Határok újra és újra

Mint az a visszatérő olvasónak bizonyára feltűnt, az egyes heti bejegyzések témáját úgy igyekszem kiválasztani, hogy azok végül egy hosszabb, nagyobb lélegzetű ívet írjanak le. A blog legfőbb tételei - amelyek korántsem keresetlenül rímelnek a hőtan igazi főtételeivel - olyan szerteágazó és messzire vezető következményekkel bírnak, hogy ez a forma tűnik a legkedvezőbbnek egy értelmes, fenntartható világkép megformálásához. A választott terjedelem és tempó csak kis mértékben engedi meg, hogy össze-vissza kapkodjak, bár némelyik aktuális esemény vagy nagy hatású olvasmány körüljárása azért mindig belefér. Az alaposságra való törekvés az említett megkötések miatt megköveteli, hogy egyik héten főként elvontabb fogalmakat boncolgassak (lehetőleg azért két talppal a földön maradva), a következő alkalommal pedig esetleg egészen látványos és szinte húsba vágóan konkrét kijelentéseket tegyek, amelyekre talán az először idetévedők inkább felkapják a fejüket. A két irány számomra összefonódik, és egyiket sem akarom elsorvasztani, de kétségtelen, hogy az utóbbi számomra is szórakoztatóbb. Mégis, csak a bolond rohan fejjel a falnak, már csak ezért is kötelező ezeknek az "erősebb" írásoknak előzetesen megágyazni. A lehetséges felmerülő kérdések közül így legalább a sajátjaimra mindenképp tudni fogom a választ...

Ennyi bevezetés után elárulhatom, hogy a mostani esszé szerintem az utóbbi, élesebb csoportba tartozik. Miután megkíséreltem megfogalmazni, hogyan is látom a nacionalizmust, és mi a valódi alternatívája általában, eljött az idő, hogy szót ejtsek a téma elvileg könnyebb, érzékletesen viszont jóval sokkolóbb oldaláról is. Mindeddig az eszmét az ember irányából néztem, azt firtattam, hogyan látjuk rajta keresztül a világot. Mivel a modern nemzeti ideológia elválaszthatatlan a nemzetállamoktól, külön kitértem rá, hogy a fogalmak, melyeket ezekkel kapcsolatban használunk, mennyire álságosak és befolyásolhatóak. Kritizáltam azt a hozzáállást, mely szerint például a hazafiság bárkinek eleve elrendelt kötelessége lenne, ahogy azt is, mely szerint kivándorolni árulás. Én úgy gondolom, hogy mindenkin csak az kérhető számon, amit ő maga valamilyen módon felvállalt, és az ilyen hűség többet ér bármilyen érzelmi fellángolásnál. Egy-egy mámoros forradalommal vagy csatával gyakran érkezik kéz a kézben a kiábrándulás, a saját magunk által hidegen, józanul létrehozott kötődés viszont soha nem hozhat szégyenbe, amíg becsben tartjuk. Ez most kissé úgy hangzik, mintha személyes kapcsolatokról írtam volna, ki tudja, talán ott is van benne valami... Ugyanakkor arra is felhívtam a figyelmet, hogy ha nem vállalunk fel semmilyen hűséget, akkor - amellett, hogy egy nem lényegtelen emberi elemet kihagyunk az életünkből - előbb vagy utóbb magunkra fogunk maradni a gondjainkkal. Ha az a hanyatló, kegyetlen jövő vár ránk, amire számítok, és amelynek leírásáért, kezeléséért végeredményben az egész oldal működik, akkor ez a hozzáállás rövidesen egyenlő lehet akár a halálos ítélettel is.

Lehet azonban az egészet más szemszögből is nézni.  Igaz, hogy maga a nacionalizmus a kezdetektől fogva a modern államokat szolgálta ki, például sorkatonák tömegeivel? Igaz. Igaz, hogy a nemzetállamok fenntartása energiatemető, mert instabil állapotokat konzerválnak? Igaz. Igaz, hogy a modern nemzet eszméje megfoszt minket a szabad választás és személyes hűség imént említett élményeitől, ezáltal pedig rontja a későbbi esélyeinket? Szerintem igaz. De ha az ideológia téved, akkor mégis kinek adhatjuk a hűségünket, kik vagy mik közül választhatunk? Milyen államok és országok lehetnek működőképesek egy évszázad múlva, ha a számunkra jól megszokott határok tényleg nem maradhatnak?

Hogy ezekre a kérdésekre választ találjunk, először tisztázni kell, mi is egyáltalán maga az állam. A mai eltorzított viszonyok között ez már nem egyértelmű, pedig a definíció egyszerű. Az állam szóval jelöljük azokat a szervezeteket, csoportokat, vagy nagy ritkán személyeket, amelyeket bármit megtehetnek, amit csak akarnak, nincsenek felettük hatályos emberi törvények. Általában személyes életünk során számos módon meg van kötve a kezünk kívülállók hatalma és jelenléte által, az államokat ezzel szemben tényleg csak saját elhatározásuk befolyásolja. Ennyi az egész. Nincs benne semmilyen misztikum, és nincs benne semmilyen csalás, maga ez a szuverenitás a lényeg. No, persze amikor valaki azt mondja, hogy nincsenek korlátok, rögtön gyanakodni kell, egy államot azonban csupán egy dolog korlátozhat: egy másik állam, egy hasonló intézmény, vagy csoport. Mégpedig küzdelem árán.

Az államok első, és talán legfontosabb tulajdonsága ebből fakadóan szükségszerűen az, hogy erőszakosak. Másképp ugyanis nem maradhatnának életben, megsemmisülnének hasonszőrű társaik fegyverei által. A királyok végső érve (ultima ratio regum) sosem volt más, mint a háború, erre például XIV. Lajos, a francia Napkirály rengeteg ágyúba öntött latin felirata is emlékeztet. Ami azt illeti, királyok nélkül sem csökkent e kényszer ereje, sőt. A mai államok rengeteg fizetett erőszakszervezetet tartanak fent (rendőrség, vámőrség, titkosszolgálat stb.), a hatalmuk alatt állóknak pedig megtiltják ugyanezt. A mai eszközökkel lehetséges szinte elviselhetetlen mértékig fokozni a lakosság terrorizálását, és totális diktatúrákat fenntartani. Ez egy energiaszegényebb korban lehetetlen lett volna, azaz lehetetlen volt és lesz is.

Egy beugratós kérdés: ha valóban ez minden, akkor mi különbözteti meg az államokat az úgynevezett szervezett bűnözéstől? Válasz: egyáltalán semmi. Esetleg az, hogy általában az államok (akiket hivatalosan annak hívunk) jóval erősebbek... De amikor azt látjuk, hogy valaki nem ismeri el maga felett a törvényt, ott mindig egy állam véget ér, és egy másik kezdődik. A pitiáner tolvaj, aki csak kijátssza a rendszert, tisztában van vele, hogy vét a társadalom ellen, tehát bűnt követ el. Ő itt nem számít. A maffia verőlegényei és besúgói azonban a szó ilyen értelmében nem bűnözők. Nekik saját törvényeik vannak, az államra pedig - legyen bármilyen félelmetes is az adott helyen - nem mint felsőbbrendű intézményre, hanem mint egyenrangú riválisra tekintenek. Nincs meg bennük a megalázkodás kísértése a rendőrökkel szemben, csupán elkeseredetten gyűlölik őket, mert az ellenségeik, és harcban állnak velük. Természetesen az állami tisztviselők tudják, hogy az ő törvényeik az igazán és kizárólag érvényesek. A baj csak az, hogy sajnos a jakuzák, triádok, a Camorra, és az összes hasonló szervezet tagjai is mind tudják, hogy az ő törvényeik az igaziak, és hogy azokat nem szabhatja át senki. Vajon mi dönt közöttük? Ha kilépünk saját helyünkről egy pillanatra, akkor világosan látszik: csak és kizárólag az erőszak képes objektív különbséget tenni, és a hatóköröket elosztani.

Gondoljunk bele, hogyan is ítéljük meg a rendőröket mi, átlagemberek! Mint hollywood-i zsarufilmeken felnövekedő kisgyerek, sohasem értettem, hogy ha minden rendőr hős, ahogy a tévében látom, akkor a valóságban miért nem szereti őket senki. A hivatalos szinten túl nyoma sincs a tisztelet és megbecsülés szólamainak. Gúnyoljuk őket, kiröhögjük, mikor nincsenek ott, és sokszor utáljuk őket, különösen amikor "fentről" kapott parancsok miatt semmibe vesznek bennünket. Tehetetlenek vagyunk velük szemben, ki vagyunk nekik szolgáltatva, ezt pedig nehéz elviselni. Aki rendőrnek áll, az beáll a sorba, a kormány "verőlegénye" lesz. Szinte bármikor olyan helyzetbe kerülhet, hogy elvárják tőle, érzéketlenül teljesítsen bizonyos parancsokat, amelyeket civilek jó érzésből nem követnének. A rendőrvicceken, a közmondásos ostobaságukon is ezért nevetünk, bizonyos szituációkban ugyanis nekik nem lehetnek saját gondolataik. Ezért (is) kapják a bérüket... Az egész velük szembeni viselkedésnek ott van a hátterében a sejtés: aki erőszakkal foglalkozik, oldaltól függetlenül bizonyos mértékig mind egyforma. Rablóból lesz a legjobb pandúr. de ez alighanem visszafelé is igaz...

Távol álljon tőlem, hogy kikezdjem a rendőrség intézményét, mert ezt a szerepet - ha nem anarchia a célunk - mindenképp be kell töltenie valakinek a társadalomban. De aki felveszi a kéket, annak ezt mind tudnia kell, vagy ha nem tudja, rövidesen meg fogja tanulni. Amíg nincsen semmi komolyabb gond, addig fel lehet vágni a semleges "szolgálunk és védünk" látszatával, ha azonban például zavargások, lázongások törnek ki - remélem nem kell ujjal mutogatnom nem túl távoli európai országokra, ahol ez ma sem ritkaság - akkor el kell dönteniük, ki is az, akit szolgálnak és akit védenek... Az állam és a lakosság szembenállása esetén a fizetett állami erőszak már egyáltalán nem lesz rokonszenves, még jelenlegi pártolóinak sem. Ezen keresztül látszik, hogy az állam minden fényes díszlet ellenére is tényleg mindössze az, amit leírtam. Kétlem, hogy gonosz vagy aljas jelenségről lenne szó, inkább egyszerűen kényszer szülte megoldásról. Nem kell lábtörlőnek, talpnyalónak lenni, hogy egy állam fennhatóságát elismerjük, és nem kell imádni ahhoz, hogy megtartsuk a kötődést.

Vannak nyilvánvalóbb államhatárok is, konkrét földrajzi helyeken, ahol a jog és bürokrácia gépezetei szintén képviseltetik magukat, de ezúttal még a külsőségekben is teljesen szimmetrikusan. Ezeknek a minden irányból elismert vonalaknak a két oldalán elterülő földeket különböző színre színezik a térképeken, máshol van a fővárosuk, más a zászlajuk, a nevük. A két oldalon élő emberek más himnuszt hallgatnak a nemzeti ünnepeiken, amelyek más napra esnek. De mi már túl vagyunk ezeken a felszínes dolgokon, mi azt keressük, hol is van az egésznek az értelme. A lényeg pedig ugyanaz, mint az imént: két állam határa ott van, ahol a kettejük közti harc felrajzolja azt. Az erőszak lehet, hogy jelenleg csak verbális vagy jelképes, de mindig jelen van valamilyen formában. Nem is érdemes úgy tenni, mintha ennél többről lenne szó, hiszen képtelenség tagadni a történelmi tényt, a legtöbb ilyen vonalat háborúk utáni szerződések, vagy nagyhatalmak arcátlan alkui alakították ki. (A kettő mondjuk őszintén szólva egyáltalán nem is zárja kis egymást.)

Magára a küzdelemre is vonatkoznak azonban korlátok, ezek pedig gyakran kívül esnek az emberi beavatkozás körén. Sziklaszilárd földrajzi tényekre gondolok itt, úgy mint hegységek, tengerek, folyóvölgyek, sivatagok, mocsarak, és még ezer más, első pillantásra talán lényegtelen dolog. Ezek a harcászatban - a küzdelem hívatásában - ma sem elhanyagolhatók, energia hiányában viszont egyre jobban fog szorítani ez a cipő... Egy Tigris tank például nem húzhatja maga után a benzinkutat a a Szaharában. Hát még egy hadosztálynyi páncélos... Meglehet, hogy több állam sem lesz képes megtartani hegységekkel vagy tengerrel elválasztott területeit, az ellenlábasai ugyanis az akadályok másik oldalán egyre nehezebben behozható előnnyel bírnak majd. Az államok továbbra is azt tesznek, amit akarnak, de közben a kedvezőtlen földrajzi helyzet némelyikük sorsát akár meg is becsételheti a többiekkel szemben. Igen, ezt a lehető legkomolyabban gondolom, az energiahiány minden további nélkül okozhatja például államok területeinek darabokra hullását, amikor a szinte tetszőlegesen pingált vonalak elkezdenek igazodni a természeti körülményekhez. Vannak persze olyan földrajzi helyek is, melyek természetes módon egy állam fennhatósága alá kívánkoznak, ma mégis szét vannak darabolva. Szeretnék majd ezekre az esetekre egy külön bejegyzést is szánni, mert a nacionalizmus jellegét gyakran szépen megvilágítják. Elöljáróban például az Ír-sziget példája az összetartozásra meglehetősen szembe szökő minden egyéb indoklás nélkül is.

A tájat lehet szeretni még úgy is, hogy a szeretett föld konkrét körvonalai homályosak, de a magyar nép esetében a Kárpát-medence olyan tisztán rajzolódik ki, hogy számunkra még könnyebb a helyzet. Az érte való cselekvéshez, a küzdelemhez azonban államot kell választanunk, és hűséget kell tanúsítanunk. Más lehetőségünk - egyedül - nincsen. Valaki felteheti a kérdést, hogy ha az államok mind egyenrangúak, akkor miért és hogyan is kellene választanunk közülük? Erre is szeretnék majd bővebben kitérni.

Végül eljutok oda, hogy megfogalmazzam, mit is akarok ezzel az egésszel mondani. Amikor múlt héten azt írtam, meg kell fordítanunk a gondolkodásunkat a nacionalizmushoz képest, akkor azt úgy is gondoltam, veheti mindenki szó szerint. Nem a nemzetünk és államhatáraink szinkronba hozásán kell dolgoznunk a nemzetállami utópia elérése érdekében. Az irány ellentétes: a meglevő, beépített földrajzi határok között, a természet által "kijelölt" országban kell létrehozunk a saját létünkhöz szükséges kereteket. A hegységek soha nem kérdezik meg, melyik lejtőjükön milyen nyelven beszélnek az emberek, ezért a többnyelvű, több különböző identitással bíró társainknak otthont adó helyet kell fenntartanunk. Ez komoly gond? Ha megszabadulunk a belénk nevelt elvek hálójától, rájövünk, hogy önmagában ez nem lenne az. Mindössze olyan államot kell létrehoznunk és elismernünk magunk felett, amely az egész lakosság számára érdemes a bizalomra.