Fekete Nap (3. rész)

Éjfélre járhat az idő. A hadnagy leveszi a lakatot a kerékpárjáról és olajozott mozdulattal felül a nyeregbe. Nincs a tagjaiban semmilyen fáradtság. A kapitányságon elfogyasztott brazil kávé megtette a hatását, egy csipetnyivel sem volt gyengébb, mint a híre. Most ez különösen jól jön. Nem tudja, hogy mit gondoljon a mai estéről. Órák óta bántja a hiúságát, hogy korábban Kiss nyomozó mennyire rá tudta szedni, pedig annál jobban kellene örülnie most, hogy sikerült beszerveznie. Hacsak nem csapja be megint... A bicikli első kereke minden elfordulásnál halkan nyikordul egyet, mert hozzáér a fékpofához. Záros meg akarta javítani, de még erre sem jutott ideje. Hónapokat adtak neki erre a munkára, de három hét puhatolózás után átmenet nélkül belezuhant a mély vízbe. Most már nincs mód visszakozni, így viszont - ha minden jól megy - egy hónap múlva már itt sem lesz. A kerékpár minden bizonnyal így marad, megjavíthatja a következő katonai összekötő, ha akarja...

Megígérték, hogy ezután egy időre hazamehet pihenni, és a hadnagy úgy érzi, meg is érdemelné, minél hamarabb. De milyen távolinak tűnik ez ma éjjel...

Gond nélkül odataláltak a Makár által megadott címhez, ahol egy régi bérházat találtak repedezett vakolattal. Kiszálltak és bekopogtak az utcára nyíló ajtón. Néhány másodperc múlva a felettük levő ablakban két puskacső jelent meg, amelyek egyenesen lefelé, a fejükre céloztak. Mielőtt felocsúdtak volna, négy ázsiai arcú verőlegény vette körbe őket, ezért hagyták magukat megmotozni és lefegyverezni.

"A szerződés szerint visszahoztuk az embereteket. Liu Kvannal akarunk beszélni."

Talán értették a kínaiak, talán nem. A kezüket mindenesetre hátrakötözték egy vékony madzaggal, olyan szorosan, hogy Záros ujjai hamar zsibbadni kezdtek. Leültették őket odabent az előszoba sarkában lévő cipősszekrényre. Itt aztán alkalom nyílt körülnézni egy kicsit. Tiszta, gondosan homokszínűre festett helyiségben voltak, ahol a számos ruhafogas mellett csupán két embernagyságú szobanövény és a cipőtároló alkotta a berendezést. A ház belseje felé nyíló ajtónyílást nehéz, sötétvörös függöny takarta el. A négy kínai mind öltönyben volt, méghozzá remek, személyre szabott szürke öltönyökben. Ez alatt viszont a legkülönfélébb színű és anyagú ingeket viselték. Feléjük a kötelező elővigyázatosságon kívül az érdeklődés legkisebb jelét sem mutatták, bár ez lehetett akár megjátszott közöny is. Megvárták, amíg az egyik puskacső és a hozzá tartozó társuk - halványzöld, feltűrt ingujjban - megérkezik az emeletről és kibújik a függöny mögül. Másodpercek múlva Lai is belépett a helyiségbe az utcáról. A többiek főhajtással és kézfogásokkal üdvözölték. Néhány köszöntő szó is elhangzott, amelyből a foglyok persze semmit nem értettek. Kiss úgy döntött, megszakítja az udvariaskodást, és Lai felé intézve megismételte az előbbi kijelentését. 

"Liu Kvannal akarunk beszélni."

Lai lassan odasétált eléjük, és a csuklóját tapogatva végigmérte őket.

"Miért engednénk ezt?"

"A társam katona. A hadsereg üzletet kínál nektek."

Visszagondolva sem tűnik fel semmilyen választási lehetőség. Záros könnyedén elhajt Szent László temploma előtt, ahonnan halk énekszó szűrődik ki így késő éjjel is. Valaki virraszt egy halottért, talán egészen hajnalig. Ő maga negyed órán belül a Tisztviselőtelepen lesz, rohanni felesleges lenne. De hogy ott mit talál majd, az egyáltalán nem mindegy. A triádtól kapott pisztolyt jobb híján egy hátizsákba tette a hangtompítóval együtt. Ott van mellette a kis csomag heroin is, egy másik jókora indok arra, hogy még ma lezárja ezt az ügyet. Veszélyes áru ez, nem hiányzik, hogy bárki kiszagolja. A szer miatti küzdelembe ezúttal belebukhat néhány miniszter vagy akár az egész kormány is... Maguknak akarták a bajt, a hadnagy nem sajnálja egy percig sem; de nem szívesen vesz részt ebben az egészben. A honvédségnek semmi dolga ilyesmivel.

Amikor odaér, rögtönöznie kell majd, de ez nem baj. A meglepetés ereje az ő oldalán áll. Szerencsére haza tudott ugrani a bérelt lakásába a felszereléséért. Örült annak is, hogy használhatja a saját biciklijét. Nem mintha annyira a szívéhez nőtt volna a rozoga járgány ezalatt a pár hét alatt, de legalább biztosan nem fogja senki megjegyezni, ha elhajt mellette. Ráadásul a többi ötezer ugyanilyen rozsdafogó között még a kitűnő memóriával megáldott tanúk sem ismernék fel. Ilyen apró dolgokból áll össze az élet vagy a halál, a siker vagy a bukás.

Lai Koe egészen meglepő módon reagált a nyomozó szavaira: leguggolt a foglyok elé és kibontotta Kiss cipőfűzőjét. Elhűlt arcukat látva a többi kínai felröhögött. Zárosnak csak ekkor tűnt fel, hogy a fentről érkező puskás ember egy kényelmes, zárt papucsot visel. Lai illemre tanítja a barbár magyarokat, remek vicc. Levette a cipőiket egymás után, és a szekrénybe helyezte. Kaptak még saját papucsot is a vendégeknek fenntartottak közül. Ezután a saját lábbelijét rúgta le a kis ember sokkal kisebb ceremóniával, és elővette a maga bejáratott papucsát. Néhány szóval eligazította a többieket, mire a puskás ember közelebb lépett a foglyokhoz, a négy öltönyös pedig elindult vissza az őrhelyére.

"Gyertek."

Átbújtak a piros függönyön, majd egy recsegő csigalépcső megmászása után homályosan megvilágított helyiségben találták magukat. Végig szőnyeg volt a talpuk alatt, egyebet viszont e néhány lépés ideje alatt nem lehetett kivenni a lakásból. Végül benyitottak egy apró hálószobába. Egy férfi - minden bizonnyal Liu Kvan - betegen, mellkasig betakarva feküdt keskeny ágyában. Forró teát szürcsölt, majd az arcára húzott egy orvosi papírmaszkot, melyet szemlátomást csak ideiglenesen engedett le. Halkan köhögött. Egy fiatal ázsiai nő vette át tőle a teát. A puskás ember és Lai továbbra is felügyelt a foglyokra, nehogy meglepetést okozzanak, de ha tízen állnak ott, a főnöküknek azzal sem segítettek volna a valódi veszéllyel szemben. Az ajkai színéből és a lihegéshez hasonló gyors légzésből Záros azonnal levonta a következtetést: idén korán kezdi munkáját a kékítő tüdőgyulladás. Az utcai erőszak és a minden gyógyszernek ellenálló kór ezúttal különösen zord telet vetít előre a városban. 

Odabent nyilvánvalóan mindent úgy rendeztek el, hogy a beteg kedélyállapotát feljavítsák. Az ágyat vakítóan zöld növények vették körül, sőt, egy ijedten toporgó sárgarigót is megpillantottak a kalitkájában. A nő nem egyszerű ápolóként volt jelen. Talán Liu lánya vagy unokahúga lehet, ezt nem kötötte az orrukra senki. Csinos, szabályos arca volt rendkívül világos bőrrel. Zárosnak önkéntelenül is az jutott eszébe, milyen sok ilyen lány mosolygott már rá a pult mögül Pest kifőzdéiben. A nő egyszerű otthoni ruházatot viselt, a nyakában pedig szintén ott lógott egy védőmaszk. Lai Koe mondott pár mondatot, ami minden bizonnyal Zárosék bemutatása lehetett, erre Liu hevenyészett bólogatással válaszolt. Végül a lány szólította meg őket, méghozzá kifogástalan magyar nyelven.

"Üdvözöllek titeket. A nevem Mei. Ha akartok mondani valamit Liu Kvannak, akkor mondjátok."

Ahogy korábban megegyeztek, továbbra is Kiss beszélt. Ő lesz a kapcsolat, jobb ha mindenki megszokja rögtön. 

"Két ügyünk is van. Az egyik hivatalos, a másik pedig üzlet. A hivatalossal kezdem."

Ezt követően átadta a rendőrkapitány üzenetét. A nő tolmácsolt Liunak, mintha az nem értette volna, váltottak is néhány szót a maguk nyelvén. Először úgy tűnt, hogy talán csak a láz miatt van erre szükség, de aztán világossá vált, hogy tanácskoznak. A közép-pesti rendőrség igazoltatni fog Zuglóban. Ennél finomabb hadüzenetet jelen helyzetben nehéz lett volna kitalálni. Egyik jelenlévőn sem látszott semmilyen meglepetés vagy ingerültség, mikor mindezt közölték. Mei válaszolt. 

"A szerződésünk minden pontját betartottuk, a rendőrök pedig mindegyiket megszegték. Beszélj a másik ügyről."

A másik ügy... Annak legalább van értelme is, még ha nem is látszik előre, hogy mennyi. Csak nyélbe kellene ütni végre. A Tisztviselőtelepen gondozott utcák és hangos kutyaugatás fogadják a hadnagyot. Igazi éjjeli kertvárosi hangulat. Itt még a faleveleket is lesöprik az úttestről, annyira ügyel valaki a rendre. Ez a valaki rövidesen nagyon meg fog döbbenni. Záros minden probléma nélkül megtalálja a kérdéses címet. Nagyjából százötven éves előkelően kinéző téglaépület fogadja hatalmas, festett ajtóval, és a hozzá tartozó garázzsal, mellette pedig - amennyire az utcai lámpa meg tudja mutatni - jókora udvar terül el. Az ajtó minden bizonnyal Wertheim-zárat rejt, nem először látja a típust... A magas acélkerítés mögött néhány sor szőlőtőke és egy német juhászkutya látszik csupán. A kerítés két méter magasan kihegyezett csúcsokban végződik.

Záros csak lassít, le sem száll a bicikliről. A helyzet gyors felmérése után - továbbra is megállás nélkül - körbejárja a háztömböt. Mindenhol kutyák fogadják, kiadós ugatókoncertet adva a lakóknak. Most átkozhatja magát, amiért egy pillanatra elhitte, hogy magától ölébe hullik a küldetés sikere. Kisst nem hagyhatja főni a saját levében, a heroint nem viheti haza még egyszer, a triádot nem várakoztathatja meg. Ki kell találnia valamit, méghozzá most rögtön.

Kiss a saját szavaival előadta a tervet. A triád segíteni fog információkat és dokumentumokat szerezni a fontosabb nagyvárosokból. München, Trieszt, Isztambul, és amihez hozzáférnek. A katonai hírszerzés cserébe busásan megfizeti minden költségüket, és alku tárgyává válik jó néhány korábban kitiltott vagy kiutasított rokon és üzlettárs országba engedése. Alátámasztásként megmutatták Záros hírszerzési igazolványát. 

Mindketten tudták, hogy erre nem lehet nemet mondani, méghozzá legfőképpen nem is a kimondott előnyök, hanem a kimondatlanok miatt. A hadsereggel való szövetkezés új távlatokat nyithat meg a triádnak, ellenpont lehet a magyar állam folyamatos fenyegetésével szemben. Döbbent, mély csend fogadta az ajánlatot. Néhány hosszú pillanat után Liu Kvan köhögése törte meg a hallgatást. A beteg állapota ellenére bizonyára élénken figyelt, mert ekkor egyértelműen Meire helyezte a tekintetét. Erre a nő elmosolyodott. Rövid, érthetetlen megbeszélés kezdődött, melybe még Lai Koe is beleszólt néhány mondat erejéig. Zárosnak kellemetlen érzése támadt. Ha valamin vitatkoznak, az nem jelent jót. Mei végül feléjük fordult. A szeme továbbra is mosolygott, de az ajkai közönyt mutattak. Ekkor mindenre emlékeztetett, csak egy pincérnőre nem.

"Ami nektek két ügy, az nekünk egy. Apáinkat ópiummal igázta le az ellenség, most pedig ugyanígy, heroinnal akarnak közénk férkőzni. Vissza kellett vágnunk, ahogyan a legjobban fáj... A zsebükön keresztül. A jakuza, akinek a testét megtaláltátok, ezért volt itt. Ezért is ölték meg." Egy pillanatnyi szünet következett, a beteg megköszörülte a torkát. "Liu Kvan sok japánt és indiait ismer a maláj munkatáborokból, ahová a pekingi férgek kormánya küldte. Tudtuk, hogy kihez kell fordulni. Tudjuk, hogy kihez kell fordulni információkért és papírokért is."

Záros remélte, hogy mindez igaz. Akkor itt a szolgálat számára egy igazi aranybánya lehet... Egyúttal azonban összeszorult a torka is, mert egyre biztosabbá vált, hogy a megegyezésre nem ebben az eldugott hálószobában kerül rá a pecsét. Társára pillantott, aki minden ízében megfeszült. A rendőrnek vissza kellett fognia magát, nehogy közbeszóljon, de volt annyi önuralma, hogy képes legyen rá.

"Tettekre van szükségünk, amelyek nem hazudhatnak, mint a szavaitok. Azután örömmel fogunk majd bele a közös üzletbe."

"És mit kell csinálnunk?"

"A mai gyilkosnak bűnhődnie kell, hogy a japánokat kiengeszteljük. Ez nektek is érdeketek."

Kiss először bizonytalanodott el a beszélgetés során, ilyesmiről ugyanis korábban nem volt szó. A hadnagyra pillantott, akinek a fejében gyorsan cikáztak a gondolatok. A balkáni kapcsolatok a legfontosabbak közül valók... Ráadásul aligha lesz második esély bármire is. Ha most csődöt mondanak, akkor soha nem lesz az egészből semmi. Eljött az idő, meg kellett szólalnia neki is. Utána pedig be is kell váltania a szavát, akármennyire ellenkezik is minden porcikája.

"Rendben."

Az egyik udvaron tornyosuló farakás hirtelen ötletet ad. Cselédbejárat! A hadnagy azonnal teker vissza a házhoz. Valami nincs itt rendben. Télen undorítóan hideg lehet egy ekkora régi hodályban, és szinte biztos, hogy nem a háziak fűtenek. Az inasnak be kell mennie éjjel is, nem bajlódhat mindig a bonyolult zárral, a nagy ajtókkal. Hűvös őszi levegő vágódik Záros arcába, ahogy gurul a töredezett betonjárdán. Már távolról látja, hogy szerencséje van. A garázs kapujának jobb oldali szárnyába valóban vágtak egy kisebb, félig-meddig rejtett ajtót. Ez nem lehet belülről elreteszelve. Talán még a kutya sem lesz útban...

Felhúz egy vékony szövetkesztyűt. Az álkulcs pillanatok alatt végez a kis zárral, Záros fürgén bebújik, behúzza maga után a biciklit, majd az ajtószárnyat is. Eddig okos, máris bent van, feltűnés nélkül. Mindenekelőtt harisnyát húz a fejére, utána előveszi a zseblámpáját és körülnéz. A garázsban különböző szerszámok és gépészeti felszerelés van felhalmozva. Akad némi festék és faanyag is, talán egy felújítás maradéka. Egy macska bújik elő a sarokba támasztott létra mögül, szemei sárgán világítanak. A jobb oldali falon két ajtó, mindkettő zárva. Ismét villan az álkulcs, és ismét sikeresen. Az egyik átjáró a hátsó udvarba vezet, a másik egy apró fülkébe, kazánnal.

Záros gondolatban gúnyosan megdicséri saját eszét. Tényleg van cselédbejárat és fűtőfülke. A lakásba viszont csak az udvaron keresztül juthat be. Az udvaron legalább egy őrkutya, talán több. Alighanem harcra képzett állatok. Jobban belegondolva az sem túl valószínű, hogy az udvar felőli zár könnyebben feltörhető lenne, mint az utca felőli, az esetleges riasztóról nem is beszélve.

A zseblámpa fénycsóvája közben megtalálja a villanykapcsolót. Itt még a cseléd sem gyertyafénynél dolgozik. A kis fülkében derékig áll felhalmozva sok nyalábnyi akác. Most szinte nyárias az idő, de múlt héten volt egy kis hajnali fagy. Talán itt már befűtöttek? Gyufa és gyújtós is biztosan akad valahol. A kazán mellett a falon egy viszonylag széles, de csak néhány centi magas fémlapka, ezt félrehúzva lőrésszerű nyílás tűnik elő a falban. A háziak itt mondhatják meg, milyen meleget akarnak. Nagyon praktikus. Záros az ujja hegyével éppen eléri a túlsó oldali fémlapot, nagy nehezen sikerül is elcsúsztatni. Odaát teljes sötétség uralkodik. Egy pillanatra bevilágít a zseblámpával, és egy hasonlóan szűk helyiséget pillant meg. Egy lépcsőforduló, talán a pince felé vezet...

Valamilyen módon mindenképp kockáztatnia kell. Néhány lépéssel körbejárja a garázst, megnéz mindent újra, és visszatér a kazánhoz. Ez egy jó hely. Innen még visszafordulhat, van menekülési út. Beljebb menni az udvarra, besurranni a házba, túl sok... Rögtönözni egy dolog, megőrülni meg egy másik. Azt sem tudja, hányan alszanak bent, hogy egyáltalán alszanak-e... Ismét bevilágít a lépcsőházba. Szemben falra függesztett serpenyők és edények látszanak, de szinte semmi mást nem lehet kivenni a kis lapos lyukon keresztül. Egy trükk ötlete kísérti a hadnagyot. Mély levegőt vesz... Ha ez nem sikerül, akkor jó betörő módjára elmenekül. Itt és most más esélye nincs a merényletre. Kellemetlen bevallani, de egyszerűbb feladatra számított.

Felesleges húzni az időt. Előveszi a pisztolyt, és összeszereli a hangtompítóval. Ezen a résen keresztül legfeljebb egy lövése lesz. Még egy sóhajtás... Aztán felvesz egy vastagabb hasáb fát, és próbaképpen bedobja a kazánba. Hangos fémes dübörgés veri fel az éjszaka csöndjét. Akár még működhet is, ezt hallaniuk kell mindenhol a házban. Valaki csak felébred rá. Most már nincs helye vívódásnak: egy jókora rántással a kazánra borít egy ölnyi fát a szabályos rakás tetejéről. Még hangosabb zaj az eredmény. Ezt egy kétbalkezes betörő is leverhette így. Megkockáztat még egy rántást néhány másodperccel később, majd hátranyúl és lekapcsolja a villanyt. Eloltja az elemlámpát is. Vagy jön valaki, vagy marad a visszavonulás.

Csend. Záros egész közel lép a nyíláshoz. A fegyver csövét betámasztja a "lőrés" sarkába, így várakozik. A saját légzése zavarja a hallgatózásban, úgyhogy kénytelen visszatartani. Aztán rádöbben, mekkora ostobaság ez, és ismét mélyet sóhajt. Ismét győzködi magát, hogy ennél többet csak egy bolond kockáztatna meg. Talán reggel a taxiba szállás előtt oda tud férni... Egy pancser betörés nem a világ. Kényszeríti magát, hogy ellazítsa az állát, mielőtt az izmai görcsöt kapnának.

Lépések zaja, majd egy pillanat múlva hirtelen vakító villanyfény érkezik a fal másik oldaláról. A hadnagy szeme éppen hozzászokott a sötétséghez, a káprázattól most keserűvé válik a szája íze. Egy lépcső, kettő, három... Akárki is legyen ez, mindjárt itt lesz. Hat, hét, nyolc... Legnagyobb meglepetésére párbeszédet hall. A várva várt ismerős férfihang egy jóval halkabb, nyugodt szopránnal vitatkozik.

"Ez a barom is vénségére hülyül meg."

"Ne bántsd, Sanyi... Tudod, hogy mennyire szeret minket."

Egy hatalmas váll jelenik meg a képben, kockás pizsamát visel.

"Na persze, csak éppen... Mi a franc..."

Egy pillanat sem telik el és alig néhány centire a nyílástól egy jókora fej tűnik elő, árnyékot vetve Zárosra. Az arcvonásokat a sötétben miatt lehetetlen felismerni. De nem is szükséges. Záros megcélozza a pontot, ahol a fej bal szemét sejti, és elsüti a fegyvert. Természetellenes kattanás hallatszik, majd Közép-Pest rendőrkapitányának holtteste hangos robajjal a falnak borul. A hadnagy nem tétlenkedik, hanem egy szempillantás alatt előveszi a heroint és a papírjából mind a húsz dekát a nyílásba sodorja. A fehér port aztán a fegyver segítségével átkaparja a túloldalra. Közben kiabálást, rémült sikoltást és menekülést hall a másik oldalról. Villámgyorsan bedobja a zseblámpát a táskájába; a pisztolyt otthagyja kazán tetején. Kiront a garázsba. Amikor kitárja az ajtót, a macska rögtön kisuhan a szabadba. Igen, neki bicikli nélkül könnyebb. Az utcán sehol senki. Záros a bejáratot nyitva hagyva tétovázás nélkül tekerni kezd a legközelebbi forgalmasabb út felé, közben pedig leveszi a fejéről a harisnyát és elhajítja. A tempó erős, de száguldani tilos. Mire a házban bárki vonalat kap a rendőrségre, ő már Kőbányán lesz.

Talán egy hónap múlva tényleg pihenhet.

Fekete Nap (2. rész)

Alighogy megkezdődött a rendőrkapitány által kiadott esti kocsikázás, máris egy megállóra kerül sor. Kiss nyomozó ragaszkodik hozzá, hogy az utolsó cseppig feltankolják a rendőrségi garázsból kivett jó öreg Skodát. Hiszen ki tudja, szükség lesz-e rá? Ráadásul ma még a kincstár kifizeti, a holnap meg soha nem biztos... Alighanem saját türelmetlenségét próbálja lehűteni az érvekkel, Záros ugyanis nem mutja jelét semmilyen ellenkezésnek. Egyébként tudja már ő is, hogy a helyi rendőröknek régóta sajátos kedvezmények járnak a Kőbányai úti gázkút tulajától (és viszont), a jó kapcsolatot pedig mindkét fél igyekszik fenntartani. A rossz nyelvek szerint a kapitányság éppen a kút közelsége miatt költözött ide néhány évvel korábban; ez a környék az egyetlen, ahol ha folyamatosan alakítani nem is, de legalább biztosan követni tudják az utcai eseményeket.

Kiss kiugrik a volán mögül és fürgén megkezdi az intézkedést a tankolással és fizetéssel kapcsolatban, míg a hadnagy a foglyot tartja szemmel. Alapvetően ez talán az utolsó helyek és időpontok egyike, ahol egy mongoloid szemű és ép eszű ember ki akarna szállni bármilyen autóból, mégis vigyázni kell a szöktetés eshetőségére. Ilyen helyzetben ráadásul a járókelők szinte mindannyian gyanús alakok, és nem csupán azért, mert sötétedés után a halvány lámpafény kiszámíthatatlan árnyékokat vet. A Kőbányai út e szakaszán a közvilágítás a gázkút oldalára esik, de ha az ember elindul a belváros felé, húsz-huszonöt lépés után jókora homályban sétál majd, mert a lámpasor hamar átkerül a széles aszfaltborítás ellenkező oldalára. Abból az irányból akár meg is lephetné őket valaki.

Záros nem bánja, hogy rá maradt az őrködés, Kiss képességeivel és őszinteségével kapcsolatban ugyanis továbbra is bőven akadnak kételyei. Hátával az autó oldalának támaszkodik és lassan járatja a tekintetét az út és a járdák között. Egyik sem felemelő látvány, de a teljes néptelenség megnyugtató. Lait induláskor hozzábilincselték az üléséhez, hogy gyakorlatilag mozdulni se tudjon. Korábban a fogdában nagyjából ötször átkutatták minden ruhadarabját rejtett fegyvereket keresve. Még a fogpiszkálókat is elkobozták. A délelőtti gyilkosság gyanúsítottja a kényelmetlenségek ellenére ugyanolyan szenvtelenül hallgat az autóban, mint korábban a kihallgatás során tette. 

Talán sosem derül ki, mi történt pontosan abban a kifőzdében, a következményei azonban már nem is kérdésesek. Reggel még úgy tűnt, hogy egy újabb sivár munkanap következik a pesti közigazgatás mókuskerekében, most pedig hadüzenetet visznek. A triád tagjait nem lehet csak úgy igazoltatni és előállítani, talán már holnap is lesz ebből kényes probléma... Másrészt viszont a találkozás alkalmával adódhat alkalom előrébb vinni a saját küldetését. Csak előbb ezt a rendőrt sikerüljön kezelni valahogy... Lai teljesen közönyösnek látszik az ilyesfajta sorskérdésekre nézve, lehet hogy számára ezek az átlagos hétköznapok.

Kiss kilép a gázkút üzlethelyiségének ajtaján, és visszatér az autóhoz. Egy lekváros fánkot nyom Záros kezébe.

"Ingyen volt, jó étvágyat."

Ő maga egy citromos süteményt majszol teljes erőből. Az állkapcsai mintha betont őrölnének, pedig a tészta még puha és meleg. Mikor végez, leveri a ruhájáról az odahullott morzsát és porcukrot. Aztán hirtelen egy kérdést intéz a hadnagyhoz, mintha csak az időjárásról emlékezne meg.

"Láttad már ezt a Liu Kvant?"

"Nem."

"Sejtettem. Jól be vagyunk osztva akkor, mert én sem."

Záros nyugodtan lenyeli a falatot, mielőtt megszólalna.

"Odamegyünk, beszélünk, hazajövünk. Ha egy szenilis öregasszony van a címen, akkor vele."

"Aha, faszán hangzik... Csak ezt te sem hiszed el."

"Mi történhet még?"

"Hülye kérdés. Mi nem történhet? Ne nézz már madárnak..." Rövid szünetet tart. "Ha már belerángattál ebbe."

A hadnagy nem válaszol. Lassan elsétál a gázkút szemeteséig és beledobja a fánk papírzacskóját. Amikor visszajön, szó nélkül beül az anyósülésre. Kisvártatva Kiss is beszáll, és beindítja a motort. Kihajtanak az üres úttestre és elindulnak Kőbánya felé. Néhány percig egy szó sem hangzik el, így a zötyögés még hosszabbnak tűnik. Azt már a tankolás előtt megbeszélték, hogy nem fognak kerülőutakon poroszkálni, teljesen felesleges lenne. Élessarok, Örs, Bosnyák tér, aztán nyílegyenesen Újpalotára, kis szerencsével egy órán belül ott vannak. A kocsit ellenőrizték, teljesen rendben van, tehát csak akkor lehet gond, ha csinálnak saját maguknak. Kiss a nagyobb kátyúk kikerülésekor magában szitkozódik, de nem taposhat bele a gázba. Közben szinte teljesen besötétedett, a levegő is egyre hűvösebb a derült ég alatt.

Meglepetésükre a hallgatást Lai töri meg. Ugyanazt a két szót ejti ki, melyeket egyszer már hallottak tőle.

"Vigyetek haza."

A nyomozó alaposan lelassít, majd egy pillanatra hátrafordul. Képtelen kivenni a foglyuk arcát a sötét utastérben, a belső lámpa pedig kiégett. A menekülttáborba egy ügyeletes járőr vinné ki Lait, de ezt a kínai nem tudja.

"Miért vinnénk?"

"Szerzek pénzt nektek. Kávét. Rumot. Lányt."

Kiss sebességet vált, bőgeti kicsit a motort. Gyorsulás közben, már nagyobb tempónál belezökkennek egy jókora pocsolyába, még az utasok fogsora is összekoccan. Kiss ezúttal fennhangon szitkozódik, majd egy kérdést vet hátra a kínainak.

"Miért nem gombát ígérsz?"

"Mennyi kell?"

"Kell a francnak."

Felkanyarodnak a Fehér útra. A fejük felett egy tehervonat zakatol át a vasúti hídon, és éppen fékezni kezd. A zaj miatt beszélgetés megszakad, ki kell várniuk, amíg egy fülsüketítő visítással a szerelvény megáll. A hadnagy régi jó ismerője a tehervonatoknak, de most nem ér rá nosztalgiázni. Kiss feltűnően gördülékenyen kezeli ezt a kis párbeszédet, úgy tűnik, hogy most pótolja be, amit a kihallgatáson elmulasztott. Némi odafigyeléssel talán az ő ügyének is csurran-cseppen valamilyen információ. A nyomozó most nem türelmetlenkedik, de az utazósebességük komótos elérése után rögtön tovább üti a vasat.

"Inkább beszéljünk arról, miért tetted el láb alól azt a szerencsétlen szigetlakót." 

"Nem én tettem."

"Aha... Figyelj! Mi a bánatot keres egy japán egy ilyen helyen? Megszerette a kajátokat Szumátrán a fogolytáborban...? Vagy a koszt?"

Nem érkezik válasz.

"Szerinted tollas a hátam...? Jó. Semmibe nem kerül kirakni a büszke seggedet valamelyik kolerás utcában. Biztos népszerű leszel."

A Fehér úton fel kell kapcsolni az autó reflektorát, de a biztonság kedvéért most a szirénát is feltekerik. Senkinek sem hiányzik, hogy pár afgán vagy kenyai megállítsa őket. Nem nagy kockázat, de százból egyszer túlpörög valamelyik ostoba suhanc, most pedig ez végzetes lehetne Lai számára. Parázsló pontok jelzik, ahol az út mentén dohányzik valaki. Három csoport mellett is elhaladnak, de mindegyik hagy helyet az úton a kocsinak, sőt, még a fegyvereiket is a ruháikba rejtik, ami máskor nem szokás errefelé. Egyenesen elhaladnak a menekültszálló bejárata előtt. A fal mentén ma éjjel is több tucatnyian próbálnak pokrócba csavarva nyugovóra térni, pedig a hajnal hűvösnek ígérkezik a szabad ég alatt. Állítólag valamilyen vétség miatt dobják ki ezeket éjjelre, de pontosan nem akarja tudni senki... A szirénázásra alig néz fel bárki közülük. Lassítás nélkül maguk mögött hagyják a tábor kapuját, és továbbzötyögnek észak felé.

"Találkoztunk."

Zárosnak kell egy pillanat, mire fel tudja venni a beszélgetés fonalát. Lai Koe nyilvánvalóan készségesebbé vált.

"Mindjárt más. És miért kellett leszúrni?"

"Nem én szúrtam le."

"Ehh... A kutyát nem érdekli... Válaszolj a kérdésre."

"Tessék?"

"Miről beszéltetek?"

Alig hallhatóan Lai megköszörüli a torkát. Záros kis híján hátranéz a kínaira, de visszafogja magát. Még ha látná is az arcát rendesen, akkor sem árulna el semmit. Maga a hallgatás ennél sokatmondóbb. A triád ezer üzletet is bonyolít Zuglóban, és legtöbbször ügyet sem vetnek a törvényekre. Ez nem titok. De egyik sem érne meg egy akkora balhét, ami kilátásban van. Itt valami nagyobbról van szó. Márpedig ha ez a helyzet, az ő ügyének sem mellékes. Egy próbát legalább megér.

"Honnan jött ez az ember, Lai? Egyikünk sem ismeri. Marseille? Nizza? Hamburg?"

A legnagyobb nyugati japán negyedeket tippelte, hátha legalább az irányt eltalálja. Egy odesszai vagy moszkvai kapcsolatban első pillantásra megint csak nem lenne semmi különös. Kiss felé fordítja a fejét egy pillanatra, majd ismét az útra szegezi a tekintetét. Közeledik a villogó színes fényeknek és fűszeres füstszagnak az a gombolyaga, amit Örs vezér terének hívnak. A kérdés célba talál, bár nem egészen úgy, ahogy bármelyikük is várta. Néhány másodperc után a következő válasz hangzik el:

"Szelonik."

Szaloniki? A nyomozó csettint kettőt a nyelvével. Záros mélyen beszippantja a kellemesen hűvös esti levegőt, valamint az egzotikus ételek és füstölők illatának első foszlányait. Ezután felesleges firtatni, miről volt szó a kis találkozón a kifőzdében. Olcsó görög-macedón heroin. Ez bizony átrajzolná Pest térképét...

Az Örsön gyorsan áthajtanak, a kezdődő éjszakai életre is alig vetnek néhány pillantást. A lebujokból dübörgő elektronikus zene viszont nem hagyja magát lerázni, még jó ideig a fülükben cseng Lajos király útján is. Errefelé már előnyösebb levenni a villogót és elhallgattatni a szirénát. Záros és Kiss maguk is részt vettek egy alapos razziában másfél-két hete, és szereztek néhány tucat rosszakarót a korábbiak mellé. Ennek fényében most egyikük sem igazán bánja, ha hamar maguk mögött tudják hagyni a környéket. 

A kocsiforgalom Zuglóban is elenyésző, de néhány autó azért már elsuhan mellettük az úton. A járdán poroszkáló sötét alakok szinte mindannyian az ellenkező irányba tartanak, vonzza őket a zene és a fény, mint dögszag a legyeket. A világosabb sarkokon lányok őgyelegnek, a kezeikből nem hiányozhat a cigaretta. Az egyik kereszteződésben kénytelenek szinte állóra lassítani, mert egy férfi és egy nő egy félájult embert vonszolnak át az úttesten. Valakinek hamar véget ért ez a csütörtök este. Kiss rátenyerel a dudára, majd kikerüli a társaságot.

Mielőtt a Bosnyák térhez érnének, befordulnak az egyik kisebb mellékutcába. Errefelé egy háztömbre jellemzően egy működő közvilágítási lámpa jut, de az alatt éjjel mindig áll valaki. Itt sincs másképp. Két középkorú szőke nő lép a sofőr mellé, amikor leparkolnak, egy karcsú és egy kövér. A mosolyuk a rendőr jelvényének villanására rögtön lehervad. Távolabb húzódnak, majd egy rövid szóváltás után el is sietnek, valószínűleg a következő utcába. Eddigre Kiss és Záros már a tagjaikat nyújtóztatják a járdán. A rendőr egy csomag fogpiszkálót is elővesz.

"Kellett nekem diétás sütemény... A franc tudja, miből csinálják, hogy így ragad."

Most jön jól, hogy Lai ilyen praktikus felszereléssel ment el üzletet kötni délelőtt. A hadnagy kedvetlenül néz körbe. Ebben a pillanatban visszataszítónak találja a várost. Ezen a helyen nincs egy apró zug sem, ahova bárki hazamehetne. Különösen saját maga nem. Alkalmi társa felé fordul, aki a fogtisztítással bajlódik.

"És most?"

"Hmm... Először nyilván egészben túl kéne élni az estét."

Halkan beszélnek, hátha Lai hallgatózik a kocsiban. Záros néha vet egy pillantást abba az irányba.

"Nyilván. De hogyan? A jelek szerint központilag blokkolják a triád terveit, minket meg ráadásul odaküldtek provokálni."

"Ja... De ez még a kisebb baj.. Nekem túl kéne élni a következő pár hónapot is. Én nem csak átmenetileg dolgozom itt."

A hadnagy nem érzi találva magát. Mindenkinek megvan a maga baja.

"Akkor hazamegyünk?"

A rendőr kínjában elvigyorodik, majd sóhajt egyet. 

"Francnak kellettél te ide..." Mivel nem érkezik válasz, az úttestre hullott falevelekre pillant és így folytatja: "Na jó. Legyen elég annyi, hogy rám és a családomra nem fognak vadászni a sárgák. Odaviszem ezt majmot. Felőlem hazamehetsz, úgysincs dolgod ezzel."

"Oké, gondoltam, hogy nem ez az első elbeszélgetés velük fű alatt... Kitapogattad már, mi kérnek cserébe? Mármint az épségedért."

"Nem állsz le ezzel inkább?"

"Van nekik egy ajánlatod. Nem lehetsz olyan ostoba, hogy a sajátjaid ellen kémkedj."

Kiss ráharap a fogpiszkálóra, ami ketté is törik. Két ujjal kiveszi a szájából és eldobja mindkét darabját. 

"Nem, a sajátjaim ellen nem. De aki csapdába csal minket és hátba szúr, az számomra senki. Nem az első eset, mondtam már."

Záros összeszorítja az állát és mélyet lélegzik az orrán keresztül. Döntenie kell. Ez az ember lóvá tudta tenni az elmúlt három hétben. A mai kihallgatáson is lépésekkel előtte járt. Gyanús volt ugyan, de a valós szándékai kifürkészhetetlenek. Ráadásul szinte kizárt, hogy a terveit bárki mással megosztotta volna. Pontosan ilyen emberekre van szüksége: céltudatos, gátlástalan, de képes hideg fejjel mérlegelni a döntései előtt. Úgy tűnik, hogy váratlanul egyre inkább tálcán kínálja magát a küldetés sikere...

"És utána? Tegyük fel, hogy kicsinálod a kapitányt. Ahogy láttam, tényleg kevesen gyászolnák... Aztán jön helyette majd egy másik. De te itt maradsz."

A nyomozó megvonja a vállát és egy hangyányit elhúzza a száját. Nem adja a jelét, hogy meglepődött volna.

"Mondj jobbat. Bújjak el...? Vagy tán vonuljak be?"

"Nem egészen. Egy alkut ajánlok én is... De ahhoz ketten kell odamennünk ma este."

Fekete Nap (1. rész)

A kihallgatás lassan kezd igazán unalmassá válni, igaz, az elhangzó kérdések ezidáig sem lelkesítettek fel senkit a jelenlévő társaságból. Egyedül a vallató Kiss nyomozó tűnik indulatosnak, de így majd' fél óra után ez már nála is egyre látványosabban a hivatali szorgalomnak tudható be. Az egykedvűséghez azonban az utolsó percekben csatlakozott a hiábavalóság érzete is, amelyet az edzett szellemnek is nehezére esik elviselnie.

Záros hadnagy a sarokban áll, és egyre kevésbé összpontosít az áttetsző függönyön túli történésekre. Minek? Ez a kis kínai sem szószátyárabb a többinél, és nincs a kezükben olyasmi, amivel kibillenthetnék a hallgatásból, vagy legalább kísértésbe hozhatnák. Marad egy halott és más semmi. Három nap és elfelejtik, épp ahogy legutóbb és azelőtt és azelőtt... A függöny hullámzása sokkal érdekesebbnek tűnik. A szövet elég tisztán átereszti a kihallgatóból érkező fényt, a redők viszont finom árnyékot vetnek a leselkedő rendőrökre. Sok árulkodó grimasz és gesztus maradhatott már rejtve az árnyékcsíkok mögött még úgy is, hogy a szabályzat lélegzet-visszafojtott koncentrációt írt elő a megfigyelők részéről. Aki odabent van, az persze lát mindent, na de ezzel a Kissel mire mennek...

A kis Lai nevű kínaitól sutba dobhatták volna szabályzatot az utolsó betűig. Elsőre semlegesnek tűnő pókerarcáról rövidesen minden jelenlévő tisztán leolvasta a kérlelhetetlen megvetést, ennél tovább azonban nem jutottak. Záros együtt tud érezni ezzel a megvetéssel. Kiss például az imént vetette be az aduásznak szánt nyomot: az  áldozat japán. Olyan megállapítás volt ez, amelyet a hullán talán fekete naptetoválások alapján legfeljebb a sarki vak hírlapárus ne tudott volna kikövetkeztetni. Más részről könnyen lehet, hogy az öreg a halott korbácshegeiből ennél többet is kitalált volna, beszédesebbek voltak mint a Braille-írás. Lai Koe - már ha ez az igazi neve - rá sem hederített a dologra, talán nincs is köze hozzá, csak rossz helyen volt rossz időben. De még ha így is van, akkor is legalább behoztak valakit, aki tényleg gyanús. Most megadják a módját, körültekintően járnak el.

Elérkezik a pillanat, amikor a kihallgatásnak nevezett monológ végképp kifulladni látszik. Zárosban nem sok együttérzés lakozik a Kiss-féle stréberek számára, de egy ekkora kudarcot végignézni még neki is kínos. A nyomozó próbálna méltósága maradékait összecsipegetve visszavonulni, de igazából fogalma sincs, mitévő legyen. Tankönyvbe illő példa ez arról, hogy egyszerű várakozással miként lehet vitathatatlan győzelmet aratni. De a kínos hangulat még tud fokozódni, Lai ugyanis a közös szeánsz alatt először idejét látja, hogy közöljön valamit. Kiss szavába vágva enyhe kelet-ázsiai akcentussal ennyit mond: 

"Vigyetek haza." 

Ez már nemcsak Kiss számára kellemetlen, a megfigyelőben is megdermednek a minimálisra szorított mozdulatok. Jókora arcátlanság így a képükbe vágni a szokásos procedúrát éppen most. A függöny fala mintha semmivé oszlott volna egy pillanat alatt. A beszólás nagy hiba volt, és Záros ezt azonnal látja. Az elbizakodottság sosem vezet jóra. Egy pillanat, egy rossz döntés, és Kiss már el is felejtette a saját megaláztatását. Újra elemében van, csípőre teszi a jobb kezét és kihúzza magát. A pózból nyilvánvaló, mi következik, Záros mellett egy öreg zászlós el is vigyorodik. Nem is kell csalódnia.

"Mi a bejelentett címed?"

A kínai összeszorított ajkai sokatmondóak, a rendőrök hirtelen felderülése szintén. A függöny mögött Makár főtörzs még horkant is egyet, de nem szól rá senki. Záros az ajtóhoz lép, résnyire nyitja azt, és amilyen némán csak tud, kibújik a folyosóra. A kapitány irodája közvetlenül szemben található, de ezalatt a néhány lépés alatt Záros számot vet az elveivel. Világéletében gyűlölte a spicliket, ahogy minden valamire való ember. A rendőrök le fogják ezért köpködni. De ezek itt az ő számára  senkik, nem a rokonai, barátai, nem a bajtársai. Egyértelmű, hogy merre billen a mérleg nyelve. 

A kapitány az asztalánál ül és telefonál. A székben ülve is magas termetű, kopaszodó feje itt-ott mintha már őszülni kezdene. Valószínűleg nő lehet a vonalban, ilyen nyájas hangot legalábbis Záros még nem hallott ebből a torokból. Miután leteszi a kagylót, a fejével int a hadnagynak, hogy kezdheti a mondandóját.

"A lefogott kínait a bejelentett lakcímére utalják."

"És?"

"Nincs neki."

A kapitány kedvetlenül néz körbe. Ha ez a hadnagy már ideért, akkor jöhetne végre Makár is a kávékkal. Szemlátomást kínos neki az eset, de a katonát nem lehet egyszerűen elkergetni vagy félvállról venni.

"A megegyezés egy dolog, de nem fuvarozhatunk mindenkit Palotáig... Nem is tarthatjuk benn, ezt tudják ott is... Nem fogja élvezni, de hazatalál."

"Ez nem sima pincér vagy mosogató. A törzsvendégek szerint hetente tér be a helyre, de még egyszer sem evett egy falatot sem... A szállónál felkoncolják."

"Fegyver?"

"Csak egy rövid fémhuzal... Gitárhúrnak elég kopott."

A nagy ember hátradől a székében és vesz egy mély levegőt. Még a szemét is becsukja sóhajtás közben. Ezután feláll és Záros mellett kisétál az ajtón. Hatalmas termete ellenére fesztelen és ruganyos a mozgása, csaknem ijesztő jelenség. Egyedül hagyja a hadnagyot az irodában, félig nyitott ajtó mellett. Csend telepszik a szobára.

Amaz állva marad a helyén, csaknem mozdulatlanul. Most már nincs értelme kombinálni az este lehetséges kimeneteleit. Csupán várni kell és készen állni, bármi is következzék, mikor a kapitány visszatér. Az iroda berendezése bántóan puritán, itt ugyan hiába keresne olyan szemkápráztató elfoglaltságot, mint a kihallgató függönye... De biztosan akad valami. Végül egy piros katicabogár vonja magára a figyelmét, ahogyan Makár írógépén kapaszkodik egyik billentyűről a másikra. Nem egyszerű a főtörzs helyzete, valamit írnia kell majd az előbbi kihallgatásról a jegyzőkönyvbe. Jobban megnézve az ő asztala - amihez kissé oldalra kell fordulni - érdekesebbnek látszik. A hivatalos dossziék kínos rendben sorakoznak, köztük viszont édes és mentolos cukorkák, ceruzarajzok és egy árva fehér lovaglókesztyű hevernek szétdobálva. Igaz, legalább az utóbbi érthető: ki ne óvná a kezét a pecsétek tintájától? A katica az O betűn minden ok nélkül megállapodik, zörej hallatszik viszont a lépcsőház felől. 

Többen jönnek, ez biztos. Záros kényszeríti magát, hogy nyugodt maradjon. Azzal semmire nem megy, ha elkapkod valamit és leváltják. Még akkor sem, ha jobban érezné magát Ungváron vagy a Bánátban bujkálva is. A zajok elcsendesednek, talán nem is a kapitány az. Ilyentájt nem lenne szokatlan, ha már a következő kihallgatásra vagy szembesítésre készülne valaki idefönt. A nyomozók persze gyűlölik az esti műszakot, de ha nappal kiküldik őket járőrözni vagy beosztják valamilyen nevetséges védőkíséretbe, akkor nincs mit tenni. Más kérdés, hogy a következő reggeleken rendszerint visszaveszik a túlórát. Utóbbi szokás még Zárost is meg tudta lepni az érkezésekor, és kíváncsi volt rá, ismert dolog-e ez már az utcán... A katica közben már az íróasztal ütött-kopott hátlapján mászik lefelé. Aztán megcsúszik és lekoppan a homályosra kopott linóleumra.

Néhány másodperc múlva hárman lépnek a szobába. Először Makár főtörzs, utána Kiss nyomozó, végül Közép-Pest rendőrkapitánya. Hármukkal összesen négy pohárnyi kávé érkezik, ebből egyet-egyet Kiss és a főnöke, kettőt pedig a főtörzs tart a kezében. Záros köszönettel veszi át a kiutalt adagot, bár a kincstári cikória minőségét nem tartja nagyra. Makár mindig ügyel rá, hogy kedves legyen az emberekkel, amennyire a körülmények engedik. A kapitány felmarkol néhány cukorkát a főtörzs asztaláról, majd a saját helyére sétál. Felbont egy édességet és a szájába helyezi. A többit leteszi az asztalra, majd a széknek támaszkodva belekezd.

"Na... Késő van, ne húzzuk tovább az időt. Zoli, kérlek, mondd el ezt a mai kínai ügyet... Az egészet."

Makár Zoltán leteszi a kezéből a kávét, majd Zárosra helyezi a tekintetét. Ez a másik kettő alighanem most tudja csak meg, miről is szól ez a kis találkozó. A főtörzs odapislant Kissre is, aki kifejezéstelen arccal szemléli a szemközti ablakban látható szúnyoghálót. Makár elkezdi ecsetelni az ügyet. Valóban nem hagy ki semmit, a kínainál talált fojtóhuzalt ugyanolyan részletesen fejtegeti, mint az áldozat által a tetthelyen előzőleg rendelt menüt. A leírást a kihallgatással és a gyanúsított sorsával zárja: a Fehér úti hajléktalanszállóra kerül, mivel az azonosítása kilátástalan, és nincs hová kiutasítani. Lai Koe számára ideiglenes papírokat állított ki az adminisztráció, és berendelték a három nap múlva sorra kerülő következő kihallgatásra. A jegyzőkönyv még nem készült el.

"Jól van, köszönöm... Írd meg a jelentést, aztán hazamehetsz. Tudtommal semmi más nem lesz már ma."

Makár leült ugyan, de a papírmunka előtt még nekiesett a kávéjának, ami addig érintetlen maradt. Záros közben belekóstolt az italba, és rá kellett jönnie, hogy a kincstárinál sokkal jobb minőségű. Alighanem a főnök saját készletéből való brazil áru. 

"Maguk ketten figyeljenek! Engem nem érdekel, ki dühös kire, ezt intézzék el maguk között. Ma este van még egy dolguk, vissza kell vinni ezt Lait Újpalotára."

Csend. Az előbbiek fényében egyiküket sem éri meglepetésként az utasítás, a feladatkiadás módja azonban felettébb gyanús. Személyes beszélgetés, csempészkávé. A kapitány még csak le sem ül közben, és ez aligha véletlen. Legtöbbször kínosan ügyel rá, hogy mindenkiben tudatosítsa a rangját és tekintélyét. Most hirtelen elvigyorodik, akkora fogakat villantva elő, akár egy oroszlán.

"Jól sejtik, hogy ez nem a szokásos utazgatás lesz. Az utóbbi hónapokban megszaporodtak nálunk a leszámolások. Jó részükben a csíkszeműek működtek közre. Most itt van ez a Lai, előtte egy Szung, előtte egy Zsang. Becsukni egyiket sem lehet, fegyverek és tanúk sehol."

Lassan kibont még egy cukorkát és a szájába teszi. Úgy tűnik, az udvariasságnak is vannak határai nála.

"Adjanak át egy üzenetet az öreg Liunak. Makár mindjárt odaadja a címet, ahol megtalálják. Nincs messze a temetőtől, majd meglátják... Szerintem már várnak is minket."

"Mi az üzenet?" - szól közbe Kiss türelmetlenül. A nagy ember rá se néz, csak kortyol egyet a kávéjából.

"Tudatniuk kell vele, hogy a következő eset után engem le fognak váltani. Épp ezért holnaptól igazoltatni fogunk Zuglóban." Kettéharapja a mostanra bizonyára felpuhult cukorkát. "Valamit tennem kell, hát ezt fogom tenni. Az emberét átadjuk, a megegyezésünk áll továbbra is."

Kiss szereti kinyilvánítani a megértett utalásokat.

"Akkor gondolom mi is hazajutunk ma este... Mehetünk?"

Záros felhörpinti kávéja maradékát. A nyomozó eddig látszólag tudomást sem vett a jelenlétéről, de ezt a kérdést nyilvánvalóan hozzá intézi.

"Mehetünk."

A kapitány bólint, Makár pedig átad egy papírlapot a címmel, és aláíratja velük a jegyzőkönyv mindkét oldalát. Kiss láttamozza a vezető nyomozó helyén, Záros ellenjegyzi mint megfigyelő. Rövid búcsúköszönések után ketten kilépnek a folyosóra. A poharakat beteszik a konyhába, majd a lépcső felé veszik az irányt. 

Lefelé úton a hadnagy azon tűnődik, hogyan fog viselkedni Kiss. Eddig nem látszott ingerültnek, amiért bemószerolták és felül is bírálták. De ez még változhat. Muszáj lenne beszélniük arról, mennyire nem lesznek biztonságban az éjjel. Különösen amíg ez a hidegvérű Lai Koe a közelükben van. Komoly ügy kell ahhoz, hogy a triád így provokáljon, és nekik sejtelmük sincs, mi van a háttérben... Vagy lehet, hogy ez a nyomozó egy lépéssel előtte jár? Jóval régebben van itt, ismer mindenkit. Ha az egész egy csapda, abban akár benne is lehet. Leérnek a földszintre, de a lépcsőházból kivezető ajtó előtt Kiss hirtelen megáll és a társa felé fordul.

"Kurvára vigyázzunk ám magunkra."

Záros megtorpan, a kételyei új erőre kapnak. Talán Kiss ismeri a kínaiakat is? Szokatlan bölcsesség lenne egy rendőrtől. Vagy csak trükközni próbál?

"Miért?"

"Nem figyelsz? Zoli bátyánk a Fehér utat írta a jelentésbe... Még csak össze sem néztek. Nagy játékos a két öreg, persze nem ez az első alkalom. Ha ottmaradunk, basznak utánunk küldeni bárkit is... Legfeljebb a kocsi hiányát kell majd megmagyarázni."

Akárcsak a víz

Minden helyes döntés olyan mint a víz,
a lejtést követi, a mélységbe visz.
Csupán megtörténik, mintha
természet rendelte volna.

Mert aki tiszteli, s őrzi a földet
az széles hátára nyugodtan léphet
mert kinek szavára adnak
igazán őszintén szólhat.

Mert aki a jövőtől mit sem vár el
az időben teheti, amit kell;
mert aki sosem versenyez,
örök dicsőséget szerez.

(Lao Ce: Az igaz történet könyve, 8. fejezet)

Az egyik kedvenc fejezetemet olvasgatva ismét csak oda lyukadok ki, hogy megkérdezem, miért is fogtam bele a Tao Te King rendszerelméletének boncolgatásába. Miért lenne fontos nekünk, amit valamikor több ezer éve ismeretlen kezek ismeretlen jelekkel bambuszcsíkokra írtak? Az akkori Kínában mit sem tudtak az ősrobbanásról, a termelés optimalizációjáról, a minőségmenedzsmentről vagy éppen a kanyaró elleni védőoltásról. Bármilyen okos is volt Lao Ce, ismereteit ma a az általános iskolában tanítják a gyermekeknek, nem igaz? (Egyébként nem.) Mit tudna nekünk mondani, amit nem tudunk?

Elsősorban valami olyasmit, amire nem is vagyunk kíváncsiak. El tudja mondani, hogy amivel ma kísérletezünk, azt valójában már előttünk tucatszor is kipróbálták mások. Talán kisebb méretben vagy eltorzított arányokkal, talán más célból vagy más név alatt, de mégis: ugyanazokat a köröket járjuk mindannyian. Nem vagyunk különbek az ükapáinknál, nem is vagyunk alávalóbbak náluk, bármennyire is szeretnénk valamelyiket hinni. Aki teljes mélységében megérti ezt az állítást, az tanúsíthatja, mennyire sokkoló. Hiszen gyakorlatilag mindannyian abban a hitben nőttünk fel, hogy a gyermekek többet érdemelnek a szüleiknél, hogy amit holnap kitalál az emberiség, az szükségszerűen értékesebb annál, amit tegnap talált ki. Kegyetlen cinizmusnak hat az állítás, hogy valójában nincs új a Nap alatt.

Ezt a tételt a könyv mindössze egy fogalomra alapozza, a rendszer (tao) fogalmára. Ne tévesszen meg senkit, hogy ezt az egyes fordítások éppen útnak, folyamatnak, elvnek, természetnek vagy épp történetnek nevezik, a lényeg mindenképp ugyanaz: a körülöttünk található dolgok, életünk különböző részei szervesen összefüggenek. Semmit nem tehetünk anélkül, hogy ne lenne valamilyen következménye, talán épp a legváratlanabb helyen. Ezeknek a sokszor láthatatlan összefüggéseknek pedig jól felismerhető mintái vannak, amelyekből az ősrobbanás-elmélet jelentősége és a védőoltások jövője egyaránt kiolvasható.

Vegyünk két szép példát: vessük össze a fogápolási gyakorlatunkat a megújuló erőforrások ipari alkalmazásával! Látszólag a két kérdésnek vajmi köze lehet egymáshoz, pedig ha a lényeget tekintjük, ugyanazt a folyamatot, elvet, történetet látjuk mögöttük, ugyanolyan a természetük. Avagy mondhatnám úgy is, hogy hasonló rendszerrel lehet őket modellezni.

Abban manapság nagyjából mindenki egyetért, hogy a fogaink egészségének megőrzését a tisztításukkal segíthetjük elő leginkább. Ha ezzel nem foglalkozunk, igen hamar fogkő képződik, a lepedék szuvasodásokat okoz, amelyek aztán a fogak elvesztéséhez vezetnek. Tegyük fel, hogy ezt az eredményt szeretnénk elkerülni, ennek megfelelően minden este fogat mosunk. Így már sokkal jobb esélyt adtunk magunknak arra, hogy pár évtized múltán is merjünk szélesen mosolyogni. A helyzet azonban továbbra sem ideális, hiszen fogsorunk egyes pontjait a szokásos kefénkkel lehetetlen elérni, és a betegségek bizony ott is gyökeret verhetnek. Mi a megoldás? Például a fogselyem. Egy héten egyszer-kétszer átvesszük vele a kritikus helyeket, ezzel pedig ismét nyugodtan alhatunk. Csakhogy még ezután is előfordulhatnak bajok a fogsorunkkal, nincs semmilyen garancia az ellenkezőjére. Megtehetjük, hogy minden étkezés után felvesszük a fogkefét és azt is, hogy egy héten elhasználunk 3 méter fogselymet. Minél több fáradságot fordítunk azonban erre, annál kevésbé kapjuk vissza annak a gyümölcseit. Vannak ugyanis olyan esetek, hogy a fog még ilyenkor is kilyukad vagy megbetegszik. Stressz vagy öröklött hajlom is okozhat szájbetegségeket, és történhetnek egyéb balesetek is hőn szeretett fogainkkal. Egyszerűen bizonyos mértéken túl nem érdemes miattuk aggódni. Sőt, a folyamatos tisztogatás akár maga is okozhat irritációt, vagy szélsőséges esetben akár ínygyulladást is. Bármennyire szomorú is, ez a helyzet.

Mi a helyzet a megújulókon erőforrásokon alapuló iparral? Azt halljuk, hogy néhány ország - a németek példáját követve - különös hangsúlyt fektet a megújulók arányának megnövelésére. Sőt, ami azt illeti, Európában erre nézve kötelezettségeket is kellett vállalnia mindenkinek. Miért jó ez? Mert környezetbarát módon látja el a fogyasztókat, hangzik a válasz. Ezt akár el is fogadhatjuk, hiszen a szélerőművek és napelemek megjelése valóban csökkentette a káros gázok, a korom, és más szennyezések kibocsátását a villamos energia termelésében. Úgy tűnik tehát, hogy a németeknek igazuk van. Csakhogy ha folytatódik ez a folyamat, eddig ismeretlen problémák jelennek meg, amelyekről senki nem szeret beszélni. Például mi történik, ha nem fúj a szél, vagy nem süt a nap? Amíg a megújulók részaránya kicsi, addig az időjárás hatása hellyel-közzel kiküszöbölhető, de további ilyen irányú fejlesztések esetén bizony párhuzamosan tartalék erőművekre lenne szükség, méghozzá általában gázturbinákra, amelyeket kedve szerint indíthat és leállíthat az ember az energia keresletétől függően. Hiszen a fogyasztás nem állhat le akkor sem, ha ködös, szélcsendes idő üli meg az országot. Ennek köszönhetően minél többet áldozunk szél- és naperőművekre, annál kevesebb értelme van újabbakat építeni. Sőt, Németországban ma igen sok cég válik le a hálózatról, mert a megújuló energia sokkal drágább is a fosszilis tüzelőanyagok elégetésénél. Ők inkább saját ellátásban gondolkodnak, bizonyos mértéken felül tehát maga a hálózat sínyli meg az erőforrások ilyen irányú megválasztását.

Azt mondtam ezzel, hogy nincs értelme fogat mosni? Dehogy! Csupán nem várhatjuk el tőle, hogy az örök egészségünket és fiatalságunkat biztosítsa. Ugyanígy a megújuló erőforrások sem ördögtől valóak. Egyszerűen a mai hálózat nem ezeknek a kiaknázására épült, épp ezért nem is alkalmasak önállóan működtetni azt. Kis léptékben, megváltoztatott, visszafogott fogyasztói igények mellett ugyanakkor a szél- és napenergia igazi áldás is lehet.

A rendszerjelenségek felismerése után már talán inkább elgondolkodhat az ember, hogy tényleg van-e köze egymáshoz az erőműveknek és a fogselyemnek. Sőt. Írhatnék példát a kertészkedésből, a törvényalkotásból, a hadászatból vagy az élet szinte bármelyik területéről. Van amikor nem a különbségek lényegesek, hanem a hasonlóságok, ezeket pedig akkor vehetjük észre, ha a részleteken felülemelkedünk. A Tao Te King, az igaz történet könyve pontosan ezt kísérli meg. Mintha egy idegen nyelv tanulása során a bemagolt szavakhoz valaki hozzátenné a nyelvtant... Ez a könyv rendhagyó módon nem arról szól, hogy milyen lehetséges események vesznek körül minket a világban, hanem arról, hogy mi az, ami valójában meg is történik. A mai idők válságában pedig - amikor a propagandától és önbecsapó fantasztikus szólamoktól saját hangunkat sem halljuk - talán ez az egyik legfontosabb hiánycikk. Aki pedig a lexikális ismereteket és technológiai leírásokat várja el minden komoly hangvételű irománytól, nos, épp számára lenne a legégetőbb, hogy esélyt adjon valami másnak...

A következő bejegyzésben a való világ rendszereinek egyik legfontosabb tulajdonságáról fogok szót ejteni, amelyet kézzelfogható egyszerűsége ellenére katasztrofális módon, folyamatosan igyekszünk figyelmen kívül hagyni: arról fogok írni, hogy mindig minden a saját korlátai közé van szorítva, és hogy ennek a ténynek milyen hatása van a különböző rendszerek működésére.

Lépjünk hátra

A természet valójában örök,
nem kezd, és ugyanígy 
nem végez be semmit.

Aki bölcs, hátrébb lép döntés előtt
ezért jár előrébb
fejében a játék.

A dolgokat ő mind távol tartja
így hát semmi sincsen,
amit elveszítsen.

Az elkerülhetetlen nem bántja,
csakis ezért lehet
mindig elégedett.

(Lao Ce: Az igaz történet könyve, 7. fejezet)

A hétköznapi bajaink között talán kellemetlen ezzel szembesülni, de a modern ipari civilizáció válsága a lehető legmélyebben gyökerezik: abban a pontban, ahol az élet értelmét keresgéli az ember. Ez nyilván egy ősi téma, oldalakat, sőt, egész könyveket lehet írni róla, és igazságügyi bizonyítékkal senki nem szolgálhat a kérdésre adott válaszok helyességéről. Elég elvontnak is tűnik a dolog, így aztán könnyebb félresöpörni, ha szóba kerül. Ennek ellenére pontosan a maihoz hasonló időkben gyakorlati haszonnal is jár az ilyesfajta elmélkedés. Legutóbb is erre próbáltam felhívni a figyelmet. Nevezhetjük ezt a fajta gondolati tornát akár meditációnak, akár imádságnak, a lényeg ugyanaz marad: a törekvés hogy a szokásos ügyeinket félretéve a lehető legtisztább fejjel lássuk a világot és saját magunkat.

Miért lenne ez különös jelentőségű manapság? Szerintem legfőképpen azért, mert aki csak a felszínen próbál lavírozni, aki csak úszik az árral, arra a hanyatlás korszakában igen fájdalmas, letaglózó meglepetések várnak. Itt egy látszólagos furcsa ellentmondás tűnhet fel azoknak, akik olvastak néhány korábbi bejegyzést ezen a blogon, hiszen rengetegszer emlegettem az alkalmazkodás fontosságát. Többször is körüljártam, miért tartom károsnak, ha valaki merev elvekhez ragaszkodik, mert azok végül mindig összeütközésbe kerülnek a tapasztalati világgal. Azt azonban sehol nem írtam, hogy alkalmazkodni a többség véleményéhez és életmódjához, azaz az imént említett "árhoz" kellene... Az ugyanis sajnos bőven tartalmazhat és tartalmaz is tévedéseket a valóság megítélését tekintve. Ma erre szeretnék egy példát mutatni.

Ha jobban megnézzük, akkor a történelem igazi csapásainak legtöbbje egyáltalán nem baleset, és az időzítésük sem véletlen. A mohácsi katasztrófát például a középkori magyar állam gyengélkedése évtizedekkel korábban előrevetítette, de a vezető társadalmi réteg mereven visszautasított minden változtatást. Erről talán Dózsa György tudott volna többet mondani, de a kivégzésének bestiális kegyetlensége az izzó vaskoronával is épp elég beszédes... Másik példaként ugyanígy elmondható, hogy Trianon sem egy egyszeri, múló ötlet eredménye, hanem a nagyhatalmi érdekek szerves következménye, amelyekkel akár előzetesen is lehetett számolni. A "boldog békeidők" fizetsége volt ez, méghozzá kamatostul.

Erősen kétlem, hogy ma bárki is hasonló helyzetbe szeretne kerülni, mint a Magyar Királyság került Mohács vagy az első világháború idején, pedig bizonyos szempontból nem állunk távol tőle. Jelenleg az országunk és azon belül mi magunk is egy önmagát becsapó kultúrkör, a Nyugat részei vagyunk. Kegyetlenül hangzik mindez azok után, hogy évtizedekig a Nyugat volt a magyar vágyak legfőbb tárgya, azonban mindez a tényeken egyáltalán nem változtat. Szükség van rá, hogy a mostanra már bejáratott nyugati szemlélet mellett más érveket is el tudjunk fogadni, szükség van rá, hogy mérlegelni tudjuk, hová is tartozunk mi konkrétan, és hogy melyek a valódi érdekeink.

Az utolsó két és fél évtized meghatározó hangulatát - amely nyugatról szépen ránk tódult - egy bizonyos Francis Fukuyama, japán származású amerikai politológus-közgazdász ragadta meg talán legjobban. Fukuyama 1989-ben írt egy híres esszét, amelynek frappáns módon "A történelem vége?" címet adta. A cikk szó szerint véve csupán politikai diadalt hirdetett, azt szögezte le, hogy a nyugati liberális demokrácia és a szabadpiaci kapitalizmus mostantól elkerülhetetlen, uralkodó kormányzási mód lesz, ami egyedülálló eredmény az emberi történelemben. A Szovjetunió bukásával - szólt az érvelés - minden valódi politikai konfliktus megszűnt, és rövidesen csupán a profit kergetése, a gazdasági döntések szürke robotja marad az emberiségre. Gondoljunk bele, hányan gondolkodunk ugyanígy? Én azt hiszem, hogy nagyon sokan.

Valójában Fukuyama politikai mondanivalójánál talán még meghökkentőbb az önhittség, hogy apáink és anyáink minden hibájától, babonájától és tévedésétől megszabadultunk. Ez az önhittség mindig a megsemmisítő kudarcot hívja ki maga ellen, ugyanis eleve megakadályozza, hogy képesek legyünk érdemben reagálni a minket körülvevő veszélyekre. Azt hisszük, hogy ami megtörtént Rómával, az aztékokkal vagy a sumérokkal, az velünk nem eshet meg. Azt hisszük, hogy a Nyugat birodalma immunis mindarra, ami a Szovjetuniót tönkretette. Nem érezzük a korlátainkat, és éppen ezért felelőtlenül át is hágjuk azokat újra meg újra.

Az egypólusú világ, ami a Szovjetunió felbomlása után keletkezett, sokáig magától értetődő, mindennapos közhelynek számított. Ideje azonban észrevenni, hogy ez az idő már a múlté. Először megjelent a "nemzetközi terrorizmus" fogalma, amely megfelelő ürügyet és megfelelő bűnbakot szolgáltatott több pusztító háborúra és például az USA elektronikus hírszerzésének szinte nevetséges méretű felduzzasztására. (A tömegmegfigyelés olyan szintre jutott, hogy az NSA gyakorlatilag bármelyik internetre kapcsolt számítógép webkameráját és mikrofonját irányítani tudja. Szinte orwelli látomás... És mindez a biztonság védelmének jegyében.) Az elmúlt hónapokban aztán olyan egyértelmű jelek rajzolódtak ki, amelyek kétségtelenné teszik, hogy az USA vezette hatalmi tömbnek komoly kihívói akadnak. Ukrajna és Szíria kapcsán az orosz diplomácia és haderő manőverei gyakorlatilag otthagyták a Nyugatot a porban, ezzel egy időben pedig a kínaiak szüntelenül dolgoznak az amerikai gazdasági erőfölény megdöntésén. Amikor arról olvasunk, hogy Irán és Kína, vagy éppen Oroszország és Kína kereskedelmében ezután nem használnak dollárt, az egy apró, távoli hírnek tűnhet. Mégis ezek a hírek azok, amelyek kétségtelen jelet adnak a világ megváltozásáról.

Az ehhez hasonló pénzügyi háborúk legtöbbször kereskedelmi háborúkhoz - leánykori nevükön szankciókhoz - vezetnek. Amikor pedig a határokon keresztül megáll az áruk áramlása, akkor nagyon gyakran megindulnak helyettük a hadseregek. Az USA hanyatlása aligha nélkülözi majd a szokásos véres epizódokat, ez a történet majdnem minden birodalom bukásának sajátja, sokakat mégis teljes sokként fog érni az első eldurranó lövés. Az igazi első pengeváltásokra ugyanis - amelyek már bőven zajlanak - konokul megpróbálunk nem odafigyelni...

Szóba hoztam a Szovjetunió által irányított keleti blokk összeomlását, nem véletlenül. Ezt is számos jel mutatta előre. Néhány ezen jelek közül egészen speciális, van azonban olyan is, amelyre talán érdemes visszaemlékezni. Mondjuk arra, hogy a szovjetek hiábavaló és megnyerhetetlen konfliktusba bocsátkoztak Afganisztánban. Vagy arra, hogy fedezniük kellett egy atomerőmű katasztrófájának költségeit, pénzben, emberi életben és a környezeti károk formájában is. Vagy arra, hogy a lakosság totálisan kiábrándult az egész rendszerből, és ujját sem mozdította volna érte. Ehhez hasonló jeleket bizony ma is könnyedén találunk, csupán a szemünket kell kinyitni hozzá.

Hangsúlyozni szeretném, hogy mindez csupán egy példa volt arra, milyen jellegű megfigyeléseket tehet, aki kissé távolabbról tudja nézni a mindennapos híreket. A leírtak egyike sem jelenti a világ végét, de alighanem jelentősen befolyásolná mindannyiunk életét még akkor is, ha Magyarország remélhetőleg nem kerül ismét a pusztítás epicentrumába, ahogy a huszadik században. Az USA válsága és bukása csupán egy fejezet az ipari civilizáció hanyatlásában, de egy olyan fejezet, amelyhez szerintem már nem kell sokat lapozni. De még ha több dologban tévedek is, azt a benyomást már nem lehet belőlem kiirtani, hogy a történelemnek bizony nincs vége.

Talán csak percek kérdése

Az üresség lelke nem múlik soha

olyan, akár egy gondoskodó anya

elénk tárja ég és föld rejtelmeit

és csak többé válik, ha többet segít.

(Lao Ce: Az igaz történet könyve, 6. fejezet)

A modern ember hiúságának egyik sarokköve az, hogy jóval többet tudunk a világról, mint korábban bárki. Ez az egyik első érv, ha valaki a mai társadalom működését kritizálja: "különbek vagyunk, mint bárki más, ezért senki nem oktathat ki bennünket". Ha valami véletlenül nem stimmel - például az óceán felszínét országnyi területeken szemét lepi el -, az csupán átmeneti anomália lehet, és mi vagyunk a legalkalmasabbak arra, hogy megoldjuk a problémát. Még csak vitába sem kell keveredni senkivel, hogy ezekkel a gondolatokkal összefussunk, mert a mindennapjainkat is ezek formálják. Kinevetjük, ha valaki össze meri hasonlítani a postai levelezést a "szociális médiával", meghökkenünk, ha valaki inkább feladja az utazásait, mint hogy autót kelljen vezetnie. A képviseleti demokrácia definíció szerint a legjobb kormányzati rendszer, és a legerősebb hadsereg természetesen a leggyorsabb vadászgépekhez és legnagyobb tankokhoz tartozik.

Az ilyen előítéleteknek természetesen megvan a maguk alapja. A postai levelezés sokkal lassabb és drágább a facebook-nál, ha egyébként is van számítógépünk és internetkapcsolatunk, autóval hosszú és emlékezetes kirándulásokat tehetünk, amíg rendelkezésre áll a megfelelően olcsó üzemanyag. A képviseleti demokrácia nyugodt és biztonságos kormányzást jelent, amíg a gazdasági döntések a pénz osztogatásáról szólnak, a légifölény és a mozgékony páncélos egységek pedig rengeteg háborút döntöttek el a huszadik században. Ugyanakkor könnyen csapdába eshetünk, ha képtelenek vagyunk felülvizsgálni az ehhez hasonló meggyőződéseinket. Gondoljunk egy világra, ahol el vagyunk vágva az internettől, ahol a benzin ára magasra szökik, ahol az állam képtelen elég adót beszedni a hitelek fizetéséhez. Gondoljunk egy világra, ahol rögtönzött bombákkal és kézifegyverekkel le lehet győzni, ki lehet űzni a legmodernebb fegyverekkel rendelkező megszálló hadseregeket. Az utóbbi, elképzelt világ nem a semmiből lépett elő, ma már legalább annyira a mindennapjaink része, mint az előbbi. 

Felsoroltam ugyan négy kérdést a szinte végtelen halmazból, ami a környezetünk folyamatos változását jellemzi, mégsem hiszem, hogy igazán meggyőző lettem volna. Hiszen akarattal bármibe bele lehet kötni. Mondhatná például egy vitapartnerem, hogy valójában nem is a pastu törzsi gerillák - szabad fordításban: tálibok - űzik ki a NATO-t Afganisztánból, hanem Obama politikájának a része ez az önkéntes kivonulás. Ezek azonban csak szavak. Az önkéntes kivonulás oka, hogy a megszállás nem fizetődik ki, sőt, igazi kelepcévé vált az amerikaiaknak. Más szóval vereséget szenvedtek. Ugyanígy megemlítheti valaki, hogy egészen abszurd feltételezés arról beszélni, hogy elérhetetlenné váljon az internet. Pedig elég annyit elképzelni, hogy elveszítjük az állásunkat. Miről mondanánk le? Az ételről, a ruhákról, a fűtésről, vagy a "szociális médiáról"?

Időnként mindenki rákényszerül, hogy újragondolja a környezetéről alkotott értékelését. Aki ma hajlandó ilyesmire, annak aligha mondtam újdonságot az iménti példákkal. Aki nem hajlandó, annak könyvet is írhatnék, csak legyintene rá. Néhány hete a török kormány belpolitikai okok miatt napokra betiltatta a twittert és a youtube-ot az országuk területén. Nekem ez azt súgja, hogy a virtuális közegben folytatott életem biztonsága korántsem annyira garantált, mint eddig gondoltam. Másoknak annyit jelent, hogy a török kormány ostoba, vagy hogy más honlapokat kell használni. Nem mondom, hogy ezek a benyomások tévesek, csak azt, hogy érdemes az ilyen furcsa eseményeket több oldalról is megvizsgálni.

A hétköznapok zajában szinte semmit sem könnyű észrevenni. Korábbi történelmi feljegyzések bizonyítják, életeket lehet leélni anélkül, hogy saját civilizációnk szétbomlását felfognánk. Az ilyen időkre jellemző kegyetlen események láncolatában legtöbben egyre inkább a saját dolgukkal vannak elfoglalva, épp ezért képtelenné válnak megítélni a szélesebb folyamatokat. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem is érdemes odafigyelni. Aki előbb alkalmazkodik az új viszonyokhoz, az számos csalódást elkerülhet, és bizony ehhez sokunknak tudatos törekvés is szükséges. Kevesen mondhatják el magukról, hogy ösztönösen érzik a jövő kihívásait, és még ennél is sokkal ritkább, hogy valaki ösztönösen el is fogadja azokat. 

Az említett tudatos törekvés azonban igen kacifántos dolog tud lenni... Hiszen ez az egész ellentmondani látszik például annak is, amiről az elmúlt jó néhány hétben ezen a blogon is szó volt! Mostanában pontosan arról elmélkedtem itt, hogy a bősz akarásnak mindig nyögés a vége, arról hogy aki igazán komoly dolgokat akar véghezvinni, az sohasem tűzhet ki célokat maga elé. Ezt sulykolja belénk az ősi keleti bölcsesség is: nem a tettek teszik naggyá az embert, hanem pontosan az embertől válnak naggyá a tettek. Mindez elsőre a semmi végtelen ragozásának tűnhetett, pedig valójában csupán arról van szó, hogy a körülöttünk élő világ összefüggő rendszerek kavalkádjából épül fel, és minden beavatkozás reakciókat vált ki. Ha kívülről diktálni akarunk egy egységes, szilárd rendszernek, akkor előbb-utóbb szinte biztosan össze fog bennünket morzsolni. Ha megmondjuk a folyóknak, hogy merre folyjanak, akkor időről időre pusztító áradásokkal válaszolnak majd, ha erőszakkal szétromboljuk a méhek kaptárát, tetőtől talpig kínzó csípésekre számíthatunk. Aki eredményt akar elérni, annak inkább természetesen bele kell simulnia az adott rendszerbe, a részévé kell válnia, mert így lehet a előnyöket biztonságosan és hatékonyan kiaknázni. 

Az utóbbi évszázadokban mindent megtettünk, hogy elfelejthessük, de a folyók áradására egész országok gazdasága is épülhet... Egyiptomban egy több ezer évig működő fenntartható mezőgazdaság és egy páratlan kultúra épült a Nílus mai szemmel elfogadhatatlan vízjárására. De hasonló a helyzet a méhekkel is: a megfelelő trükkökkel - például füstölővel és védőruházattal - kinyerhetővé válik a kaptárakban megtermelt méz anélkül, hogy akár az állatok, akár mi magunk bármilyen számottevő kárt szenvednénk. A görcsös akarat legtöbbször éppen ellenünk dolgozik.

Hogyan egyeztethető össze mindez a korábban említett tudatos törekvésünkkel, a hanyatlás következő szakaszaira való felkészüléssel? Nem tehetjük meg, hogy kivonulunk az ipari társadalomból, mert ismerőseink és szeretteink bolondnak néznének. Nem szórhatunk ki jancsiszögeket az autópályán, hogy lassítsuk a fosszilis erőforrásaink kimerülését. Nem indíthatunk olyan politikai mozgalmat, amely a hanyatlásról beszél, mert a politikai rendszerünk gyakorlatilag csak a rövid távon gondolkodó, korrupt és szinte mondanivalótól mentes egyéneknek és pártoknak biztosítja a sikert. Ami megtervezhető és kivitelezhető, az az ipari civilizáción nem segíthet, mert pontosan a rideg tervezés és merev kivitelezés juttatta el azt a mai állapotába.

A tudatos törekvésünk tárgya ezzel épp ellentétes. A teljes rugalmasság - vagy ha tetszik hajlékonyság - állapotát szeretnénk elérni. Azt akarjuk, hogy ne legyen szükség akaratra. Abban az egy szent pillanatban, amikor függetlenné tudunk válni kicsinyes, önös szándékainktól, megláthatjuk a máskor rejtve maradó összefüggéseket is. Akkor átértékelhetjük nemcsak a közlekedést és a politikát, hanem a gyermekek nevelésétől a tudomány szerepéig mindent a világon. Ha csak öt percre is egy héten, de ez a feloldódás egyre inkább nélkülözhetetlen. 

Sokan vannak közöttünk, akik nem szeretnek a mai korban élni, mert egy-egy korábbi korszak sokkal izgalmasabbnak, érdekesebbnek, élettel telibbnek tűnik fel előttük. Kisgyerekként én legalábbis biztosan így éreztem, azt hittem, hogy a történelemkönyvek be vannak fejezve. Azt hittem, hogy bármi is történik a jövőben, az csak a jelenhez hasonló lehet, valamivel nagyobb méretben... E benyomás azért igazán faramuci, mert pontosan abból fakad, hogy a jelenlegi izgalmakra és érdekességekre vaknak tettetjük magunkat. A tettetett vakság pedig az alkalmazkodás legfőbb akadálya, mert az ember olyan magas szinten tudja eljátszani, hogy valóban gátolja, szabotálja az érzékelésünk folyamatát...

Néhány hete egy kedves olvasóm a megjegyzések közt a Bibliához hasonlította e blogot, persze nem jelentőségében, hanem - az ő jelzőjével élve - meddőségében. Nem sértődtem meg a minősítésen, sőt... Azt hiszem, sokaknak feltűnhetett, hogy a mostani írásban a meditáció, vagy ha tetszik az imádság élményéről és szükségességéről írtam, tehát ismét párhuzamba jutottam a Bibliával. Illetve nem csupán a Bibliával, hanem számos vallás számos más szent könyvével és hagyományával is. Nem azért csinálom ezt újra meg újra, mert pap, próféta vagy szent szeretnék lenni, Azért csinálom, mert ezek a vallások okkal alakultak ki, és okkal tartalmazzák az elme időről időre történő megnyugtatását és kitisztítását. A vallások és hagyományok azokra a kérdésekre nyújtanak választ, amelyet a hétköznapok viszontagságai miatt nem tudunk átlátni. Nem véletlen, hogy a hit ereje akkor emelkedik magasra, mikor igazán nagy problémákkal küzdünk, és akkor bukik alá, mikor jólét uralkodik. Száz szónak is egy a vége, jómagam azt gondolom, hogy a Biblia, a Korán, a Tao Te King, de talán még ez a néhány bekezdés sem hiábavaló.

Az érme oldalai

Maga a világunk közönyös,
nincs dolog, mi kibillenti;
ugyanígy él hát a bölcs,
s nem hergeli fel senki.

A végletek közötti tér
mint a kovács fújtatója,
tartalma felsorolva gyér
mégsem merül ki haszna.

Minél inkább kiaknázzák,
annál szebb lángot szít,
a beszéd szüli a homályt,
a csönd megerősít.

(Lao Ce: Az igaz történet könyve, 5. fejezet)

A természet nyila első néhány bejegyzése után az egyik akkori olvasóm személyesen a következő megjegyzést tette: "Ez mind szép és jó, amit írsz, de szerintem rövidesen unalmassá fog válni." Bár nem feltétlenül volt hízelgő ez a megfigyelés, lényegében azért mégsem tudnék vele vitatkozni, megragadja ugyanis a blog alapját nyújtó elképzelést: azt, hogy ha ezer irányból nézve is, de mindig ugyanarról a témáról próbálok szólni. Az illető ennek megfelelően tudtommal már régen nem követi a bejegyzéseket, számomra viszont mégsem vált unalmassá a dolog. Sőt. Valójában éppen akkor voltam a legelégedetlenebb a megjelenő posztokkal, mikor konkrét, önálló témákat céloztam meg, például a közgazdaságtan egyes elméleteit érintve.

Első közelítésben az írások attól tűnnének érdekesebbnek, ha mindig másról szólnának, hiszen így a legkönnyebb új információt átadni. Ezen a héten a nemzetközi politikáról, két hét múlva a vasúti közlekedésről, aztán pedig az ókori görög orvosi gyakorlatról. Csakhogy ez a kép szerintem csalóka.

Aki egy különleges témáról szeretne ismereteket szerezni, annak manapság szinte korlátlan lehetőségei vannak. Leírások, kezelési útmutatók, menetrendek és receptek felfoghatatlan kavalkádja vesz minket körül. Manapság - az internetnek köszönhetően - legtöbbször még az ágyból sem kell felkelnünk, hogy a kérdéseinkre választ nyerjünk. Mindez lexikális tudást kínál, amely közvetlenül felhasználható. Ugyanakkor akárhogy is nézem, egy lexikon, egy enciklopédia olvasgatása csak ideiglenesen lehet izgalmas. A felhalmozott információk a megfelelő összefüggések nélkül egyre szárazabbnak tűnnek, sőt, az ily módon megszerzett tudást igen könnyű elfelejteni is. Természetesen ostobaság lenne azt állítani, hogy lexikális tudásra nincs szükség. A kizárólag erre való törekvés viszont semmiképp nem elégséges sem a szórakoztató tanuláshoz, sem a saját életünkben előkerülő problémák megoldásához. Ami azt illeti, az ipari civilizáció sem a hiányzó ismeretek miatt hanyatlik, sokkal inkább azok suta, torz, mohó felhasználása miatt.

Ez a blog ennek megfelelően a tényszerű újdonságok helyett az összefüggések megtalálását akarja ösztönözni. Ez a kaland összeköti a nemzetközi politikát, a vasúti közlekedést, az ókori görög orvoslást, sőt, még a világóceán áramlatait is. Bármilyen elemekből épül fel ugyanis egy rendszer, a mozgató elvek, a kölcsönhatások legtöbbször nagyon hasonlóak. Így aztán az ember ott találja magát, hogy nem üldöz semmilyen célt, mégis mindenben talál valamilyen újdonságot, hogy tulajdonképpen nem beszél semmiről, mégis kimeríthetetlen témákat boncolgat. Bízom benne, hogy ennek a hangulatnak egy része átszűrődik az olvasókhoz is.

A mai világunk szempontjából ezek a gondolatok alapvető jelentőségűek, mert az egész ipari rendszer a szélesebb összefüggések elhallgatására épül. A szemlehunyás nem csak a klímaváltozást vagy a fosszilis tüzelőanyagok kimerülését érinti. Bármit is teszünk, azzal reakciókat váltunk ki a környezetünkből. Ha például egy vállalkozó hirtelen nagy vagyonra tesz szert, és ezzel nyilvánosan büszkélkedik, rövidesen irigyekkel és rosszakarókkal lesz körülvéve. Azért történik mindez, mert a társadalom aljas és tehetségtelen? Vagy azért mert vagyont szerezni csak becstelen úton lehet? Végeláthatatlan vitába torkollna, ha ezekre a kérdésekre akarnánk választ találni. Egész mást diktál a rendszerben való gondolkodás: azt hogy a gazdagoknak - ha nem akarnak ellenszenvessé válni - nem lenne szabad "felvágni" a vagyonukkal. Ez ugyanis provokál másokat. Minden tettnek ára van, és minden döntésnek következménye.

Ha egy cipő kiválasztásánál csak az erényeit vesszük figyelembe - például erős az anyaga és szép a fazonja -, akkor nagyon megbánhatjuk a vásárlást. A legdivatosabb cipő is képes fájdalmasan feltörni a lábat, ha rossz méretet választunk, például erre is tekintettel kell lennünk. Ehhez hasonlóan képesek vagyunk mérlegelni a többi döntésünket is, ha a csábító előnyök mellé tudatosan megkeressük a kényelmetlen, visszataszító hátrányokat is. A körülöttünk lévő világ rendszerében minden folyamatnak megvan a helye, mindegyik a megfelelő pontokon illeszkedik ezer másik társához. Aki kastélyt építtet magának egy szegény faluban, az alkalmat és egyben indokot kínál a betörésekre. Aki kutyákat és biztonsági szolgálatot szerződtet, arra hamarosan maffiafőnökként tekintenek majd a szomszédai. A dolgok egymásba ágyazottsága pontosan annyit jelent, hogy nincs atombiztos választás, hogy minden érmének több oldala van.

Éppen ezért minden világmegváltó ötlet, minden tökéletesnek tűnő feladatmegoldás, minden hibátlan pillanat mögött meg kell húzódnia a gyanúnak: valahol ott van egy rejtett hiányosság, valahol valami nem stimmel. Amikor két vitázó partner teljesen és minden pontban tagadják egymás állításait, akkor különösen figyelni kell, mert az a vita soha nem vezet majd sehová. A végletek logikailag lefedhetik az egész univerzumot is, mégsem hordoznak magukban semmilyen gyakorlati értelmet. Gondoljunk például saját magunkra! Jó vagy rossz embert látunk a tükörben? Kínos emlékek felhánytorgatásához, és bűntudat gerjesztéséhez vezet, ha őszintén vizsgáljuk meg a kérdést, hiszen mindnyájan tettünk már olyat, amire nem lehetünk büszkék. Egyértelmű, végleges határozatot hozni viszont aligha lehet bárkiről. Az ember nem jó vagy rossz, ez a két fogalom egyszerűen nem ragadja meg a valóságot. Logikai érvelés szerint tökéletesek is lehetnek, igazi értelmük ennek ellenére nincs.

A következő felmerülő kérdés az, hogy ha semmi sem tökéletes, sem a fogalmaink, sem a választási lehetőségeink, akkor mi alapján kell döntenünk a holnapi ebédről, a gyermekünk nevéről, vagy az országgyűlési választásokról. A válasz egyszerű, mégis néha kínzó dilemmákhoz vezet: a fennálló helyzetnek, a körülményeknek megfelelően kell döntenünk. Nem spórolhatjuk meg a mérlegelést, nem menekülhetünk meg a gondolkodástól. Ami húsz éve ígéretes vállalkozás lett volna, az ma talán semmire nem jut, és egy állatfaj, ami a dinoszauruszok idején csupán könnyű préda lett volna, ma talán meghódítja a világot. Másrészt viszont a korábbi hasonló szituációk tanulsággal szolgálhatnak, akinek bedőlt az előző hitele, azt talán nehezebb az új konstrukciók előnyeiről meggyőzni...

A csalódásból így lesz kellemes meglepetés, mikor rájövünk, hogy ez a módszer működik: a világ ugyanis nem az emberi elképzelésekhez, az ideológiai ellentétekhez és erkölcsi, logikai, jogi kirakós játékokhoz igazodik, hanem a saját kegyetlen összefüggéseit követi. Egy helyes párhuzam, egy közmondás vagy mese sikerre vihet ott, ahol lexikonok egész könyvtárával sem jutnánk semmire. Aki nem akar életével kudarcot vallani, az nem harcol a "szélmalmokkal", mint don Quijote, hanem felhasználja őket. Az ilyen ember a mezőgazdasági termelést a klímaváltozáshoz igazítja, az energiafelhasználását a megdráguló erőforrásokhoz, a társaságban elejtett szavait pedig a társaság összetételéhez és hangulatához. Az igazodás egy gyönyörű magyar szó, hiszen amikor alkalmazkodunk a világhoz, akkor válunk igazzá, valódivá. Minden más csupán hamis, ideiglenes és múlandó illúzió lehet, amelyekből már éppen eléggé el vagyunk látva.