Akhilleusz és az áramszünet

A múlt héten példákat írtam arra, milyen jellegű szempontokat szoktunk elhanyagolni, mikor a modern civilizációról gondolkodunk. Azt szerettem volna, hogy meglássuk, lehet a valóságnak egy rétege, amellyel nem foglalkozunk, pedig lényegileg függünk tőle. Nem maradt más hátra ezen a héten, mint alkalmazni ugyanezt a sémát a jelenlegi életmódunkra. Következetesen azokról a dolgokról lesz szó, amelyeket elhessegetünk, mikor szóba kerülnek, és amelyeket társaságban nem illik megemlíteni, és nem is érdemes, hacsak nem élvezzük a keletkező kínos csendben a rovarok zümmögését. A társadalmunk viselkedése nagyban hasonlít két ókori mondahőshöz, az egyikük Akhilleusz, a másik Szigfrid.

A két hős története teljesen független, bár mindketten igazi emberi tulajdonságokat mutatnak, elkövettek felemelő és megvetésre méltó tetteket egyaránt. Egy dolog azonban kísérteties hasonlóságot mutat a két mondában, ez pedig a sebezhetetlenség. Akhilleusz (vagy latinosan Achilles) édesapja Péleusz volt, akit számos monda övez, de lényegében semmi különöset nem jelent, édesanyja azonban egy halhatatlan tengeri nimfa, Thetisz. Az istennő, hogy fiát halhatatlanná tegye, születése után belemártotta az alvilági Sztüx folyó vizébe. Mivel a sarkánál fogva tartotta, azon az egy ponton a fiú sebezhető maradt. Akhilleusz felnő, és az akhájok legnagyobb harcosává cseperedik. Eljön a trójai háború ideje, ahol az ostromlók egyik legnagyobb "csapásmérő fegyverévé" válik, olyannyira, hogy mikor a vezér iránti haragjában felfüggeszti a harcot, a görög sereg a megsemmisülés szélére sodródik. Egymaga fordítja meg a háború alakulását a trójaiak legnagyobb hősének (Hektór) legyőzésével. A csatatéren legyőzhetetlen marad, de mikor egy alattomos nyílvessző a sarkán találja el, abba minden hősi erényével és  hibájával együtt belehal. Vele szemben a Nibelung-ének főhőse, Szigfrid, saját maga szerzi sebezhetetlenségét, amikor elpusztít egy sárkányt. A módszer mindössze annyi, hogy megfürdik annak vérében. Csakhogy közben a vállára hull egy közeli hársfa levele, így ott nem éri a varázslat, ezért sebezhető marad. Szigfrid ezután még hosszú kalandokba bonyolódik. Távirati stílusban: erdei törpékkel harcol, elátkozott kincseket szerez, megérti a madarak beszédét, királyokkal alkuszik és hercegnőt vesz el feleségül. Végül korábban elárult szerelme, Brünhilda felbujtására egy régi ellensége az egyetlen sebezhető pontján halálos sebet ejt rajta.

A két alak sorsa egyaránt tragikus és katartikus, elolvasásra mindenképp érdemes. A földhöz ragadt embernek azonban az is feltűnhet, hogy a mondák szerint rengeteg dologgal foglalkoztak, törekedtek sok cél elérésére és számos sikerük is volt, mégis egészen banális módon az egyetlen gyenge pontjukkal nem törődtek. A haláluk talán tragikus, de egyáltalán nem meglepetés, nem egy klasszikus csattanó, mert a kezdettől tudja mindenki, hogy hogyan fog bekövetkezni. Elképesztő, hogy a görög és germán mitológia jelentős különbségeik mellett ezt a motívumot ugyanabban a formában adja vissza. A hős, aki majdnem megszabadult a korlátaitól, de végül banális módon elcsúszott egy banánhéjon. Vegyük észre, hogy ma nem, vagy csak alig forognak közszájon ilyen történetek, míg a hanyatló mükénéi és római kultúrák utáni "sötét" korokban egymástól függetlenül is megjelentek. Talán nem véletlen mindez, és a következő századokban ismét gyakrabban születnek majd hasonló mesék...

Mi hát a mi életmódunk Achilles-sarka? Nem nehéz ezt megválaszolni, az előző posztban már részleteztem is: a függőség. Olyan függőség, amelytől nem tartunk, amelyet távolinak érzünk, ha érzünk egyáltalán. Általában azért nem érzékeljük a fenyegetést, mert az evolúció során a természet nem készített fel rá minket, hogy ilyen jellegű veszélyeket észrevegyünk. Az áramütéses balesetek a közlekedés mögött második helyen állnak a balesetek előfordulási rangsorában, hiába az oktatás és elővigyázat; ez a tény is hasonló okokra vezethető vissza. Nincsenek meg az ösztöneink, melyek az elektromos jelenségekkel kapcsolatos viselkedést szabályoznák. Apropó elektromosság, a legjobb példa. Nehéz belegondolni is, mennyire elesettek vagyunk nélküle, mégis egy rövid történettel ezt szeretném megvilágítani.

"...Képzeld el, hogy az akku úgy leszívódott, még a PIN-kódot sem tudtam beírni! Ott álltam, mint egy szerencsétlen, ez is pont ilyenkor történik... Töltőre tenni nyilván nem tudom, a mobil kizárva. Eszembe jut, hogy MSN-en vagy facebook-on simán elintézhető a dolog, és még olcsóbb is. Az én gépem, az asztali gép, ugyan megint csak nem működik, de a lakásban van a tesóm laptopja is, aki épp filmet néz rajta. Némi könyörgés segítségével leválasztom őt a képernyőről, és rácsapok a böngésző ikonjára. A lap nem jeleníthető meg. Persze, a rooter tápja is elment... Valahonnan ordítozás hallatszik. Tesóm mobilját is kölcsönkérhetném, de a csaj száma nem megy fejből. A dolog sürgős lenne, mit lehet tenni? Az egyik szomszédnak ugyanígy van bekötve a laptopja, a néninek szemben csak vezetékes telefonja van. A másik szomszéd úgy rémlett, hogy mobil internetet használ, kell neki a kocsiban is. Onnan jönnek a veszekedés hangjai... Na, mindegy, átmegyek. Még nem sötétedett be, de a folyosón nem látni sok mindent, még jó, hogy nem megyek messzire. A szomszéd öltönyben nyit ajtót, elég megfáradtnak tűnik. Társaságba mennének, de az asszony nem tudja megszárítani a haját. Megoldható, hogy használjam a gépét? Persze, nem probléma. Kérek egy kávét? Köszönöm. Belépünk, rögtön kínos csend. A nő próbálja visszafogni magát, de így is úgy néz rám a törülköző alól, mintha fel akarna robbanni. Kitölti a vizet, de közben remeg a dühtől. Gondolom sokat készült erre az estére, de hát ez van. A vízforraló nem működik, mondom neki, inkább hagyja az egészet. Kényszeredetten elmosolyodik, nekik sem fog ártani, mondja. Közben bejön az MSN, de nincs fent a lány. Bejelentkezés facebookra (még jó hogy tudom a jelszavam, van olyan haverom aki nem tudja), küldöm neki az üzenetet. Közben gyufát keresünk. A vizet fel kéne forralni,de a tűzhely áram nélkül nem tud szikrát adni a gáznak. Nagy nehezen előkerül egy dobozzal valahonnan... Várakozás pár percig, kész a kávé. Ennyi idő alatt biztosan válaszolna, főleg hogy meg volt beszélve a dolog. Itt lakik 4 háztömbnyire, talán ott sincs villany, végül is át is mehetek. További szép estét! Viszont! Na jó, átsétálok. Vigyázni kell a lépcsőn, nem találom a kulcslyukat sem, francba az egésszel! Fura az egész, nincs közvilágítás, de nem vészes, kinőttem már abból, hogy féljek a sötétben. Ami azt illeti, mikor kibukkan a hold a felhők mögül, akkor egész jól látni. Néhányan zseblámpával járkálnak. Valaki egy utcát keres, megmutatom neki. Szirénahang, aztán egy mentő megáll, pont annál a bérháznál, ahova én megyek... Egy öreg megbotlott és legurult a lépcsőn a sötétben. A barátnőm volt mellette, amíg meg nem jött a mentő. Aztán mikor odaértem, úgy borult a nyakamba, mintha messiás lennék. Innen már látszott, hogy egy pár utcával arrébb semmi gond a villannyal. Elmehet a fenébe a szolgáltató is, ilyet megengednek maguknak... Nem, végül az öreg megúszta a törést is, de azért elég kemény este volt nekik... Nem jött a villamos, így lekéstünk a mozi elejéről, szerencsére kicsit később is kezdték. Ráadásul a bejáratnál összefutottunk a szomszédékkal!"

Többször is átolvasva, nem látok csattanót a történetben. És ez a baj. A csattanó ugyanis ott van, bár nem a cselekményben, hanem a körülményekben. Akinek a főszereplő elmondja a sztorit, vajon belegondol majd, hogy milyen mély dolgokról volt itt szó? Emberi kapcsolatokról, biztonságról, istenített csúcstechnológiákról. És függőségről. Az egyszeri ember megzavarodik, szinte szó szerint úgy érzi magát, mintha a fél kezét levágták volna, utólag viszont maga is csak kínosan nevet rajta. Annyit lát az egészből, hogy valami elromlott, és egy ideig nem sikerült megjavítani, de immár vége. Megjött az "adag". Pedig a következtetés, amit le kellene vonni ilyenkor, pontosan arra az időszakra vonatkozik, mikor semmi gond nincs az áramellátással. Ilyenkor rá vagyunk utalva egy rendszer megbízható működésére, de ezt a viszonyt szinte nem is érzékeljük.

A történetben az is szembetűnő, hogy a szereplők sok személlyel kerülnek kapcsolatba, akikkel az elektromos hálózat megfelelő működése esetén észre sem vettek volna aznap. A főszereplő testvére, a szomszéd házaspár, az emberek az utcán, a balesetet szenvedő idős férfi . Régen az emberek baj esetén csak egymásra számíthattak, ezt látjuk visszaköszönni ma is minden személyes válsághelyzetben. Mint ahogy a sztoriban elég volt egy működő internetkapcsolat, hogy akár több háztartás is intézkedni tudjon azon keresztül. Ugyanakkor a közösség hosszabb távon befektetést is igényel, mert a segítség és a felelősségvállalás ez esetben kölcsönös. A modern lét egyik csapdája, hogy amikor valaki kiszabadul egy ilyen jellegű közösség ilyen hatásai alól, azt függetlenedésnek hívjuk. Ma mindenki függetlenül közlekedik, függetlenek vagyunk az államtól, a fiatalok függetlenek a szüleiktől. Az egymásra utaltságtól, egyes emberi kapcsolatoktól való elszakadást megfeleltetjük a szabadságnak, mert nem szembesülünk nap mint nap a buktatókkal, azokkal a kicsi, de fárasztó dolgokkal, amitől működőképes egy közösség. Nem kell segítenünk a szomszédnak megkeresni a gyufáját, nem kell lesegíteni az idősebbeket a lépcsőn. Amit viszont valójában elérünk, az csupán egy másik fajta, általában egy sokkal szélesebb körű és általánosabb értelmű függés, csupán nem személyekkel kapcsolatos, hanem gépies, mechanikus. Ez nem zavar minket, ebben megbízunk.

Ha az emberi szervezetre gondolunk, akkor a függőségeknek - legyen a tárgya nikotin, alkohol, heroin vagy rulett - általában két hátrányos következményével lehet számolni. Az első az a hatás, amelyet a egyre mélyebb függőségbe sodródó ember elszenved, ez általában az illető egészségét, szociális és anyagi viszonyait érinti. A tárgytól függően a károk, veszteségek eloszlása változó, például a nikotin az egészségünket veszélyezteti, ez is leginkább közvetetten jelentkezik, a hozzácsatolva a tüdőbe kerülő korom betegíti meg az embert. A szerencsejáték-függőség az anyagiakon keresztül van befolyással a delikvens életvitelére, az egészségével kapcsolatban leginkább a stressz, illetve a ki nem fizetett uzsorások verőlegényei képében jelentkezik. Mind közül a heroin a legkényelmesebb példa, közvetlenül hat mindhárom irányban. Közös és általános tulajdonság viszont, hogy a kérdéses személy sokáig mentálisan nem képes észlelni és elismerni magát a függő viszonyt, olyannyira, hogy ezt az eseményt általában minden gyógyulás vagy leszokás első jelének tekintik. Szintén a függőség tárgyától függ, ezek a hátrányok hogyan viszonyulnak azokhoz a veszélyekhez, amelyek akkor jelentkeznek, mikor a személyt megfosztják a következő "adagtól". A cigaretta esetében ezt az emberi szervezet megfelelő akaraterővel képes tolerálni, míg például a heroin esetében sokszor rövid időn belül megsemmisüléshez vezet, még fokozatos elvonás esetén is. Ide tartozik még, és messze nem elhanyagolható a függőség előnyeinek elvesztése is. Ezen előnyök, azaz legtöbbször az eufória, felszabadultság, amelyet a tudat érzékel, mentálisan néha pótolhatatlanok lehetnek a függő személy számára, ilyen esetben az elvonás sikerének esélye minimális.

A mai modern civilizációnk függőségei egy kis gondolatkísérlettel könnyen párhuzamba állíthatóak mindezzel. Az első kérdés: mi a függőségünk tárgya? Ne legyenek illúziói senkinek, nem csak a 230V effektív értékű váltakozó feszültség a falban... A teljesség igénye nélkül ilyen még a gázszolgáltatás, a csatornázás, a vezetékes víz, a mobil hálózatok, maga az internet. Ilyen a közúti közlekedés, áruszállítás, a globális kereskedelmet elősegítő tengeri hajózás és az USA egész birodalma, amely azt lehetővé teszi. Kulcsfontosságú a hitelre alapuló pénzrendszerünk, a politikai stabilitás, a rendőrség, tűzoltóság, a teljes egészségügy a mentőkkel együtt, és a mezőgazdaság, amely ételt tesz az asztalunkra, nem beszélve a szupermarketekről, ahol azt legtöbben megvesszük. Ezek olyan dolgok, amelyekre mindegyikünk óhatatlanul rá van utalva, és amelyek a jövőben erős kihívásokkal fognak szembesülni, egyes esetekben rövidesen összeomlással számolhatunk. Az áramszolgáltatás példája annak sokszínű alkalmazásából adódóan szemléletes volt, de a többi felsorolt rendszer semmivel sem kevésbé fontos. Az első lépés, mint ahogy az imént írtam, a színvallás, a beismerés, ezt pedig mindenkinek saját magának személyesen kell vállalnia. Ez nem az a probléma, amelyet a kormány megold helyettünk, mivel ők is részei a képnek. Senki nem fogja érte vállalni a felelősséget, mert együtt jutott ide több egymást követő generáció. Ez egy élethelyzet, amely a lehető legszemélyesebb kihívásokat támasztja számunkra, a közösségek (így például az országunk) reakciója pedig az egyének saját válaszából fog felépülni.

A függőség hátrányainak első csoportja az, amely a szer használata során mutatkozik. Ezeket mindannyian jól ismerjük, együtt élünk velük. A társadalmat belengő általános bizalmatlanság, kölcsönös elidegenedés, a fizikai munka hiánya miatti egészségromlás, a civilizációs betegségek ide sorolhatóak. A családok, alapvető közösségek elaprózódása, széthullása és az ebből fakadó demográfiai állapotok néhány évtizeden belül önmaguk is összeomlást eredményeznének. A táplálkozási szokások átalakulása ismét egészségromlást okoz, míg a pénzügyi világ elégtelen szabályozása periodikus válságok sorozatát eredményezi.

Nem elég azonban az eddig említett kellemetlenségek sora. A felsorolt, számunkra alapvető rendszerek ugyanis jórészt közvetlenül az olcsó és bőséges energia következtében jöhettek egyáltalán létre. Amint az energia utánpótlása elapad, vagy akadozni kezd, az összes funkció, amelyet ilyen bonyolultságú személytelen rendszerek látnak el, új meggondolásokra szorul majd. Lesz olyan "drog", amelyről le kell majd mondanunk, és lesz olyan, melyet csak a valójában szükséges esetekben használjuk majd. Mintha az ópium csupán a fájdalomcsillapító funkciójának ellátására alkalmas mennyiségben állna rendelkezésre. Valószínűleg közvetlen és azonnali elvonásra egyik esetben sem kell számítanunk, azonban a "kúra" így is rendkívül keménynek ígérkezik, főként ha az egész folyamatról csupán visszatekintve veszünk majd tudomást. A függőségeink elhagyása néhány esetben viszonylag jó helyettesítő technológiák alkalmazásával lehetséges, azonban az életmódunk megváltozását megkerülni nem lehet. Ezzel szemben akad olyan funkció (pl. az egészségügy), melynek visszarendeződése különösen fájdalmas és visszafordíthatatlan veszteségekkel jár majd. A bőrünkön fogjuk tapasztalni, mennyi előnnyel is járt az olcsó energia, mikor ezeket elveszítjük.

A leszokás első lépcsőfokáról már volt szó. A második, és szintén döntő lépés a szenvedélybetegségekkel küszködők számára az, mikor valakitől segítséget kérnek, és vállalják, hogy nyíltan beszélnek arról, hogyan tudnának kigyógyulni. Az ipari civilizáció nincs kitől segítséget kérjen, az elvonás pedig vállalástól függetlenül rá lesz kényszerítve, ami egyértelmű a pusztulásával. Mi emberek azonban nem vagyunk reménytelen helyzetben, ugyanis egymással megbeszélhetjük a jövő kérdéseit. Ne kössük a sorsunkat egyetlen felsorolt tárgyhoz sem, mert ettől csupán a hősök hibáit tesszük magunkévá, az erények megnyilvánulásain viszont már jórészt túl vagyunk. Ehelyett felállíthatjuk azokat a közösségeket, és megkereshetjük azokat a módszereket, ami által mérsékelhetjük a kárt. A jelenlegieket olyan függőségekkel válthatjuk le, amelyeket az evolúció során a fajunk alkalmazkodott, és így hosszú távon tudjuk azt kezelni. Ez minden. Ha a csattanóra várunk, nem kerülünk előrébb.