Ragadozók ellen

Többen kérdezték már tőlem élőben, miért nem rövidebb posztokat jelentetek meg itt. Erre általában azt a választ szoktam adni, hogy az oldal indítása óta erre a ritmusra álltam be, és nem látom értelmét változtatni. Ez természetesen így is van, ugyanakkor azért többről is van szó. Maga a téma - név szerint: a civilizációs hanyatlás - annyira összetett, hogy minél kisebb darabokra bontom, annál körülményesebb átlátni, miről beszélek egyáltalán. Vegyük csak a múltkori esetet, az imperializmus és a nemzeti eszme összekapcsolódását. Eredetileg egy alkalmat szántam volna rá, de annyiféle szögből lehet rátekinteni, hogy feladtam, és részben mostanra csúsztattam át. Ennyire sok újdonság és korszakalkotó megállapítás szerepelt volna a múlt heti bejegyzésben? Nem hiszem, és ennyire nem is vagyok önelégült. A lényeg legfeljebb három-négy mondatban összefoglalható. Minden más csupán azt a célt szolgálta, hogy a mindennapokhoz, az egyébként ismert tényekhez, eseményekhez és jelenségekhez való kapcsolatokat leírjam. És hol van még a vége...

Ismét oda lyukadunk ki, amiről már szóltam nem egyszer: ha a mostani és a hátralevő életünkben lezajló történéseket tényleg meg akarjuk érteni, akkor rendszerben kell gondolkodnunk. Az iskolákban manapság egyebek mellett tanítanak történelmet, matematikát, nyelvtant, fizikát, hittant, földrajzot, ének-zenét, esetleg filozófiát is, de arra alig van mód, hogy mindezt kapcsolatba hozzák a diákok. Legtöbbjüket nem is igazán hozza lázba, hiszen majdani munkahelyükön ezt ugyanígy nem fogják számon kérni tőlük. Egész életmódunk arra alapszik, hogy felaprózzuk és részleteiben oldjuk meg a problémáinkat. Sajnos azonban a helyzet az, hogy egyszerűen nem lehet mindent kisebb részekre darabolni, a  világ természete folytán pedig - mivel nem törődünk velük - épp az ilyen gondok okozzák a vesztünket. Mint a klímaváltozás, vagy az élővilág károsodása: nem tudjuk megfogni őket, nem tudunk felelőst találni. Ha nem akarok én személyesen ugyanebbe a hibába esni (épp ezen a blogon, ami a leírt hozzáálláson szeretne változtatni...), akkor nem írhatok harmincsoros esszéket, legalábbis úgy biztos nem, hogy közben azért ha lassan is, de haladjon valamerre az egész. A kiválasztott formával és személyes habitusommal összevetve mindebből körülbelül ez a terjedelem következik. Remélhetőleg sikerült kicsit megvilágítani a dolgot, elhiheti mindenki, alapjában véve nem szomjazom a körmondatokra, és a gépelésre sem. De nem limonádét akarok keverni, ami öt perc múlva feledésbe merül, hanem valami súlyosabbat, maradandóbbat. Inkább mintha bort készítenék, ami részemről és a befogadó részéről is komolyabb befektetést igényel. Így valószínűleg gyakoribb, hogy kudarcnak tűnik egy bejegyzés valamelyik oldalról nézve, máskülönben viszont biztosan semmit nem érne az egész...

No, vissza a fő gondolatmenethez! A nacionalizmus ideológiájától indulva nyílegyenes út vezet a modern nemzetállamokhoz, ha pedig államokról és a köztük levő kapcsolatokról van szó, akkor a birodalmak témája kikerülhetetlen. És igen, ennek mind köze van a fosszilis energia fogyásához, köze van a környezeti erőforrások kimerüléséhez. Szerencsére múlt héten már megfogtam valahol ezt a csúnyán összebogozódott csomót, egyébként most sokkal nehezebb dolgom lenne...

Mit is szerettem volna legutóbb közölni? Azt, hogy a nacionalizmus, az államok nemzeteszményre való visszavezetése igencsak hátrányos lehet, ha egy imperialista hatalom is megjelenik a színen. Azt gondolnánk, hogy a felkorbácsolódott nemzeti érzelmeknek - bármilyen egyéb gond is legyen velük - legalább az az előnye megvan, hogy az adott csoport a hódítókkal, az ellenségeivel szemben határozottabban tud fellépni. A tapasztalat viszont az, hogy ez korántsem egyértelmű, sőt... Hogy meglássuk, miért is van ez így, ahhoz ismernünk kell a birodalmakat általában. Nem csak a saját - kellemesen csőlátó - szempontjukból, amelyet legutóbb említettem, hanem a másik oldalról, az allegorikus fegyver véresebb vége felől nézve is.

Igen, ezt minden további nélkül általánosságban is megtehetjük. A birodalmak kortól és technológiától függetlenül igen hasonlóan működnek, egy olyan minta szerint, amely nemcsak ősrégi, hanem az emberiségen kívüli élő természetben is szinte mindenhol fellelhető (vessünk csak egy pillantást az április környékén felvázolt pionír stratégiára). A konkrét esetben mindez felettébb egyszerű: az adott állam az első hódításból szerzett zsákmány egy részét - azt a részét, amelyből nem rendeznek odahaza fényűző diadalünnepeket és nem osztanak szét a sajátjaik között - visszaforgatja a hadseregbe, így pedig újabb hódítások válnak lehetővé. Még több zsákmány még több hódítást szül, így a folyamat önmagát erősíti, mégpedig  akár évszázadokon át. A növekedés lesz a dolgok normális menete. Akit viszont legyőznek, megszállnak, kirabolnak és elpusztítanak, annak már kevésbé tetszik mindez. Persze a háború az háború, és az államok egyike sem lehet meg erőszak nélkül, de ettől még vannak köztük lényeges különbségek. A könyörtelen kizsákmányolás például a birodalmak sajátossága.

Vannak különlegesen kellemes célpontok a birodalmi terjeszkedés számára. Az egyik - de korántsem az egyedüli - ilyen lehetőség nyilván az, ha nem ütköznek számottevő ellenállásba, ahogy az oroszok Szibériában, vagy a spanyolok Amerikában. Ennél viszont még jövedelmezőbb és gyorsabb lehet egy vagy több már felépített, hasonlóan fejlett társadalom kirablása, hiszen ott már készen, "előfeldolgozva" lehet hozzájutni mások munkájához, tulajdonához, értékeihez. Épp ezért ajándék egy impériumnak, ha földrajzilag rengeteg kis részre tagolt, etnikailag reménytelenül összekevert terület kerül az útjukba. Mint a Balkán, a Közel-Kelet vagy India: technológia terén egyik terület sem számít elmaradottnak (sem most, sem jó időre visszatekintve), harciasságban sincs hiány, mégis rendre birodalmak játszóterévé válnak. Vajon mi lehet ennek az oka?

A könyörtelenség egyik ritkán hangoztatott velejárója, hogy tiszta logikát, következetességet feltételez (tulajdonképpen ez benne a másik tényező a leplezetlen rosszindulat mellett). A birodalmak módszerei ennek megfelelően rafináltak és pontosan kiszámítottak. Minden bizonytalanságot, határozatlanságot, gyengeséget kiaknáznak, és semmilyen eszköztől nem riadnak vissza. Ilyen határozatlanság például az, hogy évezredek óta lehetetlen békében elkülöníteni vagy összeboronálni az iszlám siíta és szunnita ágát. Ezt a szakadékot szó szerint a mai napig manipulálja a politika, például Irakban, Libanonban és Szíriában. Hasonlóan zavaros a különböző népcsoportok hagyományainak ütközése a Balkánon is: legyen szó Koszovóról, Dobrudzsáról vagy szinte bármelyik völgyről és városról, szinte biztos, hogy többen pályáznak rá, ha pedig magukra hagyják őket, akkor a pillanatnyi egyensúly felettébb változékony.

Mit csinál egy megérkező nagyhatalom, amely befolyása alá akarja vonni - tehát ki akarja fosztani - mondjuk a Balkánt? Támogatni fogja az adott percben gyengébbnek tűnő szereplőket. Ha változnak az erőviszonyok, akkor egyszerűen fordít egyet a köpönyegen: mivel hidegvérű számításról van szó, ez nem jelent problémát. A helyiek tehát egymással vannak elfoglalva, talán fel sem tűnik nekik, hogy változott valami. A birodalom pedig semmilyen támogatást nem ad ingyen. És bármelyik fél is győz egy csatában, egyvalaki mindig nyer: az, aki mindkettő veszteségeinek örül. Mikor kellőképp legyengültek az adott - jelen esetben például szerb, görög, bolgár - államok, következhet a tényleges megszállás. Ezután a kormányzás érdekében lehet kihasználni ugyanezeket a helyi ellentéteket. A Balkánon több kisebb nép is felvette az iszlámot, hogy a törökök kedvében járjon, a támogatásukért cserébe. Az albánok - akik egyébként messze nem a legerősebb, leggazdagabb és legnagyobb közösség a környéken, hogy udvariasan fogalmazzunk - egész odáig vitték, hogy nagyvezírek egész családját adták Isztambulnak (Köprülü-család), sőt, az akkor török befolyás alatt álló Egyiptomban majd' 150 évig tartó (1805-1952) albán dinasztiát és uralkodó osztályt alakítottak ki. Egy egyébként több ezer éves kultúrával rendelkező országban azért ez feljegyzendő teljesítmény. Ma az összes szomszédjuk azért is gyűlöli őket, mert hasznot húztak az oszmán megszállásból.

Aztán persze összeomlott a törökök birodalma, és a Balkán visszatért az alapállapotba, a teljes instabilitásba, rövidebb békés periódusokkal. Az oszmánok széthullása idején viszont a keleti végeken is történt egy s más. A franciák és az angolok országnyi területeket hasítottak ki maguknak a szultánok által hátrahagyott földből, közülük a franciák kerültek északra, ők hozták létre a mai Szíriát és Libanont. Mivel maguk is az imperializmus egy vegytiszta verzióját művelték, Szíriában a kisebbségben levő alavitákra támaszkodtak a nagy többségű szunnita arab lakossággal szemben. Az alaviták hálásak voltak, de egy idő után nem is volt más választásuk, mint hűségesnek maradni. Ők adták a helyi, gazdag vezető réteget, innen pedig senki sem vállalja szívesen a zuhanást. Aztán persze lefutott a franciák ideje is, hazafelé vették az irányt; de a helyiek mind maradtak. A mostanában Szíriából kikerülő hírek fényében talán nem kell részleteznem, hogy ennek a imperialista felépítésnek milyen máig ható következményei vannak...

Ahogy említettem, nem minden terület egyformán sérülékeny a birodalmi hódítással szemben, vannak akiket természetes határok vesznek körül, vagy ősi hagyományok tartanak össze. Ekkor lép be a képbe, hogy a modern ideológiák, a nacionalizmus ezeket a tényezőket semmibe veszik. A Balkánon és a Közel-Keleten "be van építve" a vidékbe az a bizonytalanság, ami odavonzza a ragadozókat, máshol viszont ugyanezt a bőséges, olcsó energia, és az ebből kifejlődő nacionalizmus állította elő. Egy ilyen könnyen manipulálható és határozatlan alapokkal bíró eszme tökéletesen alkalmas arra, hogy iga alá hajtsanak vele egy egész térséget. Megvan az a kellemes tulajdonsága is, hogy a szomszédos "nemzeteket" hangolja egymás ellen, miközben a távolabbi, de reális veszélyekre nincsen tekintettel. Anglia így tartotta kordában egész Európát 1815 és 1914 között. Szenvtelenül kijátszotta egymás ellen a kontinens államait. Egyszer itt segített egy nemzeti felkelésnek, máskor amott hagyott egyet vérbe fulladni. Közben jókora előnyre tettek szert a földgolyó más pontjain zajló gyarmatosítási versenyben.

Ilyen romantikus nemzeti érzéssel és egy kis manipulációval fordulhat elő, hogy egy közösség olyan népekben, csoportokban látja ősi ellenségét, akikkel korábban nemzedékeken keresztül nem akadt különösebb gondja. Így fordulhat elő, hogy egyesek valóban ősi államokat engesztelhetetlen gyűlölettel darabokra tépnek. Talán ezen a ponton már azt is gyanítani lehet, melyik népről, és melyik államról lesz szó jövő héten.

Félreértés ne essék, a birodalmak nem sebezhetetlenek, sőt, idővel mind bukásra vannak ítélve. Az utolsó lépés elválaszthatatlanul része ennek a létformának. A bukás viszont sok évig tarthat, amit alávetve, megalázva végigélni igen nagy szenvedéssel jár. A britek már gyakorlatilag elbukták minden jövőbeli esélyüket az uralmuk fenntartására, amikor 1943-ban India bengáli részén ismét katasztrofális éhínség söpört végig. Ha van mód arra, hogy kikerüljük ezt a sorsot, az semmiképp nem a melldöngetés vagy a felháborodás. A józan érdekeket szem előtt tartó harc, és a helyi adottságok és hagyományok kihasználása már sokkal ígéretesebb megközelítésnek tűnik.