Otthonunk akarata (2. rész)

Bár az utóbbi időben - gondolom sokakhoz hasonlóan - az ünnepi előkészületek igencsak uralkodóvá váltak a napirendemben, mindenképp folytatni szeretném a múlt héten megkezdett elemzést is Magyarország geopolitikai helyzetéről. Teljesen véletlen, de ezzel épp egy olyan téma jutott karácsonyra, amely folyamatosan foglalkoztat, és igen fontos is számomra, már csak ezért sem lankadhatok most. Persze nem hiszem, hogy egyedül lennék ezzel az érdeklődésemmel; így vagy úgy, de szinte mindannyian érzünk valamilyen kötődést a szülőföldünkhöz. Az egyes országok jövőjét mégpedig várhatóan a geopolitikai körülmények is erősen befolyásolni fogják, ugyanis a fosszilis erőforrások fogyásával nagy valószínűséggel egyre inkább előtérbe fognak kerülni.

A jövőben valószínűleg nem leszünk képesek minden utat karbantartani, ami ma járható, nem leszünk képesek annyi új gépet (autót, hókotrót, mozdonyt, hajtóművet, motort) gyártani és üzemeltetni, mint amennyi a mostani rendszer kifogástalan működéséhez kellene. A legtöbb természeti akadály semlegesítését az infrastruktúránknak és a gépeinknek köszönhetjük, így ha ezek kárt szenvednek, az akadályok jóval magasabbnak látszanak majd. Azt nem állíthatom, hogy kizárólag a földrajz mindent elmond egy állam karakteréről és jövőjéről, ez nagyon durva egyszerűsítés lenne, manapság viszont a jelen körülmények hatására kisebb hangsúlyt kap a téma, mint azt a jövő kihívásai szükségessé tennék. Száz szónak is egy a vége: érdemes végigjárni, milyen folyamatok is következtek és következhetnek még a Kárpát-medence helyzetéből és tulajdonságaiból.

Legutóbb megfogalmaztam, miért is kell szükségszerűen az egész medencével foglalkoznunk: röviden azért, mert ez egy különálló kis mikrokozmosz Európa közepén. Egy olyan terület, amely a domborzata és elhelyezkedése miatt nagyszerűen alkalmas egy tartós, erős állam és egy teljes mértékben önálló és önellátó társadalom létrehozására és fenntartására. Ez egy érdekes kettősségnek köszönhető. Egyrészt az ország meghódítása, bekebelezése külső szereplők számára igen nehezen valósíható meg, másrészt viszont mégsem egy eldugott, távoli szigetről beszélünk, hanem sok tekintetben egy központi fekvésű európai területről. Észak és Dél, Kelet és Nyugat képviselői egyaránt szinte karnyújtásnyi távolságra vannak, de egyik kultúrkör sem sajátíthat ki minket egészen. A közösségek, gének és hagyományok egymásra hatásának és keveredésének jobb kísérleti telepet elképzelni sem lehet, márpedig a gyökeresen megváltozó világban, amiről ez a blog szól, aligha van ennél előnyösebb környezet a túlélésre.

Amit eddig lefestettem, leginkább a középkori Magyar Királyság történetében ismerhető fel. Nincs semmi túlzás abban, hogy az adott időszak egyik legbiztosabb, legkevésbé kikezdhető állama létezett ezen a helyen. A történelem feljegyzi az Árpádok trónviszályait, a tatárjárást, a kiskirályok felemelkedését és bukását, és az összes belső bajt és zavart, maguk a állami keretek viszont szinte észrevétlenül, de végig megállták a helyüket. Ha összehasonlítási alapra lenne szükség, egy az európai államokról szóló bravúros kis videó első felét javasolnám, talán nem kell jobb illusztráció annál az 1 perc 20 másodpercnél...

Az önállóságunkat az azóta eltelt viszontagságos öt évszázad során sem vesztettük el egészen, de előbb egy birodalmi megszállással kerültünk szembe, majd pedig a modern idők ellenállhatatlan folyama sodort minket legtöbbször igen káros irányba. Ahogy arról legutóbb említést tettem, a délről érkező hódítás sajnos egy olyan "baleset", amire bizony mindig megvan az elvi lehetőség ezen a környéken, amelyre tehát mindig tekintettel kell lenni egy itt élő közösségnek. Ami azonban ma is aktuális, az az ipari civilizáció felvirágzásának és terjeszkedésének a hatása a leírt egyensúlyra. Ha ugyanis valóban számolunk a civilizáció hanyatlásával, akkor rengeteg korábbi folyamat jelentőségét át lehet és át is kell értékelnünk. Azonban hogy mindezt tényleg szemügyre vegyük, a Kárpát-medence belsejére is kell vetnünk néhány pillantást.

Az eddigiek fényében talán meglepő, de az egyik legfontosabb tényező, ami az országok sorsát alakítja, ma is a természetföldrajz hatáskörébe esik, igaz, nem a domborzattal, nem a vízrajzzal, és még csak nem is az éghajlattal van kapcsolatban. Ez a jellemző a földfelszín alatti, kibányászható nyersanyagok eloszlása, különös tekintettel a fosszilis energiahordozókra. Az ipari civilizáció fejlődése során előbb a szén-, majd a kőolajlelőhelyek váltak a haladás központjaivá, így az e területeken élők általában jókora előnybe kerültek mindenki mással szemben. Az erőfölényüket értelemszerűen legkönnyebben a hasonló erőforrások nélkül próbálkozó riválisok ellen tudták kiaknázni, márpedig jól tudjuk, hogy a mi vidékünkre a geológia szeszélyeinek köszönhetően alig jutott valami a szén-olaj-gáz szentháromságból. Az oktatásban erre az összefüggésre szinte semmilyen hangsúlyt nem fektetnek, pedig amikor saját történelmünk több száz éves kudarcsorozatára, elbukott háborúira, és kényszerű - rossz és még rosszabb válaszok közötti - döntéseire tekintünk, akkor nem kellene megfeledkezni róla. Hogyan tarthattuk volna a lépést az átalakulások alapját adó ipari fejlődésben, ha hiányzott hozzá az üzemanyag? Az ipari civilizáció ráadásul idővel sorra megsemmisítette vagy ellenünk fordította geopolitikai előnyeinket. Az önvédelem képessége a hadseregek fokozatos gépesítésével rendült meg, az önellátás a leírt erőforráshiány és a megnövekedett igények miatt vált lehetetlenné. Maga a kulturális, etnikai sokszínűség pedig, amely korábbi időkben az ország erejének egyik fő támasza volt, kezelhetetlen káoszba torkollott.

A nagybetűs Haladásnak ugyanis nyilvánvaló alkalmatlanságunk dacára rengeteg hatása eljutott hozzánk is. Az elvek, az ideológiák viszonylag gyorsan és olcsón terjednek, de ez nem változtat a tényen, hogy a mögöttes feltételek nem mindenütt azonosak. Ami máshol működött, az nálunk szinte soha. A negyvennyolcas polgári forradalmunkat könyörtelenül leverték, a kiegyezés utáni liberális politika vakvágányra vitte az országot, a háborús nacionalizmus pedig, nos, szétszaggatta azt... Egyébként maga az első világháború is, ami az utóbbit előidézte, jobban hasonlított valamilyen ipari szemléletű öldöklésre, mint a harc több ezer éves - egyszerre félt és tisztelt - művészetére. A békeszerződésben aztán a győztesek olyan sikeresen rávésték Közép-Európa térképére az "oszd meg és uralkodj" elvét, hogy azóta az egész térség karöltve zuhan egyik nagyhatalom markából a másikba. Előbb a németek, aztán az oroszok, míg ma az amerikaiak fütyülik számunkra a nótát.

Ma Magyarország egy a szomszédaira reménytelenül acsarkodó, önállóságban erősen korlátozott, egyszersmind nemzetközileg jelentéktelen állam. Remélem, nem csak számomra nagy a kontraszt a korábbi állapothoz képest... Még ha a török időket tekintjük is, ami nyilvánvalóan mélypontja a modern idők előtti korszaknak, akkor is tisztán kirajzolódik - mind a lakosság gondolkodásában, mind a vezetők politikájában - az ország gazdasági, társadalmi egysége és a biztos, nyugodt öntudat. Sőt, ami azt illeti, megkockáztatom, hogy az érdekeinket is hatékonyabban tudtuk képviselni más államokkal szemben; amit ugyanis ma teszünk, az egyértelmű az árral való sodródással. Az egyszerű birodalmi hódítás 150 éve nem volt képes megtörni az egyensúlyt, ellenben az életünk új alapokra helyezése, az ipar, a gépesítés felismerhetetlenül eltorzította azt.

A tanulság ebből nem csak annyi, hogy vesztesei, áldozatai vagyunk a jelenlegi kor uralkodó civilizációs irányának. Ezzel többé-kevésbé mindenki tisztában van anélkül is, hogy felhánytorgatnám, ráadásul egyáltalán nem célom bármiféle melldöngető önsajnálat gerjesztése. Ezt megteszik mások helyettem... Az igazi tanulság az, hogy mindez nem feltétlenül örökre szól. Abban az ütemben, ahogy a fenntarthatatlan energetikai, és az ebből fakadóan szintén fenntarthatatlan környezeti és társadalmi folyamatok megbicsaklanak, minden bizonnyal ismét teljesen új feltételek rajzolódnak majd ki. Márpedig ha ezek a feltételek hasonlóak mondjuk a középkorhoz - ami jelen állás szerint egyáltalán nem kizárt - akkor a Kárpát-medence politikai viszonyaiban egy akkorihoz hasonló egyensúly igen könnyen elképzelhető.

Miért pont a magyarság lenne a Kárpát-medence vezető ereje? Jó kérdés. Az eredeti Magyar Királyság soha nem volt nemzetállam, mint ahogy a 18. század előtt egy állam sem volt az. Maga a fogalom, a mögöttes ideológia nem létezett. A magyar királyok kifejezetten törekedtek is idegen népcsoportok, friss génállomány és új kulturális közösségek betelepítésére, mert abban az időben a változatosságban rejlő lehetőségek az ismert bölcsesség részét alkották. Az állam nem különböztetett meg senkit az anyanyelve vagy származása alapján, az íratlan alkotmány útján mégis a magyar kulturális értékek uralták a politikai döntéshozatalt. A kérdést akkor is bárki feltehette volna: miért? Úgy vélem, ismét csak az ország megismerése kínálja a választ.

A történelmi királyság feletti uralom a Kárpátok gyűrűjén belüli három kisebb medence - a Kisalföld, az Alföld és Erdély - feletti fennhatóságon múlott. Az őket elválasztó, illetve körülölelő domb- és hegyvidékek néhány elszórt bányavárostól eltekintve jóval szegényebb és kisebb lélekszámú lakosságot voltak képesek eltartani. A földművelés, a folyami halászat és a nagyobb haszonállatok inkább a síkságokra szorultak, az erdőgazdálkodás, a vadászat és a hegyi pásztorkodás pedig sokkal kevesebb gazdasági többletet termelt meg. Márpedig - ezt ma is jól tudjuk - az államok mindig abból a jövedelemből élnek, amelyet a lakosság felad a javukra... Egy csatában legtöbbször a magaslatok megszerzése a döntő mozzanat, egy háborúban viszont inkább a termékeny, gazdag síkságok jelölik ki a győztest.

A leglényegesebb ilyen tájegység nyilvánvalóan az Alföld, amely a legnagyobb területet foglalja el, de részben a kevés terepakadálynak, részben a folyók által kínált útnak köszönhetőn relatíve gyorsan átjárható. Itt a magyarság főszerepe vitán felül meghatározó a mai napig, ez pedig még úgy is igaz, hogy a politikai határok felszíne mögött földrajzilag a Kárpátalja jó része, a Partium, a Bánát és az egész Vajdaság is ide tartoznak. Nincs viszont kapcsolódása az Alföldnek a folyamatos nyomás alatt álló nyugati határvidékhez. Ott a Kisalföld terül el, ami a Nyugattal való közvetlen, gyümölcsöző érintkezésnek és a sűrű vízhálózatnak köszönhetően mindig is az ország leggazdagabb tájegysége volt, de ugyanezek a tényezők egyúttal érzékeny támadási ponttá is teszik. E veszély kezelése úgy lehetséges, hogy az ország központja az Alföldről nyugat felé tolódik. Történelmi távlatokban is látszik, hogy a főváros, a királyi udvartartás vagy akár a behatoló birodalmak helytartósága legtöbbször a két síkságot elválasztó keskeny hegyvidékre került, főként ahol a természetes közlekedési útvonal, a Duna átszeli azt. Esztergom, Visegrád és Buda (vagy Budapest) egyaránt néz nyugatra és keletre. Itt van a térség súlypontja, ahonnan belátható az összes probléma és ahonnan szükség esetén bármilyen irányba erőt lehet kifejteni.

E nyugat felé tolódásnak, valamint a Duna és a Tisza távol haladó medrének köszönhető, hogy az Alföldhöz keleten kapcsolódó Erdélyi-medence bizonyos mértékig mindig is kívül esett az országos események közvetlen hatásain. A királyságban egyedüli területként a középkorban is rendelkezett autonómiával, az erdélyi vajdák sokkal önállóbbak lehettek, mint például egy dunántúli főúr. Erdély a pusztító viharos háborúk elől számos alkalommal nyújtott menedéket, ugyanakkor a technológiai, társadalmi változások is a legnehezebben ott vertek gyökeret. Az a vidék így a természet különleges szépségei mellett a pótolhatatlan hagyományőrző szerepe miatt is kedves számunkra. (Aki már járt arra, evett erdélyi ételeket, ivott a székelyek pálinkájából, beszívta az emlékektől sűrű levegőt és elbeszélgetett a helyiekkel, az persze tudja ezt.) A törökök bevették az ország központját, és fokozatosan terjeszkedtek a Kisalföldön is, de Erdély végig a hátukban volt, így mindig kénytelenek voltak több irányban megosztani az erőiket. A törökök célja azonban a hódítás, a zsákmányszerzés volt, míg mi - éppen ellenkezőleg - egyensúlyt szeretnénk teremteni. Még ha szuverén állam is jön létre Erdélyben, a Bánátban, Kárpátalján vagy akár a Felvidéken, akkor is az lesz az egyértelműen domináns politikai hatalom a térségben, aki az Alföldet és a Dunakanyar-Budapest tengelyt ellenőrzi. Ezt a helyzetet okosan kihasználva eljuthatunk akár ahhoz a nyugalomhoz és stabilitáshoz is, amelyet utoljára évszázadokkal ezelőtt érzett erre bárki is. A hagyományos magyar kultúra ennek a helyzetnek a kezelésére fejlődött ki, így ismét ki tudna kibontakozni. A legkevesebb, amit tehetünk, hogy nem becsüljük alá.

Számos módon meghiúsulhat a fenti spekuláció, ennek tudatában vagyok. A klímaváltozás károsíthatja az Alföld jelentős részét, várhatnak ránk ostoba és jóvátehetetlen  háborúk. Talán indulhat olyan be- és kivándorlási hullám is, ami áthúzza a számításaimat (bár ennek jelen pillanatban semmi jelét nem látom). Egy gondolatra sem adhatok garanciát. Amit állítok, az csupán annyi, hogy jelen pillanatban kínálkozik számunkra egy ösvény, ami az országot visszaállíthatja a modern idők előtti, számtalanszor visszasírt pályára. Ezzel összefüggésben az is egy markáns üzenet számomra, hogy az ipari civilizáció hanyatlása nem egyszerűen átmenet a "jóból" a "rosszba", nem kizárólag gyász és értékvesztés. Vannak dolgok, amelyet épp most lehet esélyünk visszanyerni, a kínlódásért és nehézségekért kaphatunk is cserébe valamit. Más szóval e blog témája éppen ugyanolyan kegyetlen és gyönyörű, mint bármi más az életben... Ebben a szellemben kívánok minden kedves olvasónak örömmel teli, boldog, áldott ünnepeket!