Otthonunk akarata (2. rész)

Bár az utóbbi időben - gondolom sokakhoz hasonlóan - az ünnepi előkészületek igencsak uralkodóvá váltak a napirendemben, mindenképp folytatni szeretném a múlt héten megkezdett elemzést is Magyarország geopolitikai helyzetéről. Teljesen véletlen, de ezzel épp egy olyan téma jutott karácsonyra, amely folyamatosan foglalkoztat, és igen fontos is számomra, már csak ezért sem lankadhatok most. Persze nem hiszem, hogy egyedül lennék ezzel az érdeklődésemmel; így vagy úgy, de szinte mindannyian érzünk valamilyen kötődést a szülőföldünkhöz. Az egyes országok jövőjét mégpedig várhatóan a geopolitikai körülmények is erősen befolyásolni fogják, ugyanis a fosszilis erőforrások fogyásával nagy valószínűséggel egyre inkább előtérbe fognak kerülni.

A jövőben valószínűleg nem leszünk képesek minden utat karbantartani, ami ma járható, nem leszünk képesek annyi új gépet (autót, hókotrót, mozdonyt, hajtóművet, motort) gyártani és üzemeltetni, mint amennyi a mostani rendszer kifogástalan működéséhez kellene. A legtöbb természeti akadály semlegesítését az infrastruktúránknak és a gépeinknek köszönhetjük, így ha ezek kárt szenvednek, az akadályok jóval magasabbnak látszanak majd. Azt nem állíthatom, hogy kizárólag a földrajz mindent elmond egy állam karakteréről és jövőjéről, ez nagyon durva egyszerűsítés lenne, manapság viszont a jelen körülmények hatására kisebb hangsúlyt kap a téma, mint azt a jövő kihívásai szükségessé tennék. Száz szónak is egy a vége: érdemes végigjárni, milyen folyamatok is következtek és következhetnek még a Kárpát-medence helyzetéből és tulajdonságaiból.

Legutóbb megfogalmaztam, miért is kell szükségszerűen az egész medencével foglalkoznunk: röviden azért, mert ez egy különálló kis mikrokozmosz Európa közepén. Egy olyan terület, amely a domborzata és elhelyezkedése miatt nagyszerűen alkalmas egy tartós, erős állam és egy teljes mértékben önálló és önellátó társadalom létrehozására és fenntartására. Ez egy érdekes kettősségnek köszönhető. Egyrészt az ország meghódítása, bekebelezése külső szereplők számára igen nehezen valósíható meg, másrészt viszont mégsem egy eldugott, távoli szigetről beszélünk, hanem sok tekintetben egy központi fekvésű európai területről. Észak és Dél, Kelet és Nyugat képviselői egyaránt szinte karnyújtásnyi távolságra vannak, de egyik kultúrkör sem sajátíthat ki minket egészen. A közösségek, gének és hagyományok egymásra hatásának és keveredésének jobb kísérleti telepet elképzelni sem lehet, márpedig a gyökeresen megváltozó világban, amiről ez a blog szól, aligha van ennél előnyösebb környezet a túlélésre.

Amit eddig lefestettem, leginkább a középkori Magyar Királyság történetében ismerhető fel. Nincs semmi túlzás abban, hogy az adott időszak egyik legbiztosabb, legkevésbé kikezdhető állama létezett ezen a helyen. A történelem feljegyzi az Árpádok trónviszályait, a tatárjárást, a kiskirályok felemelkedését és bukását, és az összes belső bajt és zavart, maguk a állami keretek viszont szinte észrevétlenül, de végig megállták a helyüket. Ha összehasonlítási alapra lenne szükség, egy az európai államokról szóló bravúros kis videó első felét javasolnám, talán nem kell jobb illusztráció annál az 1 perc 20 másodpercnél...

Az önállóságunkat az azóta eltelt viszontagságos öt évszázad során sem vesztettük el egészen, de előbb egy birodalmi megszállással kerültünk szembe, majd pedig a modern idők ellenállhatatlan folyama sodort minket legtöbbször igen káros irányba. Ahogy arról legutóbb említést tettem, a délről érkező hódítás sajnos egy olyan "baleset", amire bizony mindig megvan az elvi lehetőség ezen a környéken, amelyre tehát mindig tekintettel kell lenni egy itt élő közösségnek. Ami azonban ma is aktuális, az az ipari civilizáció felvirágzásának és terjeszkedésének a hatása a leírt egyensúlyra. Ha ugyanis valóban számolunk a civilizáció hanyatlásával, akkor rengeteg korábbi folyamat jelentőségét át lehet és át is kell értékelnünk. Azonban hogy mindezt tényleg szemügyre vegyük, a Kárpát-medence belsejére is kell vetnünk néhány pillantást.

Az eddigiek fényében talán meglepő, de az egyik legfontosabb tényező, ami az országok sorsát alakítja, ma is a természetföldrajz hatáskörébe esik, igaz, nem a domborzattal, nem a vízrajzzal, és még csak nem is az éghajlattal van kapcsolatban. Ez a jellemző a földfelszín alatti, kibányászható nyersanyagok eloszlása, különös tekintettel a fosszilis energiahordozókra. Az ipari civilizáció fejlődése során előbb a szén-, majd a kőolajlelőhelyek váltak a haladás központjaivá, így az e területeken élők általában jókora előnybe kerültek mindenki mással szemben. Az erőfölényüket értelemszerűen legkönnyebben a hasonló erőforrások nélkül próbálkozó riválisok ellen tudták kiaknázni, márpedig jól tudjuk, hogy a mi vidékünkre a geológia szeszélyeinek köszönhetően alig jutott valami a szén-olaj-gáz szentháromságból. Az oktatásban erre az összefüggésre szinte semmilyen hangsúlyt nem fektetnek, pedig amikor saját történelmünk több száz éves kudarcsorozatára, elbukott háborúira, és kényszerű - rossz és még rosszabb válaszok közötti - döntéseire tekintünk, akkor nem kellene megfeledkezni róla. Hogyan tarthattuk volna a lépést az átalakulások alapját adó ipari fejlődésben, ha hiányzott hozzá az üzemanyag? Az ipari civilizáció ráadásul idővel sorra megsemmisítette vagy ellenünk fordította geopolitikai előnyeinket. Az önvédelem képessége a hadseregek fokozatos gépesítésével rendült meg, az önellátás a leírt erőforráshiány és a megnövekedett igények miatt vált lehetetlenné. Maga a kulturális, etnikai sokszínűség pedig, amely korábbi időkben az ország erejének egyik fő támasza volt, kezelhetetlen káoszba torkollott.

A nagybetűs Haladásnak ugyanis nyilvánvaló alkalmatlanságunk dacára rengeteg hatása eljutott hozzánk is. Az elvek, az ideológiák viszonylag gyorsan és olcsón terjednek, de ez nem változtat a tényen, hogy a mögöttes feltételek nem mindenütt azonosak. Ami máshol működött, az nálunk szinte soha. A negyvennyolcas polgári forradalmunkat könyörtelenül leverték, a kiegyezés utáni liberális politika vakvágányra vitte az országot, a háborús nacionalizmus pedig, nos, szétszaggatta azt... Egyébként maga az első világháború is, ami az utóbbit előidézte, jobban hasonlított valamilyen ipari szemléletű öldöklésre, mint a harc több ezer éves - egyszerre félt és tisztelt - művészetére. A békeszerződésben aztán a győztesek olyan sikeresen rávésték Közép-Európa térképére az "oszd meg és uralkodj" elvét, hogy azóta az egész térség karöltve zuhan egyik nagyhatalom markából a másikba. Előbb a németek, aztán az oroszok, míg ma az amerikaiak fütyülik számunkra a nótát.

Ma Magyarország egy a szomszédaira reménytelenül acsarkodó, önállóságban erősen korlátozott, egyszersmind nemzetközileg jelentéktelen állam. Remélem, nem csak számomra nagy a kontraszt a korábbi állapothoz képest... Még ha a török időket tekintjük is, ami nyilvánvalóan mélypontja a modern idők előtti korszaknak, akkor is tisztán kirajzolódik - mind a lakosság gondolkodásában, mind a vezetők politikájában - az ország gazdasági, társadalmi egysége és a biztos, nyugodt öntudat. Sőt, ami azt illeti, megkockáztatom, hogy az érdekeinket is hatékonyabban tudtuk képviselni más államokkal szemben; amit ugyanis ma teszünk, az egyértelmű az árral való sodródással. Az egyszerű birodalmi hódítás 150 éve nem volt képes megtörni az egyensúlyt, ellenben az életünk új alapokra helyezése, az ipar, a gépesítés felismerhetetlenül eltorzította azt.

A tanulság ebből nem csak annyi, hogy vesztesei, áldozatai vagyunk a jelenlegi kor uralkodó civilizációs irányának. Ezzel többé-kevésbé mindenki tisztában van anélkül is, hogy felhánytorgatnám, ráadásul egyáltalán nem célom bármiféle melldöngető önsajnálat gerjesztése. Ezt megteszik mások helyettem... Az igazi tanulság az, hogy mindez nem feltétlenül örökre szól. Abban az ütemben, ahogy a fenntarthatatlan energetikai, és az ebből fakadóan szintén fenntarthatatlan környezeti és társadalmi folyamatok megbicsaklanak, minden bizonnyal ismét teljesen új feltételek rajzolódnak majd ki. Márpedig ha ezek a feltételek hasonlóak mondjuk a középkorhoz - ami jelen állás szerint egyáltalán nem kizárt - akkor a Kárpát-medence politikai viszonyaiban egy akkorihoz hasonló egyensúly igen könnyen elképzelhető.

Miért pont a magyarság lenne a Kárpát-medence vezető ereje? Jó kérdés. Az eredeti Magyar Királyság soha nem volt nemzetállam, mint ahogy a 18. század előtt egy állam sem volt az. Maga a fogalom, a mögöttes ideológia nem létezett. A magyar királyok kifejezetten törekedtek is idegen népcsoportok, friss génállomány és új kulturális közösségek betelepítésére, mert abban az időben a változatosságban rejlő lehetőségek az ismert bölcsesség részét alkották. Az állam nem különböztetett meg senkit az anyanyelve vagy származása alapján, az íratlan alkotmány útján mégis a magyar kulturális értékek uralták a politikai döntéshozatalt. A kérdést akkor is bárki feltehette volna: miért? Úgy vélem, ismét csak az ország megismerése kínálja a választ.

A történelmi királyság feletti uralom a Kárpátok gyűrűjén belüli három kisebb medence - a Kisalföld, az Alföld és Erdély - feletti fennhatóságon múlott. Az őket elválasztó, illetve körülölelő domb- és hegyvidékek néhány elszórt bányavárostól eltekintve jóval szegényebb és kisebb lélekszámú lakosságot voltak képesek eltartani. A földművelés, a folyami halászat és a nagyobb haszonállatok inkább a síkságokra szorultak, az erdőgazdálkodás, a vadászat és a hegyi pásztorkodás pedig sokkal kevesebb gazdasági többletet termelt meg. Márpedig - ezt ma is jól tudjuk - az államok mindig abból a jövedelemből élnek, amelyet a lakosság felad a javukra... Egy csatában legtöbbször a magaslatok megszerzése a döntő mozzanat, egy háborúban viszont inkább a termékeny, gazdag síkságok jelölik ki a győztest.

A leglényegesebb ilyen tájegység nyilvánvalóan az Alföld, amely a legnagyobb területet foglalja el, de részben a kevés terepakadálynak, részben a folyók által kínált útnak köszönhetőn relatíve gyorsan átjárható. Itt a magyarság főszerepe vitán felül meghatározó a mai napig, ez pedig még úgy is igaz, hogy a politikai határok felszíne mögött földrajzilag a Kárpátalja jó része, a Partium, a Bánát és az egész Vajdaság is ide tartoznak. Nincs viszont kapcsolódása az Alföldnek a folyamatos nyomás alatt álló nyugati határvidékhez. Ott a Kisalföld terül el, ami a Nyugattal való közvetlen, gyümölcsöző érintkezésnek és a sűrű vízhálózatnak köszönhetően mindig is az ország leggazdagabb tájegysége volt, de ugyanezek a tényezők egyúttal érzékeny támadási ponttá is teszik. E veszély kezelése úgy lehetséges, hogy az ország központja az Alföldről nyugat felé tolódik. Történelmi távlatokban is látszik, hogy a főváros, a királyi udvartartás vagy akár a behatoló birodalmak helytartósága legtöbbször a két síkságot elválasztó keskeny hegyvidékre került, főként ahol a természetes közlekedési útvonal, a Duna átszeli azt. Esztergom, Visegrád és Buda (vagy Budapest) egyaránt néz nyugatra és keletre. Itt van a térség súlypontja, ahonnan belátható az összes probléma és ahonnan szükség esetén bármilyen irányba erőt lehet kifejteni.

E nyugat felé tolódásnak, valamint a Duna és a Tisza távol haladó medrének köszönhető, hogy az Alföldhöz keleten kapcsolódó Erdélyi-medence bizonyos mértékig mindig is kívül esett az országos események közvetlen hatásain. A királyságban egyedüli területként a középkorban is rendelkezett autonómiával, az erdélyi vajdák sokkal önállóbbak lehettek, mint például egy dunántúli főúr. Erdély a pusztító viharos háborúk elől számos alkalommal nyújtott menedéket, ugyanakkor a technológiai, társadalmi változások is a legnehezebben ott vertek gyökeret. Az a vidék így a természet különleges szépségei mellett a pótolhatatlan hagyományőrző szerepe miatt is kedves számunkra. (Aki már járt arra, evett erdélyi ételeket, ivott a székelyek pálinkájából, beszívta az emlékektől sűrű levegőt és elbeszélgetett a helyiekkel, az persze tudja ezt.) A törökök bevették az ország központját, és fokozatosan terjeszkedtek a Kisalföldön is, de Erdély végig a hátukban volt, így mindig kénytelenek voltak több irányban megosztani az erőiket. A törökök célja azonban a hódítás, a zsákmányszerzés volt, míg mi - éppen ellenkezőleg - egyensúlyt szeretnénk teremteni. Még ha szuverén állam is jön létre Erdélyben, a Bánátban, Kárpátalján vagy akár a Felvidéken, akkor is az lesz az egyértelműen domináns politikai hatalom a térségben, aki az Alföldet és a Dunakanyar-Budapest tengelyt ellenőrzi. Ezt a helyzetet okosan kihasználva eljuthatunk akár ahhoz a nyugalomhoz és stabilitáshoz is, amelyet utoljára évszázadokkal ezelőtt érzett erre bárki is. A hagyományos magyar kultúra ennek a helyzetnek a kezelésére fejlődött ki, így ismét ki tudna kibontakozni. A legkevesebb, amit tehetünk, hogy nem becsüljük alá.

Számos módon meghiúsulhat a fenti spekuláció, ennek tudatában vagyok. A klímaváltozás károsíthatja az Alföld jelentős részét, várhatnak ránk ostoba és jóvátehetetlen  háborúk. Talán indulhat olyan be- és kivándorlási hullám is, ami áthúzza a számításaimat (bár ennek jelen pillanatban semmi jelét nem látom). Egy gondolatra sem adhatok garanciát. Amit állítok, az csupán annyi, hogy jelen pillanatban kínálkozik számunkra egy ösvény, ami az országot visszaállíthatja a modern idők előtti, számtalanszor visszasírt pályára. Ezzel összefüggésben az is egy markáns üzenet számomra, hogy az ipari civilizáció hanyatlása nem egyszerűen átmenet a "jóból" a "rosszba", nem kizárólag gyász és értékvesztés. Vannak dolgok, amelyet épp most lehet esélyünk visszanyerni, a kínlódásért és nehézségekért kaphatunk is cserébe valamit. Más szóval e blog témája éppen ugyanolyan kegyetlen és gyönyörű, mint bármi más az életben... Ebben a szellemben kívánok minden kedves olvasónak örömmel teli, boldog, áldott ünnepeket!

Otthonunk akarata (1. rész)

Az aktuális politikai vitákat az a körülmény teszi számomra üressé és idegesítővé, hogy a szereplők nem egymás érveire válaszolnak, hanem azoktól teljesen függetlenül a saját mantrájukat hajtogatják. Az ember azt gondolná, hogy ahol nagy dolgok forognak kockán, ott komoly döntések születnek, márpedig ilyen környezetben ez alig-alig lehetséges. Mindez részben - csak részben - az egyes pártok ideológiáinak is köszönhető, hiszen ezek teljesen különböző irányból tekintenek a kormányzásra.

Az elsőként végigjárt liberalizmus elsősorban azzal foglalkozik, hogyan viselkedjenek a társadalom egyes szereplői, kinek milyen jogai vannak. Ezzel kapcsolatosan hosszú hetek kritikája után végül egy külön bejegyzésben foglalkoztam az elv magyarországi vetületével is. Az akkori mondanivalómnak voltak kifejezetten a mai hétköznapokra lefordítható  részei, legalábbis tudatosan szerettem volna kicsit belegázolni a zsidóság és a cigányság kérdéseinek zavaros vizeibe. Szerettem volna felhívni a figyelmet a népcsoportok közti valós, alapvető különbségekre, és egyszersmind elhelyezni őket valamilyen megmagyarázható közegben. Nem szabad, hogy a pánik legyen az első reakciónk bármilyen konfliktus esetén. Akár a szövetségesünk valaki, akár az ellenlábasunk, mindenképp becsületesen meg kell ismernünk, hogy legyen esélyünk a céljaink elérésére, a megismerés pedig nem szakítható el az elfogadástól.

Most, hogy a nacionalizmus útját végigbotladozva ismét egy témaváltáshoz kezdek közeledni, hasonló munkára szántam el magam. Meg akarom vizsgálni Magyarország helyzetét a többi államhoz képesti önmeghatározás szempontjából. A nemzeti elvnek ugyanis ez a veleje, így mutatkozik meg a gyakorlatban igazán felismerhetően. (Más szóval az eszme a belső viszonyokra kevésbé van tekintettel, nem csoda, hogy a liberálisok - akiknek ugye ez a "szakterülete" - legtöbben alig tartják valamire.) Megpróbáltam levezetni, miért fenntarthatatlan egyes államokat rideg elvekre  - "egy nemzet egyenlő egy állammal" - alapozni a természeti körülményekkel szemben, és azt is, hogy a nemzeti eszme többféle manipuláció melegágya lehet. Mindazonáltal szinte végig elég komoly önmegtartóztatásra volt szükség, hogy e néhány hét alatt ne rohanjak előre egészen a mai témáig; saját esetünk ugyanis talán az egyik legnyilvánvalóbb példája ezen ideológia ellentmondásos mivoltának.

Azt a nézetet vallom, hogy magunknak kell kiválasztanunk, melyik és milyen államhoz leszünk hűségesek, és azt is, hogy a döntésnél nagy hangsúlyt kell helyeznünk a manapság sokszor figyelmen kívül hagyott természeti korlátokra. Az indok ugyanaz  a két összefüggő állításra: ez a megközelítés az alkalmazkodás egyetlen módja. Energiaszegény környezetben a cselekvőképességünk határai bizony megfoghatóak lesznek, aki pedig ezekre fittyet akar hányni, hamarosan csalódni fog. Ami erőforrást, energiát, kreativitást és odaadást eddig ebbe a grandiózus kísérletbe fektettünk, azt már nem kapjuk vissza, de senki nem kényszerít, hogy ugyanezt az utat kövessük tovább, a lefelé vezető ösvényen is. Aki előbb letér, és szembenéz a határaival, az figyel oda napjaink valódi problémáira. Az államok esetében ez a tétel talán még inkább igaz, hiszen minden látszólagos hatalmuk ellenére csupán az emberi szellem ingoványos talaján álló légies intézményekről beszélünk... Egy államot megszüntetni, vagy éppen létrehozni egy pillanat műve. Megtartani és tartalommal megtölteni ezzel szemben gigantikus feladat is lehet.

Az említett választásnál tehát az adott helyre "beépített" földrajzi körülmények lényegesek lesznek. Hasonlóan kikerülhetetlen ugyanakkor a történelem áttekintése is, hogy lássuk, mi az, ami sikeres volt eddig ilyen környezetben, és mi az, ami nem. Nem marad tehát más hátra, mint otthonunk, a Kárpát-medence geopolitikai vizsgálata, amely épp ezeket a dolgokat foglalja magában. Valami olyasmit szeretnék, mint amit egy korábban említett cikk vitt végig Izrael esetében, ami ha mást nem is, a Közel-Kelet erőviszonyait számomra mindenképp tisztábbá tette. Valójában keresgéltem is hasonló irányú írásokat a mi környékünkről, de nem sokra jutottam, ebben a terjedelemben legalábbis biztosan nem. (Talán még ma arra is fény derül, hogy miért...) Így hát magamra kell vállalnom ezt a kihívást, ami korántsem könnyű, de kifejezetten édes tehernek tűnik.

Nyilván nem sokaknak mondok újdonságot azzal, hogy Európa egy Ázsiából kinyúló félsziget. A félsziget déli partját a Földközi-tenger, északi partját pedig az Atlanti-óceán mossa. Első közelítésben geopolitikai szempontból éppen északi és déli részre érdemes osztani ezt kontinenst. Északon leginkább az Uráltól a Pireneusokig húzódó összefüggő alföldek sorozata a meghatározó, amelyek a nedves éghajlatnak köszönhetően folyókkal sűrűn be vannak hálózva, így az óceánhoz való kapcsolat többé-kevésbé biztosított. Délen ezzel szemben magashegységekkel leválasztott és átszabdalt földnyúlványokat találunk, amelyek uralják a Földközi-tenger medencéjét, és Észak-Afrikával, valamint a Közel-Kelettel állnak szoros összeköttetésben. A két terület az ott élők számára egészen különböző feltételeket támaszt, és ennek megfelelően elmondhatjuk, hogy ők jelentősen eltérő kultúrákat is hoztak létre. Az észak-déli megosztottság mind a mai napig felismerhető (az euró válsága erre ékes bizonyíték), még akkor is, ha minden egyes nép és állam saját külön elemzést érdemelne.

A két Európa összekapcsolódása hagyományos módon Franciaországban történik meg, az ottaniak sajátos módon északiak és déliek is egyszerre. Mindkét tengerhez kapcsolódnak, az északi széles síksághoz és a mediterrán partvidékhez is. Mindkét kultúrában otthon vannak. Végignézhetjük a fránya térképet újra és újra, de hiába, tényleg csak azon az egy helyen találunk erre valódi lehetőséget. Van azonban egy másik vidék is, amely makacsul ellenáll a kézenfekvő törekvésnek, hogy valamelyik kategóriába besoroljuk, ez viszont azért, mert egyikhez sem tartozik igazán. Ez a Kárpát-medence. Minden felsorolt ikonszerű, meghatározó képtől lánchegységek vonulatai választanak el bennünket. A medence egy különálló világ, ahol az északi keménység sajátos módon ötvöződik a déli csibészséggel, ahol sokan faramuci módon az egyiket tiszteljük és a másikat kedveljük. Persze nem mindenki van így ezzel, szinte minden lehetséges értékrend képviselteti magát. Ami ugyanis seregek és egész kultúrkörök számára nehezen áthatolható akadály, azt egyes családok, kisebb népcsoportok, különösen pedig az ő dalaik, értékeik és erkölcseik minden irányból bejárhatják. A Kárpát-medence hagyományosan a népek és kultúrák igazi olvasztótégelye, ebben pedig - ahogy az lenni szokott a metafora valóságában is - nem kis szerepet játszik a tégely szilárdsága, az a tény, hogy valaki vagy idebent van, vagy odakint. A természet biztosítja ezt az elkülönülést.

Járjuk körbe, hogyan néz ki mindez konkrétan! Észak, kelet és délkelet felé szinte hermetikusan elzárja a külvilágot a Kárpátok vonulata. Kevésszer említett tény, de szerintem nagyszerűen szemlélteti a dolgot, hogy a medence teljes egészében a Duna vízgyűjtőjébe tartozik, és a források túlnyomó részben még idebent el is érik a torkolatukat. Összesen két folyónak (az Oltnak és a Zsilnek) sikerült csak saját utat vágnia a hegységgyűrűn keresztül, minden más vízre tekintve olyan, mintha egy óriási kádban élnénk, melynek lefolyója a Vaskapu-szoros.

Ami azt illeti, északon még valamirevaló átkelő is alig akad a hegyeken, ennek is köszönhető, hogy az ott élőkkel - a lengyelekkel - még ha akarunk sem igazán tudunk ártani egymásnak. Mindkét oldalról ismert a barátság, a szövetség hagyománya, bár tény, hogy a köztünk levő akadályok a segítségnyújtást is megnehezítik, nem beszélve arról, hogy általában mindkét félnek megvan a maga baja... Kelet és dél felől már kínálkozik néhány járhatóbb út (például a honfoglaló magyarok és Batu kán tatárjai által is használt Vereckei-hágó), de hosszú távú megszállást fenntartani ilyen utánpótlási útvonalakon keresztül a modern idők előtt gyakorlatilag lehetetlen volt. Biztosan van az olvasók között, aki elgondolkodott rajta, hogy a törökök miért nem hódították meg Erdélyt is az Alföldhöz hasonlóan. A válasz részben itt keresendő: mindig a legkönnyebb ponton támadtak, a Kárpátok által elrejtett Erdélyben pedig nem a leggyorsabban térült volna meg a befektetés.

Itt elértünk a természetes védelmünk leggyengébb pontjához, ami a déli, balkáni irányban helyezkedik el. A Dinári-hegység áttekinthetetlen hegy-völgyei felől érkező támadóknak csak a Dunán vagy a Száván kell átkelniük, hogy kijussanak az Alföldre. A törökök innen jöttek, és fel is kanalazták az országot tisztességesen, azzal a módszerrel, ahogy néhány helyen a teknősbékát fogyasztják a trópusokon: megsütik a saját páncéljában, utána pedig azt használják tányérnak, amikor a hasából falatoznak... Ez a veszély - történelmi léptékben - szerencsére nem tekinthető mindennaposnak, hiszen ehhez előbb a támadónak el kell foglalnia az egész Balkánt, ami nem két perces folyamat. Főleg ha a helyiek kifejezetten támogatást is kapnak ellenük. A Hunyadiak egy ideig a távolból igen hatékonyan űzték ezt a játékot a török ellen, amikor viszont Mátyás halála után meggyengült a királyi hatalom, nem maradt semmilyen menedék a hódítás elől. Maguktól a balkáni népektől ugyanakkor nincs miért tartanunk, ők reménytelenül egymással vannak elfoglalva, ahogy arról egyébként más szövegkörnyezetben, de múlt héten is megemlékeztem. Mondhatnám úgy is, hogy délre mindig egy fél szemmel figyelnünk kell, az aggódást pedig akkor kell elkezdeni, amikor egy távoli birodalom zászlói tűnnek fel. Akkor viszont nem számíthatunk segítségre, mert egyedül állunk velük szemben az egész fronton. Ráadásul mindenki tudja, hogy aki bejön ide délről, annak nem egyszerű más irányba kimenni...

Nyugat felé látszólag hasonló a helyzet, hiszen az Alpok egész országunk fölé magasodik, ráadásul egy birodalmi hátterű német támadás semmilyen korban nem okozna meglepetést. Általában azonban a német belviszályok sokkal fontosabbnak számítanak az ott élőknek, mint egy keleti hódítás, és gyakran akadnak számukra kecsegtetőbb célpontok is. Ha pedig mégis befolyásra szeretnének szert tenni errefelé, akkor azzal a problémával szembesülnek, hogy a Kisalföldről nem is olyan egyszerű eljutni az Alföldre. A legenda szerint például a Vértes betörő, majd menekülő német csapatok eldobott vértjeiről kapta a nevét, de említhetném a jóval későbbi isaszegi csatát is. A klasszikus középkori állapot szerint ezzel együtt a németek a legveszélyesebb szomszédaink, a Duna völgye és Bécs maga mindig fenyegetést jelent. Mindazonáltal ha nincsenek bénító belső gondok az országban, és nem kell több fronton is helytállni, akkor a helyzet a Kárpát-medence erőforrásaival bőven kezelhető.

Aki tehát birtokolja a Kárpát-medencét, az a legtöbb, gyakran előforduló külső behatástól önerőből képes megvédeni magát, amitől pedig nem, ahhoz nem talál majd semmilyen szövetségest. Ugyanakkor számottevő terjeszkedésre sincs lehetőség ugyanezen okokból, a hegyek átjárhatatlansága minden irányban érvényes. Mivel a geológiai folyamatok nem igazán hajlamosak szimmetrikusra formázni a földfelszínt, természetesen minden terület különleges a maga módján. Ugyanakkor talán még elfogultságom ellenére is tisztán látom, hogy a felírt szituáció, a felírt feltételek egyáltalán nem mindennaposak. Nem kevesebbet jelentenek, mint hogy aki itt él, annak jelen állás szerint (tehát amíg a domborzat vagy a klíma jóvátehetetlenül meg nem változik) megvan a lehetősége arra, hogy külső hatalmaktól függetlenül, saját erejével és tehetségével gazdálkodva határozza meg a sorsát. Mindezt ráadásul úgy teheti meg, hogy az elszigeteltség távolságban nem jelentkezik, tehát mégis szerves része lehet Európának. Ha ezt végiggondoljuk, akkor azon sem lepődünk meg, miért érdektelen velünk szemben a Nyugat, illetve gyakorlatilag mindenki, a Balkánt kivéve. Azért mert hagyományosan tényleg csak az ottaniakkal fűznek össze igazi érdekek. Az osztrákokkal vagy éppen az oroszokkal a közös évek után is egészen semmitmondó a viszonyunk, én legalábbis így érzékelem.

Aki idáig eljutott, annak már biztosan a nyelve hegyén van a bosszús felkiáltás, hogy álljak meg, mert ma nem is ezeken a helyeken vannak a határaink. Való igaz, a mai államhatárok nincsenek tekintettel a környezeti korlátokra. A geopolitika következtetésein azonban ez mit sem változtat. Ezért gyűlölik a szlovák nacionalisták a "Kárpát-medence" kifejezés hangzását is, tudják, hogy az ő nemzetállamuk létjogosultságát maga a vidék földrajza vonja kétségbe. Hasonlóan igaz ez Romániára és Ukrajnára is: Kárpátalja és Erdély csak addig tartozhat kinti államokhoz, amíg megvan a szükséges energia a hágók úthálózatának, a hegységek rendszeres átjárásának fenntartásához. Igen valószínűnek tűnik számomra, hogy a ma születő csecsemők megélnek majd néhány olyan telet, amikor közvetlenül alig lehet átjutni a jelenlegi Románia egyik feléből másikba. Ezt egy állam sem lenne képes elviselni, az sem fogja.

Arról sem szabad ugyanakkor elfeledkezni, hogy ezek a feltételek ugyanabban az ütemben a magyar nemzetállamot is lehetetlenné teszik. A jelenlegi határaink épp annyira abszurd képet mutatnak, mint az említett országoké; ez nem is csoda, hiszen ugyanazokról a határokról van szó. A helyzet azonban az, hogy az egész medence szívében, a központban mi vagyunk. Amikor vaskos darabokat vágtak le a Magyar Királyság határai mentén, akkor ennek az elhelyezkedésnek komoly következményei voltak. Azt gyanítom, hogy a jövőben újabbakkal is találkozunk majd. Hogy milyen államot kellene majd létrehoznunk a geopolitikai előnyök kihasználásához, és a hátrányok kiküszöböléséhez, arról a jövő héten szeretnék találgatni egy kicsit, ezzel összefüggésben pedig persze szeretném folytatni a megkezdett elemzést. Addig ízlelgessük az eddigieket.

Ragadozók ellen


Többen kérdezték már tőlem élőben, miért nem rövidebb posztokat jelentetek meg itt. Erre általában azt a választ szoktam adni, hogy az oldal indítása óta erre a ritmusra álltam be, és nem látom értelmét változtatni. Ez természetesen így is van, ugyanakkor azért többről is van szó. Maga a téma - név szerint: a civilizációs hanyatlás - annyira összetett, hogy minél kisebb darabokra bontom, annál körülményesebb átlátni, miről beszélek egyáltalán. Vegyük csak a múltkori esetet, az imperializmus és a nemzeti eszme összekapcsolódását. Eredetileg egy alkalmat szántam volna rá, de annyiféle szögből lehet rátekinteni, hogy feladtam, és részben mostanra csúsztattam át. Ennyire sok újdonság és korszakalkotó megállapítás szerepelt volna a múlt heti bejegyzésben? Nem hiszem, és ennyire nem is vagyok önelégült. A lényeg legfeljebb három-négy mondatban összefoglalható. Minden más csupán azt a célt szolgálta, hogy a mindennapokhoz, az egyébként ismert tényekhez, eseményekhez és jelenségekhez való kapcsolatokat leírjam. És hol van még a vége...

Ismét oda lyukadunk ki, amiről már szóltam nem egyszer: ha a mostani és a hátralevő életünkben lezajló történéseket tényleg meg akarjuk érteni, akkor rendszerben kell gondolkodnunk. Az iskolákban manapság egyebek mellett tanítanak történelmet, matematikát, nyelvtant, fizikát, hittant, földrajzot, ének-zenét, esetleg filozófiát is, de arra alig van mód, hogy mindezt kapcsolatba hozzák a diákok. Legtöbbjüket nem is igazán hozza lázba, hiszen majdani munkahelyükön ezt ugyanígy nem fogják számon kérni tőlük. Egész életmódunk arra alapszik, hogy felaprózzuk és részleteiben oldjuk meg a problémáinkat. Sajnos azonban a helyzet az, hogy egyszerűen nem lehet mindent kisebb részekre darabolni, a  világ természete folytán pedig - mivel nem törődünk velük - épp az ilyen gondok okozzák a vesztünket. Mint a klímaváltozás, vagy az élővilág károsodása: nem tudjuk megfogni őket, nem tudunk felelőst találni. Ha nem akarok én személyesen ugyanebbe a hibába esni (épp ezen a blogon, ami a leírt hozzáálláson szeretne változtatni...), akkor nem írhatok harmincsoros esszéket, legalábbis úgy biztos nem, hogy közben azért ha lassan is, de haladjon valamerre az egész. A kiválasztott formával és személyes habitusommal összevetve mindebből körülbelül ez a terjedelem következik. Remélhetőleg sikerült kicsit megvilágítani a dolgot, elhiheti mindenki, alapjában véve nem szomjazom a körmondatokra, és a gépelésre sem. De nem limonádét akarok keverni, ami öt perc múlva feledésbe merül, hanem valami súlyosabbat, maradandóbbat. Inkább mintha bort készítenék, ami részemről és a befogadó részéről is komolyabb befektetést igényel. Így valószínűleg gyakoribb, hogy kudarcnak tűnik egy bejegyzés valamelyik oldalról nézve, máskülönben viszont biztosan semmit nem érne az egész...

No, vissza a fő gondolatmenethez! A nacionalizmus ideológiájától indulva nyílegyenes út vezet a modern nemzetállamokhoz, ha pedig államokról és a köztük levő kapcsolatokról van szó, akkor a birodalmak témája kikerülhetetlen. És igen, ennek mind köze van a fosszilis energia fogyásához, köze van a környezeti erőforrások kimerüléséhez. Szerencsére múlt héten már megfogtam valahol ezt a csúnyán összebogozódott csomót, egyébként most sokkal nehezebb dolgom lenne...

Mit is szerettem volna legutóbb közölni? Azt, hogy a nacionalizmus, az államok nemzeteszményre való visszavezetése igencsak hátrányos lehet, ha egy imperialista hatalom is megjelenik a színen. Azt gondolnánk, hogy a felkorbácsolódott nemzeti érzelmeknek - bármilyen egyéb gond is legyen velük - legalább az az előnye megvan, hogy az adott csoport a hódítókkal, az ellenségeivel szemben határozottabban tud fellépni. A tapasztalat viszont az, hogy ez korántsem egyértelmű, sőt... Hogy meglássuk, miért is van ez így, ahhoz ismernünk kell a birodalmakat általában. Nem csak a saját - kellemesen csőlátó - szempontjukból, amelyet legutóbb említettem, hanem a másik oldalról, az allegorikus fegyver véresebb vége felől nézve is.

Igen, ezt minden további nélkül általánosságban is megtehetjük. A birodalmak kortól és technológiától függetlenül igen hasonlóan működnek, egy olyan minta szerint, amely nemcsak ősrégi, hanem az emberiségen kívüli élő természetben is szinte mindenhol fellelhető (vessünk csak egy pillantást az április környékén felvázolt pionír stratégiára). A konkrét esetben mindez felettébb egyszerű: az adott állam az első hódításból szerzett zsákmány egy részét - azt a részét, amelyből nem rendeznek odahaza fényűző diadalünnepeket és nem osztanak szét a sajátjaik között - visszaforgatja a hadseregbe, így pedig újabb hódítások válnak lehetővé. Még több zsákmány még több hódítást szül, így a folyamat önmagát erősíti, mégpedig  akár évszázadokon át. A növekedés lesz a dolgok normális menete. Akit viszont legyőznek, megszállnak, kirabolnak és elpusztítanak, annak már kevésbé tetszik mindez. Persze a háború az háború, és az államok egyike sem lehet meg erőszak nélkül, de ettől még vannak köztük lényeges különbségek. A könyörtelen kizsákmányolás például a birodalmak sajátossága.

Vannak különlegesen kellemes célpontok a birodalmi terjeszkedés számára. Az egyik - de korántsem az egyedüli - ilyen lehetőség nyilván az, ha nem ütköznek számottevő ellenállásba, ahogy az oroszok Szibériában, vagy a spanyolok Amerikában. Ennél viszont még jövedelmezőbb és gyorsabb lehet egy vagy több már felépített, hasonlóan fejlett társadalom kirablása, hiszen ott már készen, "előfeldolgozva" lehet hozzájutni mások munkájához, tulajdonához, értékeihez. Épp ezért ajándék egy impériumnak, ha földrajzilag rengeteg kis részre tagolt, etnikailag reménytelenül összekevert terület kerül az útjukba. Mint a Balkán, a Közel-Kelet vagy India: technológia terén egyik terület sem számít elmaradottnak (sem most, sem jó időre visszatekintve), harciasságban sincs hiány, mégis rendre birodalmak játszóterévé válnak. Vajon mi lehet ennek az oka?

A könyörtelenség egyik ritkán hangoztatott velejárója, hogy tiszta logikát, következetességet feltételez (tulajdonképpen ez benne a másik tényező a leplezetlen rosszindulat mellett). A birodalmak módszerei ennek megfelelően rafináltak és pontosan kiszámítottak. Minden bizonytalanságot, határozatlanságot, gyengeséget kiaknáznak, és semmilyen eszköztől nem riadnak vissza. Ilyen határozatlanság például az, hogy évezredek óta lehetetlen békében elkülöníteni vagy összeboronálni az iszlám siíta és szunnita ágát. Ezt a szakadékot szó szerint a mai napig manipulálja a politika, például Irakban, Libanonban és Szíriában. Hasonlóan zavaros a különböző népcsoportok hagyományainak ütközése a Balkánon is: legyen szó Koszovóról, Dobrudzsáról vagy szinte bármelyik völgyről és városról, szinte biztos, hogy többen pályáznak rá, ha pedig magukra hagyják őket, akkor a pillanatnyi egyensúly felettébb változékony.

Mit csinál egy megérkező nagyhatalom, amely befolyása alá akarja vonni - tehát ki akarja fosztani - mondjuk a Balkánt? Támogatni fogja az adott percben gyengébbnek tűnő szereplőket. Ha változnak az erőviszonyok, akkor egyszerűen fordít egyet a köpönyegen: mivel hidegvérű számításról van szó, ez nem jelent problémát. A helyiek tehát egymással vannak elfoglalva, talán fel sem tűnik nekik, hogy változott valami. A birodalom pedig semmilyen támogatást nem ad ingyen. És bármelyik fél is győz egy csatában, egyvalaki mindig nyer: az, aki mindkettő veszteségeinek örül. Mikor kellőképp legyengültek az adott - jelen esetben például szerb, görög, bolgár - államok, következhet a tényleges megszállás. Ezután a kormányzás érdekében lehet kihasználni ugyanezeket a helyi ellentéteket. A Balkánon több kisebb nép is felvette az iszlámot, hogy a törökök kedvében járjon, a támogatásukért cserébe. Az albánok - akik egyébként messze nem a legerősebb, leggazdagabb és legnagyobb közösség a környéken, hogy udvariasan fogalmazzunk - egész odáig vitték, hogy nagyvezírek egész családját adták Isztambulnak (Köprülü-család), sőt, az akkor török befolyás alatt álló Egyiptomban majd' 150 évig tartó (1805-1952) albán dinasztiát és uralkodó osztályt alakítottak ki. Egy egyébként több ezer éves kultúrával rendelkező országban azért ez feljegyzendő teljesítmény. Ma az összes szomszédjuk azért is gyűlöli őket, mert hasznot húztak az oszmán megszállásból.

Aztán persze összeomlott a törökök birodalma, és a Balkán visszatért az alapállapotba, a teljes instabilitásba, rövidebb békés periódusokkal. Az oszmánok széthullása idején viszont a keleti végeken is történt egy s más. A franciák és az angolok országnyi területeket hasítottak ki maguknak a szultánok által hátrahagyott földből, közülük a franciák kerültek északra, ők hozták létre a mai Szíriát és Libanont. Mivel maguk is az imperializmus egy vegytiszta verzióját művelték, Szíriában a kisebbségben levő alavitákra támaszkodtak a nagy többségű szunnita arab lakossággal szemben. Az alaviták hálásak voltak, de egy idő után nem is volt más választásuk, mint hűségesnek maradni. Ők adták a helyi, gazdag vezető réteget, innen pedig senki sem vállalja szívesen a zuhanást. Aztán persze lefutott a franciák ideje is, hazafelé vették az irányt; de a helyiek mind maradtak. A mostanában Szíriából kikerülő hírek fényében talán nem kell részleteznem, hogy ennek a imperialista felépítésnek milyen máig ható következményei vannak...

Ahogy említettem, nem minden terület egyformán sérülékeny a birodalmi hódítással szemben, vannak akiket természetes határok vesznek körül, vagy ősi hagyományok tartanak össze. Ekkor lép be a képbe, hogy a modern ideológiák, a nacionalizmus ezeket a tényezőket semmibe veszik. A Balkánon és a Közel-Keleten "be van építve" a vidékbe az a bizonytalanság, ami odavonzza a ragadozókat, máshol viszont ugyanezt a bőséges, olcsó energia, és az ebből kifejlődő nacionalizmus állította elő. Egy ilyen könnyen manipulálható és határozatlan alapokkal bíró eszme tökéletesen alkalmas arra, hogy iga alá hajtsanak vele egy egész térséget. Megvan az a kellemes tulajdonsága is, hogy a szomszédos "nemzeteket" hangolja egymás ellen, miközben a távolabbi, de reális veszélyekre nincsen tekintettel. Anglia így tartotta kordában egész Európát 1815 és 1914 között. Szenvtelenül kijátszotta egymás ellen a kontinens államait. Egyszer itt segített egy nemzeti felkelésnek, máskor amott hagyott egyet vérbe fulladni. Közben jókora előnyre tettek szert a földgolyó más pontjain zajló gyarmatosítási versenyben.

Ilyen romantikus nemzeti érzéssel és egy kis manipulációval fordulhat elő, hogy egy közösség olyan népekben, csoportokban látja ősi ellenségét, akikkel korábban nemzedékeken keresztül nem akadt különösebb gondja. Így fordulhat elő, hogy egyesek valóban ősi államokat engesztelhetetlen gyűlölettel darabokra tépnek. Talán ezen a ponton már azt is gyanítani lehet, melyik népről, és melyik államról lesz szó jövő héten.

Félreértés ne essék, a birodalmak nem sebezhetetlenek, sőt, idővel mind bukásra vannak ítélve. Az utolsó lépés elválaszthatatlanul része ennek a létformának. A bukás viszont sok évig tarthat, amit alávetve, megalázva végigélni igen nagy szenvedéssel jár. A britek már gyakorlatilag elbukták minden jövőbeli esélyüket az uralmuk fenntartására, amikor 1943-ban India bengáli részén ismét katasztrofális éhínség söpört végig. Ha van mód arra, hogy kikerüljük ezt a sorsot, az semmiképp nem a melldöngetés vagy a felháborodás. A józan érdekeket szem előtt tartó harc, és a helyi adottságok és hagyományok kihasználása már sokkal ígéretesebb megközelítésnek tűnik.

Talpalatnyi föld

Legutóbb Amerika példájával fejeztem be a geopolitika és a nemzetállami modell összeütközésének fejtegetését, és bizonyos mértékben itt fogom folytatni a következő témát is. A mondandóm lényege az volt, hogy egy-egy állam határai és ereje nem kizárólag, sőt, még csak nem is túlnyomó részben a lakosság etnikai vagy éppen vallási egységéből következnek. A történelem bővelkedik példákban, amelyek cáfolják ezt a tételt, még a jelenben is, mikor a modern nacionalizmus uralja az államok egymás közti viszonyainak retorikáját. Magyarul mondva: az országok még ma sem jelentenek egyet a népekkel, és bizony ez nem valamilyen véletlen baleset, legalábbis például Németországot, Ausztriát vagy épp Svájcot én nem tudom annak tekinteni. Legalább ilyen mértékben befolyásolja az államok határait, létrejöttét és viselkedését a földrajzi környezet, az általa kínált lehetőségekkel és általa szabott korlátokkal együtt.

Most nem áll szándékomban sokáig időzni ezen az állításon, de aligha lehet eléggé hangsúlyozni, mert abban a pillanatban, amikor az ember túllép a nemzetállam ötletén, egészen szédítő távlatok nyílhatnak meg a világ megismerésére. Ha ma ránézünk egy hírműsorra, vagy külpolitikai vitába keveredünk, szüntelenül ugyanazt a mantrát halljuk: ennek a közösségnek joga van valamihez, az a másik pedig felháborodottan tiltakozik. Mint Kína és Japán ügye az ő lakatlan szigeteikkel, ha még emlékszünk rá... Mindig az a kérdés, hogy ki bántott kit, hogy kinek mi "jár", arról van szó, ki mit tart igazságosnak. Nacionalista szempontból bizonyára érdekfeszítő lehet egy-egy ilyen eszmecsere, kívülről nézve viszont legfeljebb a stressz okozta mentális feszültség levezetésére tűnik alkalmasnak. (Persze ez sem elhanyagolható funkció, ahogy arra nemsokára visszatérünk...) Az egész olyan, mint a kisgyerekek verekedése. Nincs ember a Földön, aki az ő elmondásuk alapján eldönthetné, ki ütött előbb, ki bántotta a másikat. A felnőttek persze nem is szokták ezeket a sirámokat komolyan venni, és aki ismeri azt a két porontyot, az valószínűleg ezektől függetlenül gond nélkül meg tudja ítélni, kit kell közülük az adott esetben megbüntetnie.

A nemzetállamokat - nem kevés egyéb kellemetlenség mellett - az különbözteti meg a gyerekektől, hogy nem lehet őket sarokba állítani. Elvileg semmilyen állam nem szankcionálható rajta kívül álló szereplők által, nincs mód ítéletet mondani felettük. Nem létezik törvényes erő, ami ezt megtehetné, mert a világi hatalom végső forrásai maguk az államok. Bőven vannak persze a valóságban intézkedések, amelyeket így tüntetünk fel. Ez egy kortünet: nincs meg a becsület senkiben, hogy hangosan a nevén szólítsa a dolgokat, a politikában ennek csupán látványos, de nem egyedülálló megnyilvánulásait tapasztalhatjuk meg. Például egy időben sokat lehetett hallani az Iránt sújtó nyugati szankciókról az urándúsítás indokával, ez a téma alighanem vissza is tér majd. A helyzet az, hogy ezekre - és minden testvérükre bárkivel szemben - szintén más nevet kellene alkalmazni. Ez a név pedig a háború. Háború, méghozzá egyenrangú - noha messze nem egyforma vagy ugyanolyan erejű - felek között. Valutaháború, vámháború, bojkottháború, kiberháború, egyik sem különbözik a másiktól, és jelenleg ezek mindegyike jelen van globális szinten. Az öldöklés is folyik, a hadüzenet pedig alig számít: egy formális gesztus, nem is a hab a tortán, hanem inkább a köszöntő felirat cukormázból...

Ahogy öregszik az ember, egyre kevésbé szereti, hogy feliratokkal emlékeztetik a korára, valahogy így viszolygunk ma az egyenes beszédtől. Pedig nehezen tudok elképzelni veszélyesebb harci helyzetet annál, mint mikor valaki nem tud róla, hogy háborúban áll. Valójában az ilyen szituációk megteremtésére és kihasználására egész hadvezetési iskolák, sőt, harcművészeti hagyományok is épülnek. A "meglepetés ereje" szószerkezet szinte közhelynek számít még békeidőben is, nem véletlenül. A küzdelem rossz oldalán állva a következménye könnyen lehet egy olyan bénító sokk, amelyet én például legkevésbé sem szeretnék végignézni magam körül...

Mindez csak egy példa volt arra, mi is hever az ideológiák légvárain kívül. Említhettem volna azt is, miként formálják Közép-Ázsia mindennapjait a gázvezetékek lehetséges útvonalairól szóló döntések, hiszen kormányok sorsa áll és bukik ezen. Említhetném, hogy Oroszország az egész nemzetközi érdekérvényesítő stratégiáját a földjéből bányászott energiaforrások alapjára helyezte, és ettől a putyini döntéstől kezdve kell velük ismét komolyan számolni. Ebben a világban élünk, de nem erre figyelünk. Egy képzelt univerzumra figyelünk, amelyben csak az számít, kinek mi jár.

No, most már tényleg vissza kell hogy térjek konkrétan az Egyesült Államokra. Bár azért van bennem annyi szemtelenség, hogy azt mondjam, az eddigiek róluk (is) szóltak... Múlt héten, mikor az USA mögött álló homogén nép, nemzet hiányát említettem, egy kedves hozzászóló felhívta rá a figyelmet, hogy mennyire nagy hangsúlyt fektet az ottani oktatás az összetartozás, a helyhez kötődés kialakítására. Ezt a hozzáállást a magam részéről nagyra becsülöm, és éppen annak tudom be, hogy mivel nem nemzetállamról van szó, nem tartják ezt a kötődést automatikusnak, kötelezőnek és magától értetődőnek. Számos hisztéria melegháza az az ország, de a kölcsönös hazaárulózás mérsékelten nemes rítusával - ami mifelénk azért sokan űznek - esetükben alig-alig találkoztam eddig. Mivel a hazával való kapcsolat bevallottan kézzelfogható, megmagyarázható - nem pedig homályos - alapokon nyugszik, mint például az Alkotmány, az öntudatuk biztos talajon áll. Nincs szükségük körmönfont eredetmondákra, koholt történelemre, vagy éppen állandó ellenségképre, hogy tudják, hová is tartoznak.

Más kérdés, hogy ez talán az egyetlen terület, amelyben bizonyos szinten követendő példának tartom az USÁ-t, és ennek a kedvező hatásait is szépen lassan kezdik elveszíteni. A ma érkező latin-amerikai bevándorlók nagy része például egyáltalán nem csatlakozik ehhez a folyamathoz. De előfordul az is, hogy aktuálpolitikai okokból magát az állameszmét adó Alkotmányt is igyekeznek margóra szorítani. Most viszont nem ezekre a folyamatokra szeretnék kitérni, hanem egy olyan momentumra, amelyet a médiában megint csak nem igazán látunk viszont. Arra, hogy az USA szövetségi állama egy minden eszközt könyörtelenül kihasználó birodalom, és így közvetve mégis gyengéd szálak fűzik a nacionalizmushoz.

Magyarországon, Európában az USA birodalmi mivoltát talán kevésbé kell magyarázni az embereknek, mint otthon a saját polgárainak kellene. Nálunk például erősen benne van a köztudatban, hogy "kimentek az oroszok, bejöttek az amcsik", hiszen mindenki látta maga körül, hogy miként érvényesültek vagy éppen jelenleg hogyan válnak valósággá a nyugati érdekek. Emellett - noha azt a rendszert kevesen sírják vissza - még mindig sokan emlékeznek a kommunizmus sirámaira is az amerikai imperialistákról. Tévedés lenne azokat a gondolatokat mind hamisnak venni és sutba dobni. Valóban egy hazug rendszer szülte őket, de a jó hazugságot egy profi mindig igaz állítások mögé rejti; az imperializmusról szóló szózatokban például jellemzően nem az USÁ-ról szóló rész volt rágalom, hanem a Szovjetuniót dicsőítő párhuzamos kórus volt szemérmetlenül ellentétes a tényekkel...

A birodalmak olyan államok, amelyek erőszakkal ráteszik a kezüket mások értékeire, és az ebből fakadó extra haszon egy részét mindig újabb hódításba forgatják. Nem nehéz belátni, hogy ez egy ördögi kör, az útjukba kerülő szerencsétlen sorsú népeknek pedig nem sok esélyük van. A kizsákmányolásnak persze több módja is létezik, mint ahogy az erőszaknak is. Legtisztább formájában ez adót, váltságdíjat jelent, hasonlóan a maffiák védelmi pénzeihez. Az USA - a dolgok valódi természetének elrejtése jegyében - ennél egy hangyányival szofisztikáltabb módszerre esküszik: ők mindent cserének, üzletnek állítanak be, csupán egyszerűen amit ők adnak a cserébe, az mindig kevésbé értékes. Mondják, hogy Kína és Amerika össze vannak kötve, ezért nem bánthatják egymást: az egyik termel, a másik fogyaszt. Mintha a kettő egyformán megterhelő és ugyanolyan nehézségű feladat volna... A magam részéről biztos vagyok benne, hogy a kínai átlagember is szívesen venne plazmatévét, iPad-eket, és egyéb divatos termékeket. Nem, a mérleg nyugati serpenyőjében van még valami: a világ katonai költségvetésének több mint fele, és messze legerősebb hadserege. Aki azt hiszi, hogy a jelenlegi világrend bármi máson alapszik, szerintem tévedésben él.

A birodalmi létforma ősi dolog, talán az államokkal egyidős, és megvan az a kellemes tulajdonsága, hogy ez idő alatt semmit nem változott. Visszatérő elem például az a gondolat, hogy valójában a behódolt területeknek csak jót, békét hozott a gyarmatosítás. Ott van a Balkán, kibogozhatatlan etnikai, vallási viszonyokkal és kiismerhetetlen domborzattal, ahol szüntelenül pusztítják egymást a helyiek a megnyugvás legkisebb jele nélkül. Arrafelé egy-egy karizmatikus vezető szinte bármilyen számítást felboríthat egy-két évtizedre. A törökök szeretik azt hinni, hogy annak idején az ő küldetésük volt évszázadokra békét teremteni. Nem vicc, sőt, ezzel nincsenek is egyedül. A britek is ugyanezt gondolták Írországról vagy épp Indiáról. Az USA is büszkén tekint rá, hogy Európában, íme, csend honol, korábban ugye messze nem volt ez mindig így. Az antik minták felelevenítése a hasonlóságoknak köszönhetően nem is maradhatott el, Róma aranykora, a Pax Romana után emlegetnek Pax Ottomanát, Pax Britannicát és Pax Americanát is.

Ismét ott vagyunk, ahol elkezdtem, valaki gyermeknek tekint néhány államot, és atyáskodni szeretne. A dolgok természetéből fakadóan ez csak erőszakkal érhető el. Aki volt már elszenvedője ennek a folyamatnak, csak az tudja, hogy mennyire keveset mond el ez a "békés" hozzáállás a teljes képről. Az viszont kétségtelen, hogy ha egyes államok valóban úgy viselkednek, mint a rossz kölykök, akkor sokkal érzékenyebbek a rájuk törő birodalmak praktikáival szemben. Ha egy megszállt terület lakói egymással vannak elfoglalva, az is csak a megszállónak kedvez. A nacionalizmus kiaknázása és manipulálása kedvelt eszköze az USÁ-nak, ahogy elődei is szívesen használták ki az ilyen alkalmakat saját érdekeik kiviteléhez. A probléma ismét csak ugyanaz: mivel nem tudjuk, mi a nemzet, nem tudjuk, mi a hazánk; így nem tudjuk, kik az ellenségei. Nincs egy stabil pont, egy kis biztonság, egy talpalatnyi föld, ahol megvethetnénk a lábunkat ellenük.

Az ideológiák mindegyike bizonyos mértékig gyermeki naivságot és ártatlanságot követel meg a hívőktől, hiszen azt hirdetik, a tökéletes világ elhozható a földre. Teljesen mindegy, hogy ez a konkrét utópia adott esetben hogyan néz ki pontosan, a megvalósíthatóság szempontjából mindegyik megközelítés kudarc. Ez volt az egyik ok, ami miatt egyáltalán foglalkozni kezdtem ezekkel az eszmékkel: a kiábrándulás elkerülhetetlen. Talán az az egy csepp kétség és tagadás, amit itt elültetek, később kivirágzik, és nem a legkegyetlenebb, kényszerű módon kell megélnünk a csalódást. Ugyanis a kiábrándulás borzasztóan tud fájni... Nem, inkább mindig borzasztóan fáj. És minél fontosabb a tárgya, annál rosszabb.

Hatás és ellenhatás

A legutóbbi bejegyzés megírása után szinte rögtön hiányérzet fogott el, egy olyan hangulat, mintha nem mondtam volna el mindent, amit akartam. Általában egy írás közzététele után egy-két nap öntelt semmittevés szokott következni nálam e téren, most viszont kénytelen voltam kicsit újragondolni a mondanivalómat, és felkutatni, mi is az, ami mindenképp a megfogalmazott állítások mellé kívánkozik. Ekkor tűnt fel az is, hogy maga a cím - amelyen talán a legtöbbet szoktam töprengeni - ezúttal elég áthallásosra sikerült. "A föld meghódítja az embert". Ezt könnyen lehet úgy értelmezni, mint egy érzelgős, semmibe révedő pillanatban megfogalmazott sóhajt. Pedig a célom egyáltalán nem ez volt, még akkor sem, ha saját költözésem kapcsán  - ahogy azt írtam is - találkoztam hasonló pillanatokkal. A szentimentalizmusnak egyébként szerintem nem vagyok kitüntetett művelője... Amit a cím közölni akart, az egy sokkal földhözragadtabb jelentés, mégpedig az, hogy nemcsak az ember igázza le és alakítja át a lakóhelyét, hanem mindez fordított irányban is mindig megtörténik. Valahogy úgy működik a folyamat, mint Newton harmadik törvénye a mozgásról: ha egy test erővel hat egy másik testre, akkor a másik test egy ugyanolyan nagyságú, de ellentétes irányú ellenerővel hat rá vissza. Tehát amikor valaki egy nehéz aktatáskát cipel, egy idő után belefájdul a válla az erőfeszítésbe. Ha egy autó betonfalnak rohan, akkor talán felismerhetetlenül összetörik, de - hiába kevésbé látványos - az építményben is keletkezik kár. Ez egy olyan törvény, melynek szellemét egy percre sem lenne szabad elfelejtenünk: bármit is teszünk, mindennek van következménye ránk nézve. Mindennek. Semmi sincs ingyen.

Helyesebb lett volna talán az "A föld hódítja meg az embert" címet adni, finom különbségeket finoman is képes visszaadni a magyar nyelv... Így visszatekintve valószínűleg ezt is elvetném, de ez már történelem. Végeredményben illik is a cím az íráshoz, mert azt is teljes összefoglalónak szántam, ehhez képest pedig bőven akadnak hozzá lehetséges kiegészítések.

A következő ilyen inger sokkal váratlanabb irányból érkezett, mint saját tökéletlenségem imént leírt újabb felismerése. Ahogy arra már az egész oldal indításakor említettem, sokféle módon, és viszonylag hosszú ideje nyújt számomra inspirációt John Michael Greer The Archdruid Report című blogja. Egy odavetett pillantás után fény derülhet rá, és nem is titok, hogy A természet nyila szinte egész szerkezetét szenvtelenül róla másoltam, csupán átültettem egy nekem tetsző külalakba. A heti egy bejegyzés, a nagyobb témák alapos, elhúzódó kibontása és alkalomadtán maga a tartalom is rímel az ott olvasottakkal. (Bár éppen az utóbbi jelenleg kevésbé igaz, mert a politikai ideológiák módszeres megismerése és kritikája egy attól a blogtól viszonylag eltérő témát jelent.) Ebből talán már egyértelmű, hogy bizonyos mértékig mintának tekintem Greer világképét. Ezért is különösen furcsán éreztem magam, mikor múlt héten két nappal az én gondolataim után szinte ugyanazokat a következtetéseket olvastam az ő tollából is.

Tulajdonképpen persze nem túl nagy csoda ez az egybeesés, hiszen Izrael gázai kalandja - ami azóta szerencsésen elcsendesedett - akkor szinte kínálta magát valamilyen elemzésre. Érdekes viszont, hogy mennyire különböző úton jutottunk el ugyanoda, hiszen míg én ideológiákat cáfoló és végeredményben a hívőket kiábrándító példákat kerestem, addig Greer az USA világbirodalmának várható összecsuklását taglalja immár hónapok óta. Mindkét múlt heti gondolatmenetben fontos szerepet kaptak a közel-keleti földrajzi körülmények, a szomszédos államok helyzete, a nagyhatalmi viszonyok, sőt, ugyanúgy megjelentek párhuzamként a középkori keresztes államok is. Megállapítást nyert, hogy Izrael a mai állapotában nem lesz képes sokáig fennmaradni, mert a nyugati kapcsolatainak, elsősorban pedig Amerikának a várható bukásával szükségszerűen védtelenné válik más nagyhatalmi érdekekkel szemben. Kínának például semmilyen érdeke nem fűződik ahhoz, hogy a nyersanyagban gazdag arab és lakosságukból fakadóan igen komoly súllyal bíró muszlim  országokkal szembeforduljon a zsidó állam miatt, sőt... De ugyanez igaz a többi feltörekvő világpolitikai szereplőre is.

Egy dolgot talán nem hangsúlyoztam eléggé, mégpedig azt, hogy Izrael sorsának az ilyen irányú előrejelzése nem abból következik, hogy én személy szerint nem szeretem őket, vagy nem tartom nagyra. Ha valaki rákérdez, nem tagadom le, hogy melyik oldallal szimpatizálok inkább ebben a konfliktusban, a leírt érvek viszont ettől teljesen függetlenek. Nem azt fejtettem ki, hogy Izrael a bűneiért fog meglakolni, hogy erkölcsi jóvátétel következik, csupán azt, hogy egy kulcsfontosságú kérdésben - az USÁ-hoz való sokáig előnyös kötődés megszilárdításában - teljesen elszámították magukat, és ennek az egyenes következményeit egyszerűen nem lehet elkerülni. Bármilyen kellemetlenül is hangzik, azért szerintem minden józan embertársunk tisztában van vele, hogy a háborúkat nem azok nyerik meg, akiknek igaza van, akik erkölcsösebbek. Már csak azért sem, mert - ahogy ez a Közel-Keleten a Napnál is világosabban megmutatkozik - a két oldal erkölcsei között mérföldes eltérések is lehetnek. Sokkal inkább azok lesznek a győztesek a küzdelemben, akik a lehetőségeiket könyörtelenül kihasználják, például akkor harcolnak és olyan ellenfelek ellen, amikor és akiket biztosan el tudnak söpörni. Izrael és Gáza esete első pillantásra talán pont ilyen döntésnek tűnik, a helyzet viszont az, hogy valamivel hosszabb távon a palesztinok győzelméhez szerintem kevés kétség fér. Talán volt idő, amikor meg lehetett volna egyezni velük, de akkor Izrael teljes fölénye ezt nem tette szükségessé. Most pedig már nincs miből alkudni.

Mindennek tényleg nincsen semmi más oka, mint a helyi domborzat, az éghajlati viszonyok, a nyersanyagkincs és az elhelyezkedés a világtérképen. Egyszerű, beépített feltételek. Idegen szóval ezt az összefüggésrendszert geopolitikának hívjuk, bár bevallom, a magyar sajtóban nem sokszor találkozom a kifejezéssel. Talán sokan azt hisszük itt Európában, hogy ez egy elavult megközelítés, és már megszabadultunk ezektől a láncoktól, de ez óriási tévedés. Ha csak végignézem azt, hogy a földgáz, melynek elégetése az internetelérésemet, a számítógépemet, és a világítást működteti, milyen útvonalon érkezik Oroszországból, akkor már belefutok számos geopolitikai konfliktusba. Ahogy Goethe mondta: "Senki sem tengődik reménytelenebb rabságba taszítva, mint aki tévesen azt hiszi magáról, hogy szabad." Ismét csak nem kapunk ingyen semmit, és ugyebár ez messze nem csak Izraelre vonatkozik...

Ennyi példa azonban szerintem nem elég, hiszen itt mindennapi életünk néhány alapvető feltételezéséről van szó. Például arról, hogy aki más nyelven beszél, az külföldi. Arról, hogy az államok döntései csupán a nemzet üdvét keresik. Hogy fejünk felett eleve el van rendelve, melyik nemzethez, államhoz tartozunk. Egyik sem magától értetődően hamis állítás a szemünkben, nem könnyű tőlük megszabadulni. Korábban egy másik ideológia, a liberalizmus kapcsán részletesen szóltam a különböző kulturális, etnikai, vallási közösségek, népek együttélésének problémáiról. A nacionalizmus egy új dimenziót hoz be ebbe a kérdésbe, mégpedig azt a gondolatot, hogy minden csoportnak saját állam, saját ország jár. Ez az elképzelés - legalábbis becsületesen, tehát valóban elvszerűen nézve - a gyakorlatban abszolút megvalósíthatatlannak bizonyul, ennek ellenére még mindig népszerű. Pedig egyáltalán nem kell messzire tekintenünk ha szemünket bántó ellentmondásokat keresünk.

Tekintsünk most el a nemzetállamok nyilvánvaló "fekete bárányaitól", mint például Spanyolország! (Rájuk talán visszatérek, ha tényleg meggyűlik a bajuk a katalánokkal...) Nézzünk inkább egy százszor elbeszélt sikersztorit, a német egység történetét! Itt nem az NSZK-NDK egyesülésre célzok, hanem a több mint egy évszázaddal korábbi, nemzeti érzéstől fűtött államalapításra. Németország ugyanis tulajdonképpen csak 1870 óta szerepel a térképeken, korábbi formájában sokkal inkább volt nevezhető számos, egymással is rivalizáló kisebb monarchia laza koalíciójának. Német ajkú népek igen nagy területen élnek, és a folyókban, hegyekben és völgyekben bővelkedő - tehát minden lehetséges módon erősen tagolt - vidéket, ahol nagy részük lakik, nehéz egy központ irányítása alá vonni. Már a méretek is okozhattak problémát, hiszen például Bécsből igen nehéz időről időre erőszakkal megfegyelmezni a Rajna-vidék kikötővárosait. Ugyanakkor a két régió között akár olyan komoly érdekellentétek is felmerülhetnek, ami ezt szükségessé tenné, hiszen egyaránt kedvező a pozíciójuk egy-egy erős, gazdag állam létrehozására. Ami azt illeti, ebből kifolyólag az egy-egy völgyből vagy városból álló miniországok mellett léteztek is ilyen nagyobb területű, stabil német államok, mint például Szászország, Türingia, vagy Bajorország, a központi irányítást viszont tulajdonképpen egyikük sem tudta kisajátítani. Amelyikük a legközelebb került ehhez a modern időket megelőző évszázadokban, az faramuci módon ma nem is tekinthető németnek. A déli, jól védhető hegyvidék és a Duna itt elkeskenyedő völgye Ausztriát igencsak erős pozícióba helyezte, a Bécsi-medence nyílása kelet felé pedig számunkra is igencsak ismerős lehetőségeket, erőforrásokat és szövetségeket kínált nekik.

Meg is érkeztünk a kérdéshez: az osztrákok vajon nem ugyanolyan németek, mint akiket ma annak hívunk? Vagy a német nyelvű svájciak, akik szintén a hegyek védelmében egy bezárkózó, különc utat járnak? Vagy akár a hollandok? Mindegyikük nyelve eltér ugyan az irodalmi némettől, a hochdeutsch-tól, de azt egyébként is mesterségesen, központilag hozták létre a rengeteg különféle variáns kiegyenlítésére, ugyanis a korábbi megosztottság egyfajta tájnyelvi kavalkáddal is együtt járt. Az említett régiók lakói azért nem lettek a német nemzet részei, mert a megfelelő időszakban különféle okokból nem lehetett kikezdeni a saját államiságukat. Ausztria nagyhatalom volt, Svájcot aránytalanul nehéz elfoglalni értékeihez képest, Németalföld pedig - szintén földrajzi adottságoknak köszönhetően - a tengeri kereskedelemből és gyarmatosításból addigra meggazdagodott, és ha nem is katonai hatalommá, de komoly nemzetközi tényezővé vált. Utóbbi állítás igazsága tisztán megmutatkozott, amikor az első világháborúban Belgium megtámadása miatt Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak. Ahogy akkoriban sokan nem túl nagy tisztelettel nevezték, egy rongydarab miatt ugrottak egymásnak, az egyensúly viszont pont azon a fikarcnyi területen múlott. A német "egység" épp annyira mutatja a nacionalizmus kudarcát, mint a sikerét. Felhívja a figyelmet arra, hogy a földrajzi korlátokat még a 19. században, a száguldó ideológiai haladás időszakában sem lehetett elhanyagolni. A jövőben véleményem szerint még ennél is kevésbé lesz ez lehetséges.

Nézzük a dolgot az ellentétes irányból. Láttuk, hogy egy nép nem mindig tud egy állam mögé állni. Ugyanakkor más esetben képes több nép ugyanerre? Nagyon is! Nem kisebb világpolitikai szereplő szolgáltat erre demonstrációt, mint az Egyesült Államok. Az ország földrajzi lehetőségei kezdetben gigantikusak volt, igaz, ma sem panaszkodhatnak. Majdnem mindent ennek köszönhetnek, különös tekintettel a kőolajlelőhelyeikre... Az atlanti parttól elindulva, az Appalache-hegység mögött széles, termékeny síkságot találunk, amely jelenleg is az egyik legnagyobb gabonatermelő a világon. A vidék ráadásul vízi utakkal sűrűn be van hálózva, így a kapcsolat a kikötővárosokkal és a világ többi részével még energiaszegény időkben is biztosítva van. Még nyugatabbra nyersanyagokban gazdag hegységek állnak, majd a másik óceán, egészen addig pedig szintén játszi könnyedséggel juthattak el a jenkik. A terjeszkedésben legfőbb támaszuk az újonnan érkezett bevándorlók hűsége volt annak idején, függetlenül a származásuktól. Szeretik is úgy nevezni magukat, hogy "nemzet nép nélkül", noha valójában éppen hogy igen sok nép tette le ott a névjegyét. Olaszok, írek, lengyelek, magyarok, kínaiak, japánok, afrikaiak, skandinávok, németek, egyik közösséget sem lehet figyelmen kívül hagyni. A sikeres, modern ország prototípusaként számon tartott USA tehát mint nemzetállam egyszerűen értelmezhetetlen. A kölcsönös megfeleltetés népek és országok között több irányból is cáfolható, mégpedig olyan példákkal, amelyeket nem lehet a szőnyeg alá söpörni.

Azt hiszem, most már valamivel teljesebb képet sikerült alkotni az államok mibenlétéről és a nacionalizmus e téren tapasztalható kétségességéről. Nem állíthatom, hogy könnyen vettem volna ezt az akadályt, de annál édesebb lesz most a pihenés. Ezért is meg kell ugyanis dolgozni. Legközelebb egy olyan téma kerül majd terítékre, amely felületesen ma is szóba került, és akarva-akaratlanul tulajdonképpen már többször is beharangoztam: a birodalmak és a nacionalizmus kapcsolata.

A föld meghódítja az embert

Az elmúlt néhány hétben családommal és egész háztartásunkkal együtt új lakásba, új házba költöztünk. A hely csupán körülbelül 20 perc sétára található a régi otthonunktól, a költözés számunkra mégis hatalmas és igen nehezen megszervezhető feladatnak bizonyult. Már amennyire egyáltalán befejezettnek tekinthető a folyamat, nem tudom ugyanis, hogy valaha igazán a végére érünk-e... Mindenesetre ebben az időben szüntelenül azzal a ténnyel szembesültünk, hogy bármennyire is szeretnénk rendet látni magunk körül, mindig lesz a kitalált rendszer alól egy kivétel, mindig lesz egy nyitott kérdés. Aki volt már ilyen vagy hasonló helyzetben, az tudja, hogy teljesen ki lehet merülni az ilyen igyekezet közben, valósággal kiszippantja az emberből az energiát. Ezzel egy időben viszont nagyszerű érzés látni az eredményt, azt hogy valami szép, valami hasznos, valami értékes születik a kezünk alatt. Kissé hasonló ehhez a blog írásának folyamata is. Nem hiszem, hogy világmegváltó gondolatokat tennék közzé, de ha csak egy kicsi hatást is kivált akár saját magam, akár mások életvitelében, világlátásában, akkor már bőven megérte. Természetesen nyitva hagyott kérdésekből itt sincs hiány, legutóbb ráadásul alaposan fel is adtam magamnak a leckét ilyen tekintetben.

A nacionalizmussal szembeni kritikám, amely néhány hete uralja ezeket az írásokat, két fő részre bontható. Legfőképpen - ahogy már a szabadelvű ideológia esetében is történt - megpróbálom felhívni a figyelmet az eszme fenntarthatatlan alaptételeire. A liberalizmus kapcsán az egyénekig lebontott társadalomszemléletet, és a kulturális közösségekkel szembeni vakságot hoztam fel, amely legfőképpen - és néha abszurd léptékben - a jogrendszerünkben mutatkozik meg. Ugyanez az elem a nemzeti elv esetében a nemzetállamok határainak megkérdőjelezése volt, ami gyakorlatilag egyet jelent a létjogosultságuk kétségbe vonásával. Legutóbb konkrétan is megfogalmaztam: az energiában szűkölködő államok határai hosszú távon valószínűleg egyenesen a természeti korlátokhoz (hegységekhez, tengerekhez, sivatagokhoz) fognak igazodni. A mai határok jelentős része a cirkuszban pálcák végén pörgetett tányérokhoz hasonlít. Az adott állam megállás nélküli erőfeszítéseinek és befektetéseinek köszönhetően a határok ideig-óráig működőképesek lehetnek, de amint fogyni kezd az erre fordítható energia, a semmibe, azaz inkább a magától értetődő egyensúlyi állapotba fognak visszahullani. A zsonglőrök is mindannyian elfáradnak és leejtik a tányérokat, az összes néző és ők maguk is tudják, hogy azok nem maradhatnak fent örökké.

Az így megszülető új államhatárok ekkor szinte biztosan nem felelnek majd meg a nemzetállami kritériumoknak. A más országokhoz került, feladott területeken maradhat a korábban magától értetődőnek tekintett "nemzet" jelentős része, nekik pedig rá kell majd jönniük, hogy ezek az események - eszmék ide vagy oda - aligha fordíthatók vissza. Általában is igaz: amit az ipari civilizáció fellendülése idején megszereztünk, annak jó részben készülhetünk a fájdalmas elveszítésére. Amit viszont akkor hagytunk hátra, azt esetleg újra megtalálhatjuk.

A másik fő vonulat annyira összefügg ezzel a gondolatmenettel, hogy talán ki sem kellene emelnem, de mégis külön hangsúlyozom. Szeretném minden egyes esetben felhívni a figyelmet arra, hogy egyik változás sem jelenti az végítéletet, egyik sem jelenti, hogy a pokol jelenik majd meg közöttünk. Épp ezért szeretném megmutatni, mennyire álságosak ezek az ideológiák, mennyi kárt okoznak ma is, és azt, hogy ami helyettük egyszer majd fenntarthatóan működhet, elviselhető és sok tekintetben - a kíméletlen körülmények és kegyetlen csapások ellenére - emberibb élet lehetőségét rejti. A lényeg egyik írásomban sem az, hogy lemondjak a boldogságról, sokkal inkább, hogy megtudjam, valójában hogyan is érhetem el.

A nyugodt és kiegyensúlyozott emberi életnek része az is, hogy tudjuk, melyik világi hatalom fennhatóságát és törvényeit ismerjük el. Akár pigmeusok vagyunk a Kongó mellett, akár kínai bevándorlók Los Angelesben, a mindennapi életünket alapvetően befolyásolja, melyik kényszert tartjuk hasznosnak, és melyiket akarjuk kikerülni. Ez elsősorban választás és vállalás kérdése, ami minden hűségnek az alapja. Végső soron úgyis az a parancs, az az állam lesz sikeres egy adott helyen, amelyik a legerősebb, ezt pedig a hozzá kötődő közösségek és egyének jellemzői határozzák meg. A döntés módjára azonban még nem adtam semmiféle választ. Miről ismerjük fel azt az államot, ami valóban - egy múlt héten használt kifejezéssel élve - érdemes a bizalomra? Az kell hogy érdekeljen, hogy milyen nyelven beszél? Hogy ki a vezetője? Vagy egyszerűen hogy mennyit fizet cserébe a hűségért? A választ példákon keresztül szeretném megmutatni.

A költözködésünk témáját nem kizárólag a lassú, nyugodt bevezetés érdekében említettem, szorosan kapcsolódik ugyanis a tárgyhoz. A költözés nem csak annyi, hogy máshol fekszik le aludni az ember (ez egyébként is viszonylag gyakran előfordul). A dolognak valami ennél mélyebb értelme is van. Magamon jelen pillanatban nagyszerűen le tudom mérni, hogy a lakóhelyem megváltozása miatt másként tekintek egész környezetemre. Különösen akkor derül erre fény, ha - mint a mi esetünkben is - jellegében teljesen eltérő otthonba költözik valaki. Egyáltalán nem mindegy, hogy panellakásban vagy kertes házban, hogy faluban, tanyán vagy a főváros egyik körútján lakik az ember. Természetesen más kihívásokkal szembesül, más szomszédokkal kell együtt élnie, más képességekre kell szert tennie. Ugyanígy befolyással bír az is, hogy kicsi vagy nagy lakásban éljük le mindennapjainkat, az is, hogy hány családtagunk, esetleg hány albérlő, főbérlő vagy lakótárs néz az arcunkba minden egyes reggel. Fontos, hogy el tudunk-e bújni mások kíváncsisága elől, vagy mindenképp nyitott könyv az életünk. Az otthoni reakciók és viselkedési minták visszaköszönnek akkor is, ha kimozdulunk, hiszen életünk jelentős részét ott töltjük.

Jómagam közelebb kerültem a "vadonhoz", csendesebb és függetlenebb otthonra leltem. Nem mintha a házat, ahol felnőttem, nem szeretném továbbra is, de ezek ettől még tények. Rengeteg dolog megváltozik. Fát kell hasítani a fűtéshez, tágas hely nyílik a kertészkedésnek, ezzel együtt pedig kezelni kell a problémát, hogy a környéken nincs közvilágítás. Egyik tevékenység sem olyasmi, amire 5-6 éve azt mondtam volna, hogy hozzám tartozik majd, most mégis így van, lassan-lassan részemmé válnak. A körülmények jellemeket formálnak, az otthon körülményei pedig messze nem az utolsók ezek között. Ha megpróbálnék úgy élni, mintha gázzal működne a fűtés, rövidesen igen hideg lenne idebent, ez nem vitás. Akinek természeti, földrajzi korlátok terhelik az életét, annak fel kell ismernie, és a lehető legbölcsebben kezelnie kell őket. Ez éppen annyira igaz az államokra, mint az egyes személyekre.

Egy "kicsivel" ismertebb, de szintén aktuális történés a közel-keleti politikai helyzet alakulása. Mire ezeket a sorokat olvassa valaki, meglehet hogy minden ízében valódi háború fog tombolni Izrael és a Gáza környékére űzött palesztinok között. Nem mintha a jelenlegi bomba- és rakétatámadások vagy akár a status quo - megszállással, blokáddal, az ellenkező oldalon pedig például robbantásokkal és emberrablással - nem elégítené ki a háború meghatározását, de igazán mégis akkor figyelünk oda, ha kézifegyverek szólnak és tankok dübörögnek. Az áldozatok hozzátartozóinak jajveszékelése és a két fél diplomáciai csavarjai bejárják az egész világsajtót. A kibogozhatatlan helyzetet elnézve azt kérdezi magától az ember: vajon ennek tényleg így kell lennie? Mindenki helyes szerepet játszik, vagy valamilyen tévedés az egész?

Mivel a blog - és ez a bejegyzés önmagában is - a természet által felállított, "beépített" határokat taglalja, javaslom, nézzük az esetet ebből a szempontból. Ehhez egy hosszabb lélegzetű cikk lesz a segítségemre, amely azt vizsgálja, a földrajzi elhelyezkedés és környezet milyen feltételeket szab Izrael számára, kortól és technológiától függetlenül. Épp ezért három zsidó államot vizsgál, két ókorit és a mait, ezek mindegyike körülbelül ugyanazon a helyen létezett vagy épp létezik. Izrael helyzete ilyen szempontból egyszerű és mégis bonyolult. Ha csak egy politikai térképet látunk - amelyen az államok területe egy színnel van kiszínezve -, akkor adott egy ék alakú ország saját magánál sokkal nagyobb ellenséges szomszédokkal. Ez az utóbbi évtizedek harcait és azok eredményeit ismerve részben csodálatot, részben együttérzést kelt. Ha azonban a valóságos földrajzzal is foglalkozunk, mindjárt árnyaltabb lesz a kép.

Izrael területe (nevezzük most így az egyszerűség kedvéért) gyakorlatilag minden irányból alig áthatolható sivatagokkal van körülvéve. Délnyugatra ott van a Sinai-félsziget, melynek szinte egésze az, délkeletről a hasonló, de jóval nagyobb Arab-félsziget. Keletről a Jordán túlpartján van egy keskeny lakható sáv, de ez önmagában olyan gyenge alap az ott élők számára, hogy gyakorlatilag Izrael befolyási övezetének számít. Nyugatra ott a tenger. Északon a folyamatosan belső háborúkban lángoló Fönícia (vagy ahogy most hívjuk: Libanon) zárja be a kört. Egyetlen szomszéd jelent reális veszélyt Izraelre, ez pedig az az állam, amely északkeleten, a mai Szíria helyén létezik, de számukra is több tényező együttállása lenne szükséges ahhoz, hogy legyőzhessék. A Damaszkusz körüli vidéknek mindig is több irányba kellett figyelnie, és ritkán adódik olyan pillanat, mikor ebben az irányban terjeszkedni tudna. Izrael stabil fennállása tehát a valóságban nem meglepetés. Mindaddig, amíg egységesen és gyorsan tudnak válaszolni a kihívásokra, a pozíciójuk stabil a szomszédaikkal szemben, sőt, vezető hatalom is lehetnek a régióban.

Messzebbről nézve a térképet viszont feltűnhet, hogy ez a terület három kontinens találkozásánál van, így a nagyobb birodalmak számára szinte mindig "útba esik". Megszállták már a babiloniak, a perzsák, a makedónok, a rómaiak, a törökök és a britek egyaránt. Izrael a nagyhatalmak játszmáiban egyedül maradva nem képes megvédeni magát. Érdekes kettősség ez: miközben folyamatos készültség esetén a szomszédoktól nem kell tartaniuk, szüntelenül figyelniük kell a távolabbi eseményeket is, mert a valós veszély messzebbről érkezik. Agyafúrtnak kell lenniük, hogy maguk mellé állítsák a domináns nagyhatalmakat, és így védelmet nyerjenek a gyengébbektől.

Miért érdekes ez? Mert ami az ókorban igaz volt a zsidó államra, az hellyel-közzel igaz ma is. Maga a hely formálja azt ilyenre. Maguk a környezeti feltételek teszik lehetővé azt is, hogy kényelmesen el tudjanak nyomni egy mellettük élő több milliós népet, hiszen amíg a nagyhatalmak nem szólnak közbe, nincsen senki, aki megálljt parancsolna (csak kapcsoljuk be a Híradót és látjuk). A mostani pozíciójuk azonban faramuci módon épp a telitalálatnak tűnő szövetségeik miatt reménytelen: olyan mértékben kötődnek a nyugati civilizációhoz, és az USA fegyveres erejéhez, mintha egy nyugati hídfő lennének azon a kiszámíthatatlan vidéken. Amikor az említett szövetségesek ereje elhalványul - a folyamat már zajlik -, Izraelnek aligha lesz esélye tábort váltani, vagy másik patrónust keresni. Ez a hiba az állam létébe is kerülhet csupán néhány évtizeden belül.

Ha valóban a földrajz határozná meg a politikát, akkor a Szentföldön ez nem csak a zsidók különböző szerveződéseire lenne igaz. És valóban, nem ez az első hídfő, amit ott felállított valaki. A középkori Európa keresztes hadjáratai keresztény államokat hoztak létre ugyanott. Ezekre manapság nem szokás sok időt és érvet fecsérelni beszélgetések során, mert a vallás kínos témájáig vezetnek, de érdemes feljegyezni, hogy a semmiből kikiáltott Jeruzsálemi Királyság majd' száz évig fenn tudott maradni, és a legyőzéséhez bizony belső viszályokra is szükség volt. Ezt a száz évet ne becsüljük le, a mai Izrael jelenleg 64 esztendőt számlál...

A tanulság mindebből számomra annyi, hogy ha hűséget fogadunk egy államnak, akkor az első vizsgálatunk tárgya az legyen, hogyan alkalmazkodik a környezetéhez. Amelyik tűzön-vízen és saját természetes korlátain keresztül elvont törekvéseket kerget - legyenek ezek bármilyen meghatóak is -, az nem fog sikert elérni, sőt. El fog bukni, mikor elporlad alatta a szilárdnak hitt talaj, a korlátok semmibe vételéhez szükséges energia. A döntésben, ami nem mindig egyértelmű, jó támpontokat adhatnak számunkra a helyi hagyományok. Ezek gyakran még olyan korból maradtak ránk, amikor ugyanezek a gondok mindennaposak voltak, ugyanezek az akadályok teljes jelentőségükben megmutatkoztak, és a lényegük épp ezért ugyanolyan érvényes lehet a jövőben is. Ami pedig a személyes otthonunkat, személyes hazánkat illeti, szerintem ne féljünk, ha úgy érezzük, magába temet és bekebelez bennünket. Akkor járunk a megismerés helyes útján.

Határok újra és újra

Mint az a visszatérő olvasónak bizonyára feltűnt, az egyes heti bejegyzések témáját úgy igyekszem kiválasztani, hogy azok végül egy hosszabb, nagyobb lélegzetű ívet írjanak le. A blog legfőbb tételei - amelyek korántsem keresetlenül rímelnek a hőtan igazi főtételeivel - olyan szerteágazó és messzire vezető következményekkel bírnak, hogy ez a forma tűnik a legkedvezőbbnek egy értelmes, fenntartható világkép megformálásához. A választott terjedelem és tempó csak kis mértékben engedi meg, hogy össze-vissza kapkodjak, bár némelyik aktuális esemény vagy nagy hatású olvasmány körüljárása azért mindig belefér. Az alaposságra való törekvés az említett megkötések miatt megköveteli, hogy egyik héten főként elvontabb fogalmakat boncolgassak (lehetőleg azért két talppal a földön maradva), a következő alkalommal pedig esetleg egészen látványos és szinte húsba vágóan konkrét kijelentéseket tegyek, amelyekre talán az először idetévedők inkább felkapják a fejüket. A két irány számomra összefonódik, és egyiket sem akarom elsorvasztani, de kétségtelen, hogy az utóbbi számomra is szórakoztatóbb. Mégis, csak a bolond rohan fejjel a falnak, már csak ezért is kötelező ezeknek az "erősebb" írásoknak előzetesen megágyazni. A lehetséges felmerülő kérdések közül így legalább a sajátjaimra mindenképp tudni fogom a választ...

Ennyi bevezetés után elárulhatom, hogy a mostani esszé szerintem az utóbbi, élesebb csoportba tartozik. Miután megkíséreltem megfogalmazni, hogyan is látom a nacionalizmust, és mi a valódi alternatívája általában, eljött az idő, hogy szót ejtsek a téma elvileg könnyebb, érzékletesen viszont jóval sokkolóbb oldaláról is. Mindeddig az eszmét az ember irányából néztem, azt firtattam, hogyan látjuk rajta keresztül a világot. Mivel a modern nemzeti ideológia elválaszthatatlan a nemzetállamoktól, külön kitértem rá, hogy a fogalmak, melyeket ezekkel kapcsolatban használunk, mennyire álságosak és befolyásolhatóak. Kritizáltam azt a hozzáállást, mely szerint például a hazafiság bárkinek eleve elrendelt kötelessége lenne, ahogy azt is, mely szerint kivándorolni árulás. Én úgy gondolom, hogy mindenkin csak az kérhető számon, amit ő maga valamilyen módon felvállalt, és az ilyen hűség többet ér bármilyen érzelmi fellángolásnál. Egy-egy mámoros forradalommal vagy csatával gyakran érkezik kéz a kézben a kiábrándulás, a saját magunk által hidegen, józanul létrehozott kötődés viszont soha nem hozhat szégyenbe, amíg becsben tartjuk. Ez most kissé úgy hangzik, mintha személyes kapcsolatokról írtam volna, ki tudja, talán ott is van benne valami... Ugyanakkor arra is felhívtam a figyelmet, hogy ha nem vállalunk fel semmilyen hűséget, akkor - amellett, hogy egy nem lényegtelen emberi elemet kihagyunk az életünkből - előbb vagy utóbb magunkra fogunk maradni a gondjainkkal. Ha az a hanyatló, kegyetlen jövő vár ránk, amire számítok, és amelynek leírásáért, kezeléséért végeredményben az egész oldal működik, akkor ez a hozzáállás rövidesen egyenlő lehet akár a halálos ítélettel is.

Lehet azonban az egészet más szemszögből is nézni.  Igaz, hogy maga a nacionalizmus a kezdetektől fogva a modern államokat szolgálta ki, például sorkatonák tömegeivel? Igaz. Igaz, hogy a nemzetállamok fenntartása energiatemető, mert instabil állapotokat konzerválnak? Igaz. Igaz, hogy a modern nemzet eszméje megfoszt minket a szabad választás és személyes hűség imént említett élményeitől, ezáltal pedig rontja a későbbi esélyeinket? Szerintem igaz. De ha az ideológia téved, akkor mégis kinek adhatjuk a hűségünket, kik vagy mik közül választhatunk? Milyen államok és országok lehetnek működőképesek egy évszázad múlva, ha a számunkra jól megszokott határok tényleg nem maradhatnak?

Hogy ezekre a kérdésekre választ találjunk, először tisztázni kell, mi is egyáltalán maga az állam. A mai eltorzított viszonyok között ez már nem egyértelmű, pedig a definíció egyszerű. Az állam szóval jelöljük azokat a szervezeteket, csoportokat, vagy nagy ritkán személyeket, amelyeket bármit megtehetnek, amit csak akarnak, nincsenek felettük hatályos emberi törvények. Általában személyes életünk során számos módon meg van kötve a kezünk kívülállók hatalma és jelenléte által, az államokat ezzel szemben tényleg csak saját elhatározásuk befolyásolja. Ennyi az egész. Nincs benne semmilyen misztikum, és nincs benne semmilyen csalás, maga ez a szuverenitás a lényeg. No, persze amikor valaki azt mondja, hogy nincsenek korlátok, rögtön gyanakodni kell, egy államot azonban csupán egy dolog korlátozhat: egy másik állam, egy hasonló intézmény, vagy csoport. Mégpedig küzdelem árán.

Az államok első, és talán legfontosabb tulajdonsága ebből fakadóan szükségszerűen az, hogy erőszakosak. Másképp ugyanis nem maradhatnának életben, megsemmisülnének hasonszőrű társaik fegyverei által. A királyok végső érve (ultima ratio regum) sosem volt más, mint a háború, erre például XIV. Lajos, a francia Napkirály rengeteg ágyúba öntött latin felirata is emlékeztet. Ami azt illeti, királyok nélkül sem csökkent e kényszer ereje, sőt. A mai államok rengeteg fizetett erőszakszervezetet tartanak fent (rendőrség, vámőrség, titkosszolgálat stb.), a hatalmuk alatt állóknak pedig megtiltják ugyanezt. A mai eszközökkel lehetséges szinte elviselhetetlen mértékig fokozni a lakosság terrorizálását, és totális diktatúrákat fenntartani. Ez egy energiaszegényebb korban lehetetlen lett volna, azaz lehetetlen volt és lesz is.

Egy beugratós kérdés: ha valóban ez minden, akkor mi különbözteti meg az államokat az úgynevezett szervezett bűnözéstől? Válasz: egyáltalán semmi. Esetleg az, hogy általában az államok (akiket hivatalosan annak hívunk) jóval erősebbek... De amikor azt látjuk, hogy valaki nem ismeri el maga felett a törvényt, ott mindig egy állam véget ér, és egy másik kezdődik. A pitiáner tolvaj, aki csak kijátssza a rendszert, tisztában van vele, hogy vét a társadalom ellen, tehát bűnt követ el. Ő itt nem számít. A maffia verőlegényei és besúgói azonban a szó ilyen értelmében nem bűnözők. Nekik saját törvényeik vannak, az államra pedig - legyen bármilyen félelmetes is az adott helyen - nem mint felsőbbrendű intézményre, hanem mint egyenrangú riválisra tekintenek. Nincs meg bennük a megalázkodás kísértése a rendőrökkel szemben, csupán elkeseredetten gyűlölik őket, mert az ellenségeik, és harcban állnak velük. Természetesen az állami tisztviselők tudják, hogy az ő törvényeik az igazán és kizárólag érvényesek. A baj csak az, hogy sajnos a jakuzák, triádok, a Camorra, és az összes hasonló szervezet tagjai is mind tudják, hogy az ő törvényeik az igaziak, és hogy azokat nem szabhatja át senki. Vajon mi dönt közöttük? Ha kilépünk saját helyünkről egy pillanatra, akkor világosan látszik: csak és kizárólag az erőszak képes objektív különbséget tenni, és a hatóköröket elosztani.

Gondoljunk bele, hogyan is ítéljük meg a rendőröket mi, átlagemberek! Mint hollywood-i zsarufilmeken felnövekedő kisgyerek, sohasem értettem, hogy ha minden rendőr hős, ahogy a tévében látom, akkor a valóságban miért nem szereti őket senki. A hivatalos szinten túl nyoma sincs a tisztelet és megbecsülés szólamainak. Gúnyoljuk őket, kiröhögjük, mikor nincsenek ott, és sokszor utáljuk őket, különösen amikor "fentről" kapott parancsok miatt semmibe vesznek bennünket. Tehetetlenek vagyunk velük szemben, ki vagyunk nekik szolgáltatva, ezt pedig nehéz elviselni. Aki rendőrnek áll, az beáll a sorba, a kormány "verőlegénye" lesz. Szinte bármikor olyan helyzetbe kerülhet, hogy elvárják tőle, érzéketlenül teljesítsen bizonyos parancsokat, amelyeket civilek jó érzésből nem követnének. A rendőrvicceken, a közmondásos ostobaságukon is ezért nevetünk, bizonyos szituációkban ugyanis nekik nem lehetnek saját gondolataik. Ezért (is) kapják a bérüket... Az egész velük szembeni viselkedésnek ott van a hátterében a sejtés: aki erőszakkal foglalkozik, oldaltól függetlenül bizonyos mértékig mind egyforma. Rablóból lesz a legjobb pandúr. de ez alighanem visszafelé is igaz...

Távol álljon tőlem, hogy kikezdjem a rendőrség intézményét, mert ezt a szerepet - ha nem anarchia a célunk - mindenképp be kell töltenie valakinek a társadalomban. De aki felveszi a kéket, annak ezt mind tudnia kell, vagy ha nem tudja, rövidesen meg fogja tanulni. Amíg nincsen semmi komolyabb gond, addig fel lehet vágni a semleges "szolgálunk és védünk" látszatával, ha azonban például zavargások, lázongások törnek ki - remélem nem kell ujjal mutogatnom nem túl távoli európai országokra, ahol ez ma sem ritkaság - akkor el kell dönteniük, ki is az, akit szolgálnak és akit védenek... Az állam és a lakosság szembenállása esetén a fizetett állami erőszak már egyáltalán nem lesz rokonszenves, még jelenlegi pártolóinak sem. Ezen keresztül látszik, hogy az állam minden fényes díszlet ellenére is tényleg mindössze az, amit leírtam. Kétlem, hogy gonosz vagy aljas jelenségről lenne szó, inkább egyszerűen kényszer szülte megoldásról. Nem kell lábtörlőnek, talpnyalónak lenni, hogy egy állam fennhatóságát elismerjük, és nem kell imádni ahhoz, hogy megtartsuk a kötődést.

Vannak nyilvánvalóbb államhatárok is, konkrét földrajzi helyeken, ahol a jog és bürokrácia gépezetei szintén képviseltetik magukat, de ezúttal még a külsőségekben is teljesen szimmetrikusan. Ezeknek a minden irányból elismert vonalaknak a két oldalán elterülő földeket különböző színre színezik a térképeken, máshol van a fővárosuk, más a zászlajuk, a nevük. A két oldalon élő emberek más himnuszt hallgatnak a nemzeti ünnepeiken, amelyek más napra esnek. De mi már túl vagyunk ezeken a felszínes dolgokon, mi azt keressük, hol is van az egésznek az értelme. A lényeg pedig ugyanaz, mint az imént: két állam határa ott van, ahol a kettejük közti harc felrajzolja azt. Az erőszak lehet, hogy jelenleg csak verbális vagy jelképes, de mindig jelen van valamilyen formában. Nem is érdemes úgy tenni, mintha ennél többről lenne szó, hiszen képtelenség tagadni a történelmi tényt, a legtöbb ilyen vonalat háborúk utáni szerződések, vagy nagyhatalmak arcátlan alkui alakították ki. (A kettő mondjuk őszintén szólva egyáltalán nem is zárja kis egymást.)

Magára a küzdelemre is vonatkoznak azonban korlátok, ezek pedig gyakran kívül esnek az emberi beavatkozás körén. Sziklaszilárd földrajzi tényekre gondolok itt, úgy mint hegységek, tengerek, folyóvölgyek, sivatagok, mocsarak, és még ezer más, első pillantásra talán lényegtelen dolog. Ezek a harcászatban - a küzdelem hívatásában - ma sem elhanyagolhatók, energia hiányában viszont egyre jobban fog szorítani ez a cipő... Egy Tigris tank például nem húzhatja maga után a benzinkutat a a Szaharában. Hát még egy hadosztálynyi páncélos... Meglehet, hogy több állam sem lesz képes megtartani hegységekkel vagy tengerrel elválasztott területeit, az ellenlábasai ugyanis az akadályok másik oldalán egyre nehezebben behozható előnnyel bírnak majd. Az államok továbbra is azt tesznek, amit akarnak, de közben a kedvezőtlen földrajzi helyzet némelyikük sorsát akár meg is becsételheti a többiekkel szemben. Igen, ezt a lehető legkomolyabban gondolom, az energiahiány minden további nélkül okozhatja például államok területeinek darabokra hullását, amikor a szinte tetszőlegesen pingált vonalak elkezdenek igazodni a természeti körülményekhez. Vannak persze olyan földrajzi helyek is, melyek természetes módon egy állam fennhatósága alá kívánkoznak, ma mégis szét vannak darabolva. Szeretnék majd ezekre az esetekre egy külön bejegyzést is szánni, mert a nacionalizmus jellegét gyakran szépen megvilágítják. Elöljáróban például az Ír-sziget példája az összetartozásra meglehetősen szembe szökő minden egyéb indoklás nélkül is.

A tájat lehet szeretni még úgy is, hogy a szeretett föld konkrét körvonalai homályosak, de a magyar nép esetében a Kárpát-medence olyan tisztán rajzolódik ki, hogy számunkra még könnyebb a helyzet. Az érte való cselekvéshez, a küzdelemhez azonban államot kell választanunk, és hűséget kell tanúsítanunk. Más lehetőségünk - egyedül - nincsen. Valaki felteheti a kérdést, hogy ha az államok mind egyenrangúak, akkor miért és hogyan is kellene választanunk közülük? Erre is szeretnék majd bővebben kitérni.

Végül eljutok oda, hogy megfogalmazzam, mit is akarok ezzel az egésszel mondani. Amikor múlt héten azt írtam, meg kell fordítanunk a gondolkodásunkat a nacionalizmushoz képest, akkor azt úgy is gondoltam, veheti mindenki szó szerint. Nem a nemzetünk és államhatáraink szinkronba hozásán kell dolgoznunk a nemzetállami utópia elérése érdekében. Az irány ellentétes: a meglevő, beépített földrajzi határok között, a természet által "kijelölt" országban kell létrehozunk a saját létünkhöz szükséges kereteket. A hegységek soha nem kérdezik meg, melyik lejtőjükön milyen nyelven beszélnek az emberek, ezért a többnyelvű, több különböző identitással bíró társainknak otthont adó helyet kell fenntartanunk. Ez komoly gond? Ha megszabadulunk a belénk nevelt elvek hálójától, rájövünk, hogy önmagában ez nem lenne az. Mindössze olyan államot kell létrehoznunk és elismernünk magunk felett, amely az egész lakosság számára érdemes a bizalomra.

A homály mint alapkő

Talán másoknak furcsa lesz ezt leírva látni, de valójában nagyon tartok attól, és nagyon szeretném elkerülni, hogy ezekben az esszékben túlságosan elrugaszkodjak a közvetlenül érzékelhető környezetünktől. Nem akarok maratoni távon elmélkedni a semmiről, mert nem vezet sehová. A regényírók azt mondják, hogy ha egy jellemet már megalkottak, akkor utána nincs beleszólásuk a döntéseibe, a szereplők maguk viszik a történet fonalát. Furcsa, de úgy érzem, ez a blog hasonló élményt nyújt számomra. Politikával eredetileg csupán valamikor a kényelmes, távoli jövőben szerettem volna foglalkozni, ehhez képest a bevezető általános körök után szinte az élre tört a téma. Egyelőre kezemben van a gyeplő, de mintha a lovak saját fejük után húznák a szekeret... Ezzel önmagában nincs is semmilyen probléma, hiszen az itt felvállalt általános megközelítés - magyarán szólva a világunk természetszerű hanyatlása - olyan széles körben fejti ki a hatását, hogy akárhová lépek, szinte beleütközöm. Számomra a kérdés sokkal inkább az, hogy mennyire képes visszaadni ez a száraz szöveg azokat a benyomásokat, hangulatokat és indulatokat, amelyeket mögötte én magam átélek. Azt hiszem, ha ezek valahogy átjutnának az idetévedő olvasó gondolatai közé is, akkor már nem is lenne hiábavaló az egész. A teljesen elvont okoskodás ilyen tekintetben sehová nem vezet. Röviden és markánsan kifejezve magam, nem áll szándékomban unalomba fojtani az oldalt. Már csak azért sem, mert számomra meglepően üdítő időtöltés is tud lenni, amikor rendesen elkülönítem erre a célra a szükséges időt.

Remélem, hogy a legutóbbi bejegyzés nem lépte át a túlzott elméletieskedésnek ezt a határát, de a kezem bizonyos mértékig meg volt kötve, hiszen egy eszméről volt szó, ráadásul általánosságban. Ami azt illeti, a sznobok és a nacionalisták párhuzamát kifejezetten provokatív húzásnak szántam, és kissé még mindig elbűvöl a szimmetriája. Mindkettő a nemességet imitálja, és mindkettő képes a legvisszataszítóbb szintre elvinni ezt a törekvést. A nemességre, mint társadalmi csoportra is gondolok itt - ahogy erről részletesen szó volt -, de talán még ékesebben igaz az állítás átvitt értelemben. Hiszen mit nevezünk nemesnek? Azt, ami tiszta, ami szilárd, ami hű és őszinte. Ami eredeti. A sznobban és a nacionalistában sincs meg egyik sem.

A nemzet ideológiája tudatosan fejlesztette ki saját bűvkörét, amivel nagyszerűen le lehet csillapítani a tömegek tudattalan szomjúságát az irracionalitásra. Félreértés ne essék, a nemzeti érzelem szóösszetételben nem az érzelmet kritizálom, sokkal inkább magát a nemzetet! Ez a fogalom teljesen határozatlan, homályos és könnyen manipulálható. Az érzelem gyönyörű, megindító pillanatait igazi, velünk közvetlenül érintkező közösségekkel kapcsolatban is át lehet élni, lehet ez baráti társaság, rokonság, lokálpatrióta kör, hobbikör, sportklub, vallási irányzat vagy akár egy egész nép vagy etnikum is. Ezek mindegyike látványosan gazdagítja életünket, és - különböző mértékben - mindegyikért lehet és kell is áldozatot hozni. Néhanapján olyan érzelmi árnyalatokat is megismerhetünk, amelyekről nem is álmodtunk korábban. Ezekre valóban lehet olyan világnézetet építeni, amely nem hordozza magában a biztos csalódást. Hol van a határvonal, ami elválasztja őket a nacionalizmustól? Szerintem ott, ahol eltévesztjük szemünk elől az embert, amikor a fogalmak léptéke eltűnik a látómezőnkből. Mi sem könnyebb, mint egy közösséget nemzetté tenni, emberfeletti erőnek beállítani, ezzel viszont eltűnik a lelkesedés magabiztos, szilárd alapja is.

Annak idején a politikai ideológiákat a racionalizmus, az ész kultuszának vadhajtásaiként írtam le, tehát érvek rendszereként, amelyek a társadalom viselkedését próbálják előírni. Más részről viszont - mint minden magában álló érvelés esetében - ott van mögöttük néhány alapállítás, amelyekhez a logikának semmi köze. Az ideológiák lelkét ezek az állítások adják, és csak itt lehet őket hatásosan megcáfolni. A szabadelvűség esetében az emberi kultúrák és közösségek gyökeres eltéréseire vonatkozó vakság volt a konkrét támadási pont. Azt a tételt, hogy senkit nem szabad megkülönböztetni a másiktól a családja, etnikuma, származása alapján, filozófiai, jogi háttérrel szokás tálalni, ezt próbáltam meg kikezdeni jó néhány héten keresztül. A nacionalizmus ezzel szemben bevallottan nem az észre alapoz az axiómák kimondásánál, hanem az érzelmek felkorbácsolására. Így ezt a "beépített" kételyt az említett módon emberfeletti misztikummá tudja fokozni. Hiszen ha egy állítás annyira szívbemarkoló, és annyira lelkesítő, hogy nem tudunk kapcsolatba hozni a hétköznapokkal, akkor nincsen semmi okunk tagadni sem. Az erős érzelem azonban önmagában nem garantálja, hogy ez tényleg helyes út.

Többféle példát fel lehet hozni a végsőkig fokozott misztikumra, de az egyik leglátványosabb épp a nacionalizmus lényegéhez, az államok mibenlétéhez kapcsolódik. Az államok és a nemzetek ma szinte azonos dolognak tűnnek fel előttünk, már csak ezért is különösen kínos, ha egy-egy terület hovatartozása nem egyértelmű. Amellett, hogy ezeken a helyeken gyakran teljesen valós, kézzelfogható, véres harcok zajlanak, szinte mindig megjelenik az ideológiai küzdelem is. Utóbbi színpadon - akárcsak például az óvodai veszekedések nagy részében - a legnagyobb hatású érv az, hogy "mi voltunk itt előbb" vagy az, hogy "ő támadott először". Bizonyos mértékig ez talán természetes, különösen ha konkrétumokkal lehet alátámasztani. Amikor azonban ezen elemek valamelyike egy több száz, netán több ezer évvel korábbi tragikus csatára, vagy rég elfelejtett korok hatalmas fejedelmeire vonatkozik, ott már gyanakodhatunk, hogy egy bizonyos kábító ideológiával van dolgunk...

Hasonló a helyzet a nemzetek eredetével. Gyakorlatilag erről mindenki azt állít, amit csak akar, mert egzakt módon lehetetlen pontos kimutatást készíteni. Nincs ugyanis pontosan meghatározva semmi. Amikor a 18-19-20. századok során a nemzetek "felébresztésére" sor került, senki nem hívta föl rá a figyelmet, hogy ezt az - egyébként megint csak kissé nagyzoló - "ébredést" nem előzte meg semmilyen "szunyókálás", maga a fogalom ilyen formában korábban egyáltalán nem létezett. Nem, inkább ködös, semmibe vesző, múltba révedő hipotézisekből próbáltak táplálkozni. Ezeknek a levezetéseknek vajmi kevés közük van a történelemhez, hiszen Nagy Károly még lázálmai között sem láthatott franciákat és németeket, és valószínűleg Traianus sem tépte haját a majdani román államért aggódva... Sorolhatnánk tovább a különféle érdekességeket akár itthonról is, de egy közös: a legtöbbnek az igazságértéke gyakorlatilag teljesen lényegtelen. Nem arra valók, hogy a való életben bármilyen - nem csak anyagi, hanem akár mentális vagy spirituális - hasznot hozzanak, hanem kizárólag arra, hogy tápláljanak egy eszmét, ami ma államokat fog össze.

Nézzük tehát inkább az ideológia megfogható részét, ami természetesen adja magát: a nemzetállamokat! Tiszta sor, hogy elvileg minden nemzet önrendelkezési jogot és saját országot érdemelne. Tegyük fel, hogy elfogadom ezt az állítást! A valóság sajnos kegyetlen, és évezredekig nem volt erre tekintettel. Amint ez a hanyagság feltűnővé vált (150-200 éve), lassacskán megindult a törekvés, hogy változtassanak rajta. Néha az államhatárokhoz próbálták igazítani az adott nemzetet, néha pedig fordítva, mikor mit diktált az adott régió hatalmi felállása. Az eredmény még ma sem kielégítő. Egy erős hadsereg persze igen könnyen eldönti bárkiről, hogy ruszin vagy ukrán, spanyol vagy katalán, olasz vagy francia, de még azt is, hogy magyar vagy szerb. Hogy ő maga mit gondol erről, az ilyenkor senkit nem érdekel. E két vélemény viszont gyakran továbbra is makacsul igyekszik ellentmondani egymásnak. Amíg magán a fő elven nem módosítunk, addig teljesen reménytelen a megoldás. Mi magyarok tökéletesen ismerjük a "mindenki a saját országában éljen" gondolat hátulütőit. Egyszerűen - még teljesen pártatlan döntőbírákat feltételezve is, amilyeneket még nem látott senki - nem léteznek ennek megfelelő országhatárok. Ha a szomszédomnak német az anyanyelve, akkor útlevéllel kellene bekopogni a gyerek átrúgott labdájáért? Ez nyilván lehetetlen. Akkor viszont valamelyikünk egyértelmű hátrányt szenved. Vagy elnyomják, vagy elkergetik, vagy kiirtják, mindháromra bőven van precedens. Ha nem tartozik az államalkotó nemzethez, akkor az esetleges pillanatnyi nyugalom ellenére sincs számára garancia semmire. Bármikor bűnbakká válhat, mert kívülállónak tartják, még akkor is, ha tucatnyi generáció fűzi a talpa alatti földhöz.

Ez a baj a merev eszmerendszerekkel, képtelenség őket egy valódi, élő közösségre alkalmazni. Nincs olyan nemzeteket meghatározó elv, ami értelmes államhatárokra vezetne. Szerintem épp ellenkező irányból és az ellenkező irányba kell elindulni.

Egy fenntartható világban senkinek nem lehet célja, hogy homogén, egynemű közegben létezzen, illetve akinek mégis ez, az biztos kudarcra van ítélve. Hogy a környezetünkben kiegyenlítsük a különbségeket - legyen ez a lakásunk éjjeli és nappali hőmérséklete, az évszaktól függő étrend, vagy a körülöttünk élők eltérő kultúrája - rengeteg energiát kell elhasználnunk. Egyre kevésbé lesz rá lehetőség, hogy ezt folytathassuk, még kevésbé pedig, hogy fokozhassuk. Ez azt is jelenti, hogy ha most nem stimmelnek az országhatárok a levezetett érveinkhez, akkor később sem fognak azokhoz igazodni. Ugyanúgy nem lesznek nemzetállamok, ahogy korábban sem voltak. Kétségtelen, hogy ezzel elveszítünk néhány imádott jelképet, de azt is látni kell, hogy végül mi is lesz a mérleg másik serpenyőjében.

A változás első áldozata a misztikum lesz, amely megfelelő utánpótlás nélkül könnyedén szertefoszlik. Van, vagyis volt (vagyis ki tudja...) egy olimpiai bajnokunk, akit úgy hívnak: Janics Natasa. Büszkeséget és dicsőséget szerzett ennek az országnak, ugyanakkor a személye mostanában megmutatta a nacionalizmus fénytelenebb oldalát. Az ő esetének értékelése a nemzeti érzelem fényében szinte kibogozhatatlan. Ki mondja meg, hogy ő magyar volt vagy sem? Ki mondja meg, hogy kié az a dicsőség? Magunkénak érezhetjük most is? Vagy akkor sem kellett volna? Az országot váltó sportolók mind árulók lennének? A bizonytalanságot jórészt el lehet oszlatni, ha az eredeti nemesi szemléletet nem csak utánozni akarjuk, hanem tényleg meg is érteni és megélni. Akkor ugyanis rögtön fény derül arra, hogy mit jelent egy államhoz, vagy inkább egy országhoz tartozni.

Ha állapotként tartjuk számon, hogy hol, kikkel, hogyan élünk, az végső soron arra vezetne, hogy mindez csak valamilyen véletlennek köszönhető. "Miért strapáljam magam, ha húsz kilométerrel arrébb születek, az lenne a hazám." Így tekintve nem is érdemes rá az egész, hogy feljegyezzék. Épp ezért bármikor meg is változtatható. Elköltözöm, megtanulok egy másik nyelvet, és meg is szűnt a kapcsolat. Ha valaki nem érez kötődést, szeretetet a szülőföldje, a helyi társadalom felé, akkor ez teljesen vállalható álláspont. Nem hiszem azonban, hogy keményebb körülmények között ilyen cinizmusra lehetőség lesz. Arra számítok, hogy idővel mindannyiunknak gyökeret kell eresztenie, mert a száraz faleveleket könnyen felkapja a vihar, akkor pedig nem marad a fában élet...

A másik lehetőség, ha a haza kérdését választásként fogjuk fel, ahogyan a középkorban szokás volt. Nem biztos, hogy személyes választás, ezt elismerem, hiszen például a szülőföld szeretete gyermekneveléssel továbbadható. Ez viszont éppen egy korábbi döntés folyománya, egyik család sem véletlenül él az adott helyen. Ha tisztán kényszer juttatta volna őket oda, akkor nem is tartják magukénak, és elhagyják, amint lehet. Kérdezzünk meg erről egy palesztint, aki a menekülttáborokban születettek harmadik generációjának tagja, és mégsem vált egyiptomivá, libanonivá, vagy szíriaivá... A hazafiság, a hűség, a közösséghez, társadalomhoz tartozás mindig vállalás kérdése, csak így lehet számon kérni.

Ez az érme másik oldala. A nacionalizmus az érzelmi kitörések szuggerálása közben erről az egy dologról tereli el a figyelmet. A hűség nem fakadhat abból, hogy valakinek milyen színű a bőre, hol született, vagy milyen nyelven beszél. Még abból sem, hogy kik az ősei. Mindegyik fontos dolog, hogy megismerjünk valakit, de ebből a szempontból lényegtelenek. A hűség egyszerűen a felvállalt kötelesség teljesítését jelenti, amelynél kevés földhözragadtabb és izzadságosabb tevékenység létezik. Egyben kevés szebb is. A határok így pengeélesek, az elveszített misztikumért viszont kapunk cserébe valamit: elsősorban megnyugvást, biztonságot. A zaklatottság, a nagyság szünet nélküli bizonygatása helyett pontosan tudjuk majd, kik vagyunk, és hová tartozunk. Egy másik, könnyebben felmérhető következmény, hogy az államokon belüli kulturális sokszínűség új értelmet nyer. Mint korábban írtam, az eltérő erkölcsi értékekből fakadó konfliktusok megállás nélkül folynak a különböző közösségek között, akár beszélünk róla, akár nem. E harc közben viszont felismerhetjük a másikban saját hűségünk tükörképét, hiszen azt immáron egyáltalán nem köti valamelyik csoporthoz feltétel vagy kizárólagosság. Ekkor érzékelhetjük majd igazán, milyen erős az országunk.