Az ember választ

A múlt héten közzétett bejegyzés a szokásosnál nagyobb vívódások között készült el, és erősen izzadságos folyamat végeredménye volt. A cél az lett volna, hogy megvizsgáljam a politikai pártok rendszerének viszonyát a őket számolatlanul körüllengő ideológiák sokaságához. Ez azért volt érdekes, mert a politikai színtér az első közvetítő közeg, amelyen keresztül ezek az absztrakt elméletek a mindennapi életünkkel kapcsolatba kerülnek. A saját idealizált világukból kiemelve, amelyhez leginkább a filozófusok tudnak hozzáférni, az eszmék valósággal való első összeütközése a politikában zajlik, akár gazdasági, hadi, vagy oktatáspolitikáról legyen szó. A poszt arra próbált rávilágítani, hogy rögtön ezen a ponton elég durva káosz tud kialakulni, mivel a konkrét személyek és csoportok céljait nem lehet mereven egy elvhez rendelni. Ritkán fordul elő, hogy valaki egész életén keresztül végig ugyanúgy gondolkozzon az élet fontos dolgairól, de még ennél is kevesebb az olyan eset, mikor valakinek minden tette konzekvens logikát, tudatosságot és kiszámíthatóságot mutat. Ha tetszik, fogalmazhatunk úgy is, mindannyian gyarló emberek vagyunk, de úgy is, hogy ennél azért sokkal érdekesebb az élet...

Legfőképp az zavart ezzel a témával kapcsolatban - a szándékosan hangoztatott kuszasága mellett -, hogy nem sikerült a gondolatsor fő mondanivalóját röviden megfogalmazni. Különböző fejtegetésekkel körülírtam, hogy a legkorábbiak közül való, de máig fennálló angolszász pártrendszerek mennyire inkonzisztensek az ideológiákra nézve, és hogy a két fő irányvonal, a konzervativizmus és progresszivizmus, sokkal inkább támogatóik emberi, szellemi, vagyoni , és egyéb tulajdonságaiból ered, mint az egyes eszmerendszerek levezetéseiből. Ezen a vonalon továbbhaladva az elmúlt napokban meg is találtam azt a mottót, amit legutóbb hiába kerestem: az ember választja az eszmét, és nem az eszme az embert.

Nem tudom, hogy erre a mondatra személyes társalgásban milyen reakciókat kapnék. Biztosan lennének, akik szerint ez triviális, mások azt mondanák, hogy az elvekhez való hűség a legfontosabb. Talán lenne olyan, aki szerint egyszer választhatunk, és aztán ahhoz a mércéhez kell mérni magunkat életünk végéig. A mondat azonban ennél többről szól. Arról, hogy ezek az ideológiák, amelyeket korábban vallási szektákhoz hasonlítottam, ezek az elvek semmivel nem hatalmasabbak nálunk. Ezt hangsúlyozni kell, hiszen legfőbb csáberejük abban rejlik, hogy óriási távlatokat nyitnak meg, a világtörténelem megértésétől kezdve a társadalom megszervezésén keresztül a tökéletes emberi élet előállításáig. Mégis az az igazság, hogy egy fikarcnyival sem érnek többet, mint az az ember (vagy éppen az az embertömeg...), aki hisz bennük. Nélküle ugyanis semmivé válna az egész. Ez komoly különbséget jelent egy vezető személyhez képest, mert ő követők nélkül is valódi ember marad. Egy személyt számon lehet kérni, győzelemben és vereségben meg lehet ismerni. De csalódni is lehet benne, tehát kockázatot jelent. Ezt a kapcsolatot sokkal természetesebbnek és tulajdonképpen sokkal gyakoribbnak is tartom, mint az eszmék követését.

Az előző bejegyzés másik fontos mondanivalójára kisebb súly került, ezt is szeretném bővebben kifejteni. Azt hiszem,  aki olvasta a blogot az elmúlt hetekben, annak teljesen egyértelmű, hogy a politikai ideológiákat nem tartom alkalmasnak arra, hogy megoldást kínáljanak a részben körülöttünk zajló, részben pedig még ránk váró válságjelenségekre. Azt írtam, hogy ezek a "szekták" egy nagy vallás arcai: a haladás kultuszáé, és épp ez az a közös pont, ahol mindegyiket el kell vetnünk. Ugyanakkor még korábban arról is volt szó, hogy a maradiság, amelyet ma szellemi alultápláltsággal, vagy egyéb lenéző jelzővel írunk le, komoly és fontos szerepet kaphat ugyanebben a harcban. Ha az említett angolszász jellegű pártrendszert vizsgáljuk, könnyen beleeshetünk abba a csapdába, hogy a baloldalt a haladás, a jobboldalt pedig a maradiság eszméjének tulajdonítjuk. Hiszen van "izmus-nevük", a progresszivizmus és a konzervativizmus, melyek éppen ezt jelenik magyarul. Megtaláltuk tehát a "jó" ideológiát, a konzervativizmust? Aligha.

Főként azért nem, mert ahogy arról szó volt, önmagában a konzervativizmus nem egy ideológia, hanem egy keret, egy forma, amelyet egyes pártok felvesznek a politikai csatározások során.  Legfőbb jellemzője a cinikus arrogancia és könyörtelen céltudatosság. Ehhez a formához e pártok manapság az eszmék pillanatnyi kínálatából választanak "anyagot", van, hogy többfélét is. Az USÁ-ban a republikánus párt a klasszikus liberalizmus köré rendeződik, nálunk a Fidesz főként egyfajta nép-nemzeti irányvonalat közvetít, mégis mindkettő konzervatív párt. E megnevezés nem eszméket, hanem a fennálló állapothoz való viszonyt és az ezzel járó említett viselkedési kódot jelöli. Ehhez hasonlóan egy progresszív párt helyzete is, válogathat az ideológiák között, csupán egy másik keretben fogja előadni.

Ha azonban mindkét megközelítés csak a meglevő - és erősen kétséges jövőjű - eszmék között "turkál", akkor egyértelmű, hogy egyik sem különb a másiknál ilyen tekintetben. Egyik sem visz előrébb, mint a másik, egyik sem igazabb objektív mércével. Minél erősebb a két pólus közti ellentét, annál gyanúsabbnak kell lennie számunkra, hogy lényegileg nem különböznek. A pártok nem eszmék, hanem emberi érdekek mentén szerveződnek, ezért érvényes rájuk a mondás: mindig kettőn áll a vásár. Az választás tétele tehát a kiforrott rendszerben működő pártokra ugyanúgy vonatkozik, mint az egyes emberekre. Hiába van akár a párt nevében az ideológia, mégsem az fogja az identitását meghatározni, hanem az emberi közösség, amely működteti.

Számunkra most az a kérdés érdekes, hogy ha a döntésünk tényleg szabad és nem köt semmilyen kényszer, akkor hogyan tudunk kilépni az említett szűk kínálatból. Egyénileg ez egyszerű, csupán az akaraton és belátáson múlik, igaz, attól hogy egyszerű, még nem lesz könnyű. Mindig sokkal-sokkal nehezebb, mint a kijárt utakat végigtaposni. Társadalmi szinten viszont - amelyre mostanában inkább szeretnék koncentrálni - még ennél is hosszadalmasabb és göröngyösebb ösvény várhat ránk...

Az az út, amelyen a középkor fenntarthatóbb világából a mai modern környezetünkhöz és életmódunkhoz eljutottunk, a forradalmak útja volt, nemcsak a politikában, hanem az élet minden területén. Tudományos forradalom, polgári forradalom, ipari forradalom, zöld forradalom, technikai forradalom, szexuális forradalom. A korszak, amelyről szó van, a civilizációnk felvirágzásának korszaka, nem képzelhető el nélkülük. De mit is jelent ez a szó tulajdonképpen? Körülbelül persze mindenki tudja, de ennél több kell, ha tényleg érteni akarjuk. Egy forradalomhoz mindenképp kell egy hosszú ideje fennálló valamilyen rendszer, saját célokkal, intézményekkel, módszerekkel, eszközökkel, világképpel és gondolatvilággal, és kell hozzá egy viszonylag gyorsan lejátszódó eseménysorozat, amely alapjaiban forgatja fel és alakítja át az említett rendszert. A "rendszer" szó igen sok mindenre vonatkozhat, a vallásoktól kezdve, a gazdaságon és a tudomány ágazatain keresztül egész a hétköznapokban zajló életünkig. Forradalom bármelyik területen bekövetkezhet, sőt, már nem az első alkalom lenne.

A történet úgy kezdődik, mint a tyúk és a tojás esete, de vegyünk alapállásnak azt, hogy létezik egy rendszerünk, amely az életünkhöz adott körülmények között a igyekszik a legjobban alkalmazkodni. Például adott egy család, amelyben a szülők dolgoznak, a gyerekek iskolába járnak és a szülőkkel megbeszélt célokra zsebpénzt kapnak. Elég gyakori minta. A következő lépés, hogy minden rendszernek vannak hibái, eddig legalábbis még nem találtak ellenpéldát. Anélkül, hogy a filozófiai mélységekbe kalandoznánk, hozzáteszem, hogy ez az ember saját tökéletlenségével is összefüggésben lehet... Szóval mindig lesznek anomáliák, kezdetben jelentéktelenek. Idővel aztán növekedhet a jelentőségük, a példaként vett esetben az egyik gyermek kamaszkorba lép. Egyre több zsebpénzre lenne szüksége, és ezzel párhuzamosan kifejlődik az igény, hogy ne kelljen minden kiadott forintot szülői ellenőrzéssel kezelni. Az adott rendszerben köttethetnek kompromisszumok, lehet szó nagyobb átadott összegről, esetleg egyéb feltételekről, néha a szülők kizárnak egy-egy pénzköltési lehetőséget, amelyeken kívül szabad a döntés. A rendszer számos különböző ösvényt kínál, de ami történik, az alapjaiban ugyanaz. A változás, a gyermek növekedése viszont szinte észrevétlenül kikezdi ezeket az alapokat, és egyszer csak jelentkezni fog például diákmunkára, hogy ne kelljen zsebpénzt kérnie. Ez a forradalom. Nem alkudozás, és nem lehetőségek kipróbálása, hanem egy addig észrevétlen, másik szervező rend felcsillanása. Új ösvény törése a vadonon keresztül, mikor észrevesszük, hogy a kijárt utak körbe-körbe járnak.

(Egy kis kitérő : a történelemszemléletünknek köszönhetően a "forradalom" szónak szinte tudattalanul pozitív értelmet tulajdonítunk, amelyet van aki szeretne kihasználni. Ahhoz hogy meg tudjuk ítélni, 2010 tavaszán valóban forradalom - "fülkeforradalom" - zajlott-e le Magyarországon, az előző bekezdésen kellene elgondolkodnunk. Én csupán annyit látok, hogy egy másik alternatívát választott az ország azok közül, amelyeket felkínáltak neki. Egy forradalom soha nem erről szól.)

Nem nehéz belátni, hogy a nyugati civilizáció kormányzati rendszereinek forradalmai is a leírtak szerint játszódtak le. A mélyben zajló változás nem volt más, mint előbb a gyarmatosítás, majd pedig a fosszilis energiahordozók felhasználása. Ezeknek a jelenségeknek köszönhetően a nyugati társadalmakban egyre több vagyon és érték halmozódott fel, amelyet azonban a régi, változás előtti idők struktúrái alapján osztottak el. A problémát az okozta, hogy időközben új rétegek is létrejöttek, melyek ehhez a rendhez már nem éreztek kötődést, így hűséget sem mutattak iránta. A földgolyót egyre inkább behálózó kereskedelmi és katonai missziók, és az ipar fellendülése egymást erősítették, és mindkettő a városiasodás irányába hatott. A városoknak pedig nincs helyük egy feudális, vagy akár rendi rendszerben. Nem azt akarom mondani, hogy korábban nem voltak városok, a rendszer "hibája" mindig is jelen volt. Kevesek és jelentéktelenek voltak viszont annak felborításához. A rendszer egy bizonyos pontig elviselte ezt a feszültséget, akkor viszont egyszerre pattant ki. Angliában, ahol a városiasodás előrehaladottabb volt, már 1640-ben, Franciaországban majd' 150 évvel később, Magyarországon pedig további hat évtizedet kellett várni egy módosult, de lényegileg hasonló eseménysorra. Mivel ezek a forradalmak alapvetően növekvő, gazdagodó közegben robbantak ki, jellemző volt rájuk a kisemmizett társadalmi rétegek, változást követelő eszmék és dicsőséget kereső emberek szövetkezése. Nyitva volt ugyanis az út, hogy mindannyian nagyobb szelethez juthatnak az egyre növekvő tortából.

Mi lehet a helyzet az ellenkező irányban, a hanyatlás idején? Várhatunk újabb forradalmakat?

Különös kérdés, egyszerre igen és nem a válasz. Az említett kritériumok rendelkezésre állnak már most is. Megvan a megdönteni kívánt monumentális alkotmány, a haladás mítosza és az ipari civilizáció, számtalan egyre nyilvánvalóbb hiányosságukkal, hibájukkal együtt. Megvannak a változások, amelyek ezeket folyamatosan az előtérbe tolják. Vannak ötletek még arra nézve is, milyen is lehet a jövő. (Bár ez nem feltétlenül nélkülözhetetlen, ahogy azt számos történelmi példa - akár mindjárt az említett francia forradalom is - bizonyítja.) Ami eltérést jelent, az a folyamat kinézete. Mivel most nem növekvő, hanem stagnáló vagy éppen szűkülő erőforrások közt élünk, az imént említett fennkölt szövetségre egyszerűen nincs esély. Minden szereplő a saját kis szeletét próbálja megvédeni a tortából, és inkább egymás kigolyózásában jeleskednek, mint a közös cselekvésben. Ezt magyarul inkább válságnak, esetleg idegen, de kifejező szóval krízisnek hívjuk. A végeredmény, a lényeg ettől még lehet ugyanaz, csupán nem születnek róla dalok és regények.

A válságok ilyen értelmezése nem légből kapott, vannak rá konkrét példák is. Igaz, egyelőre térben, időben, és közösségileg szűken behatárolt viszonyok között lehetett ilyesmiről szó. A 70-es években az olajválság által kiváltott fogyasztáscsökkenés és szemléletváltás nyugodtan ide sorolható, bár sajnos ideiglenes volt. A Szovjetunióban a szocialista mintagazdaságok mellett megjelenő háztájiak "hatalomátvétele" szintén ugyanezt a válság-forradalom mintát követi. A haladás kultusza nem dőlt meg teljes egészében, de már akkor sebeket kapott. Semmilyen túlzott önbizalom nincs abban, ha azt mondom, éppúgy le tudjuk váltani, ahogy trónra emeltük.

Különösen lényeges mozzanata ennek az egész "választás" témának, hogy még egy hasonlóság kényszerűen létezik a válságok és a forradalmak között. Ez pedig az alulról történő szerveződés. Forradalmak esetén ez nyilvánvaló, válsághelyzetben viszont nem. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ezeket a gondokat nem a mi dolgunk megoldani, észre kell vennünk azonban, hogy rajtunk kívül senki nem fogja megtenni. Aki pozícióban van, az hivatalból vak és süket, mert be van zárkózva egy végnapjait járó rendszer lehetőségei közé. Biztatok tehát mindenkit, hogy személyesen tegye meg, amit tud. Ültessen egy palántát, kössön egy pulóvert, eddze az izmait. Saját magának, és mindenki másnak is ezzel használ a legtöbbet. Ez lehet a mi választásunk, vagy ha tetszik, a forradalmunk.