Fától az erdőt

Most, amikor húsvét hétfő délutánján elkezdem megírni ezt a bejegyzést, igen távolinak tűnnek azok a visszásságok és ellentmondások, amiről szó lesz. Egy a mai időkre rengeteg szempontból jellemző jelenség szerepel a menetrendben, amely pontosan olyan jellegű gondolatokhoz vezet, amelyek az ünnepi nyugalom és derű megbolygatását eredményezhetik. Ha azonban ilyen szempontok döntenének, akkor valószínűleg soha nem kerülne sorra a téma, így feleslegesnek látom  halasztgatását... A konkrét tárgyról nagyszerű ismertetőt ad egy múlt héten megjelent cikk, noha ezt elfogulatlannak messze nem nevezném. Dióhéjban arról van szó benne, hogy az olajpala és olajhomok felhasználásával energetikai forradalom van születőben, amely alternatívát állít a megtorpant hagyományos olaj- és gázkitermelésnek. Nem hiszem, hogy a leírás torzítása rosszindulatból fakadna, egyszerűen a szerző világlátásából, előismereteiből következik. Amit azonban ő nem írt le, azt most majd megpróbálom én kifejteni, talán aki egymás mellé teszi a két írást, az teljesebb képet kap a világunk jelenjéről...

Azt hiszem, hogy a legjobb lesz, ha rögtön elsőre leszögezem: ezt az egész palagáz-mizériát igen sajnálatosnak tartom. Keresgéltem a helyes szót, de csak ez tűnik megfelelőnek. Az egész történet annyira jellemző és nagy léptékben nézve annyira természetes, hogy elítélni ostobaság lenne, más részről viszont olyan tisztán rámutat az érzékeny pontjainkra, és olyan fájdalmas következményeket hordoz magában, hogy elég nehéz szenvtelenül beszélni róla. Hogy hogyan is értem mindezt? Rövidesen kiderül.

Amikor a közgazdaságtan alapfeltevéseit kritizáltam, két kirívó példát hoztam fel, amelyek mentén haladva szinte az egész szakterület felborítható. Első alkalommal említettem az emberi döntések mechanizmusának rendkívül csőlátó modelljét, amely eleve kizárja, hogy rengeteg jelenség okát valójában megértsük. Az ember ugyanis nem mindig viselkedik racionálisan, de rengeteg esetben előfordul az is, hogy neveltetésünknek vagy öröklött tulajdonságainknak köszönhetően egészen mást tartunk ésszerűnek egy adott helyzetben. A másik kulcsfontosságú hiányosságot a környezeti erőforrások korlátainak teljes semmibe vételében jelöltem meg. A két szempont persze nem különül el teljesen, hiszen itt is és ott is beépített, számunkra áthatolhatatlan határokat hanyagolunk el, teljesen mindegy hogy ezek saját mentális képességeinkhez vagy kézzel fogható és mérhető fizikai mennyiségekhez kapcsolódnak.

A "palagáz-forradalom" témájára ez a megközelítés nagyszerűen alkalmazható. Az utóbbi nézőponttal fogom kezdeni, mert talán így fokozatosabban felépíthető a mondanivalóm. Egy kívülálló számára egészen meghökkentő lehetne ugyanis, hogy az egész folyamat egyik legfontosabb aspektusa teljes mértékben kimarad a sajtóban megjelenő leírásokból. Napokig böngészhetnénk az ezzel foglalkozó cikkeket a médiában, anélkül hogy egy is megemlítené, hogy mi a palagáz igazi szerepe, hogy miért lehetetlen bármilyen ezzel kapcsolatos "forradalom". Ezt a problémát itt az elmúlt hetekben már megpróbáltam megfogalmazni, de az így kínálkozó példa segítségével bízom benne, hogy meggyőzőbben tudok érvelni. Aki nem próbálta, annak biztosan nehezére esik meglátni, mennyire nehéz küldetés a társadalomba mélyen beágyazott mítoszokat ostromolni, és hogy manapság mennyire sziszifuszi munka megindokolni bármiről is, hogy lehetetlen...

Ahogy arról korábban már szó volt, az emberi energiaválságok oka általában egyáltalán nem az energia hiánya. Az energia ott van körülöttünk létünk minden pillanatában, a torkunkon legördülő sörtől a csillagok fényéig. Minden ismert tárgynak és jelenségnek megvan a maga energetikája, a maga forrásai és eredményei, az energia elképesztően változatos formákban vesz körül minket, szinte lubickolunk benne. Akkor mi a baj? Az, hogy nekünk jelenleg egy különleges formára van szükségünk, ami sűrű, könnyen szállítható, biztonságosan és gazdaságosan tárolható és az iparban egyszerűen felhasználható. Ilyen energiából már jóval kevesebb áll rendelkezésre, és ami ennél még kellemetlenebb, a mesterséges átalakítás kísérletei szembe mennek a világ működését leíró megfigyeléseink mindegyikével. Ha csak egy dolog létezne a világon, ami biztosan lehetetlen, az pontosan az lenne, hogy veszteségmentes energiaátalakítást tudjunk működtetni. Nem létezik örökmozgó, nem vagyunk mindenhatóak. Rendkívül valószínűtlen, hogy a hagyományosan bányászott kőolajhoz valaha is hasonló - na adj' Isten jobb - minőségű energiaforrást találjunk, többek között azért is, mert ennek is minden egyes cseppje egy-egy kis csoda, amelynek elégetésével teljes földtörténeti korszakok során felhalmozott tartalékokat élünk fel.

De hát akkor mi a helyzet az olajpalával, olajhomokkal és társaikkal? Az új technológia új erőforrásokat nyitott meg, hallhatjuk innen-onnan. "Az olajipar elmúlt pár évtizedének csendes forradalma arról szólt, hogy valaki kitaláljon egy olyan módszert, amivel ezek az óriási készletek gazdaságosan kitermelhetők. Ez sikerült is, a trükk neve fracking, magyarul hidraulikus rétegrepesztés." Megható és felvillanyozó történet az emberi rátermettségről. Egy baj van vele, hogy egyszerűen nem igaz. Elég ha vesszük a fáradságot, és ellátogatunk az index-cikkben is szereplő linkre, és már a második bekezdésben ott szerepel feketén-fehéren, hogy a technológia a negyvenes évek óta ismert. Több mint hatvan éve! Eddig azonban mégsem alkalmazták ezt a "csodaszert", de vajon miért?

Mert nem érte meg. Ez az a pont, ahol makacsul vissza kell térnem a közgazdasági modellhez, amelyet cáfolni szeretnék. Durva, de arányos egyszerűsítés következik: a hagyományos bányászat szerint fúrtunk egy lyukat, feltört belőle a fekete arany, majd ömlött esetenként évtizedeken át. A szóban forgó fracking technológiával fúrunk egy lyukat, rendkívül nagy nyomással folyadékot folyadékot préselünk bele, majd egy-két év múlva fúrunk egy másik lyukat valamivel arrébb, és elkezdjük az egészet elölről. Ezen kívül a környezeti hatások megnövekedésével is számolnunk kell. Mi ebből az első következtetés? Hogy ez a bányászat drágább. Drágább munkában, befektetett energiában, ezért aztán drágább lesz gazdaságilag is. Hát ezért nem foglalkozott vele az ipar igazán komolyan évtizedekig, mert bővében voltak a jobb lehetőségeknek. Mi a helyzet ma? A kőolaj kereslete növekszik, és a kínálat nem tudja követlenül követni, ezért az olaj ára majd' 15 éve emelkedő pályán van az ezredforduló 15-20 dollárjától a mai 80-100 dollárig hordónként. Ezzel a drágább termelési módszerek is gazdaságossá váltak, amelyek az előállított kőolajtermékek mennyiségében mind-mind megjelennek.

Eddig minden az elvárásaink szerint alakul, de azért tapsolni még ne kezdjünk el, mert itt még nincs vége a történetnek. Ez a termelés ugyanis nem fogja visszahozni a korábbi olcsóságot, mert épp a mai állapotok és árak miatt életképes. Nem térünk vissza a piac korábbi egyensúlyába, ma a kőolaj komolyan ennyivel drágább, mint 15 éve. Igazán csoda ez? Forradalom? Megváltás? Egy korábban gazdaságtalan módszert az egyéb lehetőségek kimerülése gazdaságossá tett, ráfanyalodtunk, mert ez még megmaradt. Mindez tényleg ünneplésre ad okot?

Itt érkeztünk el a második nézőponthoz, a saját hozzáállásunkhoz. Az eddigiek fényében talán nem kell magyaráznom, hogy valami ezzel sem stimmel. Minden hivatalos állami és ipari forrás arról próbál meg meggyőzni minket, hogy a nem konvencionális olajbányászat "game changer", megváltoztatja a korábban megismert körülményeket és lehetővé teszi az ipari civilizáció további gondtalan haladását (súlyosabb esetben "száguldását"). Érdekes módon ezt épp azok hangoztatják a legharsányabban, akik korábban sohasem fogadták el a most állítólag megcáfolt játékszabályokat... Még a rendszerben való kétség csíráját is el kell fojtani, hiszen a tagadás megtörése magát a biztonságosnak hitt világunk alapját rendítené meg. Ezerszer körbezengjük és megénekeljük a legapróbb dolgokat is, hogy a hosszabb távú folyamatokra ne kelljen odafigyelni, mindnyájan ebben a kultúrában, az emberi mindenhatóság tudatában nőttünk fel, automatikusan keressük az ürügyeket a megindoklására. Néha még az ismert tények sem érdekesek, ahogy azt az "új" fracking technológia példája mutatja.

Külön említést érdemel mindennek a pénzügyi dimenziója, hiszen a hasonló sajtóhisztériák által keltett növekedés - szóljon az hitelről, ingatlanról, tulipánhagymákról vagy Apple-részvényekről - szinte mindig rövid távon kipukkadáshoz vezet. A befektetők valóban elvárják majd, hogy az új csodaszer megoldja minden problémánkat, és pánikba esnek majd, amikor kiderül, hogy téves döntést hoztak. Akkor azonban már késő, még most kellene észbe kapni. A mostani higgadt értékeléssel elvileg kiaknázhatnánk a nyersanyagban rejlő valódi lehetőségeket ilyen vak, mohó kapkodás nélkül is, de sajnos erre aligha vagyunk képesek.

Hogy a hozzáállásunk természetes, az így korántsem jelenti, hogy helyes és célravezető is. Ha a szőnyeg alá söpörjük a szemetet, egy idő után büdös lesz a szobában, megjelennek a hangyák, a patkányok. Ha az ismert gondok nem érdekelnek, kapunk majd helyettük ismeretleneket, esetleg még riasztóbbakat. A shale jelenségbe fektetett elhibázott lelkesedés következménye is ilyennek ígérkezik, pénzügyi krachok, ipari balesetek és újabb környezetszennyezési hullám lehetőségét hordozza magában. Mindennek ára van, annak a néhány hónapnak is, amelyet téves nyugalomban töltünk emiatt.

Én semmiképp nem szeretném azt megfizetni. Legalább a rám eső részt nem. Amikor pedig valami igazán lelkesítő történetet hallok, mindig megkeresem benne a hibát. Minél nehezebb megtalálni, annál valószínűbb, hogy őrültség az egész. Ami pedig Szaúd-Amerikát illeti, nos, lehet hogy tényleg megjelennek hasonlóságok a két ország között, de kétlem, hogy ilyen téren. Más területen pedig semmilyen hasonlóság sem okozna örömet senkinek...