Csattan a vaku

Az utóbbi hetekben az általam helyesnek gondolt általános életmódváltási stratégiáról, és ennek egyes tulajdonságairól volt szó e blog - vagy ahogy egy hozzászóló kedvesebb magyar szóval nevezte: napló - hasábjain. Maga a stratégia hadi nyelven szólva a rendezett visszavonulás előnyeit próbálja kihasználni az elkerülhetetlen vereség tudatában. Mint ahogy azt részletesen kifejtettem, az előnyök a veszteségek csökkentésében jelentkezhetnek, ugyanúgy mint a harcmezőn. A stratégia alkalmazásához először szükség van a "vereség" tényének észlelésére és körülményeinek áttekintésére, majd a helyzetünk jellegéből fakadó tevékeny, és egyben megelőző tettek kell, hogy következzenek. Ez az általános megközelítés talán nem a legizgalmasabb, de első körben úgy vélem, hogy szükség van rá, mielőtt konkrétabb területekre térnék át.

Az alapvető gondolat, hogy egy szegényebb, és sok értelemben kegyetlenebb világ vár ránk a jövőben, sokkal kevésbé áll messze az emberektől, mint azt elsőre gondolnánk, legalábbis a mai magyar közhangulaton egyfajta depresszív jellegű csalódottság teljes mértékben felismerhető. A filmvígjátékok célja például alapjában véve nem ez lenne, engem mégis kissé szíven ütött a Valami Amerika két része közti hangulatbeli különbség, és nem hiszem, hogy ez csak abból fakad, hogy a színészek a szerepükhöz képest a valóságban négy-öt évvel többet öregedtek... Az első részben a "valami Amerika" még tényleg jelentett valamit, egy ideált, amiért lelkesedni lehetett. A szereplők alapvetően magabiztosak és optimisták voltak. A folytatásban ezzel szemben eltűnt a mögöttes ideál, és a korábban kiharcolt (vagy épp elnyert) lehetőségek kudarca nyilvánvaló lett. Nem vagyok filmkritikus, és fogalmam sincs róla, mennyire volt ez tudatos a készítők részéről, de számomra kifejezetten éles volt a kontraszt az emlékeimben tárolt lelkesedés és a vásznon látott kiábrándulás között. Azért is hoztam fel ezt a példát, mert az egész életünk időbeli lefolyására jellemző, hogy hasonló "megvilágosodások" érnek minket. Mint amikor megnézünk egy régi fényképet, és meglátjuk, hogy csak néhány évvel ezelőtthöz képest mennyit változott a testvérünk, vagy a gyermekünk, vagy mennyivel fiatalabbak voltunk mi magunk. Az ismétlődő napi, heti rutin, de még az egész éves ciklikus szertartások is képesek arra, hogy elrejtsék előlünk a lassabb lefolyású tendenciákat. Azt mondják, hogy ha egy békát forró vízbe dobnak, akkor rögtön kiugrik, de ha már a vízben van, mikor elkezdik melegíteni, akkor szép lassan, "észrevétlenül" megfő. Akár igaz az anekdota, akár nem, saját magunk miatt mindenképp megéri megvizsgálni, hol is vagyunk most. Néha szükség van rá, hogy tükörbe nézzünk, és felmérjük saját állapotunkat. Most főként Európa példáján igyekszem megmutatni, hogyan is látom a jelent, ez - mindenki döntse el, hogy örömteli vagy sajnálatos módon - hazánk külpolitikai viszonyait is lényegileg meghatározza.

A központi csatornákon áramló hírfolyamot nem teljes koncentrációval figyelem - erre több okom is van, de ez egy külön téma, ami saját posztot érdemelne -, ezért nem tudom, hogy mennyire került be a köztudatba a tény, hogy pénteken az euróövezet egyik országában államcsőd következett be. Tudom, cinikus vagyok, de ennek a történetét egy csöppet szórakoztatónak találom. Természetesen Görögországról van szó. Valójában egész Európa hónapok óta az "államcsőd" szó értelmének kicsavarásán dolgozott, mert semmi más esély nem mutatkozott annak kikerülésére. Amikor aztán ez a törekvés nyilvánvalóan kudarcot vallott, akkor a hazugság ősrégi módszerére hivatkozva egyszerűen kikerülték a megemlítését, legalábbis az internetes keresgélésem során így tapasztaltam. Mi az államcsőd? Az az esemény, amikor egy állam megtagadja, hogy a korábbi megállapodások szerint törleszti az adósságát. Látszólag egyszerű a dolog, a valóságban persze lehet ezt bonyolítani százféleképpen. Mi történt most? Korábban, még az Európai Unió pénzügyminisztereinek júliusi találkozóján az a döntés született, hogy a magánhitelezők "önkéntesen" elengedik a görög tartozás felét. Az akkor indított folyamat végeredményét láthattuk most. Ha önkéntes a dolog, akkor persze nem lehet csőd, csak átütemezés. Más kérdés, hogy melyik magánbefektető az, amelyik magától lecseréli a kötvényeit kevesebbet érő papírokra, még ha a pénzügyminisztere meg is ígérte... Körülbelül annyira volt ez önkéntes, mint a spanyol inkvizíció előtti beismerő vallomások, ráadásul végül nem is 50, hanem nagyjából 70 százalékos kárt kellett leírniuk. Akadtak bőven renitensek, akik ilyen-olyan okokból nem mentek bele a dologba. Ők ezzel elvileg meghiúsíthatták volna az egész papírcsereberét,  úgyhogy egy a hitelszerződésben szereplő kényszerítő passzussal "bevonták" őket is az ügyletbe, mondván, hogy a többségi döntéssel ez indokolható. Magyarul ők sem kapnak többet, fel is út, le is út. Ha még ez sem elég, akkor elmondanám, hogy ezt a passzust a görög állam utólag és egyoldalúan vette bele a szövegbe. Ez nem volt fair a részükről, talán nem kell részleteznem, hogy miért...

Az egész olyan, mint a népmese, amelyben az okos lány el is megy a királyhoz, meg nem is, köszön is, meg nem is, visz is ajándékot, meg nem is. Csak itt az egész történetet a mai korhoz igazították. Az adósságátütemezés önkéntes is, meg nem is, elégséges a részvétel, meg nem is, történt kényszerítés, meg nem is. És ami a slusszpoén, hogy tökéletesen hiábavaló volt minden, mert végül hivatalosan meg kellett állapítani, hogy államcsőd történt, és a csődre kötött "biztosításokat" (credit default swap = hitelcsőd-csereügylet) ki kell fizetni.

A görög államcsőd egyik következményét jelentik az országon belüli állapotok, elszegényedés, munkanélküliség, zavargások, bűnözés, de ezekhez a görögök - bármennyire fájó is - többé-kevésbé hozzászokhattak már, nem egyik napról a másikra szakadt a nyakukba. Persze egyáltalán nem kizárt, hogy ilyen irányban is lesz folytatás, de ez leginkább rajtuk múlik. Másodikként az említett "hitelcsőd-csereügyletek" finanszírozása vet fel érdekes kérdéseket, ami könnyen továbbgyűrűzhet a világ legnagyobb bankjaiig is.  Ez a papírfajta egyébként különösen érdekes, és még fogunk hallani róla, nem éppen kitörő örömmel... Harmadsorban az egész folyamatot élénken figyelő többi ország döntéseit is erősen befolyásolhatja mindez, és a tapasztalatok alapján választhatják akár a "mezei", időhúzás és bűvészkedés nélküli államcsődöt is. Ami azt illeti, az esemény jelentősége és a következmények még kérdésesek, de hogy megtörtént, az korrekt vita tárgya nem lehet.

Mivel már 2 éve látjuk az Athénban Molotov-koktélt dobáló tüntetőkről, az általános sztrájkokról és EU-Sarkozy-Merkel-csúcsokról szóló összefoglalókat, talán nem lep meg és nem hat meg senkit a történet. A Dél-Európában folyó szinte folyamatos százezres tüntetések és sztrájkok sem tűnnek fel, a sajtó pedig nem töri össze magát, hogy felhívja a figyelmet. Pedig amit ott látunk, az a mi álmainknak a vége. Azoknak az álmoknak, amelyek alapján még mindig cselekszünk, de inkább nem akarjuk őket felidézni. A Valami Amerika első részének idején (2002) az egész ország az Európához való csatlakozás lázában égett, és ezzel csak nagyon kicsit túloztam. Mindenki azt tervezgette, hogy tíz-tizenöt év alatt úgy fogunk élni, mint az osztrákok. Örültünk, hogy végre a nyugatiak közé tartozhatunk, ahogy sokan szerették volna az előző évtizedek alatt. Óvatos, de nyugodt optimizmussal ropogtattuk az eurós bankjegyeket, találgattuk, hogy milyen grafika lesz a magyar érméken. A közép-európai népek közt azon folyt a verseny, hogy kinél fogja nagyobb többség megszavazni a csatlakozást; ez nem vicc, emlékezhetünk rá. Vajon ha akkor valaki azt mondja, tíz év múlva csődöt jelent egy eurót használó ország, ki vette volna komolyan? Ma pedig szinte észre sem vesszük... Ha őszinték vagyunk magunkhoz, hiszünk még a célban, a "felzárkózásban" a Nyugathoz? Hiszünk még abban, hogy jó irányba haladunk?

Lépjünk hátra egy pillanatra, és vizsgáljuk meg, mi a helyzet a világban! Könnyű feladat kikeresni, melyik a tíz legeladósodottabb ország a Földön, a linkelt cikk második és harmadik oldalán vannak a delikvensek. Még időben szólok, hogy ne számítsunk dél-amerikai vagy fekete-afrikai államokra. Vannak itt németek, angolok, franciák, USA, Japán, aki csak kell. De hát valójában ezek csak az államadósságok, talán mégis tisztább képet kapunk, ha a háztartások és vállalatok hiteleivel bővítjük a képet. Ez a grafikon aztán már igazi csemege. Az csak egy dolog, hogy az Egyesült Királyságban egy év alatt létrehozott minden érték (a GDP) csak nagyjából az egytizedét fedezné a tartozásoknak, bár őszintén szólva józan ésszel nézve azért elég meredeknek érzem ezt a szituációt. A valódi meglepetés akkor érhet minket, ha megfigyeljük a földi mennyországként ismert és hirdetett skandináviai országok vagy Svájc helyezését. Ezt valahogy nem szokták felhozni, mikor a "svéd modellről" van szó... Mindennek ára van, és ha nem tudjuk biztosítani, hogy más fedezze a költségeket, akkor vagy saját magunknak kell ezt megtenni, vagy fel kell adnunk az igényeinket. Ez a svédekre is vonatkozik, csodák nincsenek. Az eurozónát egy oszlop képviseli, látható, hogy a mintaország németekkel, hollandokkal, finnekkel együtt sem épp rózsás a kép. Most a görögök leírták az hiteleik egy részét, de ehelyett még több hitelt kapnak cserébe, ez lesz a "mentőcsomag". Az adósságválság megoldása ugyanis a nagykutyák szerint még több adósság. Ha azt mondom, hogy e témában vak vezet világtalant, akkor udvarias voltam.

Európa problémáit igencsak felerősíti a tény, hogy elég nagy részben behozatalra szorul a fosszilis energiahordozókból. A legutóbbi évtizedben a nyersolaj ára megtöbbszöröződött, ezzel összhangban az üzemanyagok is megdrágultak. Emlékszem a felháborodásra, mikor először lépte át a benzinár a 300 forintot, azóta viszont egyszerűen az életünk részévé vált. Egyszer emelkedik, egyszer csökken, ki emlékszik  mennyi volt tavaly ilyenkor? 5 éve? 10 éve? Jelenleg szinte minden kőolajmezőt kemény konfliktusok öveznek a világon, legyen az Nigériában, vagy akár a Dél-Kínai-tengeren. A két fő irány, amelyre mégis érdemes felosztani a képet Európa szempontjából, az az orosz és a közel-keleti terület.

Az ezredforduló környékén, talán azelőtt egy kicsivel Oroszország elrettentő példa volt minden állam számára. Tarthatatlan pénzügyek, végtelen háborúskodás a csecsenekkel, terrortámadások álltak a kirakatban, miközben a privatizáción "jól járt" oligarchák nyugati  támogatással nyerészkedtek az óriási szibériai terület nyersanyagkincsén. Röviden: a Szovjetunió összeomlása után majd egy évtizedig anarchia uralta Oroszországot. Ebben az időszakban jelent meg Hollywoodban a szovjet korszak nagysága felé nosztalgiázó részeges, korrupt oroszok típusa, ellenségnek ugyanis már nem feleltek volna meg. Mit látunk ma? Egy az érdekeit kőkeményen érvényesítő birodalmat, amelyet nemcsak hogy nem lehet félvállról venni, hanem ismét ott szerepel a nagyhatalmak meglehetősen rövid listáján. Az állam az energiahordozók exportján alapszik, ennek köszönhetően stabilizálták a pénzügyeket, és végül kegyetlenül leverték a csecseneket, és hasonlóan kegyetlenül elintézték az oligarchákat is. Az energiaszektor stratégiai kihasználása Európa számára felettébb nyomasztó. Ha az oroszok akár politikai, akár gazdasági okból elzárják a csapot, télen bárhol a földrészen gondok lehetnek az árammal, a fűtéssel. Emlékezhetünk, legutóbb elégségesek voltak a tartalékaink, de a szerbeknek például épp tőlünk kellett vásárolniuk. Ennek a kiszolgáltatottságnak a fenntartása az oroszok elemi érdeke, ezért újabb vezetéket (Déli Áramlat) építenek a problémás Ukrajnát és Romániát kikerülve, ez minket is érinthet. Ugyanakkor a távol-keleti határaik mentén Kínával is gyümölcsöző üzleti kapcsolatot akarnak kialakítani. Ahogy ez a kapcsolat fejlődik, úgy főhet egyre jobban a nyugati döntéshozók feje, jelenleg ugyanis a függőség kölcsönös, azonban ha az oroszok másokkal is képesek lesznek kereskedni, akkor Európa már nem lesz velük egy súlycsoportban, Unióval vagy anélkül.

Az orosz-kínai együttműködés a közel-keleti színtéren is megmutatkozik. Ez a terület - bármilyen nevetségesen hangzik is ez - az irak-iráni háború patthelyzetbe fordulásától a közelmúltig stabilnak volt tekinthető. Az Amerika által - fogalmazzunk finoman - tolerált diktátorok konzerválták a 80-as évek közepének állapotait Líbiában, Egyiptomban, Irakban, Szíriában, Jordániában, és még ki tudja hány helyen.  Az utóbbi másfél évben aztán - valószínűleg az élelmiszerár-robbanás miatt - több rezsim bukott meg, mint előtte évtizedek alatt. A viszonyok változásáról annyit , hogy ma Irán hadihajókat küldhet a Földközi-tengerre, néhány éve Egyiptom valószínűleg lezárta volna előttük a Szuezi-csatornát. A több évtizedes iráni kérdés közben részben ennek hatására a végkifejlete felé közeledik, Amerika és Izrael egyaránt torkig van velük, nem beszélve a Szaúdokról. Szíria egész ügye az ENSZ-határozatokkal, és légtérzárral már ennek a játszmának egy mellékága. Ami akadályt képez, az Oroszország és Kína érdekei, amelyek sem Szíriát, sem Iránt nem nélkülözhetik. Európa sem maradhat néma az ügyben, nehezíti a helyzetet, hogy az itteni politikusok mozgástere elég szűk, mivel az USA védelmi ernyőjéből senki nem szeretne kibújni. Sajnos ebből indult ki az egyik legostobább fenyegetés, amiről valaha hallottam, márpedig az, hogy az EU nyártól blokád alá vonja az iráni olajat. Nem kellett sokat várni, hogy a perzsák azonnali hatállyal megfordítsák a fegyvert, az ő oldalukról hatásosabb lehet... Nem kell félniük, hogy a nyakukon marad az energia, India és Kína örömmel jelentkezik be az újabb adagért. Kis túlzással olyan ez, mintha a úgy akartuk volna zsarolni egy ellenségünket, hogy a saját fejünkhöz tartottuk a pisztolyt. A közel-keleti hírek zongoráznak a nyugati gazdasági szakemberek idegein, ilyen bizonytalanság és energiaárak mellett nem lehet normálisan üzletelni. Az ezredforduló környékén a legnagyobb eseményt a palesztinok kétségbeesett, reménytelen lázadása jelentette, ma egy regionális háború nem a legrosszabb eshetőség.

Még szerencse, hogy mindenre van magyarázat. Görög államcsőd? Maguknak köszönhetik, lusta, csaló népség. Igaz, hogy a mai európai kultúra szülőhelye, de ha egyszer ostobák, akkor mit lehet tenni. Portugália? Meseország, nem számít semmit. Egyébként is messze van, elszigetelt eset. Spanyolok? Inkább focizzanak. Írek? Ezekben nem lehet bízni... és még folytathatnám. Egyébként amikor minket illetett a nyugati sajtó hasonló jelzőkkel, vagy éppen fasisztának bélyegezték az országot, azt mégsem vettük ilyen könnyen, de mindegy. Amit észre kell venni, hogy most az Unió, sőt, Európa alapjai remegnek, és jelen formájában minimális esélye van a túlélésre. Ez nem paranoia, ezek tények. Ugyanakkor néhány éve ennél enyhébb jóslatokért szemébe röhögtek volna bárkinek, talán nyilvánosan ma sem történne más...

Nem tudom, hogy az egyes részletek, vagy a hírek és linkek összekapcsolása mennyi újdonságot jelentenek. Amit el szeretnék érni, az csupán annyi, hogy vegyük észre, nincs mire várnunk. Nem jövőre kell elkészülnünk a különböző csapásokra, nem jövő hétre, de nem is holnapra. A csapások körülöttünk vannak, az életünk keretét adják, amelyet normál esetben csak ritka pillanatainkban veszünk észre. Ez a bejegyzés egy fénykép 2012 márciusáról, Magyarország világban játszott szerepéről. Vessük össze azzal, mit vártunk, mit reméltünk magunktól erre az időpontra! Eljutottunk oda?