Stratégiai játékok (2. rész)

A múlt héten közzétett bejegyzésben az élővilágban felfedezhető fontosabb túlélési stratégiákról volt szó, ezeket a szukcesszió folyamatán keresztül közelítettem meg. Míg az pionír élőlények jellemzően a legnagyobb lehetséges utódszámot és populációnövekedést tűzik ki célul, az egyensúlyi közösségek fajai a környezet eltartóképességének leghatékonyabb kihasználására fejlődtek ki. Megzavart vagy elpusztított élőhelyeken először a pionír létformák jelennek meg, majd fokozatosan átadják a helyüket az egyensúlyi állapotnak. Az átalakulás során lezajló általános mechanizmusokról, valamint az esetleges kiváltó okokról viszonylag részletesen írtam.

Ilyen mélységben vizsgálódva önmagában is érdekes ez a téma, de én kifejezett céllal kezdtem bele a taglalásába. Néhány sorban megemlítettem, de most jön el valójában az ideje a tételnek, hogy az emberre, sőt, az emberi közösségekre is érvényesek a leírt stratégiák lényegi elemei. Mielőtt a plágium rút gyanúja érne, a párhuzamot - ami talán több is annál - nem én találtam meg, hanem John Michael Greer blogján találkoztam vele, ajánlom az oldalt minden érdeklődőnek. Viszont ha ez valamit is számít, véleményem szerint valójában a legtöbb rendszerben gondolkodó elme valamilyen hasonló módon közelíti meg az életet, persze ehhez a fajta gondolkodáshoz hozzá tartozik látszólag összefüggéstelen események minőségének összehasonlítása, és azonosítása, ami nem a legegyszerűbb kunszt a világon. Nem egyszerű a blogger élete, ebben a rövid bekezdésben máris több későbbi téma árnya rajzolódott ki, egyrészt az általános rendszerszemlélet kapcsán, másrészt pedig az ember természethez való szigorú "rész-egész" viszonyának reális megközelítésében. Ezeket még a jövő feladatai közé sorolom, bizakodom, hogy előbb-utóbb sorra fognak kerülni.

Nézzük tehát az említett stratégiákat embertársainkra alkalmazva! Rögtön az első mondat az kell, hogy legyen, hogy a stratégiák nem - vagy legalábbis nem mindig - tudatosak. Nyilvánvaló, hogy a parlagfű, vagy a tölgyfa sem tudatosan alkalmazza őket, ezért ez talán nem olyan meglepő, mégis muszáj kiemelnem, nehogy félrevezessek valakit. A mi részünkről leginkább kulturális vagy jellembeli vonásokkal tudom azonosítani ezeket az elemeket, amelyek rövid távon nem mindig szembetűnőek, mindjárt látjuk is majd, hogy hogyan értem. Más szóval a stratégia nem azt mutatja meg, mik a tudatos döntéseink, hanem azt, miért hozzuk meg azokat a döntéseket. A szó egyébként a hadi zsargonban is ezt jelenti: a stratégiát egy felső szűk kör, a vezérkar szabja meg, a sereg nagyobb része csupán a megvalósítással, a konkrét esetekben fontos taktikai kérdésekkel foglalkozik. Bár esetünkben a tudatos agyműködés kisebbséget jelent a tudattalan alapokhoz képest, ezt leszámítva egészen találó a kifejezés használata.

Emberi egyének síkjára vetítve a leírtakat egy egyszerű állítást kapunk, bár sokat így sem szeretnék vele foglalkozni, mert messzire vezet. Eszerint az igazán kegyetlen, kiszámíthatatlan időkben a törtető, zsarnokoskodó jellemek érvényesülnek igazán, míg hosszabb távon, ha lecsillapodnak a kedélyek, kiszorítják őket a nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb társaik, akik képesek hosszabb távon gondolkodni, és megfelelően súlyozni az egyes érdekeket és feladatokat. Az állítás igazságértékének megítélését az olvasókra bízom, jómagam úgy vélem, lehet benne valami: ami háborúban sikerre visz, az békében üldözendő, és ami békében gyümölcsözik, az a harcok alatt csupán gyengeség. Mindenesetre azt meglehetős biztonsággal ki merem jelenteni, hogy a személyiségek ilyen vonalon történő vizsgálatát erősen befolyásolja a társadalmi környezet, amiben élnek. Arra gondolok, hogy a saját tágabb közösségük stratégiája rányomhatja a bélyegét az egyének sikerességére. Például lehet valaki bármilyen jó költő, kertész, vagy zenész, ha a folyamatos földrengésszerű bizonytalanságban nem tudja "eladni magát", és lehet valaki bármilyen kegyetlen politikus, ha a stabil és kiforrott környezet megköti a kezét, amikor cselekednie kell.

Az emberi társadalmak, civilizációk, államok, népek, birodalmak sorsa ennél jobban követhető, az hasonlóságok és különbségek sokkal inkább kivehetők. Amint egy hete utaltam rá, a szukcesszió az előttünk álló és körülöttünk zajló hanyatlás modelljének is vehető. Elevenítsük csak fel még egyszer! Adott egy pionír "faj", amely rátelepszik egy addig kihasználatlan erőforrásra, és addig próbál a lehető legtöbbet kihozni belőle, amíg az ki nem merül. A dolgok természete folytán persze előbb-utóbb minden véges mennyiség elfogy, ha az újratöltődésnél nagyobb elánnal ürítik, így a pionírok az erőforrásoknak viszonylag hamar szűkében lehetnek. Amikor ez a pont először feltűnik, akkor kezdődik a hanyatlásuk fázisa. Az emberi közösségek halmazában nagyszerű példát szolgáltatnak erre az imperialista államok. A birodalmak, mint a római, török vagy éppen az amerikai, mindig úgy működnek, hogy a meghódított tájak nyersanyagkincseit és az ottani értékeket saját intézményeik fenntartására és a megfelelő társadalmi rétegek és földrajzi régiók gazdagítására használják fel. Erről nekünk magyaroknak történelmi okokból nem szükséges oktatófilmet vetíteni, legtöbben tisztában vagyunk vele. A birodalmak szempontjából akkor érkezik el a hanyatlás ideje, mikor nem lehet könnyen friss, gazdag zsákmányra szert tenni, a korábban megszerzett jövedelmek pedig kezdenek kimerülni, azaz az újabb és újabb adók, sarcok és terhek nem teljesítik be a várakozásokat. A római birodalom összeomlása több száz évig tartott, ezalatt a külső támadások elleni egyre reménytelenebb védekezés, és a belső szétdarabolódás egyre inkább előtérbe került. A folyamatos növekedés kényszere a hiány jelenségével találkozva pusztító folyamatokat indított el, önkényesen - saját példánkat szem előtt tartva - kiemelném ezek közül a római pénzrendszer szándékos inflációját, és a társadalom bázisát biztosító földterület talajának monokultúrás ültetvényekkel való kiszipolyozását. Ugyanez folyik ma is, ugyanez folyt minden birodalom alkonyán.

A rómaiak bukásának végeredménye a középkori Európa lett. Ha rápillantunk a korszak történelmi térképére, a középkor olyan benyomást kelt a korábbiak mellett, mintha egy zacskó Duna kavicsot szórtak volna a képernyőre. Az ekkor uralkodó szétdarabolódásra jellemző volt, hogy az antik világ presztízsére pályázó Német-Római Birodalom egyáltalán nem is hasonlított a kitűzött ókori mintára. Az csak egy dolog, hogy Róma városa a korszak nagyobb részében nem is tartozott hozzájuk, de valójában egyáltalán nem is egy központosított államról, hanem több tucat többé-kevésbé független grófság, hercegség, érsekség és még ki tudja milyen címkéjű terület szövetségéről beszélünk. Itália hasonlóan atomizálódott, az egyes városok, mint Firenze, Velence, Milánó, Verona egymással is gyakran háborúztak, ellentéteik helyenként a jelenig hatással vannak az olasz belpolitikára . Ebből a korszakból maradtak fent a mai miniállamok, San Marino kis túlzással egy nagy hegyből, Liechtenstein egy völgyből, Monaco egy kaszinóból áll, és még nem beszéltünk Andorráról vagy Luxemburgról. Képzelhetjük mennyi lehetett belőlük korábban, ha csupán a középkori jog elég bizonytalan talaján ennyi maradvány a mai napig meg tud állni... A sokszínűség kérdéséről talán ennyi elég is, látható, hogy hasonlóan egy egyensúlyi társuláshoz, a középkori társadalomban rengeteg szuverén állam megfért egymás mellett, ráadásul ezeknek a jogállása és egymáshoz és a pápához való viszonya is felettébb kacifántos volt. A középkorban gyakorlatilag mindenki konfliktusban állt mindenkivel, a szövevényes és gyakran szeszélyes viszonyok közt élték mindennapjaikat az ezzel foglalkozó társadalmi rétegek tagjai. Általában véve viszont a körülmények alig változtak: ha néhány határt tologattak is ide-oda, legtöbbször a harcoló felek mindegyike megmaradt. Ennél is látványosabb (vagy éppen látványtalanabb...) a társadalom nagyobb részét adó parasztság és városi polgárság helyzete, évszázadokon keresztül különösebb változás nélkül élhettek. Ha valaki besétálna egy tiszai faluba 1200-ban és 1500-ban, lényegi eltéréssel nem nagyon találkozhatna, a középkor a maga kellemetlenségeivel együtt sokkal közelebb volt a fenntarthatósághoz, mint akár a jelen, akár a római kor. Valójában épp azért lehetséges ez, mert bizonyos komoly kényelmetlenségeket, korlátokat eleve elfogadtak az akkor élők, az alárendeltség, szegénység és sebezhetőség hozzá tartozott a köznép életéhez, az unalom, az erőszak és a politikai játszmák pedig az uralkodó rétegeknek jutottak. Mindeközben mindannyian ahhoz az erőforráskészlethez alkalmazkodtak, ami számukra hosszú távon elérhető volt. Mivel a termőföldnek voltak leginkább szűkében, nem véletlen, hogy azt tették meg az egész hűbéri rendszer alapjává. Mindenkinek megvolt a maga helye, és egyik szereplő sem kerekedhetett tartósan a másik fölé. A feudalizmust statikus mivolta miatt manapság szitokszóként használjuk, de van olyan szituáció, mikor az állandóság mindent megér...

A szukcessziós folyamat második lépését, melynek során a pionír stratégiát elnyomják az egyensúlyi társulások, e példa kapcsán körül lehetett járni, kevesebbet látunk viszont a folyamat kiváltó okáról. Ahogy azt múlt héten említettem, rövid távon két jelenség idézheti elő a szukcessziós folyamatot. Az első valamilyen véletlen katasztrófa, a második egy új, ismeretlen pionír inváziója. A két válasz lényegében egy és ugyanaz, csupán a második esetben nem "nulláról" indulunk, hanem egy már létező életközösség válik erőforrássá. A középkor végzetét beteljesítő esemény Amerika felfedezése volt, amelynél nagyobb véletlen "lottónyereményt" így hirtelen keveset tudok felsorolni. Egy egész gigantikus földrész hevert szinte parlagon, arra várva, hogy gyarmatosítsák. A spanyolok, portugálok, és mindenki más is rögtön elkezdte keresni is felmarkolni a maga zsákmányát, a kisajtolt haszon által pedig az egész otthoni középkori létforma elkezdett eltorzulni. Világbirodalmak születtek szinte a semmiből. Mielőtt e komoly inger hatásai elcsitultak volna, már érkezett is a következő, amely még ennél is jelentősebb: a fosszilis erőforrások energetikai felhasználása, és ezzel együtt az ipari forradalom.

Legutóbb ejtettem néhány mondatot az Ausztráliába betelepített nyulakról, és arról, hogy az ő megjelenésükre az ausztráliai evolúció az ottani jellegzetes fajokat nem készítette fel. Az eredmény: a korábbi természetes növénytakaró és életvilág elképesztő mértékű pusztulása. Ha ehhez hasonló konkrét jelenséget keresünk, akkor kínálja magát a déli kontinenshez hasonlóan elszigetelt ősi kínai civilizáció és az ipari hatalmak találkozója. Talán érdemes felhívni a figyelmet, hogy Kína abban a pillanatban közel azonos állapotban létezett kétezer éve, míg az ipari forradalom a kétszázat sem töltötte be. A hagyományos távol-keleti mezőgazdaság kíméli, és ezáltal tartós használatra alkalmassá teszi a talajt, ennek köszönhetően pedig az ország számos császári dinasztia bukása és felemelkedése közben is megtartotta arculatát és értékeinek java részét. Ezt a tudást nem lehetett, de senki számára nem is lett volna értelme elpusztítani. A gond akkor kezdődött - ismétlem, évezredek után -, amikor egy egész eltérő viselkedésű ellenséggel találták szemben magukat. Ez az ellenség kábítószer-, konkrétan ópiumkereskedelem révén került fölénybe velük szemben, mivel elsősorban nem meghódítani és uralni akarta az országot, hanem lerabolni és kizsákmányolni. Ami eddig önmagában volt garancia az állandóságra minden erőszak és politikai viszontagság ellenére, az most csábító zsákmánnyá vált a nyugati birodalmak szemében. Az ópiumháborúk után a több évezredes építmény néhány évtized alatt szétesett, és ha most Kínára tekintünk, láthatjuk hogy nem egyhamar tér vissza. Ami azt illeti, ma Kína egyike legrövidlátóbb államoknak, és bár birodalmi pályája felfelé ível, végül a hanyatlás és az egyensúlyban zajló élethez való visszatalálás lesz az osztályrésze.

Ahogy legutóbb a természeti példákkal, úgy most a történelemben is leírtunk egy többé-kevésbé szabályos kört, és visszataláltunk oda, ahonnan rajtoltunk. A földgolyó egyes pontjain más-más időrendben mentek végbe az egyes folyamatok, de mára gyakorlatilag mindenhol az ipari civilizáció a domináns létforma, tehát szinte mindannyian alapvetően a pionír megközelítésből nézzük a világot. A növekedés, haladás kényszere, az uniformizálás, központosítás és az erőforrások könyörtelen és rövidlátó kizsigerelése egyaránt ebben a halmazba sorol minket. Láthatjuk, mi történik, ha az erőforrásokból hiány lép fel: más stratégia kell. Nem feltétlenül új, hiszen lehet hasonló már valamilyen létező életmódhoz, de mindenképpen más, mint amit eddig magunkénak éreztünk. A váltás alapvetően szellemi és érzelmi kérdés, de maga az ember - mint láttuk - alkalmas más életmódra is, ha rákényszerül. A bölcs ember pedig a jövőben megsejtett kényszerekre előre felkészül.

Az emberi társadalmak és az ökológiai társulások párhuzamát biztosan akad, aki kínosnak találja (hiszen "nem vagyunk állatok"), a magam részéről azt gondolom, nincs rá semmi ok, hogy kínos legyen. Az ember biológiailag kétségtelenül az állatvilág része, teljesen ésszerű, hogy úgy is viselkedik, főként ha az elme tudattalan rétegében tévelygünk, mint ebben az esetben. A tudatos döntéseinkért vállalhatjuk a felelősséget, azért akik/amik vagyunk, már jóval nehezebb. Ezen kívül a nyilvánvaló hasonlóságok még egy fontos következményt hordoznak magukban: nem vagyunk hibásak, végig pontosan azt tettük, amit tennünk kellett. Ettől nem lesz édesebb a pirula, amibe bele kell kóstolnunk, de némi megnyugvást nyújthat, hogy mindez már megtörtént mással is, és meg fog történni újra. Lehet, hogy betegesen sovány, de mégiscsak vigasz, hogy amit csak látni fogunk, az mind teljesen természetes.