Érdemes élni

Amikor elkezdtem írogatni ezt a blogot, néhány dolgot határozottan szerettem volna elkerülni. Ezek közül nem az utolsó helyen szerepelt az a törekvés arra, nehogy az idetévedt olvasó véletlenül valamilyen paranoiának, hisztériának vagy mániás depressziónak lássa az egész oldalt. Bízom benne, hogy eddig ezt nagyjából sikerült teljesíteni, a problémákkal, jelenségekkel, amelyekről szó volt, mindannyian szembesülünk valamilyen formában. Ezzel együtt részben a biztonság kedvéért, részben pedig azért, mert előbb-utóbb úgyis sor kerülne rá, úgy érzem, eljött az idő, hogy konkrétan írjak valamit arról is, mit várok a jövőtől. Akik ismernek, azok tudják, hogy - finoman szólva - nem igazán illik hozzám az égő szemű próféta szerepe, a célom most sem az apokalipszis érkezésének kihirdetése lesz, valójában éppen ellenkezőleg, ellene fogok érvelni. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a jelenlegi életmódunkkal és mindennapi környezetünkkel hosszú távon lehetne tervezni. Ha egyszerűen, vagy inkább közhelyesen akarnám kifejezni, akkor azt mondanám, "semmi nem fekete vagy fehér". A fekete-fehér jellegű duális gondolkodás persze messze nem egy elszigetelt jelenség manapság, elég ha csak a mindennapos politikai szerepjátékra gondolunk. Az is sokszor előfordul, hogy az ilyen látványos ellentétek két oldala között lényegi különbséget az egymásra mutogatás dacára mélyebb szinteken alig tudunk felfedezni. A látszólag ordító különbségek ellenére az apokaliptikus látomások és a töretlen haladás kettőssége is ide sorolható.

Korábban volt már szó arról, hogy az ipari civilizáció korlátokhoz való hozzáállása nem sokban különbözik a gazdasági buborékoktól, a lényege pedig egy rövid mondatba foglalható: "ami most történik, az különleges, valami más, mint eddig bármi". Tehát a más esetben számításba jövő korlátok egyszerűen nem számítanak. Ez jellemzően összefügg azzal is, hogy felcseréljük az okot az okozattal. Így lehetséges, hogy a történelem tanulmányozása során civilizáció kifejlődésének eredményeire koncentrálunk, mint a társadalmi változások vagy az ipari forradalom, míg az alapját, azaz az elérhető energia nagy mértékű növekedését csak utólag konstatáljuk, mintha következmény lenne. Szintén elveszítjük annak a lehetőségét, hogy más civilizációk sorsát vezetővonalnak tekintve bármilyen értelmes következtetést vonjunk le a jövőről. Ha csak ezt az elvet követjük, akkor nem tehetünk mást, mint amit eddig is tettünk, és minden trend és folyamat csupán az eddigiek folytatása lehet. Aki azt gondolja, hogy a haladás a történelem hajtóereje, és ez szükségszerűen a mai állapotokhoz vezet, annak a hitét felettébb nehéz megingatni. Mi itt Magyarországon abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a haladás diadalittas száguldása sok kínos vargabetűt írt le, ezért az egész gondolat talán kevesebb embert visz zsákutcába, mint nyugaton. Persze ez a "szerencse" jó néhány elveszített háborúval, határaink áthúzásával, és ilyen-olyan birodalmak szinte folyamatos nyomásával és megszállásával járt együtt, de végül úgy tűnik lehetnek jó oldalai is.

Akárhogy is van, a kétkedők mellett a haladás feltétlen hazai híveinek is szól a legtöbb itt leírt gondolat, hiszen jelenleg ők jelentik a túlnyomó többséget. Azt hiszem, nem kell megmagyaráznom, hogy magamat nem közéjük sorolom, ezért is kritizálom a fennálló rendszert. Más részről viszont a világvége-elméletek pártolóitól nem kevésbé el szeretnék határolódni, mivel ez a vonulat is ugyanabból az elvből táplálkozik, azaz a saját egyszeri kivételességünk tudatából. Ilyen elméletekből számos példa akad, csak kicsit szét kell nézni hozzá. Leglátványosabban a mozikban és a tévében jelennek meg, újra és újra belefut az ember ilyen jellegű filmekbe, a százféle aszteroida becsapódásával foglalkozó történeteket a tévék például folyamatosan "melegen tartják", nyilván nem véletlenül, a nézettségük garantált. De végeredményben minden katasztrófafilm ide sorolható, akár egy hajó süllyed el, akár egy épület omlik össze a lángokban. A lényeg az, hogy egy gigantikus, lélegzetelállító katasztrófa során a megszokott, de valójában érdektelen embertömeg nagy része elpusztul, majd a veszteség fájdalmas, de azért megfelelően gyors leírása után a kevés túlélő új esélyt kap egy új, valódi, teljes életre. Nem csak a filmekben lelhető fel mindez, a klímaváltozást körüllengő hisztéria például nyugodtan ide sorolható, és ez valószínűleg sokat árt maguknak a valódi érveknek és érvelőknek, akik foglalkoznak a kérdéssel. Bár ha belegondolok, tulajdonképpen ebből is készült film. A klímaváltozási elmélet ellenzőinek nagy segítség, hogy ezek a világvége-történetek tematizálják a vitát, így a valódi érvek helyett ezekkel foglalkozhatnak. A Golf-áramlat pár hét alatt történő megfordulását pár nagyságrenddel könnyebb megcáfolni, vagy akár kigúnyolni, mint az egyre sűrűsödő klímakatasztrófákat vagy egyéb statisztikai tényeket. Szintén egy kasszasiker foglalkozott a maják naptárában szereplő 2012-es dátummal, ami megint csak közszájon forog, az a tény pedig, hogy semmi alapja nincsen magának az alaptételének sem, nem sok vizet zavar. Ami azt illeti, amellett, hogy a naptárban számos későbbi dátum is szerepel, a maja kultúra ismerői, és a maják örökösei is határozottan tagadják, hogy annak bármi köze lenne ehhez a mítoszhoz. Ellenkezőleg, ez a mai kultúránknak egy igencsak jellemző eleme.

Sajnos olyanok is beleeshetnek a csapdába, akik jó úton indulnak el, amikor meglátják és elismerik a társadalmunk, gazdaságunk, viselkedésünk hibáit és ellentmondásait. Így nem keletkezik számukra semmilyen előnyös különbség a problémákat a szőnyeg alá söprő társaikhoz képest, mert azokból teljesen téves végkövetkeztetést vonnak le. Ami még különösebbé teszi a helyzetet, hogy őket sem éppen ujjgyakorlat meggyőzni arról, hogy tévednek, és ahhoz teljesen más megközelítés szükséges. Az ebbe az irányba történő következetes érvelés legnagyobb mestere John Michael Greer, aki az oldalt a hasznos linkek közt szereplő blogja mellett könyvben is foglalkozik a témával, igaz, ez magyar nyelven aligha fog megjelenni. Számos gondolatot merítettem tőle a mostani poszthoz.

Az egyik legkézenfekvőbb érvelés talán az lehet az apokaliptikus tanítások ellen, ha egy kalap alá vesszük őket legnagyobb ellenfelüknek kikiáltott mindennapi, uralkodó nézetekkel. Ez nem is különösebben nehéz, mivel ahogy korábban is említettem, alig rejtett módon magukénak vallják e gondolati rendszer alaptéziseit. Igen, megint a modern ember hiábavaló gőgjéről van szó, amely minden ok nélkül leszögezi, hogy az amerikai-nyugat-európai életmodell nem bukhat meg úgy, mint ahogy megbukott a középkori rendszer, a római, a babiloni, az inka, vagy épp a maja. Nem ismerjük el, hogy a mai világunk ugyanaz, mint ükapáink vagy az ő ükanyáik világa volt, pedig a különbség csupán mennyiségi és nem minőségi. Többen vagyunk, több dolgot égetünk el, több tárgyat és szolgáltatást hozunk létre, többet tudunk a fizikáról, messzebb látunk a világűrbe. De nem vagyunk jobbak, nem vagyunk erősebbek, és bizony nem vagyunk még okosabbak sem. Több információt kapunk a mesterséges környezetünktől, de elenyészően keveset értünk a természetből. Talán tovább élünk, de nem vagyunk boldogabbak. Aki ezt el tudja fogadni, az igen fontos lépést tett, hogy kilépjen nem csak a töretlen haladás, hanem a tömeges, azonnali csapások képének bűvköréből is. Hiszen milyen könnyű például azt mondani, hogy az emberiség a bűnei miatt fog keserű és végzetes bűnhődést fog megélni. Így legalább az elkövetett gazságok - legyenek azok a természettel, egymással vagy ki tudja mivel szembeniek - olyan léptékűek és minőségűek, melyekre valamilyen kifacsart módon mégis büszkék lehetünk. Einstein mondása volt: "Nem tudom, hogy a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják vívni, de a negyediket botokkal és kövekkel." Létezik ennél nagyképűbb megfogalmazása a modern kornak? Az ember képe, aki olyan hatalmas, hogy elpusztítja maga körül a világot, és csak saját tettei okozhatják a vesztét, sokak szemében megéri a veszteségeket. Legfőképp persze akkor, ha azokat az áldozatokat másoknak kell felvállalniuk, ahogy az a filmekben is rendre történik. A főhős, vagy legalábbis egy kis csoport élete ugyanis mindig jobb életre virrad a katasztrófa után, és senki sem képzeli magát a szénné égő, porrá zúzódó vagy keményre fagyó arctalan tömegek szerepébe. A Föld népességének növekedésével egyébként az emberi élet értékében is gyors infláció következett be, ezt már a múlt század folyamán megfigyelhettük.

Az egész gondolat kényelme azonban túlmutat ezen a gőgön. Szándékosan kényelmet írtam. Amikor a valódi életünk problémáit nem vagyunk képesek megoldani, de néha megérteni sem, akkor a beütő Armageddon pusztításának gondolata kifejezetten felüdítő lehet. Ez a mai gondokkal való tényleges törődés elutasításának egy nem különösebben bonyolult formája, kiszakadást jelent a gyötrő mindennapokból. Hiszen a csapások túlélői számára - bár kevesen maradnak majd - ezek a gondok megszűnnek, és egy sokkal jobb világ következik. És persze mindannyian reménykedhetünk, hogy mi éppen kimaradunk a "szórásból", még ha véletlenül is. Sokan emlékezhetnek az ezredforduló előtt lejátszódott Y2K hisztériára. A számítógépek nagy részének dátumkódolásában az évszámok takarékossági okokból  két számjeggyel szerepeltek, így amikor 99-ről 00-ra történő váltás következett, a programok úgy érzékelték volna, hogy 1900-at írunk, ez pedig számos szervezési, biztonsági kérdésben jóvátehetetlen károkat idézett volna elő. A sok "volna" annak köszönhető, hogy a valóságban a problémával mindenki tisztában volt, így a felkészülésre rászánták a megfelelő erőforrásokat, ennek köszönhetően pedig lényegében semmi nem történt. Az Y2K hívők az atomháborútól elkezdve a pénzügyi megsemmisülésig minden forgatókönyvet leírtak, mert eleve azt feltételezték, hogy senki nem tesz semmit az ügyben. Aki a világvégét várja, ugyanígy elutasít minden tevékenységet, és minden eredményt, amelyet azokkal el lehet érni. Nem mellesleg bárki megengedheti magának, hogy megnézzen ezzel foglalkozó filmeket, vagy titkon ápolja a gondolatot anélkül, hogy bármit is tenne, vagy egyáltalán komolyan venné. Hiszen miért is nézte volna meg a Holnaputánt annyi ember, ha nem szórakoztatta volna őket?

Ami előttünk áll, az nem kényelmes, semmilyen szempontból, épp ellenkezőleg. Ugyanakkor valószínűleg arra sem kell számítanunk, hogy térdig gázolunk majd a holttestekben. Amikor erről beszélünk, akkor bizonyos mértékig érdemes felhívni a figyelmet már a szóhasználatra is, a jövőre nézve ugyanis bizonyos kifejezések félrevezetőek lehetnek. Például a "válság" szó sokaknál feltételezi az ideiglenességet, a kilábalás jelenlevő lehetőségét, a helyzetünk leírására szigorúan véve ezért nem alkalmas. Egyes területeken, mint a pénzügyek, vagy a nagyhatalmi játszmák, valóban válságokról van szó, de általában véve annál nagyobb volumenű történet részesei vagyunk. Ugyanígy az "összeomlás" kifejezés sem jó, mert a korábbi bekezdésekben taglalt  gondolatokra vezet. A helyes válasz, amit keresünk: "hanyatlás".

Két fontos dolog miatt hasznos az előzőekhez képest, ha ennek értelmében gondolkodunk. Egyrészt a hanyatlás magában foglalja az egész jelenség ciklikus jellegét, és nem kendőzi el azt, hogy ez a folyamat várható, általában véve kiszámítható, és megfelel több tucat másik példának. Ami felszáll, az lehull, ez minden. Másrészt az időbeli dimenziónak is mértéket ad, mivel a hanyatlás jellemzően a fellendülés időtartamához hasonlóan hosszú ideig tart. Mit jelent ez?  Az apokaliptikus forgatókönyvek szerint az események mind egy rövid időtartam alatt játszódnak le, így a túlélők számára rendelkezésre állnak a rendszer mindazon tartalékai, melyeket e rövid idő alatt egyszerűen nem lehetett kiaknázni. A 1348-50-es európai Fekete halál a népesség felét kiirtotta, az életmód alapjait azonban közvetlenül nem változtatta meg, a társadalmi rend gyakorlatilag sértetlenül fennmaradt. Nem volt ideje kifejlődni olyan folyamatoknak a pusztulás farvizén, melyek a feudális berendezkedést befolyásolni tudták volna. Bár drasztikus vérveszteséggel nem járt, példaként felhozható még a Szovjetunió összeomlása is, amelyből az oroszok 10 év anarchia után egy olyan birodalmat hoztak létre, amely minden bizonnyal fölé fog kerekedni az összeomlást előidéző Amerikának. Az országuk nyersanyagai, például a kőolaj és földgáz, még mindig megvannak, ahogy azt egyébként nekünk nagyon is észben kell tartanunk. Az egyszeri katasztrófákból, bármilyen borzalmasak legyenek is, a túlélők ki tudnak lábalni, és visszatérni a korábbi életükhöz, hasonló körülmények közé. Ezzel szemben a hanyatlás lassú folyamat, amely a hétköznapi élet gondjai mögött alig észrevehetően húzódik meg. A most megszülető generációnak egész más gyermekkora lesz, mint ami nekem volt, a továbbiakra pedig ez még inkább igaz... Róma hanyatlása 350-400 évig tartott, és ezalatt az összes mozgósítható gazdasági, társadalmi, katonai tartalékát felemésztette, olyannyira, hogy az utolsó császár trónfosztása nem is számított sem grandiózus, sem váratlan eseménynek, a birodalom egyes korábban jólétben élő tartományai pedig addigra szinte elnéptelenedtek. A hanyatlás általános folyamatáról a következő bejegyzésben szeretnék részletesebben írni, de talán az látszik, hogy a természeti korlátok lassú színre lépése egész más jellegű hatásokat fejt ki, mint a világ vége, bár ezeknek a kegyetlensége talán még kevésbé ad okot arra, hogy fellélegezzünk.

Aki hisz a végítélet közeli eljövetelében, annak csupán egy különös kettős életre van lehetősége. Első megfontolásból törődnie kell a jelenlegi életmódjával és kapcsolataival, miközben azokat teljesen hiábavalónak és veszendőnek gondolja, mert szüksége van rájuk mindaddig, amíg a vég el nem jön. Ennek az időpontja pedig nem tudható pontosan. (Ami azt illeti, létezett már pár mozgalom, amely megpróbálkozott dátumok kijelölésével is, jellemzően elég kis sikerrel. Az adventista egyházat például többször is kellemetlenül érintette az utolsó ítélet elmaradása, ez nem vetít előre túl sok jót a 2012 mítoszban bízók számára...) A másik fontos vonulat az előkészület a katasztrófára, ami pont a társadalomtól való elszigetelődést követelné meg. Egy hirtelen csapás túlélésére a legbiztosabb módszernek sokak számára ugyanis az elrejtőzés tűnik. Általában így indulnak ki: "10-ből 9 ember meg fog halni, csak ki kell védeni, hogy én közéjük kerüljek". Bunkerek építése, nagy mennyiségű konzerv felvásárlása, fegyverek, lőszer beszerzése. Ahol az átlagemberek megengedhetik maguknak a hasonló különcségeket, ott általában meg is jelennek, mivel paranoiás emberekből soha nincs hiány, Amerikában például kifejezett hagyománya van, elkezdve a hidegháborús bunkerekkel.

Ha azonban folyamatos hanyatlás következik az ideiglenes anarchia helyett, akkor mindez felesleges, sőt, a felhalmozott értékek és az elszigeteltség inkább potenciális célponttá tennének minket. Ráadásul az említett kettős játék, a mások előtti titkolózás és a kötelező gyanakvás sem tesz jót senki egészségének vagy közérzetének. Ezt a hangulatot egyáltalán nem vallom magaménak, sőt, ki akarom küszöbölni, szeretnék valamilyen szinten párbeszédet indítani ezekről a kérdésekről. Ez nem könnyű számomra sem, de épp ezért igazi kihívás, ha sikerre tudnám vinni, akkor sokat várnék tőle. Nem az a célom, hogy bárkit depresszióba kergessek, lelombozzak vagy elítéljek. Bár a témát vidámnak egyáltalán nem lehet mondani, mégis azt gondolom, hogy épp ellenkezőleg, a kilátástalanságból való kitörés, és az emberhez méltó élet az, amit propagálok.

Mit mutat ez a nézőpont a mindennapokat tekintve? Folyamatos tevékenységet, mentális erőfeszítést, fizikai munkát, alkalmazkodást jelent. Ezen kívül életképes helyi közösségeket, őszinteséget, egymásra utaltságot és bizalmat. A mai gondok ugyanis, amelyekre szemlátomást nem találjuk a választ, nem távoznak maguktól, bizony nekünk kell őket megoldani, méghozzá drasztikusan változó körülmények között, a hanyatlás ideje alatt. Az egészről egy régen egy diáklapban olvasott szójáték jut eszembe: 

"Volt egyszer négy ember: Mindenki, Valaki, Bárki és Senki. Mindenki tudta, hogy Valakinek meg kell csinálnia egy munkát. Bárki megcsinálhatta volna, és végül Senki sem csinálta meg. Az eredmény az lett, hogy Mindenkinek el kellett vállalnia a dolgot, hogy Bárki elégedett lehessen, és Senki nem tagadhatta, hogy Valaki nem tett meg mindent, amit tudott."

Az iménti kérdés után felsorolt dolgok érdekes módon egybeesnek azokkal, aminek hiányában vagyunk, és amelyeknek a hiányától jelenleg szenvedünk. A történelem során a legtöbb korban ezekből mind-mind többre volt szükség, és most újra ilyen idők jönnek. Ahhoz, hogy kitörjünk a jelenlegi helyzetből, először el kell ismernünk ezt, közvetlenül utána pedig akcióba lépni, valóban változtatni. Ugyanis amivel szemben állunk, az nem egy apokalipszis, amelyeket csupán baljós előérzetek, morális romlás vagy misztikus jóslatok jeleznek előre, és az egyszeriségével csak a kiszámíthatatlansága veszi fel a versenyt. Nem, a jövőnk csupán a múlt és jelen szerves következménye, melynek főbb tulajdonságait a múltból és a természet más részeiről vett analógiákkal viszonylag pontosan körül tudjuk írni. A valódi felkészüléshez viszont arra van szükség, hogy számos kialakult szokásunkat megváltoztassuk, sok preferenciánkat megfordítsuk, és mindenekelőtt arra, hogy felfogjuk: egyszerűen ez az életünk, és nem adhatjuk alább, minthogy mindent megteszünk a boldogságért. Amíg erre megvan a lehetőségünk, addig nagyon meg kell azt becsülni. Nem tagadom, hogy lesznek szomorú posztok a továbbiakban, és valószínűleg vidám jóval kevesebb. Bár próbálom megtalálni azokat az ironikus pontokat, amelyeken mosolyogni lehet, a téma mégis kegyetlenül kemény.  A jövőkép viszont, amit mindannyiunk, és személy szerint magam előtt látok, nemcsak hogy nem elviselhetetlen, hanem kifejezetten érdemes a küzdelemre.