Százszor is, végül is


Mindenképpen szeretném elkerülni, hogy ezekben az írásokban úgy tűnjön fel, mintha valamilyen utópiát képviselnék. Valójában éppen az ellenkezője az igaz, korábban ezért is töltöttem például hónapokat a különböző politikai ideológiák kritizálásával... Lehetetlen álmok kergetésével csak messzebbre kerülhetünk az elviselhető, vagy ne adj'Isten boldog mindennapoktól. Nézetem szerint nem létezik tökéletes világ, a mi szerepünk pontosan az, hogy meglássuk az élet szépségét abban, ami a rendelkezésünkre áll.

Így aztán azt sem állíthatom, hogy legutóbb valamilyen különleges, mindenre gyógyulást nyújtó gondolatra akadtam volna. A munkához való hozzáállásunk átértékelésével rengeteg kitűzött célunkat el kell, hogy felejtsük, és ezzel a lépéssel rengeteg igényünkből lejjebb kell adnunk. Már csak azért is, mert ez a döntés szükségszerűen más jellegű munkavégzés felé terelne mindenkit. „Az vagy, amit elfogyasztasz”, manapság ezt a tanítást szívjuk magunkba a levegővel is. Az emberi történelem nagy részében ezzel szemben egy teljesen más hitvallás volt az uralkodó: „az vagy, amit létrehozol”. Az anyagi igényeknél magasabb rendűek a szellemi igények, és a külső szemlélő számára látványos céloknál lényegesebbek a csak belülről ellenőrizhető célok.

Kétségtelen, hogy az ipari civilizáció gerincét adó ipari és hivatalnoki állásokban is sokan megtalálják, amire szükségük van. Általában azonban a mai ember számára ez csupán pénz és karrier, azaz valami, ami anyagi jellegű, és valami, ami kifelé mutatós. Egyszerűen ebben a rendszerben nőttünk fel. De mit is várhatnánk, ha a fogyasztáshoz igazítjuk az értékrendünket? Megszerezzük, amit akarunk, és legyőzünk minden akadályt. Ami ebbe a mintába nem illik, azt mind az úgy nevezett szabadidős tevékenységek táborába kell sorolni, így aztán szükségszerűen ide fog kerülni a szellemi felfrissülés és a belső egyensúly megkeresése is.

Van azonban egy mélyen rejlő tulajdonsága ennek az egész számításnak, amelyet szeretünk figyelmen kívül hagyni. Szeretjük szőnyeg alá söpörni, hogy amit ezen az úton elérünk – bármi is legyen az – csak időleges lehet. Mindig van egy újabb verziójú okostelefon, mindig feljebb lehet lépni az irodai ranglétrán is. Mindig lehet több pénzhez jutni, és nagyobb befolyásra szert tenni. Ha csak erre figyelünk, akkor előbb vagy utóbb pusztító csalódásként ér majd az öregedés és belerokkanunk a fiataloktól elszenvedett vereségekbe. Ráadásul az egész rendszer sem működhet örökké, mert ugyanúgy kizsákmányolja a környezetét, mint magukat a résztvevőket. Egyre több és több lesz a munkaidő, és egyre kevesebb erőforrás jut bármi egyébre. Ady Endre halhatatlan versét így is lehet érteni:

Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.

Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbusong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.

Mi történik, ha ezzel szemben az alkotás útját választjuk? Néhány dolog bizonyos. Például biztosan nem lesz pénzünk a legújabb okostelefonra (vagy akár egy régebbi modellre sem...), és kevesen irigykednek majd a beosztásunkból fakadó hatalmunkra és befolyásunkra. De ez még nem mond el mindent. Aki az életét annak szenteli, hogy létrehozzon valamit, annak nem lesz szabadideje, pontosabban annál nem válik el a munka a pihenéstől. Ez az ember például tánc közben is a harcot, harc közben is a kerti munkát, és a kerti munka közben is a gyermeknevelést gyakorolja. Mert tudatában van, hogy amit tesz, annak következményei vannak. Ez az életmód folyamatos, igazi szellemi kihívást jelent, az ilyen igénybevételnek való megfelelés mégis nyugalmat áraszt.

A jelenlegi munkakörök nagy részében ez a hozzáállás eleve megközelíthetetlen. Legtöbben valamilyen elképzelhetetlenül nagy gépezet apró fogaskerekét személyesítjük meg, és alig van némi rálátásunk, hogy mit miért teszünk. Minden értéktől lecsupaszított tevékenységet végzünk, amelyet legtöbbször szinte kizárólag a közvetlen munkatársakkal való emberi kapcsolatok tesznek elviselhetővé. Ki vagyunk szolgáltatva a munkaadónknak, cserébe viszont anyagi biztonságot kapunk, és olyan társadalmi rendszerekhez férünk így hozzá, mint a nyugdíj vagy az egészségügyi ellátás. 

Ennek hátat fordítani egyáltalán nem egyszerű. Szükség van hozzá egy foglalkozásra, ami az elménket, testi adottságainkat, kézügyességünket, ritmusérzékünket, vagy bármilyen egyéb képességünket önállóan vagy a helyi közösséggel összekapcsolódva képes kihasználni. Aki saját maga készít el egy hasznos terméket, az biztos lehet saját értékében, nincs mások ítéletére utalva. Csak attól kell félnie, ami a szeme előtt van. Az ilyen embert sokkal kevésbé érik igazán pusztító meglepetések. Ha bárki konkrétan összeveti a mai keresetét azzal, amit teszem azt földművesként, kádárként vagy kézművesként „vinne haza”, akkor könnyen lehet, hogy vissza fog hőkölni... Egy percig sem fogom vitatni ezt az érvet. Ezzel – ha a jelenlegi folyamatokkal továbbra is lehet számolni - jó részben meg is fosztanánk magunkat a fent említett nyugdíjtól, egészségügyi ellátástól és társaiktól. Mivel azonban ezek a rendszerek egyébként is hanyatlásuk szembeötlő fázisába értek, számomra egyértelműnek tűnik, hogy melyik választás igazodik inkább a jelenlegi helyzetünkhöz...

Szinte mindenkinek van egy hobbija, amivel szívesen foglalkozik, és ez igen gyakran egy régi, letűnt mesterséggel áll szoros kapcsolatban. Valami olyasmivel, ami gürcölést, szöszmötölést, trükköket és ügyességet igényel. Mint a fazekasság, a ruhakészítés vagy az állattartás. Sajnos manapság ezek a dolgok kis túlzással haszontalan kedvtelésnek vannak feltüntetve, azok az állások pedig, amelyben ilyesmire van szükség, nem élveznek túl nagy megbecsülést. A társadalom arra törekszik, hogy gépek végezzenek el minden feladatot, ez pedig az emberek többsége számára csak a gépkezelés lélektelen robotját tartogatja.

Természetesen nem várhatom el, hogy holnap reggel minden kedves olvasó vállt vállnak vetve induljon vadászni, bútort faragni vagy kosarat fonni, de azt igenis a legőszintébben tudom szorgalmazni, hogy mindenki válasszon legalább egyvalamit, amihez a szó valódi jelentésében érteni akar. Mert aki egész nap papírokat tologat, elvont terveket rajzol, híreket elemez vagy pénzt számol, annak a munka tényleg csak tehertétel. Ezt pedig nem engedhetjük meg magunknak. Egy olyan korban, amikor a dráguló és ritkuló energiaforrások fokozatosan visszahelyezik a vállunkra a létünkkel járó összes gondot és bajt, mindannyiunknak a lényegre kell majd összpontosítania, és közvetlenül azért kell dolgoznia. Az élet szépségéért. A szegénység és a bizonytalanság nem enged meg semmi mást.

A felmerülő lehetőségek száma csillagászati. Ráadásul – és ez az igazán súlyos tétel – aki ezt a szemléletet el tudja érni, azt jóval nehezebben veri le a lábáról bármilyen csapás. A megbénult ács leülhet a szövőszék mellé, mert az a kihívás csak anyagi téren eltérő, szellemileg szinte ugyanaz. Aki egy mesterséget valóban megszerzett, abban már ott van a gyökere ezer másiknak is. Könnyebben lát neki egy új kihívásnak, szívesen beszél a munkájáról. Elmondható ez a gépezetből kiesett fogaskerékről is?

Talán jobban járunk, ha nem dobjuk föl azt a bizonyos követ, vagy legalább idejében elkapjuk. Máskülönben nem tudjuk, milyen lesz a földetérés. Mert tényleg mindig az a vége.

A munka öröme

Van egy döbbenetesen egyszerű megfogalmazása annak, amiről hónapok óta regélek e blog hasábjain. Ez a megfogalmazás önmagában rámutat arra, hogy milyen mélységű változtatásokra van szüksége a mai társadalomnak. Így szól: a jelen gazdasági problémáit nem a kudarcaink, hanem a sikereink okozzák. Igen, elérkeztünk arra a pontra, ahol a régi út téglafalba ütközik. Most a megszokott reflexek csődöt mondanak, a legkárosabb reakció lenne vakon beletaposni a gázpedálba.

Ebben a témában valójában nagyon furcsán veszi ki magát ez az autós hasonlat... De ha már felhoztam, akkor tovább is lehet vinni. Az autó - ahogy az bizonyos mértékig Detroit múlt heti példáján is megmutatkozott - önmagában megtestesíti az ipari civilizáció számos kulcsfontosságú jellemzőjét. A nagy sebességű közlekedés és közúti szállítmányozás korábban elképzelhetetlen távlatokat jelent, szó szerint véve és képletesen egyaránt. Hogy egy távoli példát említsek, ma már valóban elég egy egészen apró szakterületet művelni a megélhetésünkhöz, mert könnyen eljuthatunk olyan helyekre, ahol pont arra van szükség. De a földrajzi mozgékonysággal például a társadalmi mobilitás is együtt jár: senki sincs olyan mértékben bezárva  a saját faluja, a saját utcája és családja körébe, mint az autó előtt. Mindez nekünk természetesnek tűnik, de egyáltalán nincs kőbe vésve.

Ez azonban nem minden. Mindannyian tudjuk, hogy az üzemanyag fosszilis energiahordozókból származik, ezért az autóipar hatalmas kihívásoknak néz elébe. Ezzel kapcsolatban sokan reménykednek abban, hogy ha a fejlesztéseket megfelelő irányba fordítjuk, akkor ez a tényező kiiktatható. Villamos vagy hidrogénes hajtás, energiatakarékos motorok, és még sorolhatnánk a további kísérleteket. Ha ezek bejönnek - gondolhatjuk - akkor nem lesz itt semmi gond. A csúcstechnika majd segít, ez a dolga.

Csakhogy az üzemanyag csupán egy az autó számtalan függősége közül. Hiszen szüksége van megfelelő minőségű utakra, szüksége van a működő benzinkutak hálózatára, szüksége van az egész gyártási és javítási intézményrendszerre. Ezek mindegyike alá van vetve ugyanazoknak a válságjelenségeknek, mint a 95-ös oktánszámú benzin... Segítenének rajtuk az imént említett technológiák? Egyáltalán nem, sőt, éppen ellenkezőleg. Ezek a műszaki megoldások újabb függőségeket jelentenek, például a villamos hálózat is nélkülözhetetlenné válhatna a működéshez, netán olyan hidrogéngyárak és tárolási módszerek kellenének, amelyek még nem is léteznek. Ez az út nem vezet sehova. Elmúlt az az idő, amikor az ilyen beidegződések garantálták a sikert.

Kis léptékben, rövid időre talán beválhat, ha néhányan megtartják ezt a mintát. Könnyen lehet, hogy látunk majd hidrogénautókat, amikor a lakosság többsége egyáltalán nem tud majd gépkocsit venni, és lehet hogy látunk majd olyan háborúkat, amelyeknek legfontosabb csatái informatikai eszközökkel dőlnek el. A teljes társadalom viszont nem haladhat tovább ebbe az irányba. A függetlenség, a maradandóság és a mértékletesség felé kell fordulnunk. A konkrét  példánk esetében ez valószínűleg az autó fokozatos eltűnését jelenti majd. Ez a gép egy bizonyos szempontból különleges korszak, az olcsó, bőséges energia korszakának szülötte, anélkül aligha létezhet.

Igen ám, de mit kezdünk, ha már nincs gépkocsi a fenekünk alatt? Így néznek ki a jövő igazi kérdései... Rengeteg dologban egyre inkább saját magunkra és minket közvetlenül körülvevő helyi közösségre leszünk utalva. Sokkal többet kell majd dolgoznunk azért, hogy a mai értékrend szerint jóval szegényesebb körülményeinket fenn tudjuk tartani... Bár ha belegondolok, sokan már ma is a bőrükön érzik ezt a folyamatot.

A legfontosabb teendőnk ugyanakkor nem az önsajnálat, hanem az értékrendünk átalakítása. Lehet ugyanis olyan életmódot követni, amelyben az anyagi gazdagság nem elsődleges szempont. Valójában a klasszikus vallások mindegyike egy-egy ilyen életmódot képvisel, évezredes múltjuk pedig bármilyen hitetlenkedőnek elegendő bizonyítékot kell, hogy nyújtson. A gazdaság szempontjából nézve mindez az emberi munka szerepének átértékelését is magában foglalja. A modern szemlélet szerint a munka csupán szükséges rossz, ami útjába áll a boldogságot nyújtó fogyasztásnak. Épp ezért igyekszünk is kiküszöbölni, ahol csak lehet.

Volt már arról szó, hogy a legnagyobb fogyasztás megcélzása nem  magától értetődő. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy csak itt kereshetjük a boldogságot. Ehhez kapcsolódóan az eszközök is megváltoznak, az úgy nevezett csúcstechnika helyét könnyen használható, egyszerű, független módszerek, a gépek helyét szerszámok veszik át. A keletkező űrt pedig emberi tudással és munkával kell kipótolni. Ha élhető világot szeretnénk, akkor az ilyen munka nem lehet lélektelen robot, de nem is kell annak lennie. A változatos, kihívást jelentő feladatok felfrissítik az ember elméjét és egészségét, és a gyakorlása során elnyert készségek - kézügyesség, izomerő, koncentráció, kreativitás - is erősítik egymást. Az ősi népi művészet és mozgáskultúra például egyáltalán nem alábbvaló annál, amit új és forradalmi dolognak gondolunk. Semmi sem írja le ezt jobban J. C. Kumarappa indiai filozófus következő mondatainál:

"Ha a munka természetét megfelelően értékeljük és ezt a gyakorlatba is átvisszük, a munka ugyanúgy fog viszonyulni a magasabb képességekhez, mint az eledel a fizikai testhez. Táplálja és megjeleníti a felsőbb embert, és arra serkenti, hogy képességei legjavát nyújtsa. Szabad akaratát a megfelelő irányba tereli, és a benne lévő állati erőket egyre újabb csatornákba vezeti. Kiváló hátteret nyújt ahhoz, hogy az ember megmutathassa a maga értékrendjét és kifejleszthesse a személyiségét."

Bizonyára lesz, aki a leírtak alapján azt gondolja majd, hogy naiv vagyok. Pedig ez az átalakulás olyan folyamatokhoz kötődik, amelyeket egyelőre viszonylag kevesen vagyunk hajlandóan egyáltalán tudomásul venni. Mint mindennek, a hanyatlásnak is legalább két oldala van. A sikereink üldöznek minket, ez igaz, ezzel egy időben viszont ami ma kudarc, holnap talán életünk alapja lehet. Személyesen rajtunk múlik, hogy mit veszünk észre és mi ér meglepetésként. Legközelebb megpróbálok egy lépéssel közelebb kerülni ahhoz, hogy hogyan is nézhet ki ez a gyakorlatban.

Lavina lassított felvételben

Képzeljük el a Föld leggazdagabb országának leggazdagabb városát! Több mint másfél millió lakos, virágzó kultúra és világviszonylatban is jelentős gazdasági teljesítmény jellemzi. Az itt előállított termékek különleges presztízzsel bírnak és szimbólumai az egész ország, a mögöttes ideológia és társadalmi rendszer sikerének. A gyárak minden korábbinál gyorsabban és jobb minőségben termelnek, a dolgozók pedig jó fizetéshez jutnak, amelyből a közeli szolgáltatásokon keresztül mindenki részesedik. Építészeti mesterművek emelkednek és a bátor, művészi kísérletezésre is jut forrás. Ez a város a megvalósulóban lévő, de továbbra is lenyűgöző lehetőségeket sejtető álmok hazája.

Most nézzünk rá ugyanerre a helyre 60 évvel később! Az ábrándok rémálommá változtak... A fennkölt célokat és kihívásokat a helyiek régen elfelejtették, mára sokuknak a puszta hétköznapi túlélés hajszolása teszi ki az idő nagy részét. Az egykori hírnév és tisztelet maró gúnyba fordult, az egykor szellemi táplálékot nyújtó közösségi élet helyét pedig átvette a közbiztonság szinte teljes hiánya és a szétkorhadó mesterséges környezettel való birkózás. A soha meg nem javított vandál károkozás, az elhagyott utcákban potyogó vakolat és a régi időkből származó - és hatását évtizedekig kifejtő - szennyezőanyagok keretbe foglalják az egész élményt. Nem készül itt már semmi. Aki csak teheti, a lehető legmesszebbre próbál menekülni, a település lélekszáma ennek megfelelően drasztikusan - több mint egymillió fővel - csökkent, ami csak erősít minden pusztító tendenciát. A siker emblémája kínos porfészekké vált, az ország valódi nagyságában pedig jó néhányan most kezdenek el kételkedni.

Talán valaki megmutatja - vagy megírja - majd azt a modern regényt, ami igazán meg tudja ragadni az ilyen folyamatok emberi oldalát. Két bekezdés csak kóstolónak lehet elég. Az viszont az olvasóknak remélem feltűnt, hogy a fenti történet nem az én képzeletem szüleménye saját, innen-onnan összekapart gondolataim megtámogatására. Nem, ez tényszerű leírás volt egy valós helyről, amely az ötvenes évektől napjainkig a romlás teljes pályáját bejárta. Úgy hívják: Detroit.

Detroit pénzügyi csődje néhány pillanatra fényt vetett több olyan problémára, melyek sokkal szélesebb körben fellelhetőek, ha nem is ennyire egyértelmű formában. Hozzáteszem, ami kívülről eltéveszthetetlen, belülről eleve nem biztos hogy az... Fogadni mernék, hogy az amerikai "Rust Belt", tehát a közelítőleg a régi ipari központok lakosságának jó része természetesnek veszi a mostani helyzetet. A fiataloktól ez ugyebár egyáltalán nem meglepő, az idősebbek pedig nem szeretik kínozni magukat az emlékezéssel. Ismerős dolog ez, nem kell érte messzire menni. Nógrádról, Borsodról vagy éppen Szabolcsról sem mindig ugyanaz jutott az emberek eszébe, mint most.

Hogy mégis mi a történelem ezen apró szeletének tanulsága? Világos mint a Nap: az hogy semmi nem tart örökké. Ráadásul ami erre nem is törekszik, az gyakran tényleg gyorsan véget ér. Detroit a nagyszerű földrajzi adottságokra és az ipar - főként az autóipar - mohóságára épült. Mondanom sem kell, az utóbbiba szeretnék belekötni, mert a fékezhetetlen éhség és gyorsítás nemcsak az elkerülhetetlen kudarcot jelenti, hanem hosszan tartó, akár maradandó károkat is okozhat. A Földön nem létezhet végtelen növekedés, ez egy korlátos környezet, amelyben mindig mindennek ára van. Ha bármit - tényleg bármit - megkaparintunk, akkor azzal megfosztunk tőle valakit mást. Talán ez a "valaki" egy személy, talán egy növényfaj vagy egy tengeráramlat, de végül minden tett visszahat oda, ahol a nekünk fontos dolgok rejtőznek.

A "vakációm" előtti hetekben körüljárt témától, a modern csúcstechnika gazdasági jelentőségétől kicsit ezzel messzire kanyarodtam (belevágva egyébként a következő jelentős területbe), de úgy gondolom, szükség van arra, hogy a blog alcímében szereplő hanyatlás képe a lehető legtisztább legyen. Nem csupán azért foglalkoztam itt a harmadik világ országainak példájával, mert ezek a jelenlegi világrend beépített buktatóinak hatását "élvezik", bár ez is igaz. Legalább ilyen lényeges volt az a megfontolás is, hogy a jövőben sok tekintetben hasonulni fogunk ezekhez az országokhoz. Detroit mellbevágó szemléltetés e gondolathoz.

A példa remélhetőleg rámutat arra is, hogy a hanyatlás nem választás kérdése, hanem szerves része mindannak, ami körülöttünk zajlik. Beleolvastam néhány angol nyelvű vitába, amelyben a résztvevők Detroit vezetésének pártkötődésével magyarázták az egész folyamatot. Szemlátomást maguk sem hitték már ebben a bűnbakhajszolásban. Hatvan hosszú év alatt nem lehet mindig rossz döntést hozni, nem létezik, hogy egy teljes közösség csupán néhány személy - vagy akár egy szűk elit réteg - miatt zátonyra fusson. Ehhez a kudarchoz az összes lakos, minden leírt szó és minden legyártott autó hozzájárult. Senki nem mondott ellent, mert a dolgok normális menetét nem akarta megbontani. A dolgok normális menete pedig ide vezet.

Ha úgy tetszik: a csőd oka nem néhány rossz vezetési döntés, hanem az egész vállalkozás alapvető hibája. A modern iparnak pontosan ez a sorsa, amikor kiaknázza és kimeríti a természet erőforrásait, például a könnyen hozzáférhető tüzelőanyagokat, a tiszta ivóvízkészletet, vagy az éghajlat stabilitását. Detroit persze - jelképes mivolta ellenére - csak egy szűk földrajzi környezet, az általános helyzet ennél azért bonyolultabb. A teljes ipari civilizáció minden bizonnyal több évszázad alatt gördül le ugyanezen a bukkanós lejtőn, mert egészként sokkal több tartalékkal bír.

Melyek ezek a tartalékok, melyek a teljes rendszert valamivel tartósabbá teszik? Például az, hogy a Föld bolygóról - hacsak nem feltétel nélküli sci-fi hívők vagyunk - nem lehet elköltözni. A "menekülés" egyetlen opciója a halál... Ezt az utat jóval kevesebben - a teljes lakossághoz képest elenyészően kevesen - választják önként. Minden valószínűség szerint az egészségügyi ellátás, a politikai stabilitás, illetve az államközi béke is megbomlik, tehát számolnunk kell rengeteg gyásszal. Fel kell készülnünk rá. Néhány évtized azonban nem vet véget a világnak.

A válságok élét tompítja az is, hogy a földrajzi körülmények változása miatt egy-egy térség sokkal tovább ellen tud állni a pusztulásnak, mint más helyek. Ha jólétünk a nemzetközi turizmusból ered, akkor több okunk van aggódni, mint ha a helyi mezőgazdaságból élünk. Az USA olajipara addig él, amíg maga a birodalom, a Közel-Keleten viszont még hosszú jövője lehet a bányászatnak. Az afrikai Száhel régió elsivatagosodása milliók túlélését érinti napjainkban is, az Egyenlítőtől délre viszont ezek a folyamatok jóval visszafogottabbak.

Hasonló hatást fejt ki az ipari kutatás és oktatás által felhalmozott tudás. Hiába a tárgyi feltételek pusztulása, az emberi hagyományok ennél lassabban engednek. Abszurd a feltételezés, hogy egy-két emberöltővel a mai állapot után írástudatlan kannibál hordák járják majd a vadonná vált világot. A mai kultúra hívei mindent megtesznek majd a fenntartásáért, ez vitathatatlan. Idővel mégis el fognak tűnni a mesterséges intelligencia vívmányai, érdektelenné válik majd a kvantumfizika, és az elektronikus zene is legjobb esetben régészeti leletté silányodik. Épp abban az ütemben, ahogyan az utolsó, jelképes funkciójuk is feleslegessé válik.

Egy város csődje tehát nem a világ, a lényeg azonban közös: a hanyatlás ténye helyett a módját tudjuk befolyásolni. Esetleg kiindulhatunk abból is, hogy okosabbak vagyunk Detroitnál, a szovjeteknél, a kínai császároknál, a rómaiaknál, a majáknál és az egyiptomiaknál, be sem fejezve a sort... Nem kell, hogy minden válság váratlanul érjen bennünket. Az a kérdés, hogy az ipari civilizáció csillaga végül leszáll-e, nem napjaink problémája, ez már az első gőzmozdony üzembe állásával és sikerével bőven eldőlt. Mint egy bankhitel: ha már felvettük, akkor azt valakinek ki kell fizetnie... Ma azt kellene kitalálni, hogy hogyan változtassunk. A normális út ugyanis lefelé vezet.

-----

Tudatában vagyok, hogy a szünet sajnos hosszabbra húzódott, mint kihirdettem, ezúton kérek elnézést azoktól, akik esetleg bosszúsak voltak emiatt. Technikai gondok, illetve sajnos a hanyagságom szólt közbe. A bejegyzések mostantól a korábbi ütemben folytatódnak.