A múlt heti bejegyzéssel legfőképpen az volt a célom, hogy a gazdasági elemzések rendszer jellegét megállapítsam és kihangsúlyozzam. Első pillantásra e megközelítés nem jelent meghökkentő újdonságot, hiszen bárki aki csak minimális mértékben is foglalkozott gazdaságtannal, rögtön fel tud sorolni rengeteg összefüggést e tárgykörből: különböző modelleket, elvárásokat, mutatókat, akár még egyenleteket is. Például a kínálat és kereslet modellje, a GDP, a profit, vagy az infláció fogalma hellyel-közzel az általános alapműveltséghez tartozik, még ha a köztük fennálló kapcsolatok nem is mindig maguktól értetődőek. Más részről - és ez már nem minden esetben tűnik föl - ha rendszereket szeretnénk vizsgálni és jellemezni, akkor gyakran nem tudunk rögtön ilyen tételek megfogalmazásával indítani. Bár nem tekinthető egyszerű feladatnak, rengeteg különböző leíró nyelv és valószínűleg még több módszer áll rendelkezésre, hogy feltérképezzünk egy rendszert, ha tudjuk, mi is az, amit az egésszel el akarunk érni. Ha viszont a kérdéses terület határainak kijelölése is ránk hárul, az még egy csavarral toldja meg az egész rejtvényt. Ez egy olyan döntés, amely kőbe vési a későbbi megállapításaink kereteit, egy olyan alap, amelyet mindvégig észben kell tartanunk, hogy ugyanezen megállapítások érvényességével tisztában legyünk.
Kulcsfontosságú, hogy a pontos peremfeltételekre emlékezzünk, mert könnyen előfordulhat, hogy idővel a körülmények annyira megváltoznak, hogy az addig sziklaszilárdnak hitt tételeink alól teljesen eltűnik a talaj. Ez a folyamat jól ismert, az emberi tudomány története hasonló módon, modellek felállításának és elvetésének sorozataiból áll össze. Ptolemaiosz a Földet helyezte minden égi mozgás középpontjába, Kopernikusz inkább a Napot. Azóta megfigyeltük, hogy a Nap csupán egy a csillagok sokaságából, de "találkoztunk" galaxisokkal, kvazárokkal, fekete lyukakkal is. Ugyanakkor a csillagászat mai állása is csak egy modell, amely a tapasztalatok alapján folyamatosan felülvizsgálunk. Miért érdekes ez? Azért, mert az ember hajlamos elfelejteni a szövegkörnyezetet és a szabályokat mereven, mechanikusan alkalmazni. Ha ezerszer működött, miért ne működne ezeregyedszerre is? A válasz legtöbbször valamilyen elrejtett zugban rejtőzik, melynek vizsgálatát eddig elfelejtettük vagy visszautasítottuk.
Ismét csak kerülgetem a forró kását, de úgy érzem becsületesnek, ha megpróbálok valamennyire igazságot szolgáltatni azoknak a gondolkodóknak, akiknek az elméleteit legutóbb egyszerűen hibásnak bélyegeztem. Ez nem volt szép tőlem, talán nem is volt helyes. A maguk idejében, a megfelelő helyeken azért váltak sikeressé az egyes közgazdaságtani elméletek, mert helyes eredményeket adtak. Ilyen értelemben nem lehetnek hibásak. Mostanában azonban egyre inkább olyan hatások kerülnek a képbe, melyeket a régi keretek között nem értelmezhetők. Rendkívül nehéz kilépni a jól bejáratott érvelések közül, nehéz letérni a széles, kitaposott ösvényekről, de amikor téves eredményre és veszélyek közé vezetnek minket, akkor előbb-utóbb kötelezővé válik.
Mi a gond tehát a manapság általában alkalmazott közgazdaságtan önmeghatározásával?
Ahogy arról legutóbb szó volt, a dolog több irányból is érdekes lehet, mert a világ egy-egy szeletének feltérképezésekor szükségszerűen el kell hanyagolnunk a külvilágot, és ugyanakkor nem szabad elvesznünk a részletekben sem. A folyamat néha egészen látványos, néha pedig alattomosan megbújik a háttérben. Most egy olyan támadási felület leírása következik, amely véleményem szerint a legfontosabb tényezők egyike lehet számos gyakran emlegetett elmélet kiüresítésében. Talán itt kell megjegyeznem, hogy egyáltalán nem várom a szakmában dolgozó közgazdászok meghunyászkodását az érveim hatására, ezért sem írtam az eddigi tanok megsemmisítéséről vagy kiiktatásáról, és használtam inkább a "kiüresítés" szót. A hasonló folyamatok ugyanis általában lassan, fokozatosan játszódnak le; fizikus berkekben még egy olyan mondás is járja, mely szerint egy új elmélet diadalához a régi tanok képviselőinek kihalásán át vezet az út... Így hát én sem céloztam meg semmilyen világmegváltást, csupán munícióval szeretnék szolgálni azoknak, akik esetleg kétségek között vergődnek, bizonyos mértékig beleértve ebbe saját magamat is.
A közgazdaságtan társadalomtudomány, és mint ilyen, definíció szerint emberi viselkedéssel, emberi döntésekkel, emberi hibákkal foglalkozik. Ráadásul mindezt a társadalomra, egy viszonylag nagy méretű közösségre is vonatkoztathatjuk, ami esetleg még tovább bonyolíthatja az egészet. Talán egyedül vagyok vele, de a gazdasági témájú hírek hallgatása közben mégis gyakran úgy tűnik számomra, mintha valahol elsikkadna az ember szerepe. "Gyorsul a gazdaság", "csökken a hiány", "stagnál a fogyasztás", mindnyájan ismerhetjük ezeket a szókapcsolatokat, de mintha inkább valamilyen mesterséges szerkezetről lenne szó és nem egy élő közösségről. Ha túlzott ez a benyomásom, az csak egy dolognak lehet köszönhető, mégpedig annak, hogy tudom, milyen embermodellt használnak általában a közgazdászok... A modell eléggé nevezetes, világszerte homo oeconomicusként ismerik és tanítják, alapja pedig a saját, személyes igények kielégítésére való racionális törekvés. Elvileg minden gazdasági döntésünk visszafejthető lenne erre a szintre.
Maga az elnevezés parádés iróniát rejt, hiszen a biológiai rendszertan latinját használva egy olyan fajt - a "gazdaságos" embert - jelöl meg, amely a valóságban soha nem létezett. Egy olyan bolygón, ahol a homo sapiens helyett a homo oeconomicus lenne az uralkodó faj, bizonyára kevesebb probléma származna a gazdasági elméletek hiányosságaiból. Igaz, ez a képzeletbeli népség aligha tudta volna bejárni azt az evolúciós utat, amelyet a mi őseink átéltek... Hogy mi különböztet meg minket ettől az állatfajtától? Vegyük sorra! Kezdeném először is azzal, hogy az életünk nem feltétlenül kizárólag igények kielégítéséről szól, vagy ha mégis, akkor azok nem csupán saját igényeink. Remélem, hogy senki nem vádol meg ezért negédes naivsággal. A kezdetek óta ismételgetett példa szerint a pék nem szívének kedvessége miatt süti nekünk a kenyeret, hanem saját gazdasági érdekei miatt; szerintem mégis vannak pékek, akiknek e szempontokon túlmutató örömet okoz a munkájuk gyümölcséből jóízűen falatozó vevők látványa. Ugyanezt a példát más megvilágításban nézve láthatóvá válik az is, hogy bizony előfordulnak helyzetek, amikor a racionalitás feltétele is csorbát szenved. Erre azonban sokkal szemléletesebb illusztrációt is fogok még mutatni a következő hetekben...
Az emberi döntéseket valójában igen nehéz bármilyen módon modellezni, épp ezért különböztetjük meg a humán és reál tudományokat. Az előbbi halmazba tartozó tanok - ilyenek a társadalomtudományok is - bizonyos beépített bizonytalanságot hordoznak, avagy mondhatjuk úgy is, hogy mondanivalójuk nem egzakt. Ebben nincs semmiféle sértés vagy lenézés, az élet mindig is szükségessé fogja tenni, hogy konfliktusokat, ellentmondásokat kezelni tudjunk, ehhez pedig az ilyen irányú tapasztalatok és tanulmányok vezetnek el. Nem beszélve arról, hogy a szépséget egzakt módon meghatározni talán még akkor sem lenne szabad, ha egyébként lehetséges lenne... Természetes, hogy nem tudunk pontosan átlátni olyan rendszereket, melyben saját magunk is szereplők vagyunk, hiszen az általunk betöltött szerepből nem tudunk tetszés szerint kibújni. Ha viszont valaminek nem vagyunk közvetlen részesei, arról sokkal pontosabb képet rajzolhatunk. Például egy mosógépről, a földkéreg lemezmozgásairól, vagy a tundra ökológiájáról. Ezeket képesek vagyunk kívülről látni, képesek vagyunk minimális torzítással megjeleníteni.
Igaz, azért nem tökéletesen torzítatlanul, szigorúan véve ugyanis az úgynevezett természettudományok sem egészen pontosak. Ez sem lehet meglepő, hiszen éppen az imént említettem a modellépítés és -lebontás folyamatos dinamikáját... Még ha kizárólag megfigyelők is lennénk, közvetlen hatások nélkül, akkor is megmarad az érzékelésünk bizonytalansága. Newton korában az ő mechanikai törvényeit lehetett megfigyelni a természetben, ezeket Einstein későbbi kísérleti eredmények alapján írta felül. Minden hátsó szándék nélkül maga az észlelés is korlátot szabott az adott elmélet számára. Ha van egyáltalán valamilyen tudás, amely valóban biztos és pontos, az csak a matematika lehet, az is csak azért, mert az egésznek vajmi kevés köze van a valósághoz... Ez egyrészt lehangoló, másrészt megnyugtató, mindenkire rábízom, hogyan ítéli meg.
Érdekes kérdés, hogy a közgazdaságtan miért próbálja meg eljátszani az egzakt tudományok szerepét a nyilvánvalóan bizonytalan természete dacára. Hiszen ha például az embert racionális lénynek tekintjük, akkor miért alapult volna egy egész iparág - a reklám és marketing - abból a célból, hogy olyasminek a megvételére és elfogyasztására bírja, amire tulajdonképpen semmi szüksége sincsen? Különben hogyan fordulhatna elő, hogy a legprofesszionálisabb matematikai eszközök segítségével készült gazdasági mérések eredményeit szinte tetszés szerint lehet egymással ellenkező érvek támogatására alkalmazni? Bízom benne, hogy talán közelebb jutok a válaszhoz az elkövetkező időszakban. Egyelőre csupán annyit szűrhetek le, hogy az esendő emberi tulajdonságoktól való menekülés már a kezdetektől jelen van ezen a területen.
Jövő héten a kritikus elhanyagolási kérdések egy másik példájáról lesz szó, amely legalább ennyire lényeges a blog témája szempontjából, sőt, talán még inkább elevenünkbe vág majd. Sajnos azonban a kontúrok abban az esetben jóval homályosabbak.
Keret a képhez
A természet nyilát többször meglátogató olvasóknak esetleg már feltűnhetett a korábbiakban, hogy az életmódváltás és civilizációs hanyatlás borongós tájain barangolva újra meg újra előveszem a rendszerszemlélet, a rendszerben való gondolkodás témáját. Úgy vélem, hogy ez az egyik olyan pont, ahol a jelenlegi életmódunk hiányosságai és visszásságai egyszerre megragadhatók. Manapság rengeteg létező és sokszor egyenesen nyilvánvaló összefüggést hagyunk figyelmen kívül, gyakran a szőnyeg alá söpörjük tetteink következményeit. Például ezt vagy akár még ezt is. Egyik sem véletlen és egyik sem független tőlünk. Mivel viszont nincs a fejünkben átfogó kép arról, hogy egyes cselekedeteinkkel milyen hosszabb távú, messzire érő hatásokat váltunk ki, számos egyébként előre is sejthető esemény teljes meglepetéssel ér fel. Ezek a meglepetések pedig ritkán kellemesek, sőt, gyakorlatilag soha.
Mi a bevett szokás arra az esetre, ha ilyen jelenségekkel szembesülünk? Az, hogy leásunk az okokig és megváltoztatjuk az őket létrehozó tevékenységünket? Szépen hangzik, de az igazság nem ez. A legtöbb esetben inkább aljas, undorító mellékhatásként kezeljük őket a mi kiszámított, megtervezett, szabatos világunkban, és megpróbáljuk erővel kigyomlálni, utólag megszüntetni. Nem vitás, néha talán még azt is érezhetjük, hogy sikerült. Például építünk egy magasabb gátat, és levonul mögötte a tavaszi árhullám. Ennek az ára viszont - amíg ragaszkodunk a csőlátáshoz - ismét egy újabb visszacsatolás, egy újabb meglepetés lesz. Például felüti a fejét a belvíz. Ha ugyanazzal a hozzáállással, gyakorlatilag ugyanúgy akarjuk megszüntetni a problémákat, mint ahogyan előidéztük őket, akkor nem jutunk majd sehová. Az egészet egy klasszikus kabaréjelenet foglalja össze a legszebben; ami azt illeti, zseniális ötlet humorba önteni, mert ha nem nevet rajta az ember, akkor lehet, hogy sírna...
A rendszerek jellegzetes tulajdonsága, hogy maguk is kisebb rendszerekből épülnek fel, de az is, hogy nagyobb rendszerek részét képezik. Egy kis szigeten élő fajok tápláléklánca általában viszonylag egyszerűen felrajzolható és átlátható sémát alkot, az elemeket adó nyulak, rókák vagy éppen teknősök szervezete általában ennél sokkal bonyolultabb felépítést követ. Ugyanakkor egy teknős életjelenségei is kisebb rendszerek - sejtek - együttműködésének köszönhetők. Ha a másik irányba indulunk el, akkor megláthatjuk, hogy az adott tápláléklánc csak megfelelő éghajlati viszonyok között és azokhoz alkalmazkodva létezhet, sőt, aki akarja, az visszavezetheti az egész működést magának a szigetnek a keletkezéséig. Csupán a vizsgálatot végző személyen műlik, hogy mit foglal bele a az elemzésbe és mit nem. Elhatárolásra ugyanakkor mindig szükség van, hiszen nem kezdhetjük minden kijelentésünket Ádámtól és Évától, vagy éppen az ősrobbanástól, és nem fejezhetjük be a kvarkoknál és neutrínóknál. Felhínám azonban a figyelmet, ez a döntés kritikus, és különös odafigyelést igényel.
Lehetséges például, hogy arra vagyunk kíváncsiak, miért betegednek meg könnyebben az imént említett szigeten őshonos fajok egy bizonyos kórokozótól, mint a kontinensen élők. Ez a jelenség gyakran előfordul, hiszen elzárt helyekre a betegségek is nehezebben jutnak el, így speciális ellenálló képesség sem tud kifejlődni. Ilyenkor nyilván inkább a közvetlen biológiai immunfolyamatok, antitestek és alapszintű életjelenségek irányába tolódik el az érdeklődésünk. Ha viszont például magát az élő környezet jellegét vizsgáljuk más földrajzi helyekkel összehasonlítva, akkor tényleg számít, hogy akár több ezer évvel ezelőtt mely fajok népesítették be a szigetet, és hogy azóta a körülmények hogyan alakultak. A Galápagos-szigetek jól ismert példája mutatja, mennyire eltérhet egy sziget élővilága a külvilágtól. Darwin jó részben az ottani tapasztalatainak hatására alkotta meg az evolúcióról szóló elméletét.
Az előző példákkal szerencsések voltunk, hiszen a kérdéseinket hellyel-közzel le tudtuk szűkíteni egy-egy tisztázott tudományágra, amelynek megvannak a saját drága pénzen kiképzett szakértői. Amint azt a múlt héten megpróbáltam körülírni, mi modern emberek általában mindenről szeretjük tudni, hogy biztosan nem a mi gondunk. Így mi is foglalkozhatunk a magunk dolgával, munkaidő után pedig teljes lelki nyugalommal lógathatjuk a lábunkat. A komplikáció mindig akkor kezdődik, amikor egy probléma bizonyos összefüggései kikerülnek minden "gyártósorról" érkező szakember látóköréből.
Maradjunk például a szigeteknél! Szinte semmit nem lehet kezdeni azzal a konkrét helyzettel, hogy egyes csendes-óceáni miniállamokban kirívóan magas az elhízás és a cukorbetegség aránya. Bár itt a "kirívó" jelző talán keveset mond, inkább a "durva" vagy a "brutális" lenne a helyénvaló. Az adott helyeken - mint Nauru vagy Amerikai Szamoa - ugyanis előbbi kór a 100%-os előfordulást, utóbbi az 50%-ot közelíti. Igen, ez tény. A helyzet oka egyszerre foglalja magában az ott lakók genetikáját, a hagyományos kultúrájukat, a modern iparosodást és a globalizációt. Az összefüggések szinte teljes spektrumát be kell látnia, át kell tekintenie annak, aki értelmesen akarja megközelíteni a kérdést. Vajon ki van erre kitanítva? Egy orvos, egy kereskedő vagy egy politikus? A választ nem nehéz belátni, egyik sem. Csak azok, akik veszik a fáradságot és minden gőgöt és beidegződést legyőzve nekiállnak közvetlenül a megfigyelésekből, az elsődleges tapasztalatokból tanulni. Ez pedig lassú és kínokkal teli folyamat is lehet...
Most különös indokom is van, hogy ismét megpendítsem a rendszerek vizsgálatának témáját, mert a gazdaság és a gazdaságtan, amelyekkel az elkövetkező hetekben itt foglalkozni szeretnék, tipikusan rendszerszemléletet, összefüggések feltárását és elemzését igénylő témák. Számtalan különböző szereplő, szándék, korlát, erőforrás, ok, okozat, hatás és ellenhatás alakítja a különböző gazdasági jelenségeket. Ezeknek a megfigyelése, feljegyzése és áttekintése nagyszerű kihívás és igazán érdekes feladat is lehetne. Esetemben remélem, hogy az is lesz. Azért írom így, mert sajnos az említett elhatárolási dilemma rendezése e tudományág esetében eredetileg különösen elvetélt módon történt meg, és ez egyre nyilvánvalóbbá válik. Mindent meg fogok tenni, hogy én ne essek majd ugyanebbe a hibába. Persze nem szándékos szabotázsról van szó, sokkal inkább önkéntelen félreértésről. Vitathatatlanul megvan a magyarázat, hogy mi miért alakult így, nincs szükség bűnbakok állítására. Ez viszont nem változtat a tényen, hogy sok mindent ideje lenne átértékelni ebben tárgykörben.
Mire gondolok konkrétan? Mi sem egyszerűbb: vegyük a közgazdaságtan meghatározását! Ez egy társadalomtudomány, amely a javak - az emberi szükségletek kielégítésére alkalmas dolgok - termelésével, elosztásával és fogyasztásával, az ezekhez fűződő megfigyelésekkel és modellekkel foglalkozik. Elsőre elég korrekt definíciónak tűnhet, tisztán megfogalmazott valóságos kérdéseket ölel fel. A megelégedés egészen addig tart, amíg rá nem jövünk, hogy gyakorlatilag a napunk minden egyes pillanata ide tartozik. Nem tudunk megemlíteni akár csak egy tevékenységet vagy használati tárgyat sem, ami ily módon ne tartozna a tárgyhoz. Ha alszunk, ha eszünk, ha dolgozunk, ha szeretünk, ha gyilkolunk, ha menekülünk, elvileg mindegyiket a közgazdaságtan nagyítója alatt tesszük. Nem valami kényelmes gondolat, és ami ennél aggasztóbb, nem segít megmondani hol lesznek a szakterület határai.
Gyakorlatilag ugyanis a definíció persze csalás, a tudományág határait szinte mindenki jóval szűkebben értelmezi. Hogy pontosan hol, azt személye és elmélete válogatja. Ezen a ponton kell megjegyeznem, hogy a továbbiakban elsősorban a legnépszerűbb, széles körben oktatott és elfogadott elméleteket fogom taglalni, nem térek ki különböző egzotikus, de alapvetően jelentéktelen elképzelésekre. Ilyenekből egyébként nem kevés létezik, sőt, egy rövid, felületes vizsgálat során az internet hírhedt 34. szabályát juttatták eszembe (némileg módosított formában): ha valami létezik, akkor készült már róla pornó, és - itt jön a kiegészítés - valószínűleg gazdaságtani elmélet is.
A viccet félretéve nem könnyű feladat belefogni ebbe a történetbe, nem egészen triviális olyan formába szervezni, ami akár első látásra logikusnak tűnik. Mindenesetre megkísérlem a dolgot, a visszajelzésekből, illetve a látogatók számából pedig le fogom vonni a megfelelő következtetéseket. Legközelebb arról lesz szó, hogy valójában mi is a konkrét probléma a közgazdaságtan elsődleges elhanyagolásaival. Megpróbálom majd felvázolni, melyek azok az összefüggések, amelyek biztos kudarchoz és megaláztatáshoz vezetnek rengeteg jelenlegi elméletet. Egyelőre talán elegendő az is, hogy talán részben magyarázatot találtam a közgazdászok korábban említett gőgjére és sokszor túlzásba vitt öntudatára. Szerintem ez annak köszönhető, hogy védekezniük kell. Mindig újabb mellékhatások kerülnek elő, mindig újabb gyógymód kell, hasonló körülmények között bármelyik közösség, bármelyik szakma gyanakvóvá és ellenségessé válna. Márpedig - és erre ideje lenne minél több szakembernek is rájönnie - az egyre kifinomultabb és egyre bonyolultabb matematikai modellek nem a megoldás irányát mutatják, hanem sokkal inkább magát a problémát.
Mi a bevett szokás arra az esetre, ha ilyen jelenségekkel szembesülünk? Az, hogy leásunk az okokig és megváltoztatjuk az őket létrehozó tevékenységünket? Szépen hangzik, de az igazság nem ez. A legtöbb esetben inkább aljas, undorító mellékhatásként kezeljük őket a mi kiszámított, megtervezett, szabatos világunkban, és megpróbáljuk erővel kigyomlálni, utólag megszüntetni. Nem vitás, néha talán még azt is érezhetjük, hogy sikerült. Például építünk egy magasabb gátat, és levonul mögötte a tavaszi árhullám. Ennek az ára viszont - amíg ragaszkodunk a csőlátáshoz - ismét egy újabb visszacsatolás, egy újabb meglepetés lesz. Például felüti a fejét a belvíz. Ha ugyanazzal a hozzáállással, gyakorlatilag ugyanúgy akarjuk megszüntetni a problémákat, mint ahogyan előidéztük őket, akkor nem jutunk majd sehová. Az egészet egy klasszikus kabaréjelenet foglalja össze a legszebben; ami azt illeti, zseniális ötlet humorba önteni, mert ha nem nevet rajta az ember, akkor lehet, hogy sírna...
A rendszerek jellegzetes tulajdonsága, hogy maguk is kisebb rendszerekből épülnek fel, de az is, hogy nagyobb rendszerek részét képezik. Egy kis szigeten élő fajok tápláléklánca általában viszonylag egyszerűen felrajzolható és átlátható sémát alkot, az elemeket adó nyulak, rókák vagy éppen teknősök szervezete általában ennél sokkal bonyolultabb felépítést követ. Ugyanakkor egy teknős életjelenségei is kisebb rendszerek - sejtek - együttműködésének köszönhetők. Ha a másik irányba indulunk el, akkor megláthatjuk, hogy az adott tápláléklánc csak megfelelő éghajlati viszonyok között és azokhoz alkalmazkodva létezhet, sőt, aki akarja, az visszavezetheti az egész működést magának a szigetnek a keletkezéséig. Csupán a vizsgálatot végző személyen műlik, hogy mit foglal bele a az elemzésbe és mit nem. Elhatárolásra ugyanakkor mindig szükség van, hiszen nem kezdhetjük minden kijelentésünket Ádámtól és Évától, vagy éppen az ősrobbanástól, és nem fejezhetjük be a kvarkoknál és neutrínóknál. Felhínám azonban a figyelmet, ez a döntés kritikus, és különös odafigyelést igényel.
Lehetséges például, hogy arra vagyunk kíváncsiak, miért betegednek meg könnyebben az imént említett szigeten őshonos fajok egy bizonyos kórokozótól, mint a kontinensen élők. Ez a jelenség gyakran előfordul, hiszen elzárt helyekre a betegségek is nehezebben jutnak el, így speciális ellenálló képesség sem tud kifejlődni. Ilyenkor nyilván inkább a közvetlen biológiai immunfolyamatok, antitestek és alapszintű életjelenségek irányába tolódik el az érdeklődésünk. Ha viszont például magát az élő környezet jellegét vizsgáljuk más földrajzi helyekkel összehasonlítva, akkor tényleg számít, hogy akár több ezer évvel ezelőtt mely fajok népesítették be a szigetet, és hogy azóta a körülmények hogyan alakultak. A Galápagos-szigetek jól ismert példája mutatja, mennyire eltérhet egy sziget élővilága a külvilágtól. Darwin jó részben az ottani tapasztalatainak hatására alkotta meg az evolúcióról szóló elméletét.
Az előző példákkal szerencsések voltunk, hiszen a kérdéseinket hellyel-közzel le tudtuk szűkíteni egy-egy tisztázott tudományágra, amelynek megvannak a saját drága pénzen kiképzett szakértői. Amint azt a múlt héten megpróbáltam körülírni, mi modern emberek általában mindenről szeretjük tudni, hogy biztosan nem a mi gondunk. Így mi is foglalkozhatunk a magunk dolgával, munkaidő után pedig teljes lelki nyugalommal lógathatjuk a lábunkat. A komplikáció mindig akkor kezdődik, amikor egy probléma bizonyos összefüggései kikerülnek minden "gyártósorról" érkező szakember látóköréből.
Maradjunk például a szigeteknél! Szinte semmit nem lehet kezdeni azzal a konkrét helyzettel, hogy egyes csendes-óceáni miniállamokban kirívóan magas az elhízás és a cukorbetegség aránya. Bár itt a "kirívó" jelző talán keveset mond, inkább a "durva" vagy a "brutális" lenne a helyénvaló. Az adott helyeken - mint Nauru vagy Amerikai Szamoa - ugyanis előbbi kór a 100%-os előfordulást, utóbbi az 50%-ot közelíti. Igen, ez tény. A helyzet oka egyszerre foglalja magában az ott lakók genetikáját, a hagyományos kultúrájukat, a modern iparosodást és a globalizációt. Az összefüggések szinte teljes spektrumát be kell látnia, át kell tekintenie annak, aki értelmesen akarja megközelíteni a kérdést. Vajon ki van erre kitanítva? Egy orvos, egy kereskedő vagy egy politikus? A választ nem nehéz belátni, egyik sem. Csak azok, akik veszik a fáradságot és minden gőgöt és beidegződést legyőzve nekiállnak közvetlenül a megfigyelésekből, az elsődleges tapasztalatokból tanulni. Ez pedig lassú és kínokkal teli folyamat is lehet...
Most különös indokom is van, hogy ismét megpendítsem a rendszerek vizsgálatának témáját, mert a gazdaság és a gazdaságtan, amelyekkel az elkövetkező hetekben itt foglalkozni szeretnék, tipikusan rendszerszemléletet, összefüggések feltárását és elemzését igénylő témák. Számtalan különböző szereplő, szándék, korlát, erőforrás, ok, okozat, hatás és ellenhatás alakítja a különböző gazdasági jelenségeket. Ezeknek a megfigyelése, feljegyzése és áttekintése nagyszerű kihívás és igazán érdekes feladat is lehetne. Esetemben remélem, hogy az is lesz. Azért írom így, mert sajnos az említett elhatárolási dilemma rendezése e tudományág esetében eredetileg különösen elvetélt módon történt meg, és ez egyre nyilvánvalóbbá válik. Mindent meg fogok tenni, hogy én ne essek majd ugyanebbe a hibába. Persze nem szándékos szabotázsról van szó, sokkal inkább önkéntelen félreértésről. Vitathatatlanul megvan a magyarázat, hogy mi miért alakult így, nincs szükség bűnbakok állítására. Ez viszont nem változtat a tényen, hogy sok mindent ideje lenne átértékelni ebben tárgykörben.
Mire gondolok konkrétan? Mi sem egyszerűbb: vegyük a közgazdaságtan meghatározását! Ez egy társadalomtudomány, amely a javak - az emberi szükségletek kielégítésére alkalmas dolgok - termelésével, elosztásával és fogyasztásával, az ezekhez fűződő megfigyelésekkel és modellekkel foglalkozik. Elsőre elég korrekt definíciónak tűnhet, tisztán megfogalmazott valóságos kérdéseket ölel fel. A megelégedés egészen addig tart, amíg rá nem jövünk, hogy gyakorlatilag a napunk minden egyes pillanata ide tartozik. Nem tudunk megemlíteni akár csak egy tevékenységet vagy használati tárgyat sem, ami ily módon ne tartozna a tárgyhoz. Ha alszunk, ha eszünk, ha dolgozunk, ha szeretünk, ha gyilkolunk, ha menekülünk, elvileg mindegyiket a közgazdaságtan nagyítója alatt tesszük. Nem valami kényelmes gondolat, és ami ennél aggasztóbb, nem segít megmondani hol lesznek a szakterület határai.
Gyakorlatilag ugyanis a definíció persze csalás, a tudományág határait szinte mindenki jóval szűkebben értelmezi. Hogy pontosan hol, azt személye és elmélete válogatja. Ezen a ponton kell megjegyeznem, hogy a továbbiakban elsősorban a legnépszerűbb, széles körben oktatott és elfogadott elméleteket fogom taglalni, nem térek ki különböző egzotikus, de alapvetően jelentéktelen elképzelésekre. Ilyenekből egyébként nem kevés létezik, sőt, egy rövid, felületes vizsgálat során az internet hírhedt 34. szabályát juttatták eszembe (némileg módosított formában): ha valami létezik, akkor készült már róla pornó, és - itt jön a kiegészítés - valószínűleg gazdaságtani elmélet is.
A viccet félretéve nem könnyű feladat belefogni ebbe a történetbe, nem egészen triviális olyan formába szervezni, ami akár első látásra logikusnak tűnik. Mindenesetre megkísérlem a dolgot, a visszajelzésekből, illetve a látogatók számából pedig le fogom vonni a megfelelő következtetéseket. Legközelebb arról lesz szó, hogy valójában mi is a konkrét probléma a közgazdaságtan elsődleges elhanyagolásaival. Megpróbálom majd felvázolni, melyek azok az összefüggések, amelyek biztos kudarchoz és megaláztatáshoz vezetnek rengeteg jelenlegi elméletet. Egyelőre talán elegendő az is, hogy talán részben magyarázatot találtam a közgazdászok korábban említett gőgjére és sokszor túlzásba vitt öntudatára. Szerintem ez annak köszönhető, hogy védekezniük kell. Mindig újabb mellékhatások kerülnek elő, mindig újabb gyógymód kell, hasonló körülmények között bármelyik közösség, bármelyik szakma gyanakvóvá és ellenségessé válna. Márpedig - és erre ideje lenne minél több szakembernek is rájönnie - az egyre kifinomultabb és egyre bonyolultabb matematikai modellek nem a megoldás irányát mutatják, hanem sokkal inkább magát a problémát.
Másvalaki problémája
Szinte már ősi emléknek tűnik az a tavaly nyári nap, amikor politikai fejtegetésekkel kezdtem el foglalkozni ezen a blogon. A kiindulópont az volt, hogy szerettem volna megmutatni, miért nem várok értelmes választ a jelenlegi kormányzati rendszerünktől, amikor hosszabb távú, mélyebb átalakításokat igénylő, netán egyenesen fájdalmas kérdések merülnek föl. Ezzel a szkeptikus hozzáállással egyáltalán nem vagyok egyedül, de abban talán van némi különlegesség, hogy szerintem a helyzetet több szemszögből is érdemes megvizsgálni. Több ismerősöm nyelvén ugyanis rögtön ott figyel a kézenfekvő magyarázat: azért nem jutunk soha semmire, mert szemét, alávaló emberek kerülnek felelős pozícióba. Azért nem érdemes reménykedni a javulásban, mert aki véletlenül változtatni akarna, az a közeg miatt biztosan bemocskolja vagy tönkreteszi magát. "Egy fecske nem csinál nyarat."
A nyilvánvaló cinizmus mellett van ebben a megközelítésben egy tisztességes adagnyi bölcsesség is. A politika közege ugyanis olyan követelményeket támaszt a résztvevők kapcsolatrendszerével, anyagi, sőt, családi hátterével szemben, hogy önkéntes alapon, csupán intézményesített lehetőségekre támaszkodva beavatkozni szinte lehetetlen. Magyarul mondva protekció kell, tevékeny szülői támogatás és teljes elkötelezettség. Így aztán ami ott történik, azért kívülről nem vállaljuk, nem vállalhatjuk a felelősséget, pedig elvileg ugyebár éppen hogy a nép akarata kellene hogy irányítson. Közvetett módon, tömegbe verődve, tüntetve, tiltakozva szólalhatunk csak fel, és ezt is csak ritkán, hiszen így nem lehet élni. A döntések nagyobb része nincs a kezünkben. Nem véletlen, hogy még az egyes pártokhoz, politikusokhoz bizalommal forduló társaink közül is legtöbben idegenkednek a személyes szerepvállalástól. Nagyjából annyi esélye van egy hétköznapi embernek bekerülni ezekbe a körökbe, mint egy parasztfiúnak Mátyás király tanácsadói közé. Félreértés ne essék, van példa rá, hogy valaki a nulláról indulva legyen miniszter, de azt is nagyon jól tudjuk, hogy Kinizsi vagy Bakócz Tamás is szédületes karriert futott be.
Egyéni szempontból nézve tehát érthető, ha távol tartjuk magunktól ezt a világot. Szitkozódásokkal vagy fogat csikorgatva, esetleg nagyot legyintve is reagálhatunk a kedvezőtlen döntésekre, ha pedig netán valami számunkra előnyös elhatározás születik, arra is megvannak a megfelelő gesztusok. Érezzük, hogy ki vagyunk szolgáltatva, és akibe szorult egy kis következetesség, az a híradót nézve érez némi tehetetlenséget és aggodalmat is. Ha fent valamit elrontanak, annak mi isszuk meg a levét. A mondandóval tehát jórészt egyetértek. Az indoklást mégis vitatni szeretném.
Jól ismert filozófiai elvek, ökölszabályok segítenek az azonos jelenségeket magyarázó elméletek közötti választásban. Talán a legismertebb ezek közül Occam borotvája, amely az egyszerű magyarázatok elsőbbségét hirdeti a kacifántos, bonyolult elméletek felett. Például ha patadobogást hallunk, több hipotézis merülhet fel bennünk, hiszen lehet, hogy zebrák közelednek, lehet, hogy unikornisok. Ez az elv mégis azt diktálja, hogy elsősorban lovakra gyanakodjunk, ahogyan persze legtöbben ezt egyébként is tennénk. Viszont ha mindez a vad szavannán történik, akkor természetesen lehet, hogy más lenne a helyzet... Egy hasonló gondolatmenet humoros megfogalmazására született Hanlon borotvája, amely azt javasolja, semmit ne írjunk a szándékos rosszindulat számlájára, ami kielégítően megmagyarázható emberi alkalmatlansággal és ostobasággal. Önmagában nincs ebben semmi vicces, mégis nevetnem kell, ha a két "borotva" párhuzamára tekintek. Igen, hiába a gonoszságról szól a legtöbb mese, nekem úgy tűnik, hogy a hülyeség sokkal-sokkal gyakoribb...
Lehet, hogy kellemetlen lenne számukra az ilyen "védelem", de ez vonatkozik a jelenlegi politikusainkra is. Kényelmes dolog mindent az ő jellemhibáikra fogni, de ha a saját pillanatnyi érdekeinknél bármilyen módon messzebbre akarunk tekinteni, akkor ez nem lehet kizárólagos magyarázat. Nem hagyhatunk rájuk mindent, nem vonhatjuk ki magunkat a felelősség alól. Még ha tényleg személyekre lebontva megvetjük őket, akkor is látnunk kell, hogy miért olyanok, amilyenek.
Az okot én abban látom, hogy jelenlegi rendszer így választja ki őket; a jelenlegi rendszert pedig a civilizációs fejlődés formálta ilyenre. Az elmúlt hetekben többször emlegetett specializáció ezt a területet sem kerülte el: a politikusi képzések pontosan olyan embereket állítanak elő, akik a kormányzati kérdésekben való vitázáson kívül semmihez nem értenek. Ez a dolguk, minden mást a háttérszemélyzet végez el. Ez a legfontosabb tényező, amely eldönti, ki lesz sikeres politikus, ezért választjuk meg őket, és ezért szidjuk néhány hónappal később. Mi ezzel a gond? Például hogy ezek az emberek legtöbbször csupán halvány fogalommal bírnak arról, hogy mit is kezdjenek a hatalommal. Meg kell szerezni, meg kell tartani, ez persze jó játék, de a többi, önmagában értelmezhető döntésről nincsen semmilyen elképzelésük. Személyesen nem is lehet, hiszen az említett elszigetelődésnek köszönhetően éppen annyira nem látnak "le" a nép apró-cseprő ügyeiig, ahogyan mi sem látunk "fel" az ő dilemmáikig. A Fidesz kétharmados többségével akkora támogatást kapott, amivel már valódi változtatásokat is meg lehet kísérelni, ehhez képest úgy tűnik, hogy csupán ötletszerű kapkodásra futja tőlük. Talán mert nincs szükség változásra? Vagy inkább mert nem tudják, min kellene változtatni? Mindenkinek szíve joga megítélni, én a második említett lehetőségre szavazok...
Valójában mégis van egy dolog, amelyet minden kormány következetesen végigvisz, ez pedig nem más, mint a saját támogatóinak, a kampányuk pénzelőinek, és a holdudvarukba tartozó különböző szervezetek, alapítványok és önkormányzatok legtöbbjének bőkezű megjutalmazása. Valójában váltógazdálkodás esetén ezt vehetjük tervezett jelenségnek is, hiszen így előbb vagy utóbb mindenkinek jut néhány kellemes falat. Ciklusok közben ugyan nincs kompromisszum, különböző időszakok váltogatásával viszont meg lehet szervezni a növekedésből származó haszon mindenkinek előnyös szétosztását. Szép és jó. A figyelmes olvasó azonban észrevehetett egy nem is olyan apró feltételt: egészen addig mehet így minden, amíg van növekedés...
Ezen a ponton nagyjából meg is érkeztünk a következő időszak legfőbb témájához, a modern gazdaságtanhoz. A gazdasági elméletek jelentik az egyik legkomolyabb tényezőt egy-egy párt holdudvarában, hathatós segítséget nyújtanak a közpénzek megfelelő visszaosztásában. Egyik legfőbb tulajdonságuk, hogy a hétköznapi ember szemében egyszerűen érthetetlenek és átláthatatlanok. Az ideológiákkal szemben, amelyek a tömegek manipulációját és a választók fantáziájának lekötését szolgálják, a gazdaságtan politikai szerepe sokkal inkább egyfajta távolságtartás. Jelentős része van a közvélemény idegenkedésében a politika iránt. Kacifántos irányelvek, mechanizmusok, folyamatábrák, rövidítések tömkelege zárja le előttünk az utat, ha bele akarnánk kontárkodni a 'nagyok" dolgába, a gondosan kimért - és legtöbbször még gondosabban elcsalt - statisztikák pedig épp elég keveset mondanak ahhoz, hogy bármelyik oldal bármit beléjük tudjon magyarázni.
Az ideológiákról azt írtam - és ezt még mindig fenntartom - hogy tulajdonképpen egy nagy vallás, a haladás kultuszának különböző szektáit testesítik meg. Pontosan azt a szerepet - az élet értelmének leírását - igyekeznek betölteni, melyet korábban a hagyományos vallások, és így elkerülhetetlen módon egyre csak igyekeznek kiszorítani azokat mindenhonnan. Ha azonban papokat keresünk, őket a mai viszonyok között legkönnyebben inkább a közgazdászok között találhatjuk meg. Ők azok, akik a kormányzás egészére nézve befolyással bírnak. Ők azok, akik minden kétkedőt és adott esetben egymást is hajlamosak kiátkozni és eretneknek bélyegezni. Ők azok, akik nap mint nap észlelt egyszerű jelenségek köré akkora ködöt kavarnak, hogy szinte rájuk sem ismerünk.
Hogy mindez miért is alakult ki így, arról jövő héten szeretnék néhány szót szólni, utána pedig belevethetjük magunkat abba a káoszba, amely az elégtelen oktatásnak köszönhetően legtöbbünk fejében dúl a gazdaság és a pénzrendszer működéséről. Természetesen előzetes ismeretektől függ, de ha csak személyes tapasztalatokból indulok ki, akkor azt hiszem, sokaknak megdöbbentő és hihetetlen dolgokról is lesz szó. És hogy mi a cél? Végső soron az, hogy előbb vagy utóbb átlássunk a politika fátylán, és meglássuk mögötte a lényeget, ami közvetlen kapcsolatban áll életünk szinte minden pillanatával, és eddig mégis másvalaki problémájának hittük.
A nyilvánvaló cinizmus mellett van ebben a megközelítésben egy tisztességes adagnyi bölcsesség is. A politika közege ugyanis olyan követelményeket támaszt a résztvevők kapcsolatrendszerével, anyagi, sőt, családi hátterével szemben, hogy önkéntes alapon, csupán intézményesített lehetőségekre támaszkodva beavatkozni szinte lehetetlen. Magyarul mondva protekció kell, tevékeny szülői támogatás és teljes elkötelezettség. Így aztán ami ott történik, azért kívülről nem vállaljuk, nem vállalhatjuk a felelősséget, pedig elvileg ugyebár éppen hogy a nép akarata kellene hogy irányítson. Közvetett módon, tömegbe verődve, tüntetve, tiltakozva szólalhatunk csak fel, és ezt is csak ritkán, hiszen így nem lehet élni. A döntések nagyobb része nincs a kezünkben. Nem véletlen, hogy még az egyes pártokhoz, politikusokhoz bizalommal forduló társaink közül is legtöbben idegenkednek a személyes szerepvállalástól. Nagyjából annyi esélye van egy hétköznapi embernek bekerülni ezekbe a körökbe, mint egy parasztfiúnak Mátyás király tanácsadói közé. Félreértés ne essék, van példa rá, hogy valaki a nulláról indulva legyen miniszter, de azt is nagyon jól tudjuk, hogy Kinizsi vagy Bakócz Tamás is szédületes karriert futott be.
Egyéni szempontból nézve tehát érthető, ha távol tartjuk magunktól ezt a világot. Szitkozódásokkal vagy fogat csikorgatva, esetleg nagyot legyintve is reagálhatunk a kedvezőtlen döntésekre, ha pedig netán valami számunkra előnyös elhatározás születik, arra is megvannak a megfelelő gesztusok. Érezzük, hogy ki vagyunk szolgáltatva, és akibe szorult egy kis következetesség, az a híradót nézve érez némi tehetetlenséget és aggodalmat is. Ha fent valamit elrontanak, annak mi isszuk meg a levét. A mondandóval tehát jórészt egyetértek. Az indoklást mégis vitatni szeretném.
Jól ismert filozófiai elvek, ökölszabályok segítenek az azonos jelenségeket magyarázó elméletek közötti választásban. Talán a legismertebb ezek közül Occam borotvája, amely az egyszerű magyarázatok elsőbbségét hirdeti a kacifántos, bonyolult elméletek felett. Például ha patadobogást hallunk, több hipotézis merülhet fel bennünk, hiszen lehet, hogy zebrák közelednek, lehet, hogy unikornisok. Ez az elv mégis azt diktálja, hogy elsősorban lovakra gyanakodjunk, ahogyan persze legtöbben ezt egyébként is tennénk. Viszont ha mindez a vad szavannán történik, akkor természetesen lehet, hogy más lenne a helyzet... Egy hasonló gondolatmenet humoros megfogalmazására született Hanlon borotvája, amely azt javasolja, semmit ne írjunk a szándékos rosszindulat számlájára, ami kielégítően megmagyarázható emberi alkalmatlansággal és ostobasággal. Önmagában nincs ebben semmi vicces, mégis nevetnem kell, ha a két "borotva" párhuzamára tekintek. Igen, hiába a gonoszságról szól a legtöbb mese, nekem úgy tűnik, hogy a hülyeség sokkal-sokkal gyakoribb...
Lehet, hogy kellemetlen lenne számukra az ilyen "védelem", de ez vonatkozik a jelenlegi politikusainkra is. Kényelmes dolog mindent az ő jellemhibáikra fogni, de ha a saját pillanatnyi érdekeinknél bármilyen módon messzebbre akarunk tekinteni, akkor ez nem lehet kizárólagos magyarázat. Nem hagyhatunk rájuk mindent, nem vonhatjuk ki magunkat a felelősség alól. Még ha tényleg személyekre lebontva megvetjük őket, akkor is látnunk kell, hogy miért olyanok, amilyenek.
Az okot én abban látom, hogy jelenlegi rendszer így választja ki őket; a jelenlegi rendszert pedig a civilizációs fejlődés formálta ilyenre. Az elmúlt hetekben többször emlegetett specializáció ezt a területet sem kerülte el: a politikusi képzések pontosan olyan embereket állítanak elő, akik a kormányzati kérdésekben való vitázáson kívül semmihez nem értenek. Ez a dolguk, minden mást a háttérszemélyzet végez el. Ez a legfontosabb tényező, amely eldönti, ki lesz sikeres politikus, ezért választjuk meg őket, és ezért szidjuk néhány hónappal később. Mi ezzel a gond? Például hogy ezek az emberek legtöbbször csupán halvány fogalommal bírnak arról, hogy mit is kezdjenek a hatalommal. Meg kell szerezni, meg kell tartani, ez persze jó játék, de a többi, önmagában értelmezhető döntésről nincsen semmilyen elképzelésük. Személyesen nem is lehet, hiszen az említett elszigetelődésnek köszönhetően éppen annyira nem látnak "le" a nép apró-cseprő ügyeiig, ahogyan mi sem látunk "fel" az ő dilemmáikig. A Fidesz kétharmados többségével akkora támogatást kapott, amivel már valódi változtatásokat is meg lehet kísérelni, ehhez képest úgy tűnik, hogy csupán ötletszerű kapkodásra futja tőlük. Talán mert nincs szükség változásra? Vagy inkább mert nem tudják, min kellene változtatni? Mindenkinek szíve joga megítélni, én a második említett lehetőségre szavazok...
Valójában mégis van egy dolog, amelyet minden kormány következetesen végigvisz, ez pedig nem más, mint a saját támogatóinak, a kampányuk pénzelőinek, és a holdudvarukba tartozó különböző szervezetek, alapítványok és önkormányzatok legtöbbjének bőkezű megjutalmazása. Valójában váltógazdálkodás esetén ezt vehetjük tervezett jelenségnek is, hiszen így előbb vagy utóbb mindenkinek jut néhány kellemes falat. Ciklusok közben ugyan nincs kompromisszum, különböző időszakok váltogatásával viszont meg lehet szervezni a növekedésből származó haszon mindenkinek előnyös szétosztását. Szép és jó. A figyelmes olvasó azonban észrevehetett egy nem is olyan apró feltételt: egészen addig mehet így minden, amíg van növekedés...
Ezen a ponton nagyjából meg is érkeztünk a következő időszak legfőbb témájához, a modern gazdaságtanhoz. A gazdasági elméletek jelentik az egyik legkomolyabb tényezőt egy-egy párt holdudvarában, hathatós segítséget nyújtanak a közpénzek megfelelő visszaosztásában. Egyik legfőbb tulajdonságuk, hogy a hétköznapi ember szemében egyszerűen érthetetlenek és átláthatatlanok. Az ideológiákkal szemben, amelyek a tömegek manipulációját és a választók fantáziájának lekötését szolgálják, a gazdaságtan politikai szerepe sokkal inkább egyfajta távolságtartás. Jelentős része van a közvélemény idegenkedésében a politika iránt. Kacifántos irányelvek, mechanizmusok, folyamatábrák, rövidítések tömkelege zárja le előttünk az utat, ha bele akarnánk kontárkodni a 'nagyok" dolgába, a gondosan kimért - és legtöbbször még gondosabban elcsalt - statisztikák pedig épp elég keveset mondanak ahhoz, hogy bármelyik oldal bármit beléjük tudjon magyarázni.
Az ideológiákról azt írtam - és ezt még mindig fenntartom - hogy tulajdonképpen egy nagy vallás, a haladás kultuszának különböző szektáit testesítik meg. Pontosan azt a szerepet - az élet értelmének leírását - igyekeznek betölteni, melyet korábban a hagyományos vallások, és így elkerülhetetlen módon egyre csak igyekeznek kiszorítani azokat mindenhonnan. Ha azonban papokat keresünk, őket a mai viszonyok között legkönnyebben inkább a közgazdászok között találhatjuk meg. Ők azok, akik a kormányzás egészére nézve befolyással bírnak. Ők azok, akik minden kétkedőt és adott esetben egymást is hajlamosak kiátkozni és eretneknek bélyegezni. Ők azok, akik nap mint nap észlelt egyszerű jelenségek köré akkora ködöt kavarnak, hogy szinte rájuk sem ismerünk.
Hogy mindez miért is alakult ki így, arról jövő héten szeretnék néhány szót szólni, utána pedig belevethetjük magunkat abba a káoszba, amely az elégtelen oktatásnak köszönhetően legtöbbünk fejében dúl a gazdaság és a pénzrendszer működéséről. Természetesen előzetes ismeretektől függ, de ha csak személyes tapasztalatokból indulok ki, akkor azt hiszem, sokaknak megdöbbentő és hihetetlen dolgokról is lesz szó. És hogy mi a cél? Végső soron az, hogy előbb vagy utóbb átlássunk a politika fátylán, és meglássuk mögötte a lényeget, ami közvetlen kapcsolatban áll életünk szinte minden pillanatával, és eddig mégis másvalaki problémájának hittük.
Bízva bízunk
Január utolsó hetében - mint ahogy azt az itteni bejegyzés csúszása és az emiatt elmotyogott mentegetőzésem mutatja - szinte egész végig meglehetősen elfoglalt voltam, vagy hogy egy évszakhoz illő fordulatot használjak, be voltam havazva. Teendőim jelentős része nem állt olyan kapcsolatban az itteni témákkal, hogy most közvetlenül hasznukat vehetném, csupán a szokásos napi rutin sűrűsödött össze tömörebbre a szokásosnál. Ugyanakkor ezúttal maga a bejegyzés és annak egyéb következményei is olyan igénybevételt jelentettek, amelyet semmiképp nem lehetett elhanyagolni.
Igen, itt elsősorban a Fűszerek és fegyverek elindítására gondolok, habár amellett azért még a társadalmi utópiák és absztrakt eszmevilágok hosszú ideig - több mint fél évig - kitartó témáját is le szerettem volna zárni. Az egész aztán a saját szigorúnak gondolt egy hetes ritmusom megtöréséhez vezetett, igaz, ez végül is remek illusztráció volt magához a mondanivalóhoz, amely épp a merev elvek ellen, és a rugalmas gyakorlatiasság mellett szólalt fel... Summa summarum, azt hiszem tulajdonképpen sikerült eredményesen átvészelnem ezt az időszakot, és valószínűleg nagyjából ugyanígy tennék mindent, ha újra hasonló helyzetbe kerülnék. Ezzel együtt maga a tény, az új blog elhatározásának és a megvalósításának lassúsága még érdemel néhány mondatot.
Valójában a körülöttem zajló - nem kizárólag általam kivitelezett - különböző "fenntarthatósági kísérletek" nyilvános dokumentálása igen régóta a terveim között szerepelt. Már csak azért is, mert magamat ismerve nyilvánosság nélkül aligha lennének valaha is értelmesen leírva ezek a próbálkozások, és rövidesen én is csak néhány elszigetelt részletre emlékeznék a sok közül... Eredetileg A természet nyila hasábjain akartam nekik helyet szorítani, de lassacskán nyilvánvalóvá vált, hogy nem igazán illenek ide. Az új blog ötlete ennek megfelelően hetek óta a fejemben volt, mégsem tettem szinte semmit az érdekében az utolsó pillanatig. Maga a történet technikai része - az a pár kattintás, keresgélés a blogger.com felületén, a bejegyzések illetve az elmúlt pár nap csinosítgatásai - ezzel szemben alig néhány órámba kerültek. Mindezt azért említem most, mert példa arra, amikor valakit főként mentális akadályok hátráltatnak. Ebben az esetben saját vívódásomon kívül engem sem fogott vissza semmi.
Az az igazság, hogy rengeteg dologgal vagyunk így. Még ha valaki elviekben egyetért is velem a legutóbbi gondolatok kapcsán, akkor is találhat magának ürügyet arra, miért is nem tud felmutatni személyesen semmilyen kézzelfogható tettet a leírt életmódváltás irányában. Nincs idő, nincs hely, nincs fény, nincsenek szerszámok, nincs ez, nincs az. Valójában ezek szinte mindig olcsó, semmitmondó kifogások. Például kertészkedni panellakásokban is lehet. Ne gondoljunk nagy dolgokra! Ültessünk valamilyen fűszernövényt és neveljük fel az ablakban! Ehhez mi kell? Ha csak kicsit is becsületesek vagyunk magunkkal, akkor belátjuk, hogy mai körülmények között lényegében semmi. Csupán személyes felelősség... És épp ez az, amitől tartunk. És épp ezért tökéletes a választott út első lépésének az az egy-két tő kakukkfű vagy kapor is. Még ha valaki első nekifutásra nem jut magasabbra ennél a szintnél, akkor is minőségi változást élt meg, ami talán a legnehezebb. Utána már könnyebben tud dacolni a kudarctól való félelemmel, ha a szükség rákényszeríti. Könnyebben tud dacolni az ostoba érzéssel, hogy nem is tudja pontosan, mit csinál, a bizonytalansággal minden mozdulat előtt, amelyeknek a hatását nem ismeri, no meg magával a ténnyel, hogy valami olyasmit próbál épp megalkotni, amelyet valószínűleg egész életében magától értetődőnek tekintett. Korántsem soroltam fel minden lelki gátlást, ami előjöhet, kinél ez erősebb, kinél az. Talán van olyan is, amelyet én nem is ismerek, sőt, lefogadom, hogy több is. Azt azonban mindenkinek le kell tisztáznia magában, hogy ezek az indokok elegendőek-e az önkéntes bénultsághoz ellenkező meggyőződésük tudatában.
Miért mondom azt, hogy csupán ilyen természetű gátak állnak köztünk és az életmódváltás leírt megkezdése között? Miért mondom azt, hogy a körülmények emlegetése csupán üres mentegetőzés? Elsősorban azért, mert gyakorlatilag felsorolhatatlan mennyiségű, és rendkívül szerteágazó lehetőség van az indulás módjára. Aki megengedhet magának egy hobbit, az akár nyugodtan veheti ilyen területről is, aki pedig nem, az pénzbe alig kerülő, sőt, megtakarítást eredményező opciók közül választhat. Aki saját maga rendelkezik az idejével, az több munkába is belekaphat, hogy azok egymás hatását erősítve tegyék rugalmasabbá az életvitelét; akik pedig csak néhány percet tudnak szánni az egészre, azok lehet, hogy rájönnek: megéri az a pár pillanat, mert legalább addig tényleg ki lehet szállni a mókuskerékből.
Néhány példa következik a teljesség igénye nélkül, hogy miről is beszélek... Talán a közvetlen és kikerülhetetlen szükségleteinkhez való személyes közeledésre nincs jobb példa, mint az élelem. Akinek van egy konyhakertje számos különböző zöldséggel, az nem csak a gondoskodás egyedi élményével gazdagabb a többieknél, hanem olyan táplálékforrással is, amely épp a legérzékenyebb forrásokat pótolja vagy váltja ki. A gabona és a cukor nem romlik meg néhány nap vagy akár hét alatt, különösebb erőlködés nélkül lehet őket nagy mennyiségben szállítani és tárolni. Az állítások közül egyik sem igaz az ember számára nélkülözhetetlen vitaminokat szolgáltató zöldségeinkre és gyümölcseinkre... Épp ezeket kell igazán helyben előállítani, és ugyebár mi lenne frissebb, mint amit magunk szedtünk le reggel a kertben? Félreértés ne essék, a gyümölcsfák sem adnak ingyen semmit, érdemes, illetve kötelező őket megfelelően gondozni, ha jó termést akarunk. Különösen igaz ez az ültetés utáni hosszú, kínos, kezdeti években, mikor csupán egy-két kukacos terméssel örvendeztetnek meg minket... Ha már itt tartunk, számos vadon növő bokor termése ehető, sőt, akár kifejezetten ízletes. Som, kökény, galagonya, bodza... Még ami nyersen nem étvágygerjesztő, néha az is feldolgozható valamilyen finomsággá. Akinek a látókörében van, miért hagyná mindezt parlagon heverni? Miért ne sétálna ki a család az erdőbe, hogy megismerjék a gyerekek? Az akadály nagyon sokszor nem kézzelfogható.
A következő lépés az élelem előkészítése, legyen az főzés, legyen sütés, vagy tartósítás. Azzal még - néhány említésre alig érdemes kivételtől eltekintve - mindenki egyetért, hogy szeret finom ételeket enni, és ehhez kell valaki, aki jól elkészíti őket. Azt azonban már kevesebben érzékelik, mennyire komplex feladat válhat még a legegyszerűbb vacsorából is a körülmények hatására. Az igazán jó szakács hiányzó hozzávalók, vagy éppen értelmetlen, össze nem illő nyersanyagok esetén is képes tartalmas és finom ételt alkotni. Óriási félreértés azt hinni, hogy a minőségi főzés valamilyen tanult, kiváltságos elithez tartozik. Nem, a legjobb ételeket az igazán szegények találták fel mindenhol, mert ők voltak rákényszerítve, hogy kísérletezzenek, hogy tanuljanak, hogy új, eredeti dolgokat eszeljenek ki. Persze vannak kialakult receptek, de attól még nincs két egyforma mákos bejgli, ahogy nincs két egyforma alma, két egyforma uborka vagy sajthenger sem. Még a tojások sem egyformák, a szólás ellenére, színben és méretben sem.
Igen, a baromfikat nem is említettem. Vagy éppen a kecskéket, birkákat, nyulakat. Az állattenyésztés még talán kényesebb téma, mint a kertészkedés, pedig ezzel kapcsolatban sincs kőbe vésve semmi. Cirka száz évvel ezelőtt a nagyvárosokban is jellegzetes kép volt az udvarokon kapirgáló tyúkok látványa. A válságok elhozhatják újra azokat az anyagi viszonyokat, amikor ez bőven kifizetődővé válhat. Ha csak lélekben is, de addig át kell hangolódnunk, hogy értelmetlen gátlásaink ne kötözzenek minket a süllyedő hajóhoz, ami nem más, mint az ipari civilizáció.
A továbbiakat a terjedelem miatt inkább nem részletezem, de rengeteg szakma alapvető fogásait is felelevenítheti az ember, ha a szíve arra húzza. Lehet amatőr fafaragó, borbély, kárpitos, kosárfonó, vadász, bádogos, asztalos vagy halász. Ha örömmel tanul a tapasztaltabbaktól és gyakorolja a szakmát, később talán épp ezek az erőfeszítések jelentik a különbséget a boldogulás szempontjából. Főzhet sört, pálinkát vagy épp szappant, és erjeszthet bort vagy ecetet, teljesen mindegy, maga a tett számít, a küzdelem. Az, hogy szembenézünk a korlátainkkal és egyúttal kihozzuk magunkból amit csak lehet.
Ha szabad ezzel kapcsolatban olvasnivalót ajánlanom, akkor Az ember tragédiáját javaslom. Zseniális műnek tartom, rengeteg olyan sorral, amelyek egyszerre rémítően tiszták és tompán kőkemények. Személy szerint ostobább és gyengébb lennék, ha Madách ezt nem veti papírra. A híres utolsó mondatból származó kifejezést, ami a mai írásom címét adja, tudtommal minden magyar diák hallja legalább egyszer, és ez így van jól. Van azonban egy másik sor, amely legalább ennyire illik a mai témára, mégpedig ez: "A tett halála az okoskodás." Az ideológiákkal végeznem kellett, mert tartottam tőle, hogy később minden gondolatomat ezek útján fogják majd kritizálni, és nem leszek képes értelmes válaszokra. A következő időszakban egy másik, több tekintetben hasonló tárgyat fogok boncolgatni, melyre az "okoskodás" kifejezés ugyanilyen fényesen illik, és amelyik jelenleg szintén konfliktusban áll mindennel, amit eddig begépeltem. Régóta fáj a fogam a szóban forgó témára, remélem, hogy olyan minőségben tudom majd megvizsgálni, ami az olvasókat is érdekelni fogja. A gazdaságról és a gazdaságtanról lesz szó.
Igen, itt elsősorban a Fűszerek és fegyverek elindítására gondolok, habár amellett azért még a társadalmi utópiák és absztrakt eszmevilágok hosszú ideig - több mint fél évig - kitartó témáját is le szerettem volna zárni. Az egész aztán a saját szigorúnak gondolt egy hetes ritmusom megtöréséhez vezetett, igaz, ez végül is remek illusztráció volt magához a mondanivalóhoz, amely épp a merev elvek ellen, és a rugalmas gyakorlatiasság mellett szólalt fel... Summa summarum, azt hiszem tulajdonképpen sikerült eredményesen átvészelnem ezt az időszakot, és valószínűleg nagyjából ugyanígy tennék mindent, ha újra hasonló helyzetbe kerülnék. Ezzel együtt maga a tény, az új blog elhatározásának és a megvalósításának lassúsága még érdemel néhány mondatot.
Valójában a körülöttem zajló - nem kizárólag általam kivitelezett - különböző "fenntarthatósági kísérletek" nyilvános dokumentálása igen régóta a terveim között szerepelt. Már csak azért is, mert magamat ismerve nyilvánosság nélkül aligha lennének valaha is értelmesen leírva ezek a próbálkozások, és rövidesen én is csak néhány elszigetelt részletre emlékeznék a sok közül... Eredetileg A természet nyila hasábjain akartam nekik helyet szorítani, de lassacskán nyilvánvalóvá vált, hogy nem igazán illenek ide. Az új blog ötlete ennek megfelelően hetek óta a fejemben volt, mégsem tettem szinte semmit az érdekében az utolsó pillanatig. Maga a történet technikai része - az a pár kattintás, keresgélés a blogger.com felületén, a bejegyzések illetve az elmúlt pár nap csinosítgatásai - ezzel szemben alig néhány órámba kerültek. Mindezt azért említem most, mert példa arra, amikor valakit főként mentális akadályok hátráltatnak. Ebben az esetben saját vívódásomon kívül engem sem fogott vissza semmi.
Az az igazság, hogy rengeteg dologgal vagyunk így. Még ha valaki elviekben egyetért is velem a legutóbbi gondolatok kapcsán, akkor is találhat magának ürügyet arra, miért is nem tud felmutatni személyesen semmilyen kézzelfogható tettet a leírt életmódváltás irányában. Nincs idő, nincs hely, nincs fény, nincsenek szerszámok, nincs ez, nincs az. Valójában ezek szinte mindig olcsó, semmitmondó kifogások. Például kertészkedni panellakásokban is lehet. Ne gondoljunk nagy dolgokra! Ültessünk valamilyen fűszernövényt és neveljük fel az ablakban! Ehhez mi kell? Ha csak kicsit is becsületesek vagyunk magunkkal, akkor belátjuk, hogy mai körülmények között lényegében semmi. Csupán személyes felelősség... És épp ez az, amitől tartunk. És épp ezért tökéletes a választott út első lépésének az az egy-két tő kakukkfű vagy kapor is. Még ha valaki első nekifutásra nem jut magasabbra ennél a szintnél, akkor is minőségi változást élt meg, ami talán a legnehezebb. Utána már könnyebben tud dacolni a kudarctól való félelemmel, ha a szükség rákényszeríti. Könnyebben tud dacolni az ostoba érzéssel, hogy nem is tudja pontosan, mit csinál, a bizonytalansággal minden mozdulat előtt, amelyeknek a hatását nem ismeri, no meg magával a ténnyel, hogy valami olyasmit próbál épp megalkotni, amelyet valószínűleg egész életében magától értetődőnek tekintett. Korántsem soroltam fel minden lelki gátlást, ami előjöhet, kinél ez erősebb, kinél az. Talán van olyan is, amelyet én nem is ismerek, sőt, lefogadom, hogy több is. Azt azonban mindenkinek le kell tisztáznia magában, hogy ezek az indokok elegendőek-e az önkéntes bénultsághoz ellenkező meggyőződésük tudatában.
Miért mondom azt, hogy csupán ilyen természetű gátak állnak köztünk és az életmódváltás leírt megkezdése között? Miért mondom azt, hogy a körülmények emlegetése csupán üres mentegetőzés? Elsősorban azért, mert gyakorlatilag felsorolhatatlan mennyiségű, és rendkívül szerteágazó lehetőség van az indulás módjára. Aki megengedhet magának egy hobbit, az akár nyugodtan veheti ilyen területről is, aki pedig nem, az pénzbe alig kerülő, sőt, megtakarítást eredményező opciók közül választhat. Aki saját maga rendelkezik az idejével, az több munkába is belekaphat, hogy azok egymás hatását erősítve tegyék rugalmasabbá az életvitelét; akik pedig csak néhány percet tudnak szánni az egészre, azok lehet, hogy rájönnek: megéri az a pár pillanat, mert legalább addig tényleg ki lehet szállni a mókuskerékből.
Néhány példa következik a teljesség igénye nélkül, hogy miről is beszélek... Talán a közvetlen és kikerülhetetlen szükségleteinkhez való személyes közeledésre nincs jobb példa, mint az élelem. Akinek van egy konyhakertje számos különböző zöldséggel, az nem csak a gondoskodás egyedi élményével gazdagabb a többieknél, hanem olyan táplálékforrással is, amely épp a legérzékenyebb forrásokat pótolja vagy váltja ki. A gabona és a cukor nem romlik meg néhány nap vagy akár hét alatt, különösebb erőlködés nélkül lehet őket nagy mennyiségben szállítani és tárolni. Az állítások közül egyik sem igaz az ember számára nélkülözhetetlen vitaminokat szolgáltató zöldségeinkre és gyümölcseinkre... Épp ezeket kell igazán helyben előállítani, és ugyebár mi lenne frissebb, mint amit magunk szedtünk le reggel a kertben? Félreértés ne essék, a gyümölcsfák sem adnak ingyen semmit, érdemes, illetve kötelező őket megfelelően gondozni, ha jó termést akarunk. Különösen igaz ez az ültetés utáni hosszú, kínos, kezdeti években, mikor csupán egy-két kukacos terméssel örvendeztetnek meg minket... Ha már itt tartunk, számos vadon növő bokor termése ehető, sőt, akár kifejezetten ízletes. Som, kökény, galagonya, bodza... Még ami nyersen nem étvágygerjesztő, néha az is feldolgozható valamilyen finomsággá. Akinek a látókörében van, miért hagyná mindezt parlagon heverni? Miért ne sétálna ki a család az erdőbe, hogy megismerjék a gyerekek? Az akadály nagyon sokszor nem kézzelfogható.
A következő lépés az élelem előkészítése, legyen az főzés, legyen sütés, vagy tartósítás. Azzal még - néhány említésre alig érdemes kivételtől eltekintve - mindenki egyetért, hogy szeret finom ételeket enni, és ehhez kell valaki, aki jól elkészíti őket. Azt azonban már kevesebben érzékelik, mennyire komplex feladat válhat még a legegyszerűbb vacsorából is a körülmények hatására. Az igazán jó szakács hiányzó hozzávalók, vagy éppen értelmetlen, össze nem illő nyersanyagok esetén is képes tartalmas és finom ételt alkotni. Óriási félreértés azt hinni, hogy a minőségi főzés valamilyen tanult, kiváltságos elithez tartozik. Nem, a legjobb ételeket az igazán szegények találták fel mindenhol, mert ők voltak rákényszerítve, hogy kísérletezzenek, hogy tanuljanak, hogy új, eredeti dolgokat eszeljenek ki. Persze vannak kialakult receptek, de attól még nincs két egyforma mákos bejgli, ahogy nincs két egyforma alma, két egyforma uborka vagy sajthenger sem. Még a tojások sem egyformák, a szólás ellenére, színben és méretben sem.
Igen, a baromfikat nem is említettem. Vagy éppen a kecskéket, birkákat, nyulakat. Az állattenyésztés még talán kényesebb téma, mint a kertészkedés, pedig ezzel kapcsolatban sincs kőbe vésve semmi. Cirka száz évvel ezelőtt a nagyvárosokban is jellegzetes kép volt az udvarokon kapirgáló tyúkok látványa. A válságok elhozhatják újra azokat az anyagi viszonyokat, amikor ez bőven kifizetődővé válhat. Ha csak lélekben is, de addig át kell hangolódnunk, hogy értelmetlen gátlásaink ne kötözzenek minket a süllyedő hajóhoz, ami nem más, mint az ipari civilizáció.
A továbbiakat a terjedelem miatt inkább nem részletezem, de rengeteg szakma alapvető fogásait is felelevenítheti az ember, ha a szíve arra húzza. Lehet amatőr fafaragó, borbély, kárpitos, kosárfonó, vadász, bádogos, asztalos vagy halász. Ha örömmel tanul a tapasztaltabbaktól és gyakorolja a szakmát, később talán épp ezek az erőfeszítések jelentik a különbséget a boldogulás szempontjából. Főzhet sört, pálinkát vagy épp szappant, és erjeszthet bort vagy ecetet, teljesen mindegy, maga a tett számít, a küzdelem. Az, hogy szembenézünk a korlátainkkal és egyúttal kihozzuk magunkból amit csak lehet.
Ha szabad ezzel kapcsolatban olvasnivalót ajánlanom, akkor Az ember tragédiáját javaslom. Zseniális műnek tartom, rengeteg olyan sorral, amelyek egyszerre rémítően tiszták és tompán kőkemények. Személy szerint ostobább és gyengébb lennék, ha Madách ezt nem veti papírra. A híres utolsó mondatból származó kifejezést, ami a mai írásom címét adja, tudtommal minden magyar diák hallja legalább egyszer, és ez így van jól. Van azonban egy másik sor, amely legalább ennyire illik a mai témára, mégpedig ez: "A tett halála az okoskodás." Az ideológiákkal végeznem kellett, mert tartottam tőle, hogy később minden gondolatomat ezek útján fogják majd kritizálni, és nem leszek képes értelmes válaszokra. A következő időszakban egy másik, több tekintetben hasonló tárgyat fogok boncolgatni, melyre az "okoskodás" kifejezés ugyanilyen fényesen illik, és amelyik jelenleg szintén konfliktusban áll mindennel, amit eddig begépeltem. Régóta fáj a fogam a szóban forgó témára, remélem, hogy olyan minőségben tudom majd megvizsgálni, ami az olvasókat is érdekelni fogja. A gazdaságról és a gazdaságtanról lesz szó.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)