akkor talán utána fegyvert vesz rajta, amivel rabolni tud. Talán fogadásokat köt vele, amivel másokat is bajba sodor. Talán elissza az utolsó fillérig. Aki pénzt lop, rögtön a hivatásos tolvajok konkurenciája és célpontja lesz. Gondoljunk bele, éhesen sem lop el senki egy kamionnyi élelmiszert, pénzből viszont melyik tolvaj "adna vissza"? És ha megkaparintunk egy összeget, miért is akarnánk csupán az éhünket oltani a felhasználásával? Miért ne törnénk még többre? A kísértést csak az kerülheti el, aki eleve pontosan tudja, mi az, ami számára fontos.

Nem vagyok jogász, de úgy tudom, hogy a törvény a lopott áru pénzbeli ellenértéke alapján jelöli ki a lehetséges büntetési tételeket. Ez azonban az előző bekezdés helyességén (vagy helytelenségén) mit sem változtat, ugyanis a törvényt is emberek írják. Pontosan azt kritizálom most, hogy a mai társadalom a pénz alapjára helyezi az életet, hogy kiemelt helyre teszi azt az értékrendjében. Észre sem vesszük a döntést, mert mire megszülettünk, azt már meghozták helyettünk.

Ez az eszmefuttatás egyébként visszavezet a legutóbbi bejegyzés egyik fő gondolatához, hogy az absztrakciók térnyerése végül a valós, kézzelfogható alapok elvesztésével jár. Minél következetesebb és általánosabb ítéleteket akarunk a törvénybe építeni, annál kisebb mérlegelési lehetőség marad a különleges esetekre. És ugye igazából minden eset különleges, egytől egyig...

Más okom is van arra, hogy elkeserítsen a pénz piedesztálra állítása. A legnyilvánvalóbb ezek közül nem más, mint a pénz előállításának módja. A naiv szemlélő számára ez a folyamat egészen megdöbbentő. Kérdezzünk meg egy hétköznapi halandót, hogy szerinte hogyan keletkezik a pénz! Valószínűleg föld alatti, eldugott, szigorúan őrzött nyomdagépekre fog gondolni. Persze az rögtön világossá válik számára is, hogy a nyomtatásból nem fakad érték, tehát a pénz valójában nem akkor jön létre (nem beszélve arról, hogy manapság a pénzt szinte elhanyagolható arányban nyomtatják ki, inkább számok formájában hivatkozunk rá számlákon, szerződéseken, átutalásokban). Honnan ered tehát az, amit értékesnek gondolunk? Erről nagyon keveseknek él tiszta képa fejében. Talán valaki egy idő után bizonytalanul felvetné, hogy aranyfedezet van a pénz mögött, de mivel Magyarországnak gyakorlatilag
már nincs aranytartaléka, ezt a gondolatot könnyen elvethetjük... Önmagában ez a homály is sokat elmond az egészről, senkinek nem érdeke ugyanis túlzottan reklámozni a dolgot.

A valóság az, hogy a pénz hitelen alapszik. Minden egyes bankjegy, ami a kezünkbe kerül, az valakinek a tartozását fejezi ki valamelyik bank felé. Kamattal, természetesen. A dolog pontos lefolyása elég kacifántos, és szerencsére több nagyszerű magyarázó anyag található meg a világhálón, ha valakit érdekel (magyarul is), épp ezért én csak a lényegre szorítkoznék.

Aki olvasott Jókai-regényeket, vagy más történeteket abból a korszakból, az találkozott már a váltó fogalmával. Például valamelyik szereplő irtózatos kártyaadósságba verte magát, és aláírt egy papírt, amely a tartozását, a kamatokat és a határidőket hitelesíti. Onnantól kezdve ez a darab papír - a váltó - jelenti minden vagyonát és teljes egzisztenciáját. Ha ezt megszerzi és megsemmisíti, akkor "megússza" az adósságot, ha nem, akkor megfizet a felelőtlenségéért. A pénz - a papír alapú és a digitális is - nagyon hasonlít a váltókhoz. Egy ígéretet jelent, hogy idővel visszafizetik, sőt, azt, hogy többet fizetnek majd belőle vissza. Minden pénz a bankokhoz tartozik, ők hozták létre, mikor kiadták hitelbe. Pontosan úgy alakul az értéke, mint egy váltóé: ha az adós szavahihető, akkor szilárd, megrendíthetetlen, ha az adós csal és hazudik, akkor semmit nem ér. Egy ősi, vagyonos család sarjának váltója aranyat ért, egy csavargónak ki sem állítottak ilyet. Igen, ma az adósok hitele a pénzrendszerünk alapja, és aki pénz használ, az mind adósságban él. Nem arany, föld vagy vér irányítja a gazdaságot, hanem ígéretek átláthatatlan halmaza.

Ez persze mást is jelent: minden forint, euró és dollár azt ígéri, hogy jövő ilyenkor még több forint, euró és dollár lesz forgalomban. A kamatokat ugyanis meg kell fizetni. A gazdasági növekedés kényszer, növekedés nélkül ugyanis a kamatfizetés lehetetlenné válna. Ha pedig a csődök elterjednek, nem csupán az illető egyének járnak rosszul, a hitel általános válsága ugyanis a pénzrendszer alapját fenyegeti. Egy-egy komolyabb csődhullám véget vethet bármelyik mai fizetőeszköznek a drachmától a svájci frankig, és mivel a növekedés áthatolhatatlan fizikai korlátok miatt egyre kevésbé lehetséges, véget is fog vetni nekik. A hitel alapú pénz nem új találmány, és korábban minden kísérletezés kudarcba fulladt. Most sem lesz másként.

Pillanatnyilag éppen ezért létfontosságú, hogy elhitessük magunkkal, a rendszer remekül működik. Épp ezért van az, hogy a közéleti figurák igyekeznek "a piacok kedvében járni". Ha valaki nyilvánosan kimond egy kellemetlen igazságot (például, hogy a magyar államadósság egészét soha nem fogjuk visszafizetni), az rontja a hitelek helyzetét, ami bizonytalansághoz, csődhöz, a pénzügyi válság kockázatához vezet. Ezért csak jó dolgokat hallunk: a gazdaság dübörög, az ország jobban teljesít, pannon puma... Ha az igazság kényelmetlen, akkor hazugságokat kell világgá kürtölni. Gondolkodjunk el, milyen rendszer az, ahol a tulajdonunk értéke Matolcsy György vagy Szanyi Tibor megszólalásaitól függ! Milyen rendszer az, ahol a "piacok" nyugalmára úgy kell ügyelni, mintha újszülött csecsemők álmát óvnánk? Mit várhatunk ettől a rendszertől holnap, jövőre vagy tíz év múlva?

Olyan dolog ez, amely mint cseppben a tenger, rámutat az ipari társadalom betegségére. Bár véletlenül alakult úgy, hogy ezzel a témával zárom a gazdasági témák boncolgatását, mégsem bánom. Aki tényleg utánanéz az említett folyamatoknak, esetleg megnézi a belinkelt magyarázó videót, az aligha kerülheti el, hogy más színben lássa a világot. Ezzel a blog egészére nézve is lezárult egy hosszabb korszak, a legközelebbi alkalomra valami mással készülök.