Átok vagy áldás?

A blog elindítása óta tervezgetem, hogy magyar vonatkozású témákkal is foglalkozni fogok, illetve elhelyezem majd magunkat a világban, ahogyan én látom azt. Szinte minden ország helyzete teljesen egyedi, saját megközelítést igényel, így hazánké is. Nem érdemes arra várni, hogy a mi problémáinkat majd mások fogják megoldani, saját magunknak kell szembenézni velük. A jövőnkhöz való hozzáállás általános elvei között most egy olyan témához jutottam, amely erre lehetőséget nyújt, bár mindössze egy - szerintem igencsak fontos - részletet fogok kiragadni a látványból, ami itthon elénk tárulhat. Amíg azonban eddig eljutok, elég hosszú gondolati ívet kell leírnom, ezért nem is pazarlom a karaktereket felesleges szócséplésre.

A természetben a fajok sikerességének fogalmát nehéz lenne meghatározni. A legmagasabb állat a zsiráf, a leggyorsabb mozgásra a vándorsólyom képes, a legsúlyosabb valaha élt állat a biológusok szerint a kék bálna. A legnépesebb többsejtű állatfaj valószínűleg valamelyik fonálféreg lehet, de a Földön élő hangyák együttes tömege például nagyobb, mint az emberiségé, az ő egyedszámukról is ez alapján lehet fogalmat alkotni. Egy faj sikerességéhez azonban mégis több köze van annak, milyen mértékben képes alkalmazkodni az új kihívásokhoz, mennyi ideig képes fennmaradni, vagy hogy hány további faj kifejlődéséhez szolgál kiinduló alapul. A legnagyobb valaha élt ragadozók egyike, a hírhedt Tyrannosaurus rex utódok nélkül kihalt évmilliókkal ezelőtt, sikeresnek nevezni így lenyűgöző tulajdonságai ellenére elég abszurd lenne.

Az élővilág folyamatos változását írja le az evolúció elmélete, amelynek konkrét, akár rövidtávú esetekben megfigyelhető része a körülményekhez való alkalmazkodás, az adaptáció. Az ilyen változások folyamata a természetes kiválasztódás, melynek gyakran emlegetett klasszikus példája egy molyfaj, latin nevén a Biston betularia alkalmazkodása az angol ipari forradalom hatásaihoz. Ez az éjjeli lepke nappal fákon pihen, és a kérgükhöz hasonló színével álcázza magát a ragadozók támadásai ellen. Több színváltozata létezik, ezek közül eredetileg az élőhely viszonyainak (a fehéres kérgű fatörzseknek) megfelelően a világosabb verzió volt gyakoribb. Amikor az emberi tevékenységnek köszönhetően nagy mennyiségű füst és korom került a légkörbe, az egyre sötétebbre festette a fák kérgét, ezzel a molyok alapvető körülményeit módosította. A világosabb egyedeket így a madarak könnyebben észrevették, mint a mintázat nélküli sötét színűeket, ezért a korábban kisebbségben levő variáns előnybe került az életért való küzdelemben. Néhány évtized alatt átvette a domináns szerepet, ami a változatok részarányát illeti. Ez a folyamat az utóbbi időben végül hasonló okokból megfordult, mivel ma több fa kérge maradhat meg természetes állapotában. Utóbbi jelenség alapja legfőképp a valódi termelő ipar tengerentúlra való kihelyezésében keresendő, de ez a gondolat most messzire vezetne, nevezzük inkább a környezetvédelem sikerének.

A természetes szelekció minden jellemzőjét végigkövethetjük a molyok esetét szemlélve, igaz, nem kell túl sok dolgot észben tartani. Valójában két összetevő jelenléte elegendő a lejátszódásához, a élőlények csoportját jellemző változatosság és maga a kiválasztás. Persze az egész olyan alapvető jelenségnek számít, hogy ennél szigorúbb meghatározásra nem is számíthattunk. Ha akarjuk, akkor ezt a sémát "ráhúzhatjuk" szinte bármire, a tinédzserek párválasztási szokásaitól az üdítőital-gyártó cégek piaci nyereségének megoszlásán át a mezőgazdaság termelési módszereiig. Tekinthetjük úgy, hogy az emberi közösségek, társaságok, szervezetek, államok ezeknek az általános elveknek ugyanúgy ki vannak téve, mint bármely más, élőlényekből álló csoport. A történések időbeli dimenziója persze jelentős különbségeket is mutathat.

A folyamat neve, a szelekció közvetlenül utal a második, aktív fázisra melynek során az egyedek közül valamilyen módon kiszűrjük a legmegfelelőbbeket. Ebben a fázisban az egyének sorsa külön-külön dől el, a teljes hatás viszont átlagolva mutatkozik meg. A madaraknak teljesen mindegy, hogy milyen színű lepkét fogyasztanak, más vadászokkal szemben nem vonzza őket a ritkább változat elejtésének sportértéke. Amelyik moly a mimikrije segítségével észrevétlen tud maradni, az élni fog, és részt tud majd venni a következő generációban megszülető egyedek létrehozásában. Továbbörökítheti nekik a génjeit, így a színére vonatkozóakat is. Ha tehát az egyik változatból folyamatosan gyakrabban falatoznak a ragadozók, akkor lecsökkenhet a részaránya, vagy adott esetben akár ki is halhat. A "szűrő" ez esetben a ragadozó madarak tevékenysége, ennek megváltozása váltotta ki a biológusok által megfigyelt adaptációt. Igaz, hogy a madarak céljai és módszerei nem változtak, a körülmények azonban igen, a koromtól sötétebbé váló háttér új kihívást jelentett a molyoknak, amely a változatok szerepének átrendeződéséhez vezetett. Az emberi párválasztás során a "szűrőt" az ellenkező neműek által támasztott követelmények jelentik. Ez sem egy abszolút, állandó tényező, teljesen más igényei vannak egy 15 éves kamasznak és egy 19 éves fiatal felnőttnek. Könnyen előfordulhat, hogy egyes tulajdonságokkal felvértezve - alkalmazkodás hiányában - valaki az idő előrehaladtával népszerűbb vagy kevésbé népszerű lesz az ellenkező neműek körében. Hasonlóan, a Pepsi és a Coca-Cola termékei közül való választás a gyakorlatilag teljes egyezés miatt szinte csak kulturális kérdés, így régiótól, kortól és sok mástól függően alakul a két cég teljesítménye.

Az adaptáció másik lényeges eleme, a változatosság, jóval kevesebb figyelmet kap, mint amit megérdemelne. Ez egy rövid távon passzívnak tekinthető tulajdonság, ezért nehezebben ragadja meg a képzeletünket, mint a kiválasztás. Fontosságát a molyok esete nagyszerűen szemlélteti. Szép és jó, hogy a különbözőnek tekntett variánsok részaránya megváltozott a körülményeknek köszönhetően, de tulajdonképpen mi történt volna, ha előzetesen nincsenek különböző változatok? A válasz rendkívül egyszerű, az adott területen az adott molyfaj a kihalás szélére sodródott volna, ha ugyan ki nem pusztul. Az eredeti körülményeknek nagyszerűen megfelelni képes világos változatot a gyáraknak köszönhetően levadászták volna a ragadozók, de ebben az elméleti esetben nem lett volna senki, aki átvegye az élőrendszerben betöltött helyét, legfeljebb más fajok képviselői. Ide vezet a növénytermesztésben manapság erőltetett monokultúra is, a kártevők a több hektárnyi búza- és kukoricatáblák közt jóval nagyobb veszélyt jelentenek, mint a strukturált tájgazdálkodás keretei közt. Nem beszélve arról, hogy a monokultúrás termelés kimeríti a talajt, amely problémát csak nagy energiaráfordítással, műtrágyákkal lehet rövid távon elhárítani. Megfelelő vetésforgós gazdálkodás esetén lehetséges a talaj termőképességének megőrzése. Ahogy korábban írtam, a változatosság valóban gyönyörködtet.

Ha jelenlegi helyzetünket vizsgáljuk, láthatjuk, hogy a körülmények, követelmények megváltozásában nincs és jó ideig nem is lesz hiány. A jövő a kiválasztódás olyan nemeit és fajtáit tartogatja, amit egyelőre csak sejteni lehet, a szelekció tehát előttünk áll. Ami a változatosságot illeti, az az, amit nekünk kell biztosítani saját magunk és főképp közösségeink megmaradásához és sikeréhez. Ha valóban belegondolunk, akkor rájövünk, nem is annyira passzív dolog ez, sőt, igen sok munka fekszik benne. Eltérő, széttartó véleményeket, nézőpontokat kell létrehoznunk, párhuzamos megoldásokat és technológiákat, amelyek közül majd válogathatunk. Mások munkájának és eszméinek tisztelete nem elsősorban a politikai ideológiák miatt fontos, hanem saját jól felfogott érdekünkben. Ezzel együtt az ellentétes vélemények között lehetségesek ütközetek, amelyek veszteségekkel, dühvel, könnyekkel járhatnak, legtöbb esetben ez már maga a szelekció folyamatának része. A köztes megoldásokat, jobb belátásunk ellenére kötött kompromisszumokat érdemes kerülni, mert csökkentenék a siker esélyét. Az a módja, hogyan lehet két szék között a pad alá esni.

Most, a bejegyzés fő állításainak megfogalmazása után engedtessék meg egy kis kitérő egy talán meglepő irányba. A Gyűrűk Ura univerzuma, amelyet J. R. R. Tolkien ötlött ki, az ainuk muzsikájából született. E nagy hatalmú ősi lények közül - akik leginkább az angyalokhoz hasonlatosak - Melkor volt a legerősebb, ő a kezdetek előtt teremtője, azaz Ilúvatar ellen fordult, nagyjából Lucifer és Isten viszonyának megfelelően. Ilúvatar ekkor teremtette meg saját dalával az ő Gyermekeit, a tündéket és az embereket, akik benépesítették Középföldét. A tündék mindenestül hozzá vannak kötve Eához, a létező világhoz, ők nem öregednek meg. Csupán erőszak és saját bánatuk végezhet velük, de lelkük akkor is a világban marad, a tengeren túli messzi csarnokokban, a megfáradt utolsó tündék ezért végül hajóra szálltak, hogy eljussanak oda. Az emberek ezzel szemben idővel megöregszenek és meghalnak. A lelkük elhagyja Eát, és hogy mi lesz vele, azt még az ainuk sem tudják, egyedül Ilúvatar, mert közvetlenül ő teremtette őket. A halált Ilúvatar ajándékba adta az embereknek, mint valami olyasmit, amivel senki más nem rendelkezik Középföldén. Melkor fondorlatának köszönhetően azonban az emberek gonosz irányba fordultak, kevesebbek lettek, mint lehettek volna. Irigyelni kezdték a tündéket a halhatatlanságukért, és egyre inkább átoknak érezték a halál ajándékát. Ez az irigység lett okozója számos árulásnak és vésznek Középfölde történetében.

Miért hoztam fel ezt a mesét? Azért mert a széttartás, a párhuzamosság hasonlóan kapcsolódik hozzánk magyarokhoz, mint a halál Tolkien embereihez.

A magyar nép eredetére nézve nem szeretnék vitába bonyolódni senkivel, sokkal kevésbé tartom ezt kardinális kérdésnek, mint a vele kapcsolatos csatában részt vevő bármelyik fél. Abban szerencsére tudomásom szerint szinte mindenki egyetért, hogy népünk jelképes tarsolyában megtalálható egy igen hosszú, a nyílt sztyeppén töltött időszak. A Mongóliától a Kárpátokig nyúló széles síkságot joggal nevezhetnénk a népek valódi olvasztótégelyének, bár nem annyira összeolvadásról, mint éppen keveredésről volt szó e tájakon. Az a részben nomád életmód, amit 900 előtt a magyarok folytattak, magában foglalta azt, hogy számos egyenrangú törzs, nép, fejedelem mellérendelő viszonyát kezelni tudják. A szövetségek idővel barátsággá, összetartozássá erősödhettek, mint a magyarok és kabarok között, de akár rokonok is messzire szakadhattak egymástól, mint a volgai és dunai bolgárok esetében. Nem vagyok történész, de számomra egyértelműnek tűnik, hogy ennek az időnek az nyoma máig kimutatható a magyarságban.

Nem véletlen, hogy a felmérések szerint a magyar az egyik legindividualistább nép a világon, szláv és román szomszédainktól pedig különösen elütünk e tekintetben. A vérszerződés ugyan szorosabbra fűzte a törzsek közti viszonyt, és egy vezérnek rendelte őket alá, a magyar gondolkodás jellege azonban megmaradt. Az országban nincs két régió, amelyben ugyanúgy gondolkodnak a lakosok, egy régióban sincs egység az érdekeket illetően. Egy városban sincs két család, akinek ne lenne meg a véleménye a másikról, és egy család nincs amelyben ne lennének komoly feszültségek. Az ország soha nem képes olyan kompromisszumra jutni, ami mögé mindenki felsorakozna. Biztos vagyok benne, hogy szinte mindenki hallotta az ezer éves mantrát a megosztottságról és/vagy az egység hiányáról. Ez a hírhedt turáni átok.

Az átok azonban lehet akár ajándék is, bár ez valóban nem csak tőlünk függ. Az utóbbi évszázadokban az ipari civilizáció kifejlődése miatt egyre kevésbé az volt a kérdés, ki képes jobban átvészelni a nehézségeket, ki képes alkalmazkodni a változó követelményekhez. Ehelyett az lett sikeres, aki a saját elhatározása mellett a legnagyobb, legátfogóbb, és legkegyetlenebb eszközöket tudta felvonultatni. Az ugyanis szinte biztossá vált, hogy az egyes döntések az új, energiában gazdag világban kivitelezhetők, csupán meg kellett azokat hozni. Az lett a győztes minden harcban, aki a maga szája íze szerint változtatott a körülményeken, a játékszabályokon. Az ehhez szükséges közös elhatározás a magyar népben ritkán született meg, épp ugyanazért, amiért korábban a három részre osztott, megszállt ország folytonosan, komolyabb maradandó károk nélkül meg tudott maradni: a magyar néplélek jellegzetességei miatt.

Az individualizmust sokan egyszerűen önzésnek fordítják, és így minden hétköznapi kellemetlen tapasztalatukat egy huszárvágással saját szerencsétlen népükre zúdítják. Becsületükre legyen mondva, amennyire fel tudom mérni, sok esetben saját maguknak okozzák a legnagyobb szomorúságot, mert egyben  közösséget is vállalnak a magyarsággal. (Hasonlóan kedves mondanivalója van egy másik nemrég hallott mondatnak: "Ebben az országban nem lehet élni, mindenki olyan pesszimista." Ezen az irónián nem tudok nem nevetni.) Az individualizmus azonban nem önzést jelent, hanem egyénközpontúságot, önfejűséget. Azt hogy mi, magyarok, nem tiszteljük a felülről érkező parancsokat, mindenki mindent jobban akar tudni a másiknál, azt, hogy ahány ember, annyi elv és annyi filozófia. Ha valaki úgy találja, hogy ez valamilyen formában rímel a poszt első felében leírtakra, akkor ő kapisgálja, mit is szeretnék most mondani.

A magyarság e jellemzői állandónak tűnnek, nem tudtunk rajtuk változtatni egész végig, mikor szükség lett volna rá. Az ipari civilizáció nem kedvezett nekünk, mert az egység, a kompromisszumképesség vált az alapvető értékké. Hanyatlás idején azonban újra előnyeit láthatjuk annak, kik vagyunk, ne akarjuk tehát megtagadni. Valójában, még ha tévedek is saját magunk megítélésében, a sokszínűség tágabb környezetünk, Európa szempontjából akkor is fontos. Éppen ezért ne akarjunk szolgai módon hasonulni semmilyen mintához, mert így biztosan csökkentjük a nagyobb közösség esélyeit a sikerre. Zárszóként szerepeljen egy részlet első királyunk örököséhez írt Intelmeiből, amely a leírtak egyik legszebb megfogalmazása. A magyar királyok számtalanszor fogadták meg István tanácsát (Kuruc Ágnes fordítása):

"...amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szétszórni, amit összegyűjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod."