Amikor elkezdtem leírni, hogy a modern politikai ideológiák miért nem fenntarthatóak, nagy hangsúlyt helyeztem arra, hogy egyik eszme irányába se legyek elfogult, mert meg vagyok győződve arról, hogy a jövő kihívásai mindegyik esetében megkövetelik majd a kiábrándulást. Kivétel nélkül meg kell hogy szabaduljunk tőlük, hogy meglássuk, milyen világban is élünk valójában, ugyanis a körülményeink egyre kevésbé hasonlítanak azokra az időkre, amikor az ideológiák megszülettek. A bukásuk ugyanúgy törvényszerű az ipar hanyatlásával, ahogyan az emberi agy halála, amikor a szív nem pumpálja többé az oxigénnel teli vért. Kénytelenek leszünk új értelmet keresni az állami, vezetői döntésekben, új célokat kitűzni, és új feltételeket elfogadni.
Mindezt azért fejtettem ki újra, mert a mai állapot szerint nyilvánosan csak egyes elvi irányzatokat tekintünk elavultnak, másokban pedig - kimondva vagy kimondatlanul - továbbra is hiszünk. Legtöbbször a sokszor kárhoztatott "ordas" eszmék gyökerei ugyanott vannak, ahol a kritikusok saját elfogadott tételei, ebből pedig aztán végeláthatatlan iszapbirkózás keletkezik. Aki több bejegyzést is olvasott tőlem, biztosan nem lepődik meg, amikor azt írom, rendkívül fárasztónak és hiábavalónak tartom az ilyesmit. A vergődés, hogy ki a radikális és ki a szélsőséges, hogy ki határolódik el másoktól és ki nem, ki kér bocsánatot a múltért és ki nem, hogy ki kinek az eszmei utódja, vagy hogy ki melyik mit sem sejtő történelmi személyt sajátítja ki utólag, nos, mindez biztosan nem segít rajtunk, ha konkrét problémákkal állunk szemben... Szerettem volna a lehető legélesebben kifejezni, az olvasók elméjébe bevésni és ott megalapozni azt a gondolatot, hogy ezek mind kisded játékok, és semmit nem számítanak. Legalább a kétely csíráját ott kell hordoznia magában mindenkinek.
A törekvésem így utólag abból is látszik, hogy két világszerte elterjedt, és szinte mindenhol szalonképesnek számító ideológiacsaládot göngyölítettem fel eddig, a liberalizmust és a nacionalizmust. Ennek az oka egyrészt időrendi, másrészt logikai, hiszen többé-kevésbé az eszmék kifejlődése is ilyen sorrendben, a leírt pályán zajlott le. Ugyanakkor szerettem volna megmutatni a kontrasztot a mindennapi politikához képest: nem egyes elvetélt pártokat és irányzatokat akarok ostorozni, ezt megteszik helyettem éppen elegen. Például ha leírom, hogy a fasizmus fenntarthatatlan, a logikus reakció a fanatikus antifasisztákon kívül mindenkitől csupán egy legyintés lenne. Így is épp elég negatív jelzőt aggattunk már rá, senkit nem zaklatna fel még egy. Ha azonban azt írom, az egész nemzetállami modell kudarcra van ítélve, akkor talán többen felkapják a fejüket, pláne ha emellett ugyanezzel érvelek a jelenlegi kormányzati rendszerünkről is. Kicsit számítottam is rá, hogy ez a "megmondóemberi" szerep majd konfliktusokat generál különböző internetes fórumokon, de ha voltak is akiket provokáltak ezek az írások, azok vagy magukba fojtották ezt, vagy egyszerűen elhessegették a kérdést.
Ami még hátravan a nagyobb lélegzetű eszmerendszerek kritikájából, az többé-kevésbé nyitott kapuk döngetése, ezért az eddigiekhez képes jóval kisebb terjedelemre lesz hozzá szükség. Remélem, ez nem téveszt majd meg senkit, nem valamilyen részrehajlás van mögötte, csupán bizonyos határon túl nem szeretem sem magamat, sem másokat ismételgetni.
Ahogyan arról korábban szó volt, a liberalizmus elsősorban a városi életmód, és a polgári értékrend elterjesztését és intézményesítését tűzte ki célul, méghozzá igen nagy sikerrel. Az iparosodás a városokat olyan kiemelkedő jelentőségűvé tette, ami a korábbi történelemben példa nélküli, ez pedig erősen az ideológia kezére játszott a kormányzás módjára és a jogrendszerre vonatkozó forradalmi törekvéseket illetően. A folyamat során azonban hiányosságokra is fény derült, amelyek más eszmék kifejlődését vonták maguk után. Az modern államok kialakításának érdekében így született meg a nacionalizmus, amely a nemzet fogalmának felébresztésével - de nem a meghatározásával... - az államközi kapcsolatokat helyezte új alapra. Az így teremtett nemzeti érzelem több ponton is támaszkodik a korábbi nemesi létszemlélet formavilágára.
A harmadik - és messze-messze legnépesebb - hagyományos társadalmi réteg, a parasztság értékrendjére még eltorzítva sem alapult modern eszmerendszer. Maga az egész mezőgazdaság az ipar árnyékába, annak elnyomó hatása alá került; mára szinte teljesen a gépek és vegyszerek birodalmába száműztük. Az országok ipari fejlettségének egyik mérőszáma, hogy a munkavállalók hány százaléka dolgozik a mezőgazdaságban, és az adott hely számít fejlettnek, ha ez 5 alatt van. Nem hiszem, hogy túl sok szemléltetésre szorulna a kijelentés, hogy a vidéki életmód és világlátás nem illik korunk szelleméhez, sokszor csak babonát, maradiságot és divatjamúlt ruha- és bútordarabokat látunk benne. Az a földművelő-állattartó réteg, amiről itt szó volt, gyakorlatilag el is tűnt az ipari országokban, legfeljebb nyomokban fedezhető fel. Legnagyobb részük városiasodott.
A városokban azonban rengeteg családnak - nem kizárólag paraszti családoknak, de javarészt nekik - fel kellett fedeznie, hogy az ipari foglalkoztatás bizony nem is hasonlítható össze például a mezei munkával, vagy bármivel amit korábban csináltak. A monotonitás, a különböző mérgező, egészségkárosító anyagok jelenléte és a totális alávetettség csupán egy-egy megnyilvánulási formája volt ennek az élménynek. Az ipar számára a munkás sem különbözik bármelyik géptől vagy alkatrésztől. Az ésszerűség határáig meg kell terhelni, ha pedig nem bírja tovább, akkor lecserélni. Szívesen beszélnék múlt időben, de valójában ma is csak a törvényi kényszer jelent bármilyen különbséget. A munkáért cserébe persze bér jár, de ez kezdetben épp annyira volt elegendő, hogy a nyomor peremén tartsa az embert, és ma sem mindig arányos.
A szegénység önmagában nem mindig teszi kilátástalanná valaki helyzetét, és az az igazság, hogy a régi világban sem éppen luxusban éltek az ipari munkások elődei, sőt. De ezektől a generációktól azt is elvette a sors, ami vigaszt nyújthatott volna. Eltűnt a növényekkel és állatokkal ápolt szinte testvéri viszony, eltűnt az időjárás, a csillagok, a folyók és erdők, egyáltalán a természet ismeretében rejlő bölcsesség. Elidegenedtek lakóhelyük hagyományaitól, sőt, gyakran családjuk sok tagjától is. És nem kaptak ehelyett semmit. Hasonló folyamat ez, mint amit egy régebbi bejegyzésben említettem az amerikai rabszolgatartással kapcsolatban. Az ültetvényesek szándékosan atomizálták a rabszolgák társadalmát, hogy megelőzzék a zendüléseket. Nem hagytak számukra kapaszkodót, hidegvérrel kiirtották az ősi afrikai kultúrák maradványait. A feketéknek több mint egy évszázad küszködésébe telt, hogy kilábaljanak ebből a gödörből, és valahogyan mégis együtt megtalálják a helyüket. Kétségtelen, hogy sikerült nekik, működőképes, gyümölcsöző kultúrát és összetartó közösséget hoztak létre, ami főként a zene és a sport révén az egész világon ismert. Az igen borsos árat azonban meg kellett érte fizetniük.
A munkások sem adták fel a reményt az ipari forradalom első évtizedeinek gyakran embertelen körülményei között, amikor pedig képesek voltak hallatni a hangjukat, az valóban igen nagyot szólt. Az ő politikai eszméiket a totális semmiből kellett létrehozni, épp ezért sok szempontból ezek a legerősebbek. Nem véletlen, hogy a legádázabb gyűlölet és a legféktelenebb fanatizmus is ezekhez fűződik. Maguk az elvek szinte kiismerhetetlenül tarkák és sokszínűek, de mint fő kategóriát, talán a szocializmust kell megemlítenem (mostohagyermekként még az anarchizmus is ide sorolható). Ami az első "szembesítéskor" mindenképp feltűnik a szocializmusból, az a szuggesztív, magával ragadó retorika. Gyakran egészen képszerűen tárja elénk az elméleteket. Émile Zola Germinal című regényének záró sorait ajánlanám mindenki figyelmébe (Bartócz Ilona fordította):
"S ahogy ment, odalent szakadatlanul, konokan zuhogtak a csákányütések. Valamennyi társa odalent van, hallotta őket, minden lépését követték e hangok. Vajon itt, e répatábla alatt nem Maheu-né görnyedezik? Vajon nem az ő nehéz lélegzését hallja a ventilátor zúgásával összevegyülve? Jobbról, balról, a távolabbi búzaföldek, az élősövények, a fiatal fák alól, mindenünnen őket vélte hallani. Az égbolton diadalmasan sugárzott az áprilisi nap, melegítette az életadó földet. Termékeny méhéből új élet támadt, zöld zsengébe pattantak a rügyek, sarjadó füvektől reszkettek a mezők. Mindenütt magvak duzzadtak, csíráztak, melegre, fényre áhítozva törték fel a síkság földjét. Tavaszi nedvek áradtak, sejtelmes hangok keltek, a csírafakadás könnyű neszében egyetlen nagy ölelésben forrt össze a táj. S a bajtársak csak dolgoztak, szüntelenül dolgoztak, csákányuk zuhanása egyre tisztábban hallatszott, mintha egyre közelebb törnének a föld felszínéhez. S a lángoló napfényben, ez ifjúi reggelen, e robajjal volt terhes a föld. Régtől érlelődő magvak fakadtak a barázdákban: emberek növekedtek, izmosodtak a jövő század nagy aratására, bosszúálló fekete sereg, zsendülése hamarosan szétveti e földet."
Talán az egész regényt el kell hozzá olvasni, de engem ez a befejezés igencsak mellbe vágott. Azt csak sejtem, hogy a kortársak között milyen lelkesedést, illetve milyen rettegést idézett elő... Ha viszont lenyeljük a torkunkban levő gombócot a megkapó képek után, akkor látjuk, hogy Zola itt nem ad leírást a munkások áttörésének mikéntjéről, egyszerűen megállapítja, hogy meg kell történnie, ahogyan a tavasz is eljön minden évben. Marx, Engels, Lenin, Bakunyin és Trockij - csak hogy nagy neveket említsek - könyvtárnyi szöveget írtak a részletektől, de a megoldáshoz nem kerültek közelebb egy pillanatig sem. Ennek az oka az egyetlen elemben keresendő, amely biztosan közös a szocializmus minden ágában.
A munkásoknak minden okuk megvolt, hogy cinikusak legyenek a már meglevő modern eszmékkel szemben. A liberális jog a magántulajdon merev, szolidaritás nélküli védelmével bőszítette fel őket, a nemzetállamok pedig nem jelentettek különbséget számukra. A szénbányák ugyanúgy felőrölték az embert Sziléziában és Birminghamben, és egy állam sem sietett a segítségükre. Elvetettek tehát minden tartalmi elemet, kivéve azt az egy dolgot, ami megbújt a háttérben, és ami nélkül egy politikai ideológia félkarú óriás: a gondolatot, hogy a történelem valamilyen elképzelt tökéletes világ felé halad. E tétel azonban önmagában, minden körítés nélkül is elegendő ahhoz hogy katasztrófákat okozzon, sőt. A legkegyetlenebb gyilkosságokat gyakran álmodozók követik el (az utóbbi időben erről sajnos számos emlékeztetőt kaptunk)... Ha csupán egy dolgot mondhatnék, amit szeretnék megcáfolni ezzel az írássorozattal, az épp a politikai utópiák létjogosultsága. E délibábok valódi gondjainknak még a felismerését is lehetetlenné teszik. Azt hiszem, ebből az irányból sokkal könnyebb róluk beszélni, remélem, hogy nem is törik majd bele a bicskám jövő héten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése