Az ipari civilizáció motorja a növekedés, üzemanyaga pedig a nagy koncentrációjú, jó minőségű energia. Amíg van mit elégetni, addig a gép remekül tud forogni, hiszen erre lett kitalálva. Más kérdés, hogy némelyek arról is meg vannak győződve, hogy ha folyamatosan ugyanazt csináljuk - tehát megszakítás nélkül, egyre gyorsuló ütemben pazaroljuk az energiát -, akkor nem csupán működni fog a rendszer, hanem egyre jobb is lesz.Ezek általában ugyanazok az emberek, akik a "haladást" nagy kezdőbetűvel és erkölcsi tartalommal ruházzák fel, pedig a szó önmagában csupán egy A ponttól egy B pont felé való közeledést jelenti.
Ma nem ezt a meggyőződést akarom boncolgatni, bár természetesen kapcsolódik az aktuális témához. Most arról szeretnék szólni, hogy mi történik, amikor elkezd fogyni az üzemanyag. A lassan ránk köszönő jövő gazdaságában valószínűleg fontos szerepe lesz a mezőgazdaság organikus válfajainak és a takarékos, egyensúlyt kereső életmódnak. Aligha lehet e fejleményeket elkerülni, más út nincs. Ugyanakkor ezek a korábbi bejegyzésekben körülírt területek pontosan az iparral szemben, annak kárára erősödnek majd meg. Magukról az ipar kilátásairól mit sem árulnak el, legfeljebb közvetve. Évtizedes, évszázados folyamatokról van itt szó, nem várhatjuk tehát, hogy például a kapitalizmus holnap reggelre megszűnik minden hibájával és erényével együtt. Az ipar még számos lépcsőt be kell hogy járjon, mielőtt a jelenlegi formáját teljesen maga mögött hagyhatja.
Nyilvánvalóan kulcskérdés, hogy mit értek "ipar" alatt, de erre viszonylag egyszerű és rövid választ tudok adni. Elsősorban a modern, gépesített, központosított gyáripart. Ami manapság ezen kívül tárgyak és szolgáltatások előállításával és üzemeltetésével foglalkozik, azt általában inkább művészetnek vagy iparnak. Ilyen lehet például a szakács vagy a fodrász szakma, ha kis léptékben űzik. Az oktatás és egészségügy, amelyek további példákat szolgáltathatnának, rohamosan iparosodnak.
Az imént meghatározott ipar a világunk alapja. Ez teremti meg a nagyvárosokat, ez írja elő a társadalom rétegződését, az értékrendet és életmódot. Fő hajtóereje abban áll, hogy a résztvevőknek gyarapodást biztosít. Az iparban dolgozók elvárják, hogy a bérükből félre tudjanak tenni, hogy időnként előléptessék őket. Sokat a karrierjükre teszik fel az életüket. Talán úgy tűnhet, hogy ez az egyetlen normális viselkedés, és sosem volt másképp, de ez korántsem igaz... Szinte mindenki ipari munkát végez, gépeket kezel, programoz, vagy egy hatalmas gyártófolyamat apró szeletéért felelős. Ezzel jár együtt, hogy szinte mindenki a fent leírt módon gondolkodik. Növekményt akarunk, egy kis pluszt a szükségleteinken felül. Profitot akarunk.
A profit a fenntartható gazdasági tevékenységek körében - mint az organikus mezőgazdaság vagy a klasszikus kézművesség - ismeretlen fogalom. Nincs értelme, mert nem támaszt korlátokat. A földművesnek szigorú korlátokra kell szorítkoznia, mert pontosan tudja, hogy a talaj kizsigerelésével saját magának árt. A kézművesnek szintén szűk a mozgástere, mivel a saját meggazdagodása csak a termékei elrontásával lenne lehetséges, ezt pedig a vevők hamar észrevennék. Csak az iparban törekszik arra mindenki, hogy többet vigyen haza, mint amennyit érdemel. Az a "kis plusz" rengeteg szenvedés okozója lesz még, mert az árát a későbbi generációk fogják megfizetni. Ne gondoljuk, hogy a gyermekeink, unokáink megértőek lesznek. Számukra alighanem káromlásnak hangzik majd, ha valaki többet akar, mint ami elég...
Annak hogy ez így alakult, az anyagi értékek hajszolása az oka. Az, hogy a társadalom jó része hajlandó feladni az egészségből, szép és ép természetes környezetből és igazi alkotó munkából adódó hasznot a profitért. Az ipar ugyanis az előzőeket nem képes szolgáltatni, sőt, ezeket - az egészséget, az ősi tájak szépségét és a munka szeretetét - könyörtelenül elpusztítja. Nyilvánvaló, hogy megfelelő növekedés nélkül nem működhet, mert előbb-utóbb ott fogja hagyni mindenki. Bibliai hasonlattal élve ki kell termelni a harminc ezüstpénzt.
Pontosan ez vár ránk. Ahogy a hozzáférhető jó minőségű energiakincset a mohóságunk eltünteti a Föld színéről (jó részben használhatatlan, elillanó hővé alakítja), úgy fog egyre kisebbre zsugorodni a nyereséges iparágak, a nyereséget behajtani képes társadalmi csoportok, az ipari országok és az iparban dolgozó emberek száma. Zökkenőkkel teli, egyenetlen folyamatnak ígérkezik, mint ahogy eddig is az volt. Nem lehetünk ugyanis vakok, látnunk kell, hogy az ipar hanyatlása már igen régen folyamatban van. A hetvenes évek olajválsága a legkésőbbi időpont, amikor erről már muszáj beszélni. Amit a régi munkásosztály akkoriban elszenvedett a nyugati országokban, abból soha nem épült fel. De a második világháború hadműveletei is túlnyomó részben az olajkészletek megszerzésére irányultak, mert a tengelyhatalmak nem fértek hozzájuk megfelelő mértékben.
Saját szemszögünkből nézve hasonló időszak volt a rendszerváltás kora. Az összeomló szovjet befolyás védtelenül hagyott bennünket a nyugatiakkal való versengésben, aminek drasztikus áremelések, infláció és megugró munkanélküliség lett az eredménye. Részlegesen kimásztunk a gödörből, de ezt az országnak csak egyes részeire, csak egyes csoportokra foghatjuk rá. Az ilyen zökkenők másik oldala az, hogy akik közvetlenül nem érintettek, azok rendszerint hasznot húznak belőlük. A keleti blokk szétesése a nyugati vállalatoknak nyitott új vadászmezőket, új területet a növekedésre. A hetvenes évek válsága a középosztály megerősödésével járt, a világháborúk pedig az idegen sereget 80-100 éve nem látott USA malmára hajtották a vizet.
Itt van a lényeg. Már nem növekedő világban élünk, nem számíthatunk rá, hogy a hogy a holnap könnyebb lesz. Nem jönnek jobb idők. Olyan az egész, mint a "zenélő székek" játéka, amikor tíz kisgyerek kerülget kilenc széket, és a zene megállításakor le kell ülniük. Lesz akinek nem jut hely, de a többiek továbbra is jól mulatnak. Aztán elveszünk még egy széket. Aztán még egyet. A hanyatlás ipara így működik. Addig is voltak gondok, amíg növekedett a torta, de addig mindenki számíthatott rá, hogy jól fog járni. Jelenleg közel stagnáló állapotban vagyunk, amit egyikünk nyer, azt a másiktól veszi el. Egy zsugorodó torta esetén csak bajokat várhatunk.
Ha ez a leírás sötéten, nyomasztóan hangzik, akkor sikerült jól. Az ipar jövője ugyanis pontosan annyira sötét és nyomasztó, amennyire a múltja felvillanyozó és lelkesítő. Ennek ellenére valószínűleg még jó ideig szükségünk lesz rá. Ott van például a közlekedés kérdése, az autó- és repülőgépipar jelenlegi válságából aligha van kiút. Ebből viszont más területek hasznot húzhatnak, a jóval energiatakarékosabb vasút például igen komoly reneszánsz elé nézhet. A vasút ugyanakkor motorok, sínek és egyéb műszaki felszerelés egész garmadáját igényli, amelyeket csak a modern ipar tud szolgáltatni. A közgazdászok kedves mondása a növekedéssel kapcsolatban, hogy "az emelkedő ár megemel minden csónakot". Csakugyan, a társadalmunk gyökeresen átalakult az iparnak köszönhetően, végeredményben igaz ez a mantra. A süllyedő vízszint miatt viszont a csónakjaink nem fognak egyszerre megfenekleni. Egyes helyeken, bizonyos körülmények között sokáig profitot termelhet néhány gyár, máshol már az unokáink generációja sem fog ilyesmire gondolni soha.
A bejegyzés első mondatában egy gépezethez hasonlítottam az ipari civilizációt. A metafora több szempontból megáll, mert mi magunk is ilyen elvek mentén próbáljuk azt működtetni. Rideg szabályokat alkotunk, programozzuk a tömegeket, gépi alkatrészeket ültetünk az összes lehetséges funkcióhoz. A társadalom mégsem gép. Nem fog megállni egy pillanat alatt, nem megy tönkre. A metaforát folytatva inkább olyan ez, mint a gép és a mohó gépkezelő esete. Tömni fogjuk mindennel az üzemanyagtartályt, ami hozzáférhető. Egyre inkább köhögni fog, egyre romosabb lesz... Ezzel a gondolattal meg kell tanulnunk együtt élni.
Két tojás sem egyforma
E blog visszatérő olvasói már valószínűleg régen észrevették, hogy bármilyen témáról is van szó, legfeljebb két-három lépésben el tudok jutni tőle az élet értelméhez; ezúttal azonban a dolog valószínűleg még egyértelműbb lesz. Az utóbbi hetekben hosszú bejegyzéseket írtam a takarékoskodás, az egyensúlyi létszemlélet jellegéről, és sok általános következtetést sikerült levonni. Ugyanakkor azonban közvetlenül kevés szó esett arról, mi is az, amit konzerválni akarunk. Van néhány lehetséges válasz, ami önként ajánlkozik, de nem jutunk velünk messzire. Érdemes tehát tisztába tenni végre a kérdést.
Mondhatnánk ugyebár, hogy pénzt akarunk spórolni. Pedig ha így állunk hozzá, akkor ördögi körben találjuk magunkat, hiszen a pénz önmagában semmi; értelmes esetben azért van rá szükség, hogy valamit vásároljunk vele. Amikor pénzt spórolunk, akkor kevesebb árut veszünk a boltban, hogy később többet tudjunk venni. Minden esetben ott van ez a mögöttes várakozás, kivédhetetlennek tűnik. Épp ebből az okból kifolyólag pénzzel nyilvánvalóan csak ideiglenesen takarékoskodhatunk. Jelenleg tartós és egyre komolyabb kihívásokkal kell szembenéznünk, ez a hozzáállás zsákutca. Eredménye legfeljebb a kínlódás lehet.
A legtöbb anyagi termék és szolgáltatás, ami esetleg a pénz helyett eszünkbe juthat, könnyen visszavezethető ugyanerre a sémára. Vegyük például a vizet! Nagyszerű érvek hozhatók fel amellett, hogy a vízzel kell takarékoskodnunk, lehet erről tanulmányokat írni és konferenciákat tartani. Magyarország esetében szinte leírhatatlanul fontos ez a téma, hiszen - noha a hétköznapokban fel sem fogjuk - az itteni vízrendszer, a folyók patakok, tavak, karsztvizek és gyógyvizek hálózata kivételes természeti kincs. Ha turistákat vonzana, sokkal többre tartanánk... De hiába lényeges a kérdés, átfogó célt mégsem tud kijelölni. A víz lenne a sarokpont, amiből ki tudunk indulni? Ha így gondoljuk az nem vezethet másra, mint különleges víztisztító gépekre, gigantikus kormányzati programokra és méregdrága ENSZ-jelentésekre. Arra vezetne, hogy a víz drágább lesz, tehát kevesebb pénzt hagy a zsebünkben. Elkezdenénk tehát a pénzzel spórolni a víz helyett.
De ugyanez rengeteg nem anyagi értékről is elmondható. Ha azt mondjuk, hogy a kultúrát, például a színházak művészetét kell megóvnia a társadalomnak a viszontagságoktól, akkor az a hozzájuk folyósított összegekben fog kimerülni. Hiába tudjuk, hogy egy színdarab, egy film sikere, egy táncos tehetsége, vagy egy focicsapat játéka nem kizárólag a pénztől függ, mégis ilyen módon ösztökéljük őket. Ez szinte az egyetlen mód, ahogy ma változásokat próbálunk elérni. Pedig aligha előnyös, ha egy művész túl van fizetve, sem gazdag költőkben, sem kövér táncosokban nem bővelkedik a történelem. Természetesen előfordul ez is, de nincs egyenes arányosság. A kultúra nem fizethető meg anyagiakkal.
Manapság azt gondoljuk, hogy a pénz mindent megold, hogy egy univerzális eszköz. Részletesen magáról a pénzről későbbi bejegyzésekben szeretnék megemlékezni, de ez a jelenség túlmutat rajta, sőt, bizonyos értelemben a gazdaság vizsgálatának témáján is. Az ipari civilizáció által felnevelt polgár fejébe már gyerekkorától beleverik, hogy minden helyettesíthető. Ha egy kiló kenyér ugyanannyiba kerül, mint egy színes léggömb, akkor az a két termék ugyanannyit ér. Ugyanaz. A közgazdaságtan számára minden lefordítható százalékokra, mindennek megvan a helye a GDP kiszámításánál. Pedig ez az egyformaság a szó szoros értelmében nem igaz. Az ételt és a lufit nem lehet összehasonlítani. Ahogy a szólás is mondja, az almát sem lehet a körtével... Ezer pillanatnyi körülménytől függ, hogy épp az adott időben és helyen melyik az értékesebb és mennyivel. A pénz többek közt éppen arra szolgál, hogy az ilyen minőségi értékítéletektől megkíméljen bennünket. Összeadás és kivonás, csak erre van szükség, amikor vásárolunk. Csak számok léteznek, egy mindenható számegyenes, amelyen megtaláljuk az össze látható és láthatatlan dolgot.
Egy másik adódó válasz lehet a bevezetésben említett dilemmára, hogy az energiával kell takarékoskodnunk. Mivel energiaválságról van szó, ezzel a megfogalmazással nem lehet vitatkozni. Azt viszont mindenkinek értenie kell hozzá, hogy mi az energia, különben megint csak nem jutunk egyről a kettőre. Az iskolai fizikaórák ebben sajnos nem sokat segítenek. Az energia "munkavégző képesség", erre a definícióra sokan emlékeznek, de hogy a fizika szerinti munkafajták milyen sokszínűek, abba a legritkább esetben gondolnak bele. Energiapolitika kapcsán például elsősorban a fűtésről és a közlekedésről szokás beszélni. Akkor "használunk energiát", hangzik a magyarázat. Pedig nem csak akkor, hanem minden pillanatban. Az ételből, amit magunkhoz veszünk, energiát nyerünk. Az elektromos kütyük, melyeknek a villamos fogyasztását szeretjük elhanyagolni ilyen vitákban, valójában cégek és gyárak egész hálózatát tartják fenn. A cégek és gyárak fogyasztásának köszönhető, ezt testesíti meg az a bizonyos telefon, tablet vagy játékkonzol. Amit az ember cselekszik - a párválasztástól az űrkutatásig - és amit vásárol - a kutyaeledeltől a mozibelépőig -, az mind energiát igényel. Ha az energiával baj van, mindennel baj van.
Itt nyilvánul meg ismét korunk imént említett abnormalitása. Rengetegen gondolják azt, hogy a fosszilis energiahordozók, a kőolaj, földgáz és a szén kimerülése csupán kőolaj-, földgáz- és szénhiányt von maga után. Így születnek az elektromos autók tervei, a hidrogéngazdaságról szóló nagyívű elképzelések, és így gondolkodik rengeteg környezetvédő, zöld szervezet, mikor értelmetlen kampányokba kezd. Ott van mögötte a meggyőződés, hogy benzines autó, a szenes erőművek és a szennyezés milliónyi fajtája a mi választásunk eredménye, és minden velük elnyert kényelem és öröm elérhető lenne a "rossz" dolgok, a "rossz" anyagok helyettesítésével is. Tévedés. A dolog kulcsa nem az anyagokban van, hanem az eltárolt energia minőségében. Az az, ami pótolhatatlan. Nem lehet helyettesíteni. Egyszerűen nem létezik más forrás a bányászott szénhidrogéneken kívül, ezek pedig évmilliók alatt képesek csak megújulni.
De ha így van, akkor mit kell megóvni? Melyik ujjába harapjon az ember? Az energia minőségét? Igen. De ez nem csak az előbb felsorolt erőforrásokat jelenti, hanem minden igazi minőséget, minden karaktert és különbséget magában foglal. Hiszen az energia mindenben ott van, munkát végezni, hasznot hajtani pedig csupán különböző közegek kölcsönhatásával lehetséges. Egy hőerőgéphez kell hideg és meleg tartály, egy patak melletti malomhoz kell egy magasabb és egy alacsonyabb magasságú medence. Egy jól működő csoportban vannak vezetők, és vannak, akik követnek. Egyik sem fontosabb a másiknál, egymás nélkül értéktelenek lennének.
Azt kell elérnünk, hogy a dolgok jellegét, jelentőségét lássuk meg először. Ez az igazi bölcsesség. Felfoghatatlanul sok és sokszínű emberrel vagyunk körülvéve, elképesztő hagyományokkal és közösségekkel. Zseniális szakmák állnak tőlünk karnyújtásnyira, olyan alkotó munkával, amely önmagában is örömforrás lehet. Hasznos szerszámok és elvek egész garmadája vár arra, hogy foglalkozzunk velük. A takarékoskodás, a sokszor emlegetett egyensúly keresése e jellegzetességek megismerését, gyakorlását és megőrzését jelenti.
A legnagyobb pusztítás nem a szenvedélyekből fakad. A különbségek gyakran ellenszenvet, vagy akár gyűlöletet szülnek, talán még erőszakot is. A természetben a farkas megtámadja az őzgidát és meg is öli, ugyanezt a jelenséget megfigyelhetjük emberi cselekedetekre lefordítva is. A farkas mégsem pusztítja ki az őzeket, képesek egyensúlyt teremteni és megmaradni. A különbségek megférnek egymás mellett. Egy dolog nem fér meg: a mohóság. A mohóság masszává gyúrja a világot és sivárságot teremt. Unalmat, szenvedést és pusztulást. Ilyen is van a természetben, de mindig rövid életű, mert végez önmagával is. Feléli az erőforrásait, a számára hozzáférhető energiát. Amikor például a TBC baktériuma megöli a gazdatestet, akkor a saját létfeltételeit teszi tönkre. Az emberi történelem egy ilyen időszaknál tart, ideje lenne megkeresni a lehetséges kiutakat... Tacitus pontosan leírja, mit teszünk most magunkkal és a világgal: "Fosztogatnak, gyilkolnak és lopnak, ezt birodalomnak hazudják; és a hátrahagyott sivárságot békének nevezik." Nincs új a Nap alatt, az ő korszaka sem volt különb.
A minőségre kell tehát figyelni, nem a mennyiségekre. Ha a modern világ már csalódást okozott, és nem érezzük magunkénak, akkor csak itt lehet elrejtve az életünk értelme. Amikor takarékoskodunk, az nem kevesebb kenyeret és kevesebb léggömböt jelent, hanem a szükséges mennyiségű kenyeret, és léggömböt egyáltalán nem. Kétlem, hogy ezt a hozzáállás ördöngösség lenne. Más döntéseknél viszont nehezebb lehet meglátni a bölcs választást. A minőségi különbségek tisztelete, megértése és megőrzése utat mutathat.
Mondhatnánk ugyebár, hogy pénzt akarunk spórolni. Pedig ha így állunk hozzá, akkor ördögi körben találjuk magunkat, hiszen a pénz önmagában semmi; értelmes esetben azért van rá szükség, hogy valamit vásároljunk vele. Amikor pénzt spórolunk, akkor kevesebb árut veszünk a boltban, hogy később többet tudjunk venni. Minden esetben ott van ez a mögöttes várakozás, kivédhetetlennek tűnik. Épp ebből az okból kifolyólag pénzzel nyilvánvalóan csak ideiglenesen takarékoskodhatunk. Jelenleg tartós és egyre komolyabb kihívásokkal kell szembenéznünk, ez a hozzáállás zsákutca. Eredménye legfeljebb a kínlódás lehet.
A legtöbb anyagi termék és szolgáltatás, ami esetleg a pénz helyett eszünkbe juthat, könnyen visszavezethető ugyanerre a sémára. Vegyük például a vizet! Nagyszerű érvek hozhatók fel amellett, hogy a vízzel kell takarékoskodnunk, lehet erről tanulmányokat írni és konferenciákat tartani. Magyarország esetében szinte leírhatatlanul fontos ez a téma, hiszen - noha a hétköznapokban fel sem fogjuk - az itteni vízrendszer, a folyók patakok, tavak, karsztvizek és gyógyvizek hálózata kivételes természeti kincs. Ha turistákat vonzana, sokkal többre tartanánk... De hiába lényeges a kérdés, átfogó célt mégsem tud kijelölni. A víz lenne a sarokpont, amiből ki tudunk indulni? Ha így gondoljuk az nem vezethet másra, mint különleges víztisztító gépekre, gigantikus kormányzati programokra és méregdrága ENSZ-jelentésekre. Arra vezetne, hogy a víz drágább lesz, tehát kevesebb pénzt hagy a zsebünkben. Elkezdenénk tehát a pénzzel spórolni a víz helyett.
De ugyanez rengeteg nem anyagi értékről is elmondható. Ha azt mondjuk, hogy a kultúrát, például a színházak művészetét kell megóvnia a társadalomnak a viszontagságoktól, akkor az a hozzájuk folyósított összegekben fog kimerülni. Hiába tudjuk, hogy egy színdarab, egy film sikere, egy táncos tehetsége, vagy egy focicsapat játéka nem kizárólag a pénztől függ, mégis ilyen módon ösztökéljük őket. Ez szinte az egyetlen mód, ahogy ma változásokat próbálunk elérni. Pedig aligha előnyös, ha egy művész túl van fizetve, sem gazdag költőkben, sem kövér táncosokban nem bővelkedik a történelem. Természetesen előfordul ez is, de nincs egyenes arányosság. A kultúra nem fizethető meg anyagiakkal.
Manapság azt gondoljuk, hogy a pénz mindent megold, hogy egy univerzális eszköz. Részletesen magáról a pénzről későbbi bejegyzésekben szeretnék megemlékezni, de ez a jelenség túlmutat rajta, sőt, bizonyos értelemben a gazdaság vizsgálatának témáján is. Az ipari civilizáció által felnevelt polgár fejébe már gyerekkorától beleverik, hogy minden helyettesíthető. Ha egy kiló kenyér ugyanannyiba kerül, mint egy színes léggömb, akkor az a két termék ugyanannyit ér. Ugyanaz. A közgazdaságtan számára minden lefordítható százalékokra, mindennek megvan a helye a GDP kiszámításánál. Pedig ez az egyformaság a szó szoros értelmében nem igaz. Az ételt és a lufit nem lehet összehasonlítani. Ahogy a szólás is mondja, az almát sem lehet a körtével... Ezer pillanatnyi körülménytől függ, hogy épp az adott időben és helyen melyik az értékesebb és mennyivel. A pénz többek közt éppen arra szolgál, hogy az ilyen minőségi értékítéletektől megkíméljen bennünket. Összeadás és kivonás, csak erre van szükség, amikor vásárolunk. Csak számok léteznek, egy mindenható számegyenes, amelyen megtaláljuk az össze látható és láthatatlan dolgot.
Egy másik adódó válasz lehet a bevezetésben említett dilemmára, hogy az energiával kell takarékoskodnunk. Mivel energiaválságról van szó, ezzel a megfogalmazással nem lehet vitatkozni. Azt viszont mindenkinek értenie kell hozzá, hogy mi az energia, különben megint csak nem jutunk egyről a kettőre. Az iskolai fizikaórák ebben sajnos nem sokat segítenek. Az energia "munkavégző képesség", erre a definícióra sokan emlékeznek, de hogy a fizika szerinti munkafajták milyen sokszínűek, abba a legritkább esetben gondolnak bele. Energiapolitika kapcsán például elsősorban a fűtésről és a közlekedésről szokás beszélni. Akkor "használunk energiát", hangzik a magyarázat. Pedig nem csak akkor, hanem minden pillanatban. Az ételből, amit magunkhoz veszünk, energiát nyerünk. Az elektromos kütyük, melyeknek a villamos fogyasztását szeretjük elhanyagolni ilyen vitákban, valójában cégek és gyárak egész hálózatát tartják fenn. A cégek és gyárak fogyasztásának köszönhető, ezt testesíti meg az a bizonyos telefon, tablet vagy játékkonzol. Amit az ember cselekszik - a párválasztástól az űrkutatásig - és amit vásárol - a kutyaeledeltől a mozibelépőig -, az mind energiát igényel. Ha az energiával baj van, mindennel baj van.
Itt nyilvánul meg ismét korunk imént említett abnormalitása. Rengetegen gondolják azt, hogy a fosszilis energiahordozók, a kőolaj, földgáz és a szén kimerülése csupán kőolaj-, földgáz- és szénhiányt von maga után. Így születnek az elektromos autók tervei, a hidrogéngazdaságról szóló nagyívű elképzelések, és így gondolkodik rengeteg környezetvédő, zöld szervezet, mikor értelmetlen kampányokba kezd. Ott van mögötte a meggyőződés, hogy benzines autó, a szenes erőművek és a szennyezés milliónyi fajtája a mi választásunk eredménye, és minden velük elnyert kényelem és öröm elérhető lenne a "rossz" dolgok, a "rossz" anyagok helyettesítésével is. Tévedés. A dolog kulcsa nem az anyagokban van, hanem az eltárolt energia minőségében. Az az, ami pótolhatatlan. Nem lehet helyettesíteni. Egyszerűen nem létezik más forrás a bányászott szénhidrogéneken kívül, ezek pedig évmilliók alatt képesek csak megújulni.
De ha így van, akkor mit kell megóvni? Melyik ujjába harapjon az ember? Az energia minőségét? Igen. De ez nem csak az előbb felsorolt erőforrásokat jelenti, hanem minden igazi minőséget, minden karaktert és különbséget magában foglal. Hiszen az energia mindenben ott van, munkát végezni, hasznot hajtani pedig csupán különböző közegek kölcsönhatásával lehetséges. Egy hőerőgéphez kell hideg és meleg tartály, egy patak melletti malomhoz kell egy magasabb és egy alacsonyabb magasságú medence. Egy jól működő csoportban vannak vezetők, és vannak, akik követnek. Egyik sem fontosabb a másiknál, egymás nélkül értéktelenek lennének.
Azt kell elérnünk, hogy a dolgok jellegét, jelentőségét lássuk meg először. Ez az igazi bölcsesség. Felfoghatatlanul sok és sokszínű emberrel vagyunk körülvéve, elképesztő hagyományokkal és közösségekkel. Zseniális szakmák állnak tőlünk karnyújtásnyira, olyan alkotó munkával, amely önmagában is örömforrás lehet. Hasznos szerszámok és elvek egész garmadája vár arra, hogy foglalkozzunk velük. A takarékoskodás, a sokszor emlegetett egyensúly keresése e jellegzetességek megismerését, gyakorlását és megőrzését jelenti.
A legnagyobb pusztítás nem a szenvedélyekből fakad. A különbségek gyakran ellenszenvet, vagy akár gyűlöletet szülnek, talán még erőszakot is. A természetben a farkas megtámadja az őzgidát és meg is öli, ugyanezt a jelenséget megfigyelhetjük emberi cselekedetekre lefordítva is. A farkas mégsem pusztítja ki az őzeket, képesek egyensúlyt teremteni és megmaradni. A különbségek megférnek egymás mellett. Egy dolog nem fér meg: a mohóság. A mohóság masszává gyúrja a világot és sivárságot teremt. Unalmat, szenvedést és pusztulást. Ilyen is van a természetben, de mindig rövid életű, mert végez önmagával is. Feléli az erőforrásait, a számára hozzáférhető energiát. Amikor például a TBC baktériuma megöli a gazdatestet, akkor a saját létfeltételeit teszi tönkre. Az emberi történelem egy ilyen időszaknál tart, ideje lenne megkeresni a lehetséges kiutakat... Tacitus pontosan leírja, mit teszünk most magunkkal és a világgal: "Fosztogatnak, gyilkolnak és lopnak, ezt birodalomnak hazudják; és a hátrahagyott sivárságot békének nevezik." Nincs új a Nap alatt, az ő korszaka sem volt különb.
A minőségre kell tehát figyelni, nem a mennyiségekre. Ha a modern világ már csalódást okozott, és nem érezzük magunkénak, akkor csak itt lehet elrejtve az életünk értelme. Amikor takarékoskodunk, az nem kevesebb kenyeret és kevesebb léggömböt jelent, hanem a szükséges mennyiségű kenyeret, és léggömböt egyáltalán nem. Kétlem, hogy ezt a hozzáállás ördöngösség lenne. Más döntéseknél viszont nehezebb lehet meglátni a bölcs választást. A minőségi különbségek tisztelete, megértése és megőrzése utat mutathat.
"Csak az a vég..."
Az előző alkalommal abból szerettem volna egy apró szeletet mutatni, hogy mit is jelent a takarékoskodás, ha életvitelt alapozunk rá. Az egyensúly keresését jelenti, azt a hozzáállást, amelynek segítségével el lehet érni, hogy ne az anyagi javak birtoklásától tegyük függővé saját magunk és mások megítélését. A vagyontárgyak, az ingatlanok és a pénz lehet csupán eszköz a boldog, teljes életre való törekvés során, az eszközök pedig - hiába nélkülözhetetlenek - sohasem hajtják rabságba az embert. Azokról ugyanis tudjuk, hogy alábbvalók a mi emberi képességeinknél és tapasztalatunknál. Nem csupán arról van tehát szó, hogy meghúzzuk a nadrágszíjat, és emiatt minden nehezebb lesz. Ez a kijelentés is valószínűleg teljesen igaz, de nem ad minden részletre kiterjedő leírást az életünket átformáló válságról. Fájdalmas, nehéz és kimerítő éveknek, évtizedeknek nézünk elébe, és ebben az időszakban rengeteg ma magától értetődőnek vett anyagi jószágtól és szolgáltatástól meg fognak fosztani bennünket a körülmények. De ez nem minden, ennél azért többre vagyunk képesek. Ezúttal egy példán keresztül szeretném illusztrálni ugyanezt az eszmefuttatást. Méghozzá az egyik legdurvább példán keresztül.
A következő nemzedékek születéskor várható élettartama várhatóan drasztikusan alacsonyabb lesz a jelenleginél. A Föld lakossága exponenciális növekedésen ment át az elmúlt évtizedekben, az utolsó egymilliárdos növekedés tizenhárom évet vett igénybe. Emlékszem, bemondták a híradóban a hatmilliárdot, és emlékszem ugyanígy a hétmilliárdra is... Ez a folyamat az ökológia szabályai szerint rövidesen hanyatlásba fordul majd, az élővilág így működik. Aligha van bármilyen esélyünk, hogy megakadályozzuk. Az okokat kezdhetem például onnan, hogy a föld alól bányászott szénhidrogének fokozatos kimerülésével és megdrágulásával ismét előtérbe kerül majd előbb a viszonylag olcsóbb és bőségesebb szénnel, majd a fával való fűtés. Ez a váltás folyamatban van most is, nem egy ismerősöm fanyalodott hasonló változtatásra mostanában. Füstszagú és torkot kaparó telekre számíthatunk tehát. Különösen ha számításba vesszük azokat is, akik bármivel hajlandóak lesznek begyújtani, ételmaradékoktól az ipari hulladékig. Mit jelent mindez az egészségünkre nézve? Asztmát, tüdőgyulladást, légúti betegségek tömkelegét.
Érdemes végiggondolni... Ma a rákos daganatoktól rettegünk, külön helyet tartunk fent nekik a félelmeink között. Könyörtelen kórról van szó, ez vitathatatlan, ugyanakkor a tény, hogy ilyen nagy részt vállal a lakosság halálozási statisztikáiból, pontosan az bizonyítja, hogy milyen jól működik az egészségügy. Az igazság ugyanis az, hogy valahogy mindenképp meghalunk, és ha ez a mód a rák, akkor valószínűleg sokkal idősebbek vagyunk abban a pillanatban, mint ha például a TBC, egy korábbi korszak réme...
Miért gondolom azt, hogy jelenleg leküzdöttnek gondolt betegségek újra széles körben felütik a fejüket? Nem csak azért, mert a levegő minősége sok helyen romlani fog, hanem azért is, mert az a harc amelyet a gyógyszergyártók folytatnak a kórokozók ellen, vesztésre áll. A baktériumok rendkívül gyorsan szaporodnak, így az evolúciójuk is igen gyors eredményekre képes. Sorozatosan fejlődnek ki az olyan változatok, amelyek ellenállnak a legújabb antibiotikumoknak is. Az orvostudományunk erre aztán újabb gyógyszerrel felel, amelyik utána szintén elveszíti a hatását. Gigantikus, hősies küzdelem, de a versenyfutás egyik résztvevője ugyebár kimerülő erőforrásokat használ fel és törékeny társadalmi rendszereken alapszik... Nem a himlő vagy a torokgyík kórokozójára célzok ezzel...
De említhetnék más okokat is a várható élettartam csökkenésére. Legalább ennyire hátborzongató például a háború. Az erőforrások megritkulása és az áruk égbe emelkedése természetesen együtt jár az értük való harcokkal. Ez a háború lehet igazi hódító hadjárat, mint amelyeket a maja városállamok indítottak egymás ellen a kukoricaföldek kimerülése után, de bizony testet ölthet kegyetlen elnyomás és zsarnokság formájában is, ahogy az Róma esetében többször megtörtént. Vagy ott van az egészséges étkezés kérdése. Amíg a fenntartható kertészkedés nem foglalja el az őt megillető helyet, addig a hanyatlás könnyen okozhat vitaminhiányt és általános immungyengeséget is. Összekapkodhatok még tíz példát is, és nem jutnék a végére. A hatások pedig egymást erősítik.
Van ennek az egésznek "jó" oldala? Ha egy élet értékét években mérjük, akkor nincsen, ez világos mint a Nap. Ráadásul a különböző megpróbáltatások a gyermekeket érintik a legérzékenyebben, az ő pusztulásuk pedig a legszívbemarkolóbb minden csapás közül. Az egész folyamatról csak a fájdalom hangján lehet beszélni.
Az emberi történelem viszonylag nagy része ilyen, vagy ehhez hasonló körülmények között folyt le. Mégis tévedés lenne azt hinni, hogy az akkor élő őseink boldogtalan páriák lettek volna... Az ő örömeiket és fájdalmaikat egész más események idézték elő, mint a mi hasonló reakcióinkat. Az ember hihetetlen mértékig képes alkalmazkodni a környezetéhez, olyan dolgokhoz is hozzá tud szokni, amelyeket előzőleg el sem tudott képzelni. A saját pusztulásunk és szeretteink halála még csak végletnek sem nevezhető, minden további nélkül el lehet fogadni a mindennapok részeként. Félreértés ne essék, így sem lesz kevésbé fájdalmas. De a fájdalmat el lehet viselni és eredményesen lehet kezelni.
Mint már említettem, az igazság az, hogy végül mindannyian meghalunk. Nincs kivétel. Ez így természetes. Mikor láttunk utoljára a tévében ehhez köthető műsort, filmet, interjút? És milyen arányban van ez jelen az újságokban, a közbeszédben? És a politikában? Csak a saját nevemben beszélhetek, de én azt látom, hogy a halál témája tabu. Nem beszélünk róla, nem foglalkozunk vele. Ez pontosan a hosszú várható élettartam eredménye. A filmjeinkben a főhős képtelen feldolgozni a halált és szinte mindig az újabb pusztításhoz, a bosszúhoz fordul. Az újságokban a gyászjelentés a legutolsó oldal utolsó eldugott sorába kerül, hogy aki nem keresi, nyugodtan át tudjon siklani fölötte. Még komoly társaságban sem illik felhozni a témát, mert mindenki hátrahőköl tőle. Legtöbben ebben nőttünk fel, esetleg a legidősebbek emlékezhetnek csupán, hogy nem volt ez mindig így. De vajon ez a helyzet egészséges, ez lenne maga a "jó", amit meg kell védenünk? Ha egy élet értékét években mérjük, akkor igen, ez ismét csak nem kérdés. Innen nézve az öregedés és a vég egy szerencsétlen baleset, amelyet el kell kerülni. De bármilyen nehéz, egy pillanatra mégis tegyük félre ezt a tételt...
Kezdjük az alapoktól! A szépségnek, a becsületnek, a katarzisnak mi ad értelmet, mi ad értéket? Az, hogy viszonylag kevésszer találkozunk velük. A kedvenc ételünket akkor tudjuk igazán szeretni, ha nincs lehetőségünk reggeltől estig habzsolni belőle. Egy igazán jól sikerült kirándulást, az igazi ünnepet mindig a kivételességük jelöli meg. Készülhet egy összejövetelről ezer fénykép, az csak annak mond valamit, aki jelen volt.
Véges világban élünk. Elringattuk magunkat abba a hitbe, hogy nem így van, de a valóság lassan visszaszivárog a hétköznapokba, a halál jelenlétével együtt. Rengeteg sírás és kétségbeesés vár ránk, amíg teljesen kiábrándulunk a végtelen kergetéséből... Pedig nyilvánvaló, hogy a dolog másképp nem működhet. Az életünknek - mint minden anyagi dolognak a világon - a korlátai adnak értelmet. A halál jelöli ki a keretet, amelyet tartalommal akarunk megtölteni. Ahhoz tudjuk igazítani a személyes döntéseinket, végső soron abban van a biztos alap, amelyre támaszkodhatunk. Aki nem ismeri a halált, azzal bármit el lehet hitetni, mert hajlamossá válik még a legegyszerűbb problémáknak is csak az egyik oldalát megvizsgálni. Aki nem veszi tudomásul a halált, az soha nem mer majd igazi döntést hozni, mert nincs oka kockázatot vállalni. Aki soha nem beszél a halálról, azt meglepetésként és igazságtalanságként fogja érni. Az rettegni fog tőle. Olyan körülmények közé menekülünk, mint a mesterségesen fenntartott kóma, küzdünk a haláltusa kínjainak meghosszabbításáért, mintha nem lenne más lehetőség. Műtétekkel fedjük el az öregedés jeleit, otthonokba rejtjük szüleinket, mikor gondoskodásra szorulnak. Ez is "jó"? Így kell működnie az emberi gondolkodásnak?
Nincs általános válasz, mindenki maga döntse el. Én azt gondolom, hogy ha szembesülni kényszerülünk az emberi élet törékenységével, akkor nem fogjuk kevesebbre értékelni, hanem inkább sokkal-sokkal többre. Én el tudnék fogadni egy olyan világot, amelyben kevésbé koncentrálunk arra, hogy meddig élünk. Több erőnk maradna kitalálni, hogy hogyan. A korlátok - a magyar nyelv zsenialitása - megakadályoznak a terjeszkedésben, de egyszerre kapaszkodót is nyújtanak. Ez a belenyugvás szerintem nem önfeladás. Ez a belenyugvás azt jelenti, hogy nem követelhetünk magunktól többet, mint amire képesek vagyunk. Nem kérhetünk számon olyasmit, ami tőlünk független. Ez a belenyugvás megengedi, hogy ne hazudjunk magunknak. Talán vereség, de nem megsemmisülés. Talán fájdalom, de nem őrület. Talán veszendő, de nem fenntarthatatlan. Talán ez az egyensúly útja.
A következő nemzedékek születéskor várható élettartama várhatóan drasztikusan alacsonyabb lesz a jelenleginél. A Föld lakossága exponenciális növekedésen ment át az elmúlt évtizedekben, az utolsó egymilliárdos növekedés tizenhárom évet vett igénybe. Emlékszem, bemondták a híradóban a hatmilliárdot, és emlékszem ugyanígy a hétmilliárdra is... Ez a folyamat az ökológia szabályai szerint rövidesen hanyatlásba fordul majd, az élővilág így működik. Aligha van bármilyen esélyünk, hogy megakadályozzuk. Az okokat kezdhetem például onnan, hogy a föld alól bányászott szénhidrogének fokozatos kimerülésével és megdrágulásával ismét előtérbe kerül majd előbb a viszonylag olcsóbb és bőségesebb szénnel, majd a fával való fűtés. Ez a váltás folyamatban van most is, nem egy ismerősöm fanyalodott hasonló változtatásra mostanában. Füstszagú és torkot kaparó telekre számíthatunk tehát. Különösen ha számításba vesszük azokat is, akik bármivel hajlandóak lesznek begyújtani, ételmaradékoktól az ipari hulladékig. Mit jelent mindez az egészségünkre nézve? Asztmát, tüdőgyulladást, légúti betegségek tömkelegét.
Érdemes végiggondolni... Ma a rákos daganatoktól rettegünk, külön helyet tartunk fent nekik a félelmeink között. Könyörtelen kórról van szó, ez vitathatatlan, ugyanakkor a tény, hogy ilyen nagy részt vállal a lakosság halálozási statisztikáiból, pontosan az bizonyítja, hogy milyen jól működik az egészségügy. Az igazság ugyanis az, hogy valahogy mindenképp meghalunk, és ha ez a mód a rák, akkor valószínűleg sokkal idősebbek vagyunk abban a pillanatban, mint ha például a TBC, egy korábbi korszak réme...
Miért gondolom azt, hogy jelenleg leküzdöttnek gondolt betegségek újra széles körben felütik a fejüket? Nem csak azért, mert a levegő minősége sok helyen romlani fog, hanem azért is, mert az a harc amelyet a gyógyszergyártók folytatnak a kórokozók ellen, vesztésre áll. A baktériumok rendkívül gyorsan szaporodnak, így az evolúciójuk is igen gyors eredményekre képes. Sorozatosan fejlődnek ki az olyan változatok, amelyek ellenállnak a legújabb antibiotikumoknak is. Az orvostudományunk erre aztán újabb gyógyszerrel felel, amelyik utána szintén elveszíti a hatását. Gigantikus, hősies küzdelem, de a versenyfutás egyik résztvevője ugyebár kimerülő erőforrásokat használ fel és törékeny társadalmi rendszereken alapszik... Nem a himlő vagy a torokgyík kórokozójára célzok ezzel...
De említhetnék más okokat is a várható élettartam csökkenésére. Legalább ennyire hátborzongató például a háború. Az erőforrások megritkulása és az áruk égbe emelkedése természetesen együtt jár az értük való harcokkal. Ez a háború lehet igazi hódító hadjárat, mint amelyeket a maja városállamok indítottak egymás ellen a kukoricaföldek kimerülése után, de bizony testet ölthet kegyetlen elnyomás és zsarnokság formájában is, ahogy az Róma esetében többször megtörtént. Vagy ott van az egészséges étkezés kérdése. Amíg a fenntartható kertészkedés nem foglalja el az őt megillető helyet, addig a hanyatlás könnyen okozhat vitaminhiányt és általános immungyengeséget is. Összekapkodhatok még tíz példát is, és nem jutnék a végére. A hatások pedig egymást erősítik.
Van ennek az egésznek "jó" oldala? Ha egy élet értékét években mérjük, akkor nincsen, ez világos mint a Nap. Ráadásul a különböző megpróbáltatások a gyermekeket érintik a legérzékenyebben, az ő pusztulásuk pedig a legszívbemarkolóbb minden csapás közül. Az egész folyamatról csak a fájdalom hangján lehet beszélni.
Az emberi történelem viszonylag nagy része ilyen, vagy ehhez hasonló körülmények között folyt le. Mégis tévedés lenne azt hinni, hogy az akkor élő őseink boldogtalan páriák lettek volna... Az ő örömeiket és fájdalmaikat egész más események idézték elő, mint a mi hasonló reakcióinkat. Az ember hihetetlen mértékig képes alkalmazkodni a környezetéhez, olyan dolgokhoz is hozzá tud szokni, amelyeket előzőleg el sem tudott képzelni. A saját pusztulásunk és szeretteink halála még csak végletnek sem nevezhető, minden további nélkül el lehet fogadni a mindennapok részeként. Félreértés ne essék, így sem lesz kevésbé fájdalmas. De a fájdalmat el lehet viselni és eredményesen lehet kezelni.
Mint már említettem, az igazság az, hogy végül mindannyian meghalunk. Nincs kivétel. Ez így természetes. Mikor láttunk utoljára a tévében ehhez köthető műsort, filmet, interjút? És milyen arányban van ez jelen az újságokban, a közbeszédben? És a politikában? Csak a saját nevemben beszélhetek, de én azt látom, hogy a halál témája tabu. Nem beszélünk róla, nem foglalkozunk vele. Ez pontosan a hosszú várható élettartam eredménye. A filmjeinkben a főhős képtelen feldolgozni a halált és szinte mindig az újabb pusztításhoz, a bosszúhoz fordul. Az újságokban a gyászjelentés a legutolsó oldal utolsó eldugott sorába kerül, hogy aki nem keresi, nyugodtan át tudjon siklani fölötte. Még komoly társaságban sem illik felhozni a témát, mert mindenki hátrahőköl tőle. Legtöbben ebben nőttünk fel, esetleg a legidősebbek emlékezhetnek csupán, hogy nem volt ez mindig így. De vajon ez a helyzet egészséges, ez lenne maga a "jó", amit meg kell védenünk? Ha egy élet értékét években mérjük, akkor igen, ez ismét csak nem kérdés. Innen nézve az öregedés és a vég egy szerencsétlen baleset, amelyet el kell kerülni. De bármilyen nehéz, egy pillanatra mégis tegyük félre ezt a tételt...
Kezdjük az alapoktól! A szépségnek, a becsületnek, a katarzisnak mi ad értelmet, mi ad értéket? Az, hogy viszonylag kevésszer találkozunk velük. A kedvenc ételünket akkor tudjuk igazán szeretni, ha nincs lehetőségünk reggeltől estig habzsolni belőle. Egy igazán jól sikerült kirándulást, az igazi ünnepet mindig a kivételességük jelöli meg. Készülhet egy összejövetelről ezer fénykép, az csak annak mond valamit, aki jelen volt.
Véges világban élünk. Elringattuk magunkat abba a hitbe, hogy nem így van, de a valóság lassan visszaszivárog a hétköznapokba, a halál jelenlétével együtt. Rengeteg sírás és kétségbeesés vár ránk, amíg teljesen kiábrándulunk a végtelen kergetéséből... Pedig nyilvánvaló, hogy a dolog másképp nem működhet. Az életünknek - mint minden anyagi dolognak a világon - a korlátai adnak értelmet. A halál jelöli ki a keretet, amelyet tartalommal akarunk megtölteni. Ahhoz tudjuk igazítani a személyes döntéseinket, végső soron abban van a biztos alap, amelyre támaszkodhatunk. Aki nem ismeri a halált, azzal bármit el lehet hitetni, mert hajlamossá válik még a legegyszerűbb problémáknak is csak az egyik oldalát megvizsgálni. Aki nem veszi tudomásul a halált, az soha nem mer majd igazi döntést hozni, mert nincs oka kockázatot vállalni. Aki soha nem beszél a halálról, azt meglepetésként és igazságtalanságként fogja érni. Az rettegni fog tőle. Olyan körülmények közé menekülünk, mint a mesterségesen fenntartott kóma, küzdünk a haláltusa kínjainak meghosszabbításáért, mintha nem lenne más lehetőség. Műtétekkel fedjük el az öregedés jeleit, otthonokba rejtjük szüleinket, mikor gondoskodásra szorulnak. Ez is "jó"? Így kell működnie az emberi gondolkodásnak?
Nincs általános válasz, mindenki maga döntse el. Én azt gondolom, hogy ha szembesülni kényszerülünk az emberi élet törékenységével, akkor nem fogjuk kevesebbre értékelni, hanem inkább sokkal-sokkal többre. Én el tudnék fogadni egy olyan világot, amelyben kevésbé koncentrálunk arra, hogy meddig élünk. Több erőnk maradna kitalálni, hogy hogyan. A korlátok - a magyar nyelv zsenialitása - megakadályoznak a terjeszkedésben, de egyszerre kapaszkodót is nyújtanak. Ez a belenyugvás szerintem nem önfeladás. Ez a belenyugvás azt jelenti, hogy nem követelhetünk magunktól többet, mint amire képesek vagyunk. Nem kérhetünk számon olyasmit, ami tőlünk független. Ez a belenyugvás megengedi, hogy ne hazudjunk magunknak. Talán vereség, de nem megsemmisülés. Talán fájdalom, de nem őrület. Talán veszendő, de nem fenntarthatatlan. Talán ez az egyensúly útja.
Se több, se kevesebb
Amikor elhangzik a "takarékoskodás" szó, általában rögtön összeszorul a torkunk. Nem véletlen, hogy a politikai cirkusz résztvevői is rendre megszorításokkal vádolják egymást, mintha az egész ötlet valamilyen ördögtől származó ártalom lenne. Félreértés ne essék, jómagam sem bízom benne, hogy az állam számláján jobb helyen lesznek a megtermelt értékeink, mint a saját kezükben; maga a gondolat viszont, hogy kevesebbet költsünk, kevesebbet fogyasszunk, kevesebb dolgot tegyünk tönkre, teljesen ésszerű. És még csak nem is kifejezetten bonyolult. Sőt, az ipari civilizáció erőforráskészletét figyelve akár nevezhetném a közeli jövő, a következő jó néhány generáció egyik legfontosabb irányelvének.
Az irtózás jelentős része alighanem abból fakad, hogy ezeket a dolgokat eleve ideiglenesnek feltételezzük. Elvárjuk az élettől, hogy biztosítsa számunkra a bőség kosarát, elvárjuk, hogy valamilyen úton-módon minden egyre jobb legyen. "Jobb" alatt pedig kevesebb fájdalmat, kevesebb fáradalmat, több nyugodt és jóllakott percet értünk. A helyzet az, hogy a világon semmi nem garantálja, hogy ez a hit valóban helyes, hogy a reményeinknek van létjogosultsága, a takarékoskodás azonban, mint folyamatos, életmódot formáló erő, egyszerűen nem része a mai közbeszédnek. Nincs igazi becsülete, mert nincs benne semmi forradalmi. Tartósságra és egyszerűségre törekszik, amelyet a divat és az új termékek hajszolása közben unalmasnak és feleslegesnek tartunk. Úgy vélem, hogy ahogyan a társadalom fokozatosan rákényszerül az átalakuló világhoz való alkalmazkodásra, úgy nemcsak a törekvés hasznát ismeri majd fel, hanem még ha nem is minden területen és minden pillanatban, de sokan meglátják a dolog izgalmát és szépségét is.
A témáról könyvtárnyi irodalmat lehetne összegyűjteni, ugyanakkor viszont a leghatásosabb képviselőit meghökkentően egyszerű formában találjuk meg a különböző hagyományos vallásokban. A keresztény böjt például az önmegtartóztatás általi megtisztulást tartogatja az összes hívőnek; méghozzá a földhözragadt valósághoz igazodva. A nagyböjtnek meg kell szakítania a téli szalonna-, zsír és kolbászfalatozást, mert e nehéz ételek hosszabb távon tönkreteszik a testünket. Egy pillanat alatt körülnézhetünk a közvetlen környezetünkben, hová vezet, ha elhagyjuk az ilyen "ostoba babonákat": betegségekhez, kövérséghez, boldogtalansághoz. Hogy miért tagadjuk meg a böjtöt? Azért, mert megtehetjük. Kegyetlenül emberi az ok: ki tudjuk fizetni a böjt nélküli étkezést, megengedhetjük magunknak. Egyáltalán nem véletlen, hogy a szegények között sokkal gyakoribb a mély vallásosság, mint a gazdagok között, és nem arra a gőgös érvre gondolok itt, amely minden hitet tanulatlansággal magyaráz. A szegények ugyanis a rövid távú gyönyörökhöz csak apró cseppekben, ideiglenesen férnek hozzá, nekik mindenképpen valami efölötti értelem kell az életükbe. A böjtöt megtartani vallási, eszmei és biológiai kérdés, ugyanakkor kimondatlanul gazdasági ügy is. Mintát ad a hívőknek az igazán nehéz idők elviselésére, mintát ad akár az egész életre is.
Egészen más úton, mégis hasonló végeredményre jut a buddhizmus. A buddhista tanítások egyik alappillére a tisztességes megélhetés megcélzása, ami kizárja a nyomort és önsanyargatást, de a luxusban való dőzsölést is. Mint sok más dologban, itt is a középső utat keresi ez a hagyomány, de egy olyan középső utat, ami nem csupán kompromisszum. Az egydimenziós látásmód szerint minden középút megalkuvás, és csak annyi lehet a szerepe, hogy távol tartson minket a szélsőségektől. Szomorú filozófia ez, mert azt hordozza magában, hogy valójában vágyunk ezekre a vad, szenvedélyes dolgokra, de sajnálkozva belátjuk, hogy az élet sorsa a szürkeség. Szomorú, és véleményem szerint téves ez a filozófia. Léteznek olyan választási lehetőségek, amelyek úgy mutatnak a normális irányba, hogy minőségi különbséget jelentenek. Visszatérő mondókám ezeken a hasábokon, hogy a világ nem fekete és fehér, pláne nem csak szürke, hanem a szivárvány összes színében és árnyalatában pompázik. Az igazi bölcsesség olyan alkut jelent, amely nem keserűség egyik félnek sem, hanem mindannyian örömmel veszik.
A tisztességes megélhetés nyugodtan tekinthető ilyen választásnak. Hiszen aki a nincstelenséget magasztalja, pontosan ugyanazokat az anyagi javakat tartja szem előtt, mint a vagyont kergető mohóság. E két véglet szerint az életünk minősége csupán anyagi feltételektől függ. Hol van a középső út? A megalkuvásban, ahol az embernek nincs valódi véleménye? Ahol mindenképpen kielégületlen marad? Minden porcikám tiltakozik ez ellen... Nem. A döntés kulcsa az, ha lelépünk erről az egyhangú számegyenesről, és észrevesszük, hogy egyáltalán nem szükséges ilyen módszerekkel keresnünk a boldogságot. Nem kell erőszakkal a langyos vízben maradni, hanem vissza lehet utasítani a kérdést az összes felkínált opcióval együtt. A tisztességes megélhetés pontosan ezt teszi, mikor kifejezi, hogy nem a vagyon, nem a jövedelem, nem az anyagi javak a legfontosabbak. Az ipari társadalom igyekszik mindent úgy megszervezni, hogy a lehető legtöbb cuccot-dolgot-kütyüt bocsássa a rendelkezésünkre. Ez az egyetlen cél, amit ismer, a növekedés. Annyira a vérünkbe ivódott, hogy észre sem vesszük. E folyamat közben tönkretesszük a Föld élővilágának jelentős részét, elhasználjuk a fellelhető nyersanyagokat, és belerokkanunk mi magunk is. Aki ellenáll, könnyen a káröröm keserű kenyerére juthat, és bizony a gyilkos cinizmus sem igazán egészséges lelkiállapot.
Mit tehetünk ezen kívül? Kereshetjük az egyensúlyt. Kitűzhetjük célnak a boldogságot, és ehhez válogathatunk eszközöket. Amikor pedig eszközöket válogat valaki, akkor semmi értelme a növekedésnek. Egy ember nem tud kezelni két ásót, nem tud enni két kanállal, nem tud belakni egyedül egy kastélyt. Ha az anyagi dolgokat eszköznek tekintjük, akkor csak a feltétlenül szükséges javakat akarjuk majd, abból viszont valami tartósat és jó minőségűt. Hiszen lehet mondani, hogy két szerszám több mint egy, de két szerszám, ami a három éves garancia lejártával tönkremegy... Nos, az kevesebbet ér egynél. Egyensúlyi szemléletben ráadásul olyan eszközöket használunk, amelyek több munkára is használhatóak, hirtelen mindennek ezer arca lesz. Éppen azért, mert senkinek sem kell több, mint ami elegendő.
Talán ezek az elvont mondatok nem túl meggyőzőek, de ezrével sorolhatnám a kapcsolódó példákat. Például szinte minden valóban elengedhetetlen mérnöki számítás megoldható mikroprocesszorok nélkül, egy egyszerű segédeszközzel, a logarléccel. Hiszen a múlt század ötvenes-hatvanas éveiig az összes híd, az összes épület, az összes motor így készült. Kivéve persze azokat, amelyeknél még logarlécet sem használt senki... Vagy említhetném gyermekeink játékait. Egész iparág települt a különböző márkák hype-olására, és szinte ömlik az apró, színes műanyagdarabok tömkelege a gyerekszobákba. A játékok legtöbbjét arra tervezik, hogy a gyerekek hamar megunják őket, így a következőt is el lehet adni. Hogy mit nem un meg az ember? Amiből mindig újat lehet kitalálni! Egy kisgyerek sem unja meg, ha az anyukája vagy a testvére játszik vele, de hihetetlen dolgokra képesek csupán babákkal, üveggolyókkal és botokkal is... De a gondolat felbukkan abban is, hogy egy hithű buddhista - vagy bárki aki egyensúlyt keres - nem fog "bedőlni" a divatipar évszakonként változó szabásmintáinak, nem fogja kukába hajítani a ruháit minden egyes alkalommal. Minden kényelem és szépség elérhető ugyanis egyszerű szabással, tartós anyagokkal. Ami azt illeti, fazonokra sincs mindig szükség, a női hiúságot egy egyszerű szári - egy téglalap alakú színes szövetdarab - millióféle redőzése is képes kielégíteni. Ha pedig a pénzről van szó, vajon ki alszik nyugodtabban: aki elégedett az esetleg szerény, de mégis tisztességes kasszájával, vagy aki vagyonokat kockáztat a tőzsdén, hogy még többet tudjon majd lekaszálni?
A felsorolt példák rámutatnak még egy elidegeníthetetlen jellemzőjére a takarékosságnak, a tisztességes megélhetésnek. Ez a tulajdonság abban nyilvánul meg, hogy a tartós és egyszerű eszközöket az ember hogyan használja. A logarlécen nem elég csupán megnyomni egy gombot, ahhoz érteni kell. Egy üveggolyó esetében a kis emberpalánta találja ki a szabályokat, nincs semmi kőbe vésve. Tartozik hozzájuk a trükköknek is húzásoknak egy kis gyűjteménye, ezek az eszközök emberiek. Szórakoztatják azt, aki foglalkozik velük. Kihívásokat tartogatnak. De a szárinál egyik példa sem lehet látványosabb. A női kreativitás szinte kifogyhatatlan alkalmazásait tartogatja ez a ruhadarab. Stílusokat, érzelmeket, jellemeket fejeznek ki a különböző hajtási technikák, mindehhez pedig az anyagi világból egy elképesztően banális tárgy kell csupán. Erre bizonyára azt mondja majd valaki, hogy a szári csupán egy rongy, és egyik felöltési mód ugyanolyan mint a másik. Mondhatja valaki, hogy teljesen mindegy, hogyan csavarja bele magát egy nő, attól még ugyanaz marad. Talán így van. Csakhogy ezek a mondatok éppen ilyen igazak a modern divat által ajnározott ruhadarabokra is... A különbség, hogy azokban sokkal kevesebb saját emberi ötlet és befektetés van, anyagi kár viszont jócskán származik belőlük.
A hagyományos vallások - a szegénység vallásai - nem véletlenül szólnak emberi értékekről... Legutóbb arról írtam, hogy gazdasági ügyekben különösen fontosak azok tettek, amire nem szánjuk rá magunkat. Nagyon sokat számít, hogy mit nem teszünk. Ma arra szerettem volna egy kis fényt vetíteni, hogy ez ugyanakkor nem kell, hogy hiányt hagyjon az életünkben. Az anyagi célokat anyag feletti célokkal felváltva pontosan az emberi értékeinkkel tölthetjük fel a keletkező űrt. A következő kijelentés talán már vallásosnak is minősül, de akkor is vállalom: az emberi minőségünk javításánál szebb, nagyobb és fontosabb kihívást aligha tartogathat az élet.
Az irtózás jelentős része alighanem abból fakad, hogy ezeket a dolgokat eleve ideiglenesnek feltételezzük. Elvárjuk az élettől, hogy biztosítsa számunkra a bőség kosarát, elvárjuk, hogy valamilyen úton-módon minden egyre jobb legyen. "Jobb" alatt pedig kevesebb fájdalmat, kevesebb fáradalmat, több nyugodt és jóllakott percet értünk. A helyzet az, hogy a világon semmi nem garantálja, hogy ez a hit valóban helyes, hogy a reményeinknek van létjogosultsága, a takarékoskodás azonban, mint folyamatos, életmódot formáló erő, egyszerűen nem része a mai közbeszédnek. Nincs igazi becsülete, mert nincs benne semmi forradalmi. Tartósságra és egyszerűségre törekszik, amelyet a divat és az új termékek hajszolása közben unalmasnak és feleslegesnek tartunk. Úgy vélem, hogy ahogyan a társadalom fokozatosan rákényszerül az átalakuló világhoz való alkalmazkodásra, úgy nemcsak a törekvés hasznát ismeri majd fel, hanem még ha nem is minden területen és minden pillanatban, de sokan meglátják a dolog izgalmát és szépségét is.
A témáról könyvtárnyi irodalmat lehetne összegyűjteni, ugyanakkor viszont a leghatásosabb képviselőit meghökkentően egyszerű formában találjuk meg a különböző hagyományos vallásokban. A keresztény böjt például az önmegtartóztatás általi megtisztulást tartogatja az összes hívőnek; méghozzá a földhözragadt valósághoz igazodva. A nagyböjtnek meg kell szakítania a téli szalonna-, zsír és kolbászfalatozást, mert e nehéz ételek hosszabb távon tönkreteszik a testünket. Egy pillanat alatt körülnézhetünk a közvetlen környezetünkben, hová vezet, ha elhagyjuk az ilyen "ostoba babonákat": betegségekhez, kövérséghez, boldogtalansághoz. Hogy miért tagadjuk meg a böjtöt? Azért, mert megtehetjük. Kegyetlenül emberi az ok: ki tudjuk fizetni a böjt nélküli étkezést, megengedhetjük magunknak. Egyáltalán nem véletlen, hogy a szegények között sokkal gyakoribb a mély vallásosság, mint a gazdagok között, és nem arra a gőgös érvre gondolok itt, amely minden hitet tanulatlansággal magyaráz. A szegények ugyanis a rövid távú gyönyörökhöz csak apró cseppekben, ideiglenesen férnek hozzá, nekik mindenképpen valami efölötti értelem kell az életükbe. A böjtöt megtartani vallási, eszmei és biológiai kérdés, ugyanakkor kimondatlanul gazdasági ügy is. Mintát ad a hívőknek az igazán nehéz idők elviselésére, mintát ad akár az egész életre is.
Egészen más úton, mégis hasonló végeredményre jut a buddhizmus. A buddhista tanítások egyik alappillére a tisztességes megélhetés megcélzása, ami kizárja a nyomort és önsanyargatást, de a luxusban való dőzsölést is. Mint sok más dologban, itt is a középső utat keresi ez a hagyomány, de egy olyan középső utat, ami nem csupán kompromisszum. Az egydimenziós látásmód szerint minden középút megalkuvás, és csak annyi lehet a szerepe, hogy távol tartson minket a szélsőségektől. Szomorú filozófia ez, mert azt hordozza magában, hogy valójában vágyunk ezekre a vad, szenvedélyes dolgokra, de sajnálkozva belátjuk, hogy az élet sorsa a szürkeség. Szomorú, és véleményem szerint téves ez a filozófia. Léteznek olyan választási lehetőségek, amelyek úgy mutatnak a normális irányba, hogy minőségi különbséget jelentenek. Visszatérő mondókám ezeken a hasábokon, hogy a világ nem fekete és fehér, pláne nem csak szürke, hanem a szivárvány összes színében és árnyalatában pompázik. Az igazi bölcsesség olyan alkut jelent, amely nem keserűség egyik félnek sem, hanem mindannyian örömmel veszik.
A tisztességes megélhetés nyugodtan tekinthető ilyen választásnak. Hiszen aki a nincstelenséget magasztalja, pontosan ugyanazokat az anyagi javakat tartja szem előtt, mint a vagyont kergető mohóság. E két véglet szerint az életünk minősége csupán anyagi feltételektől függ. Hol van a középső út? A megalkuvásban, ahol az embernek nincs valódi véleménye? Ahol mindenképpen kielégületlen marad? Minden porcikám tiltakozik ez ellen... Nem. A döntés kulcsa az, ha lelépünk erről az egyhangú számegyenesről, és észrevesszük, hogy egyáltalán nem szükséges ilyen módszerekkel keresnünk a boldogságot. Nem kell erőszakkal a langyos vízben maradni, hanem vissza lehet utasítani a kérdést az összes felkínált opcióval együtt. A tisztességes megélhetés pontosan ezt teszi, mikor kifejezi, hogy nem a vagyon, nem a jövedelem, nem az anyagi javak a legfontosabbak. Az ipari társadalom igyekszik mindent úgy megszervezni, hogy a lehető legtöbb cuccot-dolgot-kütyüt bocsássa a rendelkezésünkre. Ez az egyetlen cél, amit ismer, a növekedés. Annyira a vérünkbe ivódott, hogy észre sem vesszük. E folyamat közben tönkretesszük a Föld élővilágának jelentős részét, elhasználjuk a fellelhető nyersanyagokat, és belerokkanunk mi magunk is. Aki ellenáll, könnyen a káröröm keserű kenyerére juthat, és bizony a gyilkos cinizmus sem igazán egészséges lelkiállapot.
Mit tehetünk ezen kívül? Kereshetjük az egyensúlyt. Kitűzhetjük célnak a boldogságot, és ehhez válogathatunk eszközöket. Amikor pedig eszközöket válogat valaki, akkor semmi értelme a növekedésnek. Egy ember nem tud kezelni két ásót, nem tud enni két kanállal, nem tud belakni egyedül egy kastélyt. Ha az anyagi dolgokat eszköznek tekintjük, akkor csak a feltétlenül szükséges javakat akarjuk majd, abból viszont valami tartósat és jó minőségűt. Hiszen lehet mondani, hogy két szerszám több mint egy, de két szerszám, ami a három éves garancia lejártával tönkremegy... Nos, az kevesebbet ér egynél. Egyensúlyi szemléletben ráadásul olyan eszközöket használunk, amelyek több munkára is használhatóak, hirtelen mindennek ezer arca lesz. Éppen azért, mert senkinek sem kell több, mint ami elegendő.
Talán ezek az elvont mondatok nem túl meggyőzőek, de ezrével sorolhatnám a kapcsolódó példákat. Például szinte minden valóban elengedhetetlen mérnöki számítás megoldható mikroprocesszorok nélkül, egy egyszerű segédeszközzel, a logarléccel. Hiszen a múlt század ötvenes-hatvanas éveiig az összes híd, az összes épület, az összes motor így készült. Kivéve persze azokat, amelyeknél még logarlécet sem használt senki... Vagy említhetném gyermekeink játékait. Egész iparág települt a különböző márkák hype-olására, és szinte ömlik az apró, színes műanyagdarabok tömkelege a gyerekszobákba. A játékok legtöbbjét arra tervezik, hogy a gyerekek hamar megunják őket, így a következőt is el lehet adni. Hogy mit nem un meg az ember? Amiből mindig újat lehet kitalálni! Egy kisgyerek sem unja meg, ha az anyukája vagy a testvére játszik vele, de hihetetlen dolgokra képesek csupán babákkal, üveggolyókkal és botokkal is... De a gondolat felbukkan abban is, hogy egy hithű buddhista - vagy bárki aki egyensúlyt keres - nem fog "bedőlni" a divatipar évszakonként változó szabásmintáinak, nem fogja kukába hajítani a ruháit minden egyes alkalommal. Minden kényelem és szépség elérhető ugyanis egyszerű szabással, tartós anyagokkal. Ami azt illeti, fazonokra sincs mindig szükség, a női hiúságot egy egyszerű szári - egy téglalap alakú színes szövetdarab - millióféle redőzése is képes kielégíteni. Ha pedig a pénzről van szó, vajon ki alszik nyugodtabban: aki elégedett az esetleg szerény, de mégis tisztességes kasszájával, vagy aki vagyonokat kockáztat a tőzsdén, hogy még többet tudjon majd lekaszálni?
A felsorolt példák rámutatnak még egy elidegeníthetetlen jellemzőjére a takarékosságnak, a tisztességes megélhetésnek. Ez a tulajdonság abban nyilvánul meg, hogy a tartós és egyszerű eszközöket az ember hogyan használja. A logarlécen nem elég csupán megnyomni egy gombot, ahhoz érteni kell. Egy üveggolyó esetében a kis emberpalánta találja ki a szabályokat, nincs semmi kőbe vésve. Tartozik hozzájuk a trükköknek is húzásoknak egy kis gyűjteménye, ezek az eszközök emberiek. Szórakoztatják azt, aki foglalkozik velük. Kihívásokat tartogatnak. De a szárinál egyik példa sem lehet látványosabb. A női kreativitás szinte kifogyhatatlan alkalmazásait tartogatja ez a ruhadarab. Stílusokat, érzelmeket, jellemeket fejeznek ki a különböző hajtási technikák, mindehhez pedig az anyagi világból egy elképesztően banális tárgy kell csupán. Erre bizonyára azt mondja majd valaki, hogy a szári csupán egy rongy, és egyik felöltési mód ugyanolyan mint a másik. Mondhatja valaki, hogy teljesen mindegy, hogyan csavarja bele magát egy nő, attól még ugyanaz marad. Talán így van. Csakhogy ezek a mondatok éppen ilyen igazak a modern divat által ajnározott ruhadarabokra is... A különbség, hogy azokban sokkal kevesebb saját emberi ötlet és befektetés van, anyagi kár viszont jócskán származik belőlük.
A hagyományos vallások - a szegénység vallásai - nem véletlenül szólnak emberi értékekről... Legutóbb arról írtam, hogy gazdasági ügyekben különösen fontosak azok tettek, amire nem szánjuk rá magunkat. Nagyon sokat számít, hogy mit nem teszünk. Ma arra szerettem volna egy kis fényt vetíteni, hogy ez ugyanakkor nem kell, hogy hiányt hagyjon az életünkben. Az anyagi célokat anyag feletti célokkal felváltva pontosan az emberi értékeinkkel tölthetjük fel a keletkező űrt. A következő kijelentés talán már vallásosnak is minősül, de akkor is vállalom: az emberi minőségünk javításánál szebb, nagyobb és fontosabb kihívást aligha tartogathat az élet.
Amit nem teszünk
Amikor az általános gazdaságtani elméletek kritikája után belefogtam a lehetséges jövő, az új minták tálalásába, akkor sejtettem, hogy a kezdet egyszerű lesz. Tudtam ugyanis, hogy a háztartásokkal, illetve a mezőgazdasággal illik először foglalkozni. Olyan dolog ez, amelyet aligha lehet túlságosan hangsúlyozni, hiszen nem csupán az emberi munkaerő átrendeződése várható a mezőgazdasági munka irányába, hanem külön-külön is szinte mindannyian kapcsolatba fogunk kerülni vele. A bejegyzések, amelyeket erről a témáról írtam, nem véletlenül utalják a dolgot a saját személyes hatáskörünkbe. Egyszerűen a továbbiakban a földművelés és állattartás nem csupán egy szakma lesz a sok közül, hanem a társadalom alapja. Ma legyintünk, ha a gazdák tüntetéseiről hallunk, és elsiklunk egy jégverés vagy aszály híre fölött. A modern civilizáció hanyatlása nem azzal jár, hogy százalékosan többen dolgoznak majd a földeken és a legelőkön, és így több idegent veszünk majd egy kalap alá. Ez a jelenség sokkal inkább azt foglalja magában hogy egyáltalán nem fogunk legyinteni az ilyen hírekre, mert egyrészt a bőrünkön érezzük majd a hatásukat, másrészt pedig szemünk előtt lesznek maguk a kézzelfogható károk, az összetört, elszáradt növények, vagy éppen az éhező szomszédok. Ezt az átalakulást néhány mondatban szinte képtelenség érzékeltetni. Az ipar előtti időkben rendszerint - a világ minden táján - az élelem megtermelésén dolgozott a lakosság legalább 90-95 százaléka. Bármilyen fenntartható világot is képzelünk el, e mindennapi kihívások leküzdésében szinte mindenkinek szerepe kell, hogy legyen.
Más irányból nézve ez a téma azért is volt magától értetődő, mert alapvetően természetesen mindnyájan tisztában vagyunk a legfontosabb anyagi szükségleteinkkel. Az élethez kell egy otthon, amely megvéd az időjárás viszontagságaitól; Kell hozzá valamennyi hő, amellyel átvészeljük a hideg, fagyos napokat; és elengedhetetlen a mindennapi, egészséges eleség is. Ezek közül legtöbbünket mostanság az élelem kérdése foglalkoztatja igazán. Időnként eltöprengünk azon, hogy mit is eszünk és iszunk tulajdonképpen. Rendszeresen visszatérő kérdés a boltban kapható áruk egészségre kifejtett hatása, a kiszolgáltatottságunk a külföldi termelésnek, és sok minden más is. Én úgy látom, hogy a köztudatban ott lappang a fenyegetettség érzése, és valami távoli, halvány, lehetetlen vágy is az önellátásra, legalább országos szinten.
Más részről viszont nagyon rövid gondolatmenet után látszik, hogy a másik két fő igényünket - a lakást és a hőt - jelen pillanatban az elképesztő bőségben fojtjuk el. Ez még akkor is igaz, ha minden fejlett ipari országban vannak hajléktalanok és fagyási halálesetek. A rendelkezésre álló lakások és a hő mennyisége bőven elég lenne mindenkinek ezeken a helyeken, sőt, ha csak ez számítana, akkor még a szegényebb, iparilag elmaradottabb vidékekről is szinte mindenkit befogadhatnánk. A pazarlás olyan mértékű, hogy az aggodalom ilyen téren legfeljebb elvont, racionális szinten jelenik meg, ezt pedig a hétköznapokban könnyű félresöpörni. Az eszünkkel talán tudjuk, hogy például felesleges az üres házat befűteni, de ha az ára nem vág bennünket földhöz, akkor a kényelem sokszor fontosabb az észérveknél. Az extravagáns példák azonban nem itt kezdődnek, hanem sokkal-sokkal mélyebben...
A mai lakáshelyzetet vizsgálva például az unokáink generációja valószínűleg vagy reménytelenül irigyelni vagy leplezetlenül gyűlölni fog bennünket. Esetleg mindkettő. Az a tény, hogy a szülőktől való elköltözés a felnőtté válás szinte kötelező velejárója, kíméletlenül rámutat, mennyire idegenné vált tőlünk a takarékosság. Egy lakásban hat ember ugyanúgy képes teljes életet élni, mint két lakásban három-három, és az előbbi változat jelentősen olcsóbb. Olcsóbb pénzben, energiában, olcsóbb abban a tekintetben, hogy a belső munkamegosztás révén kevésbé fogunk függeni a külső ismeretlentől. Mit jelent ez? Kevesebb rezsit kell fizetni, kevesebbet kell takarítani, tatarozni, karbantartani. Kevesebb evőeszköz, bútor, ágynemű kell, kevesebb szerszám, kevesebb játék, kevesebb ruha. Csak nézzünk szét egy mai modern városban, alighanem feltűnik majd, hogy ez milyen brutális mértékű megtakarítást jelenthet... És ezzel nincs vége: ha sokan élnek együtt egy lakásban (mármint a mai értékrendünk szerint sokan), akkor mindig akad, aki tud vigyázni a gyerekekre, sőt, mindig van, aki tudja gondozni az elmúlt hetekben sokat emlegetett ház körüli kertet, vagy akár a jószágokat. Nem véletlenül élt korábban együtt három-négy generáció a legtöbb háztartásban, és nem is a babona, az elmaradottság vagy ostobaság miatt. Hanem pontosan ilyen okokból. Ami azt illeti, még vérrokonságra sincs ehhez szükség, könnyen lehet hogy a következő évtizedekben sokan barátokkal, ismerősökkel, albérlőkkel vagy főbérlőkkel osztjuk meg majd a lakhelyünket.
Az említett előnyökért fizetett ár nem elsősorban gazdasági természetű, sokkal inkább emberi erőfeszítés. Az együttélés, egymáshoz igazodás, és a nap huszonnégy órájában jelen levő személyes kapcsolatok megviselnek bennünket. A szó szoros értelmében véve a dolog nem kényelmes. Mindig várni kell a másikra, mindig tekintettel kell lenni a hibáira, és mindig - tényleg mindig - érnek majd minket kellemetlen meglepetések. Ezeket a problémákat azonban az ember le tudja küzdeni, erre képesek vagyunk, erre születtünk. Ezzel szemben az anyagi világban energiát teremteni lehetetlen.
Ezek után a hővel kapcsolatban már csak annyit kell megjegyeznem, hogy még kevesebb lakás mellett is nagyságrendnyi tartalék maradna a fűtéssel való takarékoskodásban. Ennek egy részét a technológiai változtatások - például a jobb szigetelés, vagy egy hatékony napkollektor - is kitehetik, de még komolyabb spórolást jelent, ha nem fűtjük be az egész házat, hanem csak egy alkalmas részét. Például a konyhát és egy szobát. A tárgyaknak a raktárban nem árt egy kis hűvös levegő, ha pedig tartósított élelmiszer is van a polcon, abban inkább épp a fűtés tehet kárt. Ezt ismét nem azért említem, mert egy ilyen félig hideg házban való élet a szívem vágya, vagy mert az erre való kényszer kellemes lenne, hanem hogy lássuk, milyen messze vagyunk az anyagilag tényleg szegény, de még tökéletesen élhető - és egyébként nagyapáink nemzedéke számára minden további nélkül normális - viszonyoktól.
Sok mindenre szokás gondolni, ha a jövőről kérdeznek, de ilyesmire nem. Pedig ha megoldhatatlan anyagi problémákkal szembesülünk, akkor elkerülhetetlenné válik a takarékosság. Ha megfogyatkozik és megdrágul a rendelkezésre álló energia, akkor az első és legfontosabb cél, hogy minél kevesebb energiát használjunk el. A modern társadalom kérdése az szokott lenni: mit használjunk helyette? A válasz: elsősorban semmit. A további próbálkozások, minden trükk és lelemény csak ezután következhet. Szél-, nap és biomassza-energiát sem használhatunk olyan módon, ahogy a fosszilis erőforrásokkal tesszük. Ahhoz ezek a dolgok túl becsesek, túl drágák. A képletes nadrágszíj meghúzása után megmaradó, feltétlenül szükséges dolgokra kell őket igénybe venni. A fenti gyors lakás- és fűtéskörkép rámutat, hogy milyen komoly aránybeli változásokat lehet elérni csupán akarattal és alkalmazkodással.
Erre az érvelésre vissza lehet vágni annyival, hogy a takarékosság nem old meg semmit, mert lerontja az életszínvonalunkat. Vissza lehet vágni azzal, hogy nem akarunk olyan világot, amelyben meleg téglákat tesznek a gyerekek lábához, hogy ne fázzanak éjszaka az ágyban. Vissza lehet vágni azzal, hogy félresöpörjük a dolgot, mintha el sem hangzott volna. Egyik visszavágás sem segít azonban, ha tényleg bajba kerülünk. Akkor csak az segít, ha az anyagi károkat és hiányokat emberi odafigyeléssel és erőfeszítéssel pótoljuk, amennyire tudjuk. Ha gazdaságról van szó, akkor pedig nem csak az a kérdés, hogy mit kezdjünk magunkkal. Azzal is törődnünk kell, hogy mit nem teszünk. Ideje rájönnünk, hogy a pazarlásnak minden fajtája a jövőnk ellensége.
Más irányból nézve ez a téma azért is volt magától értetődő, mert alapvetően természetesen mindnyájan tisztában vagyunk a legfontosabb anyagi szükségleteinkkel. Az élethez kell egy otthon, amely megvéd az időjárás viszontagságaitól; Kell hozzá valamennyi hő, amellyel átvészeljük a hideg, fagyos napokat; és elengedhetetlen a mindennapi, egészséges eleség is. Ezek közül legtöbbünket mostanság az élelem kérdése foglalkoztatja igazán. Időnként eltöprengünk azon, hogy mit is eszünk és iszunk tulajdonképpen. Rendszeresen visszatérő kérdés a boltban kapható áruk egészségre kifejtett hatása, a kiszolgáltatottságunk a külföldi termelésnek, és sok minden más is. Én úgy látom, hogy a köztudatban ott lappang a fenyegetettség érzése, és valami távoli, halvány, lehetetlen vágy is az önellátásra, legalább országos szinten.
Más részről viszont nagyon rövid gondolatmenet után látszik, hogy a másik két fő igényünket - a lakást és a hőt - jelen pillanatban az elképesztő bőségben fojtjuk el. Ez még akkor is igaz, ha minden fejlett ipari országban vannak hajléktalanok és fagyási halálesetek. A rendelkezésre álló lakások és a hő mennyisége bőven elég lenne mindenkinek ezeken a helyeken, sőt, ha csak ez számítana, akkor még a szegényebb, iparilag elmaradottabb vidékekről is szinte mindenkit befogadhatnánk. A pazarlás olyan mértékű, hogy az aggodalom ilyen téren legfeljebb elvont, racionális szinten jelenik meg, ezt pedig a hétköznapokban könnyű félresöpörni. Az eszünkkel talán tudjuk, hogy például felesleges az üres házat befűteni, de ha az ára nem vág bennünket földhöz, akkor a kényelem sokszor fontosabb az észérveknél. Az extravagáns példák azonban nem itt kezdődnek, hanem sokkal-sokkal mélyebben...
A mai lakáshelyzetet vizsgálva például az unokáink generációja valószínűleg vagy reménytelenül irigyelni vagy leplezetlenül gyűlölni fog bennünket. Esetleg mindkettő. Az a tény, hogy a szülőktől való elköltözés a felnőtté válás szinte kötelező velejárója, kíméletlenül rámutat, mennyire idegenné vált tőlünk a takarékosság. Egy lakásban hat ember ugyanúgy képes teljes életet élni, mint két lakásban három-három, és az előbbi változat jelentősen olcsóbb. Olcsóbb pénzben, energiában, olcsóbb abban a tekintetben, hogy a belső munkamegosztás révén kevésbé fogunk függeni a külső ismeretlentől. Mit jelent ez? Kevesebb rezsit kell fizetni, kevesebbet kell takarítani, tatarozni, karbantartani. Kevesebb evőeszköz, bútor, ágynemű kell, kevesebb szerszám, kevesebb játék, kevesebb ruha. Csak nézzünk szét egy mai modern városban, alighanem feltűnik majd, hogy ez milyen brutális mértékű megtakarítást jelenthet... És ezzel nincs vége: ha sokan élnek együtt egy lakásban (mármint a mai értékrendünk szerint sokan), akkor mindig akad, aki tud vigyázni a gyerekekre, sőt, mindig van, aki tudja gondozni az elmúlt hetekben sokat emlegetett ház körüli kertet, vagy akár a jószágokat. Nem véletlenül élt korábban együtt három-négy generáció a legtöbb háztartásban, és nem is a babona, az elmaradottság vagy ostobaság miatt. Hanem pontosan ilyen okokból. Ami azt illeti, még vérrokonságra sincs ehhez szükség, könnyen lehet hogy a következő évtizedekben sokan barátokkal, ismerősökkel, albérlőkkel vagy főbérlőkkel osztjuk meg majd a lakhelyünket.
Az említett előnyökért fizetett ár nem elsősorban gazdasági természetű, sokkal inkább emberi erőfeszítés. Az együttélés, egymáshoz igazodás, és a nap huszonnégy órájában jelen levő személyes kapcsolatok megviselnek bennünket. A szó szoros értelmében véve a dolog nem kényelmes. Mindig várni kell a másikra, mindig tekintettel kell lenni a hibáira, és mindig - tényleg mindig - érnek majd minket kellemetlen meglepetések. Ezeket a problémákat azonban az ember le tudja küzdeni, erre képesek vagyunk, erre születtünk. Ezzel szemben az anyagi világban energiát teremteni lehetetlen.
Ezek után a hővel kapcsolatban már csak annyit kell megjegyeznem, hogy még kevesebb lakás mellett is nagyságrendnyi tartalék maradna a fűtéssel való takarékoskodásban. Ennek egy részét a technológiai változtatások - például a jobb szigetelés, vagy egy hatékony napkollektor - is kitehetik, de még komolyabb spórolást jelent, ha nem fűtjük be az egész házat, hanem csak egy alkalmas részét. Például a konyhát és egy szobát. A tárgyaknak a raktárban nem árt egy kis hűvös levegő, ha pedig tartósított élelmiszer is van a polcon, abban inkább épp a fűtés tehet kárt. Ezt ismét nem azért említem, mert egy ilyen félig hideg házban való élet a szívem vágya, vagy mert az erre való kényszer kellemes lenne, hanem hogy lássuk, milyen messze vagyunk az anyagilag tényleg szegény, de még tökéletesen élhető - és egyébként nagyapáink nemzedéke számára minden további nélkül normális - viszonyoktól.
Sok mindenre szokás gondolni, ha a jövőről kérdeznek, de ilyesmire nem. Pedig ha megoldhatatlan anyagi problémákkal szembesülünk, akkor elkerülhetetlenné válik a takarékosság. Ha megfogyatkozik és megdrágul a rendelkezésre álló energia, akkor az első és legfontosabb cél, hogy minél kevesebb energiát használjunk el. A modern társadalom kérdése az szokott lenni: mit használjunk helyette? A válasz: elsősorban semmit. A további próbálkozások, minden trükk és lelemény csak ezután következhet. Szél-, nap és biomassza-energiát sem használhatunk olyan módon, ahogy a fosszilis erőforrásokkal tesszük. Ahhoz ezek a dolgok túl becsesek, túl drágák. A képletes nadrágszíj meghúzása után megmaradó, feltétlenül szükséges dolgokra kell őket igénybe venni. A fenti gyors lakás- és fűtéskörkép rámutat, hogy milyen komoly aránybeli változásokat lehet elérni csupán akarattal és alkalmazkodással.
Erre az érvelésre vissza lehet vágni annyival, hogy a takarékosság nem old meg semmit, mert lerontja az életszínvonalunkat. Vissza lehet vágni azzal, hogy nem akarunk olyan világot, amelyben meleg téglákat tesznek a gyerekek lábához, hogy ne fázzanak éjszaka az ágyban. Vissza lehet vágni azzal, hogy félresöpörjük a dolgot, mintha el sem hangzott volna. Egyik visszavágás sem segít azonban, ha tényleg bajba kerülünk. Akkor csak az segít, ha az anyagi károkat és hiányokat emberi odafigyeléssel és erőfeszítéssel pótoljuk, amennyire tudjuk. Ha gazdaságról van szó, akkor pedig nem csak az a kérdés, hogy mit kezdjünk magunkkal. Azzal is törődnünk kell, hogy mit nem teszünk. Ideje rájönnünk, hogy a pazarlásnak minden fajtája a jövőnk ellensége.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)