Otthonunk akarata (1. rész)

Az aktuális politikai vitákat az a körülmény teszi számomra üressé és idegesítővé, hogy a szereplők nem egymás érveire válaszolnak, hanem azoktól teljesen függetlenül a saját mantrájukat hajtogatják. Az ember azt gondolná, hogy ahol nagy dolgok forognak kockán, ott komoly döntések születnek, márpedig ilyen környezetben ez alig-alig lehetséges. Mindez részben - csak részben - az egyes pártok ideológiáinak is köszönhető, hiszen ezek teljesen különböző irányból tekintenek a kormányzásra.

Az elsőként végigjárt liberalizmus elsősorban azzal foglalkozik, hogyan viselkedjenek a társadalom egyes szereplői, kinek milyen jogai vannak. Ezzel kapcsolatosan hosszú hetek kritikája után végül egy külön bejegyzésben foglalkoztam az elv magyarországi vetületével is. Az akkori mondanivalómnak voltak kifejezetten a mai hétköznapokra lefordítható  részei, legalábbis tudatosan szerettem volna kicsit belegázolni a zsidóság és a cigányság kérdéseinek zavaros vizeibe. Szerettem volna felhívni a figyelmet a népcsoportok közti valós, alapvető különbségekre, és egyszersmind elhelyezni őket valamilyen megmagyarázható közegben. Nem szabad, hogy a pánik legyen az első reakciónk bármilyen konfliktus esetén. Akár a szövetségesünk valaki, akár az ellenlábasunk, mindenképp becsületesen meg kell ismernünk, hogy legyen esélyünk a céljaink elérésére, a megismerés pedig nem szakítható el az elfogadástól.

Most, hogy a nacionalizmus útját végigbotladozva ismét egy témaváltáshoz kezdek közeledni, hasonló munkára szántam el magam. Meg akarom vizsgálni Magyarország helyzetét a többi államhoz képesti önmeghatározás szempontjából. A nemzeti elvnek ugyanis ez a veleje, így mutatkozik meg a gyakorlatban igazán felismerhetően. (Más szóval az eszme a belső viszonyokra kevésbé van tekintettel, nem csoda, hogy a liberálisok - akiknek ugye ez a "szakterülete" - legtöbben alig tartják valamire.) Megpróbáltam levezetni, miért fenntarthatatlan egyes államokat rideg elvekre  - "egy nemzet egyenlő egy állammal" - alapozni a természeti körülményekkel szemben, és azt is, hogy a nemzeti eszme többféle manipuláció melegágya lehet. Mindazonáltal szinte végig elég komoly önmegtartóztatásra volt szükség, hogy e néhány hét alatt ne rohanjak előre egészen a mai témáig; saját esetünk ugyanis talán az egyik legnyilvánvalóbb példája ezen ideológia ellentmondásos mivoltának.

Azt a nézetet vallom, hogy magunknak kell kiválasztanunk, melyik és milyen államhoz leszünk hűségesek, és azt is, hogy a döntésnél nagy hangsúlyt kell helyeznünk a manapság sokszor figyelmen kívül hagyott természeti korlátokra. Az indok ugyanaz  a két összefüggő állításra: ez a megközelítés az alkalmazkodás egyetlen módja. Energiaszegény környezetben a cselekvőképességünk határai bizony megfoghatóak lesznek, aki pedig ezekre fittyet akar hányni, hamarosan csalódni fog. Ami erőforrást, energiát, kreativitást és odaadást eddig ebbe a grandiózus kísérletbe fektettünk, azt már nem kapjuk vissza, de senki nem kényszerít, hogy ugyanezt az utat kövessük tovább, a lefelé vezető ösvényen is. Aki előbb letér, és szembenéz a határaival, az figyel oda napjaink valódi problémáira. Az államok esetében ez a tétel talán még inkább igaz, hiszen minden látszólagos hatalmuk ellenére csupán az emberi szellem ingoványos talaján álló légies intézményekről beszélünk... Egy államot megszüntetni, vagy éppen létrehozni egy pillanat műve. Megtartani és tartalommal megtölteni ezzel szemben gigantikus feladat is lehet.

Az említett választásnál tehát az adott helyre "beépített" földrajzi körülmények lényegesek lesznek. Hasonlóan kikerülhetetlen ugyanakkor a történelem áttekintése is, hogy lássuk, mi az, ami sikeres volt eddig ilyen környezetben, és mi az, ami nem. Nem marad tehát más hátra, mint otthonunk, a Kárpát-medence geopolitikai vizsgálata, amely épp ezeket a dolgokat foglalja magában. Valami olyasmit szeretnék, mint amit egy korábban említett cikk vitt végig Izrael esetében, ami ha mást nem is, a Közel-Kelet erőviszonyait számomra mindenképp tisztábbá tette. Valójában keresgéltem is hasonló irányú írásokat a mi környékünkről, de nem sokra jutottam, ebben a terjedelemben legalábbis biztosan nem. (Talán még ma arra is fény derül, hogy miért...) Így hát magamra kell vállalnom ezt a kihívást, ami korántsem könnyű, de kifejezetten édes tehernek tűnik.

Nyilván nem sokaknak mondok újdonságot azzal, hogy Európa egy Ázsiából kinyúló félsziget. A félsziget déli partját a Földközi-tenger, északi partját pedig az Atlanti-óceán mossa. Első közelítésben geopolitikai szempontból éppen északi és déli részre érdemes osztani ezt kontinenst. Északon leginkább az Uráltól a Pireneusokig húzódó összefüggő alföldek sorozata a meghatározó, amelyek a nedves éghajlatnak köszönhetően folyókkal sűrűn be vannak hálózva, így az óceánhoz való kapcsolat többé-kevésbé biztosított. Délen ezzel szemben magashegységekkel leválasztott és átszabdalt földnyúlványokat találunk, amelyek uralják a Földközi-tenger medencéjét, és Észak-Afrikával, valamint a Közel-Kelettel állnak szoros összeköttetésben. A két terület az ott élők számára egészen különböző feltételeket támaszt, és ennek megfelelően elmondhatjuk, hogy ők jelentősen eltérő kultúrákat is hoztak létre. Az észak-déli megosztottság mind a mai napig felismerhető (az euró válsága erre ékes bizonyíték), még akkor is, ha minden egyes nép és állam saját külön elemzést érdemelne.

A két Európa összekapcsolódása hagyományos módon Franciaországban történik meg, az ottaniak sajátos módon északiak és déliek is egyszerre. Mindkét tengerhez kapcsolódnak, az északi széles síksághoz és a mediterrán partvidékhez is. Mindkét kultúrában otthon vannak. Végignézhetjük a fránya térképet újra és újra, de hiába, tényleg csak azon az egy helyen találunk erre valódi lehetőséget. Van azonban egy másik vidék is, amely makacsul ellenáll a kézenfekvő törekvésnek, hogy valamelyik kategóriába besoroljuk, ez viszont azért, mert egyikhez sem tartozik igazán. Ez a Kárpát-medence. Minden felsorolt ikonszerű, meghatározó képtől lánchegységek vonulatai választanak el bennünket. A medence egy különálló világ, ahol az északi keménység sajátos módon ötvöződik a déli csibészséggel, ahol sokan faramuci módon az egyiket tiszteljük és a másikat kedveljük. Persze nem mindenki van így ezzel, szinte minden lehetséges értékrend képviselteti magát. Ami ugyanis seregek és egész kultúrkörök számára nehezen áthatolható akadály, azt egyes családok, kisebb népcsoportok, különösen pedig az ő dalaik, értékeik és erkölcseik minden irányból bejárhatják. A Kárpát-medence hagyományosan a népek és kultúrák igazi olvasztótégelye, ebben pedig - ahogy az lenni szokott a metafora valóságában is - nem kis szerepet játszik a tégely szilárdsága, az a tény, hogy valaki vagy idebent van, vagy odakint. A természet biztosítja ezt az elkülönülést.

Járjuk körbe, hogyan néz ki mindez konkrétan! Észak, kelet és délkelet felé szinte hermetikusan elzárja a külvilágot a Kárpátok vonulata. Kevésszer említett tény, de szerintem nagyszerűen szemlélteti a dolgot, hogy a medence teljes egészében a Duna vízgyűjtőjébe tartozik, és a források túlnyomó részben még idebent el is érik a torkolatukat. Összesen két folyónak (az Oltnak és a Zsilnek) sikerült csak saját utat vágnia a hegységgyűrűn keresztül, minden más vízre tekintve olyan, mintha egy óriási kádban élnénk, melynek lefolyója a Vaskapu-szoros.

Ami azt illeti, északon még valamirevaló átkelő is alig akad a hegyeken, ennek is köszönhető, hogy az ott élőkkel - a lengyelekkel - még ha akarunk sem igazán tudunk ártani egymásnak. Mindkét oldalról ismert a barátság, a szövetség hagyománya, bár tény, hogy a köztünk levő akadályok a segítségnyújtást is megnehezítik, nem beszélve arról, hogy általában mindkét félnek megvan a maga baja... Kelet és dél felől már kínálkozik néhány járhatóbb út (például a honfoglaló magyarok és Batu kán tatárjai által is használt Vereckei-hágó), de hosszú távú megszállást fenntartani ilyen utánpótlási útvonalakon keresztül a modern idők előtt gyakorlatilag lehetetlen volt. Biztosan van az olvasók között, aki elgondolkodott rajta, hogy a törökök miért nem hódították meg Erdélyt is az Alföldhöz hasonlóan. A válasz részben itt keresendő: mindig a legkönnyebb ponton támadtak, a Kárpátok által elrejtett Erdélyben pedig nem a leggyorsabban térült volna meg a befektetés.

Itt elértünk a természetes védelmünk leggyengébb pontjához, ami a déli, balkáni irányban helyezkedik el. A Dinári-hegység áttekinthetetlen hegy-völgyei felől érkező támadóknak csak a Dunán vagy a Száván kell átkelniük, hogy kijussanak az Alföldre. A törökök innen jöttek, és fel is kanalazták az országot tisztességesen, azzal a módszerrel, ahogy néhány helyen a teknősbékát fogyasztják a trópusokon: megsütik a saját páncéljában, utána pedig azt használják tányérnak, amikor a hasából falatoznak... Ez a veszély - történelmi léptékben - szerencsére nem tekinthető mindennaposnak, hiszen ehhez előbb a támadónak el kell foglalnia az egész Balkánt, ami nem két perces folyamat. Főleg ha a helyiek kifejezetten támogatást is kapnak ellenük. A Hunyadiak egy ideig a távolból igen hatékonyan űzték ezt a játékot a török ellen, amikor viszont Mátyás halála után meggyengült a királyi hatalom, nem maradt semmilyen menedék a hódítás elől. Maguktól a balkáni népektől ugyanakkor nincs miért tartanunk, ők reménytelenül egymással vannak elfoglalva, ahogy arról egyébként más szövegkörnyezetben, de múlt héten is megemlékeztem. Mondhatnám úgy is, hogy délre mindig egy fél szemmel figyelnünk kell, az aggódást pedig akkor kell elkezdeni, amikor egy távoli birodalom zászlói tűnnek fel. Akkor viszont nem számíthatunk segítségre, mert egyedül állunk velük szemben az egész fronton. Ráadásul mindenki tudja, hogy aki bejön ide délről, annak nem egyszerű más irányba kimenni...

Nyugat felé látszólag hasonló a helyzet, hiszen az Alpok egész országunk fölé magasodik, ráadásul egy birodalmi hátterű német támadás semmilyen korban nem okozna meglepetést. Általában azonban a német belviszályok sokkal fontosabbnak számítanak az ott élőknek, mint egy keleti hódítás, és gyakran akadnak számukra kecsegtetőbb célpontok is. Ha pedig mégis befolyásra szeretnének szert tenni errefelé, akkor azzal a problémával szembesülnek, hogy a Kisalföldről nem is olyan egyszerű eljutni az Alföldre. A legenda szerint például a Vértes betörő, majd menekülő német csapatok eldobott vértjeiről kapta a nevét, de említhetném a jóval későbbi isaszegi csatát is. A klasszikus középkori állapot szerint ezzel együtt a németek a legveszélyesebb szomszédaink, a Duna völgye és Bécs maga mindig fenyegetést jelent. Mindazonáltal ha nincsenek bénító belső gondok az országban, és nem kell több fronton is helytállni, akkor a helyzet a Kárpát-medence erőforrásaival bőven kezelhető.

Aki tehát birtokolja a Kárpát-medencét, az a legtöbb, gyakran előforduló külső behatástól önerőből képes megvédeni magát, amitől pedig nem, ahhoz nem talál majd semmilyen szövetségest. Ugyanakkor számottevő terjeszkedésre sincs lehetőség ugyanezen okokból, a hegyek átjárhatatlansága minden irányban érvényes. Mivel a geológiai folyamatok nem igazán hajlamosak szimmetrikusra formázni a földfelszínt, természetesen minden terület különleges a maga módján. Ugyanakkor talán még elfogultságom ellenére is tisztán látom, hogy a felírt szituáció, a felírt feltételek egyáltalán nem mindennaposak. Nem kevesebbet jelentenek, mint hogy aki itt él, annak jelen állás szerint (tehát amíg a domborzat vagy a klíma jóvátehetetlenül meg nem változik) megvan a lehetősége arra, hogy külső hatalmaktól függetlenül, saját erejével és tehetségével gazdálkodva határozza meg a sorsát. Mindezt ráadásul úgy teheti meg, hogy az elszigeteltség távolságban nem jelentkezik, tehát mégis szerves része lehet Európának. Ha ezt végiggondoljuk, akkor azon sem lepődünk meg, miért érdektelen velünk szemben a Nyugat, illetve gyakorlatilag mindenki, a Balkánt kivéve. Azért mert hagyományosan tényleg csak az ottaniakkal fűznek össze igazi érdekek. Az osztrákokkal vagy éppen az oroszokkal a közös évek után is egészen semmitmondó a viszonyunk, én legalábbis így érzékelem.

Aki idáig eljutott, annak már biztosan a nyelve hegyén van a bosszús felkiáltás, hogy álljak meg, mert ma nem is ezeken a helyeken vannak a határaink. Való igaz, a mai államhatárok nincsenek tekintettel a környezeti korlátokra. A geopolitika következtetésein azonban ez mit sem változtat. Ezért gyűlölik a szlovák nacionalisták a "Kárpát-medence" kifejezés hangzását is, tudják, hogy az ő nemzetállamuk létjogosultságát maga a vidék földrajza vonja kétségbe. Hasonlóan igaz ez Romániára és Ukrajnára is: Kárpátalja és Erdély csak addig tartozhat kinti államokhoz, amíg megvan a szükséges energia a hágók úthálózatának, a hegységek rendszeres átjárásának fenntartásához. Igen valószínűnek tűnik számomra, hogy a ma születő csecsemők megélnek majd néhány olyan telet, amikor közvetlenül alig lehet átjutni a jelenlegi Románia egyik feléből másikba. Ezt egy állam sem lenne képes elviselni, az sem fogja.

Arról sem szabad ugyanakkor elfeledkezni, hogy ezek a feltételek ugyanabban az ütemben a magyar nemzetállamot is lehetetlenné teszik. A jelenlegi határaink épp annyira abszurd képet mutatnak, mint az említett országoké; ez nem is csoda, hiszen ugyanazokról a határokról van szó. A helyzet azonban az, hogy az egész medence szívében, a központban mi vagyunk. Amikor vaskos darabokat vágtak le a Magyar Királyság határai mentén, akkor ennek az elhelyezkedésnek komoly következményei voltak. Azt gyanítom, hogy a jövőben újabbakkal is találkozunk majd. Hogy milyen államot kellene majd létrehoznunk a geopolitikai előnyök kihasználásához, és a hátrányok kiküszöböléséhez, arról a jövő héten szeretnék találgatni egy kicsit, ezzel összefüggésben pedig persze szeretném folytatni a megkezdett elemzést. Addig ízlelgessük az eddigieket.