Az egyet nem értés elve

Aki mindig szépet akar látni, annak rémség a világ

Tévelyeg, ki albumba gyűjti minden helyes szavát

Az élet a halálból, míg a vég a születésből fakad

Összekapcsolódik a nehéz s a könnyű feladat

Egyéni, szabad döntés kérdése, mi a hosszú s a rövid

A szárnyalás más szögből nézve mindig alábukik

A zaj útján halljuk meg a zenét, és így már nem is zavar

Jövőről igazán az tanít, aki múltról szaval

Ezért ha akármit is cselekszünk, terv nem állhat mögötte

Ami fontos, elmondja a csönd, dalol minden tette

Ha az öröm felkínálja magát, sosem utasítja el,

És ha otthagyja, akire várt, még zokszót sem emel

Elvégzett munkánk átadásakor nyugodtan lépjünk tovább;

Örök a fel nem élt jutalom, ami érték, szilárd.

(Lao Ce: Az igaz történet könyve, 2. fejezet)

Az ipari civilizáció jövőjét firtatva az ember számos olyan problémába fut bele, amelyet a társadalom túlnyomó többsége a legvilágosabban megoldott kérdések közé sorol. Az olyan döntések, mint például a gazdaságpolitika célja, a termelési módszerek kiválasztása vagy pénz használata, egyszerűen nem kínálnak lehetőséget bármilyen ellenérv kinyilvánítására. Magától értetődőnek tűnnek. Ennek következtében aztán sokan nem igazán kedvelik, ha valaki felhánytorgatja e területek létező ellentmondásait.

Persze azt azért nem mondhatom, hogy ilyesmi másokkal nem történhet, valami nagyon hasonló jelenség ugyanis a mindennapi élet alapvető döntései kapcsán is rendre előkerül. A jobboldali konzervatív pártok például általában nem veszik jó néven, ha az egységes jövedelemarányos adózást valaki szociális szempontból igazságtalannak tartja. Hiszen mi abban az igazságos - mondják -, hogy a gazdagabbakat csupán anyagi helyzetük miatt nagyobb terhekkel büntessük? A környezetvédő szervezetek szintén felháborodnak, ha a sajtó a támogatóik vagy akár saját tagságuk személyes életvitelének hatásaival szembesíti őket. Még ha a tetteik szembemennek a szavaikkal, a maguk szempontjából akkor is minden okuk megvan a büszkeségre, hiszen rajtuk kívül látványosan senki nem törődik a szennyezésekkel, fajkihalással és az ipar egyéb pusztító hatásaival. 

Ha adott számunkra egy világkép, egy vélemény, általában nem akarunk kiállítást rendezni a hiányosságaiból. Persze az természetes, hogy mindnyájan a saját világunkban élünk, amelyet a saját tapasztalataink és elveink alakítottak ki, ezen aligha lehet változtatni. És úgy egyáltalán: nincs is rá szükség. Éppen ellenkezőleg, az okozhat igazán komoly bajt, ha valamiben túlságosan is egységesek vagyunk. A modern világ jövőjének firtatása pontosan egy ilyen pontot jelöl ki.

Valószínű, hogy minden szavunk és tettünk felháborítja vagy meghökkenti a körülöttünk élők egy részét, ez már csak így működik. Ha azonban azt állítjuk, hogy a mai világunk elkerülhetetlen, lassú, kínokkal pontozott és könyörtelen hanyatlásra van ítélve... Nos, akkor szinte mindenkinek a tyúkszemére léptünk. Mert mi a közös a jobb- és baloldali politikusokban? Hogy szebb, jobb világot ígérnek, és az értékrendjük az ipari társadalom valamelyik célcsoportjához igazodik. Mi a közös a zöld szervezetekben, és az őket kritizáló cikkek és röpiratok szerzőiben? Hogy a szóban forgó mozgalmak tevékenységét valamilyen szempontból kiemelt jelentőségűnek tartják. Vagy azért, mert élő mintának tekintik őket, vagy azért mert álszent károkozásnak. Ha tehát azt mondom, egyáltalán nem az adónemeken múlik Magyarország jövője, minden oldal nekem ugrik. Ha azt mondom, a zöld gondolat ugyanabba a zsákutcába vezet, mint bármelyik másik haladást hirdető ideológia, akkor is kevesen állnak mellém. 

Mindez azt jelentené, hogy jómagam és a hasonlóan gondolkodók üldözött próféták vagyunk egy alantas világban? Dehogy! Csupán azt hogy nem fokozzuk az égig a tévedéseink következményeit. Ha holnap egyértelműen bebizonyosodik, hogy ez a blog az utolsó betűig ostobaságokról szól, abba nem rokkanna bele senki. Jó, nem mondom, személy szerint engem azért elég kínosan érintene egy ilyen esemény, aki viszont olvasnivalót keres itt, az idővel könnyen találna másik blogot, újságot, regényt, verset, hobbit, ami képes izgalmas vagy érdekes gondolatokkal ellátni elméjének erre fogékony részét. Ezzel szemben mi történik, ha a vetélkedő politikai pártok, a környezetvédő mozgalmak és ellenlábasaik mind-mind tévúton járnak? Mi történik, ha a gazdasági és politikai döntéseink csak értelmetlen cifraságok, melyek elfednek egy észrevétlen, a háttérben meghúzódó valóságot? Mi történik, ha még az igazi idealisták sem látják át az ember és környezet kölcsönhatásának szélesebb vonatkozásait? Sajnos ebbe már sokan belerokkannának, úgy szó szerint, mint átvitt értelemben... Egyéb következményekről nem is beszélve.

Talán kicsinyes dolognak tűnhet, hogy a tévedés következményeivel érvelek, pedig megvan rá az okom. A jövőt ugyanis pontosan egyikünk sem ismeri. Sem én, sem az ENSZ főtitkára, sem a dalai láma. Elképzelésünk van róla, kinek ez, kinek az. De egyik sem teljes, egyik sem tökéletes, és nem is lehet. Vajon mi ilyenkor a legjobb taktika? Pofonegyszerű: le kell csökkenteni a kockázatokat. A kockázatok az egyén és a közösség számára egyaránt akkor a legkisebbek, ha mindannyiunknak saját, önként kialakított, a többiektől különböző véleménye van az élet lényeges kérdéseiről. Ha nincsenek egyeduralkodó álláspontok, és nincsenek általánosan elfogadott ideológiák. Minél inkább törtet például egy közösség a gazdasági növekedés felé, minél erősebben vágyakozik az anyagi vagyonszerzésre, annál valószínűbb, hogy keserű és pusztító csalódások várnak rá. Nem veszik észre ugyanis, amikor más irányból fenyegeti őket veszély. Az erőlködés, a toborzás ily módon hosszú távon szinte mindig garancia a kudarcra.

Ha megkérdezzük egy tudományokban jártas ismerősünket, ő rezzenéstelen arccal el fogja ismerni, hogy a való világ nem egyezik meg az ismert természeti törvényekkel. Utóbbiak ugyanis nem adhatnak teljes képet, csupán az emberi megértés egy-egy modelljét. Vannak, akik szerint a modelljeink egyre jobbak és pontosabbak, de legtöbben még közülük sem feltételezik, hogy valaha át tudjuk tekinteni a természet működésének egészét. Álljunk csak meg itt egy pillanatra! Mit tudunk akkor a létről egyáltalán? Ha maga a modern büszkeségünk gerincét nyújtó tudomány sem tarthatja magát objektív igazságnak, akkor hogyan tehetné meg bárki más? Nem egységre van szükségünk. Az egység a sivárság, a pusztulás jele. Arra van szükségünk, hogy sokszínű, élő környezetet hozzunk létre magunk körül, ugyanúgy anyagi, mint szellemi téren. Nekem nincs gondom azzal, ha valaki az enyémtől eltérő véleményt hangoztat, sőt. Azt viszont baljóslatúnak és szomorúnak tartom, ha szinte mindenkinek ugyanaz a véleménye valamiről.

Egy továbblépési lehetőség, hogy megpróbálhatunk nyitott szellemmel közeledni a világhoz. Sajnos sokan félreértik ezt a remek kifejezést, és úgy vélik, hogy könnyű a dolog. Sőt, szinte mindenki azt gondolja magáról, hogy nyitott szemmel és elmével jár. Mintha lenne egy valahol egy maradi, begyepesedett emberi roncs, akitől óvakodni kell. Mintha a nyitottság annyit jelentene, hogy képesek vagyunk egyik döntésünket leváltani egy másikkal, és átállni egy vita másik oldalára. Nem. Ez a fogalom, ha igazán becsületesen nézzük, egészen mást jelöl. A törekvést, hogy meghalljuk és megértsük, amit mondanak nekünk, és utána ne hozzunk róla ítéletet. Annak az elfogadását, hogy ami egyikünknek kék, az lehet a másiknak piros, ami az egyikünknek pusztító fájdalom, azt a másik talán észre sem veszi. Az ellentmondásokat el lehet viselni, lehet őket kezelni. Aki nyitott szemmel jár, az nem veszíti el a hitelét kicsinyes vitákban, nem akar lefőzni senkit, és annak nincs is oka félni senkitől. Félelmetesen nehéz dolog ezt a tudatállapotot huzamosabb ideig folyamatosan fenntartani, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy már néhány percért vagy óráért is megéri.

A civilizációs válságra és hanyatlásra adott leghatékonyabb reakció nem más, mint az elpártolás, vagy ha úgy tetszik, a kivonulás. Nem az emberi közösségből, nem is feltétlenül a pillanatnyi lakhelyünkről. Sokkal inkább azt a gigantikus gépezetet kellene cserbenhagynunk, amely a gondolatainkat és vágyainkat uniformizálja. Mindaddig ugyanis, amíg a modern emberiség egy tőről fakadó tanaiban hiszünk, még csak a mai helyzetben helyes kérdések feltevésére sem leszünk képesek. A kérdésfeltevés pedig az emberi élet sója és veleje. Talán a válaszok sosem tökéletesek, talán mindegyikünknek meglesz a saját tévedése, de ha a megfelelő kérdést vizsgáljuk, akkor igazán nagy baj nem történhet. Aki pedig a válaszok összehasonlításában nyitott, szenvtelen és nyugodt, az talán észre is veszi a változást.

Az igaz történet

Nem tudom, hogy mások hogyan állnak ezzel, de amikor visszatekintésre és értékelésre kerül a sor valamilyen komolyabb kérdésben, jómagam sokszor érzem úgy, hogy reménytelenül lassú a felfogásom. Néhány ma már pofonegyszerűnek tűnő gondolat befogadásához évek tévútjai és csalódásai kellettek, és még így sem mondhatom, hogy különleges tudás birtokosa lennék. Általában nem tartom magam ostoba embernek; általában megértem a hétköznapokban felmerülő problémákat, ha az szükségessé válik, legyenek bármilyen kacifántosak és körmönfontak is. A gond akkor kezdődik, ha valamilyen döntésnek a következményei nem rögtön, közvetlenül jelentkeznek. Elég makacs vagyok ahhoz, hogy képes legyek erőlködni a hiúságomért, anélkül hogy szembesíteném magam az útközben elsuhanó kudarcokkal. Képes vagyok semmiségeken görcsölni, és - ami ennél rosszabb - észre sem veszem.

Talán az imént leírt élmény ismétlődése sokaknál nem általános, talán az olvasó sem tapasztalt ilyet soha személyesen. Abban viszont biztos vagyok, hogy az emberi közösségek legtöbbje számára ez a folyamat nem jelent újdonságot. Nagyon sok nép indított már el előre láthatóan is nyilvánvalóan vesztes háborút. Nagyon sok család tűzött már ki eleve reménytelen célokat. Nagyon sok elbukott civilizáció saját maga alatt vágta fát (némelyik szinte szó szerint...). Mindez abból fakad, hogy bizonyos szempontból a legtöbb ember alig ismeri a világot, és minél nagyobbra tartja magát valaki, valószínűleg annál kevésbé. Logikus érveléssel persze meg tudjuk állapítani, hogy mi az, ami megtörténhetne; a modern oktatás elképesztő távlatokat nyit meg számunkra arról, hogy mi az, ami lehetséges. Az viszont, ami valóban megtörténik, legtöbbször teljes rejtély marad előttünk, ugyanúgy mint bármelyik középkori vagy ókori átlagember számára. Vagy még annál is inkább... Így fordulhat elő, hogy gyakran olyan célokért küzdünk, amelyek már azelőtt hamisak voltak, hogy egyáltalán megismertük volna őket.

Itt most egy példa kell, hogy következzen, és az a kellemetlen helyzet állt elő, hogy ez a példa saját magam leszek. Ez a blog ugyanis úgy élte meg néhány héttel ezelőtt a századik bejegyzését, hogy az utóbbi hónapokban alig leltem benne bármi örömet. Márpedig ha nekem nem tetszik a dolog, akkor az olvasás sem lehet egy leányálom... Az utóbbi időben egyre inkább arra a kérdésre összpontosítottam, hogy hogyan "tudjam le" a saját magam által "kiszabott" esszét, hogy hogyan ússzam meg a lehető legkevesebb erőfeszítéssel. Mondanom sem kell, hogy ennek a tartalom minősége is kárát látta, az pedig, hogy ennek tökéletesen tudatában voltam és vagyok, csak rontott a helyzeten. Lassacskán már azt láttam az egyetlen megoldásnak, ha felhígítom, majd megszüntetem az írásokat. Hiszen kinek van erre szüksége?

Igen, ha visszatérő olvasók számára ismerősnek tűnik ez a minta, az nem véletlen. Pontosan ugyanilyen az a dilemma, amely az emberiség jövőjéről való képalkotást gúzsba köti. A társadalom egyik - igen nagy - része meg van győződve arról, hogy ha igazán erőt veszünk magunkon, és tovább törtetünk az eddigi úton, akkor idővel minden előttünk tornyosuló probléma (a klímaváltozástól az abszurd vagyoni egyenlőtlenségekig) egy-egy huszárvágással megoldódik és eljön a földi mennyország. A többiek túlnyomó többsége ezzel szemben azt szajkózza, hogy az ember megérett az elkerülhetetlen pusztulásra, és hogy minden további tevékenység felesleges. Hogy mi a baj ezzel a két vélekedéssel? Az absztrakciók szintjén semmi. Tényleg megtörténhet, hogy egy fehér köpenyes tudós holnap reggel egy gombnyomással elindít egy gépet, és az nagy koncentrációjú, bőséges és olcsó energiával árasztja el a hitetlenkedő közvéleményt. Megtörténhet, hogy képesek leszünk olyan technológiai megoldásokat kitalálni, amelyek kisebb ipari infrastruktúrát igényelnek, és mégis megoldják a mai eszközeink funkcióit, vagy még azoknál is többet. Miért is ne? Ugyanígy az sem kizárt, hogy jövő héten kitör az atomháború, megjelenik egy gyógyíthatatlan vírusjárvány, vagy valamilyen ismeretlen ok, és tíz éven belül vége a világnak. Sem én, sem az USA elnöke, sem a római pápa, sem bármelyik kutatóintézet vezetője nem lennénk képesek megcáfolni.

Csakhogy egyáltalán nem az a kérdés, hogy mi az, ami megtörténhet. Most nem. A kérdés az, hogy  mi játszódik le ténylegesen, valójában. A mennybemenetel és az apokalipszis valószínűség szempontjából egyaránt eltörpül ahhoz képest, ami az emberiség története során már számos alkalommal előfordult: a civilizációs hanyatláshoz képest.

Jómagam a blog vezetéséhez és struktúrájához legfőképpen egy amerikai blogról, az Archdruid Report-ról szereztem ötleteket. Mondhatnám úgy is, hogy az volt a minta számomra. Most nem szeretnék kritikát írni erről az oldalról, elég annyi, hogy máig rendszeres olvasója vagyok, és rendkívül nagyra becsülöm. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy az ottani témák mindegyikét, és az összefüggések teljes spektrumát és mélységét nekem is képviselnem kell ezen az oldalon.  Illetve nem kellett volna, hogy ezt jelentse... Ennyi a titok, amelyet nem voltam hajlandó felismerni. Ugye milyen elkeserítően egyszerű? A gazdasági témákról megvan a véleményem, de korántsem én vagyok a megfelelő ember, hogy ezekről bárkinek is kimerítő továbbképzést tartson. Hasonló a helyzet a vallásokkal vagy éppen a modern irodalmi irányzatokkal. Főleg ha emiatt olyan dolgokra nem kerül sor, amelyet valóban eredeti módon tudnék képviselni. Amit esetleg pont én ismerek kicsivel jobban, mint az említett blog szerzője... Az imént emlegetett erőlködést jó részben az idézte elő, hogy nem arról írtam, amiről szerettem volna, hanem arról, amit előre elterveztem. Hatalmas tévedés volt.

Miközben igyekeztem nem odafigyelni a külvilágra, mégis kénytelen voltam észrevenni, hogy azok a bejegyzések sikerültek a legjobban, amelyek spontán gondolatokból eredtek. Sokkal igazibb és teljesebb mondanivaló születik, ha az író természetes pályát követ. Épp ezért mostantól igyekszem majd ilyen jellegű posztokat közzétenni, természetesen a fő témák megtartása mellett. Nem tervezek több hónapos kirándulásokat semelyik agonizáló ipari alrendszer bugyraiba, nem akarok adatokat és leírásokat adni, mert ezek egyébként sem mondanak túl sokat. Inkább egy szó szerinti másik világról fogok írni, arról, amit én látok. Talán még az egyet nem értő olvasó is megjegyez néhány történetet ebből a világból, amelyek hasznára válnak a saját univerzumában.

A teljes spontaneitás persze legalább olyan nagy kihívás, mint egy kitűzött vonalat követni, ennek megfelelően kitaláltam magamnak egy erős, de nem túl nehéz mankót. A "küldetésben" egy több ezer éves kínai könyv lesz a segítségemre, a legendás bölcs, Loa Ce műve: a Tao Te King. A könyvnek rengeteg fordítása és értelmezése született a spiritualizmus területétől a filozófián keresztül a pszichológiáig (és tovább), de viszonylag kevesen helyezték abba a pozícióba, mely mindezt lefedi: a könyv minden további nélkül tekinthető a való világról szóló rendszerelméleti tankönyvnek. Pontosan arról szól tehát, amit az imént említettem, a folyamatok teljességének megismeréséről. Arról, hogy az egyes tetteknek, beavatkozásoknak, döntéseknek milyen következményei vannak életünk során. Nem a kibúvókról, alkukról és kivételekről, hanem a legfontosabb, megkerülhetetlen törvényekről.

Azt tervezem, hogy minden bejegyzésben sor kerül egy újabb fejezet közzétételére is, méghozzá a saját értelmezésemben. Egyáltalán nem tudok kínaiul, viszont az interneten megtalálható számos magyar és angol fordításból kiindulva igazán szép kihívásnak tartom egy új változat létrehozását. Nem én leszek az első a műfajban, és nem is az utolsó. Ha valóban működni fog a dolog, azzal nemcsak azt segíthetném elő, hogy a gondolatok valamivel nagyobb teret kapjanak, hanem azt is kihangsúlyozhatnám, hogy a tanítás, a Tao Te King, a rendszerelmélet nem halott téma, sőt, nagyon is él. A tartalma nincs ridegen kőbe vésve, bárki a saját képére formálhatja.

Az első dolog persze nem lehet más, mint hogy címet adjak a könyvnek. Ehhez némi bátorság szükségeltetik, hiszen a fordítások rámutatnak, hogy mind a "tao", mind a "te" egy-egy egész fogalomcsoportot jelöl (a "king" is, de azt viszonylag becsületes dolog elintézni a "könyv" szócskával). A fejezetek során ez nem jelent majd komoly problémát, mert alkalom nyílik több értelmezés kifejtésére is. A címben viszont választanunk kell... A Tao Te King alapvetően két központi motívum körül bonyolódik, igaz, ezek nem egyenrangúak. Az első téma nem más, mint a világ működésén való elmélkedés. A világ működése a "tao". Ezt leggyakrabban útként (avagy Útként) szokás lefordítani, de ugyanilyen helyes lenne ha például folyamatot vagy módszert írnánk. Én is egy másik megközelítést válaszottam, a "tao" számomra történet lesz, ugyanis meghatározza, hogyan történnek a dolgok a múltban, a jelenben és a jövőben. Ennyi persze egy becsületes könyvcímnek nem lenne elég, hiszen útja, folyamata, módszere és története bárminek lehet. Épp ezért jelenik meg a "te", amely pontosan megmutatja, milyen útról van is szó valójában. Legegyszerűbben az egészséggel, az épséggel és a teljességgel lehet összefüggésbe hozni, magyarul például Weöres Sándornál erényként jelenik meg. Ha történetről beszélünk, akkor a döntés már jóval egyszerűbb, a Tao Te King nem lesz más, mint Az igaz történet könyve.

Ígérem, ehhez hasonló fejtegetésekbe nem gyakran fogok bocsátkozni, sőt, igyekszem majd a szövegről is lehámozni a ráülepedett misztikum nélkülözhető részét, ami valószínűleg leginkább az eltelt évszázadoknak és a kulturális különbségeknek köszönhető. A kezdő fejezet a dolgok természetéből fakadóan az egyik legismertebb szakasz, amely - remélem az eddigiek után nem meglepő - kapcsolatban is áll az ösvénnyel, amelyre a blogot irányítani szeretném. Bízom benne, hogy ezen az ösvényen sokaknak megéri majd sétálgatni.

Egy leírt történet sem válik valóra

Nem lehet elbeszélni, mi esett meg

A teljesség elvész szavakba szorítva

s csak listáját kapjuk a részleteknek

Önkéntelenül felfénylik az igazság

Tudva és akarva okok látszanak

A két út ugyanaz, habár pályájuk más

Ahol összefutnak, ámulat fakad.

A hitel vége

Többször is leírtam e blog bejegyzései között, hogy igen erős aggályaim vannak a pénz értékére vonatkozóan. Sőt, konkrétan még azt is, hogy tulajdonképpen nem ér semmit. Ezeknek a kijelentéseknek ezer olvasata van, melyek között kétségtelenül szerepel az is, hogy "ez a kölyök beleszületett a jóba", sőt az is, hogy csupán közhelyes képmutatás, amit művelek. Sokszor mondogatjuk, hogy a pénz nem boldogít, de igen ritkán vesszük komolyan.

Nos, ami azt illeti, anyagiakban tényleg nincs okom a panaszra, ez nem szégyen, tehát semmi akadálya, hogy elismerjem. Csakhogy ez nem azon múlik, hogy mennyi tulajdonom van, hanem azon, hogy azokkal mennyire vagyok elégedett. Ha kifognám a mesebeli aranyhalat, az én első három kívánságom között biztosan nem szerepelne semmilyen pénzügyi követelés. De alighanem az első száz között sem. Számos problémám van a magam kis életében, nehezek és könnyen megoldhatóak egyaránt, de ezek közül - akár elhiszi valaki, akár nem - egyiken sem segítene, ha például nyernék a lottón. Ártani viszont árthatna.

Mindezzel azt hirdetem, hogy egy aszkéta szent vagyok? Dehogy. Csupán azt, hogy mindenki eldöntheti, hogy számára mi az értékes. Elsősorban dönthetünk úgy, hogy anyag feletti célokat tűzünk ki magunk elé, másodsorban pedig úgy, hogy az anyagiak között is különbséget teszünk a minőségük szerint. Az egészséges étel többet ér, mint a méreg, ami olcsó. A kinyomtatott, igazi fényképek emlékeket őriznek, míg a digitálisan tárolt JPEG és GIF fájlokat az enyészet egy pillanat alatt elragadhatja. És igen, gyakorlatilag minden kézzelfogható, hasznos tárgy előbbre való, mint a pénz.

Szinte hallom, ahogyan érkezik a klasszikus ellenpélda: sokan vannak ebben a pillanatban szerte a világon, akik éhesek, és képtelenek előteremteni a betevő falathoz szükséges pénzt. Talán lopásra is kényszerülnek emiatt. Lehetetlen lenne a szemükbe mondani, hogy az anyagiak lényegtelenek, én is képtelen lennék rá. Csakhogy ilyesmit nem is állítottam, csupán azt, hogy mindig körültekintően kell dönteni arról, hogy mit is kívánunk magunknak. Mellesleg pontosan a mély nincstelenségben élők tudják legjobban, milyen kín, ha az ember kizárólag az anyagiak hajszolására kényszerül, erről tehát éppen nekik nincs szükségük meggyőzésre... Azt a tételt viszont velük szemben is fenntartanám, hogy a pénz semmilyen értelemben nem fontos. Nekik sem pénz kell, hanem például kenyér, zöldségek, és tiszta ivóvíz. A pénz legfeljebb eszköz lehet ebben a kérdésben.

Nevetségesnek tűnhet ez a megkülönböztetés, de csak egy hajszálnyit kell továbblépnünk, hogy élesen elváljon a két szemlélet. Tegyük fel, hogy a tisztességes nyomorban senyvedő társunkból a fenti okok miatt valóban tolvaj lesz! Mit lopjon ilyenkor az ember? Kenyeret vagy pénzt? Az előbbi választás esetén nyilvánvaló a bűntett oka, és a tettes szánni való helyzete. Nem véletlen, hogy a kenyérlopás számos történet és dal központi eleme. Embert próbáló feladat ezért bárkit felelősségre vonni. De ha az illető pénzt lop... Akkor talán utána fegyvert vesz rajta, amivel rabolni tud. Talán fogadásokat köt vele, amivel másokat is bajba sodor. Talán elissza az utolsó fillérig. Aki pénzt lop, rögtön a hivatásos tolvajok konkurenciája és célpontja lesz. Gondoljunk bele, éhesen sem lop el senki egy kamionnyi élelmiszert, pénzből viszont melyik tolvaj "adna vissza"? És ha megkaparintunk egy összeget, miért is akarnánk csupán az éhünket oltani a felhasználásával? Miért ne törnénk még többre? A kísértést csak az kerülheti el, aki eleve pontosan tudja, mi az, ami számára fontos.

Nem vagyok jogász, de úgy tudom, hogy a törvény a lopott áru pénzbeli ellenértéke alapján jelöli ki a lehetséges büntetési tételeket. Ez azonban az előző bekezdés helyességén (vagy helytelenségén) mit sem változtat, ugyanis a törvényt is emberek írják. Pontosan azt kritizálom most, hogy a mai társadalom a pénz alapjára helyezi az életet, hogy kiemelt helyre teszi azt az értékrendjében. Észre sem vesszük a döntést, mert mire megszülettünk, azt már meghozták helyettünk.

Ez az eszmefuttatás egyébként visszavezet a legutóbbi bejegyzés egyik fő gondolatához, hogy az absztrakciók térnyerése végül a valós, kézzelfogható alapok elvesztésével jár. Minél következetesebb és általánosabb ítéleteket akarunk a törvénybe építeni, annál kisebb mérlegelési lehetőség marad a különleges esetekre. És ugye igazából minden eset különleges, egytől egyig...

Más okom is van arra, hogy elkeserítsen a pénz piedesztálra állítása. A legnyilvánvalóbb ezek közül nem más, mint a pénz előállításának módja. A naiv szemlélő számára ez a folyamat egészen megdöbbentő. Kérdezzünk meg egy hétköznapi halandót, hogy szerinte hogyan keletkezik a pénz! Valószínűleg föld alatti, eldugott, szigorúan őrzött nyomdagépekre fog gondolni. Persze az rögtön világossá válik számára is, hogy a nyomtatásból nem fakad érték, tehát a pénz valójában nem akkor jön létre (nem beszélve arról, hogy manapság a pénzt szinte elhanyagolható arányban nyomtatják ki, inkább számok formájában hivatkozunk rá számlákon, szerződéseken, átutalásokban). Honnan ered tehát az, amit értékesnek gondolunk? Erről nagyon keveseknek él tiszta képa fejében. Talán valaki egy idő után bizonytalanul felvetné, hogy aranyfedezet van a pénz mögött, de mivel Magyarországnak gyakorlatilag
már nincs aranytartaléka, ezt a gondolatot könnyen elvethetjük... Önmagában ez a homály is sokat elmond az egészről, senkinek nem érdeke ugyanis túlzottan reklámozni a dolgot.

A valóság az, hogy a pénz hitelen alapszik. Minden egyes bankjegy, ami a kezünkbe kerül, az valakinek a tartozását fejezi ki valamelyik bank felé. Kamattal, természetesen. A dolog pontos lefolyása elég kacifántos, és szerencsére több nagyszerű magyarázó anyag található meg a világhálón, ha valakit érdekel (magyarul is), épp ezért én csak a lényegre szorítkoznék.

Aki olvasott Jókai-regényeket, vagy más történeteket abból a korszakból, az találkozott már a váltó fogalmával. Például valamelyik szereplő irtózatos kártyaadósságba verte magát, és aláírt egy papírt, amely a tartozását, a kamatokat és a határidőket hitelesíti. Onnantól kezdve ez a darab papír - a váltó - jelenti minden vagyonát és teljes egzisztenciáját. Ha ezt megszerzi és megsemmisíti, akkor "megússza" az adósságot, ha nem, akkor megfizet a felelőtlenségéért. A pénz - a papír alapú és a digitális is - nagyon hasonlít a váltókhoz. Egy ígéretet jelent, hogy idővel visszafizetik, sőt, azt, hogy többet fizetnek majd belőle vissza. Minden pénz a bankokhoz tartozik, ők hozták létre, mikor kiadták hitelbe. Pontosan úgy alakul az értéke, mint egy váltóé: ha az adós szavahihető, akkor szilárd, megrendíthetetlen, ha az adós csal és hazudik, akkor semmit nem ér. Egy ősi, vagyonos család sarjának váltója aranyat ért, egy csavargónak ki sem állítottak ilyet. Igen, ma az adósok hitele a pénzrendszerünk alapja, és aki pénz használ, az mind adósságban él. Nem arany, föld vagy vér irányítja a gazdaságot, hanem ígéretek átláthatatlan halmaza.

Ez persze mást is jelent: minden forint, euró és dollár azt ígéri, hogy jövő ilyenkor még több forint, euró és dollár lesz forgalomban. A kamatokat ugyanis meg kell fizetni. A gazdasági növekedés kényszer, növekedés nélkül ugyanis a kamatfizetés lehetetlenné válna. Ha pedig a csődök elterjednek, nem csupán az illető egyének járnak rosszul, a hitel általános válsága ugyanis a pénzrendszer alapját fenyegeti. Egy-egy komolyabb csődhullám véget vethet bármelyik mai fizetőeszköznek a drachmától a svájci frankig, és mivel a növekedés áthatolhatatlan fizikai korlátok miatt egyre kevésbé lehetséges, véget is fog vetni nekik. A hitel alapú pénz nem új találmány, és korábban minden kísérletezés kudarcba fulladt. Most sem lesz másként.

Pillanatnyilag éppen ezért létfontosságú, hogy elhitessük magunkkal, a rendszer remekül működik. Épp ezért van az, hogy a közéleti figurák igyekeznek "a piacok kedvében járni". Ha valaki nyilvánosan kimond egy kellemetlen igazságot (például, hogy a magyar államadósság egészét soha nem fogjuk visszafizetni), az rontja a hitelek helyzetét, ami bizonytalansághoz, csődhöz, a pénzügyi válság kockázatához vezet. Ezért csak jó dolgokat hallunk: a gazdaság dübörög, az ország jobban teljesít, pannon puma... Ha az igazság kényelmetlen, akkor hazugságokat kell világgá kürtölni. Gondolkodjunk el, milyen rendszer az, ahol a tulajdonunk értéke Matolcsy György vagy Szanyi Tibor megszólalásaitól függ! Milyen rendszer az, ahol a "piacok" nyugalmára úgy kell ügyelni, mintha újszülött csecsemők álmát óvnánk? Mit várhatunk ettől a rendszertől holnap, jövőre vagy tíz év múlva?

Olyan dolog ez, amely mint cseppben a tenger, rámutat az ipari társadalom betegségére. Bár véletlenül alakult úgy, hogy ezzel a témával zárom a gazdasági témák boncolgatását, mégsem bánom. Aki tényleg utánanéz az említett folyamatoknak, esetleg megnézi a belinkelt magyarázó videót, az aligha kerülheti el, hogy más színben lássa a világot. Ezzel a blog egészére nézve is lezárult egy hosszabb korszak, a legközelebbi alkalomra valami mással készülök.

Toronyba zárt világ

A gazdaságról szóló írássorozat utolsó nagyobb témája nem lehet más, mint a pénz. Hiszen volt már szó sok mindenről ebben a néhány hónapban - a gazdaságtan hibás modelljeitől a kiút keresésén keresztül a múlt tanulságainak kutatásáig -, de összegek és matematikai számítások alig-alig kerültek elő. Ez kétségtelenül furcsa lehetett azoknak, akik találkoztak már napjainkban valamilyen gazdaságtani érveléssel... Valójában a politikai-gazdasági hírek jelentős részében pontosan ilyesmiről van szó, tehát a mutatók, százalékok, statisztikák vagy a táblázatokba foglalt egyenletek hiánya bárkinek feltűnhetett. Megvan az oka, hogy miért hagytam a pénzt a vizsgálódások végére, és annak is hogy a modern szemlélet miért tartja olyan fontosnak. Ezen okok becsületes feltárásának érdekében azonban a történetet az elejéről kell elkezdeni.

Mi a pénz? Aljas kérdés, nem igaz? Gyanítom, hogy például a magyar lakosság túlnyomó többségét zavarba hozná, ha meghatározást kellene mondania. Ott van a kezünkben minden nap, a legalapvetőbb gazdasági tevékenységeinkhez is gyakran elengedhetetlennek tűnik, ennek ellenére mégsem ismerjük pontosan. Nem, még az igazán gazdagok sem tudják jobban, hogy honnan ered, és hová tart a kezükön átfolyó summa. Nem is foglalkozik a dologgal szinte senki. Pedig a pénzben nincs semmilyen misztikum, egy ember alkotta fogalomról beszélünk, amely teljesen hasonlatos a többi eszközünkhöz: vannak erényei és hibái, valamikor érdemes alkalmazni, valamikor nem. És hogy mi is ez az eszköz? A gazdasági értékek mérésére és újraelosztására szolgáló elvont egység.

Ebből az egyszerű meghatározásból rengeteg mindennapos tapasztalatainkkal ellenkező következtetést lehet levonni. Az első és legfontosabb ezek közül, hogy a pénz nem érték. Az értékeket közvetíti, azokat képviseli, de önmagában szinte semmire nem jó. Az érméket persze be lehet olvasztani, a bankjegyeket pedig eltüzelhetjük, de az ebből húzható haszon gyakorlatilag elhanyagolható. Apró papír- és fémdarabokról van szó melyekre számokat írtak, nincs bennük semmilyen különlegesség. Ezzel a ténnyel természetesen együtt jár az is, hogy a pénz a véges, anyagi világban egyáltalán nem az a szilárd sarokpont, amire bármilyen igazán komoly döntést alapozhatnánk.

A gazdasággal foglalkozó tankönyvek általában az első néhány oldalon eljutnak addig a tételig, hogy a pénz nélkülözhetetlen. Legtöbbször egy egyszerű példát használnak fel indoklásként, a sertéstenyésztő és a vízvezeték-szerelő példáját. Tegyük fel, hogy egy országban nem használnak pénzt! A sertéstelepen eltört egy vízcső, és a tenyésztő szívesen ajánlja fel egy jószágát a mesternek a javításért cserébe. Csakhogy ha a vízvezeték-szerelő zsidó vagy netán muszlim, akkor nem fogadja el az ilyen fizetséget, és egy meglepő dilemma bontakozik ki: nincs aki kijavítsa a hibát. Tegyük vissza a képletbe a pénzt! Csodák csodájára a probléma rögtön semmivé oszlik. A tenyésztő eladja a disznót valakinek a piacon, kifizeti a szerelőt, ő pedig vehet magának bárányhúst, ha arra fáj a foga. Következtetés: a vak is látja, hogy a pénz minden gazdaság alapja, mert nélküle nem működik semmi.

Teljesen egyértelmű a dolog, amíg nem gondolkozunk rajta kb. fél percig. A példa hátterében ugyanis ki nem mondott feltételezések egész halmaza húzódik meg. Ki írja elő például, hogy a tenyésztőnk képtelen legyen kijavítani egy csőtörést? Elég néhány évtizedet visszatekinteni az időben, és azt látjuk majd, hogy mindenki saját maga oldotta meg a háztartásban adódó gondokat. Ki írja elő, hogy a szerelő a piacra legyen utalva, mikor a vallásához illő ételeket keres? Ezerszer lerágott csont ezeken a hasábokon, hogy a veteményeskert és baromfiudvar legtöbbször még városi környezetben is minden további nélkül működőképes. És ki írja elő azt, hogy ha mégis kapcsolatba kerülnek, akkor az egyik fél csak disznót, a másik pedig csak vízszerelést ajánlhat fel? Ha gépekről lenne szó, akkor rendben van, azok képtelenek másra, mint a megtervezett termék és a programozott szolgáltatás előállítására. De szerencsére nem vagyunk gépek.

A példa egy dolgot fényesen megvilágít: a pénz használata elkerülhetetlen, ha egy modern elvek mentén kigondolt mesegazdaságban élünk. Vajon az egyes szakmák specializációja olyan méreteket öltött volna, hogy az ember egy dolgot termel és minden mást csak fogyaszt? Annyira nem vagyunk képesek megítélni az egyes áruk fontosságát, hogy egy mérőszámmá kell leegyszerűsíteni a döntést? Én nem hiszem, hogy itt tartunk, még akkor sem, ha látszólag erről szól a körülöttünk létező világ. Ez a kétely egyben remény is, mivel egy ilyen mesevilág tökéletes bizonyossággal - és kiút nélkül - bukásra lenne ítélve. Valójában minél közelebb kerülünk hozzá, annál veszélyesebb a helyzetünk.

Régi megfigyelés, hogy az egyes civilizációk a fejlődésük során egyre elvontabb eszközöket alkalmaznak. Általában mindegyikük egy "sötét", nyílt erőszakkal és a legalapvetőbb  emberi szükségletekért való harccal átitatott társadalomból indul ki, amely az előző igazán fejlett kultúra megsemmisülése után maradt hátra. A fejlődés során aztán a közösség egyre finomabb kormányzási, törvényi, gazdasági eszközöket fejleszt ki.

A mükénéi civilizáció összeomlása után, Drakón idejében például a görögök egyes konkrét tettekre írtak elő egyszerű büntetéseket. "Ha kiszúrod valaki szemét, kitoljuk a tiedet is" vagy "ha tyúkot lopsz, levágjuk a kezed." Igazából Drakón neve épp azzal fonódott össze, hogy a legtöbb bűntettre rögtön halálbüntetést írt elő... A legenda szerint egyszer megkérdezték, hogy kisebb és nagyobb vétkekért hogyan járhat ugyanaz a büntetés, ő pedig azt válaszolta, hogy a súlyosabb bűnökhöz nem talált rosszabbat a halálnál... Talán rémisztőnek tűnik egy ilyen korszak, de Drakón Athénja vetette meg az antik civilizáció alapját. Néhány száz évvel később pedig ugyanez a mediterrán kultúra szülte meg a római jogot, amelynek manapság is sok csodálója van a rendszerbe foglalt elvei, az arányossága és általános jellege miatt.

Ugyanígy fordulhat elő az is, hogy az az Európa, amely 700-900 éve könyörtelen vallási hadjáratokat folytatott a Közel-Keleten, ma még a politikailag inkorrekt kifejezések használatától is irtózik. A valódi, kézzelfogható konfliktusok helyett elvont ideológiai vitákat teremtünk. Ha egy problémát nem tudunk megoldani, megtiltjuk mindenkinek, hogy beszéljen róla.

Ahogy erről szó volt, a pénz is egy absztrakció, egy eszköz, amely kiváltotta a cserekereskedelmet, illetve a hűbéri ajándékok és kötelességek rendszerét. Önmagában ez persze nem baj. Egy határon túl azonban a véres, izzadságos valóságtól való eltávolodás megbosszulja magát. A római jog összes cikkelye sem tudta például megakadályozni, hogy a császári trónról sokszor kicsinyes árulások és a leplezetlen, könyörtelen hatalomvágy döntsenek, nem egy esetben pszichopatákat juttatva döntési pozícióba. A mai politikai korrektség sem szünteti meg a társadalmon belüli feszültségeket, sőt, ezek időről időre egyre erősebben törnek felszínre (pl. Párizs, London...). E tétel alól pedig a pénz sem kivétel. Ma a legnagyobb jegybankok - élen most vezetőváltáson átesett amerikai FED-del - gyakorlatilag pénznyomtatással próbálják megoldani a gazdasági problémákat. Ezzel két dolgot érnek el. Az egyik, hogy becsapjuk magunkat. A másik, hogy a valódi feladatokkal nem törődik senki.

Képzeljünk el tíz közgazdászt tíz aktatáskával, amelyekben egy-egymillió dollár kapott helyet. Gazdag emberek. Ugyanez a kép hogyan néz ki egy lakatlan szigeten? Ugye mindjárt nem is olyan értékesek azok a táskák... Ezt a játékot játssza az egész emberiség is, jóval nagyobb léptékben. Miközben a talpunk alól fogynak a fosszilis erőforrások, miközben a környezetünk pusztulásának egyre durvább következményei kerülnek elő, mi csak pénzzel játszadozunk. Összeadunk, kivonunk, szorzunk és osztunk, és ha ügyesek vagyunk, akkor kijön, hogy minden rendben. Csakhogy a számok egyre kevésbé jelentenek bármit is.

Aki további szemléltetést szeretne az imént leírt absztrakciós folyamatról, az gondoljon arra, miként váltják le a készpénzt a bankszámlák és  hitelkártyák! Lassan talán megszokjuk a kényelmet, hogy nem kell számolgatni az aprót fizetésnél. Cserébe az egész gazdasági és műszaki rendszernek még inkább ki leszünk szolgáltatva. Ha kell, megsarcolják a számlánkat. Ha kell, limitet vezetnek be a kártyánkra. Nem lenne módunk megakadályozni. Ha bármilyen hiba miatt nem férünk hozzá a rendszerhez, elveszítjük minden megtakarításunkat. A véghezvitt vásárlásainkat ugyanakkor "odafent" bárki megpróbálhatja kikeresni, kielemezni. Semmi nem maradhat titok.

Mindenki csak magának húzhatja meg a határt, de óva intek mindenkit attól, hogy álomvilágban éljen, mert gyakran keserű az ébredés. A hitelkártya használata talán még nem fejtett ki igazán drasztikus hatást, maga a pénz viszont életünk minden szegmensében főszerepet játszik. Jómagam igyekszem meglátni a sok szemfényvesztés mögötti igazi értékeket, a pénz pedig még az anyagi javak közé sem kerülhet be. A következő alkalommal szeretnék egy konkrétabb leírást adni a pénz működéséről. Annak fényében talán néhány mai kijelentésem is mélyebb értelmet nyer.

Mesterek kellenek

Néhány hete tervezgetem már, hogy a konkrét ipari termelésről szóló bejegyzések sorát miként fogom lezárni. Valójában nem is volt ez igazán nehéz kérdés, egy fontos nézőponttal ugyanis konkrétan még nem foglalkoztam. Mindeddig főleg azt jártam körül, hogy mi vár arra az iparra, amit mindannyian ismerünk. Azzal kapcsolatban próbáltam előrejelzéseket tenni, hogy a fosszilis energiahordozók fokozatos fogyásának fényében a futószalag melletti munkahelyekre milyen sors várhat, ide értve a szó szerinti gépsoron végzett, és a fizikailag távolabb történő, de ugyanazokhoz a folyamatokhoz fűződő tevékenységeket is. Teljesen világos, hogy a munkás, akinek a termékraktár átpakolása, vagy gyártó gépek működtetése a feladata, erős függésben áll a modern ipartól, de legalább ilyen kötöttségei vannak rengeteg másik szakmának is. A természettudósok ma szinte mindig az iparnak kutatnak, a politikusok ennek érdekében tartanak beszédeket, az újságírók erről írnak, a kereskedők ezzel üzletelnek.

Egyszer talán ez is egy külön poszt témája lehet majd: hogy miért is nevezhetjük magunkat ipari társadalomnak... A válasz pofonegyszerű, ennek ellenére a hétköznapokban vajmi keveset foglalkozunk vele. Az ipar határozza meg az életünk kereteit. Az ötnapos munkahét, a bérezés, a mesterséges személyiséggel felruházott "társaságokra" írt jogrendszer hálója, a gépek által biztosított közlekedés és háztartásvezetés mind részei a képnek. De ha teleírnék három nyomdai ívet konkrét példákkal, a teljes összefüggést akkor sem festhetném le. Egyszerűen az ipar rendszerében élünk, ahhoz igazítjuk a valóságról észlelt információk feldolgozását, a légkör összetételétől elkezdve a saját önértékelésünkkel bezárólag. Mindez persze annak köszönhető, hogy az utóbbi néhány évszázadban az ipar sikere minden más kultúrát, közösséget és filozófiát képesnek látszott elsöpörni, ezért nemzedékek alatt teljesen erre hegyeztük ki az életmódunkat. Minden hátsó szándék nélkül mondhatom, hogy bámulatos ez a fajta rugalmasság. 

Már csak azért is nagyra kell becsülnöm az efféle idomulást, mert a továbbiakban is szükségünk lesz rá... Ugyanis - ahogyan arról bővebben szó volt - az ipar a nagy koncentrációjú energiaforrások kimerülésével üzemanyag nélkül marad, és így a sikere szükségszerűen kudarcba fordul majd. A kudarchoz pedig ugyebár senki sem akar majd alkalmazkodni, sőt...

Itt érkezik a képbe a következő felmerülő probléma: ha így lesz, akkor mit tegyünk? Egyáltalán mit tehetünk? Igyekeztem töredékeket mutatni erről a területről is. A magától értetődő válasz ellenére itt is gyakran futunk bele zsákutcát jelentő elképzelésekbe. Például ott van a vitathatatlan többség szemléletmódja, amely szerint az ipar majd megoldja a gondjait, ahogy eddig. Meg fogjuk találni a kiutat, szól a dogma, a végső indok pedig az, hogy "mert muszáj". Ezután szintén meg kell említeni a másik széles körben elterjedt változatot, mely szerint a gyárak természetellenes gonoszsága és embertelensége végül olyan pusztítást okoz, amely megszüntet minden emberi gondot a Földön, mellékesen magával az emberi fajjal együtt. Legutóbb azt szerettem volna megmutatni, hogy nem szükséges ezen opciók közül választani, sőt, még csak nem is kell igazodni a gondolatmenetükhöz. Mondhatunk rájuk egy-egy becsületes "nem"-et, és kereshetünk szebb, értelmesebb, bölcsebb és maradandóbb elveket magunknak.

Az ipar dicsőítése vagy sátáni színben való feltüntetése tehát a valóságban nem követelmény. Én azt gondolom, hogy a legjobb, amit tehetünk, az az, ha magára hagyjuk. Így gyakorlatilag ki tudunk maradni a két említett uralkodó ideológia csörtéiből, amelyek ma is át- meg átjárják a mindennapjainkat. Például az aktuális kormánynak minden rózsaszín, az ellenzék számára még a só is keserű. Tudjuk, hogy valamelyikük hazudik, és szívünk mélyén azt is, hogy egyik sem mond igazat... Az ember innen menekülni akar, ez a természetes és bölcs reakció. 

Csak arról mondjunk hát véleményt, amiről van értelme gondolkodni, máskülönben elkerülhetetlenül csalódás lesz a vége. Végső soron ez egy totális kivonulást jelent. Feladni az egész civilizáció kézzelfogható erényeit persze a már eldöntött visszautasítás után is nehéz, de ez a mentális folyamat annak mégis alighanem a legkegyetlenebb szakasza. Szavakkal alig megfogható az eltérés aközött, hogy garantáltnak tekintjük az anyagi értékeinket vagy veszendőnek. Aki a végtelenbe vágyik, annak ezer okos érv sem állíthat valósnak tűnő korlátot, a felismerés útját sokkal inkább a makacsul ismétlődő kudarcok jelölhetik ki.

A gyakorlatban az iparból való "kivonulás" már az egyén lehetőségeire,  képességeire és körülményeire van bízva. Jelenthet igazán nagy dolgot és jelenthet apróságokat is, és elsősorban nem is a méretek számítanak. Talán valaki megteszi, hogy munkáját feladva a háztartás gazdaságát vagy az organikus növénytermesztést és állattenyésztést tanulja ki. Jómagam nagyra becsülöm az ilyen elhatározást, de korántsem merném ajánlani mindenkinek, még akkor sem, ha nem egy hasonló történettel találkoztam már (akár a főszereplőkkel személyesen is). De ha valaki a saját műhelyének, üzemének nyersanyagait helyi, újrahasznosított forrásból szerzi be, az is kritikus döntés lehet a jövőre nézve. Még a puszta figyelem is sokkal több a semminél. Mikor az ember észben tartja, hogy ezt és ezt most megtehetem, de öt év múlva talán már nem.

Ilyen jellegű írások jelentek meg a blogon a közelmúltban. Mindeközben azonban maguk a konkrét termelési technikák, és persze azok elkerülhetetlen változásai kevésbé kerültek szóba. Ezzel azonban mindenképp foglalkozni kell, hiszen hiába írom le ezerszer, hogy az ipart sorsára kell hagyni, hiába írom le, hogy a termékek túlnyomó többsége felesleges vagy kiváltható. Mindenképp marad egy rész, marad néhány tárgy, eszköz vagy érték, amelyet ipari jellegű termelés nélkül nem tudunk előállítani. Egy jó fejsze acélját például alighanem magas hőfokú tűzben kell edzeni, egy hordó dongáit valószínűleg csak különleges trükkökkel lehet légmentesen összeilleszteni, nem beszélve az olyan használati tárgyakról, mint a korsók, evőeszközök, ruhák, szőnyegek, bútorok, tisztálkodó szerek és építőanyagok. A teljesség igénye nélkül. 

Az ipar bukása szükségszerűen annyit jelent, hogy minderről mindannyiunknak le kell mondania és hozzá kell szoknunk a kőkorszakhoz hasonló körülményekhez? Egyáltalán nem. Rengeteg anyagi eszközt létre lehet hozni fenntartható módon egy helyi szintű gazdaságban is. A feljegyzett emberi történelem legnagyobb részében a fejszétől az építőanyagokig felsorolt termékeket mind így kezelték az őseink. 

Valójában azért vártam sokat ezzel a témával, mert van hozzá egy remek hivatkozásom, amelyhez keveset tudok hozzátenni. John Michael Greer egy korábbi blogbejegyzésének fordításából bárki megtudhatja mi is volt a céhrendszer lényege. Az én egykori történelemóráimon tanáraim úgy emlékeztek meg a céhekről, mintha mesevilágról beszélnének. Együtt sajnáltuk a régieket, hogy nem tudták még, hogyan is kell hatékonyan és olcsón termelni... Pedig az a rendszer nem véletlenül működött, és nem véletlenül működött remekül. Ha egy igazi kovácsmester meglátná, milyen szerszámokkal dolgozunk manapság, szinte biztosan szánni kezdené a mai világot, mert nem tudunk értékes dolgokat előállítani. Mit sem számítana neki, hogy a selejt legalább olcsón és hatékonyan készül...

Jó szívvel ajánlom a belinkelt fordítás elolvasását. Mint cseppben a tenger, benne van minden arról, amit ez a blog mondani szeretne. Csupán annyi megjegyzést fűznék hozzá, hogy a céhek filozófiájának kérdése az évnek ebben a szakában különösen aktuális. A karácsonyi ajándékozás szokása miatt többé-kevésbé mindannyian rá vagyunk kényszerítve, hogy elgondolkozzunk azon, mi is okoz örömet igazán az életben, illetve arra is, mely tárgyak érik a legtöbbet. Nagyképűség lenne, és nem is lenne igaz, ha az ajándékok szakértőjének tartanám magam. Azzal kapcsolatban viszont aligha van kétségem, hogy szebb meglepetést okoz egy akár évtizedekig megmaradó, személyre szóló, komoly befektetett munkával megalkotott és összeállított kis csomag, mint akár a leglátványosabb és legdrágább ipari termék, amit egy pillanat alatt megvehetünk a boltban. Jobb ilyesmit adni, és jobb ilyesmit kapni. Emléket szerez, kapcsolatot teremt. Aki látja a karácsony lényegét, az tudja, hogy milyen értéke lehet egy helyi szintű gazdaságnak. Persze ez már a vallás ingoványos területére vezetne, amelyre ma nem szeretnék kitérni... Remélem, minden kedves olvasó számára örömteli volt az ünnep. Bízom benne, hogy jövőre újra találkozunk ezeken a hasábokon.

A "nem" értéke

Azt gondolná az ember, hogy nemet mondani a világon a legegyszerűbb dolog. Hiszen semmi másra nincs szükség hozzá, csak hogy tagadjunk valamit, amit más már kimondott. Csupán vissza kell utasítanunk egy felkínált ajánlatot, és helyette lustán nem csinálni semmit. Nem kerül semmibe. Ebből kifolyólag sokan megvetendő barbárságnak tartják, vagy éppen félnek tőle.

Csakhogy ez az álláspont veszedelmesen torz. A való életben minden igazi döntésnek több oldala van, az igazi döntések mögött ugyanis ambíciók, testi-lelki igények, elvek, érzelmek és jellemek húzódnak meg. Olyan nincs, hogy visszautasítunk valamit, és űr marad a helyén, e világon egyszerűen elképzelhetetlen ez a nirvánához hasonló állapot. Még alvás közben sem érhetjük el, agyunk akkor ugyanis lázasan dolgozik, amely munkából - a sokszor érthetetlen álmainkon keresztül - számos részletre emlékezhetünk is. Ami azt illeti, az egyik legpusztítóbb kór, amivel az ember megfertőződhet, a semmittevés kergetése. Aki ugyanis semmivel nem foglalkozik a körülötte lévő világból, tétlenségében végül eljut majd saját maga kíméletlen lerombolásához.

Szóval aki nemet mond, az szükségszerűen depresszióban szenved? Ellenkezőleg. Sokkal inkább az válhat önmaga árnyékává ily módon, aki igent mond a semmittevés csábítására. A "nem" egész mást jelent. Azt, hogy a saját utunkat járjuk, és azt, hogy nyitva tartjuk a szemünket és elménket. Már megint egy ellentmondás... Hiszen épp a visszautasítást szokás a gyávaság, a beszűkült gondolkodás, a babona, vagy akár az ostobaság számlájára írni! Ehh, valahogy ki kellene gabalyodnom ebből...

Vegyünk egy példát! Mondjuk egy ismerősünk azt közli velünk, hogy neki nincsen autója, és nem is akar jogosítványt szerezni. Mi lenne az első reakciónk? Jobb esetben egy kérdés: miért nem? Rosszabb esetben rögtön egy ítélet az illető értelmi képességeiről, neveltetéséről, lustaságáról, vagy arról, ami éppen az eszünkbe jut. Azt gondoljuk, hogy a gépkocsi tudatos visszautasítása egy kiváltságos kisebbség előjoga, vagy egyszerűen őrültség, hiszen a magunk életéről ismerjük használatának előnyeit és sokszor csaknem nélkülözhetetlennek tűnik.

Egyszerű mennyiségi döntésként tekintünk az egészre: egy autó több, mint nulla autó, és miért érnénk be kevesebbel? Azt nagyon is megértjük, ha valaki anyagi vagy egészségi okokból képtelen csatlakozni az autós társadalomhoz, sajnáljuk is érte. Az önkéntes kimaradást viszont egyáltalán nem akarjuk feldolgozni. Pedig mint mindennek, egy ilyen választásnak is mindig oka van, ez az ok pedig származhat szemléletbeli különbségből is. A gépkocsi nem más mint egy közlekedési eszköz a sok közül. Igaz, hogy abból egy igen elterjedt fajta, és számos kedvező paramétere van, de sok más módon is eljuthatunk A pontból B pontba. Sőt! Esetleg abba is belegondolhatunk, hogy tulajdonképpen nincs is szükségünk annyi utazásra, ami egy gépkocsi fenntartását kifizetődővé tenné. Noha ez a poszt nem közvetlenül az autó technológiájáról szól, meg kell jegyeznem, csak annak fizetődik ki, aki a következő emberi nemzedékek sorsával abszolút nem törődik... A "nem" kimondása bezár egy világot, ez igaz, de egyszersmind megnyit ezer másikat, amelyek minőségileg különbözőek. Megnyitja a világot a sétára a friss levegőn, embertársaink megfigyelésére a vonaton, lehetőséget ad, hogy a biciklizéssel tartsuk fenn a kondíciónkat. Mindezen túl pedig arra utal bennünket, hogy megismerjük a közvetlen környezetünkben elhelyezkedő boltokat, piacokat, szórakozóhelyeket, és minden mást, ami hirtelen érdekessé válik. Az autó feladásához elégséges lehet egy konkrét indok is ezek közül, de tulajdonképpen egy sem kell. Csak annyi, hogy felismerjük, létezik alternatíva.

E ponton hívnám fel a figyelmet, hogy a gépkocsi visszautasítása nem jelenti azt, hogy az adott ismerősünk valamilyen motoros banda szenvedélyes tagja lenne. Igaz, hogy a motorosok és autósok közt akadnak ellentétek az országúton, de ettől még az élet nem a "több motorkerékpár" és a "több autó" közötti lehetetlen kompromisszum kereséséről szól. Megtehetjük, hogy egyszerűen magára hagyjuk mind a kettőt, pontosan azért, amit az imént levezettem: mert van más lehetőségünk. Nevetségesnek tűnhet ez a motoros példa, de rémisztően sok hasonlóan abszurd megnyilvánulás vesz körül bennünket a mindennapokban. Kezdve ott, hogy aki utálja a kormányt, az az ellenzékre akar szavazni (és viszont), folytatva azzal, hogy akiket meg tudnak hatni a pandák képei, azok imádják a környezetvédőket, akiket pedig nem, azok megvetik. Aki elégedett az emberiség helyzetével, az a földi mennyország eljövetelét látja a jövőben, aki pedig nem, az a rohamosan közeledő apokalipszist. Rákényszerítjük saját magunkat erre a kizáró választásra, mert ez megengedi, hogy a saját zárt világunkban maradjunk, ahol ezeknek a kérdéseknek egyáltalán értelme van...

Nem, egy rendkívül beszűkült országúti szubkultúrán kívül nincs értelme lényegi különbséget tenni a motorkerékpár és az autó között. Vannak eltérések, de ezek eltörpülnek, ha a korábban említett egyéb lehetőségeinkre gondolunk... Ugyanígy nincs értelme a szavazatokért folyó - napjainkban egyre gusztustalanabb - politikai játszadozásnak, vagy éppen a mélyebb folyamatokra teljesen vak zöld mozgalomnak. A való világban mindezek alig számítanak, legjobban tesszük, ha figyelmen kívül hagyjuk őket, a technológia istenítésével és a világvége-jóslatokkal egyetemben. Ezek a viták mentális elefántcsonttornyok, amelyekből igen nehéz leszállni a földre. A kitörés útját pedig egy szó jelzi újra és újra: nem, nem és nem...

Az e blogon megjelent írások nagyobbik részében arról van szó, hogyan mondjunk nemet. Valójában folytatok egy igazán nemes - és "nem"-es - küzdelmet a bejegyzések címében előforduló tagadások ellen, mert sokszor ezek adódnak első ötletként, és lassan unalmassá válnak. Ennek ellenére legutóbb ismét egy ilyen poszt került sorra, amely ráadásul konkrétan az ipar elkerülhetetlen bukásának lefolyását szerette volna megvilágítani. Újra szembesülnöm kellett tehát a ténnyel, mennyire bonyolult dolog az elutasítást érvényre juttatni még írásban is. Egyszerűen ez még viszonylag kis dolgok esetében is egy önmagában fájdalmas fordulatot, egy csalódást jelent, valamit, amit a hétköznapi életünkben inkább kerülni szeretünk. Hát még nagy dolgok esetén... Igent mondani egészen más kihívás, csapódni valakihez vagy valamihez lehet egy pillanat műve is. De otthagyni egy élő közösséget, feladni valamit, amire korábban értékként tekintettünk... Nos, embert próbáló feladat.

Legtöbb döntését az ember tudat alatt hozza meg, a logikai érvelést utólag igazítja hozzá, ezért az igazi visszautasításhoz legtöbbször kellemetlen érzésekre, kényelmetlenségre vagy lelkiismeret-furdalásra van szükség. Ismerhetjük ezt a folyamatot a párkapcsolatainkból, a munkahelyünkről, a családi életünkből, nem hiszem, hogy sokáig kellene magyaráznom. Akinél a fenti jelek már megjelentek, az bizonyos értelemben már meghozta a döntést. Onnantól kezdve nincs szükség másra, csak egy szikrára, hogy megmutassa a külső világot. Ilyen pillanatnyi jelenésnek szántam a társadalom ünnepelt hőseinek kritikáját, kevés látványosabb kudarc akad ennél a modern nyugati világban. Kicsit olyan ez, mint Andersen ókori eredetű meséje: kell egy hang, amely elkiáltja magát, hogy a császár meztelen... A mai közlendőm egy lépéssel tovább megy: a tagadást szeretném bátorítani. Nem képzelem magam madáchi magasságokba, de ez a kis esszé is nyújthat némi illusztrációt a tételhez, hogy a tagadás szelleme képes változás előidézni. Legyünk mindannyian kétkedő Luciferek! És amiről tudjuk, hogy nem vezet sehová, azt kezeljük is a nézetünknek megfelelően! Ami nem lényeges, arra ne fordítsunk figyelmet! Ha nincs kire, akkor ne menjünk el szavazni! Ha ostobaságokat beszélnek a tévében, akkor kapcsoljuk ki! Igen, ez kevesebb erőfeszítést, kevesebb véleményt, kevesebb szavazatot, és kevesebb reklámbevételt jelent. Viszont megnyitja az utat arra, hogy olyasmivel foglalkozzunk, ami érdemes a figyelmünkre.

Az ipar alternatívái számos könyvet megtöltöttek már, és alighanem még többet fogunk ezután teleírni róluk. Két hét múlva folytatom a feltérképezésüket, ezúttal jó néhány lépéssel közelebbről.

Hősök nélkül

Az elmúlt hetekben megpróbáltam társadalmunk alapjának, a modern iparnak a jövőjét kifürkészni. Nem könnyű vállalkozás ez, és nem csupán azért, mert általában is kemény kihívás előrejelzéseket hirdetni (bár persze ez is igaz). Legalább ennyire zavaró volt számomra a tény, hogy ez pontosan egy olyan téma, amelyhez semmiféle vigaszt vagy pozitív ellenpontot sem tudok felidézni.

A civilizációs hanyatlással kapcsolatban bizonyos értelemben szinte mindenre van gyógyír, mert az emberi igényeket drasztikusan eltérő körülmények között is ki lehet elégíteni. A legtöbb félelmünk gyakorlatilag önként vállalt dolog, amelyektől némi erőfeszítéssel meg tudunk szabadulni. Rettegünk a közösségek közti gyűlölettől, az anyagi szegénységtől, az önkényuralomtól, de ezek az érzések jelentős részben saját felépített környezetünkből fakadnak. Egy sincs köztük, ami abszolút a gonoszság megtestesítője lenne, egyik sem egyértelmű a szenvedéssel. Még a látszólag legdurvább példáról, a halálról sem lehet kijelenteni, hogy az állandó fenyegetése (amely valószínűleg ismét hétköznapjaink része lesz) egyértelműen kárunkra válik.

Ezt természetesen az ipar visszaszorulásáról sem állíthatom. Azt is ott lehet ugyanis hagyni, és kevés kétségem van, hogy egyre többen hagyják majd ott. Aki azonban marad... Annak olyan depresszív világban kell élnie és dolgoznia, amelyet őszintén nem kívánok senkinek. Ebben a világban nem lesz egy enyhítő pillanat, nem lesz egy szemvillanásnyi egyensúly. Minden filozofálgatás és az összes kerülőút leírása sem vonja kétségbe az alaptételt, hogy aki a mai értékrendjét, életmódját és körülményeit nem hajlandó újragondolni, arra valószínűleg borzasztó idők jönnek. A pusztítást megakadályozni sok esetben nem tudjuk, azt viszont megtehetjük, hogy felkészülünk rá. Bármennyire is igyekszik azonban az ember a helyes útra koncentrálni, az mindig tiszta kell maradjon, hogy mi menthetetlen. Az ipar az. Értelmes léptékben vizsgálódva csak keserű csalódásokat tartogat.

Persze mindez nem jelenti azt, hogy holnap vége minden gyárban a termelésnek, előnyös és hátrányos következményeivel együtt. Csupán azt, hogy a kellemetlen vonások lassacskán durva túlsúlyba kerülnek. A pillanat alatt történő összeomlást legalább olyan nehéz elutasítani, mint jelenlegi életünk gátlástalan kivetítését a jövőbe. Egy a bloghoz érkezett hozzászólás hasonlatával élve úgy viselkedünk, mint az életunt arisztokraták, akik egy inassal és három üveg töménnyel belevetik magukat az éjszakába. Nem, nekik sincs olyan szerencséjük, hogy ne érkezzen meg rájuk a másnap...

Ez az igazán kegyetlen, sőt könyörtelen mindabban, amiről ez a blog szól: hogy bizonyos sikerekről, bizonyos örömökről előre be kell látnunk, hogy kudarcba fognak fulladni. Hogy aki igazán bölcs akar lenni, annak rengeteg dologból a saját és környezete épsége miatt ki kell maradnia. Néhány példa is eszembe ötlik.... Aki fel tudja mérni világunk helyzetét, az például nem teheti meg, hogy külföldi nyaralásokkal frissítse fel a hétköznapokban elfáradt tagjait. Nem teheti meg, hogy egy előnyösebb állás miatt másik városba költözik. Nem teheti meg, hogy valamit csak azért megvegyen a boltban, mert hirtelen szeszély támad rá. Mindez a mai világban nagyon is az élet része, és hozzá vagyunk szokva, ahogy az autókhoz, a feszültség alatt levő konnektorokhoz, a közbiztonsághoz, és ki tudná felsorolni mi mindenhez, ami nagyon is múlandó. Egyes helyzetekben akár kínzással érhet fel nemet mondani rájuk.

És hogy miért is van szükség erre az önmegtartóztatásra? Mert a jövőben is születnek majd elmés találmányok, zseniális gépek és ellenállhatatlan szolgáltatások, amelyek reményt keltenek, az évek múltával azonban csődöt mondanak... Nincs pusztítóbb vívódás, mint újra és újra bizakodni és csalódni, bizakodni és csalódni. Ezt az utat fogja járni a többség, a lemorzsolódás folyamatából mégis jobban tesszük, ha kimaradunk. Hogyan tudjuk követni a változásokat, az arányok eltolódását? Van néhány módszer, ami talán érdemes az említésre, egyet fel is vázolok.

Az elmúlt két-három évszázadban számos feltaláló, felfedező és tudós járt pórul a kutatás fáradalmai közt. James Cook kapitányt például Hawaii-on megölték az őslakosok, Nikola Tesla nyomorban és elhagyatva pusztult el, Marie Curie pedig egyike volt a radioaktivitás első ismert áldozatainak. Így vagy úgy, de mindnyájan az ipar érdekeit szolgálták, ők azon hősök csoportjába tartoznak, akikre manapság szívesen emlékezünk. Természetesen rengeteg olyan sikeres embert fel lehetne sorolni, akik nem tragikus véget értek, de a kivételekre vagyunk fogékonyak, nem az általánosságokra. És vajon van-e bárki, aki szerint Cook életműve, Tesla találmányai és Curie hagyatéka nem érték meg meg az áldozatukat? Akkorát lendítettek a haladás kerekén, hogy az saját magukat is bedarálta. Felemelő számunkra e gondolat.

Ez a néhány nemzedéknyi időszak rászoktatta a nyugati embert, hogy minden kudarc így néz ki. Hogy az ipar előretörését csupán ideiglenesen lehet megakasztani, mert az ereje ellenállhatatlan. Egyetlen alternatívaként - saját vélt nagyságunktól eltelve - legtöbben azt tudjuk csak elképzelni, hogy elpusztítunk mindent magunk körül egy megsemmisítő kataklizma keretében. Meg kell barátkoznunk azzal, hogy az ipar számára a kudarc most már sokkal természetesebb a sikernél, ezt pedig könnyen lehet, hogy ismét a kivételek fogják leginkább elősegíteni. Az olyan sikertörténetek, mint például a NASA Holdra szállásai, amelyek önmagukban nagyszerűek, de a való világban minimális hasznuk van (ha egyáltalán van). Vagy hazánk uniós csatlakozása, melyből pénzügyileg talán pozitívan jövünk ki, általában véve viszont semmilyen gondunkon nem segített, és még újabbakat tett hozzájuk. E folyamatoknak is megvannak a maguk hősei, de a melldöngetésükön tisztelet helyett józan ésszel sokkal inkább nevetnünk kellene. Ha valaki a hanyatlásról beszél, e hősöket fogják felhozni neki. A legújabb okostelefon tervezőjét, az egyre értelmetlenebb törvények megalkotóit és társaikat. Ha így lesz, hasonlítsuk össze őket Cook-kal, Teslával és Curie-vel! Nem csupán azt fogjuk meglátni, hogy az új korban elenyészően ritkák az említett mártíromságok, hanem azt is, hogy hosszabb távon melyik teljesítmény vezet valahová, és melyik nem.

Karl Marx mondta egyszer - és ebben az egyben legalábbis alighanem igaza volt -, hogy a történelemben minden dolog kétszer esik meg: egyszer mint tragédia, és egyszer mint bohózat. Igen, korunk ünnepelt hősei gyakran nevetséges pojácák. Az események, melyekre epedve várunk - legyen az az olimpia, egy könyv kiadása vagy az országgyűlési választások - túlnyomó részben inkább hasonlítanak kabaréra, mint bármilyen értékes folyamatra. A híradót nézve az ember nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen. Elképesztően abszurd kijelentések bűvkörében élünk mindannyian. A sors úgy hozta, hogy az igazi hősöket saját életünkben kell megtalálnunk, saját magunknak kell a hiányukat kipótolni, méghozzá úgy, ahogy azt Cook, Tesla és Curie tette: a kor igazi kihívásaihoz igazodva...

Az egyik leggyakrabban emlegetett ókori görög mítosz Pandóra szelencéjének története. Amikor a lány kiengedte a dobozból az emberre leselkedő összes betegséget, fájdalmat és sorscsapást, akkor kiengedte mellé a reményt is. Manapság ezt vigaszként, könyörületként szokás értelmezni. Amikor azonban a történet még élt és szájról szájra járt, akkor egész más világot élt az emberiség. Akkoriban a görög lakosság a mükénéi civilizáció hanyatlásának kínjait nyögte, és teljesen máshogy viszonyult az anyagi világhoz, mint a mi magabiztos korunk. Számukra pontosan a remény volt a legkeserűbb csapás, leggyűlöletesebb minden ember ellen elkövetett merénylet közül. Tudták ugyanis, hogy a csalódás elkerülhetetlen. Az ipari világra, és azon belül az iparra különösen hasonló időszak vár. Nem érdemes tehát felülni semmilyen önjelölt megváltónak, még akkor sem, ha rövid távon tényleg sikerrel kecsegtet.