A felszínen túl

Aki az internet nem kevés lehetősége közül épp ezen az oldalon olvasgat, és átvergődött például a blog alcímén, azt valószínűleg eleve foglalkoztatták a kérdések, amelyeket boncolgatok. Mégis mindannyian más és más ponton állunk ugyanennek a helyzetnek a vizsgálatában, megértésében, és vele kapcsolatos munkában, ezért mindannyiunknak más irányba kell továbbindulnunk. Legutóbb a főbb pénzügyi és geopolitikai játszmák Európára kifejtett hatásával egy kis sokkot szerettem volna okozni azoknak, akik szeretnék azt hinni, még bőven "időben vagyunk", és minden cselekvést lehet még halogatni. A törekvés célja maga az ösztönzés volt, hogy a mindennapi tevékenységünk fátylán át kissé néha figyeljünk oda a hullámok fodrozódására, amelyek akár össze is csaphatnak fejünk fölött. Bizonyos értelemben ez a nézőpont lényeges, hiszen saját észlelésünk hiányosságát szemlélteti, másrészt viszont jómagam többször éreztem úgy, hogy az egész bejegyzéssel csupán a felszínt kapirgálom. Ugyanis a tengerrel ellentétben, melynek hullámzását jellemzően a külső, légköri erők okozzák, a mi esetünkben a jelenségek eredetét a mélyben kell keresnünk. Most ezekbe a egyre homályosabb, de idegenül tiszta mélységekbe teszek egy kirándulást, részben hogy magamat megnyugtassam, részben pedig azon olvasók kedvéért, akiknek épp erre van szükségük.

Elkezdeném mindjárt azzal, hogy a kép, melynek felvázolására készülök, még egyszerűsített formájában sem teljes, sőt. Ezzel együtt azért bátorkodom belekontárkodni, mert a tartalom, amelyet ábrázol, mindenki számára egyéni, magyarán szólva itt - saját magam alapján - csak kiindulópontokat adok a személyes életfilozófiánk kifejlesztéséhez. Az "életfilozófia" szó kissé fellengzősen hangzik, pedig nem egy luxuscikkről vagy előjogról van szó. Minden gondolkodó lénynek van életfilozófiája, amelyhez rendre visszanyúl valódi tudatos döntéseinél, legyenek azok akár a bevásárlókosárba dobott WC-papír márkájával, akár az élet értelmével kapcsolatosak. Ez az egyetlen dolog, amellyel lehetetlen takarékoskodni, az életmódunk megváltoztatása elképzelhetetlen a szemléletmódunk megváltoztatása nélkül. Aki a mezőgazdaság célját nem az élelem előállításában, hanem a piacon való profitszerzésben látja, az soha nem fog zöldségeket termeszteni a ház mögött, ez ilyen egyszerű.

Mi lehet a hasznos szemléletmód alapja? Három fő gondolatot fogok leírni, ezek mondják számomra a legtöbbet, aligha lehetséges köztük fontossági rangsort meghatározni. Az első a kitűzött eszményképet testesíti meg, a második minden törekvés és változás helyes módját, a harmadik pedig a tökéletlen világunkhoz való hozzáállást. A sorrendet szemlátomást megfordítottam a szokásos probléma-cselekvés-eredmény folyamathoz képest, de ennek megvan a maga magyarázata, minél közelebb kerülünk ugyanis az cselekvést kiváltó okokhoz, annál érezhetőbb lesz számunkra az egyes tételek súlya. Teljesen természetesnek gondoljuk a legkülönbözőbb jellegű, néha akár egymásnak ellentmondó ideálok megfogalmazását, és az ezekkel való játékot, a saját fáradtságunkkal és fájdalmunkkal szemben persze már nem vagyunk ennyire elnézőek.

A fenntarthatóság az az eszménykép, amit érdemes kitűzni magunk elé, már csak azért is, mert egyrészt többé-kevésbé rá leszünk kényszerítve, másrészt így van esélyünk olyan környezetet átadni a következő generációnak, amelyben nekik is boldog, teljes életük lehet. A fenntarthatóság egy ősi fogalommal van elválaszthatatlan kapcsolatban, ez pedig nem más, mint az egyensúly.  Az egyensúlyt korántsem véletlenül leginkább a keleti vallások és filozófiák tartják igazán fontosnak, elég a taoizmusban kulcsszerepet játszó jin és jang egyensúlyára gondolni, amely magát a létezést jeleníti meg. A kínaiak számára az állandóság megőrzése, megtartása volt igazán fontos, és ebben igazán sikeresek is voltak. Talán ennél is szebb példa egy másik ősi civilizáció, Egyiptom mitológiája. A Holtak Könyvében szereplő híres illusztráció mutatja, hogyan döntötték el az istenek, ki juthat át a túlvilágra, és ki nem. Az elhunyt szívét Ozirisz színe előtt Maat istennő mérlegének egyik serpenyőjébe tették, a másik serpenyőbe pedig az igazság tolla került. Annubisz figyelte a mérleg nyelvét, Thoth, az istenek írnoka pedig feljegyezte az eredményt. Ha a szív   és a toll egyensúlyba került, a halandó beléphetett a túlvilágra, ha nem, akkor felfalta egy külön a célból létező krokodilfejű, oroszlántestű, vízilólábú szörnyeteg. Minden egyiptomi egyik legfontosabb célja volt élete során ezt a szimbolikus egyensúlyt elérni. Képzeljük el, hogy ma ugyanolyan ételeket eszünk, ugyanolyan munkákat végzünk, ugyanolyan kihívásokkal nézünk szembe, mint őseink Szent István idején. Szédítő távlatok, igaz? Ezekben az országokban ez valaha valóság volt, és ez többek közt a leírt hozzáállásnak volt köszönhető, amely a mindennapokban is megnyilvánult. Az európai kultúrának is voltak közel egyensúlyi időszakai, de ezek a gondolatok már az ókori görögöktől is inkább idegenek voltak, elég arra gondolni, mennyivel nagyobb szerepet kapott náluk a versengés, például az ókori olimpiák keretében.

Egyáltalán nem állítom, hogy Egyiptomhoz hasonló jellegű civilizáció születik majd nálunk, különösen nem bármennyire is belátható időn belül. Amit állítok, csupán annyi, hogy olyan korszak következik, mikor meg kell becsülnünk az egyensúlyt, még ha törékeny is. Az egyensúly neve béke, ha politikai játszmákról van szó, és nyugalom, ha mindennapi életünket jellemzi. Ennek az állapotnak semmi köze a tétlenséghez, folyamatos erőfeszítést igényel az elérése és a fenntartása egyaránt. Mindnyájan tudjuk, hogy ha elhanyagoljuk valamelyik munkánkat, akkor az idő múlásával egyre nagyobb kárt szenvedünk, de nem mindig tesszük hozzá, hogy ezáltal szükségszerűen felborul majd a külső és belső nyugalmunk is. Az állandó kihívás egyben válasz egy másik lehetséges ellenérvre is, mely szerint az egyensúly unalmas. A legújabb pszichológiai kutatások szerint akkor a legboldogabb az ember,a amikor kihasználja képességei végső határát, akár a munkában, akár a sportban vagy a művészetben. Lehet hogy nem is kellene semmilyen kutatásokra hivatkoznom, mert szerencsére a mindennapi életben is tapasztalható ez az élmény. Sokan épp ezért választunk tevékeny hobbikat is, amelybe igen nagy energiát is képesek vagyunk belefektetni.

Már csak azért sem beszélhetünk unalomról, mert a fenntarthatóság állapota - ha sikerül elérni - nagyon is sokszínűnek és változatosnak ígérkezik. Az ipari növekedés korszakában, amelynek épp a végét járjuk, az egyensúlyt a az emberiség egyik csoportja ki tudta billenteni, hozzáfértünk egy gigantikus energialerakathoz, amely jelentős többletet alkotott a szükségleteinkhez képest. Ebből fakadóan jó ideig nem az volt a lényeg, hogyan oldjuk meg ezt vagy azt a kérdést, hanem az, hogy ki találja meg a következő problémát. A mai piacokon sem az a verseny tárgya, hogy ki milyen minőségű terméket készít, hanem az, ki képes kitalálni és eladni valamit, ami még nem is létezik. Az ipari civilizáció által adott válasz ugyanis minden valós kihívásra ugyanaz: egy jókora adag nagy koncentrációjú energia, vastagon nyakon öntve valamilyen varázslatosnak tűnő technológiával. Ezzel szemben többletenergia nélkül csak olyan lehetőségek állnak rendelkezésre, amelyek személyes figyelmet, hozzáértést és teljes odaadást igényelnek. Ráadásul könnyen előfordulhat, hogy az eddigi univerzális eszközeink helyét csupán több különböző módszer együttes használatával tudjuk betölteni. Például a mezőgazdaság ma egy egyszerű séma szerint működik. Megvesszük a megfelelő műtrágyát vagy tápot, megszerezzük a megfelelő gépeket, és tankönyvben lefektetett szabályok alapján gazdálkodhatunk. A termelés célja a profitszerzés, azon túl, hogy mit tudunk eladni, teljesen mindegy, mit és hova vetünk el, vagy hogy milyen állatot tenyésztünk. Ezzel szemben egy fenntartható modellben sem a műtrágya, sem a táp, sem a gépek nem szerepelnek. Ilyenkor nincs más hátra, mint megkeresni azokat a kiskapukat, amelyek így is megmaradnak, mint a komposztálás, a különböző üvegházak, a növénytársítások, természetes növényvédelem, megfelelő háziállatok tartása, végső soron pedig az összetett, átfogó tájgazdálkodás. Egy egyensúlyi gazdálkodás keretein belül a ház körüli veteményeskert és baromfiudvar együtt dolgozik a mocsári vadvilággal, a legelők életközösségével és az erdei vadászattal és fakitermeléssel is. Az embernek elégséges a saját részét biztosítania, de az sokkal eredetibb kihívás, mint megnyomni egy gombot egy gép vezérlőpultján. Maguk a learatott javak is sokfélék lesznek, és ezek hasznosításával is az adott közösségnek kell foglalkoznia. Az ételek tartósítása, a rendkívül sokrétű szezonális tevékenységek csupán részét képezik mindennek. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy például ki látott már két egyforma kertet? Senki. Az ilyen munkák során az ember teljes egyéniségét adja a folyamathoz, és ezáltal gazdagabb lesz mindenki, aki a végeredményt megtekinti. Nem arról van szó, hogy valakinél a paradicsomnövény uborkákat terem, vagy a kecske tojást tojik, a különbségek finomabbak, a szó minden értelmében. Általában egy süteményről is meg tudjuk mondani, hogy zserbó vagy mákos lepény, mégis van különbség a szomszédasszony és a nagymamánk mákos lepénye között, amelyet sokszor érdemes végigzongorázni...

Az ideálunk tehát a helyén van, eszerint addig nyújtózkodunk, amíg a takarónk ér, adósságok és fösvénység nélkül. Szintén szót kell ejteni arról, milyen módon lehet addig eljutni, bár igazság szerint az előző bekezdés már elég sokat elmond erről is. A vezérelv, amely mentén gondolkodom, igen egyszerű, és éppen ezért elég fáradságos és kényelmetlen tud lenni, viszont szóról szóra vonatkoznak rá az előző részben leírt előnyök. Erről a megközelítésről érdekes írások találhatóak Molnár Géza blogbejegyzései közt, jómagam is nagyszerű forrásra leltem ott.

Minden tevékenység, ami fenntartható módon sikeres tud lenni, szerves módon, alulról kell, hogy építkezzen. Az ember természeténél fogva alkalmazkodik, és így megtalálja majd a megfelelő megoldást a problémáira, a felülről való beavatkozáshoz - induljon ki akár politikai, ideológiai, vagy tudományos okokból - mindenképp óvatosan kell nyúlni. A közvetlen irányítás és a központosítás a mindennapi életre nézve az erőforrások elképesztő mértékű pazarlásával jár együtt. A teljes szervezet és a rövidesen szükségessé váló büntető mechanizmusok olyan terhet jelentenek, amelyet egy egyensúlyi életmód a legritkább esetben bír el. Talán ennél is fontosabb viszont, hogy a felülről lefelé történő problémamegoldás a dolgok jellegéből fakadóan azt jelenti, hogy a valódi döntéseket egy kis csoport hozza meg, míg a széles alapot adó rétegek szellemileg passzív résztvevői az egész folyamatnak. Ez a fajta pazarlás még fájóbb, mint az előző, mert az egész kísérlet szükségszerű kudarcát is magában foglalja. Nem elég, hogy a többség tehetsége és ötletei elsikkadnak vagy meg sem születnek, ezáltal pedig rengeteg erőforrás parlagon hever, hanem az is egyértelmű, hogy az irányítók által hozott döntések sem lesznek megfelelőek. A problémákkal ugyanis nem ők találkoznak, a körülményeket nem ők ismerik, emellett az sem elhanyagolható, hogy kevesebb elme kevesebb lehetőséget tud áttekinteni, és kipróbálni, kreativitásuk mindenképp szűkösebb. Épp ezért a hétköznapok tervszerű, "kézi" irányítása felettébb törékeny "építményeket" hoz létre, melyek gyakran rövid idő után összeomlanak.

A leírtak fokozottan érvényesek energiaszegény környezetben, ekkor semmiféle pazarlásra nem nyílik lehetőség. Nem az számít majd, mi divatos, politikailag korrekt, vagy elméletileg hatékony, az fog dönteni, mi működik, és mi nem. Ennek a kikísérletezéséhez és alkalmazásához pedig mindenkinek hozzá kell majd járulnia. Előfordulhat például, hogy valamilyen úton-módon létrejön egy tömegmozgalom a villamos autókra való áttérés érdekében. Már csak azért is lehetséges egy ilyen forgatókönyv, mert több mostani nagy autómárka is kóstolgatja ezt a piacot. Felszínesen nézve a dolog üzemanyag-megtakarítással jár, ennél kevesebb indoklással is fogott már bele dolgokba az emberiség. Mélyebb átgondolás szerint semmiféle megtakarítás nem történik, hiszen az akkukat feltöltő áramot is olaj és gáz elégetésével generáljuk, de az ilyen mozgalmak alapja, hogy senki nem gondol utána igazán semminek. Az autók megtartásának álma ugyanis felülírja a racionális kétségeket. Ha ezeket az álmokat a valóságra akarjuk kényszeríteni, csúfos bukás lesz az osztályrészünk. Ehelyett valóban energiatakarékos közlekedési eszközök kihasználására érdemes felkészülni, mint a kerékpár, vasút, hajózás vagy akár a lovaglás. A lényegi különbség nem csak az, hogy a villamos autók reménytelenek, azt is észre kell vennünk, hogy maga a megoldás módja sem előnyös. A felsorolt, véleményem szerint rövidesen nagyobb szerephez jutó eszközökben közös, hogy egyénileg vagy kis csoportban is igénybe vehetők, és ezzel biztosan nem ártunk senki másnak. Egy tömegmozgalom esetleges kudarca olyan károkat okozhat, melyekből a gyógyulás is drága mulatság. Hasonló példa az alulról való építkezésre a telekocsi rendszer (a neten több is fellelhető, mint például ez vagy ez), ennek lényege, hogy alkalmi útitársak beszervezésével az autók, és ezáltal az üzemanyag jobb kihasználását biztosítja. Persze idegenekben megbízni és velük együtt utazni sokszor kényelmetlen, de a megszerzett ismeretség a takarékosságtól függetlenül is komoly haszonnal járhat, amikor olyan helyzetbe kerülünk. Nyilvánvalóan átmeneti megoldás, de könnyen lehet, hogy az életünk részévé fog válni a következő években, még ha nem is az interneten szervezzük majd meg.

Utoljára hagytam a legkényesebb pontot, amely azokra az élethelyzetekre vonatkozik, melyekben az említett módokon képtelenek vagyunk eredményt elérni. Van ilyen? Bizony, van bőven. Tulajdonképpen maga az autó is ide sorolható, de van ennél fájdalmasabb terület is. Az egészségügy, a gyógyszeripar közvetlenül, és nagyon nagy arányban függ a fosszilis energiaforrásoktól. A gyógynövények, népi gyógymódok, hagyományos természetgyógyász eljárások és egészségesebb életmód lehetősége előttünk áll, és ezt épp ezért nem szabad lebecsülni, de mindez valószínűleg nem lesz elég, hogy megbirkózzon azokkal a vírusokkal és baktériumokkal, amelyek fejlődésük során már ma is gyakran lehagyják a teljes ipart, amely versenybe száll velük. Amikor nincs mit tenni, akkor mit tehetünk? Csupán annyit, hogy elfogadjuk az elkerülhetetlent.

Az élet mindannyiunkat szembesít lehetetlen feladatokkal, ilyenek igenis léteznek. Az emberiség legnagyobb elméi közt számos matematikust találunk, mégis van, hogy számukra is lehetetlen válaszolni egy kérdésre. A számtan egyik legbizarrabb kijelentése - és ez nagy szó - a kontinuumhipotézis, mely szerint az ismert kétféle (megszámlálható és megszámlálhatatlan) végtelen között nincsen semmiféle egyéb számosság. Az állítás értelme most talán nem is annyira lényeges, a kérdés az, hogy igaz-e vagy sem. A bizonyítás első helyen szerepelt a híres Hilbert-problémák között, melyeket a huszadik század számára tűztek ki 1900-ban. 1940-ben Kurt Gödel bebizonyította, hogy a kijelentés megcáfolása lehetetlen. Ha ezután esetleg valaki bizakodni kezdett volna a megoldásban, Paul Cohen 1963-ban levezette, hogy bizonyítani sem lehet. Itt van tehát előttünk egy állítás, amelynek az igazságtartalmáról nem csak hogy nem tudunk semmit, hanem egyszerűen nem is lehet megállapítani, hogy igaz-e. Mit mondanak erre a matematikusok? Azt, hogy "ez van". Nincs mit tenni, ilyen a világ. Épp ennyire elkerülhetetlen, de sokkal közelebbi téma az ember egyéni pusztulása. Az idő előrehaladtával mindenki öregszik, és végül mindenki meghal. Pont. Az időtartam növelése és az életminőség javítása elképzelhető, de a végeredményt egyszerűen el kell fogadni, nem lehet lázadni ellene.

Az antik kultúra hanyatlása idején nagy hatású irányzat volt a sztoikus filozófia, melynek alapja a csapásokba való belenyugvás, és az erényességen keresztül elért boldogság. Azt vallották, hogy ami megtörtént, az nem véletlen, hanem eleve elrendeltetett, és a bölcs ember akár az okok ismerete nélkül is el kell, hogy fogadja. Ha az igényeinket és akaratunkat a lehetőségeinkhez, a természethez igazítjuk, akkor lehetünk igazán szabadok. A filozófiát az írások mellett nagy hangsúllyal hirdette a bölcselők életvitele és személyes példamutatása is. Igazi sztoikus nyugalommal - ha létezik ilyen -, bizonyára elviselhetőbb leírni a minket érő veszteségeket. Mindenesetre érdemes lehet utánanézni, mivel is foglalkoztak ezek az emberek, amikor többé-kevésbé hozzánk hasonló helyzetben kellett helytállniuk. Ez a filozófiai irányzat egyébként szoros kapcsolatban áll a cinizmussal, bár ez utóbbi a minden tulajdontól, szabálytól és szokástól való elszakadással nem igazán tekinthető bármilyen termékeny élet alapjának... A cinikusok másik ismérve, amely a sztoikusoktól megkülönböztette őket, a gunyoros és arrogáns hangnem, ezzel kapcsolatban a magam részéről próbálok óvatos maradni, de egyes esetekben - mint legutóbb Görögország államcsődjénél - a nyilvánvaló iróniát bűn lenne elhallgatni...

A három kulcsmotívum: az egyensúlyteremtés, az alulról való szerveződés, és az elkerülhetetlen elfogadásának együttese jó kiindulópontnak tűnik számomra, bármi is várjon a jövőben. Nem lepne meg, ha sokan mások is hasonló következtetésre jutnának a mai helyzetből kiindulva, de aki mégis valami drámaian eltérő elveket fogalmaz meg, azt is teljesen természetes és bizonyos mértékig örömteli eredménynek gondolom. Hogy miért, arra a következő heti bejegyzésben szeretnék kitérni.