A föld meghódítja az embert

Az elmúlt néhány hétben családommal és egész háztartásunkkal együtt új lakásba, új házba költöztünk. A hely csupán körülbelül 20 perc sétára található a régi otthonunktól, a költözés számunkra mégis hatalmas és igen nehezen megszervezhető feladatnak bizonyult. Már amennyire egyáltalán befejezettnek tekinthető a folyamat, nem tudom ugyanis, hogy valaha igazán a végére érünk-e... Mindenesetre ebben az időben szüntelenül azzal a ténnyel szembesültünk, hogy bármennyire is szeretnénk rendet látni magunk körül, mindig lesz a kitalált rendszer alól egy kivétel, mindig lesz egy nyitott kérdés. Aki volt már ilyen vagy hasonló helyzetben, az tudja, hogy teljesen ki lehet merülni az ilyen igyekezet közben, valósággal kiszippantja az emberből az energiát. Ezzel egy időben viszont nagyszerű érzés látni az eredményt, azt hogy valami szép, valami hasznos, valami értékes születik a kezünk alatt. Kissé hasonló ehhez a blog írásának folyamata is. Nem hiszem, hogy világmegváltó gondolatokat tennék közzé, de ha csak egy kicsi hatást is kivált akár saját magam, akár mások életvitelében, világlátásában, akkor már bőven megérte. Természetesen nyitva hagyott kérdésekből itt sincs hiány, legutóbb ráadásul alaposan fel is adtam magamnak a leckét ilyen tekintetben.

A nacionalizmussal szembeni kritikám, amely néhány hete uralja ezeket az írásokat, két fő részre bontható. Legfőképpen - ahogy már a szabadelvű ideológia esetében is történt - megpróbálom felhívni a figyelmet az eszme fenntarthatatlan alaptételeire. A liberalizmus kapcsán az egyénekig lebontott társadalomszemléletet, és a kulturális közösségekkel szembeni vakságot hoztam fel, amely legfőképpen - és néha abszurd léptékben - a jogrendszerünkben mutatkozik meg. Ugyanez az elem a nemzeti elv esetében a nemzetállamok határainak megkérdőjelezése volt, ami gyakorlatilag egyet jelent a létjogosultságuk kétségbe vonásával. Legutóbb konkrétan is megfogalmaztam: az energiában szűkölködő államok határai hosszú távon valószínűleg egyenesen a természeti korlátokhoz (hegységekhez, tengerekhez, sivatagokhoz) fognak igazodni. A mai határok jelentős része a cirkuszban pálcák végén pörgetett tányérokhoz hasonlít. Az adott állam megállás nélküli erőfeszítéseinek és befektetéseinek köszönhetően a határok ideig-óráig működőképesek lehetnek, de amint fogyni kezd az erre fordítható energia, a semmibe, azaz inkább a magától értetődő egyensúlyi állapotba fognak visszahullani. A zsonglőrök is mindannyian elfáradnak és leejtik a tányérokat, az összes néző és ők maguk is tudják, hogy azok nem maradhatnak fent örökké.

Az így megszülető új államhatárok ekkor szinte biztosan nem felelnek majd meg a nemzetállami kritériumoknak. A más országokhoz került, feladott területeken maradhat a korábban magától értetődőnek tekintett "nemzet" jelentős része, nekik pedig rá kell majd jönniük, hogy ezek az események - eszmék ide vagy oda - aligha fordíthatók vissza. Általában is igaz: amit az ipari civilizáció fellendülése idején megszereztünk, annak jó részben készülhetünk a fájdalmas elveszítésére. Amit viszont akkor hagytunk hátra, azt esetleg újra megtalálhatjuk.

A másik fő vonulat annyira összefügg ezzel a gondolatmenettel, hogy talán ki sem kellene emelnem, de mégis külön hangsúlyozom. Szeretném minden egyes esetben felhívni a figyelmet arra, hogy egyik változás sem jelenti az végítéletet, egyik sem jelenti, hogy a pokol jelenik majd meg közöttünk. Épp ezért szeretném megmutatni, mennyire álságosak ezek az ideológiák, mennyi kárt okoznak ma is, és azt, hogy ami helyettük egyszer majd fenntarthatóan működhet, elviselhető és sok tekintetben - a kíméletlen körülmények és kegyetlen csapások ellenére - emberibb élet lehetőségét rejti. A lényeg egyik írásomban sem az, hogy lemondjak a boldogságról, sokkal inkább, hogy megtudjam, valójában hogyan is érhetem el.

A nyugodt és kiegyensúlyozott emberi életnek része az is, hogy tudjuk, melyik világi hatalom fennhatóságát és törvényeit ismerjük el. Akár pigmeusok vagyunk a Kongó mellett, akár kínai bevándorlók Los Angelesben, a mindennapi életünket alapvetően befolyásolja, melyik kényszert tartjuk hasznosnak, és melyiket akarjuk kikerülni. Ez elsősorban választás és vállalás kérdése, ami minden hűségnek az alapja. Végső soron úgyis az a parancs, az az állam lesz sikeres egy adott helyen, amelyik a legerősebb, ezt pedig a hozzá kötődő közösségek és egyének jellemzői határozzák meg. A döntés módjára azonban még nem adtam semmiféle választ. Miről ismerjük fel azt az államot, ami valóban - egy múlt héten használt kifejezéssel élve - érdemes a bizalomra? Az kell hogy érdekeljen, hogy milyen nyelven beszél? Hogy ki a vezetője? Vagy egyszerűen hogy mennyit fizet cserébe a hűségért? A választ példákon keresztül szeretném megmutatni.

A költözködésünk témáját nem kizárólag a lassú, nyugodt bevezetés érdekében említettem, szorosan kapcsolódik ugyanis a tárgyhoz. A költözés nem csak annyi, hogy máshol fekszik le aludni az ember (ez egyébként is viszonylag gyakran előfordul). A dolognak valami ennél mélyebb értelme is van. Magamon jelen pillanatban nagyszerűen le tudom mérni, hogy a lakóhelyem megváltozása miatt másként tekintek egész környezetemre. Különösen akkor derül erre fény, ha - mint a mi esetünkben is - jellegében teljesen eltérő otthonba költözik valaki. Egyáltalán nem mindegy, hogy panellakásban vagy kertes házban, hogy faluban, tanyán vagy a főváros egyik körútján lakik az ember. Természetesen más kihívásokkal szembesül, más szomszédokkal kell együtt élnie, más képességekre kell szert tennie. Ugyanígy befolyással bír az is, hogy kicsi vagy nagy lakásban éljük le mindennapjainkat, az is, hogy hány családtagunk, esetleg hány albérlő, főbérlő vagy lakótárs néz az arcunkba minden egyes reggel. Fontos, hogy el tudunk-e bújni mások kíváncsisága elől, vagy mindenképp nyitott könyv az életünk. Az otthoni reakciók és viselkedési minták visszaköszönnek akkor is, ha kimozdulunk, hiszen életünk jelentős részét ott töltjük.

Jómagam közelebb kerültem a "vadonhoz", csendesebb és függetlenebb otthonra leltem. Nem mintha a házat, ahol felnőttem, nem szeretném továbbra is, de ezek ettől még tények. Rengeteg dolog megváltozik. Fát kell hasítani a fűtéshez, tágas hely nyílik a kertészkedésnek, ezzel együtt pedig kezelni kell a problémát, hogy a környéken nincs közvilágítás. Egyik tevékenység sem olyasmi, amire 5-6 éve azt mondtam volna, hogy hozzám tartozik majd, most mégis így van, lassan-lassan részemmé válnak. A körülmények jellemeket formálnak, az otthon körülményei pedig messze nem az utolsók ezek között. Ha megpróbálnék úgy élni, mintha gázzal működne a fűtés, rövidesen igen hideg lenne idebent, ez nem vitás. Akinek természeti, földrajzi korlátok terhelik az életét, annak fel kell ismernie, és a lehető legbölcsebben kezelnie kell őket. Ez éppen annyira igaz az államokra, mint az egyes személyekre.

Egy "kicsivel" ismertebb, de szintén aktuális történés a közel-keleti politikai helyzet alakulása. Mire ezeket a sorokat olvassa valaki, meglehet hogy minden ízében valódi háború fog tombolni Izrael és a Gáza környékére űzött palesztinok között. Nem mintha a jelenlegi bomba- és rakétatámadások vagy akár a status quo - megszállással, blokáddal, az ellenkező oldalon pedig például robbantásokkal és emberrablással - nem elégítené ki a háború meghatározását, de igazán mégis akkor figyelünk oda, ha kézifegyverek szólnak és tankok dübörögnek. Az áldozatok hozzátartozóinak jajveszékelése és a két fél diplomáciai csavarjai bejárják az egész világsajtót. A kibogozhatatlan helyzetet elnézve azt kérdezi magától az ember: vajon ennek tényleg így kell lennie? Mindenki helyes szerepet játszik, vagy valamilyen tévedés az egész?

Mivel a blog - és ez a bejegyzés önmagában is - a természet által felállított, "beépített" határokat taglalja, javaslom, nézzük az esetet ebből a szempontból. Ehhez egy hosszabb lélegzetű cikk lesz a segítségemre, amely azt vizsgálja, a földrajzi elhelyezkedés és környezet milyen feltételeket szab Izrael számára, kortól és technológiától függetlenül. Épp ezért három zsidó államot vizsgál, két ókorit és a mait, ezek mindegyike körülbelül ugyanazon a helyen létezett vagy épp létezik. Izrael helyzete ilyen szempontból egyszerű és mégis bonyolult. Ha csak egy politikai térképet látunk - amelyen az államok területe egy színnel van kiszínezve -, akkor adott egy ék alakú ország saját magánál sokkal nagyobb ellenséges szomszédokkal. Ez az utóbbi évtizedek harcait és azok eredményeit ismerve részben csodálatot, részben együttérzést kelt. Ha azonban a valóságos földrajzzal is foglalkozunk, mindjárt árnyaltabb lesz a kép.

Izrael területe (nevezzük most így az egyszerűség kedvéért) gyakorlatilag minden irányból alig áthatolható sivatagokkal van körülvéve. Délnyugatra ott van a Sinai-félsziget, melynek szinte egésze az, délkeletről a hasonló, de jóval nagyobb Arab-félsziget. Keletről a Jordán túlpartján van egy keskeny lakható sáv, de ez önmagában olyan gyenge alap az ott élők számára, hogy gyakorlatilag Izrael befolyási övezetének számít. Nyugatra ott a tenger. Északon a folyamatosan belső háborúkban lángoló Fönícia (vagy ahogy most hívjuk: Libanon) zárja be a kört. Egyetlen szomszéd jelent reális veszélyt Izraelre, ez pedig az az állam, amely északkeleten, a mai Szíria helyén létezik, de számukra is több tényező együttállása lenne szükséges ahhoz, hogy legyőzhessék. A Damaszkusz körüli vidéknek mindig is több irányba kellett figyelnie, és ritkán adódik olyan pillanat, mikor ebben az irányban terjeszkedni tudna. Izrael stabil fennállása tehát a valóságban nem meglepetés. Mindaddig, amíg egységesen és gyorsan tudnak válaszolni a kihívásokra, a pozíciójuk stabil a szomszédaikkal szemben, sőt, vezető hatalom is lehetnek a régióban.

Messzebbről nézve a térképet viszont feltűnhet, hogy ez a terület három kontinens találkozásánál van, így a nagyobb birodalmak számára szinte mindig "útba esik". Megszállták már a babiloniak, a perzsák, a makedónok, a rómaiak, a törökök és a britek egyaránt. Izrael a nagyhatalmak játszmáiban egyedül maradva nem képes megvédeni magát. Érdekes kettősség ez: miközben folyamatos készültség esetén a szomszédoktól nem kell tartaniuk, szüntelenül figyelniük kell a távolabbi eseményeket is, mert a valós veszély messzebbről érkezik. Agyafúrtnak kell lenniük, hogy maguk mellé állítsák a domináns nagyhatalmakat, és így védelmet nyerjenek a gyengébbektől.

Miért érdekes ez? Mert ami az ókorban igaz volt a zsidó államra, az hellyel-közzel igaz ma is. Maga a hely formálja azt ilyenre. Maguk a környezeti feltételek teszik lehetővé azt is, hogy kényelmesen el tudjanak nyomni egy mellettük élő több milliós népet, hiszen amíg a nagyhatalmak nem szólnak közbe, nincsen senki, aki megálljt parancsolna (csak kapcsoljuk be a Híradót és látjuk). A mostani pozíciójuk azonban faramuci módon épp a telitalálatnak tűnő szövetségeik miatt reménytelen: olyan mértékben kötődnek a nyugati civilizációhoz, és az USA fegyveres erejéhez, mintha egy nyugati hídfő lennének azon a kiszámíthatatlan vidéken. Amikor az említett szövetségesek ereje elhalványul - a folyamat már zajlik -, Izraelnek aligha lesz esélye tábort váltani, vagy másik patrónust keresni. Ez a hiba az állam létébe is kerülhet csupán néhány évtizeden belül.

Ha valóban a földrajz határozná meg a politikát, akkor a Szentföldön ez nem csak a zsidók különböző szerveződéseire lenne igaz. És valóban, nem ez az első hídfő, amit ott felállított valaki. A középkori Európa keresztes hadjáratai keresztény államokat hoztak létre ugyanott. Ezekre manapság nem szokás sok időt és érvet fecsérelni beszélgetések során, mert a vallás kínos témájáig vezetnek, de érdemes feljegyezni, hogy a semmiből kikiáltott Jeruzsálemi Királyság majd' száz évig fenn tudott maradni, és a legyőzéséhez bizony belső viszályokra is szükség volt. Ezt a száz évet ne becsüljük le, a mai Izrael jelenleg 64 esztendőt számlál...

A tanulság mindebből számomra annyi, hogy ha hűséget fogadunk egy államnak, akkor az első vizsgálatunk tárgya az legyen, hogyan alkalmazkodik a környezetéhez. Amelyik tűzön-vízen és saját természetes korlátain keresztül elvont törekvéseket kerget - legyenek ezek bármilyen meghatóak is -, az nem fog sikert elérni, sőt. El fog bukni, mikor elporlad alatta a szilárdnak hitt talaj, a korlátok semmibe vételéhez szükséges energia. A döntésben, ami nem mindig egyértelmű, jó támpontokat adhatnak számunkra a helyi hagyományok. Ezek gyakran még olyan korból maradtak ránk, amikor ugyanezek a gondok mindennaposak voltak, ugyanezek az akadályok teljes jelentőségükben megmutatkoztak, és a lényegük épp ezért ugyanolyan érvényes lehet a jövőben is. Ami pedig a személyes otthonunkat, személyes hazánkat illeti, szerintem ne féljünk, ha úgy érezzük, magába temet és bekebelez bennünket. Akkor járunk a megismerés helyes útján.