Talán csak percek kérdése

Az üresség lelke nem múlik soha

olyan, akár egy gondoskodó anya

elénk tárja ég és föld rejtelmeit

és csak többé válik, ha többet segít.

(Lao Ce: Az igaz történet könyve, 6. fejezet)

A modern ember hiúságának egyik sarokköve az, hogy jóval többet tudunk a világról, mint korábban bárki. Ez az egyik első érv, ha valaki a mai társadalom működését kritizálja: "különbek vagyunk, mint bárki más, ezért senki nem oktathat ki bennünket". Ha valami véletlenül nem stimmel - például az óceán felszínét országnyi területeken szemét lepi el -, az csupán átmeneti anomália lehet, és mi vagyunk a legalkalmasabbak arra, hogy megoldjuk a problémát. Még csak vitába sem kell keveredni senkivel, hogy ezekkel a gondolatokkal összefussunk, mert a mindennapjainkat is ezek formálják. Kinevetjük, ha valaki össze meri hasonlítani a postai levelezést a "szociális médiával", meghökkenünk, ha valaki inkább feladja az utazásait, mint hogy autót kelljen vezetnie. A képviseleti demokrácia definíció szerint a legjobb kormányzati rendszer, és a legerősebb hadsereg természetesen a leggyorsabb vadászgépekhez és legnagyobb tankokhoz tartozik.

Az ilyen előítéleteknek természetesen megvan a maguk alapja. A postai levelezés sokkal lassabb és drágább a facebook-nál, ha egyébként is van számítógépünk és internetkapcsolatunk, autóval hosszú és emlékezetes kirándulásokat tehetünk, amíg rendelkezésre áll a megfelelően olcsó üzemanyag. A képviseleti demokrácia nyugodt és biztonságos kormányzást jelent, amíg a gazdasági döntések a pénz osztogatásáról szólnak, a légifölény és a mozgékony páncélos egységek pedig rengeteg háborút döntöttek el a huszadik században. Ugyanakkor könnyen csapdába eshetünk, ha képtelenek vagyunk felülvizsgálni az ehhez hasonló meggyőződéseinket. Gondoljunk egy világra, ahol el vagyunk vágva az internettől, ahol a benzin ára magasra szökik, ahol az állam képtelen elég adót beszedni a hitelek fizetéséhez. Gondoljunk egy világra, ahol rögtönzött bombákkal és kézifegyverekkel le lehet győzni, ki lehet űzni a legmodernebb fegyverekkel rendelkező megszálló hadseregeket. Az utóbbi, elképzelt világ nem a semmiből lépett elő, ma már legalább annyira a mindennapjaink része, mint az előbbi. 

Felsoroltam ugyan négy kérdést a szinte végtelen halmazból, ami a környezetünk folyamatos változását jellemzi, mégsem hiszem, hogy igazán meggyőző lettem volna. Hiszen akarattal bármibe bele lehet kötni. Mondhatná például egy vitapartnerem, hogy valójában nem is a pastu törzsi gerillák - szabad fordításban: tálibok - űzik ki a NATO-t Afganisztánból, hanem Obama politikájának a része ez az önkéntes kivonulás. Ezek azonban csak szavak. Az önkéntes kivonulás oka, hogy a megszállás nem fizetődik ki, sőt, igazi kelepcévé vált az amerikaiaknak. Más szóval vereséget szenvedtek. Ugyanígy megemlítheti valaki, hogy egészen abszurd feltételezés arról beszélni, hogy elérhetetlenné váljon az internet. Pedig elég annyit elképzelni, hogy elveszítjük az állásunkat. Miről mondanánk le? Az ételről, a ruhákról, a fűtésről, vagy a "szociális médiáról"?

Időnként mindenki rákényszerül, hogy újragondolja a környezetéről alkotott értékelését. Aki ma hajlandó ilyesmire, annak aligha mondtam újdonságot az iménti példákkal. Aki nem hajlandó, annak könyvet is írhatnék, csak legyintene rá. Néhány hete a török kormány belpolitikai okok miatt napokra betiltatta a twittert és a youtube-ot az országuk területén. Nekem ez azt súgja, hogy a virtuális közegben folytatott életem biztonsága korántsem annyira garantált, mint eddig gondoltam. Másoknak annyit jelent, hogy a török kormány ostoba, vagy hogy más honlapokat kell használni. Nem mondom, hogy ezek a benyomások tévesek, csak azt, hogy érdemes az ilyen furcsa eseményeket több oldalról is megvizsgálni.

A hétköznapok zajában szinte semmit sem könnyű észrevenni. Korábbi történelmi feljegyzések bizonyítják, életeket lehet leélni anélkül, hogy saját civilizációnk szétbomlását felfognánk. Az ilyen időkre jellemző kegyetlen események láncolatában legtöbben egyre inkább a saját dolgukkal vannak elfoglalva, épp ezért képtelenné válnak megítélni a szélesebb folyamatokat. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem is érdemes odafigyelni. Aki előbb alkalmazkodik az új viszonyokhoz, az számos csalódást elkerülhet, és bizony ehhez sokunknak tudatos törekvés is szükséges. Kevesen mondhatják el magukról, hogy ösztönösen érzik a jövő kihívásait, és még ennél is sokkal ritkább, hogy valaki ösztönösen el is fogadja azokat. 

Az említett tudatos törekvés azonban igen kacifántos dolog tud lenni... Hiszen ez az egész ellentmondani látszik például annak is, amiről az elmúlt jó néhány hétben ezen a blogon is szó volt! Mostanában pontosan arról elmélkedtem itt, hogy a bősz akarásnak mindig nyögés a vége, arról hogy aki igazán komoly dolgokat akar véghezvinni, az sohasem tűzhet ki célokat maga elé. Ezt sulykolja belénk az ősi keleti bölcsesség is: nem a tettek teszik naggyá az embert, hanem pontosan az embertől válnak naggyá a tettek. Mindez elsőre a semmi végtelen ragozásának tűnhetett, pedig valójában csupán arról van szó, hogy a körülöttünk élő világ összefüggő rendszerek kavalkádjából épül fel, és minden beavatkozás reakciókat vált ki. Ha kívülről diktálni akarunk egy egységes, szilárd rendszernek, akkor előbb-utóbb szinte biztosan össze fog bennünket morzsolni. Ha megmondjuk a folyóknak, hogy merre folyjanak, akkor időről időre pusztító áradásokkal válaszolnak majd, ha erőszakkal szétromboljuk a méhek kaptárát, tetőtől talpig kínzó csípésekre számíthatunk. Aki eredményt akar elérni, annak inkább természetesen bele kell simulnia az adott rendszerbe, a részévé kell válnia, mert így lehet a előnyöket biztonságosan és hatékonyan kiaknázni. 

Az utóbbi évszázadokban mindent megtettünk, hogy elfelejthessük, de a folyók áradására egész országok gazdasága is épülhet... Egyiptomban egy több ezer évig működő fenntartható mezőgazdaság és egy páratlan kultúra épült a Nílus mai szemmel elfogadhatatlan vízjárására. De hasonló a helyzet a méhekkel is: a megfelelő trükkökkel - például füstölővel és védőruházattal - kinyerhetővé válik a kaptárakban megtermelt méz anélkül, hogy akár az állatok, akár mi magunk bármilyen számottevő kárt szenvednénk. A görcsös akarat legtöbbször éppen ellenünk dolgozik.

Hogyan egyeztethető össze mindez a korábban említett tudatos törekvésünkkel, a hanyatlás következő szakaszaira való felkészüléssel? Nem tehetjük meg, hogy kivonulunk az ipari társadalomból, mert ismerőseink és szeretteink bolondnak néznének. Nem szórhatunk ki jancsiszögeket az autópályán, hogy lassítsuk a fosszilis erőforrásaink kimerülését. Nem indíthatunk olyan politikai mozgalmat, amely a hanyatlásról beszél, mert a politikai rendszerünk gyakorlatilag csak a rövid távon gondolkodó, korrupt és szinte mondanivalótól mentes egyéneknek és pártoknak biztosítja a sikert. Ami megtervezhető és kivitelezhető, az az ipari civilizáción nem segíthet, mert pontosan a rideg tervezés és merev kivitelezés juttatta el azt a mai állapotába.

A tudatos törekvésünk tárgya ezzel épp ellentétes. A teljes rugalmasság - vagy ha tetszik hajlékonyság - állapotát szeretnénk elérni. Azt akarjuk, hogy ne legyen szükség akaratra. Abban az egy szent pillanatban, amikor függetlenné tudunk válni kicsinyes, önös szándékainktól, megláthatjuk a máskor rejtve maradó összefüggéseket is. Akkor átértékelhetjük nemcsak a közlekedést és a politikát, hanem a gyermekek nevelésétől a tudomány szerepéig mindent a világon. Ha csak öt percre is egy héten, de ez a feloldódás egyre inkább nélkülözhetetlen. 

Sokan vannak közöttünk, akik nem szeretnek a mai korban élni, mert egy-egy korábbi korszak sokkal izgalmasabbnak, érdekesebbnek, élettel telibbnek tűnik fel előttük. Kisgyerekként én legalábbis biztosan így éreztem, azt hittem, hogy a történelemkönyvek be vannak fejezve. Azt hittem, hogy bármi is történik a jövőben, az csak a jelenhez hasonló lehet, valamivel nagyobb méretben... E benyomás azért igazán faramuci, mert pontosan abból fakad, hogy a jelenlegi izgalmakra és érdekességekre vaknak tettetjük magunkat. A tettetett vakság pedig az alkalmazkodás legfőbb akadálya, mert az ember olyan magas szinten tudja eljátszani, hogy valóban gátolja, szabotálja az érzékelésünk folyamatát...

Néhány hete egy kedves olvasóm a megjegyzések közt a Bibliához hasonlította e blogot, persze nem jelentőségében, hanem - az ő jelzőjével élve - meddőségében. Nem sértődtem meg a minősítésen, sőt... Azt hiszem, sokaknak feltűnhetett, hogy a mostani írásban a meditáció, vagy ha tetszik az imádság élményéről és szükségességéről írtam, tehát ismét párhuzamba jutottam a Bibliával. Illetve nem csupán a Bibliával, hanem számos vallás számos más szent könyvével és hagyományával is. Nem azért csinálom ezt újra meg újra, mert pap, próféta vagy szent szeretnék lenni, Azért csinálom, mert ezek a vallások okkal alakultak ki, és okkal tartalmazzák az elme időről időre történő megnyugtatását és kitisztítását. A vallások és hagyományok azokra a kérdésekre nyújtanak választ, amelyet a hétköznapok viszontagságai miatt nem tudunk átlátni. Nem véletlen, hogy a hit ereje akkor emelkedik magasra, mikor igazán nagy problémákkal küzdünk, és akkor bukik alá, mikor jólét uralkodik. Száz szónak is egy a vége, jómagam azt gondolom, hogy a Biblia, a Korán, a Tao Te King, de talán még ez a néhány bekezdés sem hiábavaló.