Százszor is, végül is

Mindenképpen szeretném elkerülni, hogy ezekben az írásokban úgy tűnjön fel, mintha valamilyen utópiát képviselnék. Valójában éppen az ellenkezője az igaz, korábban ezért is töltöttem például hónapokat a különböző politikai ideológiák kritizálásával... Lehetetlen álmok kergetésével csak messzebbre kerülhetünk az elviselhető, vagy ne adj'Isten boldog mindennapoktól. Nézetem szerint nem létezik tökéletes világ, a mi szerepünk pontosan az, hogy meglássuk az élet szépségét abban, ami a rendelkezésünkre áll.

Így aztán azt sem állíthatom, hogy legutóbb valamilyen különleges, mindenre gyógyulást nyújtó gondolatra akadtam volna. A munkához való hozzáállásunk átértékelésével rengeteg kitűzött célunkat el kell, hogy felejtsük, és ezzel a lépéssel rengeteg igényünkből lejjebb kell adnunk. Már csak azért is, mert ez a döntés szükségszerűen más jellegű munkavégzés felé terelne mindenkit. „Az vagy, amit elfogyasztasz”, manapság ezt a tanítást szívjuk magunkba a levegővel is. Az emberi történelem nagy részében ezzel szemben egy teljesen más hitvallás volt az uralkodó: „az vagy, amit létrehozol”. Az anyagi igényeknél magasabb rendűek a szellemi igények, és a külső szemlélő számára látványos céloknál lényegesebbek a csak belülről ellenőrizhető célok.

Kétségtelen, hogy az ipari civilizáció gerincét adó ipari és hivatalnoki állásokban is sokan megtalálják, amire szükségük van. Általában azonban a mai ember számára ez csupán pénz és karrier, azaz valami, ami anyagi jellegű, és valami, ami kifelé mutatós. Egyszerűen ebben a rendszerben nőttünk fel. De mit is várhatnánk, ha a fogyasztáshoz igazítjuk az értékrendünket? Megszerezzük, amit akarunk, és legyőzünk minden akadályt. Ami ebbe a mintába nem illik, azt mind az úgy nevezett szabadidős tevékenységek táborába kell sorolni, így aztán szükségszerűen ide fog kerülni a szellemi felfrissülés és a belső egyensúly megkeresése is.

Van azonban egy mélyen rejlő tulajdonsága ennek az egész számításnak, amelyet szeretünk figyelmen kívül hagyni. Szeretjük szőnyeg alá söpörni, hogy amit ezen az úton elérünk – bármi is legyen az – csak időleges lehet. Mindig van egy újabb verziójú okostelefon, mindig feljebb lehet lépni az irodai ranglétrán is. Mindig lehet több pénzhez jutni, és nagyobb befolyásra szert tenni. Ha csak erre figyelünk, akkor előbb vagy utóbb pusztító csalódásként ér majd az öregedés és belerokkanunk a fiataloktól elszenvedett vereségekbe. Ráadásul az egész rendszer sem működhet örökké, mert ugyanúgy kizsákmányolja a környezetét, mint magukat a résztvevőket. Egyre több és több lesz a munkaidő, és egyre kevesebb erőforrás jut bármi egyébre. Ady Endre halhatatlan versét így is lehet érteni:

Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.

Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbusong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.

Mi történik, ha ezzel szemben az alkotás útját választjuk? Néhány dolog bizonyos. Például biztosan nem lesz pénzünk a legújabb okostelefonra (vagy akár egy régebbi modellre sem...), és kevesen irigykednek majd a beosztásunkból fakadó hatalmunkra és befolyásunkra. De ez még nem mond el mindent. Aki az életét annak szenteli, hogy létrehozzon valamit, annak nem lesz szabadideje, pontosabban annál nem válik el a munka a pihenéstől. Ez az ember például tánc közben is a harcot, harc közben is a kerti munkát, és a kerti munka közben is a gyermeknevelést gyakorolja. Mert tudatában van, hogy amit tesz, annak következményei vannak. Ez az életmód folyamatos, igazi szellemi kihívást jelent, az ilyen igénybevételnek való megfelelés mégis nyugalmat áraszt.

A jelenlegi munkakörök nagy részében ez a hozzáállás eleve megközelíthetetlen. Legtöbben valamilyen elképzelhetetlenül nagy gépezet apró fogaskerekét személyesítjük meg, és alig van némi rálátásunk, hogy mit miért teszünk. Minden értéktől lecsupaszított tevékenységet végzünk, amelyet legtöbbször szinte kizárólag a közvetlen munkatársakkal való emberi kapcsolatok tesznek elviselhetővé. Ki vagyunk szolgáltatva a munkaadónknak, cserébe viszont anyagi biztonságot kapunk, és olyan társadalmi rendszerekhez férünk így hozzá, mint a nyugdíj vagy az egészségügyi ellátás. 

Ennek hátat fordítani egyáltalán nem egyszerű. Szükség van hozzá egy foglalkozásra, ami az elménket, testi adottságainkat, kézügyességünket, ritmusérzékünket, vagy bármilyen egyéb képességünket önállóan vagy a helyi közösséggel összekapcsolódva képes kihasználni. Aki saját maga készít el egy hasznos terméket, az biztos lehet saját értékében, nincs mások ítéletére utalva. Csak attól kell félnie, ami a szeme előtt van. Az ilyen embert sokkal kevésbé érik igazán pusztító meglepetések. Ha bárki konkrétan összeveti a mai keresetét azzal, amit teszem azt földművesként, kádárként vagy kézművesként „vinne haza”, akkor könnyen lehet, hogy vissza fog hőkölni... Egy percig sem fogom vitatni ezt az érvet. Ezzel – ha a jelenlegi folyamatokkal továbbra is lehet számolni - jó részben meg is fosztanánk magunkat a fent említett nyugdíjtól, egészségügyi ellátástól és társaiktól. Mivel azonban ezek a rendszerek egyébként is hanyatlásuk szembeötlő fázisába értek, számomra egyértelműnek tűnik, hogy melyik választás igazodik inkább a jelenlegi helyzetünkhöz...

Szinte mindenkinek van egy hobbija, amivel szívesen foglalkozik, és ez igen gyakran egy régi, letűnt mesterséggel áll szoros kapcsolatban. Valami olyasmivel, ami gürcölést, szöszmötölést, trükköket és ügyességet igényel. Mint a fazekasság, a ruhakészítés vagy az állattartás. Sajnos manapság ezek a dolgok kis túlzással haszontalan kedvtelésnek vannak feltüntetve, azok az állások pedig, amelyben ilyesmire van szükség, nem élveznek túl nagy megbecsülést. A társadalom arra törekszik, hogy gépek végezzenek el minden feladatot, ez pedig az emberek többsége számára csak a gépkezelés lélektelen robotját tartogatja.

Természetesen nem várhatom el, hogy holnap reggel minden kedves olvasó vállt vállnak vetve induljon vadászni, bútort faragni vagy kosarat fonni, de azt igenis a legőszintébben tudom szorgalmazni, hogy mindenki válasszon legalább egyvalamit, amihez a szó valódi jelentésében érteni akar. Mert aki egész nap papírokat tologat, elvont terveket rajzol, híreket elemez vagy pénzt számol, annak a munka tényleg csak tehertétel. Ezt pedig nem engedhetjük meg magunknak. Egy olyan korban, amikor a dráguló és ritkuló energiaforrások fokozatosan visszahelyezik a vállunkra a létünkkel járó összes gondot és bajt, mindannyiunknak a lényegre kell majd összpontosítania, és közvetlenül azért kell dolgoznia. Az élet szépségéért. A szegénység és a bizonytalanság nem enged meg semmi mást.

A felmerülő lehetőségek száma csillagászati. Ráadásul – és ez az igazán súlyos tétel – aki ezt a szemléletet el tudja érni, azt jóval nehezebben veri le a lábáról bármilyen csapás. A megbénult ács leülhet a szövőszék mellé, mert az a kihívás csak anyagi téren eltérő, szellemileg szinte ugyanaz. Aki egy mesterséget valóban megszerzett, abban már ott van a gyökere ezer másiknak is. Könnyebben lát neki egy új kihívásnak, szívesen beszél a munkájáról. Elmondható ez a gépezetből kiesett fogaskerékről is?

Talán jobban járunk, ha nem dobjuk föl azt a bizonyos követ, vagy legalább idejében elkapjuk. Máskülönben nem tudjuk, milyen lesz a földetérés. Mert tényleg mindig az a vége.

A munka öröme

Van egy döbbenetesen egyszerű megfogalmazása annak, amiről hónapok óta regélek e blog hasábjain. Ez a megfogalmazás önmagában rámutat arra, hogy milyen mélységű változtatásokra van szüksége a mai társadalomnak. Így szól: a jelen gazdasági problémáit nem a kudarcaink, hanem a sikereink okozzák. Igen, elérkeztünk arra a pontra, ahol a régi út téglafalba ütközik. Most a megszokott reflexek csődöt mondanak, a legkárosabb reakció lenne vakon beletaposni a gázpedálba.

Ebben a témában valójában nagyon furcsán veszi ki magát ez az autós hasonlat... De ha már felhoztam, akkor tovább is lehet vinni. Az autó - ahogy az bizonyos mértékig Detroit múlt heti példáján is megmutatkozott - önmagában megtestesíti az ipari civilizáció számos kulcsfontosságú jellemzőjét. A nagy sebességű közlekedés és közúti szállítmányozás korábban elképzelhetetlen távlatokat jelent, szó szerint véve és képletesen egyaránt. Hogy egy távoli példát említsek, ma már valóban elég egy egészen apró szakterületet művelni a megélhetésünkhöz, mert könnyen eljuthatunk olyan helyekre, ahol pont arra van szükség. De a földrajzi mozgékonysággal például a társadalmi mobilitás is együtt jár: senki sincs olyan mértékben bezárva  a saját faluja, a saját utcája és családja körébe, mint az autó előtt. Mindez nekünk természetesnek tűnik, de egyáltalán nincs kőbe vésve.

Ez azonban nem minden. Mindannyian tudjuk, hogy az üzemanyag fosszilis energiahordozókból származik, ezért az autóipar hatalmas kihívásoknak néz elébe. Ezzel kapcsolatban sokan reménykednek abban, hogy ha a fejlesztéseket megfelelő irányba fordítjuk, akkor ez a tényező kiiktatható. Villamos vagy hidrogénes hajtás, energiatakarékos motorok, és még sorolhatnánk a további kísérleteket. Ha ezek bejönnek - gondolhatjuk - akkor nem lesz itt semmi gond. A csúcstechnika majd segít, ez a dolga.

Csakhogy az üzemanyag csupán egy az autó számtalan függősége közül. Hiszen szüksége van megfelelő minőségű utakra, szüksége van a működő benzinkutak hálózatára, szüksége van az egész gyártási és javítási intézményrendszerre. Ezek mindegyike alá van vetve ugyanazoknak a válságjelenségeknek, mint a 95-ös oktánszámú benzin... Segítenének rajtuk az imént említett technológiák? Egyáltalán nem, sőt, éppen ellenkezőleg. Ezek a műszaki megoldások újabb függőségeket jelentenek, például a villamos hálózat is nélkülözhetetlenné válhatna a működéshez, netán olyan hidrogéngyárak és tárolási módszerek kellenének, amelyek még nem is léteznek. Ez az út nem vezet sehova. Elmúlt az az idő, amikor az ilyen beidegződések garantálták a sikert.

Kis léptékben, rövid időre talán beválhat, ha néhányan megtartják ezt a mintát. Könnyen lehet, hogy látunk majd hidrogénautókat, amikor a lakosság többsége egyáltalán nem tud majd gépkocsit venni, és lehet hogy látunk majd olyan háborúkat, amelyeknek legfontosabb csatái informatikai eszközökkel dőlnek el. A teljes társadalom viszont nem haladhat tovább ebbe az irányba. A függetlenség, a maradandóság és a mértékletesség felé kell fordulnunk. A konkrét  példánk esetében ez valószínűleg az autó fokozatos eltűnését jelenti majd. Ez a gép egy bizonyos szempontból különleges korszak, az olcsó, bőséges energia korszakának szülötte, anélkül aligha létezhet.

Igen ám, de mit kezdünk, ha már nincs gépkocsi a fenekünk alatt? Így néznek ki a jövő igazi kérdései... Rengeteg dologban egyre inkább saját magunkra és minket közvetlenül körülvevő helyi közösségre leszünk utalva. Sokkal többet kell majd dolgoznunk azért, hogy a mai értékrend szerint jóval szegényesebb körülményeinket fenn tudjuk tartani... Bár ha belegondolok, sokan már ma is a bőrükön érzik ezt a folyamatot.

A legfontosabb teendőnk ugyanakkor nem az önsajnálat, hanem az értékrendünk átalakítása. Lehet ugyanis olyan életmódot követni, amelyben az anyagi gazdagság nem elsődleges szempont. Valójában a klasszikus vallások mindegyike egy-egy ilyen életmódot képvisel, évezredes múltjuk pedig bármilyen hitetlenkedőnek elegendő bizonyítékot kell, hogy nyújtson. A gazdaság szempontjából nézve mindez az emberi munka szerepének átértékelését is magában foglalja. A modern szemlélet szerint a munka csupán szükséges rossz, ami útjába áll a boldogságot nyújtó fogyasztásnak. Épp ezért igyekszünk is kiküszöbölni, ahol csak lehet.

Volt már arról szó, hogy a legnagyobb fogyasztás megcélzása nem  magától értetődő. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy csak itt kereshetjük a boldogságot. Ehhez kapcsolódóan az eszközök is megváltoznak, az úgy nevezett csúcstechnika helyét könnyen használható, egyszerű, független módszerek, a gépek helyét szerszámok veszik át. A keletkező űrt pedig emberi tudással és munkával kell kipótolni. Ha élhető világot szeretnénk, akkor az ilyen munka nem lehet lélektelen robot, de nem is kell annak lennie. A változatos, kihívást jelentő feladatok felfrissítik az ember elméjét és egészségét, és a gyakorlása során elnyert készségek - kézügyesség, izomerő, koncentráció, kreativitás - is erősítik egymást. Az ősi népi művészet és mozgáskultúra például egyáltalán nem alábbvaló annál, amit új és forradalmi dolognak gondolunk. Semmi sem írja le ezt jobban J. C. Kumarappa indiai filozófus következő mondatainál:

"Ha a munka természetét megfelelően értékeljük és ezt a gyakorlatba is átvisszük, a munka ugyanúgy fog viszonyulni a magasabb képességekhez, mint az eledel a fizikai testhez. Táplálja és megjeleníti a felsőbb embert, és arra serkenti, hogy képességei legjavát nyújtsa. Szabad akaratát a megfelelő irányba tereli, és a benne lévő állati erőket egyre újabb csatornákba vezeti. Kiváló hátteret nyújt ahhoz, hogy az ember megmutathassa a maga értékrendjét és kifejleszthesse a személyiségét."

Bizonyára lesz, aki a leírtak alapján azt gondolja majd, hogy naiv vagyok. Pedig ez az átalakulás olyan folyamatokhoz kötődik, amelyeket egyelőre viszonylag kevesen vagyunk hajlandóan egyáltalán tudomásul venni. Mint mindennek, a hanyatlásnak is legalább két oldala van. A sikereink üldöznek minket, ez igaz, ezzel egy időben viszont ami ma kudarc, holnap talán életünk alapja lehet. Személyesen rajtunk múlik, hogy mit veszünk észre és mi ér meglepetésként. Legközelebb megpróbálok egy lépéssel közelebb kerülni ahhoz, hogy hogyan is nézhet ki ez a gyakorlatban.

Lavina lassított felvételben

Képzeljük el a Föld leggazdagabb országának leggazdagabb városát! Több mint másfél millió lakos, virágzó kultúra és világviszonylatban is jelentős gazdasági teljesítmény jellemzi. Az itt előállított termékek különleges presztízzsel bírnak és szimbólumai az egész ország, a mögöttes ideológia és társadalmi rendszer sikerének. A gyárak minden korábbinál gyorsabban és jobb minőségben termelnek, a dolgozók pedig jó fizetéshez jutnak, amelyből a közeli szolgáltatásokon keresztül mindenki részesedik. Építészeti mesterművek emelkednek és a bátor, művészi kísérletezésre is jut forrás. Ez a város a megvalósulóban lévő, de továbbra is lenyűgöző lehetőségeket sejtető álmok hazája.

Most nézzünk rá ugyanerre a helyre 60 évvel később! Az ábrándok rémálommá változtak... A fennkölt célokat és kihívásokat a helyiek régen elfelejtették, mára sokuknak a puszta hétköznapi túlélés hajszolása teszi ki az idő nagy részét. Az egykori hírnév és tisztelet maró gúnyba fordult, az egykor szellemi táplálékot nyújtó közösségi élet helyét pedig átvette a közbiztonság szinte teljes hiánya és a szétkorhadó mesterséges környezettel való birkózás. A soha meg nem javított vandál károkozás, az elhagyott utcákban potyogó vakolat és a régi időkből származó - és hatását évtizedekig kifejtő - szennyezőanyagok keretbe foglalják az egész élményt. Nem készül itt már semmi. Aki csak teheti, a lehető legmesszebbre próbál menekülni, a település lélekszáma ennek megfelelően drasztikusan - több mint egymillió fővel - csökkent, ami csak erősít minden pusztító tendenciát. A siker emblémája kínos porfészekké vált, az ország valódi nagyságában pedig jó néhányan most kezdenek el kételkedni.

Talán valaki megmutatja - vagy megírja - majd azt a modern regényt, ami igazán meg tudja ragadni az ilyen folyamatok emberi oldalát. Két bekezdés csak kóstolónak lehet elég. Az viszont az olvasóknak remélem feltűnt, hogy a fenti történet nem az én képzeletem szüleménye saját, innen-onnan összekapart gondolataim megtámogatására. Nem, ez tényszerű leírás volt egy valós helyről, amely az ötvenes évektől napjainkig a romlás teljes pályáját bejárta. Úgy hívják: Detroit.

Detroit pénzügyi csődje néhány pillanatra fényt vetett több olyan problémára, melyek sokkal szélesebb körben fellelhetőek, ha nem is ennyire egyértelmű formában. Hozzáteszem, ami kívülről eltéveszthetetlen, belülről eleve nem biztos hogy az... Fogadni mernék, hogy az amerikai "Rust Belt", tehát a közelítőleg a régi ipari központok lakosságának jó része természetesnek veszi a mostani helyzetet. A fiataloktól ez ugyebár egyáltalán nem meglepő, az idősebbek pedig nem szeretik kínozni magukat az emlékezéssel. Ismerős dolog ez, nem kell érte messzire menni. Nógrádról, Borsodról vagy éppen Szabolcsról sem mindig ugyanaz jutott az emberek eszébe, mint most.

Hogy mégis mi a történelem ezen apró szeletének tanulsága? Világos mint a Nap: az hogy semmi nem tart örökké. Ráadásul ami erre nem is törekszik, az gyakran tényleg gyorsan véget ér. Detroit a nagyszerű földrajzi adottságokra és az ipar - főként az autóipar - mohóságára épült. Mondanom sem kell, az utóbbiba szeretnék belekötni, mert a fékezhetetlen éhség és gyorsítás nemcsak az elkerülhetetlen kudarcot jelenti, hanem hosszan tartó, akár maradandó károkat is okozhat. A Földön nem létezhet végtelen növekedés, ez egy korlátos környezet, amelyben mindig mindennek ára van. Ha bármit - tényleg bármit - megkaparintunk, akkor azzal megfosztunk tőle valakit mást. Talán ez a "valaki" egy személy, talán egy növényfaj vagy egy tengeráramlat, de végül minden tett visszahat oda, ahol a nekünk fontos dolgok rejtőznek.

A "vakációm" előtti hetekben körüljárt témától, a modern csúcstechnika gazdasági jelentőségétől kicsit ezzel messzire kanyarodtam (belevágva egyébként a következő jelentős területbe), de úgy gondolom, szükség van arra, hogy a blog alcímében szereplő hanyatlás képe a lehető legtisztább legyen. Nem csupán azért foglalkoztam itt a harmadik világ országainak példájával, mert ezek a jelenlegi világrend beépített buktatóinak hatását "élvezik", bár ez is igaz. Legalább ilyen lényeges volt az a megfontolás is, hogy a jövőben sok tekintetben hasonulni fogunk ezekhez az országokhoz. Detroit mellbevágó szemléltetés e gondolathoz.

A példa remélhetőleg rámutat arra is, hogy a hanyatlás nem választás kérdése, hanem szerves része mindannak, ami körülöttünk zajlik. Beleolvastam néhány angol nyelvű vitába, amelyben a résztvevők Detroit vezetésének pártkötődésével magyarázták az egész folyamatot. Szemlátomást maguk sem hitték már ebben a bűnbakhajszolásban. Hatvan hosszú év alatt nem lehet mindig rossz döntést hozni, nem létezik, hogy egy teljes közösség csupán néhány személy - vagy akár egy szűk elit réteg - miatt zátonyra fusson. Ehhez a kudarchoz az összes lakos, minden leírt szó és minden legyártott autó hozzájárult. Senki nem mondott ellent, mert a dolgok normális menetét nem akarta megbontani. A dolgok normális menete pedig ide vezet.

Ha úgy tetszik: a csőd oka nem néhány rossz vezetési döntés, hanem az egész vállalkozás alapvető hibája. A modern iparnak pontosan ez a sorsa, amikor kiaknázza és kimeríti a természet erőforrásait, például a könnyen hozzáférhető tüzelőanyagokat, a tiszta ivóvízkészletet, vagy az éghajlat stabilitását. Detroit persze - jelképes mivolta ellenére - csak egy szűk földrajzi környezet, az általános helyzet ennél azért bonyolultabb. A teljes ipari civilizáció minden bizonnyal több évszázad alatt gördül le ugyanezen a bukkanós lejtőn, mert egészként sokkal több tartalékkal bír.

Melyek ezek a tartalékok, melyek a teljes rendszert valamivel tartósabbá teszik? Például az, hogy a Föld bolygóról - hacsak nem feltétel nélküli sci-fi hívők vagyunk - nem lehet elköltözni. A "menekülés" egyetlen opciója a halál... Ezt az utat jóval kevesebben - a teljes lakossághoz képest elenyészően kevesen - választják önként. Minden valószínűség szerint az egészségügyi ellátás, a politikai stabilitás, illetve az államközi béke is megbomlik, tehát számolnunk kell rengeteg gyásszal. Fel kell készülnünk rá. Néhány évtized azonban nem vet véget a világnak.

A válságok élét tompítja az is, hogy a földrajzi körülmények változása miatt egy-egy térség sokkal tovább ellen tud állni a pusztulásnak, mint más helyek. Ha jólétünk a nemzetközi turizmusból ered, akkor több okunk van aggódni, mint ha a helyi mezőgazdaságból élünk. Az USA olajipara addig él, amíg maga a birodalom, a Közel-Keleten viszont még hosszú jövője lehet a bányászatnak. Az afrikai Száhel régió elsivatagosodása milliók túlélését érinti napjainkban is, az Egyenlítőtől délre viszont ezek a folyamatok jóval visszafogottabbak.

Hasonló hatást fejt ki az ipari kutatás és oktatás által felhalmozott tudás. Hiába a tárgyi feltételek pusztulása, az emberi hagyományok ennél lassabban engednek. Abszurd a feltételezés, hogy egy-két emberöltővel a mai állapot után írástudatlan kannibál hordák járják majd a vadonná vált világot. A mai kultúra hívei mindent megtesznek majd a fenntartásáért, ez vitathatatlan. Idővel mégis el fognak tűnni a mesterséges intelligencia vívmányai, érdektelenné válik majd a kvantumfizika, és az elektronikus zene is legjobb esetben régészeti leletté silányodik. Épp abban az ütemben, ahogyan az utolsó, jelképes funkciójuk is feleslegessé válik.

Egy város csődje tehát nem a világ, a lényeg azonban közös: a hanyatlás ténye helyett a módját tudjuk befolyásolni. Esetleg kiindulhatunk abból is, hogy okosabbak vagyunk Detroitnál, a szovjeteknél, a kínai császároknál, a rómaiaknál, a majáknál és az egyiptomiaknál, be sem fejezve a sort... Nem kell, hogy minden válság váratlanul érjen bennünket. Az a kérdés, hogy az ipari civilizáció csillaga végül leszáll-e, nem napjaink problémája, ez már az első gőzmozdony üzembe állásával és sikerével bőven eldőlt. Mint egy bankhitel: ha már felvettük, akkor azt valakinek ki kell fizetnie... Ma azt kellene kitalálni, hogy hogyan változtassunk. A normális út ugyanis lefelé vezet.

-----

Tudatában vagyok, hogy a szünet sajnos hosszabbra húzódott, mint kihirdettem, ezúton kérek elnézést azoktól, akik esetleg bosszúsak voltak emiatt. Technikai gondok, illetve sajnos a hanyagságom szólt közbe. A bejegyzések mostantól a korábbi ütemben folytatódnak.

Vakáción...

Lassan egy éve lesz, hogy folyamatosan - heti rendszerességgel - írásokat teszek itt közzé, tavaly augusztusban hagytam utoljára szünetet. A helyzet az, hogy újra elérkezettnek látom az idejét egy kis pihenésnek, úgy érzem, muníciót kell gyűjtenem a folytatáshoz. Ennek megfelelően legközelebb két hét múlva várom új bejegyzéssel a kedves olvasókat, addig is mindenkinek kellemes nyarat kívánok!

Vedd fel a lantot...

Korántsem szeretnék panaszokat zúdítani az idetévedt olvasóra, de néha valóban meglepő nehézségeket tartogat számomra a téma, amellyel e blog foglalkozik. A hét első napjaiban rendszerint azon kapom magam, hogy az aktuális bejegyzés témáján töröm a fejem, és igen ritkán fordul elő, hogy összeszedett, kész gondolatok pattannak ki belőle. Ebből következik aztán a bejegyzések közzétételének immár rendszeres átcsúszása szerdára, amivel az önbecsülésem gyanúsan simán meg tudott békélni... De innen ered az is, hogy gyakran csak a következő alkalommal látok meg néhány lényeges motívumot, hogy sokszor le kell ülepednie a leírt dolgoknak, mielőtt teljesen kitisztulnának. Igen gyakran elmondható, hogy az esszék első fele visszatekintés és értékelés, a második részük pedig inkább nyers kísérletezés és érvelés. Ez egyszerűen a blog formájából, a hetes periódusból adódik.

Azért hoztam fel most ezt a kis személyes monológot, mert legutóbb úgy éreztem, nem sikerült elég ütős és velős módon visszaadni a csúcstechnológia elégtelenségének dilemmáját. Amikor én erről olvastam, amikor magamban végiggondoltam, akkor sokkal mellbevágóbb volt... Jó néhány napnak kellett eltelnie, mire rájöttem, hogy ez csak azért van, mert egy számomra egyértelmű történetet mondtam el, nekem már "nem volt új a poén". Hogy pontosan mi is volt a lényeg legutóbb? Valójában nagyon tömören meg lehet fogalmazni. A következő mondat: "Azt kell felhasználnunk, amink van, semmi egyebet."

Még most is banálisan, laposan hangzik, pedig harsognia, üvöltenie kellene. Olyan világban élünk, amelyben a napi betevő falatunk több ezer kilométerről érkezik. Amelyben az egyre fogyatkozó erőforráskészletünk minél mohóbb elpusztítására törekszünk. Olyan világban élünk, melyben minden gazdasági érték alapja az adósság, a hitel... Ha valamikor, akkor most nagyot kellene szólnia ennek a mondatnak. Persze amíg közvetlenül nem tapasztaljuk meg, mi is mindezzel a probléma, addig akár le is tagadhatjuk a helyzetet magunk előtt is... Ezzel azonban egyáltalán nem kerülünk közelebb a boldogsághoz vagy a nyugalomhoz. Ott lesz minden tettünkben az a kínos ellentmondás, hogy ennek az egyszerű elvnek nem felelünk meg. Maga az életmódunk, a civilizációnk legmélyebb alapjai szállnak szembe vele. Dobjuk el a dédelgetett gépeinket, kütyüjeinket, a legújabb modellt, a leggyorsabbat, legnagyobbat, legerősebbet? Ennél nagyobb káromlást nem egyszerű a szélbe kiáltani, mégis sikerült. Így szól: elégedj meg azzal, amid van.

Ez a szemlélet már azt hiszem elég durva ahhoz, hogy legalább a figyelmet megragadja. Ami csak távolról is fenntartható, attól ez bizony elválasztatatlan. Sőt. Valójában sokkal kevesebb anyagi jószágot birtoklunk, mint azt elsőre gondolnánk. A saját személyes vagyonunk jelentős részét statikus, állandó tényezőnek gondoljuk, amelyre feltétel nélkül alapozhatunk. Rá van vésve, bele van égetve a nevünk, és kizárólag mi ítéljük meg, mi legyen vele. Ha akarjuk, akkor el is pusztíthatjuk. Jogosan tekintünk így rá, valóban ennyire biztos talajon áll? Távolról sem. A legtöbb vagyontárgyunk tagadhatatlan függésben van a környezetünktől, azoktól a folyamatoktól és rendszerektől, melyeknek a válságáról és összeomlásáról éppen beszélek. Például van egy autónk, ott áll a garázsban. Vigyázunk rá, tisztogatjuk, büszkélkedünk vele. Ha azonban az üzemanyag ára a duplájára emelkedik, akkor az autó értéke is biztosan megváltozik, hirtelen jóval kevésbé lesz használható. Hirtelen - még ha nem is vesszük észre - a "tulajdonunk" egy része elpárolgott. Még egyszerűbb példa, ha beüt egy komolyabb válság az állami gépezetben és a közbiztonság megrendül. Nem kell, hogy kiraboljanak ahhoz, hogy óvatosabbak legyünk és néhány vagyontárgyunkat inkább elrejtsük vagy nyomott áron túladjunk rajtuk. Remélem, hogy a világban körülnézve mindenki számára egyértelmű, hogy nem üres absztrakciókról van szó...

Minden lényeges folyamat az anyagi elszegényedés felé mutat, ezt a megfigyelést felesleges lenne, sőt, hiba lenne kozmetikázni. Amikor azonban azt mondom, hogy azzal kell élnünk, ami valóban rendelkezésre áll, akkor nem csupán a társadalom további anyagi gazdagodását és az imént említett félig-meddig illúziókból álló vagyontárgyakat zártam ki. A törekvés ennél jóval szélesebb körben érvényes. Arra is vonatkozik, amit valóban lehetetlen elidegeníteni az embertől.

Bizony, van olyan tőke, amelyet minden külső beavatkozás nélkül is saját magunkban hordozunk, amely független a körülményektől, a konkrét szituációtól. Az ember a természet része, kis romantikát beleszőve mondhatnám úgy is, hogy a  vadon gyermeke. Az elmúlt évszázadok fő irányát faramuci módon a természet leküzdésében szabtuk meg, és ezzel az elért eredmények mellett megdöbbentő károkat is okoztunk. Az önostorozás mellett azonban nem szabad elfeledni, hogy a a földdel, az élettel való összetartozásunk nem csupán egy átok a modern társadalomra, hanem egyben a kivezető út is az egész slamasztikából. A csúcsszuper gépek helyett az emberi tehetségre, szorgalomra, kitartásra, tűrőképességre és fegyelemre is helyezhetnénk a hangsúlyt, csak hogy jó néhány szükséges tulajdonságot említsek a sok közül. Hiszen mire szolgálnak a gépek? Hogy mindenki mindent el tudjon végezni egy gombnyomással, hogy a fentiekre ne legyen szükség... Ráadásul miközben azt a délibábot kergetjük, hogy méla semmittevés töltse ki a napjainkat, külön szórakoztatóiparra, személyes hobbikra van szükség az eredmény elviseléséhez. Így kell levezetnünk, rövidre zárnunk azt, ami élővé tesz minket, ahelyett hogy a munkánkba fektetnénk, és így aratnánk le a gyümölcseit.

A mostani folyamatok és a történelmi példák azt mutatják, hogy e belső erőforrások kihasználására könyörtelenül rá leszünk kényszerítve. Talán nem áll majd felettünk egy ütővel felszerelt verőlegény, de épp elég ha érezzük a bőrünkön a gyerekeink pillantását, ha látjuk a rendszer kilátástalanságát. A saját korlátaink megkísértése és a saját lehetőségeink kihasználása egyáltalán nem alávalóbb az anyagi erőforráshatárok üldözésénél. A kihívás megéri a fáradságot, talán az sem szentségtörés, ha azt állítom, bizonyos mértékig mindnyájan ezért születünk erre a világra...

A munkánk során használt termelőeljárások és -módszerek eszerint alapvető átalakításra szorulnak majd. Elsősorban nem gépekre lesz szükségünk, hanem egyre inkább szerszámokra. A munkát segítő és nem azt helyettesítő technológiára, amely a lehetőségeinkhez illeszkedik. Megfelel a körülményeinknek és méltó emberi mivoltunkhoz. A komposzt, a logarléc, a kerékpár ilyen. A műtrágya, a zsebkalkulátor és a gépkocsi nem.

De úgy becsületes, ha magamon kezdem a sort. Vegyük csak a blog példáját, amellyel a mai bejegyzést indítottam! Az első mondat helytálló: a nehézségek ebben az esetben nem adnak indokot a panaszkodásra, hiszen épp ezért a kihívásért fogtam bele az egészbe... Ami viszont a technológiát illeti, nos, meghúzhatom magam a sarokban. Nézetem szerint a számítógép, melynek billentyűzetét éppen püfölöm, és az internet, amely eljuttatja a szöveget az olvasókhoz, egyaránt reménytelenül romlásra vannak ítélve. Hogy ez miért baj? Nem is gondolná az ember, hogy mennyivel könnyebb a kényelmes virtuális környezetben fogalmazást készíteni, mint papíron kézzel vagy akár írógéppel. Leírok valamit, nem jó, kitörlöm. Semmi nyoma. Részleteket illesztek ide vagy oda, rögtön átlátható, hogy stimmelnek vagy sem. Fenntartható technológiát használva mindez nem magától értetődő, mindez sokkal inkább a saját szellemi képességeimre, képzeletemre hárulna. Szoktam ezzel próbálkozni például utazás közben, ezért pontosan tudom. Kíváncsi vagyok, hogy a modern társadalom hány százaléka tudna kézzel megírni egy olyan több oldalas, borítékba csomagolt, postai levelet, amelyhez hasonlókkal néhány évtizede a távolba szakadt rokonok, barátok tartották egymással a kapcsolatot. Gyanítom, hogy lelombozó lenne az arány.

Ami az internetet illeti, ez a történet még inkább rámutat a dolog visszásságaira. A világ legegyszerűbb dolga egy ingyenes blogban megjelentetni a gondolataimat. Aki akarja, az elolvassa, aki nem, az nem. Mindez emberi úton egy folyóiratot, egy újságban vitt rovatot, levelezőlistát, könyvkiadást vagy egyéb hasonló konstrukciót igényelne. Ez nem lenne ingyenes, tehát külön anyagi befektetést igényelne tőlem és valószínűleg az olvasóktól is, de ez még azzal együtt is szinte elenyésző probléma, hogy éppen nincs a dologra mindent elsöprő kereslet. Az igazi szakadék abban rejlik, hogy ez bizony már személyes felelősségvállalást, valódi megjelenést, közösségépítést jelentene, valamit amitől a megmondóemberi "blogger" hozzáállás nem is állhatna távolabb...

Nem tudom megígérni, hogy most rögtön rávetem magam ezekre a változtatásokra, egyelőre vannak a listámban előrébb való tényezők. Ez azonban nem jelenti azt, hogy elfelejteném a leírtakat, hogy ne lennék velük tisztában. Fájdalmas ez, hiszen épp a tapasztalatokon és kihívásokon keresztül számomra is rengeteg jótékony hatása lehetne, ha felgöngyölíteném e két kifejtett szálat, de jelen pillanatban az életem más területein próbálok hasonló elemeket kibontakoztatni. Így ez még mindenképp várat magára egy ideig.

Bizonyára mindenki meg tudja tenni, hogy hasonlóan átgondolja néhány napi tevékenységét, vagy akár a megélhetését biztosító munkát. Aligha lesz olyan, aki ne találna olyan pontokat, amelyet emberibbé,  lehetne tenni. Persze ha tényleg őszintén keresgél... Ha tanár lennék fel is adnám ezt házi feladatnak, A tervek szerint fogok ugyan még technológiai példákat mutatni, de ezt a momentumot semmi sem helyettesítheti.

Új ritmusok

Az utóbbi hetekben e blog hasábjain újra és újra az utánzást ostoroztam, helyette pedig a könyörtelen, tabukat nem ismerő helyzetértékelést és az ezen alapuló alkalmazkodást helyeztem előtérbe. Ez a szembeállítás ugyanakkor egyáltalán nem egy univerzális igazság, nem valamilyen kőbe vésett törvény. Az emberi faj alkalmazkodóképessége valóban elképesztő, és jórészt tényleg ennek köszönhetjük minden eredményünket, ugyanakkor ez a tehetségünk szoros kapcsolatban áll egy másik tulajdonságunkkal, méghozzá a társas életmóddal. Közösségben élve sokkal rugalmasabban tudunk viszonyulni a felvetődő problémákhoz, mindig van egy B-terv, amelyet elővehetünk, amikor szerencsétlenül járunk. Lehet, hogy ez a B-terv egy állami beavatkozás, egy ismerőstől kért szívesség, vagy a családi kapcsolatok mozgósítása, a lényeg mindenképp ugyanaz. Ha egy tűzvész miatt leég az otthonunk, legtöbben akkor is tudnánk ideiglenes hajlékot találni.

A közösségek működésében az utánzás kulcsszerepet játszik. Rengeteg mindent lehet elmondani a társas reflexeinkről és a velük kapcsolatos visszásságokról, de ez a tétel annyira kétségtelen, hogy pszichológiai - tehát természettudományos igényű - kísérletekkel is sikerült igazolni. Vegyük például Asch kísérletét, amelyben látásvizsgálatnak álcázva éppen ezt vizsgálták! Papírlapokra rajzolt vonalak hosszát kellett összehasonlítani. A résztvevők azt látták, hogy egy egyértelmű, tényszerű kérdésre a körülöttük levő társaik - valójában beépített emberek - következetesen rossz választ adnak. Az eredmény: az esetek több mint egyharmadában a kísérleti alany csatlakozott a nyilvánvalóan helytelen válaszhoz, csupán a közösség véleménye miatt. Tehát egy látásvizsgálaton sokan nem a szemüknek, hanem a fülüknek hittek inkább. Ráadásul még azokban az esetekben is, mikor az adott személy ragaszkodott a helyes válaszhoz, gyakran kényelmetlenül, feszélyezve érezte magát miatta. Ha jobban belegondolunk, ez az eredmény brutális. Szeretünk arra hivatkozni, hogy az eszünkre hallgatunk, de ez csak olyan körülmények között igaz, amikor a befolyásoló tényezők nem elég erősek. Megfelelő manipulációval meghökkentő dolgokra vagyunk hajlandóak, ami rémisztő veszélyt jelent, ugyanakkor egyben felvillanyozó lehetőség is.

Azzal érzünk közösséget, akit saját magunkhoz hasonlónak gondolunk, azért tudunk áldozatot hozni, akinek a helyébe tudjuk képzelni magunkat. Ez adja a társas élet savát-borsát, és ugyanúgy vonatkozik a legeldugottabb törzsi csoportra, mint bármelyik feljegyzett civilizációra az antik világtól a klasszikus Kínáig, vagy a globális modern jelenig. Ez azonban mit sem változtat a tényen, hogy nem minden közösségnek van jövője. Ha van bármilyen tanulsága a történelemnek, akkor ez az. Néha egész egyszerűen egy másik minta utánzása a célravezető, ha nem akarunk elpusztulni. Arnold Toynbee - a ciklikus történelemfilozófia egyik élharcosa - éppen abban határozta meg egy civilizáció hanyatlásának egyik biztos jelét, amikor az utánzás már nem működik. (Mellesleg ez a ciklikus, visszatérő jelenségeket kereső látásmód már kis túlzással önmaga is egy ilyen jel, hiszen a társadalom túlnyomó többsége számára a történelem javíthatatlan különcök kedvtelését kielégítő panoptikum csupán.) A legtöbb közösség életében eljön ez a pillanat, amikor a vezető réteg, a közös vallás és a hozzájuk kapcsolt értékek már kevésbé csábítóak. Amikor egyre többen utasítják vissza az örökségüket valamilyen tökéletesen idegen élményért. Különösebb keresgélés nélkül is felötlik egy jelenlegi példa: a zene. A manapság népszerű dalok, stílusok túlnyomó többsége afrikai eredetű jazz, rock, blues, rap alapokon nyugszik, vagy éppen korábban elképzelhetetlen, elektronikusan létrehozott effekteken. A modern civilizáció zenéje eredetileg nem ez, hanem a klasszikus szimfóniák, hegedű- és zongoraversenyek. Ezt hallgatta Watt, Newton és Einstein, de ezt hallgatta Széchenyi is. Az operák ma furcsának és gyakran visszataszítónak beállított világa egyszerre töltötte be az arisztokrácia és a legkisebb kispolgár képzeletét is.  Ma az egész alig több, mint reménytelen zárvány, mert az emberek elfordultak tőle.

Az iménti gondolatok üzenete nem az, hogy mostantól mindenki járjon operába, és ezzel fogjuk megmenteni a modern életmódot. Sokkal inkább azt akartam körüljárni, hogy az utánzás időnként becsődöl, és amikor ez történik, különösen oda kell figyelni a reflexeinkre. Talán így észreveszünk olyan döntéseket is, amelyeket semmi más, csupán egy lefelé tartó közösség iránti kötődésünk diktál...

Mindez felírható gazdasági színtéren is, ebben a leszűkített esetben pedig elsőre esetleg nem feltűnő alattomos buktatók is megjelennek. Ebben a kérdésben - sok máshoz hasonlóan - a célok és az eszközök egyaránt az ipari civilizáció értékrendjével vannak átitatva, ennek megfelelően ha bármelyiket is változatlan formában hagyjuk, akkor ugyanoda jutunk, ahol most is vagyunk. A nemzetközi zöld mozgalom megmutatja, milyen az, amikor a kézzel megfogható, látványos visszásságok elleni tiltakozás a mélyebb alapok hiányában öncélú vergődéssé silányul. Az ipari rendszerben kételkedő százak, ezrek és milliók tétlensége pedig épp ellenkezőleg, a konkrét személyes tevékenység fontosságát emeli ki. Másképp fogalmazva: a gazdasági döntéseink célján - a minél nagyobb vagyon minél gyorsabb összehordásán - és az ennek elérésére használt eszközön - az aktuális technológián - is változtatnunk kell. Márpedig ez félreérthetetlenül a modern csúcstechnika visszaszorítását is jelenti.

De mégis mit keressünk helyette? A válasz hihetetlenül egyszerű: azt, amire a konkrét esetben szükségünk van. Jellegre persze lehet általánosítani, ezt pedig legkönnyebben a jelenlegi próbálkozásaink hiányosságain keresztül ítélhetjük meg. Múlt héten - Ernst F. Schumacher nyomán elindulva - írtam arról, hová vezet a modern vívmányok alkalmazása szegény országokban: a lakosság vándorlásához a vidékről a városokba, a felpüffedt nyomornegyedekhez és munkanélküliséghez. Erőszakhoz, kilátástalansághoz és a közösségek széthullásához. Az utánzás megbukása ezt vonja maga után. Hogy mindezt megakadályozzuk, nem a minta nagyszerűségét kell tovább sulykolni, vagy éppen erővel kényszeríteni, hanem másik irányt kell mutatni.

A jövő technikájának számos egyértelmű vonása van, mai szemmel azonban jó közelítéssel néhány szóban összefoglalhatóak. Először is kis igényűnek kell lennie. Mivel a helyi közösségek erejét ki akarjuk használni, nem szakíthatjuk szét őket, a termelésnek az emberek lakhelyének közelében is működnie kell. Akkor is ha háború van, ha nincsenek közművek, vagy akadozik a közlekedés. Sem az alapanyag, sem a szükséges szerszámok nem lehetnek függésben távoli helyek távoli döntéseitől. Ahol nincsenek erdők, ott nem fűthetünk fával, ahol nincsenek gépgyárak, ott nem szánthatunk traktorral. Az az előttünk álló években ez egyre biztosabban a csődöt vonja maga után. Azt kell felhasználnunk, amink van, semmi egyebet.

Természetesen van egy tényező, amellyel az említett "igénytelenség" ellentmondásban áll, ezért az imént nem soroltam fel: az adott technikához csatlakozó emberi tudás. Amit más frontokon elveszítünk, azt a gyakorlati tudás területén kell kipótolnunk. Ne is próbáljunk úgy tenni, mintha az emberi tudás csúcstermékei a high tech kütyük lennének! Ezek legtöbbje az élet egy apró részletének szinte elhanyagolható mértékű módosítását célozza, és eltűnésüket alig vennénk észre. Ennél sokkal nagyobb kihívás olyan eszközöket készíteni, amelyek nem ágyazódnak be a jól ismert, kiépített, laboratóriumi körülmények közé, hanem azoktól függetlenül oldanak meg alapvető műveleteket. Az egyiptomi piramisokat ma talán egy hónap alatt felhúzná egy komolyabb építőipari cég. A köveket importálnák Mexikóból, a szarkofágokat Japánból, az építészeket Németországból, és így tovább. Mégsem mondanám, hogy jobban értünk a piramisokhoz, mint az ókoriak, sőt. Rengeteget áldoztunk arra, hogy a gépeinkkel kiváltsuk, szükségtelenné tegyük az emberi tényezőt, de az anyagi korlátok megjelenésével ismét ahhoz kell visszanyúlnunk.

Az eddig leírtakon felül a speciálisan megfelelő technika választása azt feltételezi, hogy át kell látnunk az egyes folyamatok kapcsolódási pontjait. Soha nem lesz egy univerzális eszköz, mindig többfelé kell figyelni, és alapvetően több dologhoz kell érteni. Az ipari ember vagy éppen a homo oeconomicus azt mondaná, hogy ez nem hatékony. Tényleg nem az. De nem ezért vállalkozunk rá, hanem azért mert rugalmas, és azért, mert fenntartható.

Ismerős történet

Egészen furcsa számomra, de néha épp azokat a bejegyzéseket a legnehezebb megírni, amelyeknek a felvezetésére heteket szántam, és amelyekben terv szerint éppen a legkevesebb saját kútfőből származó érv lenne található. Nem titok, hogy ezúttal is egy ilyen következik, arról, hogy az általános szegénység, a hanyatlás miként befolyásolja az gazdasági tevékenységekhez (avagy egyszerűbben: a munkához) használt technológiák kiválasztását.

Hogy miért volt nehéz ebbe belefogni? Valószínűleg azért, mert az elsődleges forrásomul szolgáló - korábban többször említett - A kicsi szép című tanulmánykötet egész másképp, és egész más szempontból vizsgálódik. A szerző, Ernst Friedrich Schumacher vérbeli közgazdász volt, olyannyira, hogy jó ideig magával John Maynard Keynes-szel, a jelenleg uralkodó gazdaságpolitikai irányzatok egyik atyjával is együtt dolgozott. Más kérdés, hogy életének későbbi szakaszában olyan, gyakorlati munkát megkívánó pozíciókba került, amelyek sok esetben rendkívül messzire sodorták a gazdaságtan fő áramlatától, és sokkal közelebb a nyugodt, egyensúlyt kereső létfilozófiához. Húsz évig vezető gazdasági tervezőként dolgozott a Brit Nemzeti Szénbányáknál, így reális képe volt az energiaszektor jövőjéről és lehetőségeiről, egyszersmind - mivel ez a cég akkoriban a világ egyik legnagyobb vállalatának számított - az embercsoportok, közösségek  pszichológiáját, szervezési problémáit sem hagyhatta figyelmen kívül. Hiszen hiába minden nagyszerű gondolat és elv, ha a valósággal nem lehet őket összeegyeztetni; számos fő akadály pedig éppen az emberekbe van "belekódolva". Schumacher nem kezd el azon siránkozni, hogy például mennyire kapzsi vagy mennyire gyáva ez vagy az a társadalmi réteg. Ha ő megállapít valami hasonlót, akkor tudomásul veszi, és megpróbálja ennek tudatában kezelni a konkrét feladatot. Mindez rám személy szerint igen nagy hatással volt, és rendkívül nagyra becsülöm.

A kicsi szép, noha teljes természetességgel beszél a fenntarthatóság fontosságáról, rengeteg lehetséges következményről nem szól. Ez legfőképp annak köszönhető, hogy sokkal gyakorlatibb és kézzelfoghatóbb, mint szinte bármelyik gazdasági hír egy mai magyar napilapból. Ennek megfelelően viszont szinte mindent a jelen pillanat döntéseire és a közeljövő problémáira vezet vissza. Ha saját írásaimmal hasonlítom ezt össze, akkor azt mondhatom, "belőlem" talán éppen ez hiányzik leginkább. Noha én sem szeretek siránkozni (nagy csalódás lenne nekem, ha a blog mégis ezt közvetítené...), de kétségtelen hogy mivel a szemem előtt legtöbbször évszázados távlatok lebegnek, a konkrét gyakorlati példákról egyszerűen nem tudok nagy mélységben, hosszan írni. Nem vagyok erre büszke, és gyakran szívesen változtatnék rajta, de ez a kérdés például pontosan emberi korlátokra mutat rá: a tapasztalataim nem mérhetőek össze Schumacherével a könyv írása idején, és könnyen lehet, hogy még saját szakterületemen sem érem majd el azt a szintet soha. Igen nagy különbség van abban, ha kvázi kívülállóként megfigyelünk valamit, illetve ha felelős pozícióban számításba vesszük azt. A könyv üzenetét így el tudom olvasni, fel is tudom fogni, de a maga teljességében továbbadni aligha lennék képes. Így aztán - akár tetszik, akár nem - haladok tovább a saját tempóm szerint. Ha ez csak annyira lenne elég, hogy néhányan utánanéznek a forrásnak, már bőven megérte.

A téma, amiről szó lesz, Schumacher munkásságának egy ma eddig nem említett területével kapcsolatos. Szakértelme ugyanis - amint azt már az elmúlt hetekben nem egyszer felhoztam - kiterjedt a harmadik világ gazdasági kihívásaira is. Mint India, Burma és Zambia kormányának gazdasági tanácsadójától, ezt alighenem el is várta mindenki... Pontosan itt jön a képbe a szempontok felvázolt különbsége: ezek a kihívások az ötvenes-hatvanas-hetvenes években tökéletesen aktuális és megoldatlan problémának számítottak, amelyek bizonyos körökben komoly érdeklődésra tartottak számot. Amennyire tudom, a helyzet azóta nem sokat változott, tehát ugyanazok a problémák sok helyen ma is megtalálhatók, de talán még az érdeklődés sem hagyott alább. De hát mégis hogyan lehet ez az egész releváns a teljes ipari civilizáció számára, amely az én fő témám? Miért kellene a hanyatlásra való felkészüléshez olyan országok ügyeit figyelni, ahol esetleg soha nem is volt számottevő ipar?

A kérdésben többé-kevésbé benne van a válasz: mert a hanyatlás minden jel szerint nálunk is megrendíti, ezután pedig meg is szünteti majd a modern ipart. Mikor hasonlít a sosemvolt gazdagság arra, amit korábban birtokoltunk és elveszítettünk? Mi sem egyszerűbb ennél: amikor a szegényeket  szüntelenül a felemelkedés délibábjával hitegetik. A dilemma ugyanis nem az, hogy a nyomort egy háború, egy természeti katasztrófa, vagy az évszázados gyarmati múlt idézte elő, a dilemma az, hogy a helyzetet hogyan kezeljük. Márpedig a lehetetlen vágyálmok kergetése nem csupán azzal a biztos csalódással kecsegtet, hogy "nem sikerül". Azt is magában hordozza, hogy mérlegelés nélkül aránytalan áldozatokat hozunk, és hogy a helyzetünk valójában még kilátástalanabbá válik. A politikai ideológiák - például a német nácizmus - története erre világosan rámutat.

Márpedig a hanyatlás következtében elveszített gazdagság visszaszerzése éppen annyira lehetetlen küldetés lesz, mint a harmadik világ "felzárkóztatása" volt a hatvanas években vagy éppen napjainkban. A mondat első felét talán nem kell kifejtenem: ha a civilizációs hanyatlást meg tudnánk állítani, nem lenne értelme kiemelve beszélni róla. A lehetetlenség ez esetben a meghatározásból rögtön következik. (Más kérdés, hogy a társadalom többsége szemében épp ezért nem érdemes szóba hozni...) A felzárkóztatás esete viszont még némi magyarázatra szorul. Az persze kétségtelen, hogy a sokmilliárdos lélekszámú emberiség összes tagja egyszerűen nem folytathatja azt az életmódot, mint az amerikai, vagy akár az európai középosztály. A beépített lehetőségek, a Föld nevű bolygó erőforrásai ezt minden további nélkül könyörtelenül kizárják. Ugyanakkor nem árt, ha megnézzük, hogyan nyilvánul meg mindez, ha mégis teszünk egy próbát.

A mai világ telis-tele van ilyen kísérletekkel. Nem is kell messzire mennünk hozzá, hiszen Magyarország is jó ideje ebben a cipőben jár. A folyamat kulcsszava az utánzás. Mivel a cél az, hogy ugyanazt érjük el, mint valaki más, ugyanazokat az eszközöket is fogjuk használni. Ugyanazt a magot fogjuk elvetni, ugyanazt a gyárat fogjuk felépíteni. Mivel a leggazdagabb államok a csúcstechnika fellegvárai, ebben vetélkednek egymással, mi is ezt helyezzük majd a fejlesztés középpontjába. Versenyezni fogunk mindenkivel a világon, többek között a nyilvánvaló helyzeti előnyben levő, mintául szolgáló fejlett régiókkal is. Ennek következtében rengeteg lehetőség eleve kiesik a kalapból. A legújabb technológia ugyanis biztonságos, állandó környezetet, kiváló nyersanyagot és jól képzett felügyelő személyzetet igényel, hogy igazán kielégítő és kelendő árut termelhessen. A környezet címszó alatt itt elsősorban infrastruktúrát értek: utakat, vasutat, megfelelő áramellátást, közbiztonságot stb. Egy szegény ország általában legfeljebb a nagyvárosaiban képes ezeket együtt szolgáltatni, ezért a termelés túlnyomó része is szinte mindig oda fog települni. Kiváló nyersanyag? Talán rendelkezik vele (vagy egy részével) az adott ország, de ha mégsem, akkor importálni kell. Képzett munkaerő? Ebből talán hiány van, és szintén külföldről kell behozni, de a szakoktatás a városokban szintén megszervezhető.

Ez a fejlesztési modell sikeres lehet abból a szempontból, hogy a létrehozott termelés profitot hoz a világpiacon. Elvégre egy globális világban élünk, egy gyárat szinte bárhol megépíthetünk (és kedvünk szerint bárhova áthelyezhetünk...), ha fenti feltételeket kikényszerítjük. Tudjuk mindannyian, sőt, van aki a bőrén tapasztalta, hogy ha máshol 5 centtel olcsóbban lehet gyártani valamit, akkor a legtöbb cég pillanatok alatt átköltöztetheti a termelést. Az egyes régiók - beleértve a tarthatatlan helyzetben tengődő területeket is - legtöbbször ezekért a kis előnyökért gürcölnek. De jó ez nekik, jó ez nekünk? A termék profitot hoz, igen, de ez a nyereség vagy elhagyja az országot, vagy egy helyi elit kezébe kerül, mert ők engedhetik meg maguknak, hogy ilyesmibe fektessék a pénzüket. Akik tehát eleve bőségben élnek, így még több jövedelemre tesznek majd szert... A helyi lakosság tehetetlen, nincstelen rétegei számára viszont már korántsem ennyire gyümölcsöző a folyamat.

Talán ott érdemes elkezdeni, hogy ezek a családok eredendően általában vidéken élnek, ami az ilyen jellegű "fejlesztés" hatálya alól eleve kivonja őket. Ez önmagában talán még nem lenne katasztrófa, hiszen beszéljünk akár az Ormánságról, akár a Kongó völgyéről, mindenütt megvannak azok a sok éves módszerek, melyekkel a helyiek ősei fenn tudtak maradni. Az élet azonban nem ilyen egyszerű, nem ilyen statikus, az ipar kérdezősködés nélkül behatol a legtávolabbi, legeldugottabb falu hétköznapjaiba is. Behatol az oltásokon és gyógyszereken keresztül, melyeknek köszönhetően a népesség a termőföld és a hagyományos mezőgazdaság eltartóképessége fölé növekszik, valamint behatol a szennyezésen és klímaváltozáson keresztül. Ezek nem állnak meg a közigazgatási határoknál és a tovább rombolják a rendelkezésre álló erőforrásokat. Ilyen-olyan úton megérkeznek majd a termékek is, a helyieknek pedig feltűnik, hogy ilyesmit ők a fejük tetején állva sem tudnak készíteni. Ennek tetejébe pedig elkezd majd beszivárogni a propaganda. Az első rádió, az első tévé, amelyek árasztják magukból a modern világ nagyszerűségét. Ha a hagyományos életmódot megzavaró eddig említett tényezők még nem tették elégedetlenné, kétségbeesetté a falusiakat, akkor ez be fogja végezni a munkát. A fiatalok hamarosan vissza fogják utasítani a szüleik értékeit, és el fognak vágyódni a városok felé. A vidéki élet magára hagyva összeomlik.

A nagyvárosok azonban általában szintén nem tudnak ellátni ennyi embert, kevés vállalat tud versenyezni a globális piacon. Az a kevés vállalat pedig - a más körülmények között kifejlesztett technikának köszönhetően - a lehető legkevesebb dolgozót akarja alkalmazni. Hiszen a gépek erre vannak kitalálva, a munka megspórolására! Az eredmény ennek megfelelően meghökkentő munkanélküliségi statisztika lesz, és lélegzetelállító méretű nyomornegyedek. A városban már senkinek nincsenek hagyományai, ott már egyáltalán nem létezik valós alternatíva. A gyökereiket elhagyó családok feloldódnak a szinte tökéletes kilátástalanságban, elszakítva minden olyan tevékenységtől, ami konkrétan értelmet adhatna az életüknek. Mondanom sem kell, hogy ez meg fogja mérgezni néhány kilométerrel arrébb lakó elit réteg, illetve a modern vállalatok vezetőségének elégedettségét is. Nem is a szenvedés látványa, szaga vagy hangja zaklatja fel őket, mert leghamarabb a kerülőutak és a szembehunyás alakul ki. A folyósítandó segélyek, a rendfenntartás, az egészségügy költségei fogják őket megérinteni, melyeket jó részben nekik kell fedezniük.

Az adott terület jövedelme, az ország GDP-je ilyen programokkal felturbózható, de ez aligha mond el mindent a gazdaság valós helyzetéről. Ezek a statisztikai, ökonometriai módszerek eleve a gazdag és fejlett államok értékelésére vannak kitalálva, de még ott is könnyen zsákutcába vezethetnek. Az elérhetetlen cél - a felzárkóztatás - valójában addig ismeretlen kínokat hoz, miközben a sikertelenség teljesen szilárd marad. Ha visszaolvasok, akkor talán az sem szorul különösebb részletezésre, hogy miként kapcsolódik a folyamat a mai magyar viszonyokhoz. Gigantikus bádogvárosaink jelen pillanatban nincsenek, ez igaz, de ez csupán annak köszönhető, hogy igen sokat költünk az ilyen jelenségek visszaszorítására. Nem vagyunk annyira szegények. Fenntartunk egy olyan infrastruktúrátt, ami a fél országon keresztül is lehetővé teszi a napi ingázást, rengeteg területet megvédve a pusztulástól. A vidék csődje viszont nyilvánvaló, ha eldugottabb, nehezen megközelíthető tájegységekre tekintünk, mint Észak-Borsod vagy Nógrád megye. Ez könnyedén párhuzamba hozható a leírtakkal... Egy-két nagyobb lökés választ el minket attól a szinttől, ahol a legtöbb harmadik világbeli ország tengődik, a lökések pedig előbb vagy utóbb ránk köszönnek. Bízom benne, hogy nem akarjuk majd ugyanezt az utat járni azután is.

Van más választásunk. Ehhez azonban más célt kell kitűzni, és más eszközöket kell alkalmazni. A célról már szóltam korábban, röviden, minden sallang nélkül talán tisztességes megélhetésként tudnám megnevezni. Kétségtelen, hogy ez eleve egy hatalmas átalakítás, de ha belátjuk, hogy a Nyugatra sokáig jellemző bőség elérhetetlen, akkor ezt el lehet fogadni. Az eszközök, a technológia kiválasztása viszont ismét egy külön megerőltetés kell hogy legyen, mert ezzel kapcsolatban szintén mélyen az agyunkba égett számos előítélet. Minden beidegződéssel szemben nem hagyatkozhatunk teljes egészében a csúcstechnikára, sokkal inkább az alkalmazkodásba kell vetnünk a bizalmunkat, a helyzetünkhöz megfelelő technikát kell találnunk.. Hogy ez mégis milyen jellegű eszközöket jelenthet, és milyen termelést, arról szeretnék szólni a legközelebbi alkalommal.