Legutóbb Amerika példájával fejeztem be a geopolitika és a nemzetállami modell összeütközésének fejtegetését, és bizonyos mértékben itt fogom folytatni a következő témát is. A mondandóm lényege az volt, hogy egy-egy állam határai és ereje nem kizárólag, sőt, még csak nem is túlnyomó részben a lakosság etnikai vagy éppen vallási egységéből következnek. A történelem bővelkedik példákban, amelyek cáfolják ezt a tételt, még a jelenben is, mikor a modern nacionalizmus uralja az államok egymás közti viszonyainak retorikáját. Magyarul mondva: az országok még ma sem jelentenek egyet a népekkel, és bizony ez nem valamilyen véletlen baleset, legalábbis például Németországot, Ausztriát vagy épp Svájcot én nem tudom annak tekinteni. Legalább ilyen mértékben befolyásolja az államok határait, létrejöttét és viselkedését a földrajzi környezet, az általa kínált lehetőségekkel és általa szabott korlátokkal együtt.
Most nem áll szándékomban sokáig időzni ezen az állításon, de aligha lehet eléggé hangsúlyozni, mert abban a pillanatban, amikor az ember túllép a nemzetállam ötletén, egészen szédítő távlatok nyílhatnak meg a világ megismerésére. Ha ma ránézünk egy hírműsorra, vagy külpolitikai vitába keveredünk, szüntelenül ugyanazt a mantrát halljuk: ennek a közösségnek joga van valamihez, az a másik pedig felháborodottan tiltakozik. Mint Kína és Japán ügye az ő lakatlan szigeteikkel, ha még emlékszünk rá... Mindig az a kérdés, hogy ki bántott kit, hogy kinek mi "jár", arról van szó, ki mit tart igazságosnak. Nacionalista szempontból bizonyára érdekfeszítő lehet egy-egy ilyen eszmecsere, kívülről nézve viszont legfeljebb a stressz okozta mentális feszültség levezetésére tűnik alkalmasnak. (Persze ez sem elhanyagolható funkció, ahogy arra nemsokára visszatérünk...) Az egész olyan, mint a kisgyerekek verekedése. Nincs ember a Földön, aki az ő elmondásuk alapján eldönthetné, ki ütött előbb, ki bántotta a másikat. A felnőttek persze nem is szokták ezeket a sirámokat komolyan venni, és aki ismeri azt a két porontyot, az valószínűleg ezektől függetlenül gond nélkül meg tudja ítélni, kit kell közülük az adott esetben megbüntetnie.
A nemzetállamokat - nem kevés egyéb kellemetlenség mellett - az különbözteti meg a gyerekektől, hogy nem lehet őket sarokba állítani. Elvileg semmilyen állam nem szankcionálható rajta kívül álló szereplők által, nincs mód ítéletet mondani felettük. Nem létezik törvényes erő, ami ezt megtehetné, mert a világi hatalom végső forrásai maguk az államok. Bőven vannak persze a valóságban intézkedések, amelyeket így tüntetünk fel. Ez egy kortünet: nincs meg a becsület senkiben, hogy hangosan a nevén szólítsa a dolgokat, a politikában ennek csupán látványos, de nem egyedülálló megnyilvánulásait tapasztalhatjuk meg. Például egy időben sokat lehetett hallani az Iránt sújtó nyugati szankciókról az urándúsítás indokával, ez a téma alighanem vissza is tér majd. A helyzet az, hogy ezekre - és minden testvérükre bárkivel szemben - szintén más nevet kellene alkalmazni. Ez a név pedig a háború. Háború, méghozzá egyenrangú - noha messze nem egyforma vagy ugyanolyan erejű - felek között. Valutaháború, vámháború, bojkottháború, kiberháború, egyik sem különbözik a másiktól, és jelenleg ezek mindegyike jelen van globális szinten. Az öldöklés is folyik, a hadüzenet pedig alig számít: egy formális gesztus, nem is a hab a tortán, hanem inkább a köszöntő felirat cukormázból...
Ahogy öregszik az ember, egyre kevésbé szereti, hogy feliratokkal emlékeztetik a korára, valahogy így viszolygunk ma az egyenes beszédtől. Pedig nehezen tudok elképzelni veszélyesebb harci helyzetet annál, mint mikor valaki nem tud róla, hogy háborúban áll. Valójában az ilyen szituációk megteremtésére és kihasználására egész hadvezetési iskolák, sőt, harcművészeti hagyományok is épülnek. A "meglepetés ereje" szószerkezet szinte közhelynek számít még békeidőben is, nem véletlenül. A küzdelem rossz oldalán állva a következménye könnyen lehet egy olyan bénító sokk, amelyet én például legkevésbé sem szeretnék végignézni magam körül...
Mindez csak egy példa volt arra, mi is hever az ideológiák légvárain kívül. Említhettem volna azt is, miként formálják Közép-Ázsia mindennapjait a gázvezetékek lehetséges útvonalairól szóló döntések, hiszen kormányok sorsa áll és bukik ezen. Említhetném, hogy Oroszország az egész nemzetközi érdekérvényesítő stratégiáját a földjéből bányászott energiaforrások alapjára helyezte, és ettől a putyini döntéstől kezdve kell velük ismét komolyan számolni. Ebben a világban élünk, de nem erre figyelünk. Egy képzelt univerzumra figyelünk, amelyben csak az számít, kinek mi jár.
No, most már tényleg vissza kell hogy térjek konkrétan az Egyesült Államokra. Bár azért van bennem annyi szemtelenség, hogy azt mondjam, az eddigiek róluk (is) szóltak... Múlt héten, mikor az USA mögött álló homogén nép, nemzet hiányát említettem, egy kedves hozzászóló felhívta rá a figyelmet, hogy mennyire nagy hangsúlyt fektet az ottani oktatás az összetartozás, a helyhez kötődés kialakítására. Ezt a hozzáállást a magam részéről nagyra becsülöm, és éppen annak tudom be, hogy mivel nem nemzetállamról van szó, nem tartják ezt a kötődést automatikusnak, kötelezőnek és magától értetődőnek. Számos hisztéria melegháza az az ország, de a kölcsönös hazaárulózás mérsékelten nemes rítusával - ami mifelénk azért sokan űznek - esetükben alig-alig találkoztam eddig. Mivel a hazával való kapcsolat bevallottan kézzelfogható, megmagyarázható - nem pedig homályos - alapokon nyugszik, mint például az Alkotmány, az öntudatuk biztos talajon áll. Nincs szükségük körmönfont eredetmondákra, koholt történelemre, vagy éppen állandó ellenségképre, hogy tudják, hová is tartoznak.
Más kérdés, hogy ez talán az egyetlen terület, amelyben bizonyos szinten követendő példának tartom az USÁ-t, és ennek a kedvező hatásait is szépen lassan kezdik elveszíteni. A ma érkező latin-amerikai bevándorlók nagy része például egyáltalán nem csatlakozik ehhez a folyamathoz. De előfordul az is, hogy aktuálpolitikai okokból magát az állameszmét adó Alkotmányt is igyekeznek margóra szorítani. Most viszont nem ezekre a folyamatokra szeretnék kitérni, hanem egy olyan momentumra, amelyet a médiában megint csak nem igazán látunk viszont. Arra, hogy az USA szövetségi állama egy minden eszközt könyörtelenül kihasználó birodalom, és így közvetve mégis gyengéd szálak fűzik a nacionalizmushoz.
Magyarországon, Európában az USA birodalmi mivoltát talán kevésbé kell magyarázni az embereknek, mint otthon a saját polgárainak kellene. Nálunk például erősen benne van a köztudatban, hogy "kimentek az oroszok, bejöttek az amcsik", hiszen mindenki látta maga körül, hogy miként érvényesültek vagy éppen jelenleg hogyan válnak valósággá a nyugati érdekek. Emellett - noha azt a rendszert kevesen sírják vissza - még mindig sokan emlékeznek a kommunizmus sirámaira is az amerikai imperialistákról. Tévedés lenne azokat a gondolatokat mind hamisnak venni és sutba dobni. Valóban egy hazug rendszer szülte őket, de a jó hazugságot egy profi mindig igaz állítások mögé rejti; az imperializmusról szóló szózatokban például jellemzően nem az USÁ-ról szóló rész volt rágalom, hanem a Szovjetuniót dicsőítő párhuzamos kórus volt szemérmetlenül ellentétes a tényekkel...
A birodalmak olyan államok, amelyek erőszakkal ráteszik a kezüket mások értékeire, és az ebből fakadó extra haszon egy részét mindig újabb hódításba forgatják. Nem nehéz belátni, hogy ez egy ördögi kör, az útjukba kerülő szerencsétlen sorsú népeknek pedig nem sok esélyük van. A kizsákmányolásnak persze több módja is létezik, mint ahogy az erőszaknak is. Legtisztább formájában ez adót, váltságdíjat jelent, hasonlóan a maffiák védelmi pénzeihez. Az USA - a dolgok valódi természetének elrejtése jegyében - ennél egy hangyányival szofisztikáltabb módszerre esküszik: ők mindent cserének, üzletnek állítanak be, csupán egyszerűen amit ők adnak a cserébe, az mindig kevésbé értékes. Mondják, hogy Kína és Amerika össze vannak kötve, ezért nem bánthatják egymást: az egyik termel, a másik fogyaszt. Mintha a kettő egyformán megterhelő és ugyanolyan nehézségű feladat volna... A magam részéről biztos vagyok benne, hogy a kínai átlagember is szívesen venne plazmatévét, iPad-eket, és egyéb divatos termékeket. Nem, a mérleg nyugati serpenyőjében van még valami: a világ katonai költségvetésének több mint fele, és messze legerősebb hadserege. Aki azt hiszi, hogy a jelenlegi világrend bármi máson alapszik, szerintem tévedésben él.
A birodalmi létforma ősi dolog, talán az államokkal egyidős, és megvan az a kellemes tulajdonsága, hogy ez idő alatt semmit nem változott. Visszatérő elem például az a gondolat, hogy valójában a behódolt területeknek csak jót, békét hozott a gyarmatosítás. Ott van a Balkán, kibogozhatatlan etnikai, vallási viszonyokkal és kiismerhetetlen domborzattal, ahol szüntelenül pusztítják egymást a helyiek a megnyugvás legkisebb jele nélkül. Arrafelé egy-egy karizmatikus vezető szinte bármilyen számítást felboríthat egy-két évtizedre. A törökök szeretik azt hinni, hogy annak idején az ő küldetésük volt évszázadokra békét teremteni. Nem vicc, sőt, ezzel nincsenek is egyedül. A britek is ugyanezt gondolták Írországról vagy épp Indiáról. Az USA is büszkén tekint rá, hogy Európában, íme, csend honol, korábban ugye messze nem volt ez mindig így. Az antik minták felelevenítése a hasonlóságoknak köszönhetően nem is maradhatott el, Róma aranykora, a Pax Romana után emlegetnek Pax Ottomanát, Pax Britannicát és Pax Americanát is.
Ismét ott vagyunk, ahol elkezdtem, valaki gyermeknek tekint néhány államot, és atyáskodni szeretne. A dolgok természetéből fakadóan ez csak erőszakkal érhető el. Aki volt már elszenvedője ennek a folyamatnak, csak az tudja, hogy mennyire keveset mond el ez a "békés" hozzáállás a teljes képről. Az viszont kétségtelen, hogy ha egyes államok valóban úgy viselkednek, mint a rossz kölykök, akkor sokkal érzékenyebbek a rájuk törő birodalmak praktikáival szemben. Ha egy megszállt terület lakói egymással vannak elfoglalva, az is csak a megszállónak kedvez. A nacionalizmus kiaknázása és manipulálása kedvelt eszköze az USÁ-nak, ahogy elődei is szívesen használták ki az ilyen alkalmakat saját érdekeik kiviteléhez. A probléma ismét csak ugyanaz: mivel nem tudjuk, mi a nemzet, nem tudjuk, mi a hazánk; így nem tudjuk, kik az ellenségei. Nincs egy stabil pont, egy kis biztonság, egy talpalatnyi föld, ahol megvethetnénk a lábunkat ellenük.
Az ideológiák mindegyike bizonyos mértékig gyermeki naivságot és ártatlanságot követel meg a hívőktől, hiszen azt hirdetik, a tökéletes világ elhozható a földre. Teljesen mindegy, hogy ez a konkrét utópia adott esetben hogyan néz ki pontosan, a megvalósíthatóság szempontjából mindegyik megközelítés kudarc. Ez volt az egyik ok, ami miatt egyáltalán foglalkozni kezdtem ezekkel az eszmékkel: a kiábrándulás elkerülhetetlen. Talán az az egy csepp kétség és tagadás, amit itt elültetek, később kivirágzik, és nem a legkegyetlenebb, kényszerű módon kell megélnünk a csalódást. Ugyanis a kiábrándulás borzasztóan tud fájni... Nem, inkább mindig borzasztóan fáj. És minél fontosabb a tárgya, annál rosszabb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése