Letérni az útról

Aki figyelmesen követte az előző posztokban közzétett eszmefuttatásokat, az észrevehette, hogy mindvégig két eltérő létformát próbáltam körülírni.  Ez nem is túl meglepő annak fényében, hogy az életünket alapjaiban befolyásoló változásokat vizsgáljuk. Adott egy kiinduló állapot, egy életmód, ami a közelmúltban és jelenleg normálisnak van számon tartva, és keresgélünk egy másikat, egy olyat, amely képes ezt felváltani az előttünk álló kemény években. Ez legtisztábban valószínűleg a legutóbbi, ökológián alapuló stratégiai megközelítésnél tűnt ki, de a többi bejegyzés is ugyanerről szólt. Nem áll szándékomban senkit elriasztani, de mivel a sejtett mögöttes elveket taglaló sorozat lassan a végéhez közeledik, így bizonyos szempontból törvényszerű, hogy a legelvontabb, legvégső összegzések következzenek. Szerencsére a teljesen absztrakt bölcselkedést jómagam is három perc alatt elviselhetetlenül meggyűlölöm, így erre azért nem kell számítani. Ezzel együtt mégiscsak egyfajta ismeretelméleti analógia következik, ennek meg kell adni a módját, még ha - sok másik korábban említett területhez hasonlóan - felvállalt módon amatőr is vagyok a témához.

E bevezetés után pláne nem hökkent meg senkit, ha azt írom, hogy a világot kettő lényegileg különböző módon ismerjük meg. A hétköznapi életben e lehetőségek elkülönítése ritkán jelenik meg, de mindkettő folyamatosan működik. A források, amelyek részletesen szétválasztják és kifejtik őket - sokszor az említett idegőrlő absztrakciókkal karöltve - a tudománnyal, főleg annak filozófiai alapjaival kapcsolatosak. A tudomány egyes módszerei ugyanis ismeretek megszerzését célozzák, és intézményesített, lassan szinte szabványosított mivoltából következően mindet pontosan definiálni és elemezni kell. Figyelemre méltó, hogy minden ilyen irányú törekvés ellenére a dolog józan paraszti ésszel is elég könnyen követhető maradt... Száz szónak is egy a vége, a két folyamat neve: indukció és dedukció.

A dedukciót magyarul talán levezetésnek vagy kifejtésnek nevezhetnénk, azon alapul, hogy a logika szabályai szerint az állításokból következtetést vonhatunk le. Például ha tudjuk, hogy (1.) minden madárnak van szárnya, és (2.) a veréb madár, akkor (1.) és (2.) alapján azt is tudjuk, hogy (3.) a verébnek van szárnya. Ez egy szabályokkal egzakt módon leírható módszer, amely elég csábító előnyökkel jár. Egyik fontos erénye, hogy az ésszerűségre legtöbben eleve fogékonyak vagyunk, és ugyanabból a kiindulópontból e módszerrel mindannyian ugyanoda fogunk eljutni. Ennek megfelelően elég meghatározni, megtanítani és megjegyezni az előzetes, fő állításokat, ezekből pedig minden más ésszerűen következik. További, talán ennél is meghatározóbb jellemzője a dedukciónak a formális eredményben való teljes biztonság, hiszen ha racionálisan közelítettük meg a kérdést, és nem csaltunk egyszer sem, akkor nem véthetünk hibát. Így a dedukcióval önmagában semmit nem kockáztatunk, az ésszerűséget minden korrekt vitapartner elismeri és megbecsüli. Ráadásul az egész gondolatmenet kényszerítő erővel bír, gyakorlatilag előírja, hogy "ennek és ennek így kell lennie", ezt pedig nagyon szívesen használjuk ki.

A matematika minden egyes tétele, lemmája és bizonyítása axiómák (kiinduló állítások) viszonylag kis csoportjából levezethető, tehát tisztán deduktív tudást ír le. Az alapok közül a legismertebb Eukleidész geometriájának axiómarendszere, ez öt egyszerű állítás, melyből az egész klasszikus geometria logikusan, kérdés és ellentmondás nélkül következik. Sokáig minta volt ez a különböző tudományok művelőinek, mert úgy vélték, hogy ennél tisztábban nem lehet megragadni és leírni a világ egy szeletét, ez esetben a tér szerkezetét. Ez volt "a" geometria - néha egyenesen nagy G-vel. Az axiómákat persze lázadó szellemű matematikusok folyamatosan ostromolták, megpróbálták kikezdeni. Végül a 19. században történt egy áttörés, ekkor sikerült módosított axiómákból kiindulva alternatív geometriákat létrehozni. Ebben igen nagy szerep járult Bolyai Jánosra, utóbb büszkén írhatta édesapjának, a szintén matematikus Bolyai Farkasnak: "a semmiből egy új világot teremtettem". Néhány mondatrész megváltoztatásával ugyanis megalkotta a hiperbolikus geometriát, amelyben például a párhuzamosság egész mást jelent, mint ahogy azt a hétköznapi életben használjuk, és a háromszögek belső szögeinek összege kevesebb, mint 180 fok. Elsőre talán ostobaságnak hangzik, de ez a megközelítés épp annyira jó, mint az euklideszi elmélet, amelyet megtanulunk az iskolában. Nem lehet őket összehasonlítani, ahogy a körtét sem lehet az almával, különböző alapokról indulnak.

Ezzel a történettel meg is érkeztünk a dedukció egy rejtett csapdájához. Egyértelmű, hogy igaz állításokkal elkezdve helyes eredményre visz a módszer, de mi vagy ki mondja meg, hogy igaz állításokból indultunk-e ki? A matematika számára láttuk, hogy ez nem mindig értelmes kérdés, több különböző axióma is vezethet értelmes eredményre. (Tulajdonképpen ebben meg is lehet látni a szépségét, ha valaki hajlamos rá. Akár abból is kiindulhatunk, hogy 1+1=3, bár ezért nem jegyzik majd meg a nevünket...) A való életben viszont egy-egy rossz feltevésből induló helyes gondolatmenet eredménye nem csak egy összegyűrt papírlap lehet, hanem igazi tragédiák is származhatnak belőle. Az éppen egy évszázaddal ezelőtt megsemmisült Titanic óceánjárót elsüllyeszthetetlennek vélték a rekeszekkel ellátott hajótörzse miatt, ezért az utasok számánál jóval kevesebb mentőcsónakkal szerelték fel. Az első, alapvető tévedés csupán a hajóépítők gőgjét törte volna le, a következtetés több száz család gyászát idézte elő.

A logikus levezetés tehát nem mindig garancia a helyes eredményre, végső soron minden dedukció utolsó gyökerét egy vagy több olyan állítás alkotja, amelyeket nem lehet egzakt módon megindokolni. Ugyanakkor ez a pár axióma az alapja, a lényege az egésznek, a többi csupán "okoskodás", még ha néha nehéz vagy hosszadalmas is végigkövetni. Ehhez a végső gyökérhez segít hozzá minket az indukció folyamata, más néven az általánosítás. Az emberi elme észreveszi a hasonlóságokat, párhuzamokat egyes esetek, különböző jelenségek, események között, és ezeket igyekszik olyan szerkezetbe rendezni, hogy egy életképes általános elv jöjjön létre. Nem előírást adunk a világnak, hanem leírást adunk róla. Van garancia arra, hogy közben nem tévedünk? Nincsen, egyszerűen nem lehetünk tökéletesen biztosak. Ha ezer alkalommal csak fehér hattyút látunk, az önmagában nem jelenti azt, hogy soha nem találkozunk majd feketével; mégis mindnyájan nyugodtan jelentenénk ki, hogy "a hattyú fehér". Ha egy ismerősünk több alkalommal kínos helyzetbe hoz bennünket pontatlanságával, lustaságával, akkor elkönyveljük, hogy nem lehet benne megbízni. Panaszkodhat utána, hogy "ne általánosíts", de semmi értelme nem lesz. Ezt az ellentmondást minden további nélkül lehet oldalakon, órákon keresztül ragozni, de teljesen felesleges próbálkozás lenne feloldani. Azért általánosítunk, mert működik. A tökéletes ésszerűség biztonságának elvesztéséért cserébe kapunk valami mást, mégpedig új információt. Valami olyasmit, amit nem lehet kiokoskodni valamilyen elfogadott axiómából, nincsenek rá rögzített szabályok. Ez pedig nem kevés.

Az előző példánál maradva, a matematikai eszközkészlet deduktív jellege tényleg egyértelmű. Az eredmények, melyeket kapunk, rideg és merev elvekkel elérhetőek, az egyes tételek mérnöki vagy gazdaságtani alkalmazása ugyanígy történik. Teljesen más viszont a történet másik oldala, a tudás megalkotásának folyamata. Pierre de Fermat egyik 17. században megfogalmazott tételét viszonylag egyszerű - de itt most mellékes - megfogalmazása ellenére 350 éven át nem sikerült igazolni, gyakorlatilag legendává nemesedett az amatőr és hivatásos matematikusok körében, míg végül Andrew Wiles 8 éves munka után 1994-ben be tudta bizonyítani. Annak idején erről még a napilapok (pl. a New York Times) is beszámoltak, igen komoly teljesítmény volt. Wiles a munka folyamatát később így írta le:

"A matematika alkotásával kapcsolatos tapasztalataimat talán legjobban úgy tudom leírni, ha egy ismeretlen, vaksötét lakásban történt utazáshoz hasonlítom. Belépsz az első helyiségbe, teljesen sötét van. Botladozol, belerúgsz a bútorokba, de fokozatosan rájössz, melyiket hol találod. Végül - mondjuk hat hónap után - megtalálod a villanykapcsolót, felkapcsolod, és hirtelen minden világos lesz. Pontosan láthatod, hol voltál eddig. Aztán átmész a következő szobába, és eltöltesz újabb hat hónapot a sötétben. Így ezek az áttörések, melyek némelyike egy pillanat, mások napok alatt valósulnak meg, betetőzik az előzőleg sötétben botladozva eltöltött hónapokat, melyek nélkül nem is jöhetnének létre."

Az alkotás tehát nem logikus lépések végigkövetésével születik meg. Ki lehet gúnyolni az ókori görögöket, hogy a mai általános iskolások tudásának megfelelő tételekkel foglalkoztak? Eléggé félrevezető lenne. Eukleidész rendszerében ugyanis nem a háromszög belső szögeinek összege a lényeg, hanem pontosan az axiómák kiválasztása, ez pedig csak hosszú és fáradságos munkával volt lehetséges. Az első értelmes módosításig két évezredet kellett várni, így érdemes értékelni ezt a teljesítményt. Új matematika alkotásához eddig feltáratlan összefüggéseket kell meglátni az ismert adatokban, feljegyzett példákban, az viszont, hogy a megfigyelés elvisz-e a kitűzött célig, előre megjósolhatatlan. El kell vonatkoztatni a pillanatnyilag érzékelt vagy megfigyelt dolgoktól, hogy mögöttes mintákat fedezzünk fel. Ez egy szóval nem más, mint az indukció.

A két megközelítés nem lehet meg egymás nélkül, de nyilvánvalóan különbözik. A magyar nyelvben ezt fejezi ki az "okos" és a "bölcs" szavak jelentése. Míg az okos ember a gyors és helyes következtetések mestere, addig a bölcs sokrétű tapasztalataiból vagy olvasmányaiból táplálkozva eredeti és mérvadó megállapításokra képes. Kicsit hasonlóan viszonyulnak egymáshoz, mint a tyúk és a tojás, hiszen egy elvhez való hűséghez, és a belőle fakadó lehetőségek kihasználásához hideg észre van szükség, ha azonban ez az elv csődöt mond, bölcsesség kell az új alapok megtalálásához. Más szóval ha az okoskodás nem vezet sehová, akkor egy bölcshöz kell fordulnunk új megközelítésért, de a problémánkat nem ő oldja meg, azt nekünk kell levezetni. Mind a kettő tulajdonság folyamatosan jelen kell hogy legyen életünk során.

Mégis, ha megvizsgáljuk a környezetünket, azt látjuk, hogy a hétköznapi életben ma a deduktív gondolkodás a domináns. Adott lehetőségek és körülmények között megpróbáljuk kihozni életünkből a legjobbat, ehhez a kereteket legtöbbször másoktól, külső forrásból kapjuk. Ha szeretnénk elvégezni egy munkát, akkor megkeressük, milyen szerszámok, esetleg milyen képzési lehetőségek vannak, és ezek közül választunk. A legtöbb kérdésben megvan a kijárt út, a megfelelő termék vagy szolgáltatás, a társadalom pontosan megmondja, mit tegyünk és hogyan. Bármilyen eredeti gondolat rögtön feltűnést kelt, legyen az egy vállalkozás, egy hobbi, vagy akár csak egy csupasz érv egy vitában. A mindennapjainkat formáló impulzusok ugyanis szinte mindig felülről jönnek, a tudományos, műszaki világból. Ezeken a területeken születik, vagy legalábbis sokáig ott született az általánosítások, az újító gondolatok jelentős része.

Természetszerűleg így kell lennie? Nem feltétlenül, csupán az elmúlt évszázadokban ide került a hangsúly.

Az ipari civilizációt megelőző középkorban az elméleti tudományok vajmi keveset fejlődtek. A tudósok - legtöbbjük egyházi ember - idejének nagy részét teológiai viták kötötték le, melyek egyébként elég profán módon gyakran aktuálpolitikai kérdésekkel is összefüggtek. A vitákban minden valamire való érv hátterében egy elismert tekintélyű szerzőtől való idézetnek kellett állnia. Körmönfont következtetéseket vontak le Szent Ágoston vagy Aquinói Szent Tamás egy-egy mondatából, így ütköztetve az egyes szerzők tekintélyét, és a vitapartnerek olvasottságát, valamint logikáját. Ezek a művek töltötték be tehát a megszabott axiómák szerepét. Mellékterméke volt a jelenségnek, hogy az ókori görögök logikai munkásságát ennek köszönhetően épségben sikerült átmenteni a "sötét" időkön, más kérdés, hogy a leírt tudáshoz csak ritkán tettek hozzá valamit, mert a deduktív okoskodás erre nem képes. Gyakorlatilag ugyanazt ismételgették újra meg újra. Eközben a nép nagyobbik része mezőgazdasággal foglalkozott, vagy éppen különböző erőszakos konfliktusokban vett részt, e területeken pedig vajmi kevésre jutottak volna puszta ésszerűséggel. Folyamatos megfigyelésre volt szükségük, a környezetük lehető legpontosabb megismerésére, egyes kritikus tevékenységek zsigeri szintű begyakorlására. Az időjárás például élet és halál kérdése lehetett akár háborúban, akár "csak" az éhség elkerüléséért vívott csatában, jóslására pedig csupán a tapasztalatok által volt lehetőség. Ma megmosolyogjuk a mondást, hogy "Katalin locsog, karácsony kopog", mégis évszázados tapasztalatok állhatnak mögötte. Biztos jóslatot ad? Egyáltalán nem. De a semminél sokkal többet... A helyi szintű közösségek számára az ilyen induktív megismerés kulcsfontosságú volt, és az lenne ma is, ha lennének ilyen közösségek.

Visszamegyünk a középkorba? Nem valószínű. Viszont ismét megengedem magamnak az általánosítást, hogy az ipari civilizáció romjain több szempontból ahhoz a korszakhoz hasonló világ fog kialakulni. Ez a merészség már csak azért is szépen illeszkedik ide, mert épp az általánosítás indukció mellett fogok kortesbeszédet tartani. Ha valóban számolunk az egyre fenyegetőbb gondokkal, és kezelni akarjuk őket, akkor a legjobb, amit tehetünk, hogy kibújunk a kitaposott ösvények és széles körben elfogadott elvek ernyője alól. Mindaddig, amíg az alapokon nem változtatunk, újra és újra ugyanabba a pontba fogunk eljutni, oda, ahonnan menekülni szeretnénk... Ne várjuk felülről az útmutató megoldást, mert pontosan ez az út az, ami nem vezet sehová. Ehelyett az lehet célravezető, ha nem ítéletekben és előírásokban gondolkodunk, hanem megfigyeljük, elfogadjuk és értelmezzük azt, amit saját érzékeinkkel, vagy közösségünkkel együtt tapasztalunk. Ha tévedünk egy állítással, vagy kudarcot vall egy kísérletünk, az sem kell hogy elriasszon, mert szerves része a módszernek. Emlékezhetünk, sötét szobában botorkálva fájdalmas baleseteket szenvedhet az ember, viszont a fáradozás végül eredményre vezet. Fontos kiemelni, hogy amikor általánosítást végzünk, igazi kockázatot vállalunk, ezért minden perc odafigyelés és munka kifizetődik.

Egyszerűen fogalmazva arra biztatnék mindenkit, hogy próbáljunk az okosságon túl bölcsek is lenni, vegyük észre, amikor valami alapjaiban hibás és józan ésszel javíthatatlan. Szorosan kapcsolódik a témához a százszor megalázott irracionalitás tisztelete, hiszen rengeteg alkalommal siethet még a segítségünkre például néhány közmondás, amelyet most egyszerű közhelynek vélünk. A gépies, megkötött utak végigfutását így lehet elkerülni, így háríthatjuk el, hogy egyszerre járjunk be kétségbeejtően unalmas és reménytelenül felesleges körpályákat.

Stratégiai játékok (2. rész)

A múlt héten közzétett bejegyzésben az élővilágban felfedezhető fontosabb túlélési stratégiákról volt szó, ezeket a szukcesszió folyamatán keresztül közelítettem meg. Míg az pionír élőlények jellemzően a legnagyobb lehetséges utódszámot és populációnövekedést tűzik ki célul, az egyensúlyi közösségek fajai a környezet eltartóképességének leghatékonyabb kihasználására fejlődtek ki. Megzavart vagy elpusztított élőhelyeken először a pionír létformák jelennek meg, majd fokozatosan átadják a helyüket az egyensúlyi állapotnak. Az átalakulás során lezajló általános mechanizmusokról, valamint az esetleges kiváltó okokról viszonylag részletesen írtam.

Ilyen mélységben vizsgálódva önmagában is érdekes ez a téma, de én kifejezett céllal kezdtem bele a taglalásába. Néhány sorban megemlítettem, de most jön el valójában az ideje a tételnek, hogy az emberre, sőt, az emberi közösségekre is érvényesek a leírt stratégiák lényegi elemei. Mielőtt a plágium rút gyanúja érne, a párhuzamot - ami talán több is annál - nem én találtam meg, hanem John Michael Greer blogján találkoztam vele, ajánlom az oldalt minden érdeklődőnek. Viszont ha ez valamit is számít, véleményem szerint valójában a legtöbb rendszerben gondolkodó elme valamilyen hasonló módon közelíti meg az életet, persze ehhez a fajta gondolkodáshoz hozzá tartozik látszólag összefüggéstelen események minőségének összehasonlítása, és azonosítása, ami nem a legegyszerűbb kunszt a világon. Nem egyszerű a blogger élete, ebben a rövid bekezdésben máris több későbbi téma árnya rajzolódott ki, egyrészt az általános rendszerszemlélet kapcsán, másrészt pedig az ember természethez való szigorú "rész-egész" viszonyának reális megközelítésében. Ezeket még a jövő feladatai közé sorolom, bizakodom, hogy előbb-utóbb sorra fognak kerülni.

Nézzük tehát az említett stratégiákat embertársainkra alkalmazva! Rögtön az első mondat az kell, hogy legyen, hogy a stratégiák nem - vagy legalábbis nem mindig - tudatosak. Nyilvánvaló, hogy a parlagfű, vagy a tölgyfa sem tudatosan alkalmazza őket, ezért ez talán nem olyan meglepő, mégis muszáj kiemelnem, nehogy félrevezessek valakit. A mi részünkről leginkább kulturális vagy jellembeli vonásokkal tudom azonosítani ezeket az elemeket, amelyek rövid távon nem mindig szembetűnőek, mindjárt látjuk is majd, hogy hogyan értem. Más szóval a stratégia nem azt mutatja meg, mik a tudatos döntéseink, hanem azt, miért hozzuk meg azokat a döntéseket. A szó egyébként a hadi zsargonban is ezt jelenti: a stratégiát egy felső szűk kör, a vezérkar szabja meg, a sereg nagyobb része csupán a megvalósítással, a konkrét esetekben fontos taktikai kérdésekkel foglalkozik. Bár esetünkben a tudatos agyműködés kisebbséget jelent a tudattalan alapokhoz képest, ezt leszámítva egészen találó a kifejezés használata.

Emberi egyének síkjára vetítve a leírtakat egy egyszerű állítást kapunk, bár sokat így sem szeretnék vele foglalkozni, mert messzire vezet. Eszerint az igazán kegyetlen, kiszámíthatatlan időkben a törtető, zsarnokoskodó jellemek érvényesülnek igazán, míg hosszabb távon, ha lecsillapodnak a kedélyek, kiszorítják őket a nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb társaik, akik képesek hosszabb távon gondolkodni, és megfelelően súlyozni az egyes érdekeket és feladatokat. Az állítás igazságértékének megítélését az olvasókra bízom, jómagam úgy vélem, lehet benne valami: ami háborúban sikerre visz, az békében üldözendő, és ami békében gyümölcsözik, az a harcok alatt csupán gyengeség. Mindenesetre azt meglehetős biztonsággal ki merem jelenteni, hogy a személyiségek ilyen vonalon történő vizsgálatát erősen befolyásolja a társadalmi környezet, amiben élnek. Arra gondolok, hogy a saját tágabb közösségük stratégiája rányomhatja a bélyegét az egyének sikerességére. Például lehet valaki bármilyen jó költő, kertész, vagy zenész, ha a folyamatos földrengésszerű bizonytalanságban nem tudja "eladni magát", és lehet valaki bármilyen kegyetlen politikus, ha a stabil és kiforrott környezet megköti a kezét, amikor cselekednie kell.

Az emberi társadalmak, civilizációk, államok, népek, birodalmak sorsa ennél jobban követhető, az hasonlóságok és különbségek sokkal inkább kivehetők. Amint egy hete utaltam rá, a szukcesszió az előttünk álló és körülöttünk zajló hanyatlás modelljének is vehető. Elevenítsük csak fel még egyszer! Adott egy pionír "faj", amely rátelepszik egy addig kihasználatlan erőforrásra, és addig próbál a lehető legtöbbet kihozni belőle, amíg az ki nem merül. A dolgok természete folytán persze előbb-utóbb minden véges mennyiség elfogy, ha az újratöltődésnél nagyobb elánnal ürítik, így a pionírok az erőforrásoknak viszonylag hamar szűkében lehetnek. Amikor ez a pont először feltűnik, akkor kezdődik a hanyatlásuk fázisa. Az emberi közösségek halmazában nagyszerű példát szolgáltatnak erre az imperialista államok. A birodalmak, mint a római, török vagy éppen az amerikai, mindig úgy működnek, hogy a meghódított tájak nyersanyagkincseit és az ottani értékeket saját intézményeik fenntartására és a megfelelő társadalmi rétegek és földrajzi régiók gazdagítására használják fel. Erről nekünk magyaroknak történelmi okokból nem szükséges oktatófilmet vetíteni, legtöbben tisztában vagyunk vele. A birodalmak szempontjából akkor érkezik el a hanyatlás ideje, mikor nem lehet könnyen friss, gazdag zsákmányra szert tenni, a korábban megszerzett jövedelmek pedig kezdenek kimerülni, azaz az újabb és újabb adók, sarcok és terhek nem teljesítik be a várakozásokat. A római birodalom összeomlása több száz évig tartott, ezalatt a külső támadások elleni egyre reménytelenebb védekezés, és a belső szétdarabolódás egyre inkább előtérbe került. A folyamatos növekedés kényszere a hiány jelenségével találkozva pusztító folyamatokat indított el, önkényesen - saját példánkat szem előtt tartva - kiemelném ezek közül a római pénzrendszer szándékos inflációját, és a társadalom bázisát biztosító földterület talajának monokultúrás ültetvényekkel való kiszipolyozását. Ugyanez folyik ma is, ugyanez folyt minden birodalom alkonyán.

A rómaiak bukásának végeredménye a középkori Európa lett. Ha rápillantunk a korszak történelmi térképére, a középkor olyan benyomást kelt a korábbiak mellett, mintha egy zacskó Duna kavicsot szórtak volna a képernyőre. Az ekkor uralkodó szétdarabolódásra jellemző volt, hogy az antik világ presztízsére pályázó Német-Római Birodalom egyáltalán nem is hasonlított a kitűzött ókori mintára. Az csak egy dolog, hogy Róma városa a korszak nagyobb részében nem is tartozott hozzájuk, de valójában egyáltalán nem is egy központosított államról, hanem több tucat többé-kevésbé független grófság, hercegség, érsekség és még ki tudja milyen címkéjű terület szövetségéről beszélünk. Itália hasonlóan atomizálódott, az egyes városok, mint Firenze, Velence, Milánó, Verona egymással is gyakran háborúztak, ellentéteik helyenként a jelenig hatással vannak az olasz belpolitikára . Ebből a korszakból maradtak fent a mai miniállamok, San Marino kis túlzással egy nagy hegyből, Liechtenstein egy völgyből, Monaco egy kaszinóból áll, és még nem beszéltünk Andorráról vagy Luxemburgról. Képzelhetjük mennyi lehetett belőlük korábban, ha csupán a középkori jog elég bizonytalan talaján ennyi maradvány a mai napig meg tud állni... A sokszínűség kérdéséről talán ennyi elég is, látható, hogy hasonlóan egy egyensúlyi társuláshoz, a középkori társadalomban rengeteg szuverén állam megfért egymás mellett, ráadásul ezeknek a jogállása és egymáshoz és a pápához való viszonya is felettébb kacifántos volt. A középkorban gyakorlatilag mindenki konfliktusban állt mindenkivel, a szövevényes és gyakran szeszélyes viszonyok közt élték mindennapjaikat az ezzel foglalkozó társadalmi rétegek tagjai. Általában véve viszont a körülmények alig változtak: ha néhány határt tologattak is ide-oda, legtöbbször a harcoló felek mindegyike megmaradt. Ennél is látványosabb (vagy éppen látványtalanabb...) a társadalom nagyobb részét adó parasztság és városi polgárság helyzete, évszázadokon keresztül különösebb változás nélkül élhettek. Ha valaki besétálna egy tiszai faluba 1200-ban és 1500-ban, lényegi eltéréssel nem nagyon találkozhatna, a középkor a maga kellemetlenségeivel együtt sokkal közelebb volt a fenntarthatósághoz, mint akár a jelen, akár a római kor. Valójában épp azért lehetséges ez, mert bizonyos komoly kényelmetlenségeket, korlátokat eleve elfogadtak az akkor élők, az alárendeltség, szegénység és sebezhetőség hozzá tartozott a köznép életéhez, az unalom, az erőszak és a politikai játszmák pedig az uralkodó rétegeknek jutottak. Mindeközben mindannyian ahhoz az erőforráskészlethez alkalmazkodtak, ami számukra hosszú távon elérhető volt. Mivel a termőföldnek voltak leginkább szűkében, nem véletlen, hogy azt tették meg az egész hűbéri rendszer alapjává. Mindenkinek megvolt a maga helye, és egyik szereplő sem kerekedhetett tartósan a másik fölé. A feudalizmust statikus mivolta miatt manapság szitokszóként használjuk, de van olyan szituáció, mikor az állandóság mindent megér...

A szukcessziós folyamat második lépését, melynek során a pionír stratégiát elnyomják az egyensúlyi társulások, e példa kapcsán körül lehetett járni, kevesebbet látunk viszont a folyamat kiváltó okáról. Ahogy azt múlt héten említettem, rövid távon két jelenség idézheti elő a szukcessziós folyamatot. Az első valamilyen véletlen katasztrófa, a második egy új, ismeretlen pionír inváziója. A két válasz lényegében egy és ugyanaz, csupán a második esetben nem "nulláról" indulunk, hanem egy már létező életközösség válik erőforrássá. A középkor végzetét beteljesítő esemény Amerika felfedezése volt, amelynél nagyobb véletlen "lottónyereményt" így hirtelen keveset tudok felsorolni. Egy egész gigantikus földrész hevert szinte parlagon, arra várva, hogy gyarmatosítsák. A spanyolok, portugálok, és mindenki más is rögtön elkezdte keresni is felmarkolni a maga zsákmányát, a kisajtolt haszon által pedig az egész otthoni középkori létforma elkezdett eltorzulni. Világbirodalmak születtek szinte a semmiből. Mielőtt e komoly inger hatásai elcsitultak volna, már érkezett is a következő, amely még ennél is jelentősebb: a fosszilis erőforrások energetikai felhasználása, és ezzel együtt az ipari forradalom.

Legutóbb ejtettem néhány mondatot az Ausztráliába betelepített nyulakról, és arról, hogy az ő megjelenésükre az ausztráliai evolúció az ottani jellegzetes fajokat nem készítette fel. Az eredmény: a korábbi természetes növénytakaró és életvilág elképesztő mértékű pusztulása. Ha ehhez hasonló konkrét jelenséget keresünk, akkor kínálja magát a déli kontinenshez hasonlóan elszigetelt ősi kínai civilizáció és az ipari hatalmak találkozója. Talán érdemes felhívni a figyelmet, hogy Kína abban a pillanatban közel azonos állapotban létezett kétezer éve, míg az ipari forradalom a kétszázat sem töltötte be. A hagyományos távol-keleti mezőgazdaság kíméli, és ezáltal tartós használatra alkalmassá teszi a talajt, ennek köszönhetően pedig az ország számos császári dinasztia bukása és felemelkedése közben is megtartotta arculatát és értékeinek java részét. Ezt a tudást nem lehetett, de senki számára nem is lett volna értelme elpusztítani. A gond akkor kezdődött - ismétlem, évezredek után -, amikor egy egész eltérő viselkedésű ellenséggel találták szemben magukat. Ez az ellenség kábítószer-, konkrétan ópiumkereskedelem révén került fölénybe velük szemben, mivel elsősorban nem meghódítani és uralni akarta az országot, hanem lerabolni és kizsákmányolni. Ami eddig önmagában volt garancia az állandóságra minden erőszak és politikai viszontagság ellenére, az most csábító zsákmánnyá vált a nyugati birodalmak szemében. Az ópiumháborúk után a több évezredes építmény néhány évtized alatt szétesett, és ha most Kínára tekintünk, láthatjuk hogy nem egyhamar tér vissza. Ami azt illeti, ma Kína egyike legrövidlátóbb államoknak, és bár birodalmi pályája felfelé ível, végül a hanyatlás és az egyensúlyban zajló élethez való visszatalálás lesz az osztályrésze.

Ahogy legutóbb a természeti példákkal, úgy most a történelemben is leírtunk egy többé-kevésbé szabályos kört, és visszataláltunk oda, ahonnan rajtoltunk. A földgolyó egyes pontjain más-más időrendben mentek végbe az egyes folyamatok, de mára gyakorlatilag mindenhol az ipari civilizáció a domináns létforma, tehát szinte mindannyian alapvetően a pionír megközelítésből nézzük a világot. A növekedés, haladás kényszere, az uniformizálás, központosítás és az erőforrások könyörtelen és rövidlátó kizsigerelése egyaránt ebben a halmazba sorol minket. Láthatjuk, mi történik, ha az erőforrásokból hiány lép fel: más stratégia kell. Nem feltétlenül új, hiszen lehet hasonló már valamilyen létező életmódhoz, de mindenképpen más, mint amit eddig magunkénak éreztünk. A váltás alapvetően szellemi és érzelmi kérdés, de maga az ember - mint láttuk - alkalmas más életmódra is, ha rákényszerül. A bölcs ember pedig a jövőben megsejtett kényszerekre előre felkészül.

Az emberi társadalmak és az ökológiai társulások párhuzamát biztosan akad, aki kínosnak találja (hiszen "nem vagyunk állatok"), a magam részéről azt gondolom, nincs rá semmi ok, hogy kínos legyen. Az ember biológiailag kétségtelenül az állatvilág része, teljesen ésszerű, hogy úgy is viselkedik, főként ha az elme tudattalan rétegében tévelygünk, mint ebben az esetben. A tudatos döntéseinkért vállalhatjuk a felelősséget, azért akik/amik vagyunk, már jóval nehezebb. Ezen kívül a nyilvánvaló hasonlóságok még egy fontos következményt hordoznak magukban: nem vagyunk hibásak, végig pontosan azt tettük, amit tennünk kellett. Ettől nem lesz édesebb a pirula, amibe bele kell kóstolnunk, de némi megnyugvást nyújthat, hogy mindez már megtörtént mással is, és meg fog történni újra. Lehet, hogy betegesen sovány, de mégiscsak vigasz, hogy amit csak látni fogunk, az mind teljesen természetes.

Stratégiai játékok (1. rész)

Remélem, hogy minden kedves olvasóm boldogságban eltöltött, értékes húsvéti ünnepeken van túl. Számomra családi körben zajlott a hétvége nagyobbik része, ami nagyszerű feltöltődésnek bizonyult, mind szellemileg, mind pedig a gyomromat tekintve... Az ünnep sem fog eltéríteni a megkezdett ösvény továbbtaposásától, de egy rövid kitérőt a locsolkodás szokása talán megérdemel. Az ország férfilakossága húsvét hétfőjén nyakába veszi az utakat, és felkeresi hölgyismerőseit, hogy valamilyen módon emlékeztesse őket, újabb év telt el az életükből, és újra itt a húsvét. Hogy ez egy vödör víz kilöttyintésével, vagy egy mérsékelten kellemes illatú kölnivel történik, nem különösebben lényeges, maga a találkozás viszont nagyon is az lehet. Több embert is ismerek mindkét nemből, akik számára az egész szertartás ellenszenves és kerülendő, sőt, sokan egy aznapi kirándulással, gyors üdüléssel a maguk részéről bojkottálják is. Akik vettünk már részt ilyen "kanosszajáráson", érthetjük is, hogy miért: az ismeretlen, szinte elfelejtett emberek közelsége néha kínos csendeket, meglepetéseket tud szülni, emellett talán eltörpül még az a kérdés is, kinek milyen ajándékot adjanak a lányok, hogy ne legyen sértődés. Szervezkedni kell és jópofizni, tűrni és viselkedni.

A szokásnak viszont nemcsak néprajzi értéke és szimbolikus jelentése van (amelyek persze legtöbbünket nagyjából hidegen hagynak), hanem valós funkciója is. A közösségek kapcsolatainak megteremtése és ápolása ugyanis csak folyamatos törődéssel, de legalábbis gyakori erőfeszítéssel lehetséges. Az embernek a társasági lét az egyik alapvető jellemzője, és közelebbről nézve az egyik legnagyobb erénye is, többen együttműködve összehasonlíthatatlanul nagyobb dolgokra vagyunk képesek, mint külön-külön. Nem egy jel mutat arra, hogy a jövő komoly nehézségeket támaszt számunkra, ennek elviselésére pedig az ember minden valószínűség szerint csak saját "ismerősi körével" együtt lehet képes. Ennek fényében egy igazi közösség tagjai között az évenkénti találkozás már messze nem tűnik olyan nagy tehernek, ha a másik lehetséges választás a közösség eltűnése... Jó néhány kellemetlenség kifizetődhet, mikor esetleg épp arra az ismeretségre, vagy információra van szükségünk, amit a locsolkodás során ápoltunk vagy szereztünk. Az ettől való elzárkózás szerintem nem más, mint egy lehetőség eldobása, egy ajtó bezárása, ez pedig tényleg csak rajtunk múlik. A hagyományos szokások értékelésénél manapság sokszor elsikkadnak azok gazdasági és szociális funkciói, így pusztán szórakozássá, vagy turistalátványossággá silányítjuk őket. Ugyanakkor kétlem, hogy gyászolnunk kellene a locsolkodást, innen még bőven lehet neki visszaút, de idővel akár más szokások is átvehetik a szerepét.

De most már tényleg visszatérek a gondolatok fő folyamához.

Az e hétre kigondolt téma az említett jövőbeli nehézségeink egy tudományos modelljével foglalkozik, név szerint a szukcesszióval. A szokásos terjedelem megtartása érdekében az írást két részre bontottam, ma az eredeti ökológiai folyamat kerül terítékre. A "szukcesszió" szó magyarul igen kellemetlen hangzású, de különösebb ördöngösséget nem jelent, a modell azokra a jelenségekre vonatkozik, amelyek új, addig érintetlen élőhelyek betelepülése, illetve életközösségek körülményeinek megzavarása esetén zajlanak le. A különböző élőlények különböző stratégiát alkalmaznak a fennmaradás érdekében, ezeket a stratégiákat azonban csoportosítani lehet. Bár nincs teljes konszenzus a modell egyes részletei körül, de lényegeben két alaptípus vázolható fel, amelyeket leginkább a szukcesszió lefolyásának vizsgálata során lehet jellemezni. Ez különösen a növénytársulások esetében szemléletes, a példák jó része is innen érkezik majd.

Amikor valamilyen okból - például földcsuszamlás, vagy más természeti katasztrófa miatt - új, meghódítatlan élőhely, azaz például fedetlen, csupasz talajú terület keletkezik, az első megjelenő növények az ún. pionír vagy opportunista fajokból kerülnek ki. E fajok stratégiája a gyors és minél szélesebb körű szaporodás; ehhez hozzá tartozik, hogy általában hamar elérik az ivarérett kort, és viszonylag rövid életűek. Ezeket a fajokat pontosan az ilyen körülményekre "hegyezte ki" az evolúció, a megzavart, ideiglenes állapotokat kedvelik, mert a sebesen változó, kiszámíthatatlan környezetben az erőforrások minél gyorsabb kihasználása dönt siker és kudarc között. A pionír mindenkori célja, hogy elfoglalja az egész meghódítatlan életteret, és még azelőtt kiaknázza minden lehetséges erőforrását, hogy más fajok is megtelepednének. Ennek megfelelően nagyon sok utódot hoz létre, amelyeknek egyedenként igen kicsi a túlélési esélye, de együtt biztosítják a génállomány fennmaradását és elterjedését. Ennek - mármint a sok utódnak - megfelelően a biológiai sokszínűség ellen dolgoznak, nem kedvelik a másokkal való együttélést. Ha képet akarunk kapni róluk, elég annyit felvetni, hogy a növények közötti egyik legismertebb példájuk a parlagfű. Már a nevéből is látszik, hogy miről lehet szó, hiszen arról a tényről kapta, hogy a parlagon hagyott, korábban természetes növénytakarójától megfosztott területeken telepszik meg. A szaporodása során kibocsájtott pollen mennyisége szintén könnyen észlelhető (bár erről sokan szívesen lemondanánk...), mivel ez az emberi allergiás reakciók leggyakrabban feljegyzett kiváltója. Figyelemre méltó, hogy utóbbi tulajdonságának következtében szervezett irtókampányok zajlanak ellene, mégsem mutatja semmilyen jel, hogy sikerülne visszaszorítani vagy legyőzni.

A parlagfű és társainak hódításai természetükből fakadóan ideiglenesek. Miközben stratégiájukat végrehajtják, az adott élőhely számukra szükséges erőforrásait elhasználják és átalakítják, amikor pedig egy adott erőforrásból hiány lép fel, azt viszont képtelenek kezelni. Látványos példa erre, hogy az erdők tisztásain először a napsütést kedvelő fák jelennek meg, ezek hamar elterjednek, és rövidesen meghódítják a tisztást. Az ilyen szituációkat kedveli például a nyírfa. Amikor aztán összefüggő takarást alkottak, napfény hiányában az ő utódaik már nem lesznek képesek a növekedés folytatására. Ekkor az addig elnyomott árnyéktűrő fafajok kezdenek hajtani alattuk, majd idővel átveszik domináns helyüket az erdő adott területén. Ezek az árnyéktűrő fajok már a körülményeknek tartósan képesek megfelelni, és nagyobb zavaró tényezők nélkül meg is tartják ezt az állapotot. Ahogy a napfényért való versengésben alulmaradnak a nyírfák, úgy szenved vereséget a többi pionír is, mikor az élőhely eltartóképességének korlátaival szembesülnek. Ez igaz a parlagfűre is, magára hagyva bármely területről néhány év alatt kiszorítja a gyep... Ebben az esetben lehet hogy nem a fény a döntő erőforrás, hanem a talaj valamelyik jellemzője vagy tápanyaga, de a lényeg mégis ugyanaz. A pionírok nem képesek másokkal versenyezve létezni, ez nem része a stratégiájuknak. Amikor egy területen lecseng az idejük, azért nincsenek mégsem kihalásra ítélve, mert annyi örökítőanyagot szórtak szét, hogy mindenképp találnak majd egy zugot, egy szegélyt vagy vízmosást. ahol átvészelhetik az időt egy újabb "katasztrófáig".

A másik kulcsfontosságú stratégia nem meglepő módon épp ellentétes vonásokkal bír. Talán ott érdemes kezdeni, ahol az előbb végeztünk: e második elv alapja a környezet korlátaihoz, eltartóképességéhez való alkalmazkodás. A szóban forgó csoportosulások közül itt egyes fajok nem annyira emelhetőek ki, inkább egyensúlyi közösségekről, több, esetenként elég sok faj együtteséről beszélhetünk. A sokszínűség ugyanis sokkal inkább sajátja a szukcesszió ezen fázisának, mint az előzőnek. Az utódok száma e fajoknál viszonylag kicsi, cserébe viszont ezeknek jóval több szülői gondozásban van részük, és nagyobb az esélyük a túlélésre is, mint az opportunisták esetében. Az utóbbi kijelentés azért helytálló, mert az ilyen közösségben létező minden szerepet, minden lefogható erőforrást különböző, arra kifejlődött fajok foglalnak el. Ezek természetesen folyamatos versenyben állnak egymással a túlélésért, de nem vonatkozik rájuk a korábban látott hirtelen, kiszámíthatatlan körülmények hatása. Gondoljunk egy lombhullató erdő élővilágára! Mindenkinek megvan a maga helye, a bükkfától a sündisznóig, a baglyoktól a korhadó fák kérgén növő moharétegig. Miközben az egyedek harcának kimenetele egészen változatos, végső soron az erdő évszázadok után is ugyanaz maradhat. Valami hasonlót láttunk korábban az erdei tisztás példájánál is.

A két említett stratégia ideáltípusnak tekinthető, természetesen a szukcesszió nem egy lépésből álló folyamat. A tarra levágott, beszántott domboldalak legtöbbjének helyén hazánkban a természetes növénytakaró az említett lombhullató erdő lenne, ennek kialakulásához azonban évtizedek, évszázadok is szükségesek lehetnek. A folyamatban az embermagas pionír növényeket követi a gyep kialakulása, majd cserjék telepednek meg, majd ha a körülmények úgy alakulnak, akkor jöhet az erdő. Angol nyelvterületen a szukcesszió végső egyensúlyi állapotát "climax community"-nek, tehát tetőponti közösségnek nevezik. Kétségtelen, hogy van valami nemes és magával ragadó az ilyen ősi tájakban, a tetőponton megtartott egyensúly jó képet ad róla, miféle munkát végez a természet egy-egy érintetlen területen mind a mai napig.

Igaz, hogy magukra hagyva az egyensúlyi közösségek gyakorlatilag állandósulnak, egyes külső hatásokra azonban kifejezetten érzékenyek. Ezek közül első helyre kívánkoznak a már említett pusztító események, ezek igen komoly változást tudnak okozni, akár egy erdőtűzről, fölrengésről, fölcsuszamlásról, vagy hurrikánról van szó. Ilyenkor értelemszerűen a kár mértékétől függően a szukcessziós folyamat egy része, vagy akár egésze zajlik le. Másodsorban az élőhely alapvető jellemzőinek módosulása, például az éghajlat csapadékosabbá, vagy melegebbé válása is torzulást okoz az egyensúlyban. Persze ez a folyamat lehet olyan lassú is, hogy újabb szukcessziós ciklusra ne legyen szükség, de ez tudtommal nem törvényszerű. A számunkra legfontosabb külső hatás azonban nem ezek közül kerül ki, hanem egy harmadik eset: amikor egy adott élőhelyen addig ismeretlen opportunista faj jelenik meg.

Természetesen az egyensúlyi közösség által kiszorított pionírok megjelenése nem okozhat semmilyen galibát, hiszen azok tulajdonképpen folyamatosan jelen vannak. Ami viszont igazi veszélyeket rejt magában, az egy olyan opportunista faj megjelenése, amely teljesen idegen az adott környezettől. Ilyenkor előfordulhat, hogy az új faj olyan erőforrásokat használ fel, amelyekkel kapcsolatban az adott helyen egyszerűen nincsen vetélytársa. Ausztrália elszigetelt evolúciója például olyan ritkaságokat hozott létre, mint a kenguru, vagy a kacsacsőrű emlős, megvannak azonban a hátulütői. A kontinensen nem őshonosak a nyulak, a növények ezért ilyen jellegű támadásokra nincsenek felkészülve, valamint az ilyen rágcsálóknak elégséges étvágyú ragadozójuk sincs. Mióta a 18-19. században jóhiszemű emberek európai nyulakat telepítettek Ausztráliába, e kis aranyos állatok elszaporodása brutális hatást fejtett ki az országra. Valószínűleg rengeteg növényfaj kipusztulásáért felelősek, még a fiatal fákat is megölik, körberágják a kérgüket a törzs alján. A növényzet elpusztításával nagyban elősegítik a talaj szél és csapadék általi erózióját, és a sivatag terjeszkedését is. Mivel emellett az ember terményeit is pusztítják, ellenük is irtóhadjárat indult, amely igen változatos formákat öltött, a kerítésektől, csapdáktól indulva a mérgekig és vírusokig bezárólag. A szukcesszió folyamata persze erre az esetre is érvényes, előbb-utóbb a nyulak - ha más korláttal nem találkoznak -- mindent lerágnak majd, amit csak lehet, és ez megfékezi majd az ő térhódításukat is. Az aránytalan pusztulást a természet képes lesz kezelni, csupán egyes fajok szerepe kerülhet veszélybe, talán az emberé is.

A leírt folyamat tehát bezárul és visszajut saját kiindulópontjára. Ha nem is szabályos körről beszélünk, az említett három jelenség azért mégis folyamatos módosulásban tartja az életközösségek java részét. Figyelmes olvasók talán már rájöttek, mi is a célom ezzel az egész írással, az ipari civilizáció kapcsolata, párhuzama a pionír fajokkal szinte ordító. Mind az erőforrások felhasználása, mind a hatékonyság, mind a változatosság területén ugyanazokat a jellemzőket találjuk. A szukcesszió következő lépését elvileg egyes erőforrások hiánya váltja ki, és láss csodát, épp az erőforrásválságok korszakát éljük. Érdemes lehet ezért megvizsgálni a szukcesszió folyamatát, és főként a következő lépcsőfokot, a jövőben várhatóan uralkodó alapelveket. A legközelebbi bejegyzésben erre teszek egy halovány kísérletet, mint ahogy ez az egész blog is végeredményben annak tekinthető. Addig is érdemes elgondolkodni, vajon a parlagfű és az ausztrál nyulak hiábavaló irtásából nem vonható-e le a következtetés, hogy ők jobb opportunisták még nálunk is? Hiszen az általunk feltört földelt ők borítják el, az általunk művelni kívánt talajt ők pusztítják el... Azt hiszem, az irtás nem a legmegfelelőbb hozzáállás ezekhez a kérdésekhez, mondhatnám úgy is, hogy abszolút reménytelen hozzáállás. Hiszen a parlagon hagyott telkek beszántása, és a növények kihúzgálása csak újrateremti a parlagfű kedvenc életkörülményeit, a nyulak ellen bevetett vegyi és biológiai fegyverek pedig megtalálják majd az utat a küszöbünkhöz...

Azért nagyszerű embernek lenni, mert bizonyos mértékig magunk választjuk meg a stratégiánkat az élet legtöbb területén. Nem lehet mindenről tudatosan dönteni, de meg lehet próbálni. Az életmód kérdése nem kivétel, sőt, ez talán a legfontosabb szabadságunk, ami létezik. Az élővilág részei vagyunk, ezért ugyanazok a törvények vonatkoznak ránk is, mint bárki másra, akár tetszik, akár nem. Ha ezt elfogadjuk, akkor máris sokkal közelebb kerülünk egy egyensúlyi közösséghez.

Szabadulás a sablonoktól

A múlt heti bejegyzésben arról volt szó, hogyan biztosíthatjuk saját közösségeink, és végső soron az egész társadalom rugalmasságát nehéz időkben. Ehhez az evolúció egyik kulcsfontosságú folyamatát, a természetes kiválasztódást elevenítettem fel, eszerint az a közösség lesz sikeres, amely a lehető legsokszínűbb, legváltozatosabb válaszok mindegyikét megpróbálja párhuzamosan alkalmazni. Azt gondolom, hogy hazánk ennek a kihívásnak képes lesz megfelelni, az okokat nagy vonalakban fel is vázoltam. A témához tartozik azonban, és akkor csak érintőlegesen került elő, hogy a szükséges sokszínűség és változatosság az ember számára egyénileg is cél kell, hogy legyen. A magas szintű tudatos gondolkodás és cselekvés az ember meghatározó sajátossága az élőlények között, és ez - bár megvannak a maga korlátai - lehetővé teszi, hogy egyes radikális változásokhoz mentális úton, lecserélt vagy átalakított eszközökkel közvetlenül alkalmazkodni tudjon. Egy kis szerencsével, és megfelelő hozzáállással szinte bármelyikünk be tudna illeszkedni egy 5000 kilométerre levő, sőt, akár egy több száz évvel ezelőtti emberi közösségbe is. Ugyanez nem minden állat- vagy növényfajról mondható el, az éghajlati, ökológiai különbségek számukra gyakran végzetesek. A lényeg, amit ebből leszűrhetünk hogy az egyénnek ki kell vennie a maga részét az alkalmazkodás nehézségeiből. A "kell" szó azért helyénvaló, mert a kényszerítő körülmények egyszerűen nem engedik meg a luxust, hogy bármilyen hasonló léptékű, képességeinkben rejlő lehetőségtől megfosszuk magunkat.

Ha az egyén rugalmasságáról szólunk, akkor elkerülhetetlenül szembesülni fogunk egy viszonylag mélyen gyökerező szokással, amely közvetlenül ellentmond mindannak, amit el akarunk érni. Ez a jövő megtervezésének szokása. A pontról pontra végigvett forgatókönyvek, szépen csengő szabályok és precíz osztályzatok egzakt világa nem a mi világunk, és várhatóan a kettő egyre távolabb kerül egymástól. Amíg az erőforrások egyre növekvő mértékben rendelkezésre álltak, addig semmi nem számított, kedvezőtlen esetben a körülményeket a tervekhez igazítottuk. Ha egy fa útban volt a járdának, akkor nem a járda kerülte ki azt, hanem a fa lett elpusztítva. Ha nem volt elég pénzünk a megtervezett nyaralásra vagy a kiszemelt autóra, akkor adósságba vertük magunkat. Ha a karrierünk miatt nem foglalkoztunk eleget a gyermekeinkkel, akkor vettünk nekik olyan játékokat, melyek ezt majd elfeledtetik velük. Van erre egy nagyszerű szólásunk: az inghez varrtuk a nadrágot, és nem a viselőjéhez. Utána pedig kényszerítettük, hogy hordja a nem biztos hogy megfelelő ruhadarabot...

Az egész jelenség éppen az említett tudatos gondolkodásból ered, ugyanis a rövidtávú memóriánk számára kedvező, ha egyes helyzetekben, különösen újszerű, idegen tevékenységek közben pontokba szedjük a tennivalókat. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy az életünket meghatározott sablon szerint kellene élnünk, és még kevésbé azt, hogy a világ többi része is így működik. A hosszú távú memóriánkban az emlékek egy felismerhetetlen rendszerben vannak eltárolva, ahonnan a megfelelő időben rendszerint ösztönösen kerülnek elő, bár időnként látszólag véletlenszerűen is eszünkbe jutnak. Az élővilágban a legtöbb leírható történet ehhez hasonló, például az oroszlán nem tervezi meg előre, hogy melyik zebrát fogja leteríteni, egyszerűen észreveszi a leggyengébb, legsérülékenyebb áldozatot.

Talán annak is köze van a sokaknál tapasztalható tervekhez fűződő megszállottsághoz, hogy a rövidtávú gondolkodás egyre uralkodóbbá válik a kultúránkban. Ma nem csak az nem számít, mi lesz holnapután, hanem az sem, mi volt tegnapelőtt. Példákat írni szinte felesleges, ha kimegyünk az utcára, vagy csak körülnézünk a szobában, ahol ülünk, szinte minden ékes bizonyíték erre a mondatra. A modern épületek élettartama, és különösen az esztétikai értékük tartóssága össze sem hasonlítható a korábbi, műalkotásnak is tekinthető házakkal, kastélyokkal. Az ember természetes módon hamarabb elfordul a geometriai egyszerűségű formáktól néhány perces szemlélődés után. Amit igazán szépnek gondolunk, rendszerint az élő, vagy az élővilágot utánzó művek és alakzatok, ezekben újdonságot találunk akár századszorra is. A mai gazdaságtudomány legfontosabb fogalma az adósság, ez az alapja az egész pénzrendszerünknek. Az adósság nem más, mint a jövőbeli jövedelmünk, értékeink mai felhasználása. Az egyre több adósság, amit a következő generációkra hagyunk, óhatatlanul le fog járni, de meg sem fordul  fejünkben, hogy változtassunk. Minden termék, amit az üzletekben találunk, csupán gyenge paródiája ugyanazon termék 20-30 évvel ezelőtt kapható változatának. Arra tervezik őket, hogy a garanciaidő lejártával azonnal tönkremenjenek, és a vevő újra kénytelen legyen vásárolni belőle. Ennyi talán elég is lesz... Ez a beszűkült látásmód egyrészt szomorú, másrészt valamilyen módon alighanem csak egy következménye annak, hogy egyre rövidebb időt látunk biztonságosan magunk előtt.

Az akadályok megkerülése és átvágása helyett a jövő az akadályokkal való együttélés és azok elfogadásának kora lesz. Egyes esetekben a korlátokat még saját javunkra is fordíthatjuk, sőt, megtalálhatjuk bennük a létünk alapjait is, mint a középkori feudalizmus a művelhető földterületben. Mindaddig azonban, amíg szellemileg lekötjük magunkat egy-egy merev elképzelés mellett, kudarcra vagyunk ítélve. Sokan élnek még köztünk idősek, akik átélték a háborút, és az azt követő kegyetlen éveket, ők megmondhatják, mi mindenre rákényszerítheti a sors az embert. Gyakorlatilag mindennek hasznát veheti, amihez ért, az órajavítástól a cipőpucolásig. A háború végén, 1945 nyarán, mikor a katonák sok helyre még nem térhettek vissza, a jószágokat pedig elrabolta az ellenség, az asszonyok és gyerekek magukat fogták be az eke elé, így szántottak. Nem lett igazán megforgatva a föld, de elég volt, hogy a túléléshez elegendő élelmet be tudják takarítani. Utólag szeretjük a büszkeség megalázásának tekinteni ezeket a helyzeteket, mikor alantasabbnak tekintett munkát kell végeznie valakinek, de a döntő motívum valójában nem ez. A legfontosabb a személy és környezete szempontjából az a kérdés, egyáltalán képes-e azt a feladatot kivitelezni. Ma nincs háború, sőt, ha végigmegyünk egy nagyobb város főutcáján, vagy besétálunk egy plázába, szembetűnik az anyagi gazdagság. Mégis ma is vannak, akik akár diplomával a zsebükben kimennek nyugatra pincérnek vagy taxisofőrnek. Ma sem mind igazítjuk a valóságot a korábbi terveinkhez.

Ha főzés előtt kiderül, elfogyott valamilyen hozzávaló, akkor leszaladunk érte a sarki üzletbe, vagy ha ott nem találunk, akkor kocsiba pattanunk és hozunk a legközelebbi szupermarketből. Ha azonban nemcsak hozzávalók hiányoznak, hanem bezártak a boltok, és - például az üzemanyag ára miatt - kizárt az autó használata is, akkor bizony keresni kell egy másik receptet, vagy ki kell találni egy újat. Ezt a megközelítést a példa szerint kényszer szüli, mégis érdemes meglátni, mennyivel takarékosabb és mégis rugalmasabb, mint az előző. A második szituációban ráadásul már nem elég mindenre egy receptkönyv és egy kanna benzin, ekkor valóban magának a szakácsnak kell értenie ahhoz, amit csinál. Szép ez a magyar kifejezés, mert benne van a lényeg: "értenie kell", át kell látnia az adott területet a legmélyéig. Kellemetlen perceket tud okozni a modern embernek, ha belegondol, mi az amihez úgy istenigazából ért... A tervek sikerének kierőszakolására egyre kevésbé lesz lehetőségünk, ezért az ötletesség és a spontaneitás lehet a legfőbb szövetségesünk. Mindez azonban lehetetlen, ha nem ismerünk meg lehetőleg minél többet abból a tudásból, ami közvetlenül az emberi igények kielégítésére vonatkozik, legyen az varrás, kötés, főzés, sütés, ásás, favágás, vita vagy harc.

A tervekben való gondolkodásban nyilvánvalóan szerepet játszik a műszaki tudományok térhódítása is, valószínűleg innen származik a "többi nem számít" címke, amely a hátráltató körülmények könyörtelen eltaposásában ölt testet. Ha egy építész azt mondja, sík talaj kell, akkor kivájják és elhordják akár a sziklákat is, és ha egy erőműhöz el kell téríteni egy folyót, senki nem fog meglepődni. Nem véletlen, hogy a mérnöki munka gyümölcse, a gép tekinthető az ipari civilizáció szimbólumának. Megtestesít mindent, ami szervetlen, rideg, merev vagy kiszámítható. A gép a mi civilizációnk végzete, amelynek a veszélyét képtelenek vagyunk közvetlenül érzékelni. Persze nem a Terminátor vagy Mátrix univerzumra gondolok, de figyelemreméltó a gépektől való félelem időről időre történő megjelenése. A modern gépek üzemanyaga valamilyen fosszilis erőforrás, ezzel az univerzális, nagy koncentrációjú energiával gyakorlatilag minden munkát el lehet végezni, amit csak akarunk, a gépek pedig ennek az eszközei. A gépek formálták át a társadalmunkat, kiszorítva az emberi erőt és hozzáértést jó néhány lényeges területről, mint a textilipar, a fűtés, vagy a mezőgazdaság jó része. Nem is csoda, ha egy idő után bálványozni kezdtük őket, mint saját magunk legeredetibb alkotásait. Ma könnyen észrevehető, hogy szinte minden törekvés arra irányul, hogy a társadalom, és ezen keresztül az egyén is egyre hasonlóbbá váljon valamilyen géphez, amibe egyik oldalon beleöntik az üzemanyagot, a másik oldal pedig visszaadja az eredményt.

Az érzés, hogy csupán fogaskerekek vagyunk a nagy szerkezetben, sokunk számára ismerős. Személytől függően valaki kiábrándítónak tartja saját állapotát, valaki lenyűgözőnek a teljes működést. Nagyjából e kettő álláspont között húzódnak az individualizmus és kollektivizmus közötti határok, amelyről legutóbb is szó volt. Ha mindannyian csak fogaskerekek vagyunk, amelyek a teljes gép nélkül nem érnek semmit, akkor felesleges bármiféle rugalmasságot számon kérni az emberiségen. Szerencsére azért ez az idő nem jött el, valószínűleg nem is jöhet el semmilyen forgatókönyv esetén. Valójában minden ember önmagában is egy rendkívül bonyolult rendszer, akár kémiai, elektromágneses, mentális, lelki vagy ökológiai szempontból, ráadásul mind lényegesen különbözőek vagyunk.

A gépiességtől való megszabadulás útja ezért mindenekelőtt a gépekkel való tudatos szakítás, akár a legbanálisabb területeken is. A magántulajdont ellenző filozófiák felhívják a figyelmet, hogy a dolog, amelyet birtoklunk, magához láncol, és így az is birtokol minket. Fokozottan igaz ez a gépekre, hiszen hozzájuk ráadásul még észrevétlenül hasonulni is igyekszünk. A gépek kezelésénél  unalmasabb és idegőrlőbb tevékenység kevés van. A futószalag melletti monoton munka zseniális dokumentuma Chaplin jelenete, mikor szerencsétlen munkás nem képes abbahagyni az unalomig ismételt mozdulatokat. A saját kezünkkel végzett munka ezzel szemben olyan testi és szellemi terhelést ró ránk, amelyek az egészségünk megtartásában segítségünkre lehetnek, ráadásul a fenntarthatóság szempontjából is egyértelműen előnyösebb.

A feljegyzett, pontokba szedett listák, mint említettem, akkor vannak segítségünkre, ha idegen, újszerű feladatot kapunk. Akinek a bevásárlás nem megszokott rutin (itt megemlíthető férfitársaim jó része, de én magam is), hanem alkalmi kényszerűség, azok a hangsúlyt arra helyezik, nehogy valamit elfelejtsenek, ami elő van írva számukra. Bedobálják a kosárba a holmikat, utána irány a kassza. Aki viszont nap mint nap rendszeresen végzi ezt a tevékenységet, hajlamos közben módosítani az elképzelésein, rögtönözni, és sokkal inkább figyel a termékek minőségére és árára is. A gépies tervezés a hozzáértéssel háttérbe szorul.

Amíg az újdonságok kitalálása és sikerre vitele számít elismerendő cselekvésnek, addig a pontos tervek létjogosultsága nem kérdőjelezhető meg. Az ipari civilizáció fejlődése során ez számított értéknek, a folytonosan gerjesztett új helyzetek, és az azokra való reagálás. Eközben hosszú időn keresztül fennálló, régi problémákkal, mint a környezetszennyezés, az erőforrások kimerülése, vagy a globálisan létező vagyoni különbségek (értsd: a szakadék például az európai átlagember és az afrikai éhezők között), egyáltalán nem is foglalkoztunk. Épp ennek köszönhető, hogy pontosan ilyen jellegű problémák okozzák majd a változásokat, amelyre fel kell készülnünk. Az elkendőzött, de előtörő gondokon nem segít, ha gépiesen újra eltakarjuk őket, jobb szembenézni velük, ahogy az egy valódi felnőtt emberhez illik. A szembenézés azt követeli meg, hogy a lehető legrugalmasabbak legyünk, a lehető legtöbb dologhoz értsünk, a lehető legkevesebb külső tényezőtől függjünk.

A mai bejegyzés azoknak szól, akik azt gondolják, a hanyatlásra való felkészülés csak egy feladat a sok közül. Valójában a felkészülés és megelőzés folyamata egy életforma, amelynek lényege a sokszor keserű tapasztalatok által történő tanulás, hogy a megfelelő pillanatban a rögtönzött reakciókra képesek legyünk. Előre kiszámíthatatlan események várnak ránk a következő 5-10 évben, utána pedig különösen. Lehet itt háború, államcsőd, hiperinfláció, be- és kivándorlási hullámok, energia és szerszámhiány, zsarnokság, járványok, és szinte bármi más is amit el tudunk képzelni. Nincs olyan pontokba szedett terv, amely biztosan segítene, nincs olyan gép, ami ezt a kérdést megoldaná. Csupán az segíthet, ha saját magunkat képezzük úgy, hogy a lehető legtöbb változást el tudjuk viselni.

Korábban valamikor említettem, de mindenki tudja, aki volt diák, hogy kétféle tanulás létezik. Az egyik a "magolás", ami kifejezetten a rövid távú memóriára alapoz, és az információk későbbi előhívását nem igazán teszi lehetővé. Ezt leginkább vészhelyzetben alkalmazzuk, mikor egy konkrét kihívással  (például vizsgával) szemben kell helytállnunk, és idő szűkében vagyunk. Ugyancsak jellemző erre a tanulási formára, hogy csupán túl akarunk lenni rajta, mivel a további következményei, így a gyors felejtés, nem érdekesek. A tanulás másik formája jóval összetettebb és nehézkesebb tud lenni, még akkor is, ha az ember hátsó felét kevésbé viseli meg... A kísérletezés és a gyakorlás részei ennek, sőt, a kudarc is. Hozzá tartozik, hogy utánaolvasunk, vagy ismerőseink között körbekérdezünk egyes dolgoknak, hogy nap mint nap újabb szempontból vizsgálódunk. Ez a tanulás történeteket, példákat, tapasztalatokat ültet az agyunkba, amelyeket nem felejtünk el. Így tudunk igazán megérteni valamit, így szerzünk igazi képességeket, amelyek adott esetben kedvező alaptulajdonságainkat is felszínre hozhatják. A jó pap holtig tanul, mert az emberek és lelki gondjaik mindig újdonságot mondanak neki. Az élet más területei sem egyhangúbbak ennél, csupán oda kell fordítani a figyelmünket.